Tárgy: Sweet dreams - Lucas&Mia Pént. Szept. 05, 2014 6:07 pm
|
Sötét árnyak fonják körbe a felhőket, ahogy az éjszaka lassan leszáll a városra, elhozva a bűnt, elhozva a félelmet és a szörnyetegeket.
Oltalmazón szorítom mellkasom elé könyveimet, ahogy a hideg szél belekap kibontott hajamba, belemar arcomba, vöröses pírt hagyva láthatatlan ujjai helyén, s én minden alkalommal beleborzongok érintésébe.
Viktornak már itt kéne lennie. Már akkor felhívtam, amikor az előadás végén jártunk. Évek óta van a családunk alkalmazásában, néha sokkal több szerepet tölt be, mint egyszerű sofőr…barát és titkok őrzője. Olyan titkoké, amiket senki nem tud rólam. Senki nem tudja, hogy a szüleim adoptáltak, hogy mégse ebbe az émelyítően csillogó világba vagyok való, hogy más vagyok és … túlzottan más.
Az igazi édesanyám, Elena Redway, egy héttel ezelőtt meghalt. Nem sírtam. Képtelen voltam rá. Sokkal inkább belülről szabdalt szét a gyűlölet, a félelem, de a vádló könnycseppek nem akartak felszabadítani. Edward üzente meg emailben…évek óta, nagyon hosszú évek óta nem jelentkeztek, nem érdekeltem hozzá őket eléggé. Vagy talán csak így akartak védelmezni? Fogalmam sincs…túl messze van már a gyermek álom, ami védett egész életemben.
Holtan találtak rá. Állítólag vámpír végzett vele. Ha belegondolok, egyszerűen elfog az undor és a rettegés. Érzem, ahogy a félelem láthatatlan, ocsmány csápjai belém kapaszkodnak, majd felkapnak és a földhöz vágnak…egészen addig, míg lélegzem. Istenem, kérlek segíts meg végre!
Minden csak álom. Az egész élet egy álom. Vannak rémek, amik mindig üldöznek, vannak szép pillanatok, amikor nem kell, hogy hevesen verjen a szívünk. Álom az, amikor rád mosolyog valaki, álom, amikor átölelnek, amikor végignézed valaki halálát. Álom, hogy van kiút. Nincs kiút. Sosincs. Se neked, se nekem, senkinek.
Álmodni szeretnék. Egy olyan világról, ahol lehetek mocsok, hazugság nélküli, ahol az eső lemosná rólam a vétkeimet. Ahol a tetteim nem vonnának maguk után súlyos következményeket. Soha nem lesz ilyen hely, nem létezik ilyen a Földön. Képzelet szabdalja a haldokló lelkemet, próbál életet lehelni bele, ám csókja sem segít már rajta. Túl sok a hamisság, a mételyezett szenny. Semmi sem igaz az életemből, mind ez csupán máz, üveggömb és kártyavár, ami nagyon hamar össze fog dőlni, érzem. Túl sokáig feszült már a húr.
Végre bekanyarodik a fekete autóval Viktor. Hálás mosolyt villantok felé, nem szeretem a sötétséget, a közelgő éjszakát. Egyszerűen nem érzem magam biztonságban. Hogy mitől félek? Nem tudom megmagyarázni. Olyan láthatatlan dolgoktól, amiket még nem tapasztaltam és épp ez benne a kimerítően gyalázatos.
Keresztbevetett lábakkal ülök a hátsó ülésen és a város fényeit nézem, ahogy elindul az autó. Egy másodpercre lehunyom a szemem, lüktető és fájó gondolataimat szépen, gondosan visszazárom a jégfal mögé, a maszkom pedig ismét a helyére kerül. Vannak dolgok az életben, amikről nem beszélünk, egyszerűen túl késő hozzá, hogy megtegyük.
Hosszú, fekete szempilláim egymásba fonódnak,vörösre mázolt ajkaim lassan elnyílnak, hogy megnyugvást hozó sóhaj szálljon a fekete éjszakában. Mikor fáradt tekintetem újra az utcák forgatagára szegezem és hirtelen tekintetbe olvad a tekintet. Egy idegen férfi mélységes szemeibe bámulok, szemérmetlenül és ha nem lennék hozzá elég gyáva, talán még Viktort is megállítanám a kocsival, de nem…hagyom, hogy az autó kikanyarodjon a főútra, csak tekintetem követi az idegen alakját.
Ismét lehunyom a szememet és elsötétül a világ. A szemei beleégtek a retinámba. Valahol túl a szivárványhártyán.
S nos, szép szemű idegen? Te mit láttál? Látod-látod, milyen kicsi a világ…gondoltad volna, hogy a halottak visszatérnek? Hogy ugyanaz a tekintet mered rád egyszer egy autó ablakának üvege mögül amiben már láttad kihunyni az életet? Vagy mégsem? Csak hasonlított rá? Nem…pont ugyanolyan volt. Pontosan ugyanolyan.
Az élet igen komikus tud lenni.
Kacagsz velem kedves idegen?
Kacagjunk együtt!
|
|
Vendég
animae scrinium est servitus  |
