Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?




Tárgy: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Hétf. Júl. 28, 2014 2:30 am

Felpillant mandulaformájúra csiszolt, gyöngyházasan fénylő körmeiről és pillantását vele szemben ülő képmására függeszti. Az óarany, reneszánsz ihletésű keretbe foglalt tükörből sápadt, csüggedtnek rémlő nő tekint vissza rá. Megszemléli a gesztenyebarna, csigákba rendeződő, hosszan leomló fürtöket, az óceánnyi fájdalmat sugárzó, sűrű pillák szegélyezte, fahéjszín íriszeket, a vértelen ajkakat. Tétován felemeli jobbját és ujjbegyeivel megérinti járomcsontját. Színtelen bőrét hűvösnek, élettelennek érzi. Sejtése szerint rabláncra vert lelkét is hasonlónak vélné, ha képes volna végighúzni rajta ujjait. A fogságban töltött évek sivár jégmezővé pusztították, kietlen, hófútta tájjá fagyasztották. Ám sajnos nem végeztek alapos munkát. Ha reményeitől meg is fosztották, képtelenek voltak olyan kopár, tundrai vidékké rombolni, hogy ne csírázhassanak ki benne keserédes, fájó érzelmek. Szíve köré nem dermedt áthatolhatatlan dérpáncél. Dacos ellenállása és fásultsága ellenére túlságosan is hat rá a Férfi, ki álnok módon Pokolra játszotta őt. Ki meggyalázta érintetlenségét, elrabolta Istennek szánt lelkét és béklyóba zárta szívét. Bárcsak kigyomlálhatná az iránta ébredt, szélsőséges érzelmeket, bárcsak kitéphetné magából a mérgező gyűlöletet, a vak szerelmet, a mételyező féltékenységet, a mellkaspréselő félelmet és az érzékdúló, vérhevítő vágyat. Azonban ahelyett, hogy tövestől szaggatná ki lelkének porózus talajából a gyökeret eresztett érzületeket, csak még mélyebbre plántálja őket, akarva-akaratlan, örökös húzó-taszító örvényben keringve.
Elveszi kezét arcától, de ahelyett, hogy visszaejtené azt ölébe, a másik mellé, inkább a fésülködőasztal üveglapján ácsorgó, félarasznyi, aranyló fémhengerért nyúl. Vékony ujjai közé csippenti a barackos rúzst, leveszi tetejét és lassú mozdulattal végigkeni először alsó, majd felső ajkán is a színező krémet. A műveletet befejezve akkurátus precízséggel helyezi vissza ugyanoda a kicsiny tárgyat, ahonnan az imént elvette. Megszemléli magát a tükörben és bár szája kevésbé hat vértelennek, arca éppoly halovány, akár a régen látott Telihold sápatag korongja. Szomorúságot tükröző pillantása ekkor fedetlen vállaira omló, rezes fényű, gesztenyeszín tincseire téved. Bőrének elefántcsont fehérségével éles kontrasztot alkotnak a sötéten gyűrűző fürtök. Megfogan elméjében a gondolat; harmatnyi pirosítóval és szemhéjpúderrel élettel telibbé varázsolhatná fakó arcát. De amint szárnyat bont az ötlet, azonnal el is veti azt. Az előző, hamvába halt gondolat helyére keserű kérdés tolakszik. Mégis mi oka volna kicsinosítani magát? Férje, Minden Gonoszok Velejéig Romlott, Ármányos Ura, már jó ideje nem hívatta magához. Ami nem meglepő azt tekintve, hogy a Pokol Fejedelme milyen kiterjedt háremet tart fenn. E tény egyszerre tölti el megkönnyebbüléssel, hiszen a sok ágyas mellett ritkábban kerül sor őrá, és szívfájdító féltékenységgel, elvégre minden sérelme dacára legyűrhetetlen vonzalmat táplál Fogvatartója iránt. Ekkor zavaró képek tolakodnak gondolatai közé. Látja a hőn gyűlölt és szeretett férfit kerek keblű, gazella-lábú szépségek karéjában, hallja a készséges, vonagló ágyszolgák elragadtatott sóhajait, kéjes nyögéseit. Az arcpirító vízió hatására gyomra diónyivá szűkül, szíve felsajog. A szegycsontjára nehezedő, tonnányi súly alatt repedezni érzi bordáit. Akárha láthatatlan fantomkolosszus tenyerelne behorpadó mellkasára. Szemei szúrni kezdenek, így szorosan lezárja szemhéjait. A trükk haszontalannak bizonyul; kristályba öntött fájdalomcseppek furakszanak elő pillái közül és gördülnek végig arcán. Csukott szemmel, zaklatottan kapja jobbját szájához, hogy kézfejével letörölje róla a rúzst. Dühből és bánatból fogant, dacos elszántsággal dörzsöli ajkait, miközben elkeseredett kísérleteket tesz arra, hogy kiűzze fejéből a felzaklató képeket. Erőfeszítéseit siker koronázza; megakad az elméjében pergő film, majd a kimerevedett kocka fakulni kezd, szélei felkunkorodnak, lassanként kivesznek belőle a színek és a kontúrok, végül összeszárad és porrá enyészik. Ezalatt sebesre csiszatolja száját; az erős igénybevételnek kitett, sérülékeny bőr felszakad és a parányi hasítékokból vércseppek gyöngyöznek elő. Immár nincs szüksége rúzsra, ereinek bíbor levével festi vörösre ajkait.
Először csak tompán, távolról hallja meg az ajtó túloldalán felhangzó, diszkrét kopogást. Keze megtorpan száján, mozdulatlanná dermedve, lélegzetét visszafojtva, csukott szemmel fülel, hogy meggyőződjön róla; nem csupán hallucinálta az iménti, hal zörejt. Az ismét felhangzó, immár határozottabb kopogást valóságosnak ítéli. Szemhéjai felpattannak, lassan leereszti jobbját vérmaszatos ajkai elől. Felemelkedik a háttámla nélküli, méregzöld, aranyhímzéssel ékített bársony zsámolyról. Ellentétes irányú érzelmek között hánykódva, remegő lábakkal indul meg a kétszárnyú ajtó felé. Félelembe oltott remény fagyasztja-cirógatja ostoba szívét, miközben rossz előérzet kavarja zavarossá tudatának állóvizét. Egyszerre vágyja és féli Ura hívó szavát, egyszerre érez irányában legyűrhetetlen vonzást és elemi taszítást. Lelkének egyik része eleped Fogvatartója egyetlen érintéséért, míg a másik lúdbőrözve viszolyog tőle.
Megtorpan a díszes ajtó előtt, ám ahelyett, hogy kezét kinyújtva ujjait az aranyló kilincsre zárná, inkább zakatoló szívére szorítja tenyerét.
- Ki az? – kérdezi szellősuttogásnál nem erősebb, színtelen hangon, szorongó pillantását az ajtón tekergő, arany indák egyikére szegezve.
- Suzette vagyok, Úrnőm. – szűrődik át a gerlefehér nyírfalapon szolgálója izgatott szopránja.
- Híreket hoztam… Bejöhetek? – firtatja türelmetlenül a démonnő. Rochelle lelkén sóhajtásnyi csalódással fűszerezett, mély megkönnyebbülés ömlik végig, mire szívét eleresztik a láthatatlan fantomujjak. Hirtelen elhatározással ragadja meg a kilincs hűvös fémtestét és lenyomva azt kitárja az egyik ajtószárnyat.
- Gyere. – súgja, majd oldalra lépve beengedi a nyúlánk alkatú, rubinvörös hajú lányt. Suzette egy összeesküvő óvatosságával oson be a helységbe, és mielőtt átlépné a küszöböt, körbevillantja élénk pillantását a néptelennek tetsző, árnyas folyosón. Rochelle felvonja sötét, sarló ívű szemöldökeit látva a szép arcú, hóbőrű démonnő ajzottságát. Suzette a főkomornája, egyetlen bizalmasa és barátja, akivel minden búját, baját megosztja, és aki szinte egész nap mellette tartózkodik. A szeplős, heves vérmérsékletű lánytól nem áll messze a hebrencs viselkedés, azonban még sosem látszott ennyire izgatottnak. A járomcsontján feszülő bőr hozzápirosodott hajához, ujjait zaklatottan tördeli, miközben feszülten toporog. Az egész teremtés olyan, akár egy kibiztosított gránát.
- Mi a baj, Suzie? – kérdezi aggodalmasan, majd becsukja az ajtót és még kulcsra is zárja azt. Amint megfordul, a kérdőre vont, húsz évesnek látszó, valójában hatszáz éves démonnő elé lép, felemeli kezeit és nyirkos tenyerei közé zárja az arcát.
- Meg tudsz szökni. – súgja a rubinhajú lány már-már hangtalanul formálva cseresznyeszín ajkaival a tiltott szavakat.
- T… tes… sék? – kérdez vissza szélütötten dadogva, döbbenettől elkerekedett szemeit Suzette ibolyakék íriszeire meresztve.
- Aminah-nak sikerült. Most hallottam hírét Kobal egyik cselédjétől. – válaszolja komornája fojtott, izgatottságtól vibráló hangon. Nehezen törnek utat letaglózott, kába tudatához a démonnő szavai. Nem meri hinni, hogy mindez igaz lehet… Mégis, oly sok reménytelenségben töltött idő után, bizakodás ébred benne. Először csak csiklandósan, alig érezhetően kaparássza lelkének anyagtalan szövedékét, majd egyre erőszakosabban karistolgatja azt, egészen addig, míg végül horgas karmokkal tépdesni nem kezdi. És mindezt, különös módon, kellemesen teszi. Nem fájón, nem gyötrően. Bizsergetőn, forrón, életet fakasztón. A tudatában kopárló táj aszott talaján smaragdzöld fű sarjad, a szellő simogatta gyepszálak között bimbókat dédelgető szárak szökkennek magasba. Szíve megdobban, vére felpezsdül ereiben. Arcbőrén a lelkesedés pír-rózsái nyílnak, fénytelenné opálosodott tekintetében remény-szikrák gyulladnak.
- Hogyan? – kérdezi izgatottan, kapkodó légvételek közepette. Ekkor lesiklanak felsebzett ajkaira az ibolyakék lélektükrök. A bíborhajú démonnő enyhén mandulavágású szemei résnyire szűkülnek.
- Mi történt a száddal?? – szegezi neki a kérdést emeltebb hangon, mire Rochelle tagadón megrázza béklyóban tartott fejét.
- Nem fontos… Hogyan szökött meg Aminah? – firtatja visszaterelve a társalgást a fő csapásvonalra. Vért szivárgó ajkai érdeklik a legkevésbé jelenleg, elvégre úgy fest, esélye nyílik a szökésre… Újra láthatja a szikrázóan kék égboltot… a habos bárányfelhőket… az aranyló Napot… Újra érezheti bőrén a zöldellő fák között illanó szellő simogatását, az arcára záporozó napsugarak cirógató melegét…
- Sheeva tudja. Ő segített neki. – mondja Suzette, majd elengedi arcát, ám ahelyett, hogy hátrébb lépne tőle, szoros ölelésbe vonja felszabadult karjaival.
- Hívd őt ide. A legnagyobb titokban. Óvatosnak kell lennünk. – motyogja, arcát komornája eperillatot árasztó, bársonyos fürtjei közé fúrva.

~ ~ ~

A kolostor borostyán futtatta, repedezett kőfalának árnyékában ölt alakot. Azon a helyen, ahol élete kiontott vérével együtt folyt el ereiből. Csupán ezt a földi helyszínt volt képes felidézni magában, mikor meggyújtotta a bűvös gyertyát. Tekintete az ujjai között tartott, csaknem teljesen leégett, szurokfekete gyertya csonkjára szegeződik. Sikerült… Szédelegve figyeli az olvadozó, sötét masszát, az izzó kanócot rágó, vérvörös tűznyelvet. Alig akarja hinni a nyilvánvalót; kijutott a Pokolból. Annyi meddő, kudarcba fulladt próbálkozás után, végre megtette. Pulzusa szférai magasságokba emelkedik, sejtjei bizseregnek, gyomrában pillangók tucatjai kapnak szárnyra. Felemeli fejét, hálakönnyektől homályossá függönyöződött pillantását a fölé boruló, bársonyfekete, csillagok szurdalta égboltra emeli.
- Köszönöm, Uram… - suttogja maga elé reszkető ajkakkal, Istenhez címezve szavait, hiszen a történtek ellenére sosem szűnt meg szeretni az Atyát, kinek létezésében és végtelen szeretetében még biztosabb, mint valaha.
Nagy légkortyot szív be orrába az éjszaka fagyos levegőjéből. Nehéz füsthöz és szúrós kéngőzhöz szokott tüdeje fájón sajog fel, mikor végigfut felszínén a jeges, tiszta oxigén. Mintha milliónyi dértövis horzsolná fel szöveteit és fúrná át sejtjeit. Mintha most jönne a Világra és először vágna tüdejébe az éles levegő. Gyötrelmei ellenére felvillanyozóan hatnak rá a metsző légkorty keltette fájdalmak. Az ég felé nyújtózó, lombtalanná meztelenedett fák között áramló szél végigsimogatja fantomujjaival arcát, épp úgy, ahogy elképzelte. A Nap helyett ezúttal a sápatag fénypocsolyában ücsörgő, kitelt Hold higanyos sugarai vetülnek rá és fonnak ezüstszikrákat fürtjei közé. Elvonja tekintetét a gyönyörszép égboltról és elfújja a gyertyacsonkon libegő, bíbor lángot. Kiejti ujjai közül a viaszmaradványt, felemeli remegő kezét és ujjbegyeit a kolostor durva falához simítja. Érzi bőrén a kő hűvösét és érdességét. Az érintés emlékek tucatjait citál fel elméjének homályba veszett szegletéből. Sajgó szívvel csippent ujjai közé egy aranycirádás, méregzöld folyondár-levelet, majd futólag áthúzza mutatóujját egy bársonyos tapintású mohafolt felett. Elszoruló torokkal húzza vissza kezét, aztán maga köré fonja karjait és fázósan megborzong. Az éjszaka fagyfoga libabőrt rág testére. Végigpillant lenge öltözékén. Annyira nem hitt a gyertya hatásosságában, hogy még köpenyt sem vett tüllszerűen könnyed, lágy szövésű, barackszín, földig omló ruhája fölé. Nem mintha sejtése lett volna arról, hogy idefent télidő jár.
Az ujjatlan, testhez álló felsőrész fedetlenül hagyja vállait, karjait, valamint háta nagy részét. A derekától kezdődő, sokrétegű szoknyarész sem jelent védelmet a lábaihoz férkőző szél dermesztő érintése ellen. Démonként aligha hűlhet meg, de porhüvelyének idegsejtjei attól még élesen érzékelik a földi környezet hűvösét. Különösen a Pokolban uralkodó, forró klíma után.
Ekkor elméjén baljós gondolat villan át. Mielőbb el kell rejtőznie. A szabad ég alatt nincs biztonságban… Védett hely kell. Szent terület. A kolostorba nem mehet, tudja jól, ott nem lelhet menedéket Férje elől. Talán egy templomban oltalmat találhat. Amint fejében megfogalmazódik az ötlet, gerincén elektromos áramból sodort korbács tép végig. Szíve mozdulatlanná kövül mellkasában, ereiben gleccserré hűl a vér. Tudata mélyén felmorajlik rossz előérzetének ismerős hangja. A baljós színezetű orgánum két szót súg fülébe: Itt van.


A hozzászólást Rochelle összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 17, 2014 9:17 am-kor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Hétf. Júl. 28, 2014 11:46 am

Rejtelmes homályba burkolt, éjfekete márvánnyal borított folyosón haladt végig. Léptei szinte alig vertek visszhangot. Nem látott senkit mégis érezte azt, hogy tudják, hogy itt van. A csukott ajtók alatt átszüremkedő vörös, arany olykor ciánzöld fény mellett a félelem jellegzetesen füstös aromája párolgott ki. Vérszínben ázalgó gyertyalángok egymás után lobbantak fel mindig előtte legalább két méterre, így megvilágítva előtte az utat. Természetesen nem mintha szüksége lett volna efféle díszkivilágításra ahhoz, hogy lásson, hiszen oly sok évezrede élt már itt, hogy vaktában is képes lenne hálóterméhez eljutni.
Az itt eltöltött időt, ő azonban koránt sem büntetésként fogta fel. Sokkal inkább úgy érezte, mintha az Úr megajándékozta volna őt azért, mert kiállt azért, amiben hitt. Míg egykor mellette csupán egy arkangyal volt a sok közül, egy robot, akinek mindent feltétel nélkül teljesítenie kellett, most már ő szabja meg a játékszabályokat. Most már ő az, aki Gyermekeinek parancsol, akinek feltétel nélkül engedelmeskednek. Ő az, aki a világot uralni fogja. Démonai száma napról napra sokszorozódik, miközben Atyja és Michael fivére hamarosan elveszítik a harcot. A halandók mindig is gyarlóak voltak, lelkük bűnre szomjazott és a világ előrehaladtával, csak még inkább kapzsivá, iriggyé, haragosakká, büszkékké és hedonistákká váltak. Bármire képesek voltak azért, hogy a céljaikat elérjék, akár a lelkük árán is. Ostoba primitív lények voltak, akik csakis a mának éltek.
Gondolataiból egy kivágódó ajtó szakította ki és terelte vissza a jelenbe. A kiröppenő apró termetű nő az úgynevezett belső körének egyik tagja volt. Halkan elmormolt orra alatt egy „Uram” üdvözlést, miközben derékból olyan mélyen meghajolt előtte, hogy hosszú éjfekete színű tincsei a márványpadlót súrolták, úgy ahogyan azt el is várta. Semmit sem gyűlölt jobban annál, mint ha valaki nem tisztelte őt, noha szerencsére erre nem sűrűn akadt példa, hiszen azok börtönökben, kínzókamrákban voltak. Rezidenciája környékén pedig csakis a Lordok, leghűségesebb szolgái valamint ágyasai tartózkodhattak. Senki más. Nem kívánt a jelentéktelenekkel foglalkozni, szánalmasabbnál szánalmasabb démonfattyakat kerülgetni.
Meglehetősen örült annak, hogy senki nem állt az útjába és nem fárasztották felesleges dicshumuszokkal, így hálóterméig nyugodtan jutott el, melynek súlyos kétszárnyú ajtaját telekinetikus erejével tárt szélesre maga előtt. Mikor ismét bezárult mögötte az ajtó, feszes léptekkel megindult bárpultja felé. Csúcsminőségű italok, a legnagyobb bárokat megszégyenítő különlegességek sorakoztak katonás sorrendben egymás mellett. Mivel mindegyik a kedvencei közé tartozott nem figyelt különösebben arra, hogy mit vesz le, csupán megragadta a nyakát, szabad karjával egy whiskys poharat melybe töltött magának egy duplát az aranyló italból.
Hangos, sürgető kopogás szakította félbe mozdulatsorát. Vonásain egy sötét árny suhant végig, azonban ezúttal nem tett úgy, mintha meg sem hallotta volna, helyette gondolatának erejével ismét szélesre tárta az ajtót. Jeges íriszei egy ismerős arcon állapodtak meg, aki amint meglátta Lucifert nyomban leszegte a fejét és beljebb lépett.
- Köszönöm, hogy időt szán rám Uram. El sem tudja képzel, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy…
- A lényeget. – vágott közbe mielőtt még túlságosan hosszúra nyúltak volna a nyálas, behízelgő mondatok. Whiskys poharat ajkaihoz emelte, majd kortyolt egyet belőle, miközben tekintetét végig a nőn tartotta. Magas, nádszálvékony alkatával és derekéig érő hosszú vörös hajával, fekete csipkeruhával egy tökéletes démonnő benyomását keltette. Csípője és ingerlően kereklő keblei pedig éppen olyannyira domborodtak, amennyire annak kellett. Tisztában volt azzal, hogy nem ez volt a nő eredeti alakja, hiszen a szépségért adta el a lelkét majd’ hétszáz esztendeje és miután ezt megkapta, töretlenül szolgálta Lucifer bármilyen igényét. Szó szerint.
- Bocsásson meg Uram. A tudomásomra jutott, hogy a felesége… eltűnt. Valaki segített neki megszökni, ő pedig elment. Nemrégiben, de azonnal jöttem, amint megtudtam, hogy hazatért Mester…
Feszült csend telepedett a szobára. A nő mindeddig nem merte felemelni tekintetét, most azonban mivel nem kapott választ, nem tombolt pusztítóan, de még csak ki sem vágta hálóterméből a rossz hír hozóját, megkísérelte zöldellő íriszeit Luciferre emelni, akinek állkapcsa megfeszült, ujjai pedig olyan erővel szorultak rá a pohárra, hogy annak üvege szilánkokra robbant tenyerében. Egy szívdobbanásnyi ideig nem tudta eldönteni, hogy a nő arcát zúzza-e porrá a kőkemény márványfalon, vagy ordítson tomboló dühében. Egyrészt azért, mert Hitvese megszökött előle, pedig ő tudomására hozta, ha megpróbálja annak nagyon csúnya következményei lesznek. Másrészt pedig azért mert elárulták őt. Kegyes volt mindkettőjükhöz, hiszen feleségének nem kellett a Tortúra szenvedéseit kiállnia, mindent megkapott, amit csak kívánt, szolgáját pedig démonná emeltette véget vetve a szenvedéseinek. Ennyire voltak hát hálásak nekik. Jellemző volt azokra, akik egykoron halandók voltak. Éppen ezért gyűlölte őket annyira.
Olyan harag mételyezte belülről, melytől rezidenciájának falai beleremegtek, a tágas helyiségben lévő üvegek szétrobbantak, a falon függő gyertyák pedig olyan hevesen kezdtek táncolni, akár ha jeges szél hajtaná őket. Íriszei vérvörösen izzani kezdtek miközben egy lépést tett Nemesis felé. A démonnő nem hátrált el tőle, tekintetét szilárdan az Urán tartotta, azonban rettegésének oszlásbűze úgy csavarta Lucifer orrát, hogy másnak biztosan felfordult volna a gyomra. Ujjait egy villámgyors mozdulattal a nő vékony hattyúnyaka köré fonta, majd úgy rántotta magához testét, majd felemelte kicsit nyakánál fogva, hogy orrhegyük összeérjen.
- Azonnal derítsd ki nekem, hogy kik segítettek neki. A Lordjával együtt legyenek a Tanács teremben, mire visszaérek. Ha kell, az egész átkozott poklot mozgósítsd az én utasításomra! Megértetted? –szűrte ki fogai között démonivá torzult hangon, miközben ujjain addig szorított, míg a fájdalom és a nyaktörés határmezsgyéjén nem volt a szolgája. Állkapcsa megfeszült, melyen ütemesen rángani kezdett egy ideg, végül pedig hirtelen elengedte karját és bíborvörös füstből font alakot öltve egyenesen a halandók világába teleportálta magát.
Nem volt ostoba, tudta hol kell először Hitvesét keresnie, hiszen a lelkébe látott. Ismerte legmélyebb vágyait és azt, mennyire gyűlöl lent lenni a Pokolban, mikor ő világ életében az Úrhoz kívánt tartozni. Kristálytiszta galamb lelke szabadságra vágyott, nem pedig rabláncra és kínra, melyet a Pokol ura adhatott neki. Az egyetlen probléma mindezzel csak az volt, hogy Lucifert ezt a legkevésbé sem hatotta meg. Mint a legtisztább gyöngyszem, akik a halandók világában létezhet csakis az Ő tulajdona lehetett. Csakis Ő birtokolhatta, nem engedhette azt, hogy Atyja aki letaszította őt, egy ilyen angyal legyen a tulajdonában. Lelkének fényére igényt tartott, hiszen az övé már réges-rég bűntől mocskos volt. Lelke féregrágta és lelkes váladéktól bűzlött, éppen ezért vonzotta a tisztaság, és ekképp a nő is.
Hitvesétől néhány méterre öltött alakot egy fának döntve vállát. Lángoló tekintetén és dühmaszkká torzult vonásain erővel próbált enyhíteni, ami igen csak erőt próbáló feladatnak bizonyult mikor olyan haragos volt, hogy legszívesebben mindenkit meggyilkolt volna száz kilométeres sugárban.
- Nem vagyok boldog. – szólalt meg végül még mindig érdes hangon, végül pedig jobbra - balra döntve fejét kiropogtatta nyakát, hogy csökkentse a feszültséget testében. – Te tényleg azt gondoltad, hogy messzire juthatsz? Hogy nem fogok rád találni? Hogy nem szerzek tudomást arról, hogy elhagytad a helyedet, amint ezt megteszed? – megcsóválta kicsit a fejét, majd állkapcsát megfeszítve vezetette végig rajta tekintetét. Káprázatosan gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú csokoládészínű, göndör fürtjei csaknem hátközépig értek neki, hatalmasra tágult rémületet tükröző őzbarna szemei pedig egy pillanat töredéke alatt képes volt kiverni agyában a biztosítékot. Jobban mondva képes lett volna, ha nem lett volna ennyire dühös. A jeges szél belekapott hosszú barackszínű ruhájába és fürtjeibe melytől úgy nézett ki, akár egy jelenés. Sosem látott nála gyönyörűbb nőt, pedig milliárdnyival volt már dolga. Ágyasai jöttek-mentek, azonban kevesen maradtak állandók közülük. Hitveséül pedig csupán egyetlen nőt emelt. Egyet… azonban ő is elárulta.
Lassan elrugaszkodott a fa vaskos törzsétől, majd feszes léptekkel a nő felé indult. Mielőtt még az bármilyen menekülési kísérletet is tehetett volna, hirtelen elkapta karját és olyan erővel szorította meg, melytől a nő karja három árnyalatnyival vörösebb, Lucifer karján pedig háromszorosra duzzadtak az erek.
- Meg ne próbálj menekülni! – mordult rá a nőre, végül pedig semmi jót nem ígérő, vészjósoló félmosolyra görbült szája széle. – Lásd, mennyire kegyes vagyok hozzád Kedvesem, ezúttal hajlandó leszek eltekinteni ettől a kis… balesettől, ha elárulsz nekem egy nevet. Ki volt az, aki segített neked? - tette fel a kérdést erőltetett nyugalommal. Persze a választ könnyedén kideríthette volna, ha erőcsápjaival behatol a nő agyába és kiolvassa a gondolatait, de annak nem lett volna meg a szépsége. Azt akarta, hogy ő adja fel bűntársát és ezáltal vezekeljen tettéért, ugyanis az biztos, hogy Hitvese páholyból fogja végignézni azt, ahogyan megkínoztatja és kínzókamrákba veti az árulót. Nála nincs második esély, nincs bocsánat. Ha valaki eljátssza egyébként is ingatag bizalmát, az csakis rosszra számíthatott eztán…

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Hétf. Júl. 28, 2014 12:13 pm

Szorosan lezárja szemeit, miközben magában egyetlen szót skandál egyre elkeseredettebben, egyre rémültebben, egyre reményvesztettebben: Nem. Nem lehet, hogy máris rá talált… Nem lehet, hogy egyetlen szívdobbanásnyi béke után újfent folytatódik a lidércnyomás… Nem lehet, hogy csupán percek adattak meg neki idefent. Nem, hiszen kéngáztól fuldokló tüdeje még meg sem telhetett a jégkarcosan friss, ezerillatú, oxigéndús levegővel. Nem, hiszen borzongó bőrét még hűvössé sem csókolhatták a télvégi éjszaka deres ajkai. Nem, hiszen elméje még magába sem szívhatta igazán az eget burkoló, éjkék bársonyleplen szikrázó csillagok képét. Ilyen sebesen még a Pokolban sem terjedhetnek a hírek… Mégis a gerincén végigcsapó lángostor ékes bizonyítéka annak, hogy szökési kísérlete kudarcba fulladt. Kétség sem férhet hozzá, hogy az Ő jelenlétét érzi. Az Ő lávaforró, sötét auráját, az Ő izzó haragját. A félelem egy hegyszirtről alábukó lavina erejével zúdul végig rajta. Érzi miként árad szét lelkében a rettegés, és hogy a tudatát fagylaló rémület mi módon csúcsosodik ki benne testi tünetek formájában. Szívét jégujjak prése szorítja, ereiben gleccserré hűl a vér, gyomrában hómező, csontjainak üregeiben dérkása dermedezik. Úgy véli, sosem érzett a mostaninál taglalóbb, szívfacsaróbb rémületet. Aztán a feledni akart emlékeit burkoló, sötétszürke ködfellegen keresztülhatol egy túlontúl éles kép. Egy kép, melyet nem fakított el a feledés, melyen nem fogott az Idő vasfoga, bárha fogott volna. Nem akar emlékezni, nem akar a múlt farkascsapdájába lépni, és ha csupán pillanatokra is, de benne ragadni. Hiába harcol akaraterejének minden parányi morzsáját összeszedve, görcsösen tagadva a múltat, elméjéből azért sem tágít az a makacsul előtérbe tolakodó, iszonyatos filmkocka. De nem csak hogy nem tágít, de nem átallja újrajátszani önmagát. A fejében elinduló vetítés nem pusztán az átok sújtotta éjszaka történéseit sugározza elé, de felszaggatja lelkéből akkori érzelmeit is. Fülében visszhangzik a testéről lehasadó apácaruha reccsenése, az egyszemélyes, matractalan ágy nyikorgása. Hallaná kétségbeesett, velőtrázó sikolyát is, hacsak nem ítélné némaságra hangszálait egy, akkor még ismeretlen, láthatatlan erő. Lelki szemei előtt felsejlik Meggyalázójának megtévesztően szép, olajbarna tincsek keretezte, agressziót tükröző arca, sötét vágyak izzította, obszidián-fekete szempárja. Abban a percben mélyen és kitörölhetetlenül retinájába, agyába, lelkébe égtek azok a gyűlöletesen gyönyörű, szobrászvésőre kívánkozó, veszélyt hordozó vonások; az intelligenciáról árulkodó, magas, gondolkodóráncoktól barázdált homloktól kezdve, egészen a tökéletes porcú és vonalvezetésű orron, a finom rajzolatú járomcsontokon, a kéjt és kínt ígérő, sima ajkakon és a szögletes állon át, a halovány szarkalábakkal szegélyezett, szigorú vonalú szemöldökök alatt élénken villogó, mohóságot, bölcsességet és indulatokat tükröző íriszekig. És azok az Isten keze munkáját magasztaló vonások máig kísértik. Nem csupán az éjjeli, nem csupán a nappali órákban. Folyton folyvást, nyugtot nem hagyva, szüntelenül jelen vannak; sejtig belé égtek, húsának rostjaiba, csontjának kérgébe, vérének cseppjeibe, lelkének anyagtalan vásznába, szívének húrjaiba, tudatának falaiba maródtak. A mellkasát feszítő érzelmek bordáit repesztik, szegycsontját tördelik. Mintha a lelkében hömpölygő megannyi fájdalom, indulat és vágy egyetlen, hatalmas, láthatatlan tajtékká duzzadva, rést ütve testén, szökőárként akarna feltörni belőle. Ekkor megváltozik a perspektíva, immár testét elhagyva, kívülről szemléli az eseményeket. Látja saját kifeszített, meztelen testét; fehér bőre sápadtan világít a lőrésnél alig nagyobb ablakon belopakodó, jeges holdsugár fényében, gesztenyeszín, fityula alól szabadult fürtjei legyező alakban terülnek szét a durva vászonpárnára. Látja, mily sebesen emelkednek és süllyednek fedetlen keblei kapkodó légvételei alatt, látja végigfolyni arcán a rémület könnyeit, vértelen, reszkető ajkait. És látja Őt, miként csúfondáros-kéjsóvár félmosolyt öltve fölötte terem és széttárt, remegő combjai közé helyezkedik.
És ekkor elér hozzá a hangja. Dobhártyái beleremegnek a sötét tónusú, óceánmély orgánumba, elméjében megtorpan a diavetítés; kimerevedik a jelenet. Aztán váratlanul izzó szélű, fekete lyuk támad a kép közepén, mely lassan növekedni kezd, s e folyamat mindaddig le sem áll, míg a falánk, vörös parázs az utolsó pernyéig be nem habzsolja a filmkockát.
„Nem vagyok boldog.”
Egyetlen, lúdbőröztetően érces baritonba font, egyszerű kijelentésnek tűnő, mély tartalmat rejtő mondat. Visszafojtott dühtől vibráló, vészterhes szavak láncolata, melynek visszafogottsága épp oly baljós, akár a vihar előtti csend. Mert Neki nem kell szitkokat szórnia, ha bénító félelemmel kívánja elárasztani a szíveket. Neki még a hangját sem szükséges felemelnie ahhoz, hogy rémülettel béklyózza meg a lelkeket. Nem, mert Ő maga a Gonosz, minden bűn, indulat és negatív érzület megtestesülése, kiben írmagja sincs meg a könyörületnek, a szánalomnak és a szeretetnek.
Rochelle sóbálvánnyá dermed, miként Lót felesége Szodoma és Gomora pusztulásakor. Hallja a rá záporozó kérdéseket, de nem látszik reagálni rájuk. Nem, mert leköti félelme, mely gúzsba köti tagjait. Minden egyes idegszála megfeszül, izmai megkövülnek bőre alatt. Érzete szerint még szíve is leáll, vére megtorpan ereiben. Nem fordul meg, képtelen rá. Földbe gyökerezett, remegő lábakkal, bénultan áll, még légcserélni is elfelejt félelmében. Soha nem tett még hasonlót. Soha nem kísérelt meg szökést, mióta a Pokol Ura erőszakkal kitépte Isten öleléséből és a foglyává… a feleségévé tette. Szolgaként tengette napjait távol az álmaitól, távol a Teremtőtől, kinek életét és lelkét áldozni akarta. Férje megfosztotta mindentől, ami valaha fontos volt a számára. Szárnyaszegett rabmadárként, ötven esztendeje vegetál egy aranykalitkában, kitéve egy érzéketlen zsarnok, a legfőbb Gonosz szeszélyeinek. Máig nem érti, miért éppen ő… Miért éppen őt szemelte ki magának Minden Démonok Fejedelme, miért éppen őt választotta hitveséül. Hiszen nem birtokol kivételes szépséget, sem egzotikusnak, sem különlegesnek nem mondható a külleme. Mind a Földi Síkon, mind a Pokolban gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők versengenek az Első Bukott kegyeiért. Nem beszélve a férfi népes háreméről, melyben a Pokol legbujább és legdekoratívabb démonnői lesik uruk minden óhaját. A gondolat hatására, ahogy mindig, kellemetlen, szúró fájdalom döfi át csupasznak érzett szívét, akárha hideg kés járná át mellkasát. Nevet is tudna adni a fagyos pengének, de már csak dacból sem teszi. Névtelenül talán könnyebb figyelmen kívül hagynia a megvetett érzületet, melyet örömmel kitépne magából, ha hatalmában állna. Rabságának öt évtizede alatt számtalan alkalommal megkísérelte már elsorvasztani a Férje iránt ébredt, megtagadni kívánt, gyengéd érzelmeket, de mindannyiszor felsült vele. A férfi támasztotta, hőn gyűlölt, mélyen gyökerező vonzalom és kötődés kiölésére tett, elkeseredett próbálkozások sorban kudarcba fulladtak. Egyetlen reménysugár maradt csupán, mely rést tudott ütni elkeseredésének borúfellegén. A szökés gondolata. Abban bízott, hogy az Atyához való visszatérés segít majd kiszakadni Férje sötét bűvköréből. Hitte… hiszi, hogy bűnbocsánatot nyerhet, hiszen nem önszántából lett démonná, nem saját akaratából lépett a Sötétség útjára, erőszakkal taszították arra. Hiszi, hogy az Úr, végtelen irgalmában és jóságában, minden tékozló gyermeket visszavár.
Azonban most, hogy kudarcot vallott, e halovány fénysugár is szörnyet halt, a Sötétség éles árnykarmai cafatokká szaggatták azt.
Noha szemei szúrni kezdenek, megmakacsolja magát és nagyot nyelve visszagyűri felszínre kívánkozó könnyeit. Úgy határoz, a körülmények dacára bátor lesz… vagy legalábbis annak fogja mutatni magát. Tisztában van vele, hogy a férfi belé lát, sőt, úgy olvas benne, akár egy nyitott könyvben, tehát felesleges volna bármit is tettetnie, mégsem akarja egy félelemtől remegő nyúl látszatát kelteni. Mély levegőt vesz, majd lassan szembefordul a Pokol Urával. Pillantását eltökélten a férfi feszültséget sugárzó, markáns arcára emeli, és újfent fejbe kólintja a látvány. Túl szép, túl veszélyes. Ismerős és mégis idegen. Ingatag lábakon álló bátorsága kártyavárként dől össze, mikor tekintete találkozik Férje düh izzította, nyers indulatokat tükröző, feketén égő íriszeivel. Nem is képes sokáig állni a sötét, lángoló pillantást, mely retináin keresztül lyukakat éget a lelkébe, így a földre süti szemeit.
- Nem… nem kérek… bocsánatot azért, amit tettem… - súgja maga elé szellőmotozásnál nem hangosabban, nehezen forgó nyelvvel, remegő ajkakkal. Tudja jól, bölcsebb volna csendben maradnia, hiszen az előbbihez hasonló szavakkal, csak még tovább ront helyzetén. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Ösztönösen hátrébb lép, mikor a Pokol Ura elrugaszkodik a fától, melynek törzséhez eddig támaszkodott és elindul felé. A délceg, éjsötét aurájú alak közeledtét csupán periférikus látásával érzékeli, nem mervén felvenni a szemkontaktust a haragos Bukottal. A következő pillanatban lávaforró vasujjak záródnak felkarja köré, mire ajkai közül fájdalmas nyögés szökik fel. Bőrét szétmállani, húsát elmorzsolódni, csontjait megroppanni érzi az acélos szorítás alatt. A szemeibe szökő kínkönnyek, elődeikkel ellentétben, nem hagyják visszagyűrni magukat, így előgyöngyözve szempillái mögül, lassan végiggördülnek sápadttá rémült arcán. Átnedvesedett pillákkal, torkában dobogó szívvel, riadtan pillant fel a nálánál csaknem két fejjel magasabb férfira, miközben újabb és újabb hőhullámok öntik el közelségétől. Lelkének azon (áruló) része, melyet Férje sikerrel vont hatalma alá, elítélendő módon, szinte ujjong, amiért „Tulajdonosa” végül rátalált. És mintha ez nem volna elég, esendő porhüvelye osztozik ebben az ujjongásban. Még a vörössé szorongatott karjában lüktető fájdalom ellenére is. Vére meghevül, bőre alatt mintha elektromos áram cikázna, és bármily eltökélten küzd is testének reakciói ellen, nem képes elfojtani azokat. Ekkor azonban újabb fenyegető tartalmat hordozó szavak hagyják el Férje ajkait, melyeket hallva és felfogva végre kihűl a testében éledező szenvedély parazsa. Nem téveszti meg a férfi látszólagos, erőltetett nyugalma. Figyelmét nem kerülik el az árulkodó jelek; látja a feszes ajkakra vésődő, pengeéles félmosoly alattomosságát, a fekete lángok falta íriszekben izzó indulatokat, a férfiasan szép vonásokat uraló, féken tartott dühöt. De érzékeli a feszültségtől ráspolyos bariton ingerült vibrálását is, és mintha mindez még nem volna elég, démoni léleklátó képessége folytán tisztán érzi a karját markoló Bukottban örvénylő, negatív energiákat.
Nincsenek illúziói. Tisztában van vele, hogy a Pokol Ura hazudik. Nem fog eltekinteni a büntetéstől, mi több, iszonyatos retorziót tervez. Ráadásul nem csupán ő lesz aki, kire lesújt a férfi szörnyű bosszújának pengeélessé fent pallósa. Segítőjére minden bizonnyal még az övénél is rosszabb sors vár… Felfoghatatlan gyötrelem, elviselhetetlen kín… Zaklatott elméjében máris borzalmas jelenetek egész sorozata elevenedik meg. Látja Suzette-et bőrétől fosztottan, bíbor vérrel borítva, eleven nyúzadékként sikoltozva, látja felhasított hassal, kizsigerelve, látja megcsonkítva, kivájt szemmel, izzó karóba húzva és látja szörnyek tarajos agyarai által hústörmelékké szaggatva. Könnyfátyolos szemei elkerekednek a fejében zajló rémfilm hatására, szívét rettenet facsarja, gyomrát rosszullét emelgeti. Reszkető ajkai, összekoccanó fogai megnehezítik ugyan szavak formálásra tett kísérleteit, de végül csak sikerül mozgásra bírni félelemtől vértelenné sápadt, cserepessé szikkadt száját. Megtörten lehajtja fejét, képtelen Férje szemébe hazudni.
- Egyedül… egyedül szöktem meg. Nem segített… senki. – rebegi alig hallhatóan, el-elcsukló hangon, minden ízében remegve. Pontosan tudja, hogy a Világ legnagyobb esztelenségét követi el éppen. Megkísérli megvezetni a Pokol Urát. Kudarcra ítélt próbálkozás, amiért hamarosan magas árat kell fizetnie. Lucifer előtt nincs titok, semmi sem marad rejtve előtte. Elemi gonoszt rejtő röntgenpillantása átlát élőn és holton. Szívekben, lelkekben olvas, gondolatokat, emlékeket fürkész, hatalma felfoghatatlan, s ő botor módon mégis hazudik neki. Hazudik, mert így helyes. Mert ha nem tenné, soha nem volna képes elszámolni lelkiismeretével, soha nem lenne képes megbocsátani magának, hogy elárulta azt, aki révén szabadságot nyert, ha csak egy légvételnyi időre is. Nincs kétsége afelől, hogy Férje az elméjébe fog nyúlni, hogy megtudja az igazat. Ahogy abban is egészen bizonyos, hogy ma éjjel látta utoljára a csillagokat…


A hozzászólást Rochelle összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 17, 2014 9:18 am-kor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Vas. Aug. 03, 2014 5:58 pm

Volt olyan botor lélek, ki képes volt elhinni, hogy megszökhet előle? Az Első Bukott elől, aki milliárdnyi démon felett rendelkezett és uralt? Akik minden óhaját epekedve várták, hogy az Uruk kedvében járhassanak? Tévedés. Ő mindenki felett állt. Nem akadt olyan zúg a világon, ahol ne találna rá valakire. Nem volt oly erős mágia, mely távol tarthatná őt attól, akit maga előtt akart tudni. Egy csipetnyi boldogság, ostoba illúzió volt mindez, ám nem a valóság. Az kegyetlenebb és kínzóbb volt ennél, hiszen aki reményt kapott még gyötrőbben égette belülről, mikor rádöbbent reménytelenségére. Hitvese pedig éppen ezek fájdalmakat élte jelenleg át. Vénáiba, csontjaiba, sejtjeibe ivódott fájdalma, mikor meghallotta az Ő hangját. De hisz mire számított? Hogy ötven évnyi raboskodása után, csak úgy kisétálhat a Pokol kapuján? Hogy úgy engedi őt el, mintha sosem lett volna az övé? Mindennél kínzóbban vágyott rá. Tulajdonának fényére pedig betegesen szüksége volt, akit soha nem fog elengedni maga mellől. Ha kell ezernyi láncra veri őt, démonok századit rendeli mellé, hogy figyeljék minden lépését, hogy esélye se legyen többé efféle meggondolatlanságot elkövetni. Elhagyni őt és elmenekülni előle, mikor éppen Ő maga volt az, aki mellett leginkább biztonságban lehetett. Bosszúállók hada találhatott volna rá a nőre, és mivel Lucifer jele kitéphetetlenül bőrébe és lelkébe volt vájva, fáklyaként jelzett, egy tört másodperc alatt a legnagyobb és legdrágább prédául szolgálhatott volna. Nem fogja hagyni, hogy a Tulajdonával zsarolják őt. Hogy orránál fogva vezessék, akárcsak valami szánalmas zöldfülűt. Mégis hogyan képzelhette a nő, hogy hangyányi esélyt is ad arra, hogy ostobát csináljanak belőle?
A düh maró, féktelen lángjai perzselték belülről, azonban vonásain egyelőre nem mutatkozott mindez meg. A megtévesztés mestere volt, noha a helyzet egyértelműen okot szolgáltatott arra, hogy magára erőltetett nyugalmat kétségbe vonják. Íriszei fagyos jégcsapként fúródtak a nő étcsokoládé színű lélektükreibe, melyek rejtekében fájdalomkönnyek reszkettek. Természetesen e kátrányos lelkére mért csapás hatástalan volt. Nem hatották meg efféle női praktikák, még akkor sem, ha mindez nem azért szolgált, hogy Urának lelkére hasson.  Hitvesen nem tartozott azok közé, akiknek szánalomra méltó eszközökhöz folyamodtak, hogy enyhítsék a büntetést. A büntetést, ami semmiképpen nem fog elmaradni. A fokozata azonban egyedül csakis a nőtől függött. Feltett kérdésére egyszerű lett volna a válasz. Egyetlen névvel kimenekíthette volna magát ebből a feszített helyzetből, azonban nagyon is jól ismerte őt, és mielőtt még Ő szóra nyitotta volna buján ívelt, barackszínű ajkait, már tudta, hogy a nem fog magán így segíteni. Nem áldozna fel senkit azért, hogy magát mentse és éppen e tisztaság volt az, ami még inkább Luciferhez kötötte. Az Első Bukott angyali énje sóváran vágyott Hitvesének kristálytiszta lelkére, míg a démoni eszét vesztve erőszakkal birtokolna volna testét. A Pokolban, minden egyes démon tisztában volt a ténnyel, ha bárki a közelébe megy, Luciferrel pusztító haragjával néz szembe. Legtöbben még rá tekinteni sem mertek, nehogy bajba kerüljenek miatta. Csupán néhány szolgáló volt az, aki a közelébe juthatott és talán nem rettegett volna minden pillanatban mellette. Ezek közül pedig csak egyetlen egy akadt, aki talán a bátorságot is vette volna ahhoz, hogy szökési kísérletében segédkezzen.
- Meglepetés erejével hatott volna, ha másként teszel, Kevesem. Ha képes lettél volna bocsánatomért esedezni ilyen lázadás után. – hangja pengeként hasította végig a közöttük feszülő, feszültségtől terhes levegőt. Bátorsága szinte már-már elismerést csiholt ki Luciferből. Nem sokan lettek volna képesek ily bátran a szemeibe nézni és azokat a szavakat elmondani, amik minden bizonnyal még tovább szítják a benne lévő indulatlángokat.
Vasmarokkal tartott felkarjába tovább mélyedtek hosszú ujjai, s ekképpen rántotta őt még közelebb magához, hogy orrhegyük immáron teljesen összeért. Engedett a benne lévő dühnek, hogy most már vonásaira is kiütközzön. Ajkai megmerevedtek, állkapcsát pedig összeszorította haragjában, melytől arcélei még erőteljesebben rajzolódtak ki.
- Tehát képes vagy, hazudni is nekem. Nekem! Felfogod te ezt Kedvesem? Igazán átgondoltad, hogy pont velem kéne-e dacolnod? A hatalmam végtelen és ott csapok le mindig, ahol legjobban fáj. Te talán nem mondasz nekem semmit. Nem árulod el, hogy ki segédkezett neked. De vajon más pokollény is ezt tenné? Nem nyújtanák nekem ezüst tálcán? – megcsóválta fejét, miközben jeges íriszei a nő reszkető alsó ajkára tévedtek, melyet legszívesebben menten véresre harapott volna. Imádta buja kis hússzirmait, főként mikor férfiassága körül csúszkált, hogy Ura igényeit kielégítse. Azonban most fontosabb teendői voltak, mintsem a nőt letámadja.
Mielőtt még Hitvese replikát fogalmazhatott volna iménti szavaira, vérvörös füstté lényegülve elillant a helyszínről vele. Néhány tized másodpercet követően ismét territóriumának folyosóján bukkant fel. Immáron nem találta üresnek az éjszínű, márványból készült hosszú helyiséget. Több démon téblábolt nem messze rezidenciájától, azonban mikor megpillantották Hitvesét hurcoló Lucifert rémülten hajoltak meg derékból előtte.
Egyelőre nem szólt senkihez. Hangtalanul, mardosó dühtől elborultan húzta erősen maga után a szökött kis virágszálat, azonban ahelyett, hogy ismét a szobája felé vette volna az irányt, Trónterme felé indult. Mielőtt az súlyos kétszárnyú ajtóhoz ért volna, telekinetikus képességét bevetve szélesre tárta párosuk előtt azt, hogy szabadon léphessen be csarnokába. A termet rejtelmes homály burkolta mindeddig, ugyanis amint a Pokol Ura belépett vérvörös lángok lobbantak fel végig a fal mentén. E hely sem volt különb rezidenciájának látványától. Fekete és sötétszürke márvánnyal kirakott falak és padló, a rajtuk függő rubin színben lobogó fáklyák és a bejárattal szemben elhelyezett hatalmas trón semmi jó ígérettel nem kecsegtetett. Természetesen pontosan e célból is készült. Itt kérhettek tőle meghallgatást azok a démonok, akiknek információi értékesek voltak. Ha másért került ide valaki, az a legnagyobb szenvedést jósolhatta magának. Lázadók, felgyútók, akik túl messzire mentek, és többre értékelték önön jelentőségüket, mint amik valójában voltak. Kevesen akadtak, akik vették a bátorságot erre a merész lépésre, azonban még így is többen voltak, mint amennyit megengedhetett volna magának egy Uralkodó.
Mögöttük az ajtó hangosan vágódott be, mellyel nem törődött. Elengedte Hitvese véraláfutásossá szorongatott porcelánfehér karjait, hiszen innen már úgysem menekülhet el előle. Végül pedig ismét szólásra nyitotta ajkait.
- Akkor újra felteszem a kérdést Kedvesem. Utolsó esélyt kapsz arra, hogy enyhíts a büntetéseden. Ki volt az, aki segített megszökni innen? – kérdés minden egyes szava ágyúként dörrent az üres teremben. – Figyelmeztetlek. A türelmem nem végtelen és ha ismét olyan választ adsz, ami nem tetszik nekem, még fájdalmasabb lesz a büntetése segítődnek. Ha nem beszélsz azt feltételezem, hogy meg sem próbálod jóvá tenni, amit irányomban elkövettél. A lázadás semmilyen formáját nem tűröm senkitől. Még tőled sem. Tehát egyetlen nevet kérek csupán, aztán elengedlek büntetés nélkül.
Jegyzi meg utoljára, noha tisztában volt vele, hogy ezúttal sem kapja meg kérdésére a választ. Ám ezt nem tartotta súlyos gondnak, hiszen a folyosón megannyi démon, bizonyára azért volt ott, mert már mindenki tudta az illető nevét, és csakis arra vártak, hogy Uruk kedvében járva elárulhassák neki. Hisz tudták: A legkifizetődőbb a Gonosz kedvében járni.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Szer. Aug. 20, 2014 10:50 pm

Eltökélten szegezi könnyekkel fátyolozott pillantását barackszínű ruhájának fűre omló fodraira, melyeknek csupán halovány, kontúrtalan körvonalait képes kivenni a látóterét elhomályosító kristálycseppek függönyén keresztül. Eközben jégszoborrá dermeszti a porhüvelyét fagylaló rettegés. Azon sem csodálkozna, ha a szemeiből alácsorduló könnyek dérszilánkokká kövülnének holdsápadttá rémült arcán.
Nem saját magát félti, hiszen tudja jól: Férje nem fog komoly kárt tenni benne… Legalábbis fizikailag. Lucifer mindig pontosan tudja hova kell ütést mérnie, mellényúlás nélkül kitapintja bárki gyenge pontját. Az Első Bukott tökéletesen tisztában van vele, hogy az ő esetében nem érne célt testi fenyítéssel, hiszen a fizikai gyötrelem nem törné meg kellőképpen és a rá szabadított kínnal csak még inkább elmarná magától. Újult erővel feszülne Férje ellen, minden eddiginél elszántabban akarna menekülni, szabadulni Tőle, a delejezően, veszélyesen gyönyörű testbe rejtett Gonosztól. Az ő büntetése kétséget kizáróan lelki sanyargatás lesz, míg a szökését segítő nőre tengernyi fájdalom vár. És épp Suzette végtelen gyötrelme lesz az, ami őt a pokoli kínok feneketlen szakadékába taszítja le. Hiszen számára sokkalta iszonyatosabb a tudat, hogy valakit miatta kötöznek kínpadra, mint ha őt magát szaggatnák ízekre az Alvilág véreskezű bakói. Egyre biztosabb benne, hogy szíve ezer darabra, morzsányi szilánkokra zúzódik, míg lelkének szövetébe soha be nem gyógyuló, vért patakzó sebek tucatjai tépődnek majd könyörtelen Parancsolója lesújtó ökle nyomán.
A Fődémon indulatoktól vibráló, mennydörgés-szerű baritonjába burkolt, vészjósló szavai úgy vágnak végig rajta, akárha kilencfarkú macskával korbácsolnák a hátát. Szinte érzi a bőrébe tépő, húsába szaggató bőrkarmok nyúzta sebek tüzes izzását. Noha legszívesebben felszisszenne, amikor a felkarját satuban tartó, acélos lángujjak szorítása még tovább erősödik sajogva lüktető végtagja körül, mégis némaságra bírja ajkait. Nem ad hangot gyötrelmének, inkább ismét fogai közé harapja alsó ajkát, hogy ekképpen gyűrje vissza fájdalmának felszínre kívánkozó megnyilvánulásait. Az agyára ereszkedő, skarlátszín kínköd vörösen gomolygó fellegén keresztül is tisztán érzékeli a felsebzett szájából kibuggyanó, állán lecsurranó vércseppek forró csiklandozását. Lelki füleivel hallja, ahogy bilincsbe zárt karjában recsegve málladoznak az izmok, ropogva őrlődnek porrá a csontok. A perzselő démonujjak alatt sorban pattannak el hajszálerei, hogy szöveteibe árasszák tartalmukat. A felhámjában pangó vér lila foltokat alkotva alvad meg bőrében.
Rémülten kapja fel fejét, mikor mellei hirtelen Férje gránitkemény felsőtestének ütköznek. Megrántott válla sajogva csatlakozik hasogató karjához versenyre kelve a leggyötörtebb testrész megtisztelő címéért. Tágra nyílt szemeiben színtiszta rettegés vibrál, ahogy tekintete végigrebben a férfi harag dermesztette vonásain. A fájdalmasan szép, markáns arc minden egyes parányi részlete, éles kiszögellése, feszes hajlata és mély barázdája emésztő dühöt sugároz magából. Nem beszélve az indigókék, bántóan átható tekintetű, indulatok árnyalta íriszekről, melyek mohó tornádótölcsérként szippantják magukba; foglyul ejtik elméjét, bekebelezik lelkét.
A férfi további szavai még mélyebbre plántálják benne a félelem dérmagjait és jégszarkofágba zárják rettegéstől didergő szívét.
Mielőtt bármiféle választ fogalmazhatna az imént elhangzott kérdésre, egy kívülről érkező, sötét erő atomjaira robbantja, majd füstgomolyaggá légneműsíti porhüvelyét.
Mire újra szilárd alakot ölt, talpai alá kemény márványpadló simul a puha fűkárpit helyett, feje fölül eltűnnek az ezüstszikrákként hunyorgó csillagok, helyüket obszidánfeketén ásító kőmennyezet veszi át. A tágas, rejtelmes megvilágítású, árnyas folyosó túlságosan is ismerős a számára. Szikkadó torka elszorul, szűkülő gyomra szaltót vet, amikor ráébred a gyötrelmes tényre: visszatoloncoltatott Férje házába, visszahurcoltatott aranykalitkájába.
Szokásos látvány fogadja, ahogy a Pokol Dúvaddá Bőszült Ura által vonszolva végigbotorkál a gyertyafény világította, szénfekete, erezetlen márványfalak között. Az átjáró fényforrásául szolgáló vérvörös, elegánsan hosszú viaszrudak óarany, sokkaros tartókban meredeznek, a kanócaikat faldosó, mézsszín, kacéran táncoló lángnyelvek imbolygó fénypocsolyákat mázolnak az éjszínű kövezetre. Könnyáztatta, végtelen riadalmat és fájdalmas csalódottságot tükröző pillantása végigsiklik a folyosón tartózkodó, kétrét görnyedő alakok során.
A következő pillanatban minden eddiginél mételyezőbb, vérfagyasztóbb rémület vágja mellbe. A szegycsontjára mért, láthatatlan erő egy lesújtó pöröly megállíthatatlan lendületével ütközik keblei közé, hogy kiszorítsa tüdejéből a benne rekedt levegőt. Tébolyultan vergődő szíve olyan öngyilkos hévvel feszül újra és újra az őt közrezáró bordatömlöc rácsainak, hogy félő menten ripityommá zúzódik a csontívek masszív falain. Feldühödött Ura nem fordul el a folyosókanyarulatban, hogy privát lakosztálya felé vegye az irányt, hanem határozott, feszes léptekkel továbbvonul, maga mögött hagyja a kereszteződést; egyértelműen a tróntermét véve célba.
Rochelle hervadt arcát elhagyja a maradék vér is látva menetelük végállomását, pontosabban a látóterében felsejlő hatalmas, padlótól plafonig nyúló, kétszárnyú, kígyófaragványokkal ékített ajtót, mely mögött Férje roppant trónusa kap helyet. Ama pokoli törvényszéknek is beillő helyen, a milliónyi keserves kín-, és fájdalomkönnyet látott, temérdek könyörgést és szenved teljes sikolyt hallott, komor falak között születnek a legborzalmasabb ítéletek. Ott szabatnak ki büntetések, ott kérdeztettnek ki a vétkesek: az árulók, az engedetlenek, a Lucifer ellen lázadók.
Visszanyeli a nyelőcsövét markolgató zokogást, alsó ajkát még mindig fogai közt tartva, remegő térdekkel, szúró-hasogató mellkassal botladozik Parancsolója nyomában.
Láthatatlan erő, Férje démoni ereje tépi fel a súlyos ajtószárnyakat. Odabent ólmos sötétség hömpölyög mindaddig, míg a Ház Ura át nem lépi az aranyveretes küszöböt. Abban a pillanatban, amikor Minden Gonoszok Legfőbbikének cipőtalpa leér a tágas, sötét enteriőrű csarnok grafitszürke márvánnyal burkolt padlózatára, egyszerre lobbannak fel a koromszín kőfalakra erősített fáklyák. A karmazsin izzású rubinlángok szolgáltatta bíbor fény olyan hatást kelt, mintha a horizont mögé lebukó, vörössé érett Nap véres sugarai áztatnák a helyiség gótikus stílus ihlette berendezését. Lüktetni látszanak a nehéz, bíbor bársonydrapériák, valamint az ébenfából esztergált, oroszlánlábakon álló, masszív felépítésű, barokkos faragványokkal dekorált trónszék ülőrészét és háttámláját kényelmesebbé tévő, skarlátszínű, aranyszállal hímzett kárpitpárnák.
Összerezzen, mikor hangos dörrenés kíséretében bevágódik mögöttük az ajtó. Izmait görcsös remegés rázza meg, akárha áram járná át szöveteit, gerincének csigolyasorán hideg nyálkával borított csúszómászó araszol felfelé. A lelkét tépdeső félelem és a gyomrát facsaró iszonyat elegyéből sarjadt rémség lassan kúszik hátán, viszolyogtatóan húsos, tömör, nyirkos teste centiről centire jut egyre közelebb koponyájához.
Nem törli le az arcán száradozó könnyeket, amikor visszakapja összeroncsolt, feketébe hajló, sötétkék foltoktól tarkálló, sajgó karját. Noha nem kevés fájdalommal jár, mellkasához húzza meggyötört végtagját és átkarolja azt ép kezével. Felszabadult szöveteiben újraindul a vérkeringés; bőrét, húsát, de még csontjait is milliárdnyi, izzó hegyű tű szurkálja. Önnön bizsergő-fájó karját dédelgetve, szótlanul, szoborrá dermedve áll a teremben ott, ahol a Férje hagyta. Nem lép beljebb, de nem is kísérel meg szökést, hiszen tudja már, egy végeláthatatlanul hosszú életre tudatába vésődött: Előle nincs menekvés. Megpróbálta, elbukott és ezért nagyon magas árat kell majd fizetnie. Minden remény elveszett. Örökre fogoly, játékszer marad…
Örökre?
Mindaddig, míg az Alvilág Ura rá nem un, és szemétre nem hajítja. A gondolat egyszerre felvillanyozó és lesújtó. Biztató és szívszorító. Lelkének két, ellentétes érzelmeket dédelgető pólusa úgy feszül egymásnak, mint a párbajozó szarvasbikák agancsai.
Az egyik szabadulni akar. Még mindig. Soha nem múló hévvel. Minden áron.
A másik Fogvatartója gyilkosan ölelő karjaiba vágyik. Még mindig. Soha nem múló hévvel. Minden áron.
Férje indulatoktól ráspolyos, dörgő baritonja rázza fel réveteg elmélázásából és repíti vissza a vérfényt izzadó, hollószínű falak közé. Félve vezeti fel nedvesen csillogó pillantását az Első Bukott szálfa alakján, hogy végül a tökéletesre rajzolt arcra és a haragoskéken villogó lélektükrökre vethesse kérlelő tekintetét. Kiengedi rojtossá cakkozott alsó ajkát fogai préséből, majd szóra nyitja reszkető, saját vérétől pirosló száját.
- Bocsáss meg. – nyögi fojtott, kásás hangon, alig bírva kipréselni aszály sújtotta torkából az esedező szavakat.
- Tudom, hogy… nem vagyok abban a helyzetben, hogy kéréssel fordulhassak Hozzád. Úgy hiszed elárultalak… Pedig csupán azt a belső parancsot követtem, mely a lelkemből szól, annak a fénysugárnak engedem, mely megkülönböztet a többi itteni nőtől… Inkább magamat árultam volna el? Azt, akit annyira… annyira… birtokolni akarsz? Az egyik részem éppen olyan gyarló, akár az Érted rajongó nők. Olyan odaadó, mint az érintésedre szomjazó ágyszolgáid… a hűséges alattvalóid, akik minden óhajodat epedve lesik. Ám a másik… Az, amelyik értékes a számodra… Az, amelyik érdemes a figyelmedre, megtagad Téged. Gyűlöl. Megrögzötten, körmei szakadtáig. A lelkem épp akkora hévvel viszolyog Tőled, mint amekkora tűzzel szeret. Hol a taszítás, hol a vonzás erősebb… - suttogja lesütve pillantását, miközben újabb és újabb könnycseppek szöknek ki szempillái mögül, hogy az arcán megtett, végzetes túra után, álláról elrugaszkodva a gyilkos mélységbe vessék magukat.
- Ha elvesztem a különlegességem, mi marad nekem? Olyan leszek, akár egy tollait hullajtott madár… Egy belső szikráját vesztett ékkő. Dísztelen, üres, fakó. Nem lesz semmim, ami érdekessé tehetne a szemedben. – folytatja gondolatmenetét tompa hangon, majd lassan, lehajtott fejjel térdre ereszkedik a Pokol Ura előtt.
- Kérlek… engem büntess meg a segítőm helyett. Hiszen ő csak azt tette, amire utasítottad. Megadott mindent, amire vágytam… Megajándékozott azzal, amiért a lelkem szárnyalni vágyó fele sóvárgott. Egyetlen kortynyi friss oxigént, a csillagok szúrdalta égkupola, az ezüstfényben ázó Hold látványát, egyetlen szívdobbanásnyi szabadságot… - leheli maga elé olyan halkan ejtve ki az utolsó szavakat, hogy még az is megfordul a fejében: Férje nem is hallotta azokat.
- Most a színtiszta igazat mondtam… - teszi hozzá némiképp hangosabban, fejét felemelve, kendőzetlen őszinteséget tükröző tekintetét az egyszerre szeretett és gyűlölt férfi tintakék íriszeibe fűzve.
- Megteszek bármit, amit csak kívánsz tőlem, de kérlek… ez egyszer… légy kegyes. – fejezi be mondandóját el-elcsukló, érzelmektől fátyolos hangon, miközben – mint már annyiszor – elkeseredett kísérletet tesz lelkének két, örökké széthúzó és folyvást egymásnak feszülő szegmensének megbékítésére.


A hozzászólást Rochelle összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 17, 2014 9:19 am-kor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Hétf. Okt. 20, 2014 11:23 am

Áthatolhatatlannak tűnő falak hajszálrepedésein keresztül különféle érzületek rohamozták meg emésztő dühtől acélkeménnyé szilárdult testét. Egyetlen nem akadt közöttük, mely meglepetéssel szolgált volna neki. Izgalom, irigység, harag, káröröm, elégedettség jellemezték az általa megteremtett pokoljárókat, azokat, kiket érdemesnek találtak arra, hogy a démonok sorába emeltessenek, és ne az örök kárhozat kínzásai várjanak rá. Ez egyfajta jutalomként volt tekinthető. Méghozzá nem is akármilyen, egy olyan lehetőség, melyről bárki csak álmodhatott. Nem voltak megkötések, erkölcsök, szabályok. Szabadon élhettek –legtöbbjük-, mihez olyan képességeket kaptak jutalmul, mi méltóvá tette őt arra, hogy rettegjék őket, féljék már a nevük kiejtését is. Hitvese is efféle kegyben részesült, noha az ő jutalma nem pusztán különleges képességek elnyerése volt. Királynővé emelte fel, az összes gyermeke felett állt egy olyan ékkőként, amilyenné minden fehérnép vágyott. Megkímélte a Tortúra léleksorvasztó procedúrájától, ugyanis hatalmában állt megválasztani kiket ne vessenek a Pokol legfertőbb katakombáiba, eme ajándékért pedig minden pokollény számára fontosabb személyt feláldozta volna halandó létéből. Megkívánta őrizni kristályhoz hasonlatos lelkét, és még a gondolattól is vad pusztítási vágyba torkolt védelmezési ösztön lett úrrá elméjén, ha csak arra gondolt, bárki is hozzáér, ha csak ránéznek Tulajdonára. Fél évszázada hozzá volt láncolva, akárcsak egy rabszolga, eme karcsú hattyúnyak köré zárt béklyó pedig úgy tűnt, túl lazára volt engedve. Úgy vélte elég az, hogy maga mellett tartsa, hogy megtiltja Neki és valamennyi alattvalójának, hogy kiengedjék őt rezidenciájának területéről. Ezernyi szempár figyelte percről percre minden lépését, hogy a szökés lehetősége még véletlenül se merüljön fel. Ám csalatkoznia kellett. Túl könnyelmű volt, amiért alattvalói keservesen megfognak fizetni, véres kíntól reszkető testtel. A benne lévő Eredendő Gonosz hörögve nevetett fel a fenséges látványtól, ami elméjének falai között villant fel egy szívdobbanásnyi időre. Pokollények, akik eleddig sziklaszilárdnak hitték pozíciójukat, előtte térdelnek mialatt nyakán és karjain egy-egy szent jelekkel ékített rablánc, mit két oldalról egy-egy pokollény feszít meg teljes erejéből. Nem először történt már meg efféle Uralkodása alatt, hiszen oly régóta létezett már, hogy egyetlen olyan momentuma nem lehetett az Életnek, melyet nem tapasztalt volna már meg számtalan alkalommal.
Hamarost szóra is nyíltak Hitvesének félelemtől színtelenné fakult reszkető ajkai. Bátortalan szopránból vegytiszta félelmet érzett ki, aminek eredete nem önmaga testi épségének féltése volt. Segítőjének szánalomra méltó életét féltette, ugyanis tudatában volt annak, hogy Lucifer miféle pusztításra képes, hogy pontosan mi történik akkor, ha valaki a Pokol egyetlen és igaz uralkodója ellen szegül. Nem tűrte a lázadás legapróbb megnyilvánulását sem, azonban mint minden rendszerben, nála is előfordult az, hogy többre vágytak annál, mint amit kaptak. Uralkodni kívántak, és e kapzsiság lett végül a vesztük. Tüzet csak tűzzel lehetett megfékezni, az Ő tüze azonban sokkal emésztőbb volt, mint "Ellenfeleié". Több ezer éve így ment ez már, és tudta, ezúttal sem lesz másként. Meg kellett tanítania Hitvesének és valamennyi alattvalójának, mivel jár, ha bárki is parancsa ellen cselekszik.
Vonásai kővé dermedtek, szemhéjai összeszűkültek miként reszkető húspárnákon egyre csak gördültek ki a szavak, melyek Lucifer józan eszét és néhai arkangyal lelkét próbálták elérni. Szavaiban noha volt logika, engesztelhetetlensége valamint megcsorbult büszkesége, ami talán még Belialnál is jobban dominált benne, aligha engedte meg, hogy ellágyuljon. Ha egyáltalán képes lett volna efféle érzületre. Több évezrede, megszámlálhatatlanul hosszú ideje ült már a Pokol vastrónján, egyesek szerint a rossz oldalt képviselve, így hát az egykori arkangyal nyomai már régen a feledés homályába vesztek. Az Úr és az Ő imádott csürhéje minden pozitív érzelmet kiöltek belőle, ám ha esetleg mégis maradt volna benne valami, ami egykori énjére emlékeztetett, az bizton nem ebben a helyzetben fog előtörni belőle.
Tekintetével követte, miként Hitvese térdre ereszkedik előtte és kegyelemért esedezik. Egyik szemöldöke feljebb csúszott alig láthatóan, uralkodói vonásait eltorzított indulatok némileg felengedtek eme alázatot tapasztalva. Sokkalta kedvére való volt ez a hozzáállás, mint sem lázadó énje. Jobbját előre nyújtotta monológja végén, majd hosszú ujjait a vékony, makulátlanul fehér felkarja köré fonta, hogy ekképpen húzza fel őt a földről. Ezúttal azonban nem engedte el, nem léptett hátrébb tőle, éppen ellenkezőleg. Közelebb húzta őt magához, majd fejét ledöntötte őt, hogy a nem csekély magasságkülönbséget leküzdve orrhegyük összeérjen.
- Igazad van egyes dolgokban. Valóban nem várok mást tőled, minthogy megőrizd makulátlanul tiszta lelked. Erre van szükségem, ezt akarom birtokolni, nem holmi feslett szajhát, akit ezrével találok gyermekeim közül is. Praktikáid azonban nálam nem válnak be. Noha tisztában vagyok vele, miféle érzületek keringenek benned, de a legkevésbé sem érdekel, hogy menekülni óhajtasz-e tőlem, Kedvesem. Az enyém vagy! A Tulajdonom, akit mindenáron magaménak akarok tudni! Itt nem arról van szó, hogy menekülni akartál tőlem, hanem az, hogy az Én parancsomnak szegültél ellen. Ha egyszerű Lélekrabló lennél, kérdés nélkül a katakombákba vetnélek, hogy a legkegyetlenebb démonok töltsék ki rajtad haragjukat, gyilkolási – és kéjvágyukat az idők végezetéig. Ennél azonban jóval önzőbb vagyok. Meg kell tanítanom az alattvalóimnak, hogy nem tehetnek azt, ami a parancsom ellen szól. Ha szemet hunyok efelett, gyengének és sebezhetőnek fogok tűnni, amit milliárdnyi démon fog abban pillanatban kihasználni. Csak Én uralkodhatok! – monológja végére érve szavai egyre hangosabban, erőszakosabban dörrentek, melyekbe a vastag, szénfekete márványból készült falak vadul beleremegtek, azokon függő vérvörös fáklyalángok pedig rémült pislákolásba-táncba kezdtek.
Abban a pillanatban, mikor Tróntermén kívül is meghallották vad dühének fizikai megnyilvánulását, az eleddig érzett érzelmeket egyöntetűen a félelem vette át. Jogosan.
Ujjait szorosabbra fonta Hitvesének bársonyos karja körül, majd erőteljes léptekkel indult meg a terem végében helyet foglaló Trónja felé, mely egy emelvényen állt, miként egy Királynak szokás. Termének ékkövének számított, ugyanis olyféle félelmet keltett mindenkiben, minek hatására senki nem vonta kétségbe, hogy méltó-e arra, hogy milliárdnyi démon uralkodója legyen. Fejtámlája felett mindig legfrissebb lázadójának koponyája tekintett vissza a belépőkre, melyet vassal öntöttek ki, hogy ekként mutassák mi jár arra, aki az Ő nyomdokaiba kíván lépni. Koponya körül szerteágazó acélkígyók hemzsegtek, melyek belepték az egész ülőalkalmatosságot, továbbá emberi maradványokból öntött díszelemek ékítették tovább. Ám legfélelmetesebbnek mégis Lucifer tűnt a miliőben, aki éppen abban a pillanatban foglalt helyet méltó helyén úgy, hogy Hitvese az emelvény alsóbb fokán helyezkedjen el éppen a lába mellett.
Telekinetikus erejét használva szélesen kivágta a terem kétszárnyú, súlyos ajtaját, mire rémülten rebbentek hátra az amögött sorakozók.
- Hozzátok! – utasította mennydörögve a kint állókat. Első pillantásra legalább harminc pokoljáró lépett be terembe, a legkiváltságosabbak. Többek között a fivére Leviathan - vélhetően az Engedetlen Lordjaként -, Az Első Gyilkos, Kain, legfőbb Hóhérja, Alastor, Nemesis aki az eltűnést jelentette, és persze természetesen az éjszaka főszereplője, Suzette. Falfehér vonásai arról tanúskodtak, hogy pontosan tudja mi fog vele történni. Rémülettől démonivá torzult íriszei nyomban Luciferre siklottak, miként elé vetették őt akár egy kutyát. Térdre ereszkedve hajtotta fejét előre, hogy lágyan aláomló fürtjei előre hullva takarják el végül arcát előle. Lucifer tisztán érezte, hogy félt a szemeibe nézni, ám ez egy szikrányit sem hatott rá.
- Nézz rám! – utasította a nőt ellentmondást nem tűrően, mire lassan, akárha egy láthatatlan erő húzná fel fejét minden küzdelem ellenére, felemelte azt. Tekintetük összekapcsolódott néhány tört másodpercre, végül pedig ismét szólásra nyitotta feszes ajkait. – Te voltál az, aki segédkezett a Tulajdonomnak abban, hogy megszökjön a parancsom ellenére ezzel ellenszegülve Nekem is? – tette fel a kérdést visszafojtott indulatoktól vibráló baritonján, mialatt vérvörössé gyulladt íriszeit egyenesen a tőle néhány méterre térdepelő démonnőre fúrta. A válasz persze egyértelmű volt, ám szerette volna hallani azt, hogy kimondja, amit hallani akart Lucifer is. Hogy mindenki előtt ismerje el, mit követett el ellene.
A teremben felcsapó halk morranást Lucifer egy intéssel elnyomta, hogy tisztán hallhassa Gyermekének utolsó szavait, mellyel talán… enyhíthet büntetésén, ha elég megbánást és alázatot tanúsít.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Szer. Dec. 17, 2014 1:30 am

Pontosan tudja, hogy miként festenek Urának vonásai e pillanatban, noha leszegett, könnyopálos tekintetét mereven a térdei alatt feketéllő márványpadlóra szegezi, s így nincs módja látni azt az egyszerre gyűlölt és szeretett arcot. Lelki szemei előtt felsejlenek a férfi könyörtelenséget tükröző, láncon tartott indulatoktól izzó, haragoskék íriszei, felidegzett íjhúrként feszülő arcizmai, markáns vonalú, keményen összeharapott állkapcsa, dühödtté préselt ajkainak pengevékony vonala, középütt függőleges barázdában találkozó, rosszallóan összevont szemöldökei és magas homlokát redőző, mély ráncai. Néma zokogásba fullasztott esdeklését a karja köré fonódó, már túlságosan is jól ismert, hosszú, acélos ujjak csontrepesztő szorítása szakítja meg. Szótlanul tűri, hogy Férje felhúzza a földről, s mivel sejti, hogy a Pokol Ura fel kívánja venni vele a szemkontaktust, nedvesen fénylő szemeit beletörődőn a viharkék lélektükrökre emeli. Meg sem kísérel hátrahőkölni, amikor a férfi lehajol hozzá, hogy csupán néhány milliméternyire csökkentse az arcaik közti távolságot. Ezúttal közvetlen közelről kénytelen azokba a fenyegetően villogó, sötét lángokkal égő, semmi jót nem ígérő íriszekbe nézni. Akaratlanul is nagyot nyel; szikkadozó nyelőcsöve fájdalmasan vonaglik meg torkában, gyomra gyűszűnyivé, vagy talán még annál is parányibbá zsugorodik félelmében. Sajgó, rémület facsargatta szíve, melyet immár nem az Élet varázslata, csupán démoni, ármányos delej hajszol vágtára, zaklatott tempót diktálva dübörög bordaíveinek sötét zárkájában, miközben Parancsolója jégcsaphideg, mégis gyilkos indulatoktól vibráló, karcos basszbaritonjába burkolt rendreutasító szavait hallgatja. Ahogy mélyül és ércesedik Ura fokozatosan erősödő orgánuma, úgy húzza egyre kisebbre össze magát a vasmarkok szorításában. Immár levegőt venni sem merészel, szúró tüdővel, egymáshoz koccanó térdekkel, szaporán pislogva hallgatja Férjét, ázott verébként lógva hatalmas kezei között, dühtől villámló tekintetének húst, csontot, lelket perzselő kereszttüze alatt.
Lucifer utolsó mondata úgy csattan az árnyékos falak határolta, gonosz energiával telítődött helyiségben, akár az ostor. Az Első Bukott szavai átitató, vad düh – mint rabpalackjából szabadult, maró, fekete füstből materializálódó, ártó dzsinn – szinte berobban a kátránytól és kénszagtól súlyos levegőbe. Akárha földrengés lökéshulláma rezonálna végig a terem falain; megrázkódik az ónixszínű márvány, félelmükben megnyúlnak, majd összezsugorodnak a bíborvörös fáklyalángok. A helyiségen átrobogó energialöket mélyen beléhatol; nem csupán reszkető porhüvelyének széthullani kész szövetein és foszladó sejtjein, de vacogó lelkén is keresztülvágtat. Mintha áramot vezetnének a tagjaiba; jéglila villám szikrázik az érfalain, végigfut csontjainak felületén, átfúrja belső szerveit, hogy aztán szívébe hasítva éles, dérhideg fájdalmat marjon belé. Noha igyekszik megőrizni vihartépte bátorságának szánalmas romjait, némán felzokogja a torkába tolult mételyező érzelmeket: a fagyfogú rettegést, a lélekszabdaló lelkiismeret-furdalást, a taglózó bűntudatot.
- Kérlek… - suttogja kósza légfuvalomhoz hasonlatos, elhaló hangon, könnyáztatta, holtsápadt arccal, reszkető, sebesre harapott ajkakkal, bizton tudván, hogy fohászkodása úgysem ér célt. Pusztába kiáltott szó minden kérlelés. Lucifer maga a Könyörtelenség, a Fájdalom, a Szenvedés, az Univerzum sötéten kavargó, holt lápja. Humanoid formába öntött borzalom, vad indulatok, tébolyult vágyak, gyilkos ösztönök olvasztótégelye. Elszenesedett szívének, mérgező füstből, kiontott vérből, halott hamuból újraformált porhüvelyének minden egyes, parányi szegletét kitölti a fekete lyukhoz hajazó lelkében gomolygó, vegytiszta gonoszság. Ereiben olvatag szurok hömpölyög, csontjának üregeiben méregkocsonya feketéllik velő helyett. Miképpen is bocsáthatna meg egy ilyen zsigerig romlott lény? Mi módon volna képes megkegyelmezni, irgalmat tanúsítani bárki iránt? Hiszen egykori Jóságát, lelkének Istentől nyert Fényét gőzölgő kátránnyá rohasztotta a Bűn… És ő hozzá van láncolva ehhez a Gyönyörű Szörnyeteghez… meddig is? Míg a Pokol Ura rá nem un… Addig viszont végeláthatatlan lelki gyötrelem lesz osztályrésze.
Keserű gondolatainak fonalát a felkarját béklyózó ujjbilincs még szorosabbá válása nyesi ketté. Könnyeit nyeldesve, fülében zubogó vérrel, botladozó léptekkel követi Férjét annak fekete márványlépcsőkkel szintezett emelvényen álló, viszolyogtató küllemű, vassal kiöntött emberi koponyával és egyéb humanoid testrészekkel, valamint álnok pillantású fémkígyókkal ékített, roppant trónszékéhez. Minden egyes alkalommal végigszalad hátán a hideg, amikor helyet kell foglalnia a rémületes trónus lábánál. Gerincén most is jeges gleccser folydogál, hevesen verdeső szíve köré akáctövis-indákat hurkol a szorongás. Bőrét még ruháján keresztül is süti a szentségtelen építményből áradó, gonosz erő és úgy kell ráparancsolnia magára, hogy Ura ki nem mondott parancsához hűen a számára kijelölt helyen maradjon. Szíve kihagy egy ütemet, amikor éktelen robajjal vágódnak ki a termet elszeparáló, nehéz vasajtó domborműves szárnyai. A küszöbön túlról a Luciferhez legközelebb álló bukottak és démonok vonulnak be. Rémületkönnyektől függönyözött pillantása idegesen siklik végig a pokoli seregleten, az alvilág krémjének legkiváltságosabb tagjain. Látóterébe kerül többek között Alastor, a Pokol Hóhéra, akinek láttán azonnal kifut minden maradék vér az arcából. De ott van Nemezis, az ő helyére pályázó, alamuszi, álnok démonnő is, akit egyetlen cél vezérel; ágyasból feleséggé emeltetni Lucifer oldalán. Nem nehéz kitalálnia, hogy a nő miért van jelen: egyértelműen Nemezis volt az, aki eltűnését konstatálva nyomban Luciferhez szaladt, hogy értesítse Őt a fejleményekről. Elcsüggedt tekintete tovaillan az őt egyszerre ellenséges és diadalittas pillantással méregető, sunyin somolygó háremhölgyről, hogy aztán a tömegből kiváló irigységlordra, Suzette urára rebbenhessen. Leviathan láttán az aggodalom minden eddiginél erőteljesebben markolja mellkason. A szegycsontára nehezedő súly alatt repedezni érzi bordáit, légzése nehézkessé lassul és feje búbjától egészen lábujjai hegyéig reszket, akár a nyárfalevél.
- Ne… - leheli maga elé fogvacogva, sötétvörös, alvadt vértől maszatos ajkakkal, amint íriszei a marcona pokolfajzatok által közrezárt, rabláncon vezetett, halálra vált, egész testében remegő Suzette-re tévednek. A nő nem mer felpillantani sem rá, sem a trónt elfoglaló Luciferre, szemeit a földre süti, hosszú, rubinvörös, előrehulló, lágy hullámokba rendeződő fürjei eltakarják arcát. Egész testtartása maximális megadást sugall; feje előrehajtva, válla beesett, vékony karjai ernyedten lógnak teste két oldalán, térdei roggyantak.
Az Első Bukott mennydörgésszerű parancsa nyomán vontatottan mozdul meg Suzette feje, hogy a férfi utasítását – akarva, akaratlanul – követve, Uralkodójára vezesse színtiszta rettegést tükröző íriszeit. Azonban a nő, minden félelme ellenére, konok hallgatásba burkolózik. Fehérré vértelenedett ajkait vékony vonallá préseli és bár minden ízében reszket, megmaradt méltóságába kapaszkodva kiegyenesíti meggörbült gerincét. Szótlanul, dacosan mered a Pokoli Fejedelem éjkéken parázsló lélektükreire.
- Suzette… - nyögi Rochelle, színtelen hangon, magában könyörögve azért, hogy a lány – büntetését enyhítendő – színt valljon végre, miközben kristályos könnyek tucatjai szöknek felszínre szemeiből, hogy aztán pilláinak sorfalán áttörve végigcsorogjanak szorongó arcán. Suzette engedetlensége láttán Alastor, a Mészáros, kötelességtudón előrébb lép, hogy pokoli lángokból sodort, kilencágú, tűztövisekkel szegecselt korbácsot idézzen markába. Ezzel egy időben erőcsápokat indít el elméjéből, hogy azokat a parancsszegő nő csuklói köré fonja és azoknál fogva a szemközti falhoz taszítja vékony testét. A lány ajkai közül fájdalmas nyögés szökik fel, amikor háta a kemény márványnak csapódik. Rochelle idegszálai megfeszülnek felhámja alatt, szemeit tágra nyitja az iszonyat. Sejti, mi következik. Sejti, és képtelen végignézni. Nem akarja látni, hogyan szaggatja fel a lecsapó tűzostor Suzette ruháját, hogy aztán bőréhez jutva lenyúzza arcáról, csupasszá lett melleiről és hasáról a húst. Nem akarja látni a testébe hasított, véres csíkokat, a levegőbe fröccsenő, bíbor cseppeket. Nem akarja hallani a felfeslő szövetek nedvesen recsegő, iszonyatos hangját, Suzette velőtrázó kínsikolyát. A fejében körvonalazódó rémkép borzalomindákat teker nyaka köré, befurakszik húsába, leás lelkébe és módszeresen emészteni, savazni kezdi azt.
A következő pillanatban a Hóhér tettrekészen megsuhogtatja a jobbjában lángoló, bőr és hús nyúzására szolgáló ostort, majd még rövidebbre zárja az áldozata és a közte feszülő távolságot. Suzette ekkor egyenesen ráemeli rettegő pillantását, miközben telepatikus üzenetet sugároz gondolatai közé.
A lány kérése úgy hat rá, akár egy szegycsontja mért pörölycsapás. Szíve fájón vonaglik meg mellkasában, ereiben meghűl a vér. Aztán a démonnő kétségbeesett, fohászkodó pillantása láttán valami megmozdul benne. Talán bátorságának utolsó, mákszemnyi szikrája. E szikra tudata leghátsó, rejtett szegmenséből érkezik, hogy belső késztetéssé alakulva cselekvésre – jóllehet öngyilkos akcióra - sarkallja őt. Legyűri a szívét szaggató tiltakozást és a lelkét marcangoló ellenérzéseket, majd - mikor a Hóhér ellendíti korbácsát - reményvesztett eltökéltséggel felpattan a trón mellől.
Teleportációs képességét előhívva hamuszürkén gomolygó füstfelleggé szublimálja testét. Egy szívdobbanásnyi ideig újfent szilárd halmazállapotúvá materializálódik a Mészáros mellett. Szelíd habitusával szembe helyezkedve kobragyors mozdulattal kap a férfi övéhez, hogy ujjait a fekete bőrszíjhoz erősített tokban lapuló, démonölő tőr csontmarkolata köré zárva kirántsa a fegyvert a hüvelyéből. A következő pillanatban ismét füstté alakul, hogy aztán jobbjában a kiontott démonvértől elfeketedett, sötétmágiás rúnákkal vésett, hullámos pengéjű gyilokeszközzel együtt közvetlenül a falhoz szegezett lány előtt öltsön alakot.
- Kérlek… Tedd meg… Ne engedd, hogy megkínozzanak… - hadarja Suzette, tudván, mily nagyon kevés idő áll rendelkezésükre, fohászkodó, könnyáztatta pillantását Rochelle opálos íriszeibe fúrva.
- Bocsáss meg… - rebegi ő feleletül elcsukló hangon, majd, minden lelki erejét egybegyűjtve, egy határozott mozdulattal, szilánkokra zúzódó szívvel legfőbb bizalmasa és egyetlen barátja szívébe döfi a halált hozó tőrt. Az egész mozzanat nem tart tovább néhány másodpercnél, így a Bakó megkezdett mozdulata már nem törhet meg a levegőben. A penge hegye abban a másodpercben töri át a ledöfött démonnő szegycsontját, hogy szétroncsolja annak vért pumpáló szervét, amikor a tövises, kilencágú lángostor süvítve átíveli a Hóhér és annak áldozata közti távolságot. Rochelle felsikolt, háta ívbe feszül, ahogy a parázsló kínokat hozó korbács végigharap rajta. A tűzsodrony a hátát fedő ruhaszövettel egyetemben hasítja fel bőrét. A húsába vájt, izzó szélű, hosszú, bíbor sebnyílásokból skarlátszín vérpermet kíséretében égett húscafatok fröccsennek fel, a vörösen lüktető cseppek kipettyezik szétfeslett ruhájának, szétroncsolt bőrfelületének rongyos maradványait. A csigolyáit felperzselő, pokoli fájdalomtól és a lelkét mételyező, borzalmas bűntudattól szűkölve, erőtlenül rogy térdre Suzette szürkéllő füstfelleggé enyésző teste előtt.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Szomb. Ápr. 25, 2015 3:57 pm

Vár, akárha lenne türelme rá. Vár, mintha a világ összes ideje az övé lenne. Így is van. A türelem azonban nem tartozik erősségei közé, főként abban az esetben, ha vallatásról van szó. Vágyik azért, hogy fájdalmat oszthasson, hogy fagyosan villanó íriszei sóváran tapadjanak elbukott gyermekének gyötrelemtől vonagló testére. Ujjai oly erősen marnak a hatalmas vastrónus kígyófej karfáján, hogy végei egészen kifehérednek belé. Ha nem Hitveséről volna szó, nem várna többet, rögvest utasításba adná Mészárosának, hogy végezze ki a hitvány árulót, ki parancsát semmisnek vette. Az Ő parancsát, kinek létét köszönheti. Ki kiemelte rothadó lelkét a kínzókamrák mélyéről. Ki jólétet biztosított számára a halál után is. Mégis elárulta, melyet kegyetlenül megfog torolni. A lázadás legapróbb csíráját tőből szakítja ki, másként nem volna képes milliónyi démon felett uralkodni. Parancsai sérthetetlenek, megtagadásuk a legkínzóbb vég ígéret hozza magával. A szuka pedig nem csupán megtette ezt, ám képes lett volna legbecsesebb, legértékesebb személyétől megfosztani! Attól a személytől, kit még az átkozott teremtettjeitől is óv. Fényétől a fekélyes sötétségben. Nagyobb árulásnak a nyílt lázadás lenne tulajdonítható. Nem egy nőt lát az előtte térdeplőben, nem egy törékeny teremtményt, kinek újabb esély adható botlásáért, így hát reszkető teste semmiféle irgalmat, szánalmat nem ébreszt Urában, a Pokol leghatalmasabb Szörnyetegében.
Vad, pusztító gyűlölet a harag legfőbb Lordját is messze túlszárnyalja. Íriszei acélszíne immár démonias mivoltjukban perzselnek, belső tombolása eltorzítja vonásait. Nem képes ezúttal az örökké kifejezéstelen, érzelmek teljes hiányát mutató álarcot magára ölteni. Most nem. Túlságosan dühös és sértett egyszersmind ahhoz, hogy effélékkel foglalkozzon.
Lássák mivel jár, ha ellene szegülnek!
Teremben némaság honol, feszültséggel vegyes izgalommal várják a kérdezett válaszát. Ám az nem hangzik el. Újabb ellenállás, mellyel tovább ront eljövendő kínzásán. Hát ennyire ostoba volna a szolga?
Lángoló tekintete Mészárosára villan, aki előlép a teremben összegyűlt kisebb tömegből. Démonjai olyképpen nyílnak szét Gyermeke előtt, akár a Vörös tenger Mózes előtt. Tisztelet parancsoló megjelenése további örömteli feszültséget lobbant az egyébként is vibráló levegőbe. Érzékeit kiterjeszti, hogy láthatatlan erőcsápjaival letapogassa a körülötte állók érzelmeit, gondolatait. Legtöbben kárörvendőek, izgatottak és legalább oly hévvel várják a vallatással vegyes kínzást, akárcsak Uruk. Azonban akadnak olyanok, akik legszívesebben azonnal elhagynák a helyiséget, nem hozzák lázba efféle mindennaposnak tűnő események. Egyetlen érzelem - és gondolatfoszlány kitűnik a tömegből és Lucifer egész figyelmét magára irányítja. Hitvese. Emóciói egészen másfélék. Félti segítője életét és rosszul van a gondolattól, hogy miatta ilyen szörnyű sors vár rá. Érzelmei különös késztetésre sarkallják, mely egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt cselekvéssé lényegül. Lucifer már akkor tud szándékáról, mielőtt teste molekuláira hullana, hogy Mészárosa elé suhanjon. Tudja mi fog következni, hiszen előtte semmi nem maradhat rejtve. Tudja, hogy Ő fogja megtenni azt, melyet Alastornak kéne. Hogy kínzását megelőzi, mielőtt el is kezdhetnék. Nem kívánja megadni az örömet, hogy segítőjének gyötrelmeit páholyból nézze végig egy maroknyi démon, tucatnyi szénfekete és vörös színben izzó szempár. Lucifer megtehetné, hogy megakadályozza Őt tettében, hogy keresztül húzza bárminő nemes próbálkozását. Mégsem teszi, hisz tisztában van a ténnyel, hogy Hitvesének nem lehet nagyobb büntetést kiszabni, minthogy ő maga legyen az, aki kioltja szolgálja életét.
Első gyilkossága, mely az Ő leggyötrelmesebb büntetése.
A nő materializálódott teste villámgyors mozdulatokkal teljesíti az elméjében fogant ötletet. Démonölő megvillan, néhány tized másodpercet követően pedig precíz pontossággal mar az Áruló céda szívének centrumába. Esélye sincs kivédeni a támadást, ám nem is kívánja, hiszen céljuk megegyezik: Minél gyorsabban végezni vele, míg Lucifer kezei közé nem kerül.
Segítő teste hamuvá hullik össze Gyilkosának lábai előtt éppen abban a pillanatban, amikor fülsiketítő, márványfalakat rengető csattanás hasítja végig a levegőt. Lucifer gerince olyképpen feszül meg, akárha őt érte volna a támadás. De nem. Felhasadó bőr és hús hangja, felszakadó sikoly nem az ő torkából tép felszínre, hanem egyenesen a Tulajdonáéból. A démonok egyszerre szisszennek fel a teremben, íriszeiket pedig azonnal Urukra irányítják.
Állkapcsa megfeszül és nem törődik a rá tapadó tucatnyi tekintettel. Feláll trónusáról, vérszínben ázó íriszeit egy tört pillanatig sem vonja el Kedveséről. Ujjai ökölbe szorulnak a robbanni készülő ordítástól, melyet mindenki érzékel a helyiségben, így miként egyre közelebb ér a Gyermekeihez és Hitveséhez, ők úgy távolodnak tőle rémülten. Alastorral, a Mészárossal együtt.
Kedve volna saját lángoló ostorával fojtani meg egészen addig, míg Szolgájának feje le nem hasad nyakáról. Ám tudja, hogy mindez nem a Tulajdonának szólt, nem neki kívánt fájdalmat okozni, hanem a nyomorult árulónak, aki elé Ő vette magát.
- Kotródjatok innen! - morran a hátralépő démonokra. Egyelőre nem kíván Alastor tettéhez semmit fűzni, majd mindezt elintézi vele, ha a kis rabmadarával végzett. Ugyanis az egészen bizonyos, hogy mindez nem marad megtorlatlanul.
Testek hullanak füstből szőtt alakokra, hogy azonnal el is hagyhassák a termet ezzel kettesben hagyva ismét őket. Lucifer állkapcsán megrándul egy ideg, íriszei továbbra is vérvörös árnyalatban lángolnak, akár a folyékony láva, mely sosem kíván kialudni. Egyelőre nem is. Engesztelhetetlen dühe nem csillapodik, sokkal inkább nő minden másodperccel. Árnykarjait kiereszti, hogy megragadja vele Hitvesének finom porcelánbőrbe vont karjait és a szembeni obszcidián márványfal hűvösen nyirkos felületéhez taszítsa. Egy lépést tesz csupán felé, elég ennyi ahhoz, hogy szorosan hozzásimuljon puha testéhez.
- Valóban megérte ez neked, Kedvesem? Meggyilkoltad azt a személyt, aki barátod volt, csupán azért, hogy ne kelljen felelnie a tetteiért. Beszennyezted a lelked az Ő ostobaságáért. - szűri fogai közt a szavakat, miközben lehunyja szemhéjait, míg orrát a lágyan aláomló gesztenyeszín fürtök közé fúrja. Mély lélegzetet vesz, hogy járatait, tüdejét betöltse a szenvedés maróan édes esszenciája. Helyes. Szenvedjen. Érezze át mindazt, melyet Ő érez. Tudja meg miféle fájdalmat okozott azzal, hogy ily könnyedén elhagyta volna Parancsolóját. Lelki kínja gyémánt keménnyé merevíti férfiasságát, mely rögvest lüktető követelőzéssel szorul kerekded fenekéhez.
- Mintha nem tudnád, hogy kihez tartozol... Elhagynál engem, amikor itt mindened megvan, még több is, mit bárki remélhetne ezen a kárhozott helyen. - recsegi vágytól ércessé vált hangon. Erőcsápjait mozgásra bírja, hogy feljebb csúsztassa a törékeny teremtést a fal mentén, míg a lángmarta bőre szemmagasságba nem kerül vele. Szemhéjait felnyitja, hogy íriszei alaposan szemügyre vehessék sérülését. Felszakadt húsból sötét vércseppek folynak alá, melyeknek útját Lucifer maga is követi. Nyál összefut szájában, nyelve saját alsó ajkát szívja be az éteri látványtól, miként a tarajosan szétnyílt bőr makulátlanul sima és tejfehér felhámját szakítja ketté. Nem képes tovább ellenállni a késztetésnek. Közelebb hajol, hogy érdes nyelvét végigszántsa az ostor nyomán. Ízlelőszervére csurranó fájdalomgyöngyök nyugtató és ugyanakkor vágyhevítő elixírül szolgálnak a démonok legfőbb urának, kit minden egyes csepp megillet. Hiszen az Ő tulajdona, az Ő rabszolgája!
- Könyörögj a bocsánatomért.... -hörgi vérpettyezte ajkakkal, szinte már-már artikulálatlanul.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   Szomb. Jan. 09, 2016 5:54 pm

Noha hamar visszahúzódik a gerince mellé tépett, bíborvörös vércsermelyt szivárgó, égett hús szagot füstölgő, parázsló szegélyű hasítékból zubogó, lángforró fájdalom, hányattatásai korántsem érnek itt véget… Épp ellenkezőleg. Igazi kálváriája csak most zendít rá a kezdő akkordokra, hiszen ahogy csillapodnak testi kínjai, olyképpen markánsodnak lelki szenvedései.
Összeomlás szélén imbolygó, gyötrő érzelme sokaságától ostromlott tudatához nem érhet el Ura forrongó dühtől izzó, elbocsátó parancsa, mely úgy metszi ketté a teremre ereszkedett vészjóslón kongó, mázsanehéz csendet, akár az iménti ostorcsapás ikerbátyja. Koponyájában fülsüketítő némaság honol, fátyolfehéren gomolygó, tejfölsűrű ködöt von megbénult gondolatai köré az előbbiekben átélt megrázkódtatás. Akárha tejüveg bura alá szorult volna az agya külső ingereket felfogó központja. A felsebzett hátát perzselő fájdalomból immár nem fog fel semmit, érzéketlenné lett a fizikai ingerekre, közönyössé vált porhüvelyének kínjaira. Vakon, süketen, működésképtelen érzékszervekkel, sóbálvánnyá kövülten térdepel néhai (és egyetlen) barátnője maradványai előtt. Tágra nyílt, vegytiszta iszonyatot tükröző, könnyhomályosította szemekkel mered arra a maroknyi szénfekete, még mindig füstölgő porhalomra, mely egykor Suzette volt. Eközben megbánástól dúlt, bűntudattól sanyargatott, veszteségtől sújtott lelke pokoli tortúra hadszínterévé alakul.
A tudatát blokkoló bura kirekeszti a külvilágot; ahogy Férje mennydörgés-szerű, indulatoktól fűtött, sötét tónusú basszbaritonja, úgy a sietve távozó démonok füstfelleggé lobbanását kísérő, halk, surrogó hang sem képes áttörni a gondolatait megrekesztő tejüveget. Jelen pillanatban semmi mást nem érzékel csak bemocskolódott lelkének szaggató fájdalmát, a mellkasában hízó jégmező fagyosságát, vasmarok szorongatta szívének kínvonaglását. Ereiben nem vér áramlik, hanem folyékony-kocsonyás, kútvízhideg förtelem araszol, melynek neve: bűntudat.
Gyilkos vagy.
Méltó Fogvatartódhoz.
A Menny kapui örökre bezáródtak előtted.
Soha nem térhetsz meg Krisztushoz.

Az elméje köré épült, sokk emelte falat e gyötrő gondolatok törik át, s e gondolatok izzó hegyű tőrökként fúródnak szegycsontjába. Lelki füleivel hallani véli a bordáit egybeforrasztó, szívét óvni hivatott csontlap velőtrázó reccsenéseit. A lávaforróvá hevült késhegyek elérik jéggé dermedt szívét; átszakítják burkát, szétroncsolják izmait, keresztüldöfik kamráit és szétrobbantják a benne futó ereket. Mégis, az általuk okozott lángoló kín sem olvaszthatja fel a halottnak ható életszervben uralkodó sarkvidéki telet, nem bírhatja mozgásra annak letaglózott izmait és inait.
Most haltál meg igazán.
Most, hogy egykor harmatos lelked patyolat vászna besározódott, most, hogy szeplőtlen lényed posványba merült, most, hogy te magad is bűnössé, örök kárhozatot érdemlő vétkessé lettél.

Éppen abban a pillanatban, amikor Belső Hangjának utolsó, savként maró, fájdalmasan igaz szavai elülnek lelkifurdalástól szorongatott, reményvesztettségtől mételyezett tudatában, ismerős energianyaláb tekeredik karjai köré. Azonnal szilánkokra robban az elméjét, testi érzékelését blokkoló üvegbura-szerű, katatón kábulat. Szorosan lezárja szemeit, összefésülődő pillái közül kibuggyannak elkeseredettségének könnycseppekké formált megtestesülései. Ujjai elernyednek Alastor démonölő tőrének kígyófaragványos markolata körül, erőtlenül hagyja, hogy markából kicsússzon a gyilokfegyver, mely nem csupán a halálra ítélt pokoljárók létének befejeztét jelenti, de most már az ő ártatlanságának végét is szimbolizálja. Akár egy toll, mellyel tintafoltot hagytak egy tiszta papírlap érintetlenül fehérlő felületén… Akár a szűz hóra öntött szurok… Akár a kristályos tengervízbe zúdított olaj.
Egyetlen hang sem szakad fel torkából, amikor a karjait satuba vonó erőcsápok feltépik a földről és a terem meglepően hűvös, sima, kemény falához préselik szemből. Érzékszervei újfent működésbe lépnek; érzi arcán és mellkasán a kő hidegét, a hátán bíborló, ostorszabta seb perzselő lüktetését és a hozzá lépő férfi lángforró hőjű, acélos testének szoros, fenyegető közelségét. Lucifer szavai újabb fájdalmas bűntudathullámokat indítanak el tépázott lelkében, melyen - a Fődémon közelében mindig is élénken tapasztalt – vággyal vegyes félelem és dac felkavaró elegye szaggat végig. Szívesen elmenekülne Gyötrője elől, azonban nincs módja elhúzódni, még egy centire sem, így kénytelen elviselni, hogy a hátához nyomódó, sziklakemény, sötét aurájú, perzselő kisugárzású férfitest mélyen behatol intim szférájába. Néma ellenállása jeléül makacs vonallá préseli ajkait, amikor Lucifer beleszagol a hajába. A szokásos érzés ezúttal sem kerüli el, ahogy minden egyes alkalommal, amikor Ura a tincseiből vesz illatmintát, most is az a gondolata támad, mintha éhes ragadozó szimatolná a halált hozó harapást megelőzendő.
Lehelete perzselő, fürtjeit olvadni, bőrét izzani, húsát hamvadni érzi alatta.
Akaratlanul is nagyot nyel, amint felfogja a fenekéhez nyomódó keménység eredetét. Vékony ujjai ökölbe szorulnak, tüdejében bent reked az elhasznált levegő. Nem és nem akar tudomást venni gyomra ideges-izgatott remegéséről, térdei elerőtlenedéséről, vére meghevüléséről. Nyakasan ellenáll a testében éledező bűnös vonzalomnak, annak az átkozott szenvedélynek, mely – Fogvatartójának minden gyarlósága ellenére – minduntalan elárasztja áruló porhüvelyét, amint Férje közelében találja magát.
Ekkor ismét felmorajlik az ismerős, mély tónusú orgánum, mely reszelősnek és a szokásosnál is mennydörgőbbnek hat a benne vibráló, sötét vágytól.
Rochelle gerincén áramütésszerű bizsergés szalad végig, a ráspolyos hang hallatán; az elektromos impulzus végigcikázik idegszálain, lefolyik remegő lábai közé.
Állj ellen neki! Légy erős! Nem táplálhatsz pozitív érzelmeket a Legfőbb Gonosz iránt! Ő csak kínozni, gyötörni, fájdalmat okozni, rontást hozni képes! Öld ki magadból a bűnös vonzalmat, ami felé húz!
Belső Hangjának buzdításába kapaszkodva mozgósítja akaraterejének végső tartalékait is, hogy képes legyen figyelmen kívül hagyni megbolydult testének reakcióit. Míg azon munkálkodik, hogy legyűrje az érzékein zsarnokoskodó, gaz szenvedély kártékony hatásait, talpai elszakadnak a padlótól. Szemei riadtan pattannak fel, könnypárás íriszeiben a lelkét korbácsoló érzelmek kivetülései - jeges rémület, éledező, dac táplálta düh, taglózó elkeseredés, végtelen keserűség, szívfacsaró bánat – hunyorognak. Tehetetlenül, a porhüvelyét fogva tartó erőnek engedelmeskedve csúszik feljebb a fal mentén, Lucifer következő lépése miatt szorongván. Nem tudja, mire számítson, ha akarná, akkor sem tudná kiolvasni Férje elméjéből annak szándékait, hiszen míg a Pokol Ura bárki gondolatai közé belátást nyer, addig az ő agyába senki nem tekinthet.
Úgy dönt, erős lesz, és némán, büszkén fogja viselni a rá mért csapásokat, bármi is várjon rá, hiszen annál rosszabb már nem jöhet, mint amin a közelmúltban át kellett esnie. Elhatározása ellenére mégis döbbent-fájdalmas nyögés hagyja el ajkait, amikor nyíltan tátongó, friss sebén érdes felületű, dörzspapír-szerű valami szánt végig. Nem tekint hátra, nincs szükség rá. Elméje azonnal a segítségére siet, megmutatván neki mi zajlik a háta mögött. A fejébe sugárzott képen Lucifer vezeti végig ráspolyossá tett nyelvét a hátán húzódó, vérző hasítékon. Érzi a puszta idegvégződéseit felhorzsoló ízlelőszerv karcos-szúrós, gyötrelmesen perzselő érintését. Mintha újabb ostorcsapás érte volna; a korbácsnyom újult erővel lángol fel, az idegrendszerét megrengető, izzó fájdalom megfeszíti csigolyasorát, ökölbe szorított ujjaiba görcs merevedik, körmei mélyen tenyerének húsába marnak, bordó vérgyöngyöket fakasztva fel a félhold alakú, parányi sebekből.
Szemeiből kínkönnyek szöknek fel, majd pillái során túlcsordulva legördülnek arcán, hogy aztán halálos zuhanást követően szétcsattanjanak a padló gyilkos kövezetén. Beharapja alsó ajkát, hogy gátjukat szabja a torkát kaparászó újabb kínnyögéseknek, nem akarja még hangeffektekkel is színesíteni látványos szenvedését. Gyötrője már így is el van kényeztetve, akaratlanul is élvezetes műsorral szórakoztatja őt, hiszen szemmel láthatóan rettenetes kínokat él át. Noha fizikai fájdalmai még így is elenyészőek, a lelkiek mellett – annak ellenére, hogy immár nem csupán a hátába hasított-felhorzsolt seb és önkezűleg véresre karmolt tenyere, de saját maga által szétharapott szája is élesen lüktet-, azonban mindkét fronton remekül teljesít. Nincs is kétsége afelől, hogy Ura nagy örömét leli az ő testi-lelki sínylődésében.
Eme keserű, egyszerre elszomorító és dühítő gondolat amolyan doppingszerként hat rá. Felrázza melankóliájából, eltompítja kínjait, erővel tölti fel akaratát. Tudatának égboltjára ólomszürke haragfellegek úsznak, azonban nem engedi szabadjára lelkében duzzadó, kitörni kész indulatvihart. Nem, mert a düh bűn és eleget vétkezett ma már. Mentenie kell a menthetőt. Haragját arra használja, hogy száműzze magából a félelmet, még ha csak rövidke időre is. A dacosság segít úrrá lenni a szívét markoló rémületen és segít elnyomni a Fődémon iránt táplált, átkos vonzalmat.
Mély levegőt vesz, ezalatt minimálisra csökkenti a mellkasát szorító, torkát fojtogató rettegést, majd, bátorságot merítve féken tartott dühéből, szóra nyitja önnön vérétől bíborló ajkait, miközben tekintetét mereven előre, Ura ijesztő küllemű trónszékére, pontosabban az azon tekergőző, döbbenetesen élethű, koromfekete, csontból faragott, rubinszemű kígyóra szegezi.
- Mivel büntethetnél még? Mindent elragadtál tőlem, amim csak volt. Testem ártatlanságát, a céljaimat, a reményeimet, az életemet, a lelki üdvömet, a szabadságomat, az egyetlen lényt, akiben megbízhattam… és most lelkem szeplőtlenségét is eloroztad. Nem csupán raboddá, játékszereddé tettél, de végül elérted, hogy megfertőzzön a bűn. Minden létező módon bemocskoltál, minden értékemtől megfosztottál. Megloptál, sárba, förtelembe, posványba forgattál, örök fogságra, kárhozatra ítéltél. Mondd, mit vársz még tőlem? Tönkretettél. – mondja halkra fogott, de felindultságtól vibráló szopránján, szomorú-eltökélt pillantását az általa figyelt hüllő – az Évát megkísértő Gonosz – vérvörösen izzó ékkőszemein tartva.
Ostobaság nyíltan szembeszállni a Pokol Teljhatalmú, Szívtelen Urával?
Igen, kétségkívül az. De akkor is hű marad magához és az elveihez, akkor is megóvja azt, ami lelkének tisztaságából maradt, ha ezért a Pokol legborzalmasabb gyötrelmei, legiszonyatosabb kínjai várnak rá.
- Tévedsz, ha azt hiszed bocsánatért fogok könyörögni. Megtettem, amikor még volt vesztenivalóm. Megtettem, amikor még volt reményem arra, hogy Suzette megmenekülhet. De már tudom, hogy úgysem irgalmazol, a Pokol Ura nem ismer kegyelmet, könyörületet, nem tudja mi az a megbocsátás. Csak azt akarod, hogy ismét megalázkodjak előtted, hogy behódoljak neked. De megbocsátani úgysem fogsz. Mert képtelen vagy rá. – fejezi be monológját ellentétes érzelme kavalkádjától fátyolozott hangon, immár egész testében remegve, bizton tudván, hogy merészségéért és szókimondásáért minden eddiginél keményebb retorzióra számíthat.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Lucifer & Rochelle ¤ Milyen messze juthat egy kalitkáját hagyott, szárnyaszegett madár?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Lucifer ~készülőben~
» Ishimaru Hatsuharu
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Djuka Mūnfurawā
» Shikotou Sei

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other places
A városon kívüli területek
 :: Pokol körei :: Lucifer rezidenciája
-