Kiakartam szakadni a szüntelen, jajj siralmaktól terhes pokol bugyraiból. Nem a sikolyok zavartak, a szüntelen fájdalomtól egy testként vonagló kárhozottak nyöszörgései, oh nem. Ezek még perverz örömmel is töltöttek el, a démonokat akartam ott hagyni, s hatalmas szerencsémre ezt bármikor meg is tehetem, így nem haboztam, hanem távoztam. Amúgy is a munka nem várhat örökké, s nem is fog, csupán szükségem van néhány magányosan eltöltött órára. Angyalként gyűlöltem a magány vészjósló terhét, ám mára már olykor magam kívánom érezni azt a különös érzést, amit nyújt. A földre érkezve igazán nagyszerű meglepetés fogadott. Havazott. Finoman takaró ártatlan, szűzies fehérségébe burkolódzik a táj. Az eddig elsárgult, barnás, sorvadt leveleket könnyeden fedi el, ahogyan az elmúlás gondolatát is feledtetni szándékozik az emberekkel, hiszen érintetlen friss szépsége valahogy boldogsággal, s örömmel tölti el a halandók szívét. Valóban páratlan látványt nyújt ilyenkor minden, az emberek ünneplőbe öltöztetik a várost, pedig napok vannak még hátra, míg beköszöntenek az általuk annyira szeretett ünnepek. A sors fintora, hogy ezek a fehér pelyhek életképtelen a városban, érintetlenségük törékeny, múló illúzió lesz csupán, hiszen az emberek mocska megfertőzi eme ártatlan szépséget. Elmosolyodtam, mintha kissé emlékeztetne a dolog saját munkámra, hiszen én sem teszek mást, mint bemocskolom az ártatlan, tiszta lelkeket, s addig kísértem őket, míg lelkük fehérsége nem lesz több csupán egy emlék. Ám itt, ahol most jártam magányosan nem tette semmi tönkre a fehérséget, s én sem mocskoltam be, bár nyomomat, mint védjegyemet ott hagytam a fehérségben. Mélyet sóhajtottam, sóhajom párája füstszerűen kavargott és táncoltatta meg az arra hulló hópelyheket. Figyeltem eme különös szelíd, ringatózó táncot, elmerültem szépségében, s nyugalmában. Minden hópehely egyedi, többször meg nem ismételhető, pontosan olyanok, mint az emberek lelkei. Kinyújtottam a kezem, s az egyik pehely szelíden szállt tenyerem meleg bőrére, mintha csak eleget tenne ki nem mondott meghívásomnak. Lélektükreim figyelték az aprócska, szépséges kristályt, mely meleg kezem börtönében halálra volt ítélve, lassan olvadt csipkeruhája én pedig kegyesen elmorzsoltam, nehogy újra egyszerű, közönséges vízcseppé változzon, inkább a semmire kárhoztattam, hiszen az sokkalta szebb végzet. Megint tönkre tettem valami megismételhetetlent, valami pótolhatatlant nem igaz? Azonban mind tudjuk, hogy ez a gyönyörűség, ez a nyugalom kegyetlenséggel párosul, hiszen kezdjen csak rá jobban már is kész a káosz. A tél gyönyörű, minden szépségével együtt, de attól még kegyetlen, s könyörtelen gyilkossá válik, ha kedvezőek a feltételek. Érzem most is, ahogy a levegőt veszem, s fagyos keze a tüdőmbe markol, érzem, ahogy a hideg csontomig hatol, s az sem változtat semmin, hogy engem le nem győzhet, maga alá nem gyűrhet, szüntelenül próbálkozik, hogy diadalt arathasson minden és mindenki fölött. Hát ez a tél. Kétarcú, mint a legtöbb ember, csupán ő nem foglalkozik azzal, melyik arcát is kívánod látni, a sorsra bízza ezt a döntést, hol kegyes, hol pedig kíméletlen. Szeszélyes, hódító, mint a legtöbb nő. Végül figyelmemet már nem szentelhettem neki, nem adózhattam többet a tél szépségének oltárán, hiszen nevetés zavart meg. Magányra vágytam, ezért hagytam ott mindent, a poklot, a tanoncomat, s tessék mikor ennyire áhítom az egyedüllétet, pont ekkor nem talál rám soha. Sötétben andalgó párocska, észre sem vettek, ahogyan annak sem lehettek szemtanúi, hogy átlényegülök füst alakomba és messze magam mögött hagyom őket, meg az eddig igazán tetszetős helyet, hogy újat keressek, ahol magam lehetek. Nem kell sokáig kutatnom újra rálelek egy ígéretes helyre, de sajnos már itt is van valaki, ennek ellenére újra felveszem emberi alakomat, hiszen ő is maga van, lehet nem sokára úgyis távozni készül, ha pedig nem, akkor bizonyosan rávesszük a távozásra. Előhúztam a cigarettatartómat és kihalásztam belőle egy szálat, majd ajkaim közé dugtam és kerestem az öngyújtómat, de nem találtam. Kivételesen örültem szerencsés, szerencsétlenségemnek, hogy az idegen is itt van. Nagy sóhajjal szólítottam meg, hiszen ma minden emberi lénytől távol akartam maradni, erre tessék, most még szívességet is kérhetek. Elé álltam hát, hogy jól látható legyek, nehogy ijedtében ostobaságra adja itt nekem a fejét.
- Elnézést Uram, van tüze? - tettem fel a kérdést, miközben felmutatta még nem égő cigarettámat, amit szándékomban állt elszívni. - És természetesen lenne Önhöz egy kérésem is. Bizonyára Ön is szívesen csodálja az éjszakát eme remek, pompás, bár kissé hűvös estén, ám meg kell kérnem, hogy ezt innentől kezdve máshol tegye. Sajnálatos, hogy erre kell kérnem, s nem is állna szándékomban, de ma nincs kedvem osztozni senkivel, s nem is fogok, ezért még egyszer teljes tisztelettel kérem, s javasolom, hogy távozzék...- negédes mosoly ült arcomon, mintha ez lenne a legtermészetesebb, amit tehetek, mintha megtehetném, hogy elküldjem, s a valóságban megtehettem és meg is tettem. Igazán szépen kértem, de hangomból talán kiérződött némi türelmetlenség, nos ezen változtatni, már amúgy sem lehet. Úgy gondoltam, ezt el is intéztük, így még mindig mosolyogva vártam, hogy az idegen férfi távozzék.