Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Reunion




Tárgy: Reunion   Szomb. Nov. 08, 2014 1:24 am




Old wounds.

'All of my memories keep you near in silent whispers, silent tears.'


Béke és nyugalom. Már eléggé régen volt ilyesmiben részem. A világom az elmúlt időben kissé felbolydult, az események felgyorsultak körülöttem, a dolgok változtak és én is változtam. Az élet olyan, mint egy forgalmas vasútállomás. Az emberek jönnek-mennek, én pedig úgy érzem, leragadtam. Úgy érzem, hogy a vonat, amin lennem kellene, már elment. És én rohadtul lekéstem. Azt hiszem, mindig is volt egy sötét oldalam. Egy olyan Regina, aki most vagyok. Egy olyan nő, akit önmagán kívül nem érdekel senki és semmi. Ezt az énemet próbáltam legyűrni, próbáltam elrejteni, próbáltam a sötét vermében őrizni és soha, soha ki nem engedni onnan, de, ha a bestia egyszer elszabadul, nincs visszaút. Már nem az az ember vagyok, aki voltam. Aki voltam, mondjuk az iskolás éveim alatt, vagy az a valaki, aki utána voltam, aki Robinnal voltam - aki a mai napig a férjem. Én elhagytam őt. Elmenekültem. Elmenekültem, hogy megvédjem őt, s közben az érzéseimtől is. Soha nem mondanám ki hangosan, de rettentően megijedtem, és rettegtem. Az érzelmek ingoványos talaján elvesztettem a lábam alól a talajt, és úgy éreztem, nem maradt más, csak a menekülés. A szívem pedig megkövült. A bestia kiszabadult. És nincs visszaút. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, és aki feltétel nélkül szeretett engem, és valószínűleg soha nem fogom visszakapni, visszaszerezni. Talán jobb is így. Nem nekem, neki. Talán jobbat érdemel, jobbat, mint, amilyen én vagyok. És én ezzel együtt tudok élni. Elfogadtam. Beletörődtem.
A Juhar és Hárs vendéglő éttermében üldögélek. Nem egy fényűző hely, de a kávéjuk varázslatos, jobbat keresve sem találhatnék. Tökéletes, a pultnál az idősödő hölgy valahogy mindig megalkotja az összetevők tökéletes elegyét, mely az én szájízemnek való; keserédes, kissé nehéz és sötét. Eléggé sokan üldögélnek itt, olyanok is, akik nem e fogadó falai közt szálltak meg, csupán beugrottak egy kellemes és kielégítő ebédre, egy muffin-ért, palacsintáért, vagy csak úgy, hogy kellemes légkörben töltsék az ebédszünetet, és olvasgassanak. Olvasnivalóm nekem is akad, az asztalon gazdátlanul árválkodott a The Seattle Times egy mai száma, illetve hoztam magammal egy könyvet. Az asztal, ahova leültem, majdnem szemközt van a bejárati ajtóval, a tágas helyiség másik felében, az egyik ablak mellet foglal helyet, a sarokban és fény árad be az ablakon. Előttem már gőzölög a csészében a fekete, kezemben a könyv. Az Üvöltő szelek. Tudom, hogy nem éppen boszorkányos könyv. E példány mondhatni új. A kötet már megvolt, korábban, de anyám elégette - az összes többi alkotással egyetemben, mely halandó-, nem természetfeletti keze által íródott. Így beszereztem egy újabb kiadást belőle, mely lapjai még hófehérek, és szinte metszik az ember bőrét. Az illatán is lehet érezni, hogy új. És a közelébe sem ér a régi példányomnak, melynek sárgás lapjai kissé foszladoztak már, itt-ott tintapaca díszítette, vagy szakadás tarkította. Ezek nem sebek, az a könyv nem volt sérült. Egyszerűen élt, és sok ember kezében megfordult korábban, akiknek megismerte az életét, és akiknek a polcán porosodott - vagy éppen nem - az évek során.
Éppen rágyújtani készülök, lefordítva teszem le a könyvet az asztal lapjára, s miközben az öngyújtómat keresem, mely bizonyos emlékek miatt fontos, önkéntelenül is a környezetemet pásztázom, az arcokat vizsgálom, az embereket figyelem. És ekkor pillantom meg Őt. Nem hiszek a szememnek. Az öngyújtó, melyet idő közben megleltem bőrkabátom zsebében, félúton a halálrúd és a zseb között megakadó kezemből hull a földre, és koppan. Óráknak tűnik. Olyan, mintha órákig nézném Őt, mintha az idő egy pillanatra megállna, a színek és a fények megfakulnak körülöttem. Minden emlék, minden momentum egyesével, sebesen pörög lelki szemeim előtt, mindenre emlékszem, mindent újraélek és minden megelevenedik előttem. Újra. A koppanás rángat vissza a valóságba, és agyam fogaskerekei vadul pörögnek, és őrlik a látottakat, míg a gyomrom egy pillanat alatt öklömnyire szorul és görcsbe rándul. Gyorsan mozdulok: a könyvet összecsukom, nem törődvén azzal, hol jártam a történetben, és ejtem a táskámba, a pénztárcámat ugyanezzel a mozdulattal veszem elő, és ejtek az asztalra valamivel több pénzt, mint amennyibe a kávé kerül, és már húzom is a bőrkabátot, hogy újra eltűnhessek az életéből - az öngyújtóról meg is feledkezem. Hogy újra úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna, mintha nem is léteztem volna. Pedig láttam őt, és még most is látom, és ez megrémiszt. Elkapom a tekintetemet, és a táskát a vállamra dobva észrevétlen próbálok a kijárat felé menni és az ajtóig jutni. Nem szabad ránéznem, és természetesen kell viselkednem. El kell szöknöm, nem találhat rám. Itt és most nem. Újra kezdődne minden... és az csak ártana, mindkettőnknek. Nekem is, és neki is. Ne láss meg, Robin Fawley, azzal csak ártanál magadnak - gondolom, miközben szemem sarkából figyelem őt, s óvatosan, ám minden feltűnéstől mentesen haladok az ajtó felé, egészen közel a falhoz, szinte nekisimulva annak.

MUSIC: Memories | NOTE: Oh Merlin... what the hell is he doing here?! | WORDS: 761

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Nov. 10, 2014 9:21 pm





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust


Miután az FBI titkosszolgálatának főhadiszállásán jártam ideje volt, hogy szállás után nézzek. Azt javasolták, hogy a Juhar és Hárs vendéglőt keresem fel, mert ők tudnak számomra szállást biztosítani és nem kell drága hotelbe vagy motelbe mennem. Az elmondások alapján könnyedén elnavigáltam magam a városban és megtaláltam a belváros egyik negyedében álló épületet. A cégére már messziről hirdette a kiadó szobát és kiadós étkeket. Óhatatlanul is feltérképeztem eközben a zsúfolt, emberektől nyüzsgő negyedet, összesen ötszázhuszonhat lépésre van az FBI főhadiszállásától a leendő szállásom. Az utcán vegyes kép fogad: hol siető, hol egymással trécselő embereket látni. A vendéglőbe betérve a papírok kitöltése, no meg némi előleg kifizetése után meg is kaptam a szobám kulcsát. Azóta nem ettem, hogy elindultam Angliából - ami valljuk be nem két órája volt - szóval jobbnak láttam az étteremmel kezdeni, utána is ráérek az utazás fáradalmait kipihenni. A pultnál egy szimpatikus, korosabb hölgy szolgálja ki a sorban álló vendégeket így leteszek arról, hogy ott foglaljak helyet. Ahogy tekintetem körbepásztáz szabad asztalt és ülőhelyet keresve, a mellkasomra hirtelen mázsás kövek gördülnek. Még a lélegzetem is elakad egy pillanatra, ahogy megpillantom az oly régóta hiányolt, számomra ismerős arcot.

Évek szálltak tova, mégsem változott semmit sem. Érzem, ahogy a szám kiszárad és hirtelen a torkomban kezd dobogni a szívem pusztán csak attól, hogy tekintetünk összetalálkozott. De láthatólag Ő sem tudott keresztülnézni rajtam, mert kiesett az öngyújtója a kezéből és hatalmasat koppan. Szinte óráknak tűnő percekig nézzük egymást, a levegő pedig lassan ismét vibrálni kezd; pedig hosszú méterek választanak el minket egymástól. Hirtelen felsejlik előttem a régmúltból, a gondosan eltemetett emlékek sora. Hogy miért szerettem bele: a mosolya, az intellektusa, a kakaskodásai, a csípős nyelve; mely a vitában bármelyik férfit kenterbe verne. Elrévedek, s bár hosszú éveknek tűnik mégis csupán néhány másodperc alatt ötlik elmémbe mindez. Aztán felocsúdok, visszatérve a valóságba ideje a tettek mezejére lépnem. Hiszen ezért jöttem ide, miatta vagyok itt és nélküle nem térek haza, ezt szentül megfogadtam még indulásom pillanatában. Legyűrve a gyomromban lévő görcsöt, indulok meg felé ám az embertömegtől nincsen egyszerű dolgom. Victoria is mozgásba lendült, látom ahogy sietve, semmivel sem törődve kapkod és pakol, mert menekülne. ~Ohó angyalom, abból biza nem eszel ma! Nem, nem fogom elengedni; ki van csukva, hogy elveszítsem újra!~ Mire kikerülöm az embereket, már nincsen az asztalánál. Csupán az öngyújtója hever a földön, melyért sietve lehajolok és felveszem. És ekkor hagy ki újból a szívverésem: az én öngyújtóm van nála, családom ezeréves oroszlános címere díszíti és a nevem. Még apám adta nekem a tizennyolcadik születésnapomon, mikor elvégeztem a középiskolát. ~Hát megtartotta?!~ Tovább nem is gondolom a dolgot, újult erővel vetem magam a feleségem után.

Aki menekülne, a kijárat felé indulok remélve még utolérhetem. Ha nem jut el az ajtóig, nyert ügyem van, de vajon merre lehet?! Aztán megpillantom a falhoz lapulva, amint próbál természetesen viselkedve olajra lépni. Utána futok nem törődve azzal kit borítok fel és kit nem, s épp az ajtónál érem be. Kezem a karjánál fogva finoman megragadja hátulról, majd pördítek egyet rajta hogy velem szembe kerüljön. Látni akarom az arcát, oly sok éven át voltam kénytelen szűkölködni, mert se szó se beszéd elhagyott. Nem pusztán miatta jöttem Seattle-ig, oh nem. A válaszaimat akarom és nem fogok nyugtot hagyni neki addig, amíg meg nem tudom miért tette velem azt, amit azon a hajnalon. Azonban nem számítottam arra, hogy a látványa túlságosan fel fog zaklatni és nem bírok magammal. A közelsége, hogy még mindig érzem a levegőben vibráló energiát, ami egyre csak növekszik minél közelebb vagyunk egymáshoz... arra késztet, hogy megcsókoljam. Sosem voltam erőszakos egy nővel, kitűnő, úri neveltetésben részesültem. Ám most mégis, ajkaim ellentmondást nemtűrően tapadtak az övére valószínűleg alaposan meglepve a másikat, aki nyilván nem ilyen fogadtatásra számított tőlem; miközben kezeim a kezeit fogták le szorosan magamhoz ölelve a vékony, törékenynek tetsző testét, nehogy nekem eshessen. Fogalmam sincsen mennyi ideig csókoltam, miután eleresztettem végül ajkait épp csak annyi időre, hogy ajkaira suttoghassam:
- Tényleg te vagy az Regina! - Mondom, mintha a csók lett volna az egyetlen módja, hogy megbizonyosodjam róla nem-e csak a szemem káprázott és tényleg a feleségem látom.


Kinek? Reginámnak || Szószám? 674 || Zene? katt & katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Nov. 10, 2014 10:07 pm




Old wounds.

'The crashes are heaven for a sinner like me.'


Amikor a barna szempár összefonódik a kékkel, megáll bennem az ütő. Hirtelen nem tudom, mit tegyek, izmaim nem reagálnak, az elmém elkalandozik, messze innen, évekkel ezelőttre. Akkorra, amikor boldog voltam, aztán szép lassan akkorra, amikor már féltem. És még most is félek. Saját magamtól, az érzésektől, melyeknek igenis birtokában vagyok, csak éppen mélyen eltemetem magamban ezeket, hogy soha-soha ne kerüljenek felszínre. Talán Robint féltem, akivel ki tudja, mi történhetne, ha a sötét boszorkányok megtudnák, a férjem és, hogy ügynök. Az pedig nem érdekel, velem mi történne. Most nem, ezúttal magammal később is ráérek foglalkozni. Helyette menekülőre fogom, mint egy őz, mely kiszúrta a távolban az oroszlánt.
Sietősen és gyorsan pakolok el, söpröm a könyvet a táskába, ejtek pénzt az asztalra, hogy aztán könnyed, ám annál kapkodóbb mozdulattal kanyarítsam vállamra a fekete bőrkabátot, és hagyjam el a Juhar és Hársat.
Szinte érzem, ahogy lesápadtam, miközben észrevétlen próbálok áttörni az embertömegen, elrejtőzve a szeretett férfi elől. A szívem hevesen kalapál, szinte kiszakad a mellkasomból és ordít, hogy álljak meg és nézzek szembe Vele. Ám a józan eszem mindig is a realitás világában tartott, és soha nem engedte, hogy a szívem szavát kövessem. Valahogy a hideg logika mindig is az érzelmek fölött állt nálam, és ez most sincs másképpen. Bármennyire is szeretnék találkozni Robinnal és a szemébe nézni, megmondani neki, hogy mennyire sajnálom, és, hogy még mindig szeretem, és bízom benne, hogy el fog felejteni idővel. Mert, ki tudná jobban, hogy velem rossz lóra tett, ha nem én? Mert nem én vagyok számára a megfelelő ember, nem én vagyok az, aki neki lett szánva. Én rossz ember vagyok. Gonosz. Megátalkodott boszorkány. Gyilkos.
Az érzelmek felkavarnak. Erről beszélek, ez az, ami megijeszt, ez az, ami a frászt hozza rám. Mindezek ellenére nyugodtnak tűnök, és sietős léptekkel haladok a célom felé, a kijárat felé, hogy aztán megszoríthassam a hideg, ezüst kilincset, lenyomva azt, kiléphessek az utcára és eltűnhessek újra. Néha a férfit keresem, gyors, átható pillantásokkal, és a lehető legtávolabb maradva tőle. Az öngyújtó elvesztése azonban bosszant, és a legszívesebben visszamennék érte, de nem lehet. Biztosan meg fogja találni valaki, és mivel igen szép és értékes darabról beszélünk, nem a pultos asszonynak adja majd oda a megtaláló, hanem zsebre vágja. Soha nem lesz még egy ilyenem, egyedi darab volt, mely Robin családjának régre visszanyúló címerével-, és a férfi nevével volt díszítve. Amolyan emlék számomra.
Már majdnem elérem a kilincset, már csak három lépés választ el az egérutamtól, már csak pár másodperc, és mindennek vége - újra. Kinyújtom a kezemet, és a kilincsért nyúlok, de ujjaim a levegőbe kapnak. Valaki szelíd erővel ránt vissza, és fordít maga felé. A szívem összeszorul az acél alatt, a gyomrom összerándul, görcsösen és fájdalmasan, a tekintetem a férfiét keresi. És meg is találja... elveszek a pillantásában, megint elkapott, mint annak idején, magával ragadott és nem ereszt. Én pedig mégis hanyatt-homlok menekülnék az ellenkező irányba. Izmaimat megfeszítem a bőrkabát alatt, és próbálok szabadulni, de mindössze egyetlen pillanatig. Makacs arckifejezéssel, összevont szemöldökkel nézek rá, csökönyös mód próbálom kihúzni karomat ujjai szorításából, aztán átadom magam neki.
Olyan ez, a viszontlátás, mint egyfajta gyógyír és halálos méreg elegye. Olyan, mint egy drog. Olyan, amit, ha az ember egyszer megízlel, függeni kezd tőle. Bármennyire tiltakozok is ellene, bármennyire is szabadulnék, amikor megcsókol, visszacsókolok. Oly' régóta vártam már erre, rettegve a pillanattól, hogy vajon milyen lesz megint és, hogy vajon elszabadul-e a tűz, és újra egész testemben érzem majd a forróságot és a szenvedélyt, hogy nem tudok parancsolni magamnak. És érzem. Egész lényemmel, egész lelkemmel és egész testemmel, minden egyes pólusommal, minden idegszálammal, minden sejtemmel, a kőszívemmel, az üres lelkemmel, mely minduntalan beleremeg Robin közelségének tudatába.
Testem az övének préselődik, ahogy magához von, érzem, hogy lefog, miközben kissé elhúzódom, izmaimat megfeszítve próbálom távol tartani magam tőle, de egyszerűen nem megy...
Amikor elszakadok tőle, legszívesebben ingjébe markolnék, hogy újra magamhoz húzhassam a lüktető életet, mely belőle, lényéből árad, és hagynám, hogy megrészegítse üres, lelketlen porhüvelyemet. Ezzel ellenben nem mozdulok. Szemem csukva marad, ajkaimat összepréselem, mintha a csók emlékét őrizném. Egy pillanatig nem veszek levegőt, a tüdőmben szorul, feszítve azt a bordáim alatt, és úgy őrzöm a törékeny pillanat emlékét, mely túl gyorsan szállt tova, olyan óvatosan, mint egy kismadarat a tenyeremben.
Regina - visszhangzik a szó, a név, a nevem a fülemben, ahogyan csak ő, Robin képes kiejteni és formálni, egyedül csak ő. Ekkor nyitom ki a szemem, és járatom tekintetemet a megfáradt vonásokon, és beletörődöm, hogy itt van, meglelt, és újra rabul ejtett. Erről persze neki nem kell tudnia... így lesz a legjobb.
- Mit akarsz, Robin? - karcos hangon suttogom ajkaira, el nem távolodva tőle, tartva a szemkontaktust, és várom a feltett kérdésre a választ. A választ, melyet valószínűleg én is ismerek, de a szájából akarom hallani, hogy megbizonyosodjak a nyilvánvalóról, és felkészüljek mindenre, ami csak rám, ránk várhat.

MUSIC: Never let me go | NOTE: In the arms of the Ocean... | WORDS: 747

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Nov. 10, 2014 11:11 pm





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust


Nem engedem elmenni, tekintetem az övét keresi és elveszek a csokoládé szín szemeiben. Csoda hát, ha nem bírom ki és az ajkainak esem? Nem, egyáltalán nem hiszem. Érzem, hogy próbál szabadulni, ám hiába vergődik kezeim közt nem eresztem. Úgy érzem képtelen vagyok elengedni őt, örökre magam mellett akarom tudni. Ám a válaszaimat nem lelem meg. Visszacsókol, legalább akkora hévvel mint én és ezzel teljesen összezavar. Azt még megértem, hogy ellenkezik, de semmiféle épeszű magyarázatom nincsen a csókjára. Ismét elszabadul a tűz, egész testemet forróság önti el, ahogy hullámokban éled fel bennem újra a szenvedély a nő iránt, akit mindennél jobban szeretek. Mert igen, mindaz a fájdalom és megpróbáltatás ellenére ami történt nem szűntem meg szeretni Őt.

Testem az övének préselődik, ahogy szinte már a falhoz szorítom; mégsem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy esetleg illetlenek vagyunk hiszen mindenki látja a jelenetet. Vérvörösre mázolt, érzéki ajkait addig csókolom, míg meg nem dagadnak a heves csókcsatától. Kifulladva, homlokomat az övének támasztva pihegek, mielőtt megszólalnék kicsit félve, kicsit megkönnyebbülve. Azonban a nejem nem mozdul. Szemei lehunyva maradnak, ajkait összepréselve áll megkövülten. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy még mindig a csók hatása alatt van vagy sokkal inkább most találja ki mit is reagálhatna bárdolatlanságomra. Végre kinyitja a szemét és megszólal, ám koránt sem úgy felel, ahogy azt e csók után titkon reméltem.

- Érted jöttem. - Felelem kurtán, s egyelőre nem osztom meg vele, hogy konkrétan ő maga képezi a munkám tárgyát. Talán még ennél is jobban megijedne, mint amennyire a betoppanásommal sikerült a frászt hoznom rá. Egyre a tekintetét keresem, majd a füléhez hajolva belesuttogok. - Vagy azt hitted faképnél hagyhatsz? - Inkább csak költői a kérdés amit felteszek, nem igazán várom a választ rá. - Gyere velem haza Regina. - Adom meg a "kegyelem döfést" végül; az álla és a nyaka találkozásánál lévő vékony, érzékeny bőrfelületre csókot lehelve, mielőtt elhallgatnék.


Kinek? Reginámnak || Szószám? 307 || Zene? katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben!

Made By Gazdy @t Specto




A hozzászólást Robin Fawley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 10, 2014 11:14 pm-kor.

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Nov. 10, 2014 11:13 pm




Old wounds.

'The crashes are heaven for a sinner like me.'


Nem tudok nélküle élni. Robin nekem olyan, mint egyfajta drog. Tudom, hogy nem szabadna vele lennem, mégis minden porcikám, minden idegsejtem erre vágyik, és szinte izzanak, amikor a közelében vagyok. Most, hogy újra itt vagyok, a karjaiba zárva, csókolva őt, el sem tudnék képzelni más helyet, ahol esetleg lennem kellene. Viszont neki máshol kellene lennie, nem lehetne itt, Angliában kellene lennie. Ha a sötét tűzmágusok szagot fognak, kiderül, hogy ő a férjem, és egy eléggé ismert fehér mágus, ügynök, nem sokáig maradna életben itt, a farkasok között.
Csak az jár a fejemben, hogy a falnak, melyet a szívem köré emeltem, nem szabad lebomlania, nem szabad ledőlnie. Szilárdan tartom magam, egyenes gerinccel, meg sem remegek, próbálok szabadulni, miközben mégis szenvedélytől túlfűtötten csókolok vissza. Tudom, hogy ezzel összezavarom, de saját magamat nem kevésbé. Annak tudatában vagyok, hogy vannak érzelmeim, mélyen eltemetve, melyek többnyire az egyetlen szeretett férfi irányába élesednek ki, a mai napig is, de hogy a hirtelen és váratlan találkozás, és a még hihetetlenebb és meglepőbb csókra nem tudok másképpen reagálni, csupán azzal, hogy visszacsókolok, az megrémít. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, nem tudom visszafogni a régre visszanyúló érzelmeket, melyek most egyszerre feszítik szét acél szívemet, s melyek hatására élet költözik az eddig hideg, sötét szempárba, melynek birtokában vagyok.
Azt mondanom sem kell, hogy a környezetem és az emberek, kik valószínűleg rosszallón néznek ránk, vagy épp örömmel, s gondolják azt, hogy boldog párkapcsolatban élünk, nem érdekelnek. Nem látok mást, csak csukott szememen keresztül a vöröses-arany vibrálást, melyet a csók hoz ki belőlem.
Ahogy kinyitom a szemeimet, Robinnal találom szemben magam. Nem tűnt el, nem hallucináltam és nem csak egy álom volt e váratlan találkozás, a szeretett férfi, Robin, itt áll, előttem, teljes hús-vér valójában.
Kérdésemre adott válaszára összevonom a szemöldökömet. Pontosan erre számítottam.
- Remek, akkor akár vissza is mehetsz Angliába, mert én egy tapodtat sem mozdulok - halkan beszélek, de szavaim határozottan csengenek közöttünk. Arról nem kell tudnia, hogy teljesen konkrétan mi köt ide. Persze, hogy a sötét mágusok. Legyen ez csak az én titkom. Elvégre... könyörgöm, egy ügynökrőé beszélünk, a Robin félék itt, Amerikában, az olyanokat viszik a Tanács elé, mint amilyen én vagyok; az ilyen gyilkosokat. Lehet, hogy tud rólam - fordul meg a fejemben a gondolat.
Kérdésére megütközve nézek rá, válaszra sem méltatom. Igen, bíztam benne, hogy elfelejt. Idővel. Tudtam, hogy neki sem lesz könnyű, de hogy ennyire ragaszkodik hozzám, azt sosem gondoltam volna...
- Nem lehet - sütöm le tekintetem, mikor nyakamra lehel lágy csókot. Robin, te gazember... tudod jól, hogy ez az egyik gyenge pontom - morgok magamban. - Eljöttem Angliából, nem véletlenül - sóhajtok. - És már nem mehetek vissza. Ide köt a... munkám - igen, valóban, fogalmazhatunk így is. - Jobban tennéd, ha hazamennél, és elfelejtenél - szavaim olyanok, akár a hóesés: hidegek és halkak, semmi élet nincs bennük. Arcomat elfordítom Robinéról és megköszörülve torkomat húzódok el kissé, ám még mindig karjai ölelését élvezem, szavaim ellenére sem mozdultam.

MUSIC: Bones | NOTE: Dark twisted fantasy turned to reality | WORDS: 468

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Nov. 10, 2014 11:24 pm





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust


Végre kinyitja a szemét és rám néz. A csodálatos csokoládé masszába pedig élet költözik a csókom után és egész kivirul tőle a nő. Azonban eme látvány lassan tovaszáll, mikor vonásait megkeményíti és erővel kényszeríti szinte magát, hogy visszarendezze vonásait abba a korábbi, jégkirálynősen merev állapotban mint volt érkezésem előtt. És még grátiszként a szemöldökét és összevonja, csak hogy tovább rontson a helyzeten. Lassan nem is ismerek rá, az előttem álló nőnek ugyanis vajmi kevés köze van az én Reginámhoz. Ő már inkább Victoria, a győzedelmes és még ki tudja milyen; a büszke nő, aki egyedül is megállja a helyét a világban és nem kér belőlem. Szinte már fáj így látnom, s ha nem férfiből lennék bizonyosan érzelgősségre ragadtatnám el magam, mint azokban a brazil szappanoperákban a legalább két, de inkább három keresztnevű érzelmileg túlfűtött főhősnők. De minthogy se nő, se brazil nem vagyok... nos maradjunk a győzködésnél.

- Remek, mert én meg nélküled nem megyek sehová innen. - Nem kiabálok, egyszerű tényként közlöm vele tudomásul vettem határozott szavait, de nagyon téved ha azt hiszi ez egyszer ő nyeri meg ezt a meccset. Talán nem gyűröm le a vitában, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék olyan csökönyös alak, aki meg ne próbálná a lehetetlent... miatta. Mert valljuk be, ez az egész őmiatta van. Ha nem szökik el évekkel ezelőtt, ma egyikünk se lenne sem ebben a Seattle-i fogadóban, sem ebben az igen kellemetlen helyzetben. - Nem-e? Már pedig muszáj lesz Regina, vissza kell jönnöd velem Angliába. Ebbe egyikünknek sincsen beleszólása, többé már nincsen. - Felelem, s nem kis keserűség csendül meg a hangomban. Okkal jöttem ide, okkal vállaltam a feladatot önként, hogy őt visszavigyem. Más ügynökök valószínűleg kevésbé lennének gyengédek vagy megértőek vele és akár még túlkapásra is számíthatna a túlbuzgó munkatársaim részéről. Nem egy, nem két esetet láttam már, ahol az ártatlan, meghurcolt gyanúsítottak halálával végződtek az ilyesmik.

Szeretném hinni, hogy tényleg nyomós oka volt eljönni; mint ahogy azt is, hogy az a nyomós ok nem éppen az volt, ami miatt most itt vagyok. Regina nem... ő nem lehet gyilkos, sosem vallotta ezeket a gyűlöletes elveket, nem ártott a képességével másoknak szándékosan. De a parancs az parancs, én legfeljebb késleltethetem az elkerülhetetlent és megkönnyíthetem neki a hazautat.
- Már miért ne jöhetnél vissza? Ja, vagy úgy... a munkád. - Fohászkodom magamban titkon, hogy ne az álljon a háttérben, amitől végig rettegtem. - Nos, van egy jó hírem: a munkám mostantól engem is ideköt Seattle-be: te vagy a feladatom, a munkám Regina. Téged kell hazavigyelek Angliába, mert ki akarnak hallgatni. Többet én sem tudok. És ne merészelj még egyszer arról beszélni, hogy menjek haza. Az ember otthona ott van, ahol a szíve; és azt te évekkel ezelőtt kitépted a helyéről és magaddal hoztad... nos, mint kiderült ide. Sosem foglak elfelejteni; gondoskodtál róla, hogy ne legyek rá képes! - Reméltem, hogy most végre rám néz megint. Most, hogy mindent a nyakába zúdítottam had érje őt is valami sokk végre. Nem, nem gonosz vagyok. Egyszerűen csak tudom, hogy megérdemli azt az érzést ő is, amikor a gerince mentén kúszik fel a jeges rémület. Kell valami, ami kibillenti végre ebből az állapotából és felocsúdhatunk végre, remélhetőleg mindketten.


Kinek? Reginámnak || Szószám? 524 || Zene? katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Kedd Nov. 11, 2014 10:43 am




Old wounds.

'The crashes are heaven for a sinner like me.'


Hazudok. Állandóan és mindenről. Hazudok az embereknek a munkahelyemen. Hazudok a bíróságnak, egy-egy gyilkost illetően - miszerint valójában ártatlanok. Hazudok a sötét mágusoknak - nem, egyáltalán nem gyűlölöm a halandókat. Hazudok magamnak, az érzéseimet illetően. És, ami még bosszantóbb és még undorítóbb: hazudok Robinnak. A férfinek, akit szerettem. A férfinek, akit elméletileg - és, amint a mellékelt ábra mutatja, gyakorlatilag is - még mindig szeretek. És, akit valószínűleg életem végéig szeretni fogok. Aki a férjem. És, ami még ezen is túltesz, hogy az imént Robin leleplezett. Látom a tekintetében, amint próbálja megfogni azt a pillanatot, ami már tovaszállt. Igazából, én löktem el magamtól, és én emeltem újra falat magam köré. Metszőn nézek rá, és tagadom a nyilvánvalót, egyetlen, hosszú pillantással. Ebből is tud olvasni, akárcsak előbbi, pillantásomból, mely egy teljesen más üzenetet hordozott magában.
Bármilyen nehéz is, állom a tekintetét. Nehéz, mert én ismerem ezt a pillantást, és mindent, ami benne van, minden ki nem mondott szót hallok és minden érzelem abban vibrál. Ismerem már annyira a férfit, hogy tudjam, mi rejtőzik szeme tükre mögött, s még csak kérnem sem kell - a tükröm, tükröm, mondd meg nékem... kezdetű varázslatot sem kell alkalmaznom.
Szavaira összevont szemöldököm felszökik homlokomra, miközben vörösre rúzsozott szám, mely szinte még mindig sóvárog egy újabb csók után, gonoszkás mosolyra görbül, és halk nevetés szökik ki ajkaim között.
- Akkor bizony itt maradunk Seattle-ben, Robin - és ezzel e témát lezártnak is tekinteném. Hiszen nyilvánvalóan ő sem fog engedni az igazából, ahogy én sem. Örülnék neki, ha tudná, miért vagyok most itt, miért nem mehetek el, és neki miért kellene minél messzebb kerülnie a közelemből. De addig jó, amíg nem tudja. Hiszen, amiről nem tud az ember, az kevésbé fáj. Jobb lenne, ha sikerülne meggyőznöm őt, hogy nem megyek vele, hanem itt maradok. Könnyebb lenne, ha nem szeretne ennyire, ha én nem szeretném ennyire, de kivételesen nem a magam javát teszem előbbre, hanem az övét. Így tehát minél messzebb akarom tudni a mágusoktól. Nem jár jól az a fénymágus, amelyik belefolyik a sötétek dolgaiba. És, ha már Robin sem lenne biztonságban, ha marad, úgy én sem lennék. Hamar kiderülne, hogy házastársi viszonyban éltünk, és a mai napig házasok vagyunk - papíron biztosan -, és nyilván, ha vele fenyegetnének, bármit megtennék. Akármit.
- Nem - ismétlem önmagamat, mind határozottabban -, nem kényszeríthetsz rá. Ha tetszik, ha nem, itt maradok - mondom gőgösen, felvonva egyik szemöldökömet, ám a később mondottakat nem tudom hová tenni. Mi az, hogy nincs beleszólásunk? Neki valóban nincs, ez tény, de... nekem miért ne lenne? A fejemben cikáznak a gondolatok.
Én nem mindig voltam ilyen. Régen sem voltam egy szent, tettem rossz dolgokat, de a gyilkolás gondolata meg sem fordult a fejemben. Most meg? Válogatott-, cifrábbnál cifrább módszerekkel ölök meg olyan embereket, akiket a sötét mágusok arra ítélnek. Akik az utunkba kerülnek. Ha a a vezetőség egyfajta isten, akkor én egy angyal vagyok. Isten katonája. A halál angyala. Szép, de veszélyes, egyenesen halálos. Gyilkos. Az, hogy a hírem eljutott-e Angliába, nem tudom. Itt, tudomásom szerint, csak sejtik, hogy ki vagyok valójában, és mivel foglalkozom, ha nem ügyvédként praktizálok. Lépéseket azonban még nem tudtak tenni irányomba, lévén úgy ismerem a törvényeket, mintha magam írtam volna őket. Ezenfelül elég okos vagyok ahhoz, hogy túljárjak néhány amatőr fehér mágus eszén.
Úgy formálja a szavakat, mintha sejtene valamit.
- Igen - bólintok mégis -, a munkám - jelentem ki határozottan, mintha csak bűnösnek vélt varázslókat és boszorkányokat védenék a Tanács bírái előtt, holott magamat védem, egy másik, erősebb hatalom - a szeretet, a törődés és a beismerés - előtt, miközben vér tapad a kezemhez.
Hirtelenjében a magabiztos maszk lehullani látszik. Megütközve nézek magam elé, még mindig elfordítva szép arcomat Robinról, úgy figyelek rá, és próbálom megemészteni, amit mond. Tehát sejtésem beigazolódni látszott, miszerint az angliai Tanács keze van a dologban, s mintegy katonaként küldték Robint. Milyen ismerős... kár, hogy más-más oldalon harcolunk.
Aztán mondanivalója másik fele sokkal inkább megragadja a figyelmemet. Eddig magabiztosnak mutattam magam, annak ellenére is, hogy rettegek a következményektől, hogy esetleg kitudódott, mivel foglalkozom akkor, amikor az éjszaka leple borul rám, és áldozataimra.
- Miattam vagy itt - ismétlem szavait. - Én vagyok a munkád... értem - mondom halkan, élcesen. - De nem érdekel - rántok a vállamon, pofátlanul közel hajolva hozzá, fülébe suttogva, hogy leheletem bőrét cirógassa, és direkt arcának simítva az enyémet -, vigyél erőszakkal, mert máshogy nem fog menni, de ne gondold azt, hogy nem fogom megvédeni magam, és nem fogok harcolni, Robin - húzom kétes mosolyra ajkaimat, miközben ismét eltávolodok tőle, anélkül, hogy egyszer is a szemébe néznék.
Most azonban, amikor rólunk beszél, arról, hogy elloptam a szívét, és még mindig nálam van, összeszorul a gyomrom. Talán a lelkiismeret-furdalás miatt. Talán, mert megbántam és visszaforgatnám az idő kerekét, de ez persze nem ilyen egyszerű.
Ránézek. Muszáj. Nem bírom megállni. De bár ne tenném, bár ne néznék rá.
- Én... - nem tudom, mit mondjak. Elakad a szavam, a lélegzetem, ez pedig meglehetősen ritkán fordul elő velem. - Ne mondd ezt, Robin - ingatom meg a fejem. Nem azért, mert hazudik, és nem akarom hallgatni, hanem azért, mert tudom, hogy nem hazudik. - Ne nehezítsd meg a dolgokat, amik már így is eléggé bonyolultak - a csók óta most először mutatom azt, amit érzek: mélységes szomorúságot és megbánást.

MUSIC: Bones | NOTE: Dark twisted fantasy turned to reality | WORDS: 804

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Kedd Nov. 11, 2014 11:51 am





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust


Nézem a nőt, akit valaha szerettem - pontosabban, akit még mindig nem szűntem meg a történtek ellenére sem szeretni - és rá sem ismerek. Hazudik, a képembe egyenest még a szempillája se rebben. Ha nem ismerném úgy, mint a tenyeremet, bizonyára átverne engem is, mint mindenki mást. Úgy néz rám, mintha minimum az életére törtem volna és e metsző barna szemek kereszttüzében én képtelen vagyok elvenni róla a tekintetemet. Pedig fáj, pokolian, mélységesen fáj látni őt így; teljesen kifordulva önmagából. Tagadni próbálom a nyilvánvalót: ez a nő nem a feleségem, egy idegen áll előttem és választ el attól a szeretett nőtől aki odabent, a testében lakozik immáron teljesen elnyomva.

Ha "Ki a makacsabb?" játékot akar játszani velem, mint régen, felőlem megkaphatja; ez egyszer nem ő lesz a csatánk nyertese, Merlinre mondom. Nem csak ő jó a szerepjátszásban, én magam is maszkot húzok arcomra; nem engedem, nem engedhetem hogy meglássa mennyire fáj és bánt ez az egész. Elvégre férfi vagyok, nem valami nebáncsvirág lelkű fehérnép; majd akkor összeomlok, ha egyedül maradok a szobámban... apropó a szobám, azt hiszem ezt a beszélgetést ildomosabb lenne odafent folytatni. Ki tudja ki hallgatózik errefelé. Otthon az ilyen fogadókban még a falnak is füle van, sokszor szó szerint.

Kinevet, arca pedig groteszk és kicsit gonosznak tetsző mosolynak csúfolt ráncba szalad. Úgy próbál tenni, mintha azzal, hogy kijelenti, mintegy parancsba is adná nekem hogy s mint lesz ezután. Pedig nagyon téved, mert jelenleg kettőnk közül én vagyok olyan helyzetben, hogy bármit is parancsba adhassak neki. Ugyanakkor nem áll szándékomban ajtóstul rontani a házba, ráérek még az aduászaimat - az aranyozott ügynöki jelvényt vagy a hivatali pecséttel ellátott körözési parancsot - bevetni később is. Fogalmam sincsen, hogy miért viselkedik így; épp úgy nem találom erre a magyarázatot, mint ahogy azt sem tudom a mai napig, hogy mit vétettem ellene amiért faképnél hagyott és ilyen galádul elbánt velem. El próbál, el akar lökni megint, de vajon miért? Ki fogom deríteni, ha addig élek is! Ismét elefántcsont tornyába húzódik és már-már egészen gőgösen bizonygatja márpedig minden igenis a kisasszony kénye és kedve szerint lesz.

- Nem - ismétlem önmagamat, akárcsak ő -, ez nem így működik Regina és ezt te is pontosan tudod. Normál esetben talán elengednélek - nem, kizárt hogy futni hagynám. Akkor sem ereszteném el, ám ezt neki nem kell tudnia -, de ha a Minisztérium is belefolyt a dologba, nincs kivétel... senkivel szemben sem, vérre, vagyoni helyzetre vagy pozícióra való tekintet nélkül mindenkire ugyanúgy vonatkoznak a szabályok. Igen, kedves feleségem még Rád is! - Egész kedélyesen elcsevegünk, bár ez nálunk csak a felvezető körök egyike; lassan bele fogunk melegedni a vitába érzem.

- Igen Te. - Felelem kissé bűnbánóan, pedig semmit sem követtem el; ellene meg főleg nem. És mégis, úgy érzem magam hirtelen ettől a bosszús nőszemélytől, mint aki rosszban sántikál. Pedig éppenséggel ő az, aki nem bír magával. Közel hajol, túlságosan is közel és bennem ismét fellobban az égető vágy, csókja, az ölelése után kezdek sóvárogni nyomban. Ha most a szemembe nézne, láthatná ezt képtelen lennék titkolni előle. Igazából nem is akarom, nem. Vissza akarom kapni őt, jobban akarom ezt mint bármikor korábban. Azonban a közelségének andalító érzéséből szavai józanítanak ki. Megütközve nézek rá.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Ne kényszeríts erre kérlek! Gyere velem vissza önként Regina! Biztos... biztos csak valami félreértés lesz, ismered a bürokráciát nem? Hiszen te köztiszteletben álló, jó nevű ügyvéd vagy. Hamar tisztázod magad és túl is vagyunk rajta! Ne állj ellent, tudod jól mit tesznek az ellenszegülőkkel nem? Nem akarom elvenni tőled sem az irataid, sem megbéklyózni nem akarlak... csak gyere velem vissza, emelt fővel, szabadon. Vagy jobban szeretnéd, hogy megkötözzelek és úgy bánjak veled, mint bármelyik másik közönséges bűnözővel? Ismerlek, te nem ilyen vagy... ezért... ezért jelentkeztem önként, hogy eljövök érted. A többiek nem törődnének azzal, hogy élve vagy halva kerítsenek kézre. Ha ellenállnál, nos mindketten tudjuk manapság milyen sűrűn röpködnek a gyilkos átkok a varázshasználóktól. Hidd el, nálam jobb esélyed nem igen lesz arra, hogy tisztázd a neved a lehető legkevesebb kellemetlenség árán. Regina, hallod mit mondok? - Kérdezem tőle, aztán pedig elhangzik az az ominózus mondat tőlem és egyszerre visszaváltozik a szeretett nővé a fagyos jégkirálynőből.

- Ezt ne itt folytassuk, gyere velem! - Kihasználva a kínálkozó alkalmat, megragadom a kezét és ellentmondást nem tűrően kezdem el magam után húzva az emelet felé vezetni. Amint nem látják - és netalántán ellenkezne - felkapom a vállamra mint valami zsák krumplit és az esetlegesen ellenkező nőszeméllyel meg sem állok a szobámig, az ajtót kissé esetlenül sikerül kinyitni fél kézzel, de a világ minden kincséért sem engedném el Reginát. A végén még megszökik nekem megint, azt pedig nem hagyhatom, két igen nyomós okom is van rá. Amint bent vagyunk a szobában, eleresztem és az ajtót magunkra zárom kulccsal is és mágiával is. Innen legfeljebb az ablakon tudna távozni, ám sanszos hogy nyakát is szegné, lévén második emeleti szobát sikerült szereznem magamnak.

- Miért? Erre válaszolj nekem! - Fakadok ki, ám mivel kétféleképpen is értheti, pontosítok. - Miért tűntél el akkor éjjel? - Elég volt látni az arcán az érzelmeket ahhoz, hogy tudjam valami nagyon is bűzlik ezzel kapcsolatban. Olyan... olyan volt, mintha tényleg nem akart volna elhagyni, mintha muszáj lett volna annyi évvel ezelőtt faképnél hagynia. Az évek alatt számos magyarázatot próbáltam találni rá: szeretők, a családja, kétes üzelmek, fenyegetőző elítéltek, nagyon sok mindent számításba vettem; de végül minden nyomozásom kudarcba fulladt. Azonban, ahogy a szemébe néztem és megláttam azt a mélységes szomorúságot és megbánást, kezdtem nagyon is úgy érzeni valaki mégiscsak kényszerítette erre az egészre és most már úgy véli túl késő. Regina hajlamos volt szélsőségesen gondolkozni, akárcsak jómagam; sokkal több mindenben hasonlítottunk mi ketten, mint szerettük volna. ~Két dudás egy csárdában... egyszerre vonzzuk és taszítjuk egymást, talán ezért voltam képtelen kiverni a fejemből Őt.~

Kinek? Reginámnak ♥ ||  Szószám? 955 || Zene? Katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben vagy facebookon!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Kedd Nov. 11, 2014 1:00 pm




Old wounds.

'The crashes are heaven for a sinner like me.'


Bármilyen nehéz is, bármilyen fájdalmas is, állom a tekintetét. Egyenes, büszke tartással nézek farkasszemet vele, és makacskodom. Azt bizonygatom, hogy már nem szeretem, és annak ellenére, hogy csak az én javamat akarja - mindazok után, amit tettem vele -, ellenkezek. Elnyomom magamban az érzelmeket. Bepréselem őket egy képzeletbeli dobozba, melyre lakatot pattintok, a kulcsot pedig messzire hajítom. Nem marad más, csak a gőgös álarc, a gonosz vigyor és a hazug szavak, rebbenéstelen pillák, metsző, hideg pillantások. Ajkam szeglete csúfos kis mosolyra görbül, látván mennyire megviseli, hogy így lát. Noha majd' megszakad a szívem, de ebből nem mutatok kifelé semmit sem. Itt, és most ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy megtörjek és esetlegesen a szeretett férfi karjaiba omoljak és szerelmet valljak neki - úgy, mint azt évekkel ezelőtt is tettem.
Ahogy elnézem azonban, megfáradt vonásait fürkészve, nem igazán rázza meg, hogy így viszonyulok hozzá. Úgy tűnik, túltette magát a dolgon. Noha, a korábbi csók másról árulkodik. Össze vagyok zavarodva, de ez nem gátol meg benne, hogy felvértezzem magam, és mintegy királynőként álljak előtte, és úgy beszéljek vele, mintha csak egy nem kívánt vendég lenne a kastélyomban. Nem akarok újra érezni valamit iránta. Gyűlölöm a búcsúzásokat és megint erre kerülne sor; így, vagy úgy. És tényleg, komolyan gondolom, hogy nem akarom veszélybe sodorni őt, s vele együtt önmagamat sem. Biztos vagyok benne, ha valami történne vele, tűzbe mennék, csak hogy megmenthessem. És ez nem jó jel. Határozottan nem. Így tehát, most, hogy megint válaszút elé érkeztem, melyet az élet kínált fel nekem - újra megviccelve és áthúzva számításaimat -, a makacskodást és a gonoszságot választom, abban bízva, hogy ez eltántorítja majd.
- Ne gyere nekem az ostoba, Minisztériumi szövegeddel, mert nem hat meg - köpöm ki a szavakat, felvonva egyik szemöldökömet. - Pontosan tudod, hogy mennyire gyűlölöm a szabályokat, és a korlátokat. Nálad jobban senki sem tudja, kedves férjem - utolsó két szavamat mintha kissé szarkasztikusan ejteném ki ajkaim közül. - Így bizonyára azzal is tisztában vagy, hogy csak a rangoddal, vagy a Nemzet által rád aggatott pozícióval, és a szádba adott szavakkal nem tudsz meggyőzni, ne adja Merlin, megtörni. Ne is álmodozz róla - nemtörődöm mozdulattal rándítok vállamon, arcom minden egyes vonása nyugodt, tekintetem metsző, hanglejtésem már-már unott. Nem ijedek meg tőle, még akkor sem, ha a törvény embere, így nyugodt szívvel átkozhatna meg, ahogyan azt más világos mágus tenné. Nem... ahhoz ő túl gyenge és túlságosan szeret.
Élvezettel hajolok hozzá közel, csak, hogy újra érezhessem illatát, közelségét, lényéből áradó erőt, mely megrészegített az imént; most azonban hideg fejjel, számítóan, túlontúl sok makacssággal és önbizalommal teszem mindezt. Szavaim tetteim ellen szólnak, ám olyan könnyedséggel ejtem ki őket a számon, olyan mérhetetlenül hidegen és közönyösen, hogy gyanítom, jól összezavarom most. Ez a célom. Az, hogy sikerült-e, vagy sem, nem tudom. Talán túl jól ismer. Talán képtelenség átvernem őt. Nem tudom, de azért személyes, női büszkeségemből adódóan muszáj megpróbálnom.
Ő pedig újra kérlelni kezd, és ijesztget, hogy mi lesz, ha más világosok jönnek értem, ha ő üres kézzel tér vissza Angliába. Na, nem mintha tőlük félnék, de belegondolok az esetleges megjelenésükbe. És igenis azt látom magam előtt, kristálytisztán, amit Robin leírt. Azt hiszem, ha valóban ennyire komoly az ügy, a vérem fog folyni. De persze, tudom jól, nem ilyen komoly. Robin csak magával akar vinni, hogy aztán learathassa a babérokat, és esetlegesen visszaszerezhessen. De ezt, sajnos, vagy nem - egyelőre nem tudom -, nem engedhetem neki. Lévén, a munkám valóban ideköt. A sötéteknek nem tartana sokáig kideríteni, hogy hol vagyok, merre járok, és kivel vagyok éppen; így aztán teljesen valószínűnek látom, hogy felkeresnének. És kit találnának velem? Persze, hogy egy világos ügynököt. Első dolguk lenne kíméletlenül kivégezni Robint, hogy aztán engem visszahozzanak Seattle-be, kihallgassanak, és esetlegesen büntetésben részesítsenek. Hát, köszönöm szépen, de nekem erre nincs szükségem. És Robinnak sincs erre szüksége, ahogy rám sem. Csak bajt hoznék a fejére, csak újra megbántanám.
- De, teljes mértékben komolyan gondolom - fonom karba kezeimet, és bár teljességgel ellentmond ez a logikának, mégis így teszek. Nem adom meg neki ezt az örömöt. Tényleg féltem. Aztán hallgatom a monológját. Szívbemarkoló, tényleg, és ezt komolyan gondolom. Nem adom a tudtára. - Hagyd a szentbeszédet, mert nem hat meg a dolog - legyintek. Nem tudom, hogy tudja-e, hogy, félretéve a büszkeséget és a makacsságot, azért nem megyek vele, mert valóban bűnös vagyok, és nem szeretnék a következményekkel számolni. Nem itt, és nem most. Ugyanis nekem még dolgom van a sötétek körében, pontosan tudom, hogy milyen értékes boszorkánya vagyok a rendnek. - Nem megyek - zárom le újra, sokadjára a témát.
Aztán megragadja a figyelmemet, és megfog bennem valamit, ami még emberi. Ami a régi önmagamból maradt meg. Megtalálja azt a nőt, Reginát, s nem Victoriát, aki nem hideg logikával gondolkodott és, aki tudta, mi a szeretet, a szerelem, a hűség, a becsület és a megbecsülés szavak jelentése.
Megragadja karcsú csuklómat, és már vonszol is magával, át az egész éttermen, hogy aztán egy sötét, varázslóktól mentes zugban a vállára kapjon, és úgy vigyen fel az emeletre. Ellenkezek, hogy ne ellenkeznék. Képes lennék varázslatot is használni, csak, hogy menekülhessek. Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy nem csak, mint ügynök és bűnös fogunk elbeszélgetni, ha magunk maradunk, hanem, mint férj és feleség is. És, ha őszinte akarok lenni, a másodiktól valahogy jobban félek.
Nem sikítok, és nem kiabálok segítségért, az nem én lennék. Helyette kapálózok, és ott ütöm, ahol érem - vagyis a hátát, jobb híján. A szobájába visz, nyílik az ajtó, a helyiség közepére rak le, mint valamiféle csomagot, hogy aztán becsukja az ajtót. Varázslattal is. Ember legyen a talpán, ki egy tehetséges mágus átkát képes megtörni. Én sem tudom, ha egy gyengébb, tehetségtelen mágus próbált volna meg bezárni ide, azzal még elboldogultam volna, de Robin túl jó. Majdnem annyira, mint én...
Az ablakhoz araszolok, és kipillantok. Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy kiugorjak, és ahogy kutatok valami után, amibe belekapaszkodva lemászhatnék, bosszúsan konstatálom, hogy sehol semmi.
Épp válaszolnék, hogy mégis miért állok ellen - talán bevallani készülök gyilkosságaimat? -, és már szóra is nyitom a számat, ám ő megelőz, és javítja saját magát. Ajkaimat összezárom, és meredten nézek rá. Nem tudom megmagyarázni. Akkor éjjel éreztem valamit. Felébredtem, és azt éreztem, hogy menekülnöm kell, amíg még nem késő. Mielőtt még túlságosan megszeretem. Hogy miért félek ennyire a szeretettől és a törődéstől, hogy miért esik nehezemre feldolgozni, hogy valaki tényleg szeret, nem tudom, miért van. Ilyen ember vagyok. Azt hiszem, anyám tett ilyenné, aki soha nem szeretett – vagy legalábbis Norát jobban szerette, és ezt kifejezetten éreztette is velem. Meg kellett tanulnom elfojtani az érzéseimet. Hányszor, de hányszor éreztem azt, hogy lehetek bármilyen jó, kiváló, kitűnő boszorkány, anyám soha nem fog úgy szeretni, mint nővéremet. És ezt a mérhetetlenül nagy szomorúságot, keserűséget és csalódást soha nem mutathattam ki. Én nem engedtem saját magamnak. Nem akartam azt mutatni, hogy mennyire fájnak belül a dolgok. Másfelől pedig védenem kell Robint.
És most, itt állok a férfivel szemben, akit a világon mindennél jobban szeretek. Talán egyedülálló módon szeretem. Talán csak őt szeretem. És a szomorú az egészben az, hogy most őt is ellököm magamtól.
Mint csapdába csalt vad, az ajtóval szemközti falnak lapulok. A szoba nem túl nagy, mindössze egy franciaágy, két éjjeliszekrény és egy kisméretű ruhásszekrény van benne. Semmi több. Ő az ajtónál áll, én az ablaknál, az ágy választ el minket egymástól, és még egy-egy méter.
Nem bírom elviselni a távolságot.
Tekintetem meglágyul, szigorú vonásaimmal egyetemben, tartásom laza. Őt nézem. A szemébe nézek, majd végigjáratom rajta tekintetemet, minden egyes porcikáján, és hallgatom a metsző csöndet - ugyanis választ még nem adtam, ő pedig nem szól semmit. Nézem őt. Az egész lényét. És azon gondolkodom, hogy hogyan is érte el azt, hogy így szeressem? Hogy ennyire nagyon szeressem. Nem tudom. Talán olyan dolog ez, amit nem is lehet megmagyarázni. Csodálatos, elemi és természetes. Megmagyarázhatatlan, mint a mágia. Nincs rá ésszerű válasz.
- Sajnálom - sütöm le pillantásomat -, de nem mehetek veled. Nem lehetek veled, Robin. Nem szabad - úgy mondom ezt, mintha a Minisztérium szabályai nem-, de egy másik hatalom szabályai számítanának. Érezheti ő is, hogy nincs minden rendben. A sötétek szabályai számítanak. Mert ők veszélyesek. Tudom, mert én is az emberük vagyok, végrehajtó vagyok, ismerem a saját módszereim mellett a társaimét is. És tisztában vagyok vele, hogy mind mocskos, a saját nemében - még, ha az enyém is a legmocskosabb, a többi végrehajtó sem vajszívű.
Nem válaszoltam a kérdésére. Mert azzal leleplezném magamat - minden tekintetben.
- Sajnálom, de nem mondhatom el a kérdésedre a választ - ingatom meg a fejemet, és nem nézek rá, mert tudom, hogy akkor kiborulnék, és azt most nem engedhetem meg magamnak. Hangom alig több, mint suttogás, kissé karcos és tényleg bűnbánó. Őszinte vagyok. Ritka pillanatok egyike. - Nem tehetem. Kérlek... felejts el engem, Robin - szinte könyörgök, még mindig a padlót nézve.

MUSIC: Bones | NOTE: Dark twisted fantasy turned to reality | WORDS: 1 408

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Csüt. Nov. 20, 2014 1:23 am





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust



Összezavar teljesen, ez a két nő... az én Reginám és a rideg Victoria. Mintha ikrek lennének, pedig egy és ugyanaz a személy ők ketten, az érem két oldala... hát ez lett belőle nélkülem. Fáj látni, hogy mit művel saját magával... teljesen kifordult néhai önmagából. És mégis, éppen ezért kell erősnek lennem most mindennél inkább. Regina mintha csak azért sejlene fel egy-egy apró, illanékony pillanatra; hogy reményt adva suhanjon tovább átadva a helyét a másiknak. Igyekszem hát erősnek mutatkozni, elvégre férfiből vagyok vagy mi. Nem omolhatok össze csak azért, mert a nő aki egyszer már összetörte a szívemet most újból bepróbálkozott. Nem fogom az orrára kötni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy túléljem mindazt amit maga után hagyott távozásával. Igazából felkészültem minden eshetőségre, igen még erre a verzióra is van forgatókönyvem. Egyszer meg tudott lepni a múltban, azonban másodjára már nem fogja tudni ugyanazt eljátszani velem... átlátok a szitán, hiába minden mesterkedése.

Nem tehetek mást, mint felvértezni magam és reménykedni, hogy kitart a dolog addig míg betörve a felszín alá előszólítom belőle ismét Reginát. Láttam, éreztem Őt; nem fogom feladni a reményt, hogy visszakapjam a feleségemet. Akármi volt az oka arra, hogy elmenekült, hogy most ismét megpróbál ellökni nem érdekel. Innen ugyanis csak együtt fogunk távozni, külön nem. A sorsunk régóta összefonódott, és bolond ha ezzel szemben akar dacolni. Oh, hogyne tudnám mennyire gyűlöli a szabályokat. Az anyja folyton korlátok közé szorította, szabályozta szinte még a lélegzetvételét is... nem csoda, ha velem szinte megszökött, úgy menekült el otthonról, mintha megégették volna. De az anyja nem nyugodott, addig nem nyugodott amíg el nem érte, hogy máshová költözzünk. Nekem édes mindegy volt az, hogy hol fogunk élni, ha együtt tesszük.

- Mond, te néztél ma már tükörbe? - Kérdezem tőle megütközve. Döbbenet, hogy mennyi minden baromságot hord össze ez a nő. - Hogy gondolhatod, hogy megtörni jöttem téged és nem segíteni neked? Merlin szerelmére Regina, hát tényleg ennyire nem ismersz?! - Na igen, ha valaki jó eséllyel ki tud hozni a sodromból az ő, ez kétségtelen. Mindig is értettünk ahhoz, hogy a másiknak hogyan szúrjunk oda kellőképpen. És tagadhatatlan, hogy ő ehhez nagyon ért, hiszen számos kérőjének tette pokollá az életét mielőtt végleg elüldözte volna őket és mindezt miért? Hogy az anyját bosszantsa vele. Máig nem értem a családját, kész rejtély nekem mindegyikük. Talán az lehet a ludas a dologban, hogy míg ők szinte már betegesen vonzódtak a sötét mágiához, én zsigerből taszítottam minden ilyesféle dolgot. Talán ez volt az, ami miatt végül Regina észrevett... amiért belém kapaszkodva próbált elmenekülni ez elől az egész elől, amíg még lehetett. Kezdem azt hinni, hogy tényleg valóra vált mindaz, amitől rettegtem és végül hiába szokott el, ő is egy lett közülük... és akkor be kell vinnem, nincs mese. Vagy magam is számkivetetté válok, üldözötté mint ő maga.

~Vajon megérné? Regináért mindent odadobnék, hisz tudom az a végzetünk hogy együtt legyünk örökké. De Victoria? Ez az új énje, ez a másik nő... benne nem bízom. Hideg mint a jég, alattomos mint a kígyó... Ki tudja nem döfne-e hátba az első adandó alkalommal, mikor álomra hajtom a fejemet és lehunyom a szememet.~ Persze játssza az elkényeztetett királykisasszonyt most is, mintha megtéveszthetne. Mert nem hiszek neki, lehet hogy ezt az új Victoriát nem ismerem, de Reginát akár a tenyeremet. Lehunyom a szemem, amikor játszadozni kezd megint, túl közel van, érzem ismét az illatát mely oly élővé tesz megint, hogy a szívem ismét hevesen kezd verni tőle és ezernyi régi emlék tör utat, mert a szeretett nő ismét ily közel van hozzám és mégis oly távol van tőlem. Látom, hogy élvezettel gyötör; ám nem adom magam oly könnyen, mint elsőre tűnik. Már beláttam a kígyóbőr alá, és az utolsó leheletemig küzdeni fogok kettőnkért. Akkor, annyi évvel ezelőtt megfogadtam, amikor megesküdtem vele... és ha a rosszban résznél is járunk éppen, hát legyen de tegyük akkor együtt, ketten.

Mindent bevetek, szinte mindennel próbálom észre téríteni ám úgy tűnik ez sem hatja meg. Mintha nem érdekelnék többé a következmények. De ő nem halhatatlan, tudhatná hogy bizonyos határokig mozgolódhat csak vagy végleg el fog veszni. Nem értem a makacsságát, nem értem a halálvágyát. Teljesen logikátlan, s ez egyáltalán nem jellemző Reginára. Összezavar, ezer és ezer kérdést vet fel ezzel.
- Akkor én is itt maradok... veled. - Mondom ki ezzel mindkettőnkre az ítéletet, bár fogalmam sincsen róla mit is teszek éppen. - Egyszer már elhagyhattál, mert hagytam hogy elmenj. Mert azt hittem az én hibám volt, hogy miattam történt. Elengedtelek mert tudtam te többet, jobbat érdemelsz nálam. De most már tudom valami más oka volt. És még egyszer nem nézem végig tétlenül az ablakon át, ahogy elszöksz előlem. Tudom, hogy mindketten sokat változtunk azóta; de engedd hogy segítsek és végre bízz bennem, Regina! Merlinre, nem az ellenséged vagyok hanem a férjed! Tudod egyáltalán még mit jelenet az? Emlékszel még arra egyáltalán, hogy mit jelent? A szeretet? A hűség? A becsület? A szerelem, aminek a nevében kérlek hogy végre térjél észre mielőtt késő lesz? -

Csak bámuljuk egymást némán, ki tudja mennyi időn át, persze a kérdéseimet és a legfontosabbat - hogy anno miért is hagyott el - válasz nélkül hagyja. Látom, hogy vívódik magával... senki nem tud úgy olvasni benne mint én. Másokat talán becsaphat Victoriaként, de engem soha míg Regina át-átsejlik az álcája alól. Tudom, hogy ésszerűtlenül viselkedem. Le kéne fegyvereznem, hatástalanítanom aztán Angliába vinnem. Otthon lehetnék vele, mire lemegy a nap; elvégre profi ügynök vagyok vagy mifene. Ha nem lenne a feleségem... Nem, ez így nem teljesen korrekt. Ha korrekt akarok lenni, akkor azt kéne mondanom hogy... ha nem lennék még mindig szerelmes belé meg tudnám tenni. Mert ugyebár itt van a kutya elásva, ezért hezitálok, ezért nem teszem amit a józan ész diktál. Mert mellette nem tudok nem a szívemre hallgatni. Mert az ösztöneim mást súgnak, hogy ne adjam fel mert ez még nem a veszett fejsze nyele, még van kiút mindkettőnk számára és minden helyrehozható.


Aztán megszólal, én pedig szoborrá merevedek. Kis híján kiguvad a szemem is, annyira figyelek rá. Bocsánatot kér. Nem, nem csal a fülem... tényleg elnézést kért.
- De miért nem? Ki merte megtiltani ezt neked? - Odasietek hozzá és meg ragadom a vállainál fogva, hogy megrázzam. Szörnyű balsejtelem kezd úrrá lenni rajtam, hogy mégis minden igaz talán amit róla mondtak és az a sok ember, az a sok ember tényleg miatta halt meg. Igen, Victoriáról határozottan el tudom képzelni hogy gyilkolna is akár... de Regináról?! Az én Reginám soha nem lenne rá képes! - Nézz a szemembe, kérlek! Nézz a szemembe és mondj el mindent! Én segíthetek! Együtt bármivel elbánunk, te meg én! Kérlek! Egyszer már elveszítettelek, nem foglak még egyszer! Mert még a történetek ellenére sem voltam képes elfelejteni téged! Még mindig, tiszta szívemből szeretlek téged Regina Kenway! -

Kinek? Reginámnak ♥ ||  Szószám? 1, 2, sok || Zene? Katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben vagy facebookon!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Kedd Dec. 02, 2014 6:30 pm




Old wounds.

'It's not too late, help me breathe again!'


Erősnek kell lennem. Nem szabad felfednem magamat. Újra el kell fordulnom Robintól, és újra meg kell sértenem, ha azt akarom, hogy békén hagyjon. Vagy, ha más nem, lelkiismeret furdalás nélkül tegyen ártalmatlanná, ha arra kerülne a sor. Nem akarok neki rosszat, de nyilván nem így terveztem a mai programomat. Őszintén szólva, lenne más dolgom is, de ez még csak a kisebb probléma. A pénz nem érdekel, azonban ez az egész szituáció félelmetes, rémes, és csodálatosan szörnyűséges módon szakítja fel a régi sebeket, melyek a lelkeinken húzódnak végig.
Tudom, hogy én vagyok a fő bűnös ebben az egészben, hiszen én hagytam el, én vertem át. És most én próbálom megvédeni – mondhatni, saját magamtól -, de ez nem megy, ha nem hagyja. Márpedig Robin láthatóan nem hagyja, én pedig makacs-, szinte konok mód ragaszkodom hozzá, hogy itt hagyjon, és felejtsen el. Bármennyire is fáj, de meg kell tennem. Az ő érdekében. És, ha hiszi, ha nem, ez nekem sem volt egyszerű döntés, nekem sem volt könnyű elhagyni őt, és én is szenvedtem, minden egyes nap. Máig szenvedtem. Sőt, most is szenvedek, hogy ennyire közel van hozzám, hogy újra látom; legszívesebben ölelném, csókolnám, ahol érem, el sem ereszteném többé, de nem tehetem. Célom megvédeni őt, és kihagyni a mocskos bizniszemből, és, ha ez csak így lehetséges, akkor megteszem. Ráveszem, hogy lépjen tovább. Így, vagy úgy, de el kell felejtenie engem.
Bármennyire is szeretném elhinni, hogy Ő lehet a kulcs a zárba, valahogy nem megy. Nem hiszem, hogy, ha ő vinne vissza Angliába, megoldódna mindaz, amit ténylegesen és valóban elkövettem. Mert, hogy valóban gyilkoltam. Bűnös vagyok. Nem, hogy elítélne a Tanács, lehet, hogy meg is ölnének. Nem tartom kizártnak, lévén túl sok vér tapad a kezeimhez. Sejtem, mi tett ilyenné. Pontosabban: ki. Azt hiszem, anyám indított el a lejtőn. Nem akarom rá hárítani a felelősséget, hiszen az általa kijelölt útról egyszer már letértem, anno Robinnal. Az én saram, hogy valamilyen úton-módon visszatértem az általa kijelölt ösvényére. És meg is ittam a levét...
Kérdésére szép ívű szemöldököm felszalad a homlokomon.
- Tessék? – kérdezek vissza, élesen és dühtől szikrázó tekintettel. Aztán meg is kapom a kérdésemre a választ, szinte azonnal. – Manapság eléggé bizalmatlan vagyok, Robin – adom tudtára, hogy mindennek ellenére nem bízok benne. – Törődj bele. Vagy erőszakkal viszel vissza, vagy sehogy sem. A Te döntésed, Drágám – arcom semmi érzelmet nem tükröz, miközben beszélek. Nyilván rájött, idő közben, hogy nem véletlenül nem akarok vele menni. Gondolom, sejti már, hogy gyilkos vagyok, veszélyes, kegyetlen gyilkos, ki nem hallgat másra, csak a hideg logikára. És talán ez megrémíti és elijeszti tőlem, a közelemből, az életemből. Mert pontosan tudom, hogy nem fog bántani, ismerem, nem ártana nekem. Azt még nem döntöttem el, hogy én a célom érdekében fogok-e ártani neki... nem tudom. Talán az nyitná fel a szemét, talán akkor megbizonyosodna róla, hogy már nem az a nő vagyok, aki voltam, ha megégetné magát – általam, szó szerint. Az emberek változnak. Ezt teszi az idő és a hatalom. Aki fogékony rá, ezek miatt kegyetlenné válik.
Robin nem. Ő nem kegyetlen. Nem mondom, hogy soha nem csipkelődik, nem szurkál, de... a francba is! Ő vezetett ki a sötétségből. Akkoriban olyan voltam, mint egy csapdába csalt vad: nem akartam eleget tenni anyámnak, bosszantottam csupán, ő pedig annyira szeretett, hogy képtelen lett volna ezért kitagadni. És én is szerettem őt annyira, hogy nem hagytam volna el, csak úgy, se szó, se beszéd. Lehetetlen szituáció volt. Mindaddig, míg Robin fel nem bukkant. Ő mindent világossá tett. Minden egyszerű és érthető lett. Rájöttem, hogy el kell hagynom a családomat, mert nem lehetek az, aki lenni akarok, aki vagyok. Robin pedig úgy szeretett, ahogy vagyok, amiért a családom ferde szemmel nézett rám. Amiért vad és megzabolázhatatlan vagyok, mint az erdőtűz. És képtelen voltam szeretni, mert mindenki csak be akart törni. De Robin nem. Ő szabadon akart velem száguldani. És ezért szerettem belé. Ő nem akart visszafogni és megváltoztatni, hanem abba a nőbe szeretett bele, aki voltam. És aki talán most is vagyok – belül, lelkem legmélyén.
Viszont mostanában lehet, hogy inkább vissza kellene fognia, mert rettentően elszaladt velem a ló, és nincs megállás a lejtőn, nincs visszaút.
Bár tudnék olvasni a gondolataiban. Bár észhez tudnám téríteni, bár elmondhatnék neki mindent, következmények nélkül. De nem tudom, mire gondol. És nem mondhatok neki semmit sem, a saját biztonsága érdekében.
Ahogy kimondja, hogy itt marad, megrökönyödök. Szerintem látszik is egy pillanatra átfutni az arcomon a csalódottság és a félelem egyvelege.
- Nem teheted – szögezem le, határozottan. Nem kérésnek szánom, hanem szilárd kijelentésnek. Viszont az, amit utána mond, mélységesen elszomorít. Érzem, ahogy ez az érzés belülről szorongat, szinte fuldoklok tőle. Beleborzongok a tudatba, hogy látott, amikor menekültem, és azt hitte, miatta van mindez. Pedig nem. Oh, Robin, bár tudnád... olyan önzetlen volt, mindig is. Persze, hogy arra gondolt, hogy Ő a rossz, és én vagyok az áldozat! Hogyne tette volna? Ő ilyen. Nem kishitű, nem értékeli magát alul, de, ha rólam van szó... a szemében én soha nem voltam gonosz, és Ő mindig látta bennem a jót. Pedig néha igazán halványan pislákolt az a kedves fény a lelkemben.
Bízok benned. Magamban nem bízok – nyitom szóra ajkaimat, de teljesen más szavak jönnek ki rajta. Nem ezek, nem az, amit valóban mondani akarok.
- Ezek a fogalmak lényegtelenné váltak – ridegen ejtem ki e szavakat. Nagyon sok erő kell nekem ahhoz, hogy most ne omoljak össze, és olyan sok mindent szeretnék mondani, de erővel kényszerítem magam a hallgatásra. Belülről harapdálom a számat, összepréselem ajkaimat, és ökölbe szorítom a kezeimet. Érzem, ahogy a gyomrom összeszorul, a torkomban gombócba gyűlnek az érzelmek. Így kell tennem. Bármennyire is fájdalmas és helytelen is. Robin talán idővel rájön, vagy kiderül, hogy mi volt a tervem. Vagy egy nap, ha nem lesz túl késő, el tudom mondani neki én magam, személyesen. De ahhoz az kell, hogy itt és most tartsa távol tőlem magát. Úgy érzem magamat, mintha egy ketyegő bomba lennék, mintha máris elkezdődött volna a visszaszámlálás, mintha ezer szikra pattogna körülöttem, és már csak egyetlen, óvatlan láng kell ahhoz, hogy a detonáció beinduljon. És azt nem várhatom meg.
De Robin nem ereszt, sőt, karjaiba kap, vállára fektet, és a szobájába visz. Tehetetlen vagyok.
Nem tudok elszaladni. Abban bízok, ha bocsánatot kérek, azzal megnyugszik, és belátja, hogy mindez már veszett ügy. Veszett ügy vagyok. Olyan, amiért nem kellene harcolnia tovább. Megpróbálok kitérni előle, de nem sikerül, esetlenül teszek egy lépést hátra, s érzem, hogy már nincs túl messze a fal és az ablak.
Még több kérdés, melyekre nem válaszolhatok. Itt és most nem, neki nem. Magatehetetlennek érzem magam ebben a helyzetben. Érzem, ahogy csupasz tenyeremben szaladgálnak az apró szikrák, ahogy hozzám ér, és valósággal beszorít a fal, és önnön maga közé. Izmaimat megfeszítve próbálok szabadulni szorításából, lesütöm a szememet. Tenyeremben jól hallhatóan pattognak az ideges kis szikrák.
- Engedj el – sziszegem magam elé, a padlónak, mégis Robinnak címezve. – Tudod Te is nagyon jól, hogy a bestiák hogyan reagálnak ilyesmire; támadnak. Ahogy azt is, hogy utálom, ha sarokba szorítanak.
Következő szavai belém fojtják a szót. Most nézek csak fel rá, egyenesen a szemébe, és a barna és a kék szempár összefonódik, abban a pillanatban, ahogy találkoznak.
- Szeretsz? – ingatom meg a fejemet. Nem szabadna így érezni, és nekem sem szabadna ezt éreznem. De ez van. Az érzések pedig összezavarnak. Immár szikráktól mentes tenyeremet alkarjára fektetem, ahogy magához szorít. – Hogy vagy képes ilyesmire? – a kérdés feltételének sora most rajtam van, öntörvényűen döntöttem így, annak ellenére, hogy még nem válaszoltam meg az Ő kérdéseit.
Válaszára várva tétova lépést teszek irányába.

MUSIC: Rescue Me | NOTE: Show me who I am, fight for me! | WORDS: 1 236

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Kedd Jan. 20, 2015 6:46 pm





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust



Ismét láthatom a sértődött hercegnőt, ahogy Victoria visszakérdez. Tekintete szinte szikrázik a dühtől és van valami borzasztóan fennkölt benne és bár sosem vallanám be, igenis szexis ez az új Femme Fatale énje; ám ugyanennyire veszélyes is egyben ezt jól tudom. Vigyáznom kell vele és mielőbb ki kell ismernem mielőbb, különben csúnyán megüthetem vele a bokám. Nem, senki se higgye hogy feladtam volna a tervem miszerint Reginát visszahozom.
- Azt látom. - Mondom savanyúan, bár én inkább keserűnek mondanám de megtartom eme gondolatot magamnak. Nem szükséges, hogy Victoria tudja mennyire bánt az, amit most művel velem, velünk. Látom, ahogy kimondom maradok és ezáltal megpecsételem mindkettőnk sorsát az előttem álló nő megváltozik. Először megrökönyödik, de aztán félelmet látok keresztülfutni gondosan maszkká merevített vonásain és talán csalódást is. Aztán pedig képes és megtiltja nekem, hogy itt maradjak. Fogalmam sincsen, hogy mit képzelt magáról, de nagyon nagy tévedésben él ha azt hiszi hallgatni fogok rá. Nem csak ő tud megzabolázhatatlan és vad lenni, mint az éj fekete vadló. - Már pedig ez a helyzet. Amíg nem jössz vissza velem, én sem térek haza. - Nem mintha otthonnak éreztem volna valaha is nélkül Angliát; de ez egy másik kérdés, amit szintén nem kötök az orrára.

Megütközök azon, amit mond. Nézem ezt a nőt és nem értem. Kész rejtély számomra, hogy mit és miért tesz. Sosem voltunk még ilyen messze egymástól, hiába van közel most hozzám. Azt hittem, hogy ha megtalálom minden megoldódik egyből. Na jó, ez nem teljesen igaz. Tudtam, hogy nyilván adódni fognak nehézségek. Ismerem a nejem, makacs mint valami jól megtermett öszvér. De azt hittem, abban reménykedtem titkon, hogy a viszontlátás feltép benne mélyen belül valamit, hogy tudok rá hatni még. És bár néha úgy tűnik, hogy még mindig él benne mélyen valahol az a nő, akibe beleszerettem és akit feleségül is vettem; mégis valami érthetetlen oknál fogva foggal-körömmel ragaszkodik ehhez a marhasághoz, hogy itt maradjon. Azzal gyakorlatilag a bűnösségét ismeri el, vagyis inkább tetézi a dolgot, hogy nem akar együttműködni a hatóságokkal, jelen esetben velem. Okkal viszem el a kíváncsi szemek elől, ezt a cirkuszt másnak nem kell hallania. Abban bízok, ha nem tud elszaladni, ha magunk vagyunk talán magyarázatot ad erre az ámokfutásra. Mert valami itt nagyon bűzlik és nem a helyi sajtkülönlegességek az már fix. Csak rá kell jöjjek mi az, amit rejteget előlem. Mert valamit bizonyosan nem mond el, érzem. Hiába kéri, nem engedem el. Van olyan, amiért érdemes harcolni az utolsó leheletünkig: érte, értünk. Ezt sosem fogom feladni!
- Akkor ne kényszeríts rá, hogy sarokba kelljen szorítsalak! Mondj el mindent! Tudni akarom, hogy mi a fene folyik itt! Anélkül nem tudok segíteni! - Eresztem el végül mégis, mert érzékelem a pattogó szikrákat. Más sem hiányzik, minthogy felgyújtsa a szobát, amikor magunkra zártam.


- Mindennél jobban. - Tudnia kéne, hiszen láttam rajta ő is érez valamit még mindig irántam és nem közömbös. - Hát lehet téged nem szeretni?! - Szegezem neki a kérdést. Én ismerem őt, igazán ismerem milyen... talán még önmagánál is jobban. - Társam vagy egy életre Regina, egészségben... betegségben... jóban... és rosszban... - Ismétlem neki az eskünk szövegét. Most egyértelműen a rosszban résznél tartunk, de bízom benne hogy egyszer lapozhatunk és egy teljesen más, új fejezethez érkezik el az életünk. Az érintése jól esik, sőt kifejezetten sóvárgok utána. Oly régóta nem volt részem ebben, hiányzott már nagyon. És ez most bizony olaj volt csak a tűzre, ami azt eredményezte, hogy gondolkozás nélkül csókoltam meg ismét, szenvedélyesen az ajkainak esve. Érezni akartam, tudni hogy ő is érzi ezt még, nem csak én. Lehet, hogy Victoria a képembe hazudik és tökéletes színész; de benne élő Regina... a testének reakciója megadja nekem az igazi választ.


Kinek? Reginámnak ♥ ||  Szószám? 1, 2, sok || Zene? Katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben vagy facebookon!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Szomb. Feb. 28, 2015 11:55 pm




Old wounds.

'I'm gonna run to the edge of the world.'


Hozzászoktam, hogy az emberek, így, vagy úgy, de engedelmeskednek nekem. És rohadtul nem tetszik, hogy Robin most nem teszi ezt. Igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok királynő, de még csak nemesi vér sem csörgedezik az ereimben, és Robin sem holmi papucs, vagy olyan valaki, akit csak úgy lehet irányítani, akinek csak úgy lehet parancsolgatni. Nem. Ő a maga ura volt mindig is, és hagyott teret nekem, de kettőnk közül határozottan Ő viselte a nadrágot. Nos... most rajtam is nadrág van.
Látom rajta a bizalmatlanságot, amin egy pillanatig sem lepődök meg. Persze, hogy nem erre számított. A nő, akit valaha szeretett, egy szörnyeteggé változott az eltelt évek alatt. Fordított esetben én sem lennék túl nyitott, sőt, talán félnék is tőle. Egy másik életben, igen, ebben nem; ebben az életben én vagyok az a bestia, aki elől a szörnyetegek menekülnek. Robin miért nem? Bármennyire szeretném elvadítani magamtól, nem sikerül, csak rosszabb lesz, a miatt, amiket mond, amiket tesz.
Szavaira hanyag eleganciával rándítom meg szép ívű vállamat. Ha a szép szó nem használ, akkor nem tudok vele mit tenni. Már éppen mondanám is, hogy tartom magam a mondottakhoz, ha vinni akar, vigyen erőszakkal, vagy maradjon itt, és legyen lovagias, győzzön meg – habár tudom, úgy sem tudna -, mikor is felkap, és se szó, se beszéd, a szobájába visz, és teljesen konkrétan, bebörtönöz egy hotelszobába.
Azon túl, hogy nem akarom veszélybe sodorni, valóban van félni valóm a Tanácstól. Mivel a gyilkosságok nem megrendezett dolgok voltak. Mind valóságosak, mind megtörténtek, mindet én tettem, mind az én lelkemen szárad. És a késem pengéjén. A kezemen. A kőszívemen. Mindenhol. Eddig ez nem zavart, de most, hogy látom a tükörképemet Robin szemében, és látom a megvetést, a csalódottságot lélektükreiben, és kiülni az egész arcára... hát, maradjunk annyiban, hogy nem egy épületes élmény. Soha nem akartam csalódást okozni neki, vagy megbántani, összetörni a szívét, és lelkileg nyomorékká tenni. Erről szó sincs. Soha nem is volt. Én csak tudtam magamról, hogy nem feleségnek születtem, egyszerűen nem erre teremtettek. Aztán jött ő, és mindent megváltozatott. Érte élek-halok. Ő életem értelme. Nélküle mit sem érne az összes, rohadt, hátralévő napom. Meg akarom védeni, de úgy nem megy, ha ennyire szeret és ragaszkodik hozzám, és érezteti velem mindezt. Bár én is megtehetném!
- Nem – sziszegem -, itt és most biztosan nem. A falnak is füle van – értem ezt szinte, már-már szó szerint. Ugyanis, gondolom, a főnököm lesi minden lépésemet, vagy figyeltet; meg persze mágiával, és bűbájokkal is biztosan behintett. – Egyébként sem kérek a segítségedből – fordítom el a fejemet, és szegem fel államat. Nem bírom elviselni, hogy le kell sütnöm a pillantásomat, és leszegnem a fejemet. Senki előtt sem hajlok meg. Most sem, még ki is húzom magamat. Ugyanakkor Robinra sem tudok ránézni. Most nem. Azok után nem, hogy láttam a szemében a megvetést. Félek, hogy túl messzire mennék.
Amikor meghallja a tenyereimben sercegő szikrákat, melyek aranyszínűre festik a falat mögöttem, és a fekete farmeromra is az élet narancs szikráit ejtik, elenged. Jól teszi. Érzem is, ahogy azonnal visszakúsznak a bőröm alá a ragyogóan pattogó tűzkristályok.
Elhiszem, amit mond. Tudom, hogy tényleg így van. És éppen ezért veszélyes itt, velem lennie. Nem szabadna. Az életemet adnám érte. Fájdalmas, vagy sem, így van. Meghalnék érte. És nem akarok meghalni. De előbb ugranék egy tűzostor elé, vájatnám ki a szívemet, szakítatnám ki a tüdőmet, skalpoltatnám meg magam, mint, hogy Robint megöljék.
Vallomása cseppet sem hagy hidegen. Olyan, mintha gyomorszájon vágnának, mintha ezer szilánkra törne a szívem. A levegő a tüdőmben ragad. Képtelen vagyok megszólalni. A némaságomnak azonban más apropót adok: elzárkózott, érdektelen, blazírt képpel állom szavai ostromát. Nagy levegőt veszek, mintha csak untatna, holott úgy érzem, évek óta fuldoklom, és most törtem volna a sötét, jeges óceánom felszínére, mintha most vennék levegőt életemben először.
- Dehogynem lehet – suttogom magam elé, lehunyt szemekkel. - Könnyűvé teszem – fűzöm hozzá, mintegy zárójeles megjegyzésként, félhangosan.
Az eskü szövegének ismétlése felidézi bennem az esküvőt, magát. Újabb sebeket tép fel Robin, erőszakosan váj a páncélom alá, és nagyon nem tetszik, hogy ilyen hatással van rám, és, hogy miatta most pattog le az acél, és repedezik a jég. Muszáj megérintenem, ezt váltja ki belőlem. Nem tudok nélküle élni.
Amikor újabb, mindent elsöprő támadást indít ellenem, vissza akarom tartani, távol akarom tartani magamtól. Ugyan vállára fektetem a kezemet, de el akarom tolni, teret akarok szerezni magamnak. De képtelen vagyok rá. Hogy tehetném? Hogy téphetném szét, roppanthatnám össze a szívét, ha ezzel az enyémben is fatális károkat okoznék? Hiszen az ugyanúgy az én szívem, ami a mellkasában dobog.
Megfeszített izmaimat elengedem, és ahelyett, hogy megpróbálnék szabadulni, átkarolom a hátát, és a derekát. Finom mozdulattal simítok végig testén, rám nem jellemző gyengédséggel. Egészen karjaiba simulok, pontosan oda, ahova való vagyok. Ahova tökéletesen odaillek. Szenvedélyesen csókolom a szeretett férfi ajkait. Nem akarok elszakadni tőle, nem akarok elválni tőle megint. De tudom, hogy ez lesz, ennek kell lennie, erre vagyunk ítéltetve. Olyan ez az egész, mint egy palackba zárt villám, vagy egy álom, amit a markomba akarok szorítani.
Elszakadok tőle. Csak egy röpke pillanatra.
- Szeretlek, Robin – ki sem nyitom a szememet, és, amint kimondtam ezt, összepréselem az ajkaimat, és a csók emlékét őrzöm. Úgy ölelem magamhoz a pillanatot, mint egy törékeny kismadarat a tenyeremben.
Ezúttal én csókolom meg őt. Szenvedélyesen, szeretettel, szerelemtől túlfűtötten. Úgy, ahogy ezelőtt, rajta kívül senki mást nem csókoltam. Szívem hevesen kalapál a mellkasomban, mintha csak ki akarna törni a csontketrecből, mintha szét akarná tépni a húst és az ínakat. Balom a nyakára siklik, nem eresztem. Ő sem tette, amikor minden jel azt sugallta, ideje búcsút vennie tőlem. Annyi év után most végre azt érzem, hogy jól vagyok. Jó helyen vagyok, a tökéletes emberrel, máshol nem is lehetnék. Nem is akarok máshol lenni. Itt akarok lenni; itt és most.

MUSIC: Edge of the World. | NOTE: Need to find my way home. | WORDS: 947

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Márc. 23, 2015 11:58 am





For My Outlaw Queen
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust



Figyelem összeszűkült szemekkel, amint megrándítja a vállát. Még ebben az egyetlen, hanyag mozdulatában is több nőiesség és elegancia van mint ami egy ilyen egyszerű mozdulatban valaha is szükséges lehetne. Ez egyértelműen a lényéből árad, a fennkölt nőiesség és kiapadhatatlan méltóság, ami oly arisztokratikussá teszi őt, kiemelve az átlag közül. Regina mindig is olyan nő volt, aki megkapó volt mind személyiségében mind kinézetében vagy épp a viselkedésében. Egyszerűen nem hagyta hidegen az embert, óhatatlanul is megérinti a másikat így vagy úgy. Egy biztos, Reginát lehet szeretni vagy gyűlölni, de hidegen nem hagyja az embert erre meg merek esküdni. Csak nézem az előttem álló nőt és veszettül próbálok kiigazodni a szeszélyesebbnél is szeszélyesebb viselkedésén. Nem értem, hogy miféle indokok húzódhatnak meg a háttérben, ami miatt ilyen velem. Mert határozottan úgy érezem én erre nem szolgáltam rá, nem tettem semmi olyat amivel kiérdemeltem volna ezt tőle kezdve azzal, hogy elhagyott vagy hogy most hogyan viselkedik velem.

Annyiféle indokot próbáltam találni arra, hogy miért hagyhatott el - többnyire persze önmagamat hibáztattam - de most egyre inkább úgy érzem tévúton jártam mindvégig és kettőnkhöz, hozzám egyáltalán nem kapcsolódó indokok vezettek a múltbéli elválásunkhoz. Kissé úgy érzem, hogy csalódtam... a világban, benne, önmagamban... én egyáltalán nem erre számítottam, nem ezt akartam. És bár profi vagyok, aki minden eshetőséget számításba vesz és többnyire a legrosszabb opcióra számít, most mégis úgy érzem ez túl sok már. Fogalmam sincsen meddig kell lemenjek, mire észhez térítem majd Reginát, de nem fogom hagyni a feleségemet, a házasságunkat... vagyis inkább azt, ami még megmaradt belőle. Talán régebben túlságosan is féltem attól, hogy nem leszek neki soha elég jó - köszönhetően kedves anyósom ellenem való hadjáratának az önbecsülésem nem igazán volt sosem a toppon - és talál valaki mást, aki miatt elhagyhat. S talán valóban erről van szó, ezért akar ellökni és odalent az étteremben is talán épp várt valakire amikor összetalálkoztunk.

A féltékenység kezd mardosni hirtelen és a bizonytalanság érzése eluralkodik rajtam. Nem akarok még jobban összetörni, egyszerűen nem tehetem meg azokkal akik számítanak rám és arra, hogy majd elvégzem a munkámat. Mert ez messze több már, mint a mi kettőnk ügye. De mégsem tudok a feladatomra összpontosítani megfelelően miatta. Előbb ezt kell lerendezzem így vagy úgy, hogy aztán higgadtan fejest tudjak ugorni a többibe.
- Van valakid? Valaki más? - Lassan ejtem ki a szavakat, miközben arcélem is megrándul kissé. Hangomba fájdalmas él kerül, ahogy minden bátorságomat összeszedve nekiszegezem a kérdést. Mert talán rossz nyomon jártam és ez áll a háttérben. Valaki elcsavarta a fejét és beleszeretett, végül pedig vele menekült... ide, Seattle-be. Azonban legnagyobb megdöbbenésemre, amikor azt kérem mondjon el mindent kész kémfilmbe illően reagál. Mindketten elég paranoiásak voltunk/vagyunk azt hiszem alapjáraton is, de erre még az én szemöldököm is felszalad egy pillanatra, amikor kérdőn nézek rá és bizalmatlanul nézek körbe a helyiségbe ám semmilyen energiát nem érzek.

Elő kapom a telefonom, hogy aztán belepötyögjem a következőt: "Be vagyunk poloskázva? Megfigyelés alatt állsz? Regina, mond el hogy segíthessek!" Miközben terelés gyanánt a következőket mondom fennhangon.
- Ezt hogy érted? - Merem remélni, hogy lassan végre felgöngyölítem így a szálakat; mert már a hócipőm kezd tele lenni azzal, hogy egyre kuszább lesz minden. Kuszább, mint amilyen az elmúlt években valaha is volt. - Regina, kérlek ne csináld ezt! - Nem, eszemben sincsen megalázni magam, de szinte megfojt a bennem rejlő belső feszültség; ami arra ösztönöz, hogy tegyek meg bármit, mielőtt végleg elveszítem. Mert érzem, még nincs minden veszve. Hiába próbál ellökni, még látom, érzem maradt olyan része valahol mélyen belül, ami csak a néhány pillanat erejéig sejlik fel időnként; ösztönözve és újjáélesztve bennem a reményt és a hitet, amiért igenis érdemes küzdenem. - Regina, nézz rám! NézZ RÁM AZ ISTENÉRT! - Szinte már kiabálok, amikor felemelem a hangomat. Azt akarom, hogy nézzen a szemembe, ha mer.

Idegesít, hogy nem képes rám nézni, a szemembe, hogy hazudik mint a vízfolyás. Hogy szívtelennek mutatja magát. Mintha az könnyebb lenne, azt hinnem róla hogy már nem szeret és nem érez irántam semmit sem. Tudom, ha tényleg így lenne az összetörne újra... még most sem gyógyultam meg, nem vagyok túl rajta, rajtunk... talán sosem leszek. És a sebek feltépésének csakis akkor van értelme, ha még ő is érez valamit irántam. Erről pedig immáron magam is meggyőződhetek, amikor ismét elveszítve a kontrollt ajkainak esem. Nem tehetek róla, ilyen hatással volt rám mindig is...olyasmikre ragadtattam érte magam, amikre egyébként józan, hideg fejjel talán sosem. De vele?! Vele nem kellett megfontoltnak vagy olyannak lennem mint amit mások vártak el tőlem... vele önmagam lehettem és azt tehettem, amit akartam. Ő megértette és én is őt. Együtt szárnyalhattunk és mégsem akadályoztuk a másik kiteljesedését, önmagunkra találtunk egymásban. És veszettül hiányzik ez az érzés, hiányzik ő, mi... hogy együtt legyünk megint, ahogy annak lennie kellett volna mindig is. Mert mi összetartozunk, mindig is össze fogunk. Regina az igaz szerelmem, a lelki társam, a másik felem... ő az én Jinem és én vagyok az ő Jangja, csak együtt van értelmünk.

Amikor megérzem a vállamra csúszó kezeit, ahogy kezdetben ellenkezik ugyan ám az érzékei ellen indított alattomos és elsöprő támadásom ellen védtelennek bizonyul. Ismét átszakad egy gát, megreped a jégpáncél a szíve körül... és visszacsókol. Hirtelen elernyednek eddig feszült izmai és átkarol, hozzám bújik. Egészen a karjaimba simul, pontosan oda ahová való... ahol mindig is volt a helye, mellettem. Végre a szíve győz az esze helyett, én pedig nem tudok betelni vele. Azt hiszem sosem lesz belőle elég nekem. Minden lehetséges távolság megszűnik köztünk, ahogy ölelkezve, egymást vadul csókolva fejezzük ki mindazt szavak nélkül, amit mindketten tudunk: nem vagyunk képesek élni a másik nélkül. Boldogan legalábbis semmiféleképp nem. Az ki van csukva.
- Én is szeretlek Reginám. - Suttogom ajkaiba válaszul, mielőtt ismét nekem esne. Több időt nem is hagy szinte, a vérem pedig felforr teljesen ahogy szinte ledönt a lábamról. Oly rég nem érinthettem, nem ölelhettem magamhoz a szeretett nőt és az sem érdekel, ha felrobban a világ körülöttünk csak az számít, hogy most itt van velem és együtt lehetünk.


A falnak nyomom először, hogy aztán még hevesebben eshessek neki. Kezem a tarkójára csúszik, úgy túrok bele abba a dús, gyönyörű fekete hajába. Ám a nadrágom már fájón kezd feszülni rajta, kívánom... veszettül kívánom őt és akarom, itt és most. Enyhén leguggolok és a feneke alatt fogom össze két kezemet, hogy felállva aztán megemeljem Őt, a szeretett nőt és egészen az ágyig vigyem. Ha jót akar megkapaszkodik a vállaimban vagy a nyakamban, mert én ugyan el nem fogom ereszteni. Miközben lassan az ágyhoz sétálok vele, persze továbbra is csókolom szenvedélyesen, elvonva a figyelmét ezzel is. Így már csak arra eszmélhet, hogy a puha franciaágyra zuhan, én pedig rá ám a csókáradatot nem szakítom meg. Kezem mindeközben bebarangolja testét, igaz csak a ruháján át, hogy aztán amennyiben látványosan nem ellenkezik lassan, élvezettel kezdem el vetkőztetni.

Kinek? Reginámnak ♥ || Szószám? 1, 2, sok || Zene? Katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben vagy facebookon!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Pént. Ápr. 03, 2015 12:00 am




Old wounds.

'I'm gonna run to the edge of the world.'


Az állát figyelem. Szépen ívelt ajkait. Markáns arccsontját. A homlokán, nagyon halványan végigfutó barázdákat. A haját, mely tompa, arany fényben játszik az esti szürkület miatt a szobába éppen csak behatoló, utolsó napsugarak gyér játékában. Némán figyelem, és ő is éppen ugyanezt teszi. Nem beszélünk, csak... felmérjük a másikat. Változásokat keresünk, és találunk. Árulkodó jelek után kutatunk, melyeket az élet hagyott rajtunk. Sebhelyeket. Karcolásokat. Törésekre utaló nyomokat. Milyen kár, hogy a szívtörés, és a fekete üresség, a fájdalom, és a magány érzése mind-mind láthatatlanok az emberi szem számára. Ezeket persze a sajátos, csupán kettőnk között létező érzelmi síkon érzékeljük. Mert bizonyosan érzem, és látom. Inkább érzem, mert igazán Robin lélektükreiben látnám a fájdalmas valóságot, a probléma csupán az, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni. Túlságosan fájó lenne, azt hiszem, ezer darabra törnék, ha saját tükörképemet látnám abban a gyönyörűséges, csalódott szempárban.
Elzárkózom, és tartom a távolságot. Próbálom ellökni magamtól – mind hiába. És ez bosszant. És, e mellett, valamiféle szívszorító érzés is rám tör. Mardossa a lelkemet – már, amennyi maradt belőle -, a kőszívemet, az egész bensőmet, lényemet, mozgatórugóimat. Mert... mert ezt nem érdemlem meg. Ezt a szeretetet, törődést, odafigyelést, kitartást. Nem szolgáltam rá, és ebben holtbiztos vagyok. Robin helyében nem tudom, mit tennék önmagammal. Nem tudom, hogy mi a jobb: hogy azt teszi, amit, hogy képtelen felülírni önmagát, átírni azt az embert, aki; vagy, ha egyszerűen elkábított volna az elején, rám támad, és már az államhatár felé tartana velem. És ez mocskosul összezavar, és lebénít. Nem tudok nagyon reagálni az események forgó örvényére. Nem... tudok. Leblokkoltam és félek – ezt persze soha nem vallanám be, s próbálom adni önmagamat, adni a nőt, aki már egy ideje vagyok; mert megváltoztam, a lehető legrosszabb irányba.
Kétségek közt hagytam, anno, amikor leléptem. Nem hagytam egy levelet sem, nem mondtam semmit sem. Pontosan emlékszem arra, hogy mi vezetett rá erre. A koven, amihez titokban csatlakoztam, a nagyobb hatalom elérése érdekében, kegyetlen gyilkosok, és sötét, kétes alakok társulata volt, már akkor is. Megismertem a módszereiket, a hierarchiájukat, a berendezkedésüket, a módszereiket – és tanulni akartam. Olyan veszettül vágytam a tudásra, a hatalomra, melyek, ha kéz a kézben járnak, veszélyessé és kiszámíthatatlanná tesznek egy embert, egy boszorkányt, hogy eldobtam volna érte mindent. Egyet kivéve. A legfontosabbat.
Rövid időn belül elsajátítottam a gyilkolás különböző, válogatott módszereit, besurranó tolvaj lettem, rabló. És ott volt a mágia... a sötétség erői, a tűz pusztító ereje, mely mindig is hiányzott, és amely teljessé tett. Sok embert öltem meg. Sokuk szívét téptem ki, vájtam ki, törtem darabokra. Lőttem le vérfarkasokat, gyilkoltam vámpírt és alakváltót. Üzleteltem démonokkal – éppen csak a lelkemet nem adtam el. Sötét, mocskos időszakot tudok magam mögött, mely még mindig tart, és amelyből, úgy hiszem, nincs kiút; és nem kapok sem kegyelmet, sem megváltást, ha eljön az ideje annak, hogy fizessek a bűneimért.
Amikor beütött a krach, amikor a koven vezetője azt parancsolta, hogy szakadjak el mindentől, ami kötelez, mindentől, ami hátráltat, ami visszafog, ami korlátok közé szorít, választanom kellett. Vagy megölöm Robint, ahogyan az kiadatott, vagy nemet mondok, és akkor mindketten meghalunk, anélkül, hogy még egyszer látnánk egymást. Végül úgy döntöttem, hogy nem választok. A mesterem úgy tudta, hogy kitöröltem a férfi emlékeit, és eljöttem. Lehet, ezt kellett volna tennem. Lehet, ez lett volna a jó döntés, a bölcs döntés. De képtelen voltam rá. Önző voltam. Féltem. És nem tettem meg. Pedig egyszerű lett volna. Minden rendben lenne. Robin most boldogan élné az életét, nélkülem, gondtalanul, a házunkban, otthon, talán lenne egy családja is... minden jobb lenne.
Ha visszamehetnék az időben, megtenném. Nem félnék a tudás fájdalmától, ha ezzel megvédeném azt, akit szeretek. Mert így... csak bajba kevertem. Újfent.
Nem tudom, hogy hogyan tudnék szembenézni a rideg valósággal, Robin reakciójával, ha tudna róla, hogy miket tettem, hogy milyen dolgokat életem át, éltem meg, éltem túl.
- Valakim? – visszhangzom elképedve. – Ugyan... én csak játszom a szívekkel, Robin. Nincs senkim – újfent hanyagul vonom meg szép ívű vállamat, továbbra is kínosan ügyelve rá, hogy ne nézzek Robin szemébe. Ettől függetlenül nem hazudok. Nincs senkim – senki állandó. És mindenkiben Robint kerestem, mind hiába. Belőle csak egy van. Csak egy, és az is itt van.
Kétségtelen, hogy be vagyok poloskázva, hogy mindenféle követőbűbájok lengenek körbe, még a szobában is lehet, hogy van valami, vagy, ha más nem, a hotelben. A saját mérgeim közül innék meg egy fiolát, ha nem így van. Persze, nem lehetek benne biztos... ahogyan a mesterem sem lehet abban biztos, hogy bízhat bennem. Még most is, folyamatosan az elismerésért, és a feltétlen bizalomért küzdök. Küzdöttem. Mert ennek itt, most, a közeljövőben véget kell vetnem. Így, vagy úgy.
A képernyőre nézek, fejjel lefelé olvasom el a szavakat, és alig láthatóan bólintok.
- Nem akarom kiteregetni a szennyest, tudod? Nekem van itt egy életem, a mindenféle konspirációs teóriák pedig úgy terjednek errefelé, mint a futótűz – magyarázom, és remélem, megérti, hogy sajnos itt sem beszélhetünk. Sőt... kezdem azt hinni, hogy a világon nincs olyan hely, ahol nyugodtan megbeszélhetnénk a dolgokat, ahol magunk lehetünk.
- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegem. – Hiszen Te jöttél utánam, Te rángattál ide, és most Te szegezel a falnak! – csattanok fel, a mellkasát, a nyakát, majd az állát, és a száját nézve. Szinte rám kiabál. Soha nem csináltunk ilyesmit. Nem... ez nem igazán ránk vall. Össze is rezzenek. Nem emlékszem, még csak hasonlóra sem, korábbról.
Ránézek. Ahogy kéri, egyenesen a szemébe. És egyszerre látok benne mindent. A múltat, és a jelent. Látom benne önmagamat, és látom benne őt is. Szivárványhártyáiban a tél robban, a kék különböző árnyalataiban. Kívül egészen világos, belül pedig sötétebb, mint egy befagyott tó, tiszta tükre. Az átmenet mentén szürke, szinte ezüstösen csillanó pontok szóródtak szét. Elképesztően gyönyörű, de nincs időm elveszni pillantásában, mert magához von, és lehunyja a lélektükreit.
Én pedig újra elveszek. Az ölelésben. A csókban. A pillanatban.
Próbálok ellenállni, próbálok visszakozni, elhúzódni, eltolni őt, magamtól, de nem megy. Nem, mert ez az egész, ő, mi olyan, mintha eleve el lenne rendelve. Már nem tudom távol tartani magamat tőle, pedig okosabb volna. Bölcsebb. De nem megy, itt a helyem, a karjaiban, az ölelésében.
Az időnk pedig ketyeg. És a bomba hamarosan robban az aranykalitkában. Képtelen vagyok most, ebben a pillanatban ezzel foglalkozni, a következményekkel.
Szavaira elmosolyodok. Nagyon régen hívtak már így, hiszen mióta eljöttem, mióta elszöktem, a Victoria nevet használom, mindenki így ismer ebben az új életben. Kivéve Robint, aki valamiféle hidat képez a régi-, és az új önmagam között. Összetart, egyben tart, teljessé tesz, egésszé. Teljesen átlényegülök tőle, miatta. Ő teszi ezt velem. És csak vele lehetek teljes. Nélküle... csak árnyéka vagyok önmagamnak, félember, egy szörnyeteg, veszélyes bestia.
Nem tudom visszafogni az ösztöneimet, a vágyaimat és az érzékeimet. Hátam kemény, és rideg testnek ütközik, a falnak, míg Robinhoz bújok, simulok, csókolom, ölelem, és simítom végig testét, ahol érem, hajába túrok. Ahogy testének feszülök, érzem, hogy kíván, és én sem kívánom őt kevésbé. Ez pedig csak még jobban feltüzel, és éltet, élővé tesz. Szorosan karolom magamhoz, ha már idáig eljutottunk, nem eresztem. Most nem. Olyan régóta várok, várunk erre, hogy holnap ráérünk újra az ügyünkkel foglalkozni. Itt, és most, ez a mi pillanatunk. És senki, és semmi nem teheti tönkre.
Az ágy puha matracába süppedek, Robin pedig fölém magasodik; combjaim közé engedem a szeretett férfit. A Hold, szobába beszűrődő, kékes visszfénye megvilágítja arcélét, amitől, ha ez lehetséges, még elképesztőbben, bámulatosabban néz ki.
Ha Ő maga nem állna neki, én kezdeném kigombolni burgundi vörös blúzomat – s valójában így is teszek, akár csak Robin. Gyors, heves mozdulatokkal próbálom kibújtatni az apró gombokat a zárjukból, miközben Robin ajkait csókolom. Azonban a szeretett férfi más tempót diktál, mint, amit én, így lelassítok. Finom mozdulattal nyúlok fel, az Ő felsőjéhez, hogy az a matéria is lekerüljön végre, és a földön landoljon.
MUSIC: Edge of the World. | NOTE: Need to find my way home. | WORDS: 1 264

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Hétf. Júl. 13, 2015 11:55 pm





For My Outlaw Queen (+18)
Let me in the wall || You've built around
We can light a match || And burn them down
Let me hold your hand || And dance 'round and 'round
the flames in front of us || dust to dust



- Akkor? Mi ez az egész? - Csattanok fel türelmemet vesztve. Bár nem néz a szemembe, de hanglejtéséből tudom nem hazudik. - Úgy hiszem jogom van tudni, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Mit tettem, amiért elhagytál? Nem szerettelek eléggé? Nem voltál mellettem boldog? Mit nem adtam meg, amire szükséged lett volna? Miért menekültél úgy el, mint akit űznek? - Nem tudom egyszerűen megérteni, mert már tényleg tényleg minden eshetőséget végigzongoráztam magamban és egyik megállapítás se vezetett sehová. - Egy életed. Értem. - Mondom savanyúan látszólag, ám szememből és a biccentésemből láthatja vettem a lapot. Itt nem fogunk tudni érdemben beszélni. Gyors pötyögök a telefonon. "Akkor hol lenne biztonságos?" Nem értem, hogy mi folyik itt; de ez még jóval kuszább annál, mint amire számítottam alapból.


- Regina, engedd hogy segítsek! - Kérem tőle, mert ez így nem állapot. Azt nyilván sejtettem, hogy ő sosem lenne képes azokra a szörnyűségekre amikkel megvádolták és hogy valami más áll a háttérben; azonban mostanra kész összeesküvés elméletgyárossá váltam hirtelen. Mázli, hogy nem látja kavargó gondolataimat. Fogalmam sincsen, hogy ki akarja őt bemártani vagy mivel zsarolják és ki tartja sakkban, de ennek itt és most véget kell vetnem. Ez nem mehet így tovább, mindketten tönkremegyünk belé.

Nem akarom ezt az egészet, hogy én legyek a vadász és ő vad. Nem akarom üldözni, mégsem vagyok képes elereszteni. Szinte a megszállottja vagyok, s talán mindig is az voltam. Eltemethettem a dolgot látszólag, mutathattam azt a külvilág, a barátok és a család felé hogy túl vagyok már rajta és nem törődöm a múlttal; miközben nagyon is a fordítottja volt igaz. Nem volt nap, hogy ne gondoltam rá, hogy ne futottam volna bele valamibe, ami őrá emlékeztetett.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek. És ezt itt te provokáltad ki belőlem. - Mert megőrülök a közelségétől, a hiányától. Érezni akarom ismét, megint azt akarom hogy az enyém legyen teljesen. Nem akarok én kiabálni vele, de a tehetetlenség érzése kihozza belőlem a dolgot és elveszítem a türelmemet és oda a híres angol hidegvérem. Bár az is igaz, hogy mindketten hevesebb vérmérsékletűek voltunk mindig is bár ha Regina a tűz volt, én a víz. Másként voltunk elsöprő erejűek.

Egy pillanatra el is szégyellem magam, amikor összerezzen. Nem bántani akarom, Merlin látja lelkem mennyire nem ezt akarom. Épp csak úgy érzem magam, hogy a tehetetlenségem gúzsba köt, megfolyt, hogy alig kapok tőle levegőt. Rossz érzés. Nem kicsit, nagyon. De végre rám néz, és a csokoládé szín szempárjába feledkezhetek. Némán, pusztán tekintetemmel próbálom válaszra bírni az övét, kiolvasni belőle a kimondatlan szavakat. Így hagyom, hogy a tetteim vezessenek, azok beszéljenek a szavak helyett. Regina pedig úgy simul végül karjaimba, mint akinek mindig is ott volt a helye. Mert így van, össze tartozunk, ez odafent eleve elrendeltetett. A közelsége elveszi a józan eszem, olyasmire ragadtatom magam, amikre nélküle talán sosem. Nem törődök a jövővel, csakis a pillanatnak élek, kettőnkre fókuszálva. Hiszen ki tudja mit hoz a holnap, csak az biztos, hogy átölelem a vékony derekát és érzem magamhoz húzva őt, hogy tényleg itt van velem és nem álmodom pusztán ezt az egészet. Más se hiányzik, minthogy felocsúdjak ebből az egészből és egyedül találjam magam a hotelszobában.

Mit nem adnék azért, ha örökké tartana ez a pillanat. Olyan ez, mintha tűzijátékot gyújtottunk volna és most minden egyes kis rakéta felrobban szépen lassan egymásután bennünk. Mert érzem Regina sem közömbös vagy játssza meg azt, hogy kíván. Elégedett nyögést hallatok, amikor a hajamba túrnak ujjai vagy barangolni kezdenek a testemen. A nadrágomat egyre szűkebbnek érzem, teljesen birtokba akarom venni... hisz az enyém, ahogy én is az övé vagyok. Végre ismét azt a nőt tartom karjaimban, akibe beleszerettem és ez örömmel tölt el. Mert ez azt jelenti, hogy van még remény kettőnknek. Még minden jóra fordulhat egyszer, legyen most bármennyire is kilátástalan a jövőnk vagy nehéz az út, ami végül odavezet majd. Nem bírok betelni vele, ahogy ölelem. Miközben vetkőztetni kezdem sorra csókolom végig a vérvörös blúza alól felbukkanó rózsaszín bőrfelületet. Az ajkaival és a nyakával kezdem és egyre lejjebb haladok a csókokkal, ahogy szabadítom meg a ruháitól csöppet sem finomkodva vagy lassan.

Nem, én most azonnal akarom. Vártam már rá épp eleget, hogy ismét együtt lehessünk. Hosszú, pokolian hosszú éveket, amiért most kárpótlást kérek tőle és keményen be is fogom hajtani, erre mérget vehet. Nem zavar, ahogy ő is elkezd a felsőmmel babrálni, ha az ingemen a gombokat vadul szaggatja le. Van másik. Belőle viszont csak egy van, és arra most mindennél jobban szükségem van. Holnap majd újraértékelem az egészet, akkor majd gondolkozom azon, hogy miként is lehetne tovább és merre. Ma viszont hagyom, hogy vezessen a szívem és a vágy uralja a terepet. Hol én lassulok be, hol ő ám addigra már én próbálom sürgetni őt. Kész hullámvasút, hinta ez, folytonos libikóka mely mozgásban tart minket. Csókjaimmal halmozom el a hasát is, s egy pillanatra megtorpanok a nadrágja szegélyénél és kérdőn nézek rá, ám ha tekintetéből kiolvastam az igenlést és a vágyat kigombolom azt is és lassan, erotikus mozdulatokkal szabadítom meg attól is, hogy aztán combjaira lehelhessek édes, kínzó csókokat.

Egy pillanatig csak nézem, ahogy alattam fekszik egy szál fehérneműben és pokolian szerencsésnek érzem magam jelenleg amiért ez a gyönyörű szépség még mindig a feleségem. Regina tökéletes és lenyűgözően gyönyörű még mindig, nem is tudok betelni vele. Talán sosem fogok tudni igazán. A nadrágomat egy határozott mozdulattal oldom meg, hogy aztán a boxeralsóm és vele menjen ugyanazzal a lendülettel. Férfiasságom harcra készen áll már, én pedig ismét a szeretett nő fölé magasodom; hogy ismét csókokkal borítsam be testét és megszabadítsam az utolsó két zavaró ruhadarabtól is. Birtokba akarom venni, elmerülni benne, ismét megérezni, amint körülölel és egy testté válunk ketten. Azt akarom, hogy a nevemet sikítsa, kiabálja újra és újra miközben elélvez. Mert ez az éjszaka hosszú lesz és kielégüléstől sem mentes számára, erről kezeskedem.

Kinek? Reginámnak ♥ || Szószám? 1, 2, sok || Zene? Katt
Megjegyzés? Ha valami nem okés, visíts PM-ben vagy facebookon!

Made By Gazdy @t Specto



avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Robin Hood
Gif vagy kép :
Play-by : Sean Maguire
Vonal1 :
Faj : Mágus
Posztok : 26
Kor : 35
Lakhely : Seattle
Rang : III. Boszorkánymester
User neve : Kriszti
Vonal2 :
Családi állapot : nős
Különleges képesség : magas fokú vízmágia
Foglalkozás : brit titkos ügynök, hírszerzés (MI6)
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   Vas. Szept. 13, 2015 2:02 pm





And I still love him, I love him, I love him.

'Summer's in the air & Baby, heaven's in your eyes.'



Nehéz tisztán gondolkodni, miközben a szeretett férfi áll az ember lánya előtt, válaszokat követel, amiket nyilvánvalóan itt, és most nem adhatok meg neki. Nehéz higgadtan gondolkodni, nyugodtan cselekedni, és úgy tenni, mintha nem éreznék semmit, mintha egy tökéletesen faragott jégszobor volnék, amikor mindennél jobban vágyok Robin közelségére, az ölelésére.
Megőrjít ez a tétlenség, rosszul vagyok ettől az egész, elbaszott helyzettől.
Nem akarom veszélybe sodorni, de ha bármit is mondok, valószínűleg a főnököm, az új mesterem tudtára jut. Nem hiszem el ugyanis, hogy nem figyel, állandó jelleggel! Ha más nem, valamiféle láthatatlan-, általam érezhetetlen mágikus lenyomatot égetett a bőrömbe, ami úgy működik, mint valamiféle nyomkövetelő-, hangrögzítő poloska. Gyanítom, a beszélgetésünknek ő-, vagy a legmegbízhatóbb kutyái szintén részesei.
Szóval nem. Nem mondhatok semmit, így is magyarázkodnom kell majd, és valószínűleg jól megjárom, amiért mégsem öltem meg a férjemet, vagy mégsem blokkoltam az összes emlékét, amik velem kapcsolatosak. Továbbá Robin is nyakig süllyedhet a forrásban lévő üstben, amit olyan előszeretettel kevergettem az évek során, hogy most aztán már egyikünk sem tud kimászni belőle – ép bőrrel-, avagy életben biztosan nem.
Szóval mi a teendő? Igen, nyilvánvalóan most jött el annak az ideje, hogy tényleg felejtő átokkal sújtsam a férjemet, hogy biztonságban távozhasson, és boldogan élhessen – egy másik nővel, aki nem egy hataloméhes picsa, és, aki képes úgy szeretni, ahogyan megérdemli, és megkapja azt a szeretetet, ami kijár neki. Mert az élete velem nem volna egyéb, csupán puszta szenvedés, folytonos menekülés, félelem és rettegés, halálsikolyok övezte, hosszú, éjszakai rohanás, harcok és soha fel nem adás – végül belefáradás, és megadás, végül pedig fájdalmas, kínzóan lassú és gyötrelmes halál.
És ez nem járja.
Férjem kérdései még sokáig a fülemben visszhangoznak, és átszövik koponyámat. Miértmiértmiért? Annyi kérdés, melyre van válasz, logikus, érthető, ámbár cseppet sem szívderítő, vagy éppen megbecsülendő válasz. Végtére is, eldobtam, a hatalomért cserébe. Milyen ember tesz ilyesmit?
Hah! Én nem vagyok ember. Én egy szörnyeteg vagyok. Egy igazi bestia.
És ebben a pillanatban, életemben először, bánom és fájdalommal tölt el ennek tudata.
- Nem a te hibád, értsd meg! – most rajtam a sor, hogy elveszítsem a türelmemet, és felemeljem hangomat. – Jobb férjet nem is kívánhattam volna, soha, nem is kívántam – halkulok most el, szavaim mégis karcosan szövik be a szobát, hasítják el a hirtelen ránk telepedő csöndet. A kijelzőre pillantok, és nemlegesen megingatom a fejemet, ám ezúttal szép ívű vállamat is megrántom, jelezvén, fogalmam sincs, hol lennénk biztonságban. Talán sehol. – Nem a te hibád, hanem az enyém. És el kell engedned engem, ne kényszeríts arra, hogy újra ellökjelek magamtól, mert csak még fájdalmasabb lesz, mint korábban – figyelmeztetem, és nem hazudok. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy újfent lelépek, vagy arra, hogy a memória elvesztése, mágikus úton nem valamiféle könnyed, Kensington Gardens-i sétagalopp. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a főnököm esetleg majd meg akarja ölni, saját kezűleg, ezúttal véletlenül sem rám hagyva a mocskos munkát.
- Segíteni, Robin? Te, mindazok után, amit veled-, a házasságunkkal, és, oh, egek, az életünkkel tettem, még segíteni akarsz nekem? Bolond vagy – keserédesen nevetek, és nem sértésnek szánom, annyi szeretet bújik meg a szavaim mögött, mint amennyi a külön töltött éveink alatt egyszer sem, senki irányába. Talán Robin az egyetlen ember, ezen a világon, akit tényleg, teljes szívemből szeretek. És mégsem lehetek vele, mégis el kell engednem, és mégis neki okoztam a legtöbb-, és legnagyobb fájdalmat.
Gyűlölöm magamat mindezért – és legfőképpen azért, mert ő még most is kitart, és rendíthetetlenül szeret. – Nem – teszem hozzá -, nem szeretném, ha belekeverednél – egyáltalán nem. Azt akarom, hogy kimaradjon ebből az egészből, már, ha erre még van lehetősége.
Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam valami baja esne. Éppen ezért jöttem el anno.
Tudom, hogy aggódik értem, én pedig nem kevésbé őérte, de ebben a pillanatban az számít a legjobb, és egyben legrosszabb megoldásnak, ha újfent elfordulok tőle – habár láthatóan ez nehezemre esik, hiszen évek óta erre vártam, erre a pillanatra. És nem kevésbé lep meg az erőteljes fellépése. Nem szoktam hozzá részéről ilyesmihez, de teljesen érthető, és meg is értem, hogy dühös, és a reakciót is.
Rebbenő pillával nézek fel rá, egyenesen a szemébe, pillantásunk összefonódik, épp úgy, mint legelőször, amikor találkoztunk, hajdanán. Ugyanazt érzem, mint akkor: kell nekem. És nem csak, mint egy eldobható játékszer, nem, mint egy használatra váró porhüvely; kell, mint férfi, kell, mint ember. És már azt is tudom, amit akkor nem: mert nélküle csak félig élek, nélküle nem vagyok egyéb, csak puszta várakozás, élni akarás. Miatta erősebben élek, nagyobb lángon élek.
Olyan ez, mint egy futótűz – próbálok ellenállni, próbálom felemelni a falakat, próbálok elhúzódni, ellökni magamtól, de képtelen vagyok rá.
Tudok nélküle élni, évekig ezt bizonyítottam, hogy így van. Csak éppen nem akarok.
Pár gyorsan tovareppenő pillanatig még gondolataim a főnököm körül kavarognak – és rágódok, aggódok a holnap miatt, rettegek a következményektől, félek, hogy Robinnal tesz valamit a rohadék. Aztán... többé nem érdekel.
Felőlem akár lőhetnének is a hotelre, lángolhatna-, robbanhatna körülöttünk a világ, nem érdekelne.
Veszettül, elképesztően kívánom, szétvet a vágy, érzem, ahogyan az ereimben pulzál, ahogy a vad élet szikrái lüktetnek bennem. Akarom, oh, egek, mennyire akarom!
Nyögése még sokáig visszhangzik a fülemben, ajkam szegletében mosoly játszadozik. Hozzá simulok testemmel, arcomat nyakába fúrom, mélyen belélegzem illatát, majd tőlem szokatlan módon, finom csókokat lehelek nyaka puha bőrére. Ahogy apró, finom csókokkal illeti testemet, jóleső borzongás fut végig érintései nyomán. Az első pár gombot még a zárakból bujtattam ki, de elértem arra a pontra, hogy már egyszerűen képtelen vagyok várni, és türtőztetni magamat: a gombok egyszerre pattannak, ezerfelé, a parkettán élesen koppannak, és ezerfelé gurulnak szét.
Nem zavar a türelmetlensége, hiszen én sem vagyok az kevésbé.
Egy pillanatra megáll, és csend telepedik a szobára. Sem a matériák nem súrlódnak egymáshoz, nem landolnak puhán a földön, az ágy mellett, ami most meg sem nyikordul alattunk – hiszen már-már mozdulatlanok vagyunk -; nem hallani egyebet, csak hevesen kapkodó lélegzetvételeinket, elfúló zihálást, hevesen-, egy ütemben dobbanó szíveket.
Várakozón-, és vágytól parázsló, bronz íriszekkel nézek férjemre.
A nadrág könnyedén és lassan siklik le alabástromfehér lábaimról, combjaim belső felén csókok csattannak, mire halk, kéjes nyögés bukik ki ajkaim résén.
Fürdök a pillantásában, egy pillanatra elmerülök tekintetében, és úgy érzem, hogy itt, messze a szülőföldemtől, messze Angliától, egy rohadt hotel, egyik jellegtelen, tucat szobájában, mely éppen ugyanolyan, mint a többi, újra otthon érzem magamat a világban. Hazaértem. Itthon vagyok. És ez egyszerre tölt el szeretettel, és, mintegy forró ölelésként zár magába a pillanat, ahogyan ujjaimmal férjem vállába markolok. Nem akarom többé elengedni, sem ezt az érzést, sem őt – hiszen e kettő kéz a kézben jár. Robint szeretni annyit jelent, mint gyönyörködni egy olyan csodában, amely más számára láthatatlan. Számomra Ő a csoda.
Hagyom, hogy megszabadítson a fehérneműtől is, és újabb csókjainak köszönhetően teljesen felkészültem rá, hogy elmerüljön benne, hogy körülöleljem, minden lehetséges módon. Türelmetlenül emelem csípőmet, közben magamhoz húzom, tarkójába mélyesztem balom körmeit, jobbommal még mindig vállát fogom, kulcscsontját, nyakát csókolom végig, állkapcsán szaladnak végig ajkaim, orrommal cirógatom arcát, mellkasomat az övének préselem, egész testemben érzem, ahogy szétáramlik a kéjes öröm, és boldogság.
Megcsókolom. Imádattal, gyönyörrel, odaadással. Ez a csók egy újabb ígéret. Egy igazi-, az örök ígéret. A soha meg nem szűnő szerelem-, a soha el nem eresztés-, a soha többé el nem menekülés ígéretét hordozza magában e csók.

Words: 1 184 | Music: National Anthem. | Note: It's a love story for the new age.

avatar
III. Boszorkánymester
Magic is in my blood

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Kissed by Fire
Gif vagy kép : Beauty cannot define her, for she was born to light the world on fire and to set the Heavens ablaze.
Play-by : Lana Parrilla.
Vonal1 :
Faj : Dark Fire Witch.
Posztok : 17
Kor : 31
Lakhely : Seattle.
Rang : III., Warlock.
User neve : Evil Queen.
Vonal2 :
Családi állapot : Taken.
Különleges képesség : Witchcraft; dark fire magic.
Foglalkozás : Lawyer, assassin.
Felöltött alak : Hell in high heels.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Reunion   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Reunion
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-