Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Carl Gustav Brändström

Kedd Dec. 17, 2019 1:52 pm
Quintus C. Dolabella

Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström

Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Quintus C. Dolabella

Hétf. Márc. 20, 2017 12:57 am
Jonah Benjamin Swanson

Kedd Szept. 06, 2016 10:21 pm
Maya Brändström

Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra

Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Mammon

Csüt. Márc. 31, 2016 10:52 pm
Norah Sommers

Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova

Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Megosztás

 mommy of the year




Tárgy: mommy of the year   Kedd Júl. 29, 2014 5:31 pm

I get wicked
Malcolm & Kate

Van egy fiam. Tudom-tudom, külső szemlélőként én sem nézném ki magamból, hogy anya vagyok. Nem is én neveltem fel, maradjunk annyiban. De ez még mit sem változtat azon a tényen, hogy van…
Hálátlan kölyök. Befogadtuk, és mégis hogyan hálálta meg? Megölte a saját apját. Most mondhatnám azt, hogy az alma nem esik messze a fájától, de na. Ő nem rám hasonlít, sokkal inkább az apjára ütött, akit nem mellesleg megölt. Megölt! Ebben a családban csak én ölhetek, vadászként egyedül nekem adatott meg ez a kiváltság. És hogy a saját apját? Nem, egyszerűen még mindig nem tudom túltenni magam ezen, habár sosem voltam az a fajta nő, aki csak úgy fogja magát és bánatában beül a sarokba depressziósat játszani. Mert ahhoz ugyebár érzelmek kellenének, így első körben…
Szóval örülhet az a semmirekellő kölyök, hogy egyáltalán még életben van, mert én életben hagytam. Egyedül csakis nekem köszönheti a szánalmas kis életét, amit jól láthatólag olyan könnyedén pazarol el, mintha csak ajándékba kapta volna. Pedig nekem céljaim vannak vele, nem véletlenül hagytam életben, és nem is azért, mert az én fiam. Ugyan kérem, engem ez mikor érdekelne különösebben? Egy valamirevaló vadászt nem lehet megvásárolni vagy lekenyerezni. Nincs az a pénz vagy emberi kötelék, ami meghatna. Ha a feladatomról van szó, akkor bizony nem ismerek kegyelmet. Meg hát amúgy sem nagyon. Szenvedély, elhivatottság – sokkal inkább. Sosem az motivált, hogy jót tegyek az emberiségnek. Ez a lételemem, a gyilkolás. Ebben tudok kiteljesedni, ebben vagyok igazán jó, ehhez értek. És neki is ilyennek kell lennie, ilyenné kell válnia, nincs más választása. Vagy lélektelen szörnyeteggé válik, egy olyan szörnyeteggé, aki más szörnyekre vadászik – mert köztudottan csak akkor tudsz levadászni egy szörnyet, ha te magad is azzá válsz –, vagy meghal. Az én kezem által. Az én fiam. Az én felelősségem. Más opció nincs. Vagy ölsz, vagy téged ölnek. Ennyire egyszerű a képlet.
Ennek fényében célzom meg a bejárati ajtót, majd egy horribilis méretű lyukat lövök bele. Akár még be is integethetnék rajta, hogy „helló, megjöttem”, de inkább nem teszem. Jobban szeretem a meglepetés erejét. Amit mér nem mellesleg ellőttem, szó szerint.
Azt hitte, hogy elbújhat előlem? Pont előlem? Ostoba kölyök…
Benyúlok a résen, így mondhatni, hogy könnyűszerrel nyitom ki magamnak az ajtót. Bár így utólag belegondolva akár az ablakon keresztül is jöhettem volna. Sebaj, legfeljebb majd a távozást ott ejtem meg, elvégre fő a változatosság, nemde?
Nem kérdezek, hanem egyből lövök. Bárki jön velem szembe, az kap egy szép golyót a mellkasába. És még mielőtt valaki egészen véletlenül kétségbe esne, közlöm, hogy a töltényem nem halálos. Ezúttal nem öldökölni jöttem, úgyhogy éles lőszer helyett csak vaktöltényeket hoztam. Azzal lövöldözök most oly’ kedélyesen. Nevetgélve. Szokásomhoz híven, ugyebár…
Nem kell félni, ez csak Malcolm pszichopata anyja a szomszédból. Éppen csak beugrottam. Már megyek is.
Persze nem vagyok jó anya, sütit azt nem hoztam magammal. Vagy mit szokás ilyenkor…
Természetesen a kisfiam sem maradhat ki a buliból, így aztán nehogy csalódást okozzak neki, ő is kap egy jókorát magába. Nehogy azt mondhassa, hogy nem kap tőlem semmit. Ez most a szülinapi és a karácsonyi ajándék egybevéve.
- Szervusz, Malackám! Ugye hiányzott a mami? – villannak meg a fogaim, ahogy elnyújtom a kérdést, a szám sarkában pedig a tőlem már jól megszokott mosolyt lehet felfedezni. Azt a mosolyt, amitől félni szokás. Félni? Sokkal inkább rettegni…
Most mondjátok azt, hogy nem én vagyok az év anyucija! (...) Ja, és mielőtt még elfelejteném; a díjakat a szekrényembe várom!

† music: wicked † note: így jártál :evil2: - † words: sooooook


Anonymous
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   Pént. Aug. 22, 2014 3:24 am



Mom & Son
A családra mindig számíthatsz.

Döglöttem az ágyban és vártam a csodát, ami manapság a szokásommá vált, hiszen nem igen teszek azért, hogy ne unatkozzak.  Sóhajtva fordulok a hátamra és akkor látom meg az egyik posztert a falon. Igazából nem tudtam felfogni mit ábrázol, de ihletet adott. Hamar gyorsan felpattantam magamhoz vettem egy nadrágot és egy pólót majd útközben elkezdtem magamra felaggatni őket. Néha majd nem megbotlottam, de ez nem akadályozott meg a felvételükben. Okosan kikerültem minden akadályt és a nappali közepén megállva, a pólómat a helyére igazítva néztem körbe.
- Pearl, hol a pancsoló? –kérdezem tőle kicsit hangosabban és az egyik szekrényhez vetem magam ahol szerintem fürdéshez való cuccokat tartottunk. Azonnal feltéptem az ajtaját, de nagy csalódottságomra ott nem találtam matracokhoz, vagy gumikacsákhoz hasonló dolgokat, egyszerű kacatok voltak benne. Kihúztam az egyik dobozt, amiben egy égő sor találtam. Erre egy széles vigyor terült el arcomon és egy lendülettel magam mellé rántottam a karácsonyi égőkkel teli dobozt. Visszacsuktam a szekrényajtót és felálltam. Ekkor jött a nappaliba Pearl, aki eléggé hülyének nézhetett, hogy karácsonyfaizzókat bogozok ki a nyár kellős közepén.
- Medencés buli! Csak mi ketten, senki más, pár üveg pia, királyság lesz! –lelkesedtem annyira, hogy elejtettem az égőket és azok újra összecsomósodva a földre hulltak. Pearl persze nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy furcsállja, de még is tetszik neki. Nem is mondtam mást, újra elkezdtem szétszedni a zsinórt és hagytam had menjen a dolgára. Már a nagyjával készen voltam, amikor eszembe jutott egy nem éppen meghitt családi emlék. Az első karácsonyom anyámmal miután apu meghalt. Rohadt hideg volt, semmi karácsonyhangulat, mirelit kaját ettünk és egy szót se beszéltünk. Minek is kellettek oda azok? Jók voltunk mi meghittség nélkül is, hiszen a mi kapcsolatunk nem minden napi volt. Ugye anya?
Gondolataimból egy bazinagy durranás rázott vissza a valóságba. Először a konyha felé néztem hátha onnan jött a hang, de nem, egyébként is túl közelről hallottam mindent. Aztán nyitódott a bejárati ajtó és kit láttam meg? Na, kit? Hát, a jó édesanyámat, akit éppen az előtt képzeltem el. Puskával a kezében még elvetemültebben nézett ki, mint alapból. Éppen szólni akartam Pearlnek, hogy ki ne jöjjön, de késő volt. Az említett éppen akkor lépte át a küszöböt és azon nyomban kapott is egy golyót a mellkasába. Meghűlt bennem még a szar is, hogy lelőtte a lakótársamat. Csak úgy, heccből. Automatikusan eldobtam kezemből az égőket és Pearl felé siettem, hogy megnézzem, a körülményekhez képest jól van e. De még mielőtt odaérhettem volna éles fájdalmat éreztem a mellkasomban és már terültem is el a földön, mint egy rongybaba. A pofátlan fejét, engem is lelőtt. Remegő kézzel nyúltam a fájdalom magjához. Elhűlve vettem észre, hogy igazából semmi bajom. Pedig már fel voltam készülve a vérre. De semmi, még egy csepp sem. Nem eszméltem volna fel a döbbenetből, ha nem szólít meg a tipikus gagyi becenevemen. Hozzáteszem csak ő hív Malackának.
Lassan tápászkodtam fel a földről, és amikor már biztos két lábon álltam feltűrtem a pólóm, hogy megnézzem a golyó helyét. Be fog lilulni, de még mennyire. Ahw.
- Hoztál nekünk medencét? Nem? Akkor azzal a lendülettel, ahogy jöttél már mehetsz is. –hangom tele volt gúnnyal és megvetéssel. Tudom nem beszéltem vele szépen, de említettem már, hogy mi nem egy átlagos család vagyunk? Mi nem kedvességgel, nem szép szavakkal fejezzük ki egymást iránti „szeretetünket”. Hanem pontosan az ellenkezőjével. Bár azért bennem volt a félsz, amiért nem megfelelően beszéltem vele, de tudjátok mit? Teszek rá! Ha már úgyis rám talált, akkor már nem mindegy? Halál fia vagyok mostantól, nem pedig Kate Bennetté.

Words:580|Notes:úgy szeretlek:3|Music:
R U Mine

Malcolm Bennett
Kiválasztott
Bite me, honey!

Malcolm Bennett
animae scrinium est servitus

Play-by : Ash Stymest
Vonal1 : mommy of the year 3rZvgf4
Faj : kiválasztott
Posztok : 15
Kor : 21
Lakhely : Seattle
User neve : Bear
Vonal2 : mommy of the year 3rZvgf4
Családi állapot : egyedülálló
Különleges képesség : Tudattal okozó kóma,ájulás, halál.
Foglalkozás : pincér
Felöltött alak : Ha jól tudom, ember.
Vonal3 : mommy of the year 3rZvgf4
mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   Hétf. Szept. 01, 2014 2:26 am

I get wicked
Malcolm & Kate

Meglehetősen tetszetős, ahogy a fiam és kis barátai úgy dőlnek el a földön, mint valami zsák, hála az én mesteri lövésztudományomnak. Még mesteribb lett volna, ha éles lőszert hozok, de hát semmi sem lehet tökéletes, mint tudjuk. És különben sem áll szándékomban megölni a saját gyerekemet, még. Aztán majd meglátjuk, ha sokáig jártatja a száját, lehet, hogy hamarosan eldurvulnak a dolgok, és hát magamat ismerve hajlamos vagyok könnyedén bekattanni. Szóval az ő érdekében volna tanácsos csendben maradni. Persze nem képes rá, hiszen az én fiam. Ilyen szempontból abszolúte rám ütött, mondhatni. Habár az apja is igencsak szeretett beszélni annak idején, mikor még élt. Ugyebár. Khm, beszélni? Sokkal inkább fecsegni! Sokszor be nem állt a szája…
Nagyot sóhajtva konstatálom, hogy ez a szerencsétlen időközben elfüvezte a maradék eszét is, mivel nem igen tudom másra fogni a medencés megjegyzését. Csakis arra, hogy az a kevés agya is tropára ment, minden bizonnyal valami tudatmódosító szer segítségével. Sebaj.
- Sajnálom, azt a másik zsebemben hagytam – válaszolok kedélyesen, ördögi mosollyal. Nehogy a végén még azt mondják, hogy nem vagyok jó arc, amiért nem veszem a poént. Ugyan kérem, én aztán simán belemegyek a játékba. Ezért is adtam hasonló jellegű választ, mint amilyen a kérdés volt. Színvonal mínusz három. Valósággal érzem, ahogy pusztulnak az agysejtjeim…
- Hiba volt felkelned – ejtem ki eme szavakat ridegen, bármiféle gúny nélkül. Csak hűvösen pillantok rá, majd nemes egyszerűséggel megfordítom a puskacsövet, hogy a nyelével orrba vághassam a kisfiamat. Mert megérdemli.
Szeretettel, anyától.
Tehát egy könnyed, de annál határozottabb mozdulattal képelem fel a fegyverem közreműködésével. Remélhetőleg az erőkifejtéstől betörik az orra is, ám ha nem, az sem baj. Majd idővel az a pillanat is elérkezik, amikor egyesével tördelem el a csontjait. Csak hogy megtanulja végre; nem menekülhet el előlem, az anyja elől!
Mikor újra hanyatt vágódik és elterül a földön, kihasználom a pillanat erejét, majd előveszek a zsebemből egy bilincset, amit rögtön a csuklóira kattintok. Nehogy a végén még visszaéljen a szabad kezeivel. Persze különösebb gondot nem okozna, elvégre nem tud ártani nekem, de azért kellemetlenségek még érhetnének az utunk során. Merthogy most elviszem innen messzire, kocsikázni. Ránk férne már egy anya-fia beszélgetés, igazán.
Könnyűszerrel ragadom meg a pulóver kapucniját, majd azzal együtt kezdem el húzni a padlón. Igen, felmosok vele.
És nem, a legkevésbé sem zavartatom magam. Miért is tenném?
A hónom alá vágom a puskát, miközben hátat fordítok a lakásnak és a lyukas ajtónak, másik kezemmel pedig Malackát húzom magam után.
Ott hagyom a sérült kis barátait. Rájuk most nincs szükségem. Különben is inkább örüljenek, amiért életben hagytam őket. Mert én ilyen nagylelkű és igazságos vagyok. Khm. Repedezik a vakolat, szakad a plafon. Mindjárt. Ránk.
Szerencse, hogy egyik szomszéd sem volt olyan ostoba, hogy kikukucskáljon a kis lakásából megnézni, mi ez a zaj és a többi. Elég ostobák, ha engem kérdeztek. De nekik azért szerencse, különben kénytelen lettem volna őket is megsorozni egy kis tölténnyel. Csakhogy ezúttal éles lőszert használtam volna, mivel a vaktöltényem elfogyott. Pech.
Egészen a kocsimig vonszolom őt, ahol aztán nagy puffanások közepette elengedem a grabancát. Kicsit sem finomkodva, hadd vágódjon el az aszfalton is. Csókolgassa csak, az a neki való…
- Beszállás – utasítom, miután kinyitottam a kocsiajtót, és egyúttal adom a tudtára egyértelműen, hogy bizony jobban jár, ha beül a járműbe, és nem szórakozik velem. Máskülönben kénytelen leszek drasztikusabb megoldásokhoz folyamodni. Az ő legnagyobb bánatára.
Kicsi fiam, hát te sohasem tanulsz?

† music: do i wanna know? † note: anyu is szeret :P - † words: sooooook


Anonymous
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   Hétf. Okt. 27, 2014 2:38 am



Mom & Son
A családra mindig számíthatsz.

Csendben maradni? Én? Na, ne szórakozzunk, kérem szépen. Alig találkozom anyámmal és, ha egyszer véletlenül rám talál, maradjak csendben? Tényleg ez a kívánság? Sajnálatos módon nem tehetem, még nincs mikulás, hogy teljesüljenek a kívánságok. Szóval egy szó, mint száz, rohadtul pofázni fogok, addig, amíg ki idegelem és őrült mészárlásba kezd. Bár a barátaim épségét nem szívesen kockáztatom, de most sajnos nem tudom kihagyni őket a buliból.
Legtöbbször, ha hasonló helyzetbe kerülök, mint most halál nyugodtan venném a perceket, de most. Egy perctől is a falnak tudtam volna menni. Nem bírom, ha ezzel a nővel kell egy levegőt szívnom és gyanítom még itt lesz egy darabig, vagy máshol de én ott is ott leszek. Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom és muszáj volt egy nagyot nyelnem, mert még a torkom is kiszáradt.
- Milyen anya vagy, hogy nem hozol látogatás során ajándékot a gyerekednek? –összeráncolom szemöldökeim, mintha tényleg mérges lennék rá, de ez nem így van. Szimplán ezzel leplezem a félelmem. Tökömnek sem kell, hogy lássa rajtam mennyire tartok tőle és a kis játékszereitől. Még azért is kapnám az ívét, és egyelőre elég csak apám miatt hallgatni a baromságait.
A földön fekve eszembe jutott, hogy régen is, tízen éves koromban is voltam ilyen helyzetben. Talán akkor, amikor hozzájuk költöztem. Igen akkor volt. Már akkor is az volt a mániája, hogy vadászt csinál belőlem és hasonló lépésekhez folyamodott, hogy megtanítson elviselni a dolgokat. Mondanom sem kell, hogy semmire nem volt jó, csak arra, hogy a fájdalmat valamilyen szinten el tudjam viselni aztán jól, van. Visszagondolva kiráz a hideg és egy pillanatra leveszem a tekintetem anyámról. Már csak akkor nézek rá vissza, amikor fordítja a fegyverét és lekever nekem egyet. Azt nem értettem, hogy mit mond, de volt rá egy tippem. Mindenesetre újra, mint egy zsák krumpli vágódtam hanyatt. Még esés közben az orromhoz kaptam és egy hatalmas nyekkenéssel vettem tudomásul, hogy ugyan itt törött egy csont. Érkezni is elég kellemetlenül sikerült, de mit sem törődve ezzel fetrengtem és a fájdalomtól összeszorított szemekkel dobáltam magam. A külvilágot szerencsére sikerült kizárnom és csak az orromra koncentrálnom, ami tudom nem jó dolog, főleg ha a lábadnál egy elvetemült psziho mókus ácsorog, de most mit tudok tenni? Semmit.
Legközelebb, amikor már figyeltem is valamennyire arra lettem figyelmes, hogy valami hideg fémszerű kattan mind a két csuklómon. Eleinte nem nyitottam ki szemeimet, de ahogy végzett anyám a művelettel muszáj volt lecsekkolnom. Bilincs. Ez megbilincselt, de minek, ha tudja, hogy nem tudok neki ártani. Kérdem én minek?
- Engedj el. –mordulok rá és éppen kelnék fel, amikor a kapucnimat jól megmarkolja és elkezd maga után húzni. Próbálok nehezíteni a dolgán és ficánkolok, de ahogy éreztem nem sikerült hátráltatnom. Még mielőtt kiértünk volna a lakásból, a többiek után kutattam szemeimmel, de senkit sem láttam. Jellemző, mindenki elbújt.
- Hahó, valaki segítsen! Hallják, valaki… segítséég! –ordítozok egészen a bejárati ajtóig, de senki, de tényleg senki nem dugta ki még az orra hegyét sem, amit én felháborítónak tartok, mert bizonyára hallották az egészet és nem jöttek segíteni, de még szerintem rendőröket sem hívtak, amik úgy szint nem lettek volna elegen. Szóval nem volt már választásom, mint feladni. Totál elengedtem magam és hagytam had vonszoljon, mint egy krumplis zsákot. Az utcán, pedig aki megnézett, beszóltam neki. Komolyan nem láttak még emberrablást?
Durván ejt a földre, a fejemet is bevertem egy pöppet, amire csak egy halk szisszenés volt a reakcióm és az, hogy megsimogatom a kobakom.
- Általában a foglyokat a csomagtartóba szokás pakolni… -motyogtam majd nagy nehezen összebilincselt kezeimmel kitámasztottam magam. Így még elvoltam egy darabig, majd akadozva, de sikerült két lábra tornáznom magam. Eléggé szívdöglesztő látvány lehettem a többi ember számára. Az orromból ömlött a vér, a hajam össze volt kócolva és kissé sápadt voltam. Szerintem azt hitték jól vagyok.
- Legalább a bilincset levehetnéd. –emelem fel kezeimet, majd kicsit sem nyugodt arckifejezéssel beülök az anyósülésre. Persze a kérést viccnek szántam, úgyhogy ölembe ejtettem karjaimat és vártam, hogy becsukja az ajtót, beszálljon és elinduljunk. Már semmi másra nem vágytam csak arra, hogy elhúzzuk innen a csíkot.

Words:666|Notes::smilee:|Music:
MAMA

Malcolm Bennett
Kiválasztott
Bite me, honey!

Malcolm Bennett
animae scrinium est servitus

Play-by : Ash Stymest
Vonal1 : mommy of the year 3rZvgf4
Faj : kiválasztott
Posztok : 15
Kor : 21
Lakhely : Seattle
User neve : Bear
Vonal2 : mommy of the year 3rZvgf4
Családi állapot : egyedülálló
Különleges képesség : Tudattal okozó kóma,ájulás, halál.
Foglalkozás : pincér
Felöltött alak : Ha jól tudom, ember.
Vonal3 : mommy of the year 3rZvgf4
mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   Kedd Nov. 04, 2014 2:21 am

Mommy of the year
Malcolm & Kate

Nos, a mi kapcsolatunk nem az a jól megszokott anya-fia kapcsolat, sőt még csak normálisnak sem mondható. A legkevésbé sem normális kapcsolat ez, már ha csak abból indulunk ki, hogy az idióta gyerek képes volt kinyírni a saját apját… Még mindig nem fér a fejembe, hogy mégis hogyan tehetett ilyet?
Szívesen mondanám azt, hogy rám ütött, de én a saját férjemet sosem bántottam volna. Mindenki mást igen, de a család… az tabu. Őt is csak emiatt nem bántottam, egészen idáig legalábbis. Most már megérdemli a bántalmazást. Az agressziót. A körmeimet a húsába, amikor lekaparom a bőrt az arcáról. A saját fogaimmal fogok kiharapni az idegeit, ha úgy tetszik. Nagyon csúnyán szét fogom kapni, a darabjaira fogom szedni, mert én megtehetem – elvégre én vagyok az anyja, én szültem. Én rendelkezem felette. Habár annak idején elég szépen eldobtam magamtól, de ugyebár nekem mindenre van egy tökéletes magyarázatom. Erre pedig a következőt mondanám; túl fiatal voltam még egy gyerekhez. Sokkalta jobban járt a nagyszüleivel, mint velem… velünk. El sem tudom képzelni, hogy miféle gyerekkora lehetett volna mellettünk. Persze apám is vadász volt, és valahogyan csak felnevelt minket a testvéreimmel. Íme, az eredménye a dolognak. Nem mintha magamat akarnám fikázni, mert én aztán tökéletesen meg vagyok elégedve magammal, az életemmel, a múltammal, a jövőmmel, meg úgy nagyjából mindennel. Valóban, az önbecsülésem nem szenved hiányt. Ugyanakkor azért valljuk be, így felnőtt fejjel már én is belátom, hogy nem tudtam volna jó környezetet biztosítani egy gyerek számára. Ellenben azt terveztem, hogy ha már elég nagy lesz, akkor hozzánk költözik, aztán majd kitanítom és vadász lesz belőle. Ennek a végeredménye pedig az lett, hogy kinyírta a saját apját. Bájos, nemde?
Mit sem sejtve elmész hazulról, aztán arra térsz vissza, hogy nincs többé férjed. És a gyilkosa a tulajdon gyereked… gyereketek. Értelemszerűen ezt nem hagyhatom szó nélkül. Idáig menekült a kis drága, én meg idáig jöttem utána, hogy hazavihessem. Ám nem számoltam azzal az icipici aprósággal, hogy időközben nekem is új otthonom lett. Pontosan ott, ahol neki is. Mármint ugyanabban a városban. Ettől függetlenül a tervem változatlan; még mindig célom, hogy megneveljem. Ha pedig ne adj isten nem sikerül, nos… abban az esetben én végzek vele, saját kezűleg. Csak mert én ilyen jó anyuka vagyok, hogy képes lennék megölni az édes kicsi fiacskámat csupán azért, nehogy más happolja el előlem ezt a dicsőséget. Továbbá megkímélem ennek a gusztustalan világnak a mocskától. Én legalább kíméletes leszek vele, többnyire. Más – például egy vámpír vagy egy démon – nem lenne az. Más addig kínozná, míg nem kezdene el könyörögni a saját haláláért. Hisz’ én már csak tudom, hogy mi megy odakint…
Mit sem törődve a vénasszonyokat megszégyenítő jajveszékelésével vonszolom végig a bérház folyosóján, majd az utcán is egészen a kocsimig.
- Szeretnél inkább a csomagtartóban utazni? – kérdezem felvont szemöldökkel, flegmán grimaszolva. Nekem aztán édesmindegy, hogy hol utazik. Amilyen flepnis még simán ki is nézném belőle, hogy a csomagtartót kényelmesebbnek találja, mint a jó öreg anyósülést. Ám ezúttal ki kell, hogy ábrándítsam, ez itt most nem kívánságműsor. Kénytelen lesz mellettem utazni, hogy közben elcseverészhessünk. Már igazán ránk férne egy spéci kis anya-fia beszélgetés, nemde?
- Eszem ágában sincs levenni rólad, amikor ilyen jól áll neked… – vigyorgok bele pofátlanul a képébe, mert én megtehetem. Majd pont leveszem róla, hah! Hol él ez? Narniában? Minden bizonnyal…
Közben én is beszállok a gépjárműbe, majd elfordítom a slusszkulcsot, és már itt sem vagyunk. Hogy hova viszem? Hm, jó kérdés. Először még csak kocsikázni, azt hiszem, aztán majd, ahogy alakul. Minden tőle függ.
Egyik kezem a kormányon pihen, míg a másikkal hirtelen ötlettől vezérelve a hajába túrok. Abba a kócos hollófekete hajába, amit nem tőlem örökölt – nyilvánvaló, hiszen én szőke vagyok. Az apja öröksége ez. Az apja… az apja… aki halott. Hála neki.
- És most dalolj nekem, madárkám… miért nyírtad ki a faterodat? – hangom semmitmondó, az arcom fapofa, mégis a lelkem mélyén nehezemre esik megállni, hogy ne verjem bele a fejét itt helyben a műszerfalba. Szeretettel.

† music: the mission † note: anyu is szeret :P - † words: sooooook


Anonymous
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   Hétf. Jan. 19, 2015 2:14 am



Mom & Son
A családra mindig számíthatsz.

Elmondjam nektek a féltve őrzött titkom? Mindig is vágytam az idilli családra. Egy szerető anyukára és minden lében kanál apára, aki ha kell, beszáll egy füves cigibe, ha attól jobban érzem magam. De ettől mind megfosztottak és, aki elvette tőlem a boldogságom az nem más volt, mint a tulajdon anyám. Apámmal ellentétben ő nem próbált meg megismerni, megszeretni. Folyton taszított egyet rajtam, hogy minél távolabb kerüljünk egymástól és ez most sincs másképp. Most is mit csinál? Nem, hogy leülne velem megbeszélni a dolgokat egy kávé mellett, neeeeem, ő fejbe vág a puskájával, bilincsbe ver és elrabol. Drasztikus lépés és lehet hatásos is lesz, de egyelőre nem tudott meghatni. Még nem adom meg neki azokat az infókat, amiket annyira szeretne belőlem kicsalni. Legalább addig sem unatkozunk.
Sosem értettem miért akart belőlem is vadászt csinálni. Már a kinézetem miatt eléggé hajmeresztő gondolat belőlem vadászt csinálni. Hiszen egy nyurga srác vagyok, akin van néhány izom, de nem annyi, hogy leverjek bárkit vagy szaltózzak csak úgy, mind e közben tartsam pontosan a fegyvert és még célozzak is rendesen. Na, hát nem, köszönöm szépen ebből én nem kérek. De ezt már megmondtam neki nem egyszer. Még sem sikerült felfognia, amit nagyon sajnálok, mert akármeddig is kínoz, nem fogom beadni neki a derekam. Ezzel a tudattal foglaltam el az anyósülést. Visszakérdezésére már nem is reagáltam helyette egy újabb zagyvasággal álltam elő. Amint kimondtam a szavakat már meg is kérdőjeleztem magam. Miket gondolok én, hogy leveszi rólam a bilincset, még a végén elszöknék. Bár nem mintha így nem menne, de nem vagyok szuper öngyógyuló, hogy a törést elviseljem.
- Kösz, hogy ennyire odafigyelsz arra mi áll jól és mi nem. –motyogtam és egy grimasz kíséretében nagy nehezen, de bekötöttem magam. Azért valamennyire nézzünk ki normálisan is gondolattal. Aztán se szó se beszéd el is indultunk. A veszettség mintapéldánya itt mellettem beletaposott a gázba én meg halálra vált arccal figyeltem, ahogy száguldozunk. Persze hamar lenyugodtam, de na, először rohadtul megállt a szívem egy másodpercre.
Egyfolytában fészkelődtem, egyszerűen nem találtam a helyem. Mondjuk sose szerettem anyósülésen utazni, de ilyen még sosem volt. Mindenhogy rossz volt ülni és mind addig, amíg meg nem éreztem csontos ujjait a hajamba mocorogtam és pofákat vágtam, hogy úr isten már megint mibe keveredtem címszóval. Szemeim azonnal az felkúsztak szemöldökeimmel együtt és értetlenül néztem az anyámra. Igen rá, a hőn szeretett pszicho mammer anyámra, aki, most ha tudná, mik járnak, a fejembe rögtön szétverné a fejem a műszerfalon. Erre a gondolatra nyeltem egyet és szemeimmel újra a kocsi tetejét vizslattam. Próbáltam megnézni merre is játszadoznak az ujjacskái, de hát semmit nem láttam sajnos. Kérdésére újra rásiklottak bogaraim és, amint leesett mit kérdezett, ajkaim vonallá préselődtek össze, a füleim elkezdtek zúgni az agytekervényeim meg hangosan kattogni. Nem akartam elszólni magam, nem akartam infókat kiadni neki. Még nem.
- Dalolnék, ha lenne miről, de sajnos, nincs, úgyhogy keress más balekot. –megköszörültem torkomat és amilyen lazán csak tudtam úgy válaszoltam neki. Persze valamennyire kiérződött hangomból az aggodalom, és ha a mellkasomhoz közelebb hajolt volna még a szívverésemből is tudta volna, hogy valami nem stimm, de szerencsére vezet, úgyhogy ezt nem tudja megállapítani, a vénám tapintásával meg gondolom, nem igazán akar szarakodni.
- Mivel rám nincs, szükséged kiszállnék, ott a sarkon tökéletes lesz. –mutattam a legközelebbi sarokra és már csatoltam is ki magam valószínűleg teljesen fölöslegesen, hiszen tudom, hogy ennyivel nem fogja beérni, de, na, de na, ne csak ő csináljon már valamit.

Wordsnem sok|Notes::smilee:|Music:
Tattoo

Malcolm Bennett
Kiválasztott
Bite me, honey!

Malcolm Bennett
animae scrinium est servitus

Play-by : Ash Stymest
Vonal1 : mommy of the year 3rZvgf4
Faj : kiválasztott
Posztok : 15
Kor : 21
Lakhely : Seattle
User neve : Bear
Vonal2 : mommy of the year 3rZvgf4
Családi állapot : egyedülálló
Különleges képesség : Tudattal okozó kóma,ájulás, halál.
Foglalkozás : pincér
Felöltött alak : Ha jól tudom, ember.
Vonal3 : mommy of the year 3rZvgf4
mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   Hétf. Feb. 16, 2015 6:41 pm


Nincs is annál szánalmasabb érzés, minthogy vadász létedre a tulajdon gyereket, az örökösöd, az utódod – nevezzük bárhogy – baszik a családi örökségre, és egészen egyszerűen nem hajlandó vadásznak állni. Pedig ez a végzete, mint ahogyan minden gyermeknek, aki vadászcsaládba születik. Ő az én kölyköm, jogomban áll megmondani neki, hogy mit kezdjen az életével. Azon kívül, hogy szemmel láthatólag kurvára elpazarolja. Szégyen.
Igen, ilyenkor jut eszembe, hogy talán mégis inkább nekünk kellett volna felnevelnünk az apjával, és nem a nagyszülők gondjaira bízni, akik csak egy szerencsétlent faragtak belőle, nem egyebet. Az apja szülei nem vadászok, az apja is csak azért állt vadásznak, mert az én apám látott benne tehetséget, ezért felkarolta. És végezetül, mert miért is ne, hozzáadta az egyetlen lányát, azaz engem. Nem mellesleg, ezzel a lépésével nem egészen értettem egyet, illetve egyáltalán nem, de én sosem szegültem ellent apám parancsainak, sosem kérdőjeleztem meg a döntéseit, így teljesen magától értetődően hozzámentem egy számomra viszonylag ismeretlen alakhoz – holott közben mást szerettem –, aztán szültem neki egy ilyen idiótát, mint amilyen Malcolm. Aki végül megölte.
Értitek a logikát? Én sem. Ugorjunk.
Mindenesetre egy ilyet tett nem maradhat megtorlatlanul. Ha nem a fiam lenne, már halott lenne – rég. De ugyebár a saját fiamat azért mégsem nyírhatom ki. Nem lennék rá képes, bármennyire is hihetetlen, és valószínűleg ő kinézné belőlem, hogy képes lennék rá, ami jelen esetben még akár az előnyömre is válhat. Legalább félti a szaros kis életét…
Elképedve méricskélem, ahogy a válasza eljut a tudatomig. Ez most tényleg koponyatörésre gyúr? Mert ugyan megölni nem fogom, legalábbis nem áll szándékomban, de attól még tehetek vele sok szép és kellemes dolgot. Kellemes… nekem. Neki már kevésbé lenne az, ugyebár.
Nem leplezve a dühömet, hirtelen rivallok rá, miközben abbahagyom a hollófekete fürtök molesztálását. – Ide figyelj, édes fiam! – kezdek bele a monológomba. Hangom ugyan kimért, de azért érezheti az élt benne, továbbá a higgadtságnak színlelt feszültséget, ami szinte a levegőben pulzál köztünk. – Nem vagy olyan helyzetben, hogy bolondozz, úgyhogy azt javaslom, azonnal húzd ki a fejedet a seggedből, és válaszolj arra, amit kérdeztem, különben én magam fogom kihúzni onnan, hogy aztán a csizmámat küldjem fel neked. Szeretettel.
Élesen veszem be a kanyart, amiből látszik, hogy a legkevésbé sem vagyok jókedvemben. A gépjármű konkrétan majdnem felborul.
- Miért ölted meg az apádat? – szegezem neki újfent az ominózus kérdést. Válaszokat akarok, mégpedig haladéktalanul. Természetesen felötlött a fejemben az is, hogy nem ő ölte meg, mert ahhoz túl béna, hogy egy gyilkosságot véghezvigyen, hacsak nem véletlenül… Ugyanakkor lehetett más is, aki aztán gondosan úgy intézte a dolgokat, hogy én azt higgyem, hogy a fiam a tettes, elvégre köztudottan rengeteg ellenségem van, az ilyesmi gyakran előfordul vadászkörökben. Csakhogy akkor az én drága egyetlen idióta gyerekem miért menekült el a tett helyszínéről, mintha ő lenne a bűnös? Ráadásul egy másik országba! Ez azért hagy némi kivetnivalót maga után, úgy vélem. És jogosan.
Akárhogy is, ez az egész ügy úgy bűzlik, ahogy van. Mintha Malac már nem fürdött volna több hónapja. Tehát érthető módon szeretnék a végére járni, és pontot tenni arra a bizonyos i-re. Ám a hülyegyerek nem könnyíti meg a dolgomat – ennyiben maradjunk.
Éppen ezért én sem könnyítem meg az övét; egy sarkon lekanyarodok, majd kirángatom a verdából. Szerencsére ez egy eléggé kihalt környék, így senki nem fogja hallani a sikolyait. Ha meg mégis, és netalántán valaki a segítségére sietne, akkor sajnos annak meg kell halnia. Mert ilyen ez a popszakma.
Megragadom a grabancánál fogva, majd a rozoga korlátnak döntöm a testét. A korláton túl szakadék található – nem mellesleg.
- Áruld el, hogy mi az, amit nem tudok, vagy isten a tanúm rá, hogy eleresztelek! – üvöltök bele a képébe, majd szépen lassan elkezdem egyre hátrébb csúsztatni az emberünket, a korláton túlra. Tehát félig én tartom, félig pedig már lefelé lóg, és csak a szerencsén múlik, hogy nem esik hátra. Vagyis inkább rajtam múlik…

Anonymous
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: mommy of the year   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

mommy of the year Empty
Vissza az elejére Go down
 
mommy of the year
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-