Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr




Tárgy: Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr    Szer. Aug. 06, 2014 11:08 pm

+18


Hosszú, feszes léptekkel vág át az éjszakába süppedt városnegyed árnyas utcáin. A flaszter nedvesen csillog a rá záporozó narancsfényű lámpák sugarai alatt, a romos, málló vakolatú épületek sötétbe burkolózó, omló falain kristályló vízcseppek szikráznak. Cseszettül hangulatosnak találná, ha speciel vevő lenne az efféle sötéten romantikus enteriőrre. Azonban csak a sötétre vevő, a romantikusra távolról sem. Lezserül kikerül egy jókora, olajbarna pocsolyát, mielőtt a közepébe dzsalna. Noha nem elit helyre készül, nem óhajt térdig sárosan beállítani. Na, nem mintha a szutykos farmer bármennyit is levonna legendás sármjának hatásfokából. Elvégre démon, a Sátán Küldötte, a Pokol Szolgája, ráadásul a pokolfajzatok kéjsóvár feléből való, így nincs szüksége optikai tunningra ahhoz, hogy megpakoljon néhány viszkető ölő nőcskét. Delejező vonzereje úgy hat a nőkre, akár a vénusz légyfogója termelte, édesen illatozó nektár a rovarokra. Mire észreveszik, hogy halálos csapdába kerültek, már késő. A legtöbb csirkénél elég felvillantania kéjt ígérő, rosszfiús vigyorát és máris zöld jelzést kap a bugyijukhoz. A nehezebben kapható bukszákon beveti démoni, telepatikus képességét és benyúlva elméjükbe készségessé teszi őket. Persze olykor szándékosan nem vet be semmiféle pokoli mágiát a cél érdekében, hiszen perverz öröm járja át, ha kézzel-lábbal hadakozó, rettegő bigét gyűrhet maga alá. Azonban a szórakozásnak más módjait is ismeri. Nem mindig saját magát dobja be a buliba, számos alkalommal „uszít” egymásnak két vadidegen alanyt. Határ – a csillagos ég helyett – a Pokol legmélyebb bugyra.
Az iménti záportól fénylő járdán komótosan vonulva végigpillant ruházatán. Szokásos öltözékét viseli, ami fekete acélbetétes bakancsot, szakadozott, használt hatású farmert, grafitszürke, halálfejes pólót, fekete bőrkabátot jelent. Mi tagadás, messziről lerí róla, hogy nem az az „apukák kedvence” típus. Csaknem két méteres magasságával, szálkásan izmos alkatával, módszeresen kitetovált irhájával, piercinggel bőséggel ellátott pofázmányával (és egyéb alkatrészeivel), sötét parázzsal izzó tekintetével a lányos apák rémálmát testesíti meg. Bezzeg a rosszfiúkért lángoló tini lányokat úgy kell levakarnia magáról. A gondolat hatására széles, sötét vigyorra húzza ajkait. Hiába, valakiről messziről lerí, hogy miféle szerzet. Ő azért teremtetett, hogy nők lelkeit rabolja el, miközben önerőből kúrja, vagy mással kúratja őket. Minden egyes sejtjét, szöveteit, még csontjait is vegytiszta kéj itatja át. Ezt pedig minden nőnemű lény megérzi, akár akarja, akár nem. Az már más kérdés, hogy egyesek úgy tesznek, mintha immunisak lennének rá.
Gondolataiból kizökkenve hátranyúl farzsebéhez, hogy rágyújthasson végre. Hosszú, nők testén való játszadozásra született ujjai gyakorlott mozdulattal fonódnak krómozott cigisdoboza köré. Tenyerére helyezi a neve kezdőbetűjével gravírozott lapos tárgyat, felpattintja fedelét és fekete papírba sodort, kénköves aromájú dohányrudat csippent ki belőle. Szája sarkába tolja a blázt, démoni, pirokinetikus erejét mozgósítva felizzítja a staub végét, majd mélyen leszívja tüdejébe a szúrós, keserű füstöt. Közben pedig arra a szikrázó szőkeségű, égkék szemű, porcelánbőrű ártatlanságra gondol, akiből kábé fél órája kefélte ki a lelket. Szűz volt a kicsike, de szolgálatkész és meglehetősen könnyű dolga volt vele. A kéjéhes csitri tálcán kínálta magát, lelkével és bájaival egyetemben. Ő pedig, naná, hogy learatta a termést. Az erősen korhatáros emlékeken merengve fojtottan, örömtelenül nevet fel, közben illetlen mozdulattal megmarkolja nadrágja elejét, pontosabban a slicce mögött rejtező, újabb bevetésre kész szerszámát, mikor azon kapja magát, hogy már meg is érkezett ma esti úti céljához. Megtorpan, felemeli fejét és tekintetét felvezeti a palaszürke, modern stílusúvá tervezett épület fölé erősített, színesen villódzó neonbetűkre. Miután elméjének falaiba véste a rosszhírű szórakozóhely nevét, elvonja pillantását a neonfeliratról és a bejárat két oldalán posztoló tarfejű, rommágyúrt kidobókra fordítja figyelmét. Lezser mozdulattal, hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti a szájában feketéllő, csonkra égett cigit és kiveszi azt ajkai közül. Berögzült mozdulattal pöccinti el a cuccot, miközben a magasabbik, deltásabbra edzett gólem szürke íriszeibe vájja csúfondáros tekintetét. A kellemesen böllérarcú, agysorvadt humanoid erőt demonstrálva kihúzza magát és marconán tartva a szemkontaktust, szóra nyitja száját. Felső ajkát - nyilván verekedésből származó - hosszúkás heg torzítja, de hasonló sebhelyek tarkítják homlokát és állkapcsának jobb oldalát is. Valerius alaposan megszemléli a vele szemben állót, majd levonja a megfelelő következtést: egy ittas pöcs nekiszaladt egy tarajossá tört sörösüveggel, a díjbirkózó ajtónálló meg volt akkora segg, hogy pofával fogja fel a csapást.
- Személyit. – dörgi Böllérarc, miközben áthatóan üres tekintetével fogva tartja Valerius pillantását. Aki a következő pillanatban felvont szemöldökkel látványosan végigpillant magán. Bár különösebb nézelődés nélkül is tisztában van vele: porhüvelye alsó hangon is kinéz huszonötnek.  Arról szó sem lehet, hogy a mandró ennyire benézi a dolgokat, az viszont nagyon is valószínű, hogy szívózni akar vele. Tekintete sunyin méregeti, heges szája felett gunyoros ránc jelenik meg, mely felfelé húzza torz felső ajkát. Valerius teátrális sóhajt hallat, miközben széttárja karjait és arcára álsajnálkozó kifejezést fest fel.
- Pedig meg akartalak kímélni titeket ettől. Szépen akartam játszani. De ti, faszarcú kretének, felkúrtátok az agyamat. – mondja halkan, már-már szelíden. Nem emeli fel a hangját, de éppen elég fojtott indulatok csempész bele ahhoz, hogy leverje a kétajtós szekrényeket a jeges veríték. Tekintete elégedetten villan meg, azonban nem húzza mosolyra ajkait látva a gólemek szemeibe kiülő rémületet. Végre a tőlük elvárható reakciót mutatják. Kár, hogy késő. Világos, hogy kettőjüknek - együttvéve - annyi agyuk van, mint egy talicskányi döglött molylepkének, de szerencsétlenségükre nem ma van Valerius éves együttérző napja. A következő pillanatban sötét energianyalábot indít el elméjéből, mely betör a kopaszok védtelen agyába, szétcincálja gondolataikat, feltépi emlékeiket és mintegy mellesleg megmasszírozza fájdalomközpontjukat. A derék ajtónállók ordítva, fejükhöz kapva rogynak össze az esőtől sikamlós, nyálkás betonon. Szűkölnek, akár az éhező, szopós kutyafattyak. Szánalmas férgek. Laza mozdulattal felhajtja bőrdzsekije gallérját, majd rezzenéstelen pofával elvonul a földön tekergő, kínban vergődő izomkolosszus között. Démoni erejével tárja ki a hangszigetelt, nehéz ajtót és belépek a vörös fényben ázó, pazar berendezésű helységbe. Füst, vér és szex szagának észvesztő elegye tódul orrába, felhorzsolja szaglóhámját, felizzítja vérét, feketébe fordítja acélszürke íriszeit. Tisztán érzi, ahogy démoni természete elszabadul és tombolni kezd benne. Pokoli láng emészti belülről bőrét, zsigereit, szöveteit. Láng falja sejtjeit, vad ösztönök horgadnak fel szurokáztatta lelke posványos talaján. Szájára ádáz vigyor kövül, izmai pattanásig feszülnek tetovált bőre alatt. Végigvezeti fekete tűzzel égő tekintetét a klubban tartózkodókon. Az egyik falhoz tolt, vérvörös bőrkanapén hosszúcombú, testre feszülő lakkszerkóba bújtatott nőcik nyalják-falják egymás ajkait. Lábukon tűsarkú, hosszú, éjfekete tincseik dugnivaló hátsójukat verdesik. Na, ezt az enteriőr már inkább a kedvére való. Vigyora ragadozószerűvé szélesedik. Rutinos mozdulattal cigit tol szája jobb sarkába, szokásos módon parazsat izzít a végére és kedélyesen a pult felé indul. A dögös zenére vonagló tömeg úgy nyílik ketté előtte, akár a Vörös-tenger Mózes előtt. Kutató pillantása olykor megakad egy-egy formásabb női példányon. Akadnak köztük tejfehér bőrűek, kávébarnák, holtak és élők, egyaránt. Kerek keblek, gömbölyű fenekek, hosszú combok, dús ajkak ragadják meg figyelmét. A hímneműeket meg sem látja. Vannak egyáltalán? Érdeklődése csupán a nőivarú egyedekre korlátozódik. Csak ők kerülnek izzó pillantásának kereszttüzébe. Légies mozgású, goth stílusban öltözködő vámpírok, értük rajongó, vérszegényen sápadozó ghoul-ok, embernek látszó féllények és alakváltók között vezet útja. Halott vagy sem, neki egyre megy. Néhányukat gerincre vágja ma éjjel. A meleg és a hűvös lyukat is egyaránt értékeli. A lényeg, hogy nedves legyen. Otrombán felröhög saját poénján és végre, a zene ritmusára hullámzó húsmasszán átvágva, az üveglapú, alulról megvilágított pulthoz ér. Feldobja magát a legközelebbi bárszékre, majd a hozzá lépő mixer csókára vezeti tekintetét. Nofene. Mégis vannak hímek. A húszas évei elején járó dhámpír haja őzbarna, íriszei szintén. Igazi lányregény-szökevény szépfiú. Irigy lenne? Faszt. Nem rossz a gyerek, de a nyomába se szagol. Száján pofátlan vigyorral a jóképű tag arcába fújja a füstöt, majd whiskey-t rendel. Duplát. Jégtelenül, magas maligánfokkal.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr    Csüt. Aug. 07, 2014 10:45 am




Men may have discovered fire

but women discovered how to play with it.

A tökéletesség irigységet vált ki az emberekből. Ha valaki mindig csodásan néz ki, drága, elegáns ruhákban jár, Chanel áztatja a bőrét, ében színű haja lágyan omlik vállára, szeme, akár az arany foglalatos ékszerei mindegyikében ülő ékkő, és van neve, hírneve, mely megelőzi jöttét, az irigylésre méltó. És az emberek többsége bármit megadna, hogy az ilyen emberek helyében legyen. Még a lelkét is eladná, megszabadulna minden szánalmas, egyébként értéktelen javától, és kicsiny vagyonától, hogy csak egy kis időre ezt az életet élhesse, és e javakat élvezhesse. A szépség és a jólét olyan dolgok, melyekre mindenki vágyik. És, ha emellé az illető még különleges és természetfeletti hatalmak birtokában áll, örökéletű, örökszépségű lény, az már szinte pofátlanságnak veszi ki magát - már, ha valaki tud e csekélységről.
És itt vagyok én... - nézek most a tükörbe, fürkészve a tökéletesen szimmetrikus arcot, a koromszín tincseket, melyek makulátlan, porcelánszerű arcomat keretezik. Gyönyörű vagyok. Ám egy valami zavar, és nem tudok ellene mit tenni... a szemeim. Bár kiemeltem a fagyosan kék íriszeket fekete szemceruzával, és szempillaspirállal, a tekintetem üres. Gyakran mondogatják, hogy a szem a lélek tükre, és ez milyen igaz. A nő, akinek megvan mindene, és még annál is több, tökéletes életet él, panaszra nincs oka, gyönyörű és művelt, ám a szeme másról árulkodik. Felfedi lelke üres, kopár mivoltát. Az én lelkemét... és ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Nem vagyok más a köznép, az egyszerű emberek, a halandók életében, csupán egy politikus. Az, hogy körülbelül a Földdel egy időben teremtett az általuk Istennek hívott mindenható, jobb, ha az én titkom marad. Így is annyi őrült halandó, vadász rohangál New York utcáin, hogy számon sem tudom tartani őket. Igaz, ez nem is az én dolgom, hanem az emberemé, a testőrömé, az alattvalómé. A zsaruk sem okoznak sokkal kevesebb problémát, akik előszeretettel szimatolnak utánam, a feketepiacon. Az ostoba halandók! Azt gondolják, hogy el tudnak kapni valakit, aki már jóval előttük e földet taposta, már akkor az embereket figyelte, és tanulmányozta, amikor az ő ük dédapjuk még csak egy kósza gondolat sem volt, aki annyi csatát, és háborút élt már át, aki annyi vérontást látott - és nem kevesebbet okozott ő, maga. Egy olyan lény, mint amilyen én vagyok, leginkább csak arra használja az embereket, amire valójában valók: lábtörlőnek. Arra sem méltók. Nem érdemelnek túl sokat, nem érnek meg nekem annyit, hogy fájjon a fejem az ostoba játékaik miatt. Fegyverkereskedelem? Drogcsempészet? Ez mind csak szórakozás. Mindezt azért, hogy legyen pénzem. Nem azért, mert pénz nélkül nem lennék eléggé meggyőző... ó, dehogyisnem! Csak ugyebár nekem is megvan a magam kis játéka, melyet a saját szabályrendszerem szerint játszok, úgy, ahogyan éppen kedvem tartja.
Egy hosszú pillanatig csak nézem saját tükörképemet, és fürkészem az ismerős vonásokat. Szinte fáj a tökéletesség, amivel szemben ülök a sminkasztalnál. Elképzelem, ahogy ez a tökéletesség más embereknek is fáj, csak éppen jobban. A férfiakat, amint álló farokkal fordulnak el asszonyaiktól, s miként a nők féltékenyen markolnak a szeretett férfi zakójába, visszarángatva őket házasságuk unalmas, szürke mindennapjaiba. Szinte jól esik belegondolni a gyötrelmükbe, a féltékenységbe, a vágyódásba. A meg nem kapott, ám hőn áhított látvány felidézésébe, amint a férfi asszonya fölött támaszkodik, és engem képzel törékeny, halandó, szánalmas teste alá.
Aztán rúzst veszek a kezembe, hogy ajkaimra kenve megkoronázzam a megjelenésemet, e vöröses, pompázatos és élettől vibráló színnel. Aztán láthatatlan palástba bujtatva testemet, melyre egyébként már pompázatos, karmazsin színű ruha simul, láttatva gyönyörű, nőies alakom minden egyes domborulatát, Chanel parfümöt fújok nyakamra, mellkasomra és csuklóimra.
Kilépvén a párás utcára, a sofőröm már készenlétben vár rám, a hátsó ajtó előtt álldogálva, és már nyitná is, ám egy gondolatommal elrántom kezét a fekete Bentley-től.
- Egyedül megyek - szögezem le -, én akarok vezetni. A Madrix-hez menj, és maradj kint. Ha be merészelsz jönni, letépem a fejedet - közlöm vele, mintha csak arról beszélnék, hogy mit tervezek az elkövetkezendő hétvégén csinálni - kirándulni menni, avagy a városban mulatni az időmet, és szórni a töménytelen mennyiségű pénzemet. A robosztus férfi röviden bólint. Nem hülye, ha az lenne, nem lenne a bizalmasom. És, ami még fontosabb: szófogadó. Ha nem lenne az, nem lenne a szolgám.
Míg ő gyalog vág neki az éjszakának, én a fekete, fényes jármű vezetőülésébe ülök, és indulás előtt végighúzom a kezem a kormányon. Minden egyes sejtemmel és pólusommal érzem a bőr tapintását, és a szabadságot, melyet a vezetés képes nyújtani. Elfordítom a slusszkulcsot, mire a motor felbúg, mintha csak dorombolna, mintha tiszteletét róná le vezetőjének, mintha tudná, miféle, vagy kiféle ül az ülésben.
A színek és fények összemosódott vonalakká olvadnak össze, amint tövig nyomva a gázt átszáguldok a városrészeken, az utcákon. Úgy ismerem ezt a várost, mint a saját tenyeremet. Elég régóta élek itt ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit és merre keressek.
Nem messze a Madrix-től parkolok le, hogy aztán fekete magas sarkúmban a bejárat felé vegyem az irányt. A két ajtónálló a földön. Az egyik a másik vállába - mely a földön hever, elnyúlva, mint egy undorító féreg -, fájdalomtól eltorzult arccal, még térdelve pillant fel rám. Rosszallón megingatom a fejemet, kétes mosolyra görbítve vörösre festett ajkaimat, majd nemes egyszerűséggel átlépek a másik fölött.
Odabent pedig dübörög a zene, érzem, ahogy a szívem a ritmusra ver, a vérem ütemre lüktet a fülemben, a gerincemen pedig felmászik valamiféle jóleső érzés. Itt sok emberbe szorult a kelleténél több büszkeség. Mire fel? Bukott diákok, kurvák, drogos férfiak. Mégis... annyira nagyon büszkék, hogy érzem a bőröm alatt, ahogyan beszívom a cigarettafüsttől és az alkoholpárától nehéz levegőt, mely a veríték és a parfümök édeskés-kesernyés illatával keveredik. Testek simulnak össze, és mind egyként mozog a zene ritmusára, mint valamiféle falka. Emberek, fél lények, lények... minden van itt, e klubban, mi szem-szájnak ingere. Az enyémé most éppen egy pohár vodka. Így tehát a bárpult felé veszem az irányt. A tömeg körülvesz, ahogy haladok, de nem érnek hozzám. Hah... még csak az kéne. Tartják a kellő távolságot, érzik, hogy lelkemben nagy erő bujkál, bennem gonosz erő lappang.
Leülök a magas székre, a pulthoz, jobb lábamat átvetve a balon előkerül a fekete táskából egy szál cigaretta. Mentolos, erős, aki nem él ilyesmivel, azt megrészegíti, a végére beleszédül a keserű utóízbe. Rágyújtok. Sercen az öngyújtó, majd füst szökik a már amúgy is nehéz levegőbe.
Végre hozzám is elér az őzike szemű, James Dean copy cat. Tekintetével méreget. Hogyne! Vetkőztet. A pillantásaival. A gondolataiban már meztelen vonaglok az ágyában. Sajnálatos módon azonban ő nem az én esetem... az ágyáig nem tudna elvinni, nemhogy magáévá tenni. Nincs benne annyi, csak a gondolatai szárnyalnak a rossz irányba. A vodkát azért megrendelem, ő pedig - lévén ez a dolga -, kiszolgál.
Szemem sarkából méregetem a férfit, aki egy székkel arrébb ül, és aki az imént kapta meg a whiskyt. Kéjdémon... cseppnyi érdeklődést sem mutatva az irányába, titkon figyelem a férfit, miközben olykor ajkamhoz emelem a halálrudat, hogy letüdőzhessem a füstjét, majd kifújhassam azt, és a mozdulatsort megkoronázandó a vodkába kortyoljak.


MUSIC: In the middle of the Night | NOTE: I don't care, if I'm playing with fire | WORDS: 1127

©



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr    Szomb. Aug. 09, 2014 12:32 pm

+18


Azonnal kiszúrja a démonnőt, mikor az kilép az útjából kitérő, ritmusra vonagló embersereglet sűrűjéből. Messziről lerí róla, hogy miféle, még a természetfelettire vak és süket halandók is megérzik a karcsú alakban örvénylő, nem e világi, sötét erőt. A klub illumináltan tántorgó, opálos tekintetű vendégei alkotta, humanoid húsmassza úgy válik szét az éjhajú, porcelánbőrű, karmazsin ruhát viselő, pokoli jelenés közeledtével akár a Vörös-tenger Mózes előtt. Valerius ajkaira csúfondáros félvigyor kúszik látva a jelenetet. Szükségtelen behatolnia az uralkodói testtartással, kimért ragadozóléptekkel haladó szépség fejébe kotornia ahhoz, hogy tudja kivel sodorta össze a Sors szele a rosszhírű klub füst-, alkohol-, veríték-, és egyéb testnedvek odőrjétől átitatott, lágy ölén. Az ébenhajú személyében magát Lilith-et, az első emberből lett démont, Ádám lázadó aráját, a Teremtő túlontúl makrancosra sikeredett nőivarú, humanoid kreatúráját „tisztelheti”. Ha értesülései nem csalnak - azok pedig a legritkább esetben bizonyulnak falsnak - a skarlátruhás fehérnép Belial rendjét gazdagítja, tehát büszkeség-démon, akinek kivételes szépségére, valamint betörhetetlen, musztáng lelkére maga Lucifer is felfigyelt. Olyannyira, hogy Minden Gonoszok Ura az ágyasává tette a renitens nőszemélyt, méghozzá az első számúvá. Hiába, némelyek kedvelik a kezelhetetlen, nagyszájú asszonyállatokat, vele ellentétben, aki inkább a szelíd, odaadó gerlicéket részesíti előnyben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy sosem ránt meg pattogós libákat a változatosság jegyében, azonban számára a fentebb említett, galamblelkű nőcskék jelentik a főfogást az étlapon.
Mire eszmefuttatása végére ér, a Démoni Nőstény a pulthoz lép és elegáns mozdulattal felsiklik a magas bárszékre. Olyan arisztokratikus könnyedséggel teszi mindezt, mintha a háta mögött álló évezredek alatt nap, mint nap ezt gyakorolta volna. Valerius szándékosan nem pillant a bigére, elvégre az büszkeség-démon, mi több, messzi földön hírhedt túlfejlett hiúságáról és makrancos természetéről, ennek fényében pedig hülye lenne még tovább hizlalni az egomán csirke kontinensnyi öhittségét. Magában elismeri ugyan, hogy Lucifernek helyén van az ízlése, ami a nőket illeti, azonban előbb tépné ki tőből a saját nyelvét, minthogy ezt fennhangon is akceptálja. A tagadás szellemében tehát előre szegezi pillantását, mellyel a tánctéren hömpölygő-örvénylő tömeget mustrálja. Noha hallójáratát szinte teljesen kitölti a helyiség falait rezegtető, százezer decibeles, zenének csúfolt hangzavar, mégis elér hozzá az a vodkát rendelő Pokoldíva fátyolos színezetű, parancsoláshoz szokott, határozott mezzoszopránja. Periférikus látásával érzékeli, ahogy a pult mögött mozgó szépfiú kapkodó mozdulatokkal tesz eleget a nagyasszonyos kisugárzású, királynői tartású jelenés óhajának és víztiszta folyadékkal töltött feles poharat helyez az illusztris vendég elé. Amaz ráérős, kecses mozdulattal húz elő egy szál karcsú cigarettát, hogy aztán vérvörössé festett ajkai közé illessze a nyúlánk dohányrudat. Valerius elméjében eközben komisz gondolat-magvacska bont csírát. Jóllehet ő maga – számos okból kifolyólag - nem kíván rányomulni a Fődémon nőjére, azonban nem látja akadályát annak, hogy a közönyösség álarca mögé bújva ne játszadozzon el egy kicsit a kevély hölgyeménnyel. Hőn preferált trükkjéhez kíván folyamodni, miszerint fog egy ideálisnak tetsző hímet és, marionett-babaként mozgatva a szerencsétlen flótást, ráereszti őt a kiszemelt madárkára. Kínosan ügyelve arra, hogy arcára ne vetüljön ki a posványos lelkét kaparászó vidor hangulat, fürkészővé élesíti tekintetét és kritikus szemmel végigpásztáz a parketten vonagló húsmasszán. Optimális egyedet keres, olyat, aki kellően illuminált – azaz megfelelő mértékben árad belőle az alkoholszag, valamint eléggé vérhálósak a szemei és lucskosak a tenyerei - és még viszonylag tűrhető küllemmel is bír. Persze nem mindig ragadja magával és gyűri le a mostanihoz hasonlatos, kegyes kedélyállapot, de jelenleg egy közepesen jóképű fickó is megteszi. Kedvenc időtöltése, hogy félelemtől reszkető, viszolygó szüzikéket erőszakoltat meg grizzly méretűvé hízott, izzadtságtól bűzlő, olajos bőrű és zsíros hajú, vörhenyes arcú, lapáttenyerű gólemekkel.
Kutató, álnok szikrákat villogtató pillantása ekkor elakad egy tökéletes egyedben. A harmincas, daliás termetű mandró jól szabott, márkás, krémszínű selyeminget visel, hónaljai alatt jókora CD-kkel, hátán és mellkasán szintén átázott foltokkal ékítettet. Kibontott nyakkendőjének szárai mellkasán lengedeznek, élre vasalt fekete szövetnadrágja már-már makulátlanul tiszta, kifényezett bőrcipőjére zöld, piros, sárga és kék fénymázakat lövellnek a mennyezetre erősített, színes csóvákat villogtató lámpák. Az alany simára borotvált képe sármosnak mondható és nagyon úgy fest, hogy a közelében tartózkodó cicababák is ezt a véleményt osztják, tekintve, hogy úgy döngenek körülötte, akárha mézes csuprot rohamozó méhek volnának. Hiába, a szukák kajálják a magas, finom ráncok szabdalta homlokot, melyet egy-egy belógó, sötét hajtincs tesz még vonzóbbá, az egyenes vonalú, szabályos orrot, a szélesen dús ajkakat, a középütt gödörrel tunningolt, szögletes állat és az azúrosan kéklő szemeket. Férfias szépségét csupán a szervezetében keringő, ereit fűtő szesztől kicsapódó veríték csorbítja, amely filmrétegként fénylik napbarnított bőrén és csapzottá áztatja fejtetőn hosszabbra hagyott, tarkónál felnyírt, földbarna haját. Akárhogy is, kiszemeltje éppen megfelel a célnak, így visszafogva a szájára kívánkozó, elégedett vigyort, kiereszt egy démoni erőcsápot elméjéből, és behatol vele a fickó alkoholgőzzel burkolt agyába. Ott átrendezi az alany gondolatait, elnyomja akaratát, hogy a sajátját kényszerítse a manipulált tudatra és új akaratot, szándékot, vágyakat ültessen a régiek helyére. A bábbá tett figura tekintete még opálosabbá tompul, noha eddig is jelentősen fénytelennek és ködösnek tűnt. Mentális parancsának engedelmeskedve a halandó, egy „bocs cicák, most lépnem kell” jelmondattal kiválik az őt karéjozó hölgykoszorúból és delejezetten, tekintetét mereven a bárszéken pöfékelő démonnőre szegezve megindul a pult felé. Eközben Valerius hanyag mozdulattal előrántja fémszelencéjét, hogy a Nőstényördög mintáját követve ő is rágyújtson, majd a szénfekete papírba sodort, kénes-kátrányos dohánnyal töltött rudak közül kicsippent egyet, amelyet végül a fogai közé harap. Összecsattintja a vékony dobozt, visszacsúsztatja azt farmere zsebébe, miközben gondolatai erejével felizzítja a bláz végét. Ciánzöld parázs lobban ügyködése nyomán. Futólag méri csak végig a közelítő, „madzagon” vezetett tagot, akinek enyhén darabos, árnyalatnyit robotikus mozgása csupán az avatott szemlélő számára tűnhet fel. A fickó épp abban a pillanatban fékez le a karmazsinruhás jelenés előtt, mikor ő blazírttá rendezett pofával hátrahajtja fejét, hogy a mennyezet felé fújja a légzőrendszerén átkeringetett, maró füstöt. Az ajkai közül feltörő, kátrányos felleg feketén kavarogva libben fel a légtérbe. Tekintetével követi a lassan foszladozó pöffeteg útját, miközben szeme sarkából feltűnésmentesen követi az általa előidézett eseményeket.
- Ritkán látni erre hozzád hasonló, prémium kategóriás konzumribit. Kibérellek, nehogy üres lyukkal, zsebbel zárd az estét. Mondd csak, mennyibe kerülsz egy órára, gyönyörűm? – teszi fel a fejébe sugárzott kérdést Mr. „Marionett” egy élveteg vigyor kíséretében, majd Valerius mentális utasításainak engedelmeskedve felemeli jobbját, mutató-, és hüvelykujja közé csippenti a Démonnő egyik éjfekete, ezüstösen csillámló hajfürtjét, s míg válaszra vár, lustán morzsolgatni kezdi a foglyul ejtett tincset.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr    Csüt. Dec. 25, 2014 2:46 pm




The taming of the Shrew.

'Now darkness has come to the roses.'


Undorító aljanép – fut át agyamon az első gondolat, mi eszembe jut, amikor belépek a helyiségbe. Ha nem játszadozni volna kedvem, ide sem tolom a képemet, az biztos. De muszáj volt. Mert játszani szeretnék, és élvezni a démon lét minden egyes, végtelenbe nyúló pillanatát. Lehet, hogy még ma éjszaka a levegőbe röpítem ezt az egész kócerájt, mert olyan kedvem lesz. Oh, mennyire szép is lenne – képzelem el, ahogy a narancssárga lángnyelvek nyaldossák az épület falait – kívülről-belülről, egyaránt. Ahogy fekete füst gomolyogna nehezen a tinta kék égbolt felé. A csapdába esett, vagy éppen lángoló, haldokló emberek halálhörgései és sikolyai... végigfut a hátamon a jóleső bizsergés a gondolatra. Milyen szép is lenne. Jó is, hogy hozzá sem érnek testemhez az e világi férgek. Vad gyújtogatás venné kezdetét.
Érdektelenül meredek magam elé. Magasról teszek az itteni népségre. Valeriust sem veszem észre. Miért tenném? Ahhoz neki kellene valamit tennie, hogy felfigyeljek rá. Egyébiránt nem érdekel, hiszen ismerem magamat annyira, hogy e Föld kerekén egyetlen személlyel foglalkozzak: önmagammal. Így lehet az, hogy rá sem vetek egy pillantást, miközben a pulthoz lépek, és begyakorolt mozdulattal siklok a bárszékre. Bár tudatában vagyok a másik démon jelenlétének, szánt szándékkal nem pillantok rá. Ám, ami sokkal, sokkal zavaróbb, már, ami engem illet, hogy ő sem néz rám. Gyűlölöm a közömbösség érzését. Inkább gyűlöljenek, semmint semleges legyek, vagy éppen féljenek tőlem, ahelyett, hogy szeretnének. Bosszant a nemtörődömsége, de nem foglalkozok vele. Egyelőre. Bár nehezemre esik, hiszen hozzászoktam, hogy bárhova is megyek, bármit is teszek, halandó és természetfeletti figyelemmel kísér engem – még, ha megszólítani nem is szólítanak meg. Belenézhetnék Valerius elméjébe, de csak miután túlléptem sértődöttségemen, hogy egyetlen pillantásra sem méltatott.
Rendelek, vodkát, tisztán. Első körben. Aztán már azon töröm csinos buksimat, hogy mi legyen a folytatás. Bronzosan karcos whiskey. Tequila, ezüstös só és friss lime kíséretében. Mézédes vörösbor. Aranylóan gyöngyöző pezsgő. Oh, igen... – és már gurítom is le torkomon az égető italt. Alig iszom meg, már rá is gyújtok. Sercen az öngyújtó, felizzik a bláz vége. Füst kúszik a levegőbe, keveredve a mindenféle emberi szagokkal, melyektől felfordul a gyomrom. Visszataszító, földi népség.
Az italos polcok mögötti, falra erősített tükrökben nézem az egyként hömpölygő tömeget. Kajánul elvigyorodok. A teremtés gyöngyszemei! Na, persze... az evolúció csúcsa. Hogyne! Még csak az kellene. Törékeny porhüvelyek, semmit érő lelkek, visszataszító, mocskos félvérek. Tudatlan férgek. Honnan ez a gyűlölet? Ne nevettess... az évszázadok, az évezredek, mik mögöttem állnak. Itt voltam, végig köztük jártam, minden mocskos tettüket ismerem. Nem csak tanultam a történelmet, de megéltem. Mindent tudok, és mindet gyűlölöm, atyjuk tette miatt. És mindenek atyja-, a teremtő elkövette a legnagyobb baklövést, mit elkövethetett: átadta nekik kreatúráját, a Földet, a kezükbe adta, mit ezek a mocskok úgy cincáltak szét, ahogyan csak megtehették. És isten nem tesz semmit. Hagyja, hogy megöljék egymást, hagyja, hogy úgy játszadozzanak a teremtményei, az általa létrehozott, csodás Földön, ahogyan csak akarnak. Nem látok teremtőm fejébe, soha nem láttam, s már kapcsolatban sem vagyok vele, igazán régóta, mióta felrobbant a bomba az aranykalitkájában, a Paradicsomban. S, ha ilyen ostoba az úr, hát nem is akarok a katonája lenni.
Újfent elvigyorodok, ahogy most saját magamra siklik tekintetem. E porhüvely igencsak tetszetős. Jó választás volt, démoni nőstényördögként pózolok hát itt is, égővörös, rőt hajzuhatagommal, s alabástrom bőrömmel. Tengerkék íriszeim pedig magukban hordozzák a titkokat, s az igazságot, egyszerre. Hát nem csodálatos? Nem gyönyörű? De, az. Káprázatos.
A tükörben látom a felém haladó férfit. Először csak azt hiszem, abban bízok, hogy csak a pulthoz lép majd, hogy bódult agyát még jobban elködösítse, újabb pohár ital kíséretében. Példát próbálok statuálni, és rendelek whiskey-t, mit úgy kívánok, mint a sivatagban szomjazva bóklászó a vizet. Ha megtehetem, miért ne tenném meg? Engem nem fenyeget az öregedés, vagy a halál gondterhes gondolata. Örök vagyok.
Hallom, és szemem sarkából látom is, amint a mellettem terpeszkedő kéjdémon dohányt vesz elő, és rágyújt. Még mindig nem néztem rá, és ő sem rám.
De nem, a közeledő férfi nem követ az italozásban, nem rendel semmit, helyette megszólít. Hanyag eleganciával fordulok meg, a széken üldögélve, jobb lábamat átvetve a balon. Jobbomban a bláz, balomban a kristálypohárban ékeskedő, karcos, bronzszínű whiskey.
Kritikus pillantásokkal mérem végig az előttem álló férfit, kinek mocsok ömlik a szájából, és bűz a testéből. Ha csupán egy hétköznapi nő, vagy asszony lennék, még tetszene is, amit látok, de sajnálatos módon nem vagyok egyszerű, és pláne nem vagy hétköznapi. Ezt tudom, ennek teljes tudatában vagyok, mióta az úr a földből vétetett.
Végigmérem az izzadt, tesztoszterontól bűzlő férfit, mi akár csábító is lehetne, ha nem úgy állít elém, ahogyan. Mint trónon a királyné, mielőtt bármit mondanék, méregetem, mint egy ragadozó az áldozatát. Az italba kortyolok, a blázba szívok, a férfi képébe fújom a fénycsóvák által átszurkált, és színesen-ezüstösen gomolygó füstöt. Mosoly rándul ajkam szegletében, ahogy hozzá ér vörös tincsemhez, és ujjai közt morzsolja a puha, fényesen selymes hajat. A markáns, helyes arcba bámulok, a fátyolos, kék tekintetet vizsgálom. Nem tart soká’ rájönnöm, miről van szó...
Kérdésére megrándul az orrom, és nevetés bukik ki belőlem. Valósággal jóízűen röhögöm szembe a jól öltözött, szexin csapzott, old fashion, kiéhezett hímet.
- Nem véletlenül – vonom meg kecsesen szép ívű vállamat -, nem az ilyen aljanépnek való az ilyesfajta élvezet – kortyolok az italomba újfent, s iszom is ki azonnal a maradékot. – Most pedig, ha megbocsátasz... – égővörös hajam azon tincse, melyet ujjai között fog, valóban lángra lobban, ám, mielőtt a tincs végig éghetne, ő elengedi, a haj pedig, mintha nem is létezett volna, eltűnik, mielőtt földet érhetne. Hajkoronám persze sértetlen állapotban megúszta az esetet. Mielőtt kecses mozdulattal lecsúsznék a bárszékről, mellkasánál lököm meg a férfit, hogy amaz kissé megtántorodjon, eltávolodjon, de ne essen hanyatt. – Különben is... – vetem oda neki, hanyag eleganciával – Megfizethetetlen vagyok.
Valeriushoz megyek, kimért léptekkel, egyenes gerinccel, és előtte állok meg. Szemünk egy vonalban van, tekintetemet az övébe fúrom, ajkam szeglete kaján mosolyra görbül.
- Játszani akarsz, démon? – búgom, oldalra billentve fejemet, s hirtelen mozdulattal markolok férfiasságába. – Játssz méltósággal – hajolok közel, s szinte dorombolok a férfi fülébe. – Játssz büszkeséggel – simítom arcomat az övének, ahogy eltávolodok tőle, és mélyen belélegzem illatát.

MUSIC: Let us burn | NOTE: Why, why don't you let me burn? | WORDS: 990

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr    



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Lilith & Valerius - Avagy a Makrancos Hölgy és az Ellenállhatatlan Sármőr
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-