Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Nice to see You again, Dearie




Tárgy: Nice to see You again, Dearie   Vas. Okt. 19, 2014 3:44 pm



Goodbyes are not forever. Goodbyes are not the end.


Nem tudhatod előre, hogy melyik lesz életed legfontosabb napja. Amiről azt hiszed, hogy fontos lesz, az úgysem olyan lesz, mint ahogyan azt elképzelted. Ez egy, az átlagos napok közül. A legfontosabb nap is normálisan kezdődik. Azokat a napokat a végük teszi a legfontosabbá. A napot, amikor elkötelezed magad valami, vagy valaki iránt. A napot, amikor összetört a szíved. A napot, amikor megismerted Őt. A napot, amikor rájöttél, hogy nincs elég idő, mert örökké akarsz élni. Ezek a legfontosabb napok.
Ez is egy, az átlagos napok közül. Jobb híján a várost járom, céltalanul kóválygok az utcákon, potenciális célpontok után kutatva metsző, kék tekintetemmel. A kurva élet, hogy ma megint kirabolok egy rakás, pénzzel telt zsebet, nyélbe ütök pár kecsegtető üzletet az utca emberével, és kifülelem, hogy ki nem lesz otthon ma éjszaka. Istenem, de szép nap ez a tolvajlásra!
Lehet, ha a pszichológusom tudná, hogy mivel keresem a kenyeremet – részben -, azt mondaná, kleptomániás vagyok. Ebből az következne, hogy kicsit hosszabbra nyúlna a kezelésem időszaka, valamint azt is, hogy egy csomó pénztől szabadítana meg – amit ugyebár olyan nagy odafigyeléssel szedek össze, nem kevés meló árán -, és valószínűleg a lélektani dolgokba is belemennénk, azt pedig képtelen lennék tolerálni, és félő, hogy szétszaggatnám – élvezettel.
Nem ámítom magam azzal, hogy normális vagyok, vagy épelméjű, mert pontosan tudom, hogy nem vagyok az. Őrült vagyok. És minden pillanatát élvezem a dolognak, köszönöm kérdésed! Viszont azt nem tudnám elviselni, ha bezárnának egy elmegyógyintézetbe... nem, nekem szabadság kell. Nem béklyózhatnak le, nem zárhatnak be, nem vonhatnak ki a mindennapokból. A világnak kell egy kis rendet teremtő káosz. Pusztulás. Anarchia. Mert az fair. Az erős, a kitartó, a ravasz, az ügyes életben marad. Mit számít, mennyi pénzed van?! Mennyivel egyszerűbb lenne a világunk, és mennyivel könnyebb lenne rendet tartani, ha az életben maradásod lenne a tét, és amiért nem fizethetnél egy köteg zöld hasúval! Istenem, de szép is lenne, ha ennek az új világnak én lennék a tejhatalmú úrnője, a káosz királynő!
De, sajnálatos módon, az emberiség sziklaszilárdan ragaszkodik a sok hülye szabályhoz, amit az évezredek során kreáltak, átalakítottak, finomítottak, szinte valósággal kőbe vésték. Fasz kivan a sok marhasággal, én csak ennyit mondok. Tudják, ki fog egy, látszólag uralkodó faj szabályai szerint élni?! Hát én biztosan nem, erre mérget vehetnek! Van egy saját szabályrendszerem, ami szerint élek. Ez a szabályrendszer pár, igen egyszerű pontot tartalmaz, kezdve azzal, hogy a káosz valójában rend, és eszerint kellene élnünk. És a világ rögtön kétfelé oszlana: áldozatokra és túlélőkre. Senkin nem segítene egy kövér pénztárca, vagy a nevének képzeletbeli – ám a hétköznapokban annál valóságosabb – hatalma. Mindenki egyenrangú lenne, vagy, ha mégsem, az erőviszonyok döntenének a túlélésről és a hatalom hollétéről.
Épp most kötöttem meg egy igen kedvező üzletet három prostival. Megadtam nekik pár befolyásos, gazdag barátom nevét, és a cégeik, irodáik címét. Ha odamennek, megmondják, hogy én küldtem őket, és a férfiak – illetve a nő – elfogadja az ajánlatot, abban az esetben a bevétel egyharmada az enyém. Természetesen belementek, hülyék lettek volna kihagyni!
A főutca felé veszem az irányt, pénzt dobok egy földön gubbasztó hajléktalan hegedűtokjába, annak ellenére, hogy leszarom a zenét, és tovább megyek. A fáradt, őszi napsütés már nem olyan forró és heves, mint pár hónapja. Hűvös van, igencsak lehűlt a levegő. Engem ez nem túlzottan zavar, csupán szemet szúrt. Nem úgy, mint a város lakóinak az, hogy kirabolom őket. A járókelőket egymás után zsebelem ki, észre sem veszik... milyen ostobák, milyen vakok! Szinte sajnálom őket. Ja, nem, nem igazán.
Ez is egy művészet, kérem. Próbáljanak meg belenyúlni úgy valakinek a farzsebébe, hogy annak fel sem tűnik. Próbáljanak ellopni egy telefont egy felső tízezerbeli férfi zakójának belső zsebéből, miközben öl táncot adnak neki, s mialatt két, felfegyverzett, személyi testőr vizslatja minden mozdulatukat. Ez, uraim, művészet! A művészetek magasiskolája. A zsenialitás kicsúcsosodása, finom mozdulatokkal palástolt, rút vétség. Színészet, tánc, bűvölet – mindezt miért? Holmi pénzért, illetve egyéb, vagyontárgyakért. Annyira megéri, nem igaz? Mostanra már annyira megszedtem magam, hogy inkább a saját szórakoztatásomra csinálom. Azért, hogy jól érezzem magam.
Karcsú, fehér ujjaim egy férfi farzsebébe csúsznak. Nocsak... egy vastag pénztárca. Biztos vagyok a sikeremben, hogy ne lennék az?!
Elkap. Rám mordul. Nem igazán emberi hang volt ez, sokkal inkább állati. Ujjai szorosan, bilincs módjára vékony csuklóm köré fonódnak. Fölém magasodva vicsorog, miközben társa balról közelít felénk. Nem hunyászkodok meg, kihúzom magam, mindenre figyelek, egyszerre.
- Fenrir tudta, hogy erre ráharapsz, cicus – dörmögi, vigyorra vonva ajkait, hogy kissé megsárgult fogai kivillanjanak.
- Üzenem Fenrirnek, hogy baszódjon meg – sziszegem, fogaim között, majd visszamorogok rá, acsarkodunk, mint a bestiáink, majd megfeszítve izmaimat, lendítem lábamat, hogy a kedves áldozatomat herén rúgjam. Azonnal elenged, nekem pedig nem is kell több – a tárca persze teljesen szánt szándékkal nálam marad, miért ne maradna; profi vagyok. És futok. Könyökömmel a másik fickónak rontok, hogy azt szegycsonton szúrjam, de a meglopott már támaszkodik is fel.
- Elkapni! Tolvaj! – üvölti, torka szakadtából. Hátranézek: a két férfi megvadult bika módjára rohan utánam, nem nézve se Istent, se embert; mindent és mindenkit fellöknek, ami az útjukba kerül. Jómagam kevésbé vagyok agresszív – haha, jó vicc, de most, hogy menekülök, ez kivételesen igaznak bizonyul -, és úgy gondolom, sokkal gyorsabb vagyok, ha kikerülöm az utamba kerülő akadályt, valamilyen formában. Így kerülgetem az embereket, mintha egy akadálypálya élő bójái lennének, ugrok fel az autók tetejére, és rohanok végig azokon, ahogy azok a villanyrendőr előtt feltorlódtak, a piros lámpa miatt. A világ színei és fényei, melyek körül vesznek, most egyetlen csíkká mosódnak össze.
Egy dolog jár a fejemben: nem tévedhetek el. Nem ismerem túl jól a várost, így félelmem jogos. Tudom, hogy, ha elkapnak, Fenrirhez visznek. Fenrir pedig nem szívlel, mióta átváltoztattam. Én pedig azóta nem kedvelem – áltatom magam ezzel, holott tudom, hogy még mindig szeretem, és ez valamiféle beteges dolog, szerintem -, hogy megpróbált megölni és szőnyeget csinálni belőlem. Nem lenne semmi baj a bosszúval, de ezek a rohadékok minden bizonnyal Fenrir emberei. Fenrir pedig kettővel több embert biztosan maga mögött tud, mint én. Nem kell sokat matekozni, hogy kiderüljön: egyedül vagyok, mint a kisujjam, három – de lehet, hogy több – másik vérfarkas ellen. Nem túl jó kilátások, maradjunk ennyiben.
A kínai negyedben érnek utol. Az, akit megloptam, rám veti magát hab testével. Nagy súllyal nehezedik rám, vékony, törékeny alakomat összepréseli vastag és izmos karjaival, úgy ránt magával a betonra. Arcomat végighorzsolja a beton, hallom, ahogy a fekete farmerom kiszakad.
- Megvagy – dörgi fülembe a farkas. Megvagyok.
A másik is megjelenik, s bár ellenállok – vergődök, dobálom magam, amennyire csak lehet, anélkül, hogy átalakulnék, és felfedném magam, természetesen -, sikerül bekötnie a szememet. Így még csak azt sem tudom, hova fognak vinni, nem hogy azt, onnan hogy szökök majd meg.

Az autó kerekei kavicson és sárban gurulnak, gyomrában velünk. Kiszállunk. Nyikorgás, nehéz vaskapu nyílik. Kavicsos út. Fogalmam sincs, hol vagyok.
- Ne rángass, vagy széttéplek – dörmögöm a férfinek, aki próbálván irányítani, von magával, vagy tol maga előtt. A levegőbe szagolok. Annyi bizonyos, hogy a belvároson kívül vagyunk, közel a természethez. Már nem érzem olyan élesen a benzin és a városi mocsok szagát, ezzel ellentétben a természetét, a fenyőkét és a fűét igen. Nem túl messze patak vagy csermely csacsog, madarak dalolnak
- De nagy a szád, vörös – röhögve mondja ki utolsó szavát. Sajnos, nem a legutolsót. Nem fedhetem fel magam, amíg nem tudom, hol vagyok. Jobb nekem a teljes fedettség, nem kell, hogy kitörjön a pánik, és a vadászok is tudomást szerezzenek rólam, rólunk, unblock, a természetfelettiről. Csak egyszer vegyék le rólam ezt a szemfedőt, s ők megkapják a magukét, hogy aztán hantolás helyett a tűz narancsos nyelvei nyaldossák bőrüket, amint élve felgyújtom őket.
A gondolatra kaján vigyor kúszik képemre.
Hirtelen a feje tetejére áll a világ, vagy legalábbis egy pillanatra olyan érzés fog hatalmába. Mintha egy láthatatlan, vízszintes rúdon fordulnék át, arcom újra betont súrol.
- Lépcső – ugatva röhög a fogvatartóm, mire rámordulok, ahogy felrángat. Halk, szinte simogató nyikorgás, amint faajtó nyílik. Márványon koppan cipőm sarka, minek hatására szétszalad a hang a tágas helyiségben, és visszhangként verődik vissza élesen a falakról. Barátságos szag. Érzem Fenrir szagát is. Ha nem tudtam volna eddig, hogy kinek a keze alá dolgoznak ezek a faszszopók, mostanra biztos lennék benne.
Nyugodtan veszem a levegőt. Számolom a fordulatokat, a lépcsőket, az ajtók nyitódását. Balra, jobbra, ajtó, fel, ajtó, ajtó, jobbra. Kopogás. Ő engedélyt ad, mi pedig bemegyünk.
Hát itt vagyok. Egy ajtó választ el a végzetemtől, a férfitől, akit farkassá törtem, aki széttépett, akit nem szűntem meg szeretni, az évszázadok során. Mindez egy test, egy lélek, egy név: Fenrir Silverstein.
Ahogy belépünk, ajkam szegletében kétes mosoly játszik.
- Hello, Fenrir – búgom negédes hangon, szememen még mindig ott a szemfedő.

WORDS: 1 413 | NOTE: I missed you so fucking bad. But I hate you. | MUSIC: Run, Boy, run.

avatar
II. Seattle-i Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Knight of Chaos
Gif vagy kép : Tell me I’m the perfect devil.
Play-by : Lena Headey.
Vonal1 :
Faj : Werewolf.
Posztok : 18
Kor : 162
Lakhely : Seattle.
Rang : II., Seattle wolf pack.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : I fell in love with a stranger.
Különleges képesség : Werewolf-powers, Sweetheart.
Foglalkozás : Swindler, thief.
Felöltött alak :

Leaden she wolf.

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Pént. Okt. 24, 2014 12:04 am

Nőstényördög.
Emlékszem a nőre. Emlékszem minden egyes porcikájára, a tejfehér bőrére, a hamvas húsára, a makulátlan idomaira, és a tökéletes testre – ami pontosan ugyanúgy feküdt a baldachinos ágyban, mint maszlaggá tépve és darabjaivá cincálva a saját porhüvelyében, vérbe aszva. És már nem tudnám megkülönböztetni ezt a két – külön-külön is frenetikus – érzést egymástól, mert… kurvára régen volt. És akkor, ott vége volt. Merthogy vége volt, nem igaz? Hiszen megöltem, a tulajdon – nem mellesleg tőle kapott, mintegy ajándék gyanánt – agyaraimmal szaggattam szét a felismerhetetlenségig. Hogyan élhette azt túl? De ami még fontosabb; miért jött vissza? Miért pont most, ennyi év után?
Aztán persze hamar rájöttem, hogy nincsenek válaszok – egyáltalán nincsenek. Mivel ez a vörös bestia nem ésszerű döntéseket hoz, nem logikusan gondolkodik, és akárhogy is nézzük a dolgot, nos… felesleges kertelni, inkább bevallom magamnak és ezzel egyidejűleg a világnak is azt, ami egyébként teljesen egyértelmű: hogy az életem nője egy őrült. De nem ám a szimplán őrült kategóriába tartozik, hanem az a tipikus nagybetűs őrült, akinek a homlokára akár nyugodt szívvel rá is lehetne írni; vigyázat, veszélyes!
Ezért is imádtam, ugyebár. Valóságos hurrikán módjára robbant be az életembe, ezzel mintegy gigászi pusztítást és káoszt hagyva maga után. Ehhez értett csak igazán. Szóval, ja. Meg kellett ölnöm, meg kellett szabadulnom tőle. Nem volt más választásom. És nem, egy másodpercre sem bántam meg a tettemet, és még csak nem is sajnáltam. Boldoggá tett a tudat, hogy a nő, az én nőm másé már nem lehet, és hogy a saját kezem – illetve agyaram – által hal meg. Mert ő még a halálában is az enyém – volt.
- Ezt most valami kibaszott vicc, ugye? – förmednék rá a farkaskölyökre, ám helyette csak hitetlenkedve vigyorgok egyet, erőteljesen a fejemet csóválva. Javarészt kínomban.
Nem, nem hiszek benne, hogy a halottak visszatérhetnek. Abban meg pláne nem hiszek, hogy félmunkát végeztem valaha is. Képtelenség, többféle szempontból is az. És mégis… valami hiba van a gépezetben.
Él. Lélegzik. Mozog. Gyilkol. Lop. Csal. Hazudik. – Az én nőm. Viszont az én területem is, és ezért, mint ahogyan mindenki másnak is ebben a helyzetben, úgy neki is bűnhődnie kell. Idegen farkasok nem gyilkolászhatnak csak úgy a territóriumon büntetlenül, következmények nélkül. Ugyanakkor ki tudja, hogy nem kéne-e esetleg újból megölnöm? Újból, és ezúttal véglegesen…
Hogy miért? Mert veszélyes, még mindig. És igazából ez engem még talán annyira nem is izgatna, de a kiszámíthatatlansága veszélybe sodorhatja Olgát, amit ugyebár természetesen nem engedhetek. Inkább eljátszadozok vele, a régi szép idők emlékére, aztán megölöm. Mert én megtehetem. Halott lesz, végérvényesen és visszafordíthatatlanul halott. Az én gyönyörűséges, hamvas bőrű szépségem halott lesz. Bizony ám.
Nem volt nehéz kiokoskodni egyébként, hogy mire fog ráharapni. Egyesek sosem változnak… Míg én próbáltam az előnyömre fordítani az éveket, évtizedeket, évszázadokat, ő megmaradt ugyanaz a kisstílű tolvaj, aki mindig is volt. Nagyban játszik ugyan, és mocskosan jól csinálja, de attól még nem több egy közönséges tolvajnál.
És persze biztos vagyok a sikeremben, miért is ne lennék? Jó embereim vannak, elvégre gondosan válogattam magam köré őket, és persze a falka tagjait, akik lassan, de biztosan egyre inkább az általam elképzelt renegát társulatra kezdenek hasonlítani, mintsem a régi önmagukra. Miután megkaptam a falkavezérséget, teljesen véletlenül és akaratlanul, az volt a legelső, hogy elűztem vagy megöltem/megölettem a puhányokat a falkán belül. Miért? Egészen egyszerűen nem volt és jelenleg sincs szükségem rájuk. Akinek nem tetszett a rendszer az vagy elment, vagy meghalt. Néha választási lehetőségük sem volt, csak amikor éppen olyan kedvemben voltam. Megszöksz, vagy meghalsz – ilyen ez a rendszer. Majd megszokod…
Tehát az embereim tökéletes munkát végeznek, és végeztek is – konstatálom magamban, mihelyst vérmesen az ajtómon kopogtatnak. De előtte már éreztem az illatát… Azt az ismerős esszenciát, amit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Bódító hatással bír, legalábbis rám nézve biztosan, ám mindez most mellékes háttérzaj csupán.
Kiszólok, mire bejönnek. Lám, ki vett fel magassarkú cipellőt a halála napján? A kis naiv… De kétségkívül megadja a módját, ez mentségére szóljon!
Még mindig ugyanolyan formás a segge, nem csalódtam… Minden bizonnyal jót tett neki, hogy széttéptem annak idején, máskülönben mostanra már teljesen elhagyta volna magát.
- Helló Drágám – lépek oda hozzá kedélyesen, szinte vígan dalolászva (WTF?). Hogy is ne lennék jókedvű, amikor tudom, hogy milyen jót fogunk mi mókázni együtt, hamarosan…
Lassan veszem le róla a szemfedőt. Azt akarom, hogy a szemeimbe nézzen, amikor tudatosul benne, hogy valójában ki is a főnök. Márpedig én vagyok itt a Főnök, és nem Te, aranyom…
Azt akarom, hogy lásson engem – a végzetét. Acélos tekintetemet mélyen a kékjeibe fúrom, ahogy fájdalmas lassúsággal ugyan, de végre lekerül róla a finom anyag. – Úgy látom, valaki nagyon telhetetlen… Hát nem volt neked elég egyszer meghalni? Feltétlenül vágyod a halált újra?
Költői kérdés, nem kell válaszolnia, sőt egyáltalán nem is várok rá választ. Hovatovább, ha válaszolni mer, akkor megcsodálhatja közelebbről a padlót, és még akár meg is csókolhatja! Felnyalhatja, vagy ahogy tetszik…
Mert én ugyebár keményen szeretem, és ha nem csal az emlékezetem, akkor bizony ő is. Lelkitársak vagyunk. De ez természetesen nem menti fel a halál alól, hiszen ettől még ugyanúgy képes lennék őt megölni, mint ahogyan azt tettem is.
Ami szép, azt el kell pusztítani. Ami veszélyes, azt ki kell iktatni. És ha ez a kettő kéz a kézben jár egymással, nos… értelemszerűen ki lehet találni a folytatást.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Hétf. Okt. 27, 2014 7:12 pm




Goodbyes are not forever, not the end.

'Sometimes love is not enough...'


Rettentő megalázó ez az egész. Kínos és kellemetlen. A kurva életbe! - szitkozódok magamban, ahogy elhúzódok a kolosszustól, aki minduntalan közel rángat magához.
- Ésszel, cica, ne trükközz - döngi a fülembe -, már így is túl sok van a rovásodon. Nem volt szép tőled, hogy a főnök területén vadászgattál... - magyarázza, én azonban cseppnyi érdeklődést sem mutatok az irányába, helyette az ablak felé fordítom az arcomat, mintha bármit is láthatnék, mintha az elsuhanó tájat nézném - de persze nem látok át a szemfedőn, és minden természetes illat az autón kívül rekedt; itt és most csak az undorító, mű-vanília illatot érzem, ami az illatosítóból dől, keveredve a két férfi szagával, valamint az én fűszeres parfümömmel.
A csuklóimra ugyan bilincs került, de mit nekem az. Majd szépen letépem, ha Fenrirrel szemben fogok állni, hogy kitéphessem a tüdejét a torkán keresztül. A legjobb-, és legrosszabb dolog, amit valaha tettem vele, az az átváltoztatása volt. Azt is a legnagyobb hibájából adódóan sikerült megvalósítanom: hagyta, hogy a bűvköröm magába rántsa, és aztán nem volt menekvés. Én lettem a végzete, ő pedig az enyém - ha nem akkor, hát valószínűleg majd most. De eléggé dühös vagyok ahhoz, hogy kicsináljam. Különben is, egyszer már megölt - majdnem -, most rajtam a sor, hogy megpróbáljam megtenni vele ugyanezt. A különbség csak az lesz, hogy nekem elsőre is sikerülni fog.
Mély levegőt veszek, ahogy belépünk a hallhatóan tágas előtérbe. A vélhetően kétszárnyú ajtó záródik mögöttem, és kéttagú kompániám mögött. A nagydarab úgy-, és akkor simít végig formás seggemen, ahogy, és amikor csak teheti. Én pedig nem zavartatom magam - nála sokkal rosszabbak is tettek már sokkal többet a testemmel. A másik, a hallgatag fickó még velünk van, nem szakadt el a nagydarabtól, érzem a szagát. Léptei nem olyan magabiztosak, mint izomkolosszus pajtásáé, így sejtésem szerint ő az ész a kis duó alkotta csapatban. A vékony, magas, hirtelenszőke férfi egyértelműen a nyugodt erőt képviseli.
Néha hallok más mozgást, más irányból, és érzem más bestiák szagát is. Fogalmam sincs, hogy hányan vannak, de annyi bizonyos, hogy Fenrirnek több, mint két embere van. Ami számomra nem kecsegtet túl sok jót. De ilyen ez a pop szakma. Majd csak lesz valahogy, mert mindig kitalálok valamit. Nem lesz ez másképp most sem. Nem félek. Sőt, beteges módon szinte várom, hogy végre az emberem, a farkasom, az uram közelében legyek, így, vagy úgy. Valószínűleg nem fogja túl jó néven venni, hogy megöltem egy senkit a területén, és, hogy ezzel veszélybe sodortam a falkáját - ugye a rendőrség keze messzire elér. Mentségemre szóljon - amit viszont nem fogok hangoztatni, nehogy azt gondolja, hogy gyáva vagyok -, hogy fogalmam sem volt róla, hogy Ő itt az alfa, és hogy az a sikátor pont az ő területének a része volt. Mondhatni, a sors akarta így, hogy valamilyen úton-módon találkozzunk. Még, ha ez lesz az utolsó alkalom, akkor is. Örömmel állok elébe!
Fekete magas sarkúm élesen koppan a márványon, ahogy haladunk, majd hirtelen tompul el, ahogy recsegni kezd nem túl nagy súlyom alatt a padló - mahagóni, vagy talán tölgy? -, majd puha szőnyeg issza be a fekete, karcsú cipősarkat, és válik szinte dübörgéssé minden egyes léptem.
Ha belegondolok, hogy mindezt én tettem vele, büszkeség tölt el. Hiszen, ha én nem vagyok, akkor ő már ezer éve halott lenne. Nem lenne falkája sem. Nem élhetne ilyen luxusban, mint amilyenben egyébként hallhatóan teszi. Nem lenne alfa sem. Egy senki lenne, por és hamu, vagy még az sem maradt volna belőle. Igazán hálás lehetne nekem mindezért, hiszen részben az én érdemem. Egy eléggé meghatározó részben.
Amikor meghallom uram hangját, kiráz a hideg. Érzem, ahogy a pihék a tarkómon beleborzonganak. És még nem is közvetlenül egy térben vagyok vele, még nem is láttam, még nem is értem hozzá... teljesen elveszi az eszemet, és megrészegít. És fogalmam sincs, hogy apró, jelentéktelen lénye mivel vívta ki e nagymértékű figyelmemet. Annyi biztos, hogy ami köztünk van, elemi és végzetes. Fájdalmasan, véresen gyönyörű. És ez a vérmes, veszélyes, gonosz báj teljesen elbűvöl és magával ragad. El sem tudom képzelni, hol máshol kellene lennem. Ezt persze nem mutatom ki. Miért is simogatnám férfiúi egóját azzal, hogy kitörő örömömmel lépek be a helyiségbe - valószínűleg az irodájába? Ehelyett laza egykedvűséggel, egyenes, büszke tartással és kaján kis mosollyal a képemen sétálok be. Nyugodt tempóban, elnyújtott, puha léptekkel.
Hallom, ahogy felemelkedik a székből, mi enyhén nyekereg, majd a padló is halkan recseg léptei alatt. A nagydarab fickó elhúzódik tőlem, még csak látszatja se legyen, hogy hozzám ért ott, ahol nem kellett volna. Ha a régi időkben élnénk, Fenrir széttépné, ha kiderülne, hogy a férfi mely testrészem tanulmányozásával foglalkozott igen csak sokat. De nem ezer évvel ezelőtt vagyunk, és Fenrir már nem valószínű, hogy bárkit is széttépne miattam.
Hangja basszusa a fülembe kúszik, egészen üres, sötét lelkem falaiig, melyeket kapargat, marcangol. Leheletét haloványan érzem arcom finom bőrén, melyen a lépcső felnyalása miatt keletkezett horzsolás már a múlté, most makulátlan, s fehér, akár a hó, tökéletes kontrasztot alkotva izzó vörös üstökömmel és - jelenleg nem látható - metsző, kék íriszeimmel.
De most nem is én vagyok a fontos, hanem Ő. A hangja alig változott. Határozott lett, eszméletlenül. És ez baromira tetszik. Érzem az illatát. Fűszeres parfüm, kissé fás. Lehet érezni az erdő illatát is, a fenyőét és a gyantáét, valamint a lehullott falevelek kissé füstös aromáját. Olyan szaga van, mint az erdőnek.
Csak az árnyat látom, ahogy felemeli a kezét. Azt hiszem, meg fog ütni, ennek ellenére még most is mosolygok, tartásom büszke, gerincem egyenes. A vártnál puhább érintés ér arcomon, leoldja rólam a szemfedőt, kegyetlenül lassan. Szemeim csukva, éles fény hatol át szemhéjamon, kissé összevonom szemöldökömet is. Fejemet felemelem, hogy amikor kinyitom a szemeimet, őt lássam. Csak őt. Éppen olyan kínzóan lassan emelem rá kék íriszeimet, mint ahogy ő megfosztott a lágy anyagtól. Először egy ideig, egy nagyon hosszúnak tűnő percig állom pillantását, vörösre festett ajkam szegletében bujkáló mosollyal, majd, mint anya, ki régen látta háborús hős fiát, fürkészem vonásait, alkatát, teste minden egyes porcikáját. És határozottan tetszik, amit látok.
Szavai zökkentenek ki szemlélődésemből, de a kérdése a lehető legkevésbé érdekel.
- Éhen veszek - közlöm vele, mintegy tényként -, adj egy pohár scotch-ot - utasítom. Tudom, hogy ez nem fog tetszeni neki, de szerintem direkt provokálom. Szeretném látni, mire képes. Szeretném magamon érezni az érintését - és, ha ehhez az kell, hogy felhergeljem, és bántalmazzon, akkor az kell. Vállalom. Természetesen azt is tudom, hogy a kérdés költői volt, és hogy nem vár rá választ, de én pimasz módon a képébe röhögök.
- Más a hajad. Hosszabb, tetszik, olyan... - hunyorítok, mintha nem ez jutott volna először eszembe, amikor megláttam - fiatal Russel Crowe-s - cseverészek a férfivel. - Tudod, hogy mindig is odavoltam Russel Crowe-ért? -egyszer le is feküdtem vele, de ez most lényegtelen. A jobb napjain igazán kellemes látványt nyújtott. Mára letagadnám, ha kiderülne. - Egyébiránt nem. Nem ezért jöttem - hanyag eleganciával vonom meg szép ívű vállamat. - Azért jöttem, hogy a régi, szép időkről beszélgessünk, leitassalak, ágyba vigyelek, és ráébresszelek: nem tudsz nélkülem élni - mosolygok végig, és teszek úgy, mintha komolyan gondolnám. Nos... lényegében komolyan is gondolom. Talán csak nem ez lenne a metódus.
A lehető legőszintébben mondom, nem pontosan így képzeltem el a találkozásunkat. Éreztem, valahogy mindig bennem volt, hogy mi még találkozunk egyszer, hiszen nem érhetett véget a történetünk, ahogyan véget ért. Most lehet, hogy ocsmányabb vége lesz. De itt vagyok, és itt van Ő. Ha meghalok, szép, egyenesen gyönyörű halál lesz. Ha nem? Nos... az valamiféle csoda lenne. És csodák nem léteznek, ezt tudjuk mind.
Mindenesetre benne vagyok a szarban. Teljesen, ahogy kell. Tokától bokáig.

MUSIC: Dangerous | NOTE: I missed you so fucking bad. But I hate you. | WORDS: 1 231

avatar
II. Seattle-i Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Knight of Chaos
Gif vagy kép : Tell me I’m the perfect devil.
Play-by : Lena Headey.
Vonal1 :
Faj : Werewolf.
Posztok : 18
Kor : 162
Lakhely : Seattle.
Rang : II., Seattle wolf pack.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : I fell in love with a stranger.
Különleges képesség : Werewolf-powers, Sweetheart.
Foglalkozás : Swindler, thief.
Felöltött alak :

Leaden she wolf.

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Csüt. Nov. 13, 2014 1:52 pm

Annyira régen történt. Ezer év ezer év, nincs mit tenni – kurva hosszú idő. Lehetetlenség megőrizni bizonyos emlékeket. Mert bizonyos emlékek eltörpülnek más emlékek mellett. Amik fontosabbak. És akkor most jön a kérdés, hogy ez a nő, ez a nőstényördög mennyire volt fontos? Ő és az emléke… hogy még mindig tisztán él az emlékezetemben, és nem veszett a feledés homályába. Nem úgy, mint a többiek, a társaim, akiket úgy nem mellesleg ő ölt meg. Az álnok kígyó. A bestia. Mézédes illatú szörnyeteg.
És megöltem. Megöltem, amiért engem is olyan rémmé tett, mint amilyen ő maga is volt. És megöltem azért is, mert végzett a testvéreimmel. De legfőképpen mégis inkább azért végeztem vele, mert korlátozni akart. Nem hagyott nekem szabadságot – és ezzel egyidejűleg más megoldást. Mint azt hogy megölöm őt.
Mégis él. Mégsem öltem meg. Hát hogy lehetséges ez?
Mondanom sem kell, hogy valósággal le voltam sokkolódva, amikor megtudtam, hogy bizony nagyon is él. Amikor híre jutott az itt tartózkodásáról, és a gyalázatos tetteiről, amivel egyébként nekem speciel nem lett volna – és nincs is bajom –, de mivel én vagyok itt az alfa, ebben a rühes városban, így nekem kell rendet tartanom a saját porfészkemben. Tehát aki nem a falka tagja, az nem gyilkolászhat az én területemen csak úgy, büntetlenül, következmények nélkül. Még akkor sem, ha róla van szó, mert ez alól ő sem kivétel. Sőt, éppen azért, mert róla van szó, extra szolgáltatás jár neki! Tripla élvezet, ha úgy tetszik. Tudom, hogy élvezni fogja, ismerem már, és velem ellentétben ő bizony semmit sem változott. Az én legnagyobb szerencsémre. Vagy éppen bánatomra? Ki tudja…
Pimasz a kicsike. Még talán tetszene is, ha jó kedvemben lennék. Ha! De most k*rvára nem vagyok jó kedvemben, valamiért. Nem is tudom miért. Talán azért, mert eltett láb alól pár szerencsétlent, de a piszkot azt baszott maga után feltakarítani, és ezért most rám szállt néhány vadász. Illetve rám és a falkámra. A bandámra, a bagázsomra, az elit társulatomra – ahogy tetszik. Mindenesetre bárhogy is hívjuk, ő nem tagja ennek a társaságnak, így őt nem védik a jogok, vagy mik. Tehát akár ki is adhatom, bele egyenesen a vadászok karmaiba, és igen… valószínűleg ezt is fogom tenni, miután kiélveztem azt az üdítő társaságát, megbüntettem, megkínoztam, hogy azért én se legyek olyan szűkmarkú smucig – neki is járjon valami „jutalom”. Csak hogy lássa, kivel van dolga…
És nem, nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy én ölöm meg, mert tudom ám, hogy erre vágyik. Ó igen, erre hát, de… sajnos ilyen ez a popszakma, sosem azt kapjuk meg, amit szeretnénk. Kiszórakozom magam rajta, aztán odaadom másnak, akik szintén kiszórakozzák magukat, majd megölik. Mert megérdemled, Szivi. Szeretettel.
Visszakézből vágom pofon, amikor az éhségéről tart előadást, és mintegy utasít. Azért álljon meg a nászmenet, ne keverjen össze akárkivel. Én itt az alfa vagyok. Nekem tisztelet jár – legfőképpen tőle. Habár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam el tőle ezt a fajta viselkedést. Nagyon is hogy elvártam, szinte vágytam rá, pontosan azért, hogy felszakíthassam azt a gyönyörű márványbőrét… hogy feltéphessem azt a formás bíborvörös ajkát, ami szinte mintha csak azért könyörögne, hogy vérezzen, ezzel mintegy összhangot alkotva a rúzs színével. Hát ki vagyok én, hogy ne tegyek eleget a kérésének? Hm?
- Tudd, hogy hol a helyed, Szuka ragadom meg az állkapcsát egy pillanatra, hogy a szemeibe nézhessek, és úgy intézzem hozzá a szavaimat. Hanglejtésem könnyed, csevegő, mintha teljesen más témáról beszélnénk, ám azért megtalálható benne a fenyegetés piciny csírája is, hogy érzékelje; jobb, ha visszavesz az arcából, különben nem csak a szája fog vérezni, hanem úgy nagyjából mindene. Igaz, így is, de na… még van egy kis ideje. Gondoltam, előbb megkínálom ezzel-azzal, mert én jó házigazda vagyok, és csak azután vittem volna szobára, hogy megkapja, ami jár neki. Ha elrontja a mókát, akkor azzal csakis maga alatt vágja a fát, és a végén még nem én fogom ellátni a baját, hanem valamelyik emberem. Nem mintha hagynám bárkinek is, hogy hozzáérjen az én nőstényemhez, de hát Freya ezt nem tudhatja. Merthogy ez a neve, az igazi, bármiféle méltatlan álnevet is használ most. Én tudom, hogy ki ő, hogy ki lakozik benne, mélyen a magára kent maszlag alatt, az álarc mögött, a név mögött. Én ismerem csak igazán. Talán kettőnk közül is én ismerem, sokkal jobban, mint ő saját magát. És ez sajnos fordítva is igaz – volt, annak idején. Azóta változtam, szó se róla, és nem biztos, hogy tetszene neki ez a változás. Csakhogy k*rvára leszarom, hogy mi tetszik neki és mi nem.
- Whiskey van – engedem el a bársonyos bőrét, majd ellépek tőle. – Megfelel?
Meg sem várva a válaszát a bárszekrényhez lépek, hogy megtöltsek egy ízléses kristálypoharat az említett szesszel. Grátisz gyanánt fecskendezek bele egy kis ezüstöt is, persze csak úgy, hogy ezt őméltósága ne lássa. A többi már rajta múlik. Ha lesz olyan ostoba, hogy megigya azt, amit látatlanba kínálok neki, akkor meg is érdemli a szenvedést. Azt a szenvedést, amit majd az ezüst fog neki okozni hamarosan. Már ha megissza egyáltalán…
Csalódnék, ha nem tenné meg.
Visszalépek hozzá, immár pohárral a kezemben, majd mivel még mindig meg van kötözve, ezért kénytelen vagyok én megitatni, saját kezűleg.
Finoman érintem az ajkához a kristálypohár szélét, ami már önmagában véve is erotikus hatást kelt, mert mindig is imádtam azokat a tépnivaló ízletes ajkait. De ugye én jó színész vagyok, mindig is az voltam, így aztán a nőstény semmit sem tapasztalhat az én pillanatnyi megingásomról, hogy talán hagyni kéne a francba ezt az egészet, és szobára vinni. Mármint nem a kínzókamrába, hanem úgy, ténylegesen szobára.
Nem kevés önuralom kell ahhoz, hogy ne gondoljam meg magam egyből, de önuralomból nekem aztán jutott bőven. Nem mindig szeretem alkalmazni, sőt voltaképpen nagyon ritkán használom, de azt hiszem, ha máskor nem is, de most mindenképpen a hasznomra válik ez a jártasság.
Amíg ő iszogat, én az előbbi élménybeszámolójára reagálok. Nehogy már azt mondhassa, hogy nem vagyok úriember és nem figyelek rá. – Kérlek, ne sértegess…
Ennyit Russel Crowe-ról. Ha egy mód van rá, inkább nem szeretnék hasonlítani arra a piásra. Attól függetlenül, hogy én is imádok piálni, csakhogy én mindezek mellett még jól is nézek ki, nem úgy, mint az imént említett hímegyed, akinek már igencsak a hátrányára vált az ivászat.
- Hm, ezt így? Ebben a sorrendben? – vonom fel az egyik szemöldökömet kíváncsian, igazából nem érdekel, hogy mi a sorrend, hovatovább a tervei sem nagyon érdekelnek, hogy miért jött ide. Itt van és kész, nem menekül többé. Nem mintha annyira akarna, mert ismerem már annyira, hogy tudjam; a lelke mélyén mindig is erre vágyott, hogy én elkapjam, és azt tegyek vele, amit csak akarok. Beteg egy nőstényördög – ez tetszik, mindig is tetszett.
Már alig várom, hogy belevessük magunkat az élvezetekbe, mert a java még csak most kezdődik! Bizony-bizony. Messze van még a holnapután…

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Vas. Dec. 07, 2014 8:41 pm




Goodbyes are not forever, not the end.

'Sometimes love is not enough...'


Alig várom, hogy újra lássam Fenrirt. Beteges módon vágyok rá, hogy halljam a hangját, érezzem az illatát, bőre az enyémhez érjen, nyelvem nyakát cirógassa, ajkam az övére tapadjon. Látni akarom. Mindent megadtam volna érte, hogy láthassam Őt. Mindazok után is, ahogyan elbánt velem, hogy célja volt megölni engem, hogy széttépett. És közben összerakott. Csak ezt Ő még nem tudja. A bestiám majd’ szétfeszíti bensőmet. Szívem vadul kalapál, farkasom teljesen megőrült. Zavarja, hogy a kocsiba zártak, hiszen szabad akar lenni, és párját akarja. A férfit, a hímet, akiért minden éjszaka vonyította a Holdat, akiért megszakadt a szíve, akire vágyott.
Emlékszem, milyen volt Fenrirt először látni. Milyen volt az érzés, amikor elkapott. Nem is tudott róla, mert kiválóan titkoltam el előle hirtelen vad lángra lobbant-, magas feszültségen izzó érzelmeimet. Fenrir korábban át nem élt, meg nem tapasztalt érzéseket váltott ki belőlem, s most is nagyfokú izgalom járja át testemet, és lelkemet egyaránt, hogy tudom, tudatában vagyok annak, hogy hozzá visznek, elé fognak dobni.
Félreértés ne essék, van bennem jó adagnyi méltóság és büszkeség is, de eladnám a lelkemet is az ördögnek, ha Fenrir még egyszer magáévá tenne, még, ha utána ki is tépi a szívemet. Képtelen vagyok nélküle élni. Ő az enyém, és én az övé vagyok, e felől kétségem sincs. Voltam más férfiakkal, és nyilvánvalóan ő is élvezte más nők társaságát. De, én azt mondom, legyen a teste bárkié, a szíve és a lelke, lénye, mozgatórugója, nevezzem bárminek is, az enyém. Örökre. Megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul.
Azóta az enyém, hogy először meglátott. Havazott. Ő partra szállt, majd a falunkba ment, a legénységével, a vikingjeivel egyetemben, és a piacon látott meg engem. Vörös, nehéz bársonyból készült, prémes köpeny volt rajtam. Este a helyi kocsmába mentünk, és mámorító részegségig ittuk magunkat, oly’ annyira, hogy kettőig sem láttam. És magáévá tett. A csehó mögött, a hóban, a szakadó hóesésben. Keményen megbaszott. Úgy, hogy annyira forróvá hevült a testünk, hogy a hópelyhek menten elolvadtak, amint esélyük volt csupasz bőrünkre, forró testünkre hullani.
Én emlékszem ezekre az időkre. Emlékszem a karmazsin, szenvedélyes naplementékre, az édes, rózsaszín pirkadatokra, a halványkék, harmatos délelőttökre, a buján zöldellő délutánokra. Emlékszem a hónapokra, a hetekre, a napokra, az órákra; minden egyes percre, és másodpercre, amíg az övé voltam. Aztán egy éjjel Ő lett az enyém. Amikor beharaptam, amikor kifordítottam önmagából, amikor farkassá törtem.
Aztán széttépett.
Erre vágyok most is, ezt akarom. Azt akarom, hogy az övé legyek, tépjen szét. Mártsa belém magát, szakítson ketté, hasítson szíjat a hátamból, lobbantson lángra. Mindegy, mit tesz, ha ő teszi. Az övé az életem, az ő kezébe helyezem azt, ha elveszi, hát legalább az ő keze által fogok meghalni. Eddig talán e gondolat éltetett? Az nem lehet...
Mindenre figyelek, ami körülöttem van, a háza bejárt részeiről kialakul egy térkép a fejemben. Érzem a szagát. Istenem... itt van, tényleg itt van, és itt vagyok. Mindjárt elé visznek.
Aztán, amikor körülölel az illata, ahogy a helyiségbe lépünk, valószínűleg a dolgozószobájába, akaratlanul is elvigyorodok. Kéjes kis mosoly bujkál ajkam szegletében. Farkasom is érzi a jelenlétét, és teljesen megőrül tőle, belülről nekem préselődik, bordáimat feszíti, bőröm alatt kúszik, legszívesebben kitörne, de most azonnal. Én viszont szeretnék beszélni Fenrirrel.
Leveszi a szemfedőt.
És meglátom őt. Látom. Őt nézem, és látok mindent a szemében. Látom a múltat, látom a keserédes emlékeket, és látom a haragtól, dühtől túlfűtött jelent is. Látom a szikrákat, de nem tudom eldönteni, hogy ezek a múltunk részei-e, avagy inkább jelenünké. Látom az apró rezdüléseit, látom a haján végigfutó fényt, mely mintha aranyos fényt adna üstökének. És érzem. Teljesen, tökéletesen érzem a farkasát is, a bestiát, akit én adtam neki. Nőstényem belülről szaggat engem, a szívemet, mert társára vágyik, de amaz láthatólag nincs túl jó kedvében.
Nem tudom, mi jár a fejében és ez módfelett bosszant. Pillantásait fürkészem, mozzanatait figyelem. Éppen ezért ki is tudnék térni ütése elől. Ha akarnék. Ha! De nem akarok.
Keze élesen csattan arcomon, csontja az enyémnek csapódik, ereje felhasítja az ajkamat, melyből most a rúzshoz hasonló színű vér ömlik.
Lenyalom a skarlát vért. Torkomból halk nevetés tör fel, miközben méregetem Fenrirt. Van benne erő, az tény, és kurvára jól üt. Pontos, gyors és erős. Vágytam erre az ütésre, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Epekedve sóvárogtam utána, és most, legnagyobb örömömre megkaptam. Boldoggá tett vele, nem is tudja, mennyire. Már csak azt a scotch-ot hiányolom.
Szavaira kaján kis mosoly kúszik alattomos mód a képemre.
- Pontosan tudom, hol a helyem, Drágám – nyalom meg újfent vérző ajkamat, mely már gyógyulásnak indult. – Alattad – nézek egyenesen a szemébe. Érzem én a fenyegetést, nem arról van szó, csak egyszerűen... nem ijeszt meg. Nem azért, mert nem hiszem, hogy megölne. Tudom, hogy megölne. Épp ezért is olyan eszméletlenül csábító. Közben fürkészem szép, nyugtalan tekintetét, mellyel az első pillanatban lefegyverzett, megragadta a figyelmemet, és nem eresztett. Azt persze ő sem gondolta volna, hogy a végén belőle lesz az áldozat, én pedig az ura leszek.
És mondok valamit.
Bár, eleinte úgy tűnt, téved és én leszek az irányító fél, kettőnk közül, most mégis én vagyok megkötözve, az ő villájában, az ő területén. Az ő kezében van az én életem. Tehát kettőnk közül én voltam az, aki nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Ő az én uram.
- Tökély. És, jut eszembe, egy szál bláz is jól esne... – szólok utána, habár láthatólag cseppet sem érdekli az, hogy én mit akarok. Aztán hamarosan vissza is tér hozzám. Én pedig rendes kislány vagyok, és egy tapodtat sem mozdultam, csupán körbejárattam a tekintetemet a helyiségben. Van stílusa az ipsének, ez tagadhatatlan. Nem is akármilyen. És ez akkor bizonyosodik be igazán, amikor a minőségi italba kortyolok. Ajkamhoz érinti a kristálypoharat, én pedig hagyom, hogy megitassa velem a bronzos, karcos italt. Úgy iszom az erős italt, mint más a vizet. Nem mondanám, hogy nem vagyok alkoholista.
Semmi érzelmet nem vonultat fel, így tehát nem is kétséges, hogy módfelett csalódott vagyok. De én így is szeretem őt, ha tetszik neki, ha nem. Ha gyűlöl, talán még jobban is. Én pedig ezt nem mutatom ki. Csupán titkon remélem, hogy vágyik rám. Ő pedig ennek soha nem lesz tanúja. Nesze neked, Fenrir!
- Mondanám, hogy sajnálom – szólalok meg két korty között -, de akkor hazudnék. Tudod, hogy nyílt lapokkal játszottam mindig is, és ez nem változott – vonom meg hanyag eleganciával szép ívű vállamat, és folytatom az ivászatot, ha már volt olyan kedves, és megkínált, hovatovább még meg is itat. Igazi úriember, mit mondhatnék?
Ez a kettősség pedig megőrjít. Egy arrogáns köcsög, aki kifejezetten élvezettel ütött meg, nem is oly’ régen, közben pedig olyan finoman érinti ajkamnak a kristálypoharat, mintha magam is porcelánból lennék. Kedvem lenne ölelni, és csókolni, ahol csak érem. A nyaka például eléggé vonzó...
- Igen. És minél hamarabb, ha kérhetném – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet. – Ha őszinte akarok lenni – és miért ne akarnék, pont vele szemben? -, most azonnal magamévá tennélek az asztalon, amíg kegyelemért nem könyörögsz. Kétszer – szívem hevesen kalapál, ennek ellenére azonban nyugodtan ejtem ki a szavakat, hangom hideg és édes egyszerre. Lehetséges ez?
Hamarosan rá is jövök, hogy mi okozta ezt a heves szívverést. Először azt hittem, hogy beteg elmém küldte ezt a jelet porhüvelyemnek, hogy sejtjeim, idegeim tették ezt a testemmel, melyek úgy vágynak Fenrirre, mintha az ő közelsége éltetné őket. De nem... nem erről van szó.
Izmaim megfeszülnek a hirtelen jött fájdalom miatt, kezeimet ökölbe szorítom. A francba... hevesen kapkodom a levegőt, és érzem az ezüst útját, ahogy szétterjed egész testemben, az ereimben, beívódik a húsomba, a pólusaimba.
- Gyűlöllek – sziszegem, miközben térdre kell ereszkednem, így csontjaim tompán koppannak a padlón. – Gyűlöllek, te rohadék! – üvöltök most rá, és próbálok újra felemelkedni, széttépni a bilincset, de erőtlennek érzem magam és kiszolgáltatottnak.
Az ezüst mindent megmérgezett bennem. Tudom, hogy ez csak átmeneti, de mindez pont elég arra, hogy megöljön, és én annak ne legyek részese. Pedig részt akarok venni benne, érezni akarom. Nem teheti ezt. Nem veheti el tőlem ezt a várhatóan és valószínűleg frenetikus élményt.
- Gyűlöllek – suttogom magam elé, azt sem tudva, hogy pontosan rá, Fenrirre nézek-e, avagy sem. Most aztán tényleg nyakig benne vagyok.
MUSIC: Dangerous | NOTE: I missed you so fucking bad. But I hate you. | WORDS: 1 323

avatar
II. Seattle-i Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Knight of Chaos
Gif vagy kép : Tell me I’m the perfect devil.
Play-by : Lena Headey.
Vonal1 :
Faj : Werewolf.
Posztok : 18
Kor : 162
Lakhely : Seattle.
Rang : II., Seattle wolf pack.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : I fell in love with a stranger.
Különleges képesség : Werewolf-powers, Sweetheart.
Foglalkozás : Swindler, thief.
Felöltött alak :

Leaden she wolf.

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Csüt. Feb. 12, 2015 10:03 pm

Emlékszem a nőre. A Nőre – csupa nagybetűvel. Emlékszem a legelső pillanatra. Emlékszem, ahogy azokat a fenséges olívazöld szemeit az én kékjeimbe mélyesztette. Akkor és ott, örökre a lényembe égett a tökéletes nő képe. De akkor még nem ismertem őt. De nem ám.
Őrült nőszemély. És hát nem is volt nehéz megkapni, persze csak utólag derült ki, hogy őt tulajdonképpen csaknem lehetetlenség megkaparintani – másoknak. Bennem azonban látott valamit. Kitudja mit. Mindenesetre az enyém lett. A kocsmában. Aztán odahaza az ágyában. Az én ágyamban. A pajtában. Az erdőben. Mindenhol.
Meglehet, már akkor is bennem élt ez a fajta ösztön, ami a farkasokra jellemző, hogy egyetlen nőt választanak ki maguknak. Egy nőstényt. Mármint úgy ténylegesen, igazából, szívvel – ami nekem köztudottan nincs, ugyebár. Pedig akkoriban még kurvára nem voltam farkas. Ő viszont gondoskodott erről, a kis drága. Hát nem egy tünemény?
Nem. A legkevésbé sem. Kurvára felbaszott akkor. Nem is voltam rest széttépni. Habár ezt utána megbántam, valahol a lelkem mélyén, nagyon a mélyén, részben. Már akkor is a kapcsolatunk sajátossága volt, hogy egyszerre vonzzuk és taszítjuk egymást. Akárcsak két kibaszott pólus. Ugyanakkor sosem tagadtam, hogy minden nőben őt kerestem akarva-akaratlanul. A rézvörös a kedvencem, meg azok a vesébe látó szemek. Átkozott dög!
Hiányzott.
Ha azt gondolja, hogy ezek után hagyni fogom, hogy elmenjen innen, akkor nagyon is téved. Bizonyára igencsak házszámot tévesztett. Ugyanis nem megy innen sehová. Kell nekem. Ha mást nem, akkor a pincében fogom tartani leláncolva, nem érdekel.
Nyilván még mindig nem teljesen tudom felfogni, hogy életben van azok után, ahogyan elbántam vele. Ez egyaránt dühít és lázba hoz. Ugye egyrészt, mert miféle szar munkát végeztem már, ha sikerült túlélnie. És ha túlélte, akkor miért nem keresett eddig? (…) Valamilyen módon…
Nem. Nem hiányzott. Ugyan kérlek, mégis hova gondolsz?
Meg kell ölnöm még egyszer, vagy meg kell dugnom – valamit tennem kell vele mindenképpen, mert ez így már nem állapot.
Érzem Őt. Érzem a szagát. Érzem a lényét.
Akaratlanul is kéjes mosoly kúszik ajkaimra, valószínűleg az elfojtott izgalomtól, mert ugyebár még véletlenül sem ismerném be magamnak, hogy mennyire vártam erre a találkozásra azok után, hogy kiderült; életben van. A pszichopata nőstényördög él és virul, és baszott meglátogatni a kurvája. Már elnézést… Illetve nem. Kérjen elnézést az, aki kevésbé öreg és kevésbé alfa, mint én. Addig viszont csitu van. Mindenkinek.
Aztán már nem csak érzem a nőstényt, hanem látom is. Bevezetik a szobába. Megpillantom a rezes színű hajzuhatagot, amit úgy imádtam, ami tökéletesen passzol a kezembe – markolnivaló lobonc. És egy kattanás.
Hirtelen, szinte a semmiből jövően dühödök be, ahogy eszembe jut, hogy miket művelt ez a nőszemély. Azon túl persze, hogy életben merészelt maradni, de nekem erről baszott szólni, baszott keresni. Hogyan képzelte?! Tudtommal nincs olyan opció, hogy csak úgy éldegélünk Fenrir bácsi nélkül, vígan, önfeledten. Vagy az enyém. Vagy halott. És pont. Nincs köztes állapot. Nincs!
Hogy is szól a mondás? Ami szép, azt el kell pusztítani. Freya pedig szép. Freya a legszebb. A legszebb, a legmegátalkodottabb és a legveszedelmesebb teremtés, akit ez a girhes sárgolyó valaha a hátán hordott. És ez a betöretlen vadló most éppen nekem szájal, azok után, hogy túlélte azt, amit nem lett volna szabad, aztán egyedül kóborolt a nagyvilágban, és végezetül – de nem utolsósorban! – a területemen gyilkolt, amivel veszélybe sodorta a falkámat. Ez már eléggé terjedelmes bűnlajstrom – ennyiben maradjunk. Tehát jár neki a pofon.
Legfőképpen azért, mert a tenyerem valósággal viszketett már, hogy végre a porcelánfehér bőréhez érhessen. A bestiám mindeközben mélyen lapul bennem, megfékezem, kushadni küldöm. Neki még nem jár a szereposztás, majd csak később. Vagy talán akkor sem, elvégre a hibbant tyúk nem érdemli meg, hogy hozzáengedjem a párját. Ugyanis a kínzásnak éppen ez a lényege; hogy fájjon. Fizikálisan meg aligha tudok neki olyan jellegű fájdalmat okozni, ami ténylegesen fájna neki. Ismerem már, és tudom, hogy ő inkább élvezné, mintsem kínok közt vergődne, és ha őszinte akarok lenni magamhoz – mert hát miért is ne akarnék –, nem is feltétlenül áll szándékomban fizikailag meggyötörni. Én sokkal inkább a lelki terror híve vagyok, legalábbis az ő esetében mindenképp. Tehát az sokkal nagyobb szívás lenne a kisasszonynak, ha megfosztanám tőle, avagy a farkasától a társát egy életre, hovatovább nem is én foglalkoznék vele, hanem valamelyik emberem, aki minden bizonnyal nagyon szívesen megdolgozná a mi kis vendégünket – amit én természetesen kurvára nem hagynék –, aztán adhatnám át a vadászoknak, hogy „nesztek, itt van”.
De egyelőre némi ezüst is megteszi. Szavai azonban halovány mosolyt csalnak az arcomra, aminek nem örülök, mivelhogy egyáltalán nem volt célom mosolyogni. Csakhogy egy ilyen jellegű dumát nem hagyhatok figyelmen kívül. Annyira szórakoztató… Annyira hízelgő… Egy pillanat erejéig újfent átgondolom, hogy tényleg szükségszerű-e ez a büntetés, nem lenne jobb, ha inkább másféle módszerekkel büntetnék.
Nem. Kurvára nem.
Ez a némber itt ezer évig élt nélkülem – jár neki a fájdalom. Nem mintha nekem annyira fájt volna a tudat, hogy képes volt nélkülem élni… ugye?
- Vigyázz mit kívánsz… – jegyzem meg szárazon, miközben visszalépek hozzá, immár itallal a kezemben. – Sajnos csak egészen sajátos blázzal tudok szolgálni – mosolygok az arcába pofátlanul, mert én már csak ilyen úriember vagyok. Nyilván érti a célzást, és amilyen perverz, ennek a ciginek még talán jobban is örülne. Ám arra még várnia kell, mert hol marad a móka és kacagás, ha egyből a tárgyra térünk, nem igaz? Bizony, szükség van a bemelegítésre, az előjátékra, ami a mi esetünkben egészen eltér az átlagtól, de még a normálistól is. Mindez persze teljesen mellékes és megszokott. Legalábbis nekünk bizonyosan, habár kitudja emlékszik-e még rá egyáltalán a kis dög. Én még emlékszem. Hm, lássuk be, ez gázos.
Megitatom az ezüstös whiskyvel, közben figyelmesen végighallgatom a monológját. Hihetetlen ez a nő, én mondom! – Azt hiszem, kicsit eltévesztetted a házszámot, vagy felcserélted a szerepeket – ajkamon a mosoly bestiális vigyorrá torzul, ahogy a tekintetét fürkészem. Nem tudom gyűlölni. De nem tudom szeretni sem. És mégis… mindkettőt teszem – egyszerre. Mindennél jobban taszít és vonz ez a némber. Az egész lénye. Hogyan lehetséges ez?
Ettől megint mérges leszek. Ingerülten fejezem be az itatását, majd lépek hátrébb, míg össze nem esik a lábaim előtt. Ekkor fölényesen pillantok rá, mert eszembe jut, hogy annak idején milyen csúnyán elbánt velem. Igen, először ő. Aztán pedig én ő vele. Ördögi kör ez, kérem, nem is vitás.
Gyűlölsz? De nem annyira, mint én téged! – gondolatban visszaüvöltök, de a valóságban nem teszem. Ugyan. Messze van még a gyereknap. Nem teszek neki szívességet azzal, hogy kiteregetem a szennyest, megmutatom a lapjaimat, vagy nevezzük akárhogy.
Hangom közönyös, arcom kifürkészhetetlen, és blazírt fapofával hajolok le hozzá a háta mögött, ajkammal a nyakát érintem.
- Dehogy gyűlölsz… Legfeljebb csak szeretnél gyűlölni – közlöm vele ridegen a tényeket. Jobbommal belemarkolok a hajába, hátrafeszítem a fejét, míg balommal végigsimítok a nyakán. Ujjaim a húsába vájnak, hogy érezze; itt vagyok. Az orrommal pedig végigszántok a márványszerű bőr felületén, miközben mélyen magamba szívom a nőstényem illatát. Mivel már nem egészen van magánál, így hagyom, hogy a bestiám egy kicsit közelebb merészkedjen az övéhez.
Majd hirtelen ötlettől vezérelve kapom a nyakamba, szinte játszi könnyedséggel. Erőteljesen a fenekébe markolok, aztán önfeledten elrikkantom magam…
- Utat kérek! Viszem a menyasszonyt – intézem szavaimat a többiekhez, akik elállják az ajtót.
Így vonulok vele végig a falkán, végezetül pedig a pincében, pontosabban egy cellában, szép ívesen levágom a földre. Mert megérdemli.
Sandán pillantok a sarokban lévő rozoga asztalra, amit csak a szentlélek tart össze. Igen. Azt hiszem, ott fogom először megdöngetni.
Van itt minden egyébként. Ezüstláncok. Néhány… néhány valami, amiket én sem tudok pontosan beazonosítani. Tehát van itt minden.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Kedd Ápr. 21, 2015 9:11 pm




Goodbyes are not forever, not the end.

'Sometimes love is not enough...'


Gyűlölöm. És szeretem. Az életemet adnám Fenrirért, de azt valahogy jobban imádnám, ha megölne. Beteges? Az. De legutóbb is frenetikus élmény volt, már-már túlvilági, amikor megölt. Habár nem haltam meg, közel voltam hozzá. Nem sok mindenre emlékszem a korábbi évszázadokból, de erre tökéletesen. Belém égett, a sejtjeimbe, a pórusaimba, az egész lényembe. Emlékszem, minden egyes momentumára, minden mozdulatára, minden szagra, érzésre, látványra, hangokra. Még Fenrir ízét is éreztem a számban. Belém égett. Át kellett volna segítenie a túlvilágra, hogy így halhassak meg. Hogy Freyaként halhassak meg, az ő karmai, és agyarai által. Oh, igen... azt akartam, hogy a halál a csontszínű, gyilkos angyal képében vigyen magával. Meg akartam halni. Úgy akartam meghalni. Akkor akartam meghalni.
És csak erre tudtam gondolni.
Minden más eltörpült e gondolat mellett. Persze, emlékszem egyébre is. Az együtt töltött napokra, és éjszakákra. A hangjára, aminek dörrenésére rendszeresen megmozdult kopár lelkem mélyén valami igazán apró, de igazán élő mozgatórugó. Fel tudom magamban idézni az érintését. Mindenhol ott voltak az ujjai a testemen, a tenyere, ujjlenyomatai. A szaga a bőrömbe, és a hajamba ivódott – sőt, a házam falaiba is kiűzhetetlenül bevette magát. Még az álmaimban is velem volt. Álmodtam róla. Álmodtam a bestiáról, akivel élni akartam, akiért élni akartam, akiért meghaltam volna.
Emberként is jelentett számomra valamit. Többet, mint más, igen. Sokkal. De farkasként... ő lett volna az életem értelme. Az örök. Az egyetlen.
És ő lett mindez.
Aztán elvesztettem a kontrolt, és széttépett.
Ennek ellenére azonban – vagy pontosan ezért is – még mindig ő, Fenrir az örök, az egyetlen.
Kúrhatok más faszikkal, ez akkor sem fog változni. Tudom. Érzem. És ez... mélységesen elszomorít, de közben felvillanyoz, és, mint egyfajta villámcsapás, fut át egész testemen, és a kisülés tudatja velem, hogy ez visszafordíthatatlan állapot.
Nehezen lélegzem. Vagyis, így érzem. Olyan, mintha lyuk tátongana a tüdőmön, mintha minden kicsordulna belőle. Mintha fuldokolnék. A szívem hevesen kalapál, a vér kiszökik végtagjaimból, érzem, ahogy a tarkómon hideg kúszik fel a koponyámra – mint egyfajta fátyol, úgy omlik le egész testemre. Borzongás fut végig alabástrom bőrömön. A világ hangjai éles, bábeli zűrzavarként mászik fülkagylóimba. Érzékeim ki vannak hegyezve, Fenrirre vannak élezve.
Kell. Most. Akarom.
Én... voltam nélküle. Megvoltam. Elvoltam. Kivoltam. Újabban rendszeresen be voltam - vagyok. Baszva, állva. Voltam, és vagyok. Lélegzem. Ver a szívem. Járom az utat, mely nekem adatott. Mint egy jól beprogramozott robot. Kiéltem magamat, hogy aztán kiégjek. Soha nem éltem igazán, bassza meg. Tettem dolgokat, megéltem több, mint ezer évet. Dolgoztam, utaztam, dugtam, gyűlöltem, gyűlöltek, szerettek, leléptem. Loptam, csaltam, hazudtam, kínoztam, gyilkoltam.
Végig tudtam, hogy mi hiányzik, csak elnyomtam magamban, mint egy szénfeketére égett dekket. Nem akartam róla tudomást venni. Nem akartam érezni. Felejteni akartam, de ez nem olyan egyszerű. Olyan valakit elfelejteni, mint Fenrir? Ugyan...! Bebaszna.
Ezt is bizonyítja azt, hogy rendszeresen, minden éjszaka kísért a férfi, a bestia árnyéka rám vetül, és nem ereszt. Fenrir mindenhol ott van, ott él minden repedt tükörben, teliholdban őt látom, uralkodik fölöttem álmaimban; és nem ereszt.
Az övé vagyok. Végérvényesen.
És tehetetlenül állok a dolgok előtt – képletesen, és ténylegesen egyaránt, hiszen éppen most kattan mögöttem a szoba ajtaja.
Itt van. Itt, velem. Itt és most. Hallom a szívdobbanásait, érzem a szagát, és érzem a jelenlétét. Kitölti a helyiséget, mint egy ősrobbanás. Valami, ami teljesen átformál, egy pillanat töredéke alatt. Valami, ami megváltoztatta az életemet – örökre. És, ami valószínűleg újra ezt fogja tenni. Alig várom. Alig tudom visszafogni magamat.
Vörösre festett ajkaimat buja félmosolyra rándítom.
Érzem a dühét. Csak azt érzem momentán. Mindent elsöprő haragot. Mert beharaptam? Mert életben vagyok? Mert nem kerestem? Mosolyom önelégült vigyorrá torzul arcomon. Mint, amilyet a Disney-filmek gazfickóin lehet látni.
Hiányzott ez. Ez a kétes, mocskos érzés. Soha nem ölném meg, de már biztosan tudom, hogy Fenrir megtenné ugyanezt, újra, hezitálás nélkül, csak éppen sokkal, sokkal precízebb lenne. És véget vetne az életemnek, véget vetne nekem. Véget vetne nekünk, mindkettőnknek.
Hiszem, hogy jelentek neki valamit, még, ha csak egy púp is vagyok a hátán, tüske a tenyerében, szálka a szemében, vagy éppenséggel a légy a levesében; egy szó, mint száz: én vagyok élete megrontója. Az ágyasból lett teremtő, a szukává minősült szürke istennő.
Ajkam, ahogy várható is volt, porcelán módjára reped el, húsom felszakad, és vér serken az apró, ám mély-, nyílt sebből. Saját vérembe nyalok, a friss sebbe mélyesztem szemfogamat, a fémes ízű folyadékot szívom ki önnön húsomból.
Érzem a kételyt. És érzem a magány érzését. A hiányét. És a vágyódásét. Az ólomszürke farkasom, odabent, a lelkemben, a pórusaimban, a másik felem, idegesen jár-kel a mi egyedi, mentális síkunkon. A párját keresi, veszettül akarja őt, hozzá akar simulni. Annyi idő után, olyannyira hosszú út után nem vágyik egyébre, csak Fenrir farkasára. Vele ellentétben én nyugodt vagyok. Nyugodtnak tűnök, annak tettetem magamat, de nem vagyok az. Izgatott vagyok a viszontlátástól. Nem is tudom, mire számítottam... talán arra, hogy soha többé nem is fogunk találkozni. Igen, valószínűleg. S talán ez is lett volna a lehető legjobb, ami velünk történik, ha rólunk van szó. Hittem ezt én, egészen mostanáig. És kibaszottul benéztem. Ugyanis most, hogy itt vagyok, már nem akarok elmenni innen. Képtelen lenne elüldözni. Szürke fantomként járnám a környező erdőket, és a városokban szaggatnám szét a drogosokat, az anyákat, a rend őreit, az elkúrt kölyköket, csak, hogy felfigyeljen rám, és velem foglalkozzon; csak velem. Ha kell, feltépek egy egész várost, egytől-egyig felgyújtom a házakat, és olyan vérengzést indítok – és ezt úgy képzelem el, hogy az utcákon patakokban folyna a vér, just sayin’ -, amilyenről csak történelemkönyvekben lehet olvasni.
Le sem tudom róla venni a tekintetemet. Régről ismerős vonásait fürkészem, miközben a whiskey-t kortyolgatom, vagy beszélek éppen. Így tehát az az édes kis mosoly sem kerülheti el mindenre kiterjedő figyelmemet. Mocskosul jól néz ki – vallom be magamnak a kurva nagy igazságot, amit igazából mindig is tudtam. Hiszen elsőként a kinézete fogott meg, és csak aztán szerettem belé – és akartam megtartani testileg-lelkileg, a végtelenségig.
- Most kivételesen nem szivart kérek. Talán később sort keríthetünk a dologra – rándítok hanyagul szép ívű vállamon, majd a pohárba rejtem mosolyomat, ha már volt olyan jól szituált úriember, hogy hozzon nekem szeszt, és még meg is itat. Nos, igen... vannak dolgok, amik nem változnak. Például, hogy Fenrir akarva-akaratlan a tenyerén hordoz. Rohadék.
Pontosan tudom, hogy mi lesz a sorsunk. Látom, a lelki szemeimmel. Fenrir megerősödött. És nem érdekli, hogy én vagyok a teremtője, mert ő, jelenleg alfa. Egy erős hím, egy falkával a háta mögött, akik gondolkodás nélkül tűzbe mennének érte. Esélyem sincs ellene. Azt is meg merem kockáztatni, hogy csak ellene, egyedül ellene sem lenne esélyem. Annyi bizonyos, hogy a hordája élvezné a kis harcunkat. Két ilyen elemi erő, két ilyen test egymásnak feszülését... tele érzelemmel. Leginkább haraggal és gyűlölettel. Fájdalommal. Vérrel, oh, igen... az lenne az egészben a legszebb.
A kegyelemdöfést ő adná nekem.
Kettesben.
Romantikusan.
Vigyorra rándul ajkam, szavai hallatán.
- Az embereid hoztak ide. De, hogy lásd, kivel van dolgod... büntess engem, helyettük is – mocskos mód mosolygok képébe, pofátlanul és szenvtelenül nevetek halkan.
Bár, a jó kedvem nem tart sokáig, ugyanis megérzem a véremben lévő-, a véremmel kevergő szepszist. Ezüst.
Nem akarok letérdelni elé. Nem itt, nem most, és nem így. Határozottan nem. De nincs más választásom, lábaimból kiszökik az élet, megszédülök és érzem, hogy hirtelen gyengülök le, mintha lecsapolták volna az energiám egy jelentős részét.
Izmaimat megfeszítve próbálom leszakítani magamról a bilincset, de elkéstem, és nincs kiút, nincs menekvés.
- Baszódj meg, Fenrir – sziszegem összeszorított fogaim-, és összepréselt ajkaim résén, az alfának címezve szavaimat, a padló barázdáin időzve tekintetemmel. Reszketek. Az izmaim görcsösen összerándulnak, hányinger mardossa gyomromat, és a keserű íz a torkomba is felkúszik.
Nem tesz jót ez a hirtelen mozdulat, ahogy hátra ránt a hajamnál fogva. Felnyögök, majd összepréselem ajkaimat. Mindeközben karjaiba simulok, hozzá bújok, neki dörgölőzök.
Nem vagyok teljes mértékben itt, félig már egy másik-, egy szürke világban járok, hangok és fények nélkül. Még érzem Fenrir érintését, érzem az illatát.
Elégedetten, állatiasan felmorranok.
És azt, amikor végre a nőstényem megérzi a hímet, mintegy robbanásként éli meg. Érzem én is a kitörő örömét, és a régóta várt találkozással járó izgalmakat. A testem kimerült, és fáradt, de a lelkemben élő farkas csak most van igazán elemében, hogy a párja végre felbukkant azon a bizonyos mentális síkon.
Hirtelen áll a feje tetejére a világ, és vesz száznyolcvan fokos fordulatot körülöttem. Sőt, velem. És, igazából, nem is körülöttem forog a kurva Nap, hanem én fordulok meg a tengelyem körül.
Tegyél le, te rohadék – akarom kipréselni magamból e szavakat, de képtelen vagyok megszólalni, a szó a torkomra forr – és szerencsére ez a gyomrom tartalmát is a helyén tartja.
A világ színei és fényei egyetlen, színes sávvá minősülnek körülöttem. Csupa inger, és ingerület, mind-mind a külvilágból. Röhögés, horkantás, vonyítás, kezek erélyes markolása, izmok mozdulása, ajtók csapódása, lépcsők-, padló reccsenése.
Sötétség.
Hideg.
Pára.
Nyirkos talajon landolok. Vér szagát érzem, és azt, ahogy a horzsolásból kiserken.
A falat keresem, de minden annyira, kurvára egyforma és sötét.
- Remélem boldoggá foglak tenni. Még egyszer, utoljára – emelem fel a fejemet, és nevetek mégis Fenrir képébe. Így, vagy úgy, de boldoggá fogom tenni – tudom.

MUSIC: Blue blood. | NOTE: I missed you so fucking bad. But I hate you, Bastard. | WORDS: 1 485

avatar
II. Seattle-i Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Knight of Chaos
Gif vagy kép : Tell me I’m the perfect devil.
Play-by : Lena Headey.
Vonal1 :
Faj : Werewolf.
Posztok : 18
Kor : 162
Lakhely : Seattle.
Rang : II., Seattle wolf pack.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : I fell in love with a stranger.
Különleges képesség : Werewolf-powers, Sweetheart.
Foglalkozás : Swindler, thief.
Felöltött alak :

Leaden she wolf.

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   Hétf. Ápr. 27, 2015 2:35 am

18+

Vannak érzések, melyeket nem lehet szavakba önteni, egyáltalán. Csűrhetjük és csavarhatjuk, bekenegethetjük mindenféle mázzal, csak hogy a nagyközönség elé tárjuk, de attól még nem lesz hiteles a jelenség. Nem lehet megérteni, csak akkor, ha átéled – szívvel-lélekkel. És azt hiszem, hogy ilyen a mi kapcsolatunk a nőstényördöggel, vagy nevezzük bárminek ezt a beazonosíthatatlan valamit. Bármilyen meglepő is legyen egyébként, de sokat gondoltam azokra az időkre – természetesen letagadnám, ha rákérdezne –, amikor beharapott. A miértekre. Akkoriban még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, és persze túl idegbeteg, lévén hogy megfosztott az emberi mivoltomtól, na meg a választás jogától, hogy vele akarok-e tartani egy életre. Még az is meglehet, hogy igent mondtam volna… kitudja. De ugyebár ez már sosem fog kiderülni, mert a dolgok úgy alakultak, ahogy. Nem volt választásom, sem beleszólásom, valóságos sokként ért az ominózus eset, aztán pedig próbáltam magamtól túlélni, több-kevesebb sikerrel. Bevallom, nem kevés időmbe telt, mire megtanultam uralkodni a bestiám felett. Eleinte még ő irányított, aztán én, és végezetül – mostanra már – társak lettünk. Freya… Freya viszont határozottan meghalt – hittem ezt akkor. Most viszont a saját szemeimmel is láthatom, hogy bizony kurvára nem halt meg. Él és virul. Hovatovább gyönyörűbb, mint valaha. Mert most már nem emberi szemmel látom, hanem farkasként. És ahogy belépett azon a kibaszott ajtón, már tudtam, már akkor tudtam, éreztem, éreztük, hogy Ő az. Ő a kirakós hiányzó, elveszett darabkája. A bennem tátongó üresség megtestesítője. Nők sikolyainak ezrei, akiket vagy magamévá tettem, vagy nemes egyszerűséggel megöltem az évszázadok folyamán. Őt láttam a napfelkeltében, napnyugtában, és minden áldott telihold idején, a farkasom szemein keresztül. Ő a bestiám párja. És ezáltal az enyém is… Mindkettőnk legnagyobb bánatára.
Így pedig, hogy nem csak emberi szemekkel vizsgálgatom őt, hanem fenevadként is, lélegzetelállító, amit magam előtt látok. Még az a szerencse, hogy ha akarom, akkor olyan arcot öltök magamra, amilyet szeretnék, tehát nem láthat rajtam semmit, de semmit az égvilágon. Nem akarom, hogy lássa rajtam, miféle hatással van rám. Mert nem érdemli meg. Rengeteg olyan dolgot művelt, amit más esetében halállal torolnék meg, ám őt nem ölhetem meg, bármennyire is vágyik rá. Valamiért tudom, érzem, a zsigereimben, hogy ezt akarja. Ez a célja. Nem adhatom ezt most meg neked, Szivi. Sajnálom. Pedig valahol a lelkem mélyén még mindig meg akarom ölni. Vágyom rá én magam is, bizonyos okokból kifolyólag. Mert megérdemli? Mondjuk. Ugyanakkor képtelen lennék rá, mert utána… nem tudnék nélküle élni. Ennyire egyszerű a képlet.
Bebuzultam.
Szóval, ja. Pókerarc fel, és folytatom, játszom tovább a szerepemet. Eljátszom a falkavezért, a rendíthetetlen alfát, aki nem tűri, ha a területén garázdálkodnak. (Ez véletlenül igaz is.) Ennek a nőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mekkora szerencséje van, amiért az, aki. Mást csak nemes egyszerűséggel gerinctelenítenék, nemhogy itallal kínálnék! Igaz, ebben az italban van némi ezüst is, mintegy grátisz gyanánt, de nem lényeg. Elvégre valamivel meg kell fegyelmeznem, ha másért nem, akkor azért, hogy példát statuáljak, továbbá mert még mindig bassza a csőrömet, hogy ennyi évszázadon keresztül nem keresett, és így, ilyen módon kell őt viszontlátnom. Hát ez már önmagában véve is megérne egy verést, nincs igazam? De nem. Nem bántom őt, éppen csak annyira, amennyire szükséges. Ezért kell ide az ezüst, aztán a többit majd meglátjuk… Semmi jónak nem vagyok az elrontója, maradjunk ennyiben. Nem mintha szerencsétlen egyáltalán használható lenne bármire is ilyesfajta „bedrogozott” állapotban.
Pofátlan szavaitól megrándul az ajkam, de inkább elengedem a fülem mellett minden mondandóját. Legfőképpen azért, mert ebben a pillanatban kezd el hatni az ezüst a szervezetében, és mert úgysem áll szándékomban ilyesmikről társalogni vele. Mi köze hozzá, hogy kit büntetek meg és miért? Ő rossz helyen vandálkodott, az én falkám területén, ezért most itt van, és alaposan megszívja. Arra persze nem számítottam, hogy a viszontlátás örömei majd ilyen különös és megmagyarázhatatlan érzéseket fognak kiváltani belőlem, így hát egyelőre még nem is tudom, hogy mihez kezdjek vele. Nem döntöttem még a sorsáról. A legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben, aztán utánahalnék. Ha-ha. Na jó, ez még viccnek is rossz.
Kimondhatatlanul gyűlölöm és imádom egyszerre. Engesztelhetetlenül dühös vagyok – rá és miatta. Kezdem elveszíteni az irányítást, magamban, azonban a külvilágnak, és főként a némbernek, természetesen ebből semmit nem mutatok. Jó színész vagyok, kérem.
Összerogyik előttem, én pedig fölényesen tornyosulok fölé. Hát igen, már éppen ideje volt. Mármint összeesnie. Ha már ennyire sikerült összezavarodnom, hála neki. Őfelségének.
- Vagy inkább… téged baszlak meg – suttogom a nyakába alávaló mosollyal, elsötétült tekintettel, miközben a hajánál fogva hátrarántom a fejét magamhoz. Kikészít. Teljesen kifordultam önmagamból. Még az átlagosnál is őrültebb, kiszámíthatatlanabb és szadistább vagyok. Őszinte leszek; fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni. Vele. A helyzettel. Meg úgy alapjáraton…
Majd kiderül, hogy miként kattan az agyam adott pillanatban. Addig meg éljünk a jelennek, nemde bár? Itt és most.
Ahogy a testemhez simul, nekem dörgölőzik, akár egy alázatos kiscica, avagy Freya esetében egy vadmacska – sokkal inkább –, a férfiasságom fájdalmasan megrándul. Beborít, körbeölel az illata, rézvörös hajának az aromája.
Inkább gyorsan a vállamra kapom. Odalent aztán, a pincében, újult erővel vágom le a padlóra, hogy csak úgy nyekken szerencsétlen. Nem finomkodok vele. Minálunk ugyanis szokás megdolgoztatni a vendégeket, jó keményen. With love.
Durván, szinte erőszakosan rántom fel magamhoz, ha már az előbb olyan úriember módjára vágtam földhöz azt a formás hátsóját. Nem érünk rá most pihenni, kérem, amikor annyi megbeszélnivalónk van egymással. És még miegyéb.
Tehát felrántom magamhoz a nyirkos padlóról, a ruhájánál fogva, az se érdekel, ha közben elszakad, sőt! Akarom, hogy elszakadjon, saját kezűleg tépem le róla a felsőjét – szintén úriemberhez méltó módon. Majd ezt követően átkarolva a derekát vonom egyre közelebb, hogy a testünk egymáshoz préselődjön. Nem mellesleg, még mindig nem tudom, hogy mit tegyek vele. Ő nevet rajtam. Kinevet!
Én pedig vele nevetek, bár kurvára tudom, hogy nem kéne. Nem kéne adnom alá a lovat, de hát… nem tehetek ellene semmit. Hisz’ a farkasom odabent már őrjöngve veri láncait, szabadulni akar, kitörni. Érzelmei rabjaként vergődik csupán, mert el van tépve, el van szakítva a társától. Próbálja lerázni magáról a béklyókat, hogy kitörhessen végre, de hiába. Megőrült – velem egyetemben, vagy inkább velem az élen. Tetszés szerint.
Kínzó lassúsággal simítok végig Freya arcélén, majd a telt ajkain. Nem tudok dűlőre jutni magammal szemben. Nagyot sóhajtok, miközben mélyen a lélektükreibe meredek, s végezetül megszólalok.
- És mi lenne, ha ezúttal én tennélek boldoggá téged? – teszem fel a kérdést, keserédes gúnnyal fűszerezve hangomat, mialatt egyik szemöldököm az egekbe szökik. Na, most figyelj!
Hirtelen ötlettől vezérelve ragadom meg a nyakát. Elvégre ezt akarta, nem? Hogy az ÉN kezeim által haljon meg… Megadhatom neki, ha tényleg ezt akarja.
Elpusztítom, mert annyira szeretem.
Most olyan mérhetetlenül gyenge, köszönhetően az ezüstnek, hogy nem sok erőfeszítésembe kerülne elroppantani a nyakát. Persze ez méltatlan halál lenne neki, ő ennél többre hivatott, többet érdemel. Máshogy viszont aligha tudnám szétkapni megint, így, farkassal a bordáim között. Mert annak a farkasnak meg ő, vagyis a nőstény az oldalbordája. Úgy érzem, legalábbis.
- Tényleg ezt akarod? – lehelem magam elé vérszegényen, miközben… miközben egyre jobban megszorulnak ujjaim a nyaka körül, ezzel egyidejűleg egyre közelebb lökve őt a halál küszöbéhez. De az igazat megvallva ez nekem is éppúgy fáj, hacsak nem jobban.
Nem akarom elpusztítani, de muszáj. Teljesen összezavar. Teljesen kifordít önmagamból.
Ám végül, függetlenül a válaszától, elengedem a nyakát. Nem szorítom tovább. Legyőzött. Kurvára nem tudom megölni még egyszer – az a nagy büdös helyzet. A csúf igazság.
Csak állok, továbbra is a nősténnyel a karjaimban, egyik kezem a derekánál pihen, alkalomadtán a csípőjébe mar, a másik pedig, amivel az imént még oly’ önfeledten fojtogattam, most gyengéden cirógatja a piros lenyomatú bőrfelületet. Avagy az én kezem gyalázatos nyomát.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Nice to see You again, Dearie   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Nice to see You again, Dearie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-