Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tárgy: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Kedd Dec. 23, 2014 2:52 pm

"Egy órád van elkészülni..." Négy szó, ennyit róttam a viaszrétegbe a kis, díszes szélű antik írótáblán stylusommal s ezt egy szál (megjegyzem már lassan barnuló és hervadó) vörös rózsával egyetemben a lány lakásán hagytam, feltűnő helyen, hogy amikor hazaér, megtalálja. Nem ostoba nőszemélyről van szó, tudja, hogy tárgyak csak úgy nem tűnnek fel az ember lakásában, kiváltképp nem ilyenek, a mai világban cseppet sem mondhatók megszokottnak és tanulmányai alapján világosan érezheti, hogy melyik korból származik a táblácska, milyen a betűk formálása, az íráskép... Biztosra vehetem azt is, hogy megérti: nincs sok választása, jobban jár, ha magától lép és nem én megyek be érte, merthogy itt, a lakása előtt az utcán, az árnyak takarásában fogom megvárni. Időm, mint a tenger: az örökkévalóság, így nem tartom magamtól idegennek, hogy türelmesen várakozzam itt kint rá, gondolataimba merülve. Félig-meddig szórakozott találgatásba bocsátkozom, hogy milyen reakciót válthatott ki belőle üzenetem, mi futhat végig agyacskájában, amikor tudatosul benne, hogy én üzentem és korábbi szavaim nem csak szenteltvízhintés volt (természetemből adódóan sem). Emlékek, szégyen, megbánás, várakozás, vágy, gyűlölet, félelem... mind ott lapulhatnak a sarokban érzéseim szerint s kérdés, hogy Lycorisban melyek kerülnek felülre s milyen arányban,hiszen tudom, hogy mindnek van táptalaja.
Bár a pokol lekötött a legutóbbi időkben, Asmodeus adott feladatot bőven, én nem olyan alak vagyok, aki információk nélkül szeret létezni, szorgalmasan gyűjtögettem hát a földi érdekeltségeimről az adatokat, mikor milyen forrásból, így tudok egyet s mást Lycorisról is. Ennek tükrében pedig akár az is meglehet, hogy kellemetlenségekkel találom szembe magam változatos formákban, de mind ez nem érdekel, ha valami megmaradt az évszázadok, sőt ezredek ködébe vesző emberi énemből, az a római jellem, ígértem, teljesítem. Nem lehet félretenni és elfelejteni, ha a pillanat adott, akkor ott vagyok és lecsapok. Mint például most, az árnyak között állva talpig feketében bőrcipómtól nadrágomon és ingemen át öltönyömig s az azt fedő szétgombolt nehéz, vastag marhabőr kabátig, melynek mély zsebeibe süllyesztem kezeimet, míg tekintetem a kapura szegeződik s tudatom rutinosan számolja képzeletbeli homokórám pergő szemeit. Lehet, hogy nekem egy perc annyi, mint másnak száz év, de ez fordítva is igaz lehet és volt lehetőségem megtanulni és belső ritmus alapján felmérni az idő múlását. Az utolsó homokszemek peregnek...

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Kedd Dec. 23, 2014 3:53 pm

Hosszú volt ez a nap, ismét próbálkoztam megtalálni azt a bizonyos könyvet Mammonnak, bár egyre jobban érzem, hogy ez az akciós nehezen lesz sikeres. Mégis mit várt tőlem, amikor felkért erre? Én csak egy egyszerű halandó vagyok, nem vagyok képes mindenre, mégis, igyekszem, folyamatosan és már nem egyszer hullott vérem azért, mert rossz helyre kellett bemennem. Oly sok találgatás van, hogy merre rejtették el Salamon kulcsait, én pedig eddig mindig csak csapdákba kerültem, ahogy ma is, így némileg piszkosan érkezem meg lakásomba és természetesen az első dolgaim közé tartozik az, hogy ledobjam magamról a nehéz bakancsokat, na meg a ruháimat. Viszont miközben vetkőzni kezdek, tekintetem a nappaliban található asztalkámra vetül, ugyanis van rajta pár dolog, amelyeknek nem kéne ott lennie. Először a rózsát szúrom ki, hiszen az esik felém, így az első gondolatom nem más, mint a kapzsiság lordja, hogy talán este meglátogat, de ahogy közelebb sétálok az asztalhoz, nemsokára a táblát is észreveszem, mely nagyon, de nagyon nem illik ahhoz a férfihez, kire az előbb számítottam.
- Az nem lehet… - kezem lassan nyújtom ki a tábla felé, majd picit remegve veszem fel azt, így olvasom el rajta a feliratot. Egy órám van… de vajon mikortól számítva? Hirtelen vetül pillantásom a falon lévő órára, majd nyelek egy aprót, miközben tekintetem visszatér a gyönyörű, mainak nem nevezhető írásra. Cornelius… hát ismét megjelent? Nem hittem volna, hiszen azóta az este óta nem láttam és nem tudom, hogy mennyire lenne biztonságos most vele találkoznom. Hogy mit érzek vele kapcsolatban? Rengeteg mindent… hiszen az az éjszaka felejthetetlen volt, a vágy, amelyet akkor éreztem és az a kielégülés… mégis, egyben megalázónak érzem így utólag, hogy oly sok mindent engedtem neki. Nem is ismertem, ahogy most se ismerem, mégis, oly hamar befeküdtem az ágyába, mintha ez lett volna a világ egyik legtermészetesebb dolga, pedig én nagyon nem vagyok ám ilyen, és ezek után nézzek a szemébe? Kéjdémon, megszokhatta már, hogy a nőket oly könnyedén megkapja, mégis, számomra kellemetlen kissé ez az egész, főleg, hogy most már a lordé vagyok, így pedig némileg veszélyessé vált minden. Vajon tudja? Biztosan… hiszen a pletykák szárnyra keltek, nem egy démontól hallottam vissza és tapasztaltam, hogy tisztában vannak azzal, hogy ki Mammon új kedvence, ez pedig nem túl pozitív a számomra, de valahogy szívem mégis picit hevesebben dobog, hogy újra láthatom őt, a római férfit. Bizonyára még mindig ugyanolyan tökéletes, mint amilyen volt, de nem szabad, nem szabad, hogy ismét befolyásolhasson, a Főkapzsi élve nyúzna meg érte, hiába befolyásolnának, így hirtelen rogyok le a kanapémra, miközben kezeimben még mindig a táblácskát tartom.
- Nem… nem szabad találkoznom vele. – nem tehetem meg. Lassan ismét a falam felé nézek, ahol egy gyönyörű keretben megtalálható Asmodeus szárnyából az a bizonyos fekete toll is, majd ez után dőlök csak hátra és hunyom le szemeimet. Mégis, ha nem megyek, akkor ő fog eljönni értem, ebben biztos vagyok, egy bukott nem ad sok választást az embernek. Mit kéne hát tennem?
Nagyjából öt perc múlva felkelek, majd megindulok a fürdő felé, egy forró zuhany talán segíteni fog, így miután teljesen tisztára mostam magam, nekikezdek a hajszárításnak, de mint valami robot, úgy nézek magam elé, mivel még mindig nem tudom, hogy mitévő legyek. Ahogy pedig a hajam is kész, a hálószobámba lépek, kibontom magamból a törölközőből, majd ez után nézem meg a szekrényemet. Nem, nem szeretnék tetszeni neki, nem érezheti azt, hogy ki akarok tenni magamért, így egy egyszerűbb, de mégis lábaimra simuló fekete nadrág mellett döntök, felülre pedig egy szemeimhez passzoló, smaragd színű, rövid ujjú blúz kerül. Ez után némi parfüm, majd irány a fürdő, ahol a sminkemet is megcsinálom, mint mindig, és most ez is zöldes árnyalatú lesz, csak hogy szép legyen az összhatás,mert azért ennyire odafigyelek, majd még egyszer átfésülöm hosszú, fekete-kék színű tincseimet, végül pedig idegesen sétálok vissza a nappaliba.
Az egy óra pont most jár le, én viszont nem mozdulok, nem húzok se csizmát, se pulóvert, se pedig kabátot, mely indulásra késztetne, nem lépek ki tehát a küszöbön, csak picit idegesen sétálok be az amerikai stílusú konyhámba, miközben ki se merek nézni az ablakon. Talán… talán van remény arra, hogy elmegy, ha nem megyek le hozzá, talán felfogja, hogy miért teszem, így inkább egy kávét kezdek el lefőzni, mintha az lenne most a világ legfontosabb feladata. El is mehetnék, messzire a képességemnek hála, de ő megtalálna, tudom jól, tehát talán az a legtisztább, ha itt maradok.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Kedd Dec. 23, 2014 7:11 pm

Lassan peregnek a homokszemek s végül el is fogynak. Lycoris azonban sehol. Nem csak látnám, érezném is a lány jelenlétét, ha kilépett volna az utcára, azonban erről szó sincs. Persze kiterjeszthetném elmém és megkereshetném tudatát, belenézhetnék, de akkor oda a játék. A bennem lakozó körömpiszoknyi emberség még némi türelmet is sugall s én hallgatok józannak tűnő szavára, hiszen a női nem készülődési folyamata sosem rövid idő, léphetnek fel komplikációk, ilyennek már voltam tanúja hosszú létem során, így némi bizalmat és időt szavazok még a kiválasztottnak. Kéjdémonként tekintettel kell lennem a női nem szeszéjeire, ismerni azokat, számolni velük, ez munkám elengedhetetlen része és alapismeretté vált az idők folyamán. Nem is tudnám megszámolni hány nőt ismertem meg bukásom óta, ahogy azt sem tudom megmondani, mikor foszlott le előttem a hús és az élénk báj, hátrahagyva a logikai elvek, szeszélyek és finomságok által épített vázat, amit már átláthattam és tanulmányozhattam, mint boncorvos a tetemet. Parasztok lányai, akikkel elhitettem, hogy csodát látnak és az Úr elküldte angyalát, hercegnők, akik nekem gyóntak, mint papnak, nők, akik csak híresek, vagy gazdagok akartak lenni… minden szintjét megismertem a világnak minden században, hogy tudásom tovább gyarapítsam, mert valahol ez maradt az egyik legfontosabb szervező elv, az, amiért érdemes az örökkévalóságban élni: ezért a hiábavaló, kézzel foghatatlan semmilyen dologért. Na nem lettem valami aszott könyvmoly, én nem így szerzem a tudást, hanem a húsból és a vérből, az idegszálak rezdüléséből, az érzékek remegéséből építem fel istentelen, hedonista tudásom oltárát, hogy mindez „ad maiorem Diaboli gloriam” s a pokol előnyére legyen valamilyen formában, ahol egész jó helyzetem van, rendemen belül a legmagasabb polcon lehetek a Lord alatt. Ez vont el most is a pokolba, ez adott munkát és kötelességet, ezért kellett a földi játszóteret s a bájos Lycorist mellőznöm.
Most azonban minden megváltozik. Vissza tudtam térni feladataim végeztével s egy régi ígéretem beváltása után néztem, ezért állok itt, a hideg alkonyatban, árnyak közt. Tudom, hogy Lycoris talált magának elfoglaltságot, míg távol voltam és nem unatkozott, az idő túlzott előrehaladta azonban azt sugallja most nekem, hogy barom vagyok, ha tovább várok és merítek türelmemből. Magamban egy megvető hümmögést is elejtek a hozzá tartozó megvető fejmozdulattal, mely szól magamnak, Lycorisnak, a világnak is, és a cselekvés mezejére lépek, füstté válva, hogy a másodperc törtrésze alatt bukkanjak fel a kiválasztott lakásában fekete füsttel és kénszaggal kísérve, bőrkabátom hosszú szárai meglebbennek cseppet. Ahogy látom az üzenetem olvasta, hiszen a tábla és a virág máshol vannak, mint ahová tettem őket. Nem szentelek időt most a szoba felmérésére, már ezt megtettem, amikor az üzenetet elhelyeztem, ehelyett inkább a lány mögé kerülök.
- Kopp! – mint valami rossz horrorban, úgy szólalok meg. Őszintén remélem, hogy sikerül megrémiszteni, bármennyire is gyermekes és kicsinyes dolog és öröm lenne, de megtanultam egyszerre megvetni és élvezni az ilyen dolgokat. – Úgy látom feledésbe merült benned, hogy ha valamit akarok, azt elérem, így, vagy úgy. – jegyzem meg nem hangosan, kissé csevegő hangnemben. Ha felém fordul, még üdvözlésképp kézcsókot is kaphat, ami után kecses kacsóját eleresztem. Nem tűnök sem indulatosnak, sem bármi másnak, legfeljebb a kaján gúny az, ami körbeleng. – Látom felöltözni sikerült. - mérem végig leplezetlenül a leányzót s meg kell állapítanom, hogy vonzóbb a szerelése, mint amiben megismertem, de az akkor a „munkaruhája” volt. – Idd meg a kávéd, aztán állj indulásra készen. – adom ki végül az utasítást, árnyalatnyival keményebb hangon. Nem fogok itt jelenetet rendezni, dühöngeni, kicsinyesen mentális vagy fizikai erőszakot alkalmazni, hogy megtoroljam nyilvánvaló szemtelenségét, hogy figyelmen kívül akart hagyni. Elég büntetés neki egyelőre, hogy itt állok teljes valómban. Kíváncsi vagyok, hogy mit lép, mennyire lesz képes a józan belátásra, vagy hogy mit váltok ki belőle. Ezért sem bántom, nem lépek felé semmilyen módon, mert reakciója alapján meg tudok majd ítélni egyet, s mást. Visszatértünk a temetőbeli sakkjátszma szintjére, amit annyira nem is bánok, mert élvezem az ilyet, ez messze nem bármilyen egyszerű testi szükséglet kielégítéséről vagy otromba hódításról szól, sokkal finomabb és mélyebb tartalom feszül itt, ez az, ami érdekel, vonz, aminek van értelme és célt ad. Játék, a veszélyes, kemény fajtából.


avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Kedd Dec. 23, 2014 9:05 pm

Bár tudom, hogy vár, mégse mozdulok, nem tehetem, mindkettőnk érdekében. Tartok attól, hogy amit tennék, amit hirtelen éreznék, a vágyat… azt nem szabadna kimutatnom neki, még csak véletlenül se. Saját szememmel láttam azt, hogy Mammon mire képes, és ahogy én is elvárom tőle azt, hogy más nőkkel ne kezdjen, úgy egyértelműen ez az elvárás én felém is él, Cornelius pedig túl nagy hatással van rám, ezt beismerem, tagadni kár lenne, értelmetlen. A kávét tehát nemsokára felrakom készülni, és miközben fő, picit idegesen kopogtatok ujjaimmal a konyhapulton. Ekkor hallom meg magam mögött az ismerős hangot, amelytől némileg megugrom és testemen is aprócska libabőrök jelennek meg itt létének hála. Tudtam, hogy jönni fog, szinte biztos voltam benne, így csak nagyon lassan fordulok felé, fenekem a konyhapultnak döntöm, miközben lassan tekintek fel rá, így nézve bele szemeibe.
- Cornelius… - bököm ki a nevét, miközben jól ismert vonásait tanulmányozom, szívem pedig egyre szaporább ritmust kezd el diktálni testemben, még jó, hogy ki nem szökik a helyéről. – Nem merült feledésbe, egyszerűen csak… nem tartom jó ötletnek azt, hogy találkozzunk. – bököm ki teljesen őszintén, hiszen ez az igazság, nem több és nem is kevesebb. Félek a következményektől, ugyanis félek saját magamtól, tőle, mindentől jelen pillanatban, de leginkább közelsége rémít meg. Bár régen történt, mégis, azóta is érzem csókja ízét, testét, ahogy az enyémnek feszült, ahogy bennem munkálkodik… nem tehetek róla, megőrjít ez a férfi és ezt nem engedhetem meg magamnak, így próbálok most is erős lenni, miközben a kézfejemet ért csókja szinte perzseli bőrömet.
- Nem tudtam, hogy mit tegyek… hogy menjek-e vagy sem, sajnálom! – tényleg sajnálom, őszintén, mégis, nem értem, hogy mit akar tőlem, hogy miért van itt. Ahogy végignéz rajtam, most nem húzom ki magam büszkén, inkább takargatnám magam, pedig ő már mindent látott belőlem, kedve szerint játszadozhatott testemmel és én mennyire élveztem…
- Tessék? Nem! Mégis hová akarsz menni? És miért kerestél meg most? Ennyi idő után? Nem értem, de ne hidd azt, hogy csak azért, mert itt vagy, majd minden úgy lesz, ahogy te akarod. – lépek felé egy lépést, de csak minimálisan közelítve meg a másikat, hagyva magára a konyhapultot. Nem merek hozzáérni, de mégis, most szemeibe nézek, határozottan és magabiztosan és ebben benne van minden. A vád, hogy miért nem keresett eddig? Pedig én úgy vártam, annyira, de annyira vártam… és most mégis mit akar tőlem? Játszadozzon más nőkkel, én már nem vagyok az ő játékszere, az csak egy estére szólt, én már máshoz tartozom, már nem tehetek meg ilyesmit, és most igenis erős leszek, kiállok magamért, kérdőre vonom és bebizonyítom neki, hogy nem vagyok ám egy gyenge kislány.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Pént. Dec. 26, 2014 11:13 pm

Ha valakinek teszek egy ajánlatot, akkor azt komolyan gondolom, nem a levegőbe mondom szavaimat, hiszen akkor semmilyen alkunak nem lenne értelme és alapja, hogyan is lehetne úgy lelkeket szerezni? Mert ha valaki eladja a lelkét, annak azért jár valami, még ha nem is azt kapja, amire vágyik, pontosabban nem úgy, ahogy gondolta, hanem ahogy nagyolva megfogalmazva, nekünk pokollényeknek kibúvót adva. Lycorisnak pedig tettem ajánlatot, és beleegyeztem abba is, hogy kapjon gondolkodási időt. És mi a hála? Megvárat, mintha nem léteznék, nem venne tudomást rólam. Ha alapvető hibát követhet el, akkor ez bizony az. Létem folyamán sose voltam félretehető személy, sem emberként, sem akkor, amikor bosszúálló voltam eredményeim miatt, sem most a pokolban, Lordom bal kezeként, sok feladatért felelve, s nem véletlen, hogy én kaptam azt a szerepkört, ami kínokhoz, végrehajtáshoz, bosszúhoz, hóhér munkához kapcsolódik, a múltam megadta ennek az alapját, ugyanakkor ez azzal is jár, hogy ignorálásom nem tartozik a bölcs lépések közé, ám ha Lycoris így döntött, hát legyen: játsszunk így. Ennek a játéknak a következő lépése pedig az, hogy megjelenek a lakásában minden gond nélkül, hogy megkeressem én személyesen (Mohamed és a hegy esete)... Reakciója nem lep meg, az sem, amit benne érzékelek, de mégis egy gunyoros félmosolyon kívül mást nem tud belőlem kicsikarni.
- Értem. - húzom össze kissé jobb szemem, majd engedem el. - Még egy pokollényben is lenne annyi gerinc, hogy a szemembe mondja anélkül, hogy azt én kényszeríteném ki. - itt a hiba a történetben, ez nem kötekedés, nem olyan, mint a nyuszikás vicc, hogy ha van rajta sapka azért... egyszerűen csak nekem számítanak az ilyen formaságok, a kimondott szavak, gesztusok, én is megszoktam ilyesmivel tisztelni a környezetem, azt, akivel dolgom van, így hát viszont is elvárom. Lycoris számára se kéne, hogy új legyen ez a dolog, hiszen még vacsorázott is nálam, kettőnk találkozása nem egyszerűen annyi volt, hogy letepertem valami koszos sikátorban, majd mentünk a dolgunkra... ezt ő is tudja, ezért érzéseim szerint joggal várok el dolgokat. Valami betyárbecsületet legalább. A kézcsók is a formaságok jele, ezzel is kommunikálom felé, hogy erről továbbra sem mondok le, még ha ő nem is kívánja ezt viszonozni, de azt majd megérzi...
- Gyújts sajnálat mécsest a templomban... - nevetem el magam sötéten. - Rossz volt a kérdés feltevésed magad felé, ugyanis mindenképp jönnöd kellett volna. - egyik kezem egy kék tinccsel kezd játékba. - Aztán szépen magadtól eldalolni, hogy mi a bajod, én meg szépen mondtam volna valamit, megértő, vagy önző lettem volna. - gyorsan markol kezem tincsei közé és rántom meg fejét, egész közel az én arcomhoz, szemeim elsötétülnek, tinta feketeség önti el őket. - De ezt a lehetőséget bizony eljátszottad! - koránt sem emelem fel a hangom, halk, jeges hangon csattannak, sőt koppannak a szavak, mint amikor a jégcsapok leperegnek és széttörnek a betonon. Elengedem a nő fejét és hátrébb lépek egyet. Harcias szavaira őszinte homéri kacajra kell fakadnom, majd miután ezt sikerül leküzdenem, szó nélkül markolok rá karjára és füstölök el vele, hogy a Colosseum padsorainak legtetején kössünk ki. Hogy nincs rajta lábbeli? Miért érdekeljen? Gondolkodott volna előre. Persze ha jó lesz, kaphat egy cipőt amelyik üzletből csak szeretne, de ahhoz először észhez kéne térnie.
- Minden kérdésre válaszolok, de neked újra meg kell találnod a helyed előbb. Ne hidd azt, hogy egy lord aktuális kedvenceként hirtelen valami királyné lettél. - újra csevegőre váltott a hangnemem, a korábbi hirtelen felfakadásomnak már nyoma sincs, inkább elnézek kicsit a romok irányába. Lycoris menekülhetne, ha akarna, de tudja, hogy a föld alól is előkeríteném, így az egyetlen esélye, ha leül velem beszélni. Egyszerű megoldás, a kérdés, hogy ő idáig eljut-e szellemiekben? - Továbbra is halandó vagy, törékeny porhüvely, melynek kínjait örökkévalónak érezhetnéd, míg a halálért nem könyörögsz. Vagy netán mentálisan összetörve elmeroncsként szívesebben tengetnéd napjaid? Azt hittem, a temetőben megértetted, hogy nagyon komoly kellemetlenségeket élhetsz át. - most ismét a szemeibe nézek, de a csevegő hang nem változik, kellemes szokásom és tulajdonságom, hogy ezt a témát és az ilyen kérdéseket úgy tárgyalom, mintha az időjárásról beszélgetnék Lady Hamiltonnal egy csésze tea mellett Rochseterben... - Be kell ismernem, érted vérezne a szívem, nem szívesen tenném meg, de kétséged ne legyen afelől, hogy meg tudom tenni. - nem ragozom tovább egyelőre ezt a kérdést, mert bár lennének még mélységei, egyelőre nincs értelme belemenni. - Igazán kár és hiábavaló áldozat lenne a kutyahűség nevetséges oltárán olyasvalakiért, aki lénye miatt eleve nem kap szobrot a hűségért. - ó igen, az a pokollény, aki monogám, legalább oly képtelen, mint a norvégül beszélő kutya. Nálunk a hűség tán érzelmi szinten értelmezhető, de testileg semmiképp, esetleg hosszútávú egyetlen játékszer lehet valaki, de akkor idő kérdése, hogy mikor válik unalmassá. Még az emberek jelentős része sem képes megállni ezt a kísértést (kéjdémonként én már csak tudom) pár évtizedes életében. Akkor egy örökkévalóságon át egy olyan lény, mely a gonoszt szolgálja és a bűnök esszenciájából kovácsoltatott a lángok hevében? Ott van az én Uram, akinek megvan a maga szerelme, de ez nem jelent problémát abban, hogy testének akaratát másnál elégítse meg. Én se ígérnék ilyesmit, realista vagyok, tudom, hogy milyen perspektívák lehetségesek.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Szer. Jan. 28, 2015 12:58 pm

Szinte biztos voltam benne, hogyha én nem megyek oda hozzá, akkor ő fog eljönni én hozzám. Meglepő, de… úgy érzem, hogy ismerem ennyire. Bár csak egyszer találkoztunk, az tartalmas találkozó volt, megengedte, hogy megtudjak róla néhány dolgot, ahogy ő is megismerhetett valamilyen szinten engem, de azóta oly sok minden történt… Annyi minden, így hogy mehettem volna hát le hozzá? Bármennyire is akartam, nem tehettem, most pedig majd kiugrik a szívem a helyéről, hogy ismét láthatom, hogy egy légtérben van velem. Miért érzem ezt? Miért őrjít meg e férfi? Felé fordulok lassan, hiszen ez a legkevesebb, majd nemsokára zöld szemeim a másik tekintetére találnak, de érzem én, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Megsértettem.
- Azt hittem, hogy te magad is tisztában vagy azzal, hogy nem jó ötlet találkoznunk, Mammon miatt. – nem fogom hagyni, hogy feldühítsen. Van bennem gerinc, és szeretném, hogyha benne is megmaradna, ez ennyire egyszerű. Láttam már lordomat elbánni nem egy démonnal, akik engem akartak, velem játszadozni, és most, hogy ez viszonozva is lenne… Nem, bele se merek gondolni abba, hogy mit kapnánk ezért az egészért, én nem akarom, hogy baja essen.
- Csak szeretnélek megvédeni. – hajtom le picit a fejem, és bár nem szorul a védelmemre, mégis, tudom, hogy pengeélen táncolhatna, ha úgy alakulnának a dolgok. De ha ő ez miatt gerinctelennek tart, hát tessék, talán tényleg elég romlott már a lelkem, talán igaza van. Ettől függetlenül szeretném, ha tudná, hogy sajnálom, mégis, érzem én szavaiból, hogy ez nem lesz egyszerű menet, így aprót nyelek, miközben szavait hallgatom és ahogy tincsemhez ér, meg se merek mozdulni, csakis arcát fürkészem.
- Igazad van, azt kellett volna tennem… - felelek, de szinte rögtön ezt követően érzem meg a markolást, melyre még csak fel se szisszenek, csak a férfi keze után kapok. Nem fáj, ezt ő is tudhatja, ezzel nekem nehezen tud fájdalmat okozni, így csak elsötétedő íriszeit figyelem, miközben a félelem ismét a közelembe férkőzik. Nem bánthat… nem bánthat! Ezt mondogatom magamban, mégis, én is érzem, hogy talán ez nincs így, oly magabiztos a bukott angyal.
- Mit kívánsz most tenni velem, ha már így megsértettelek? – kérdezek rá halkan, ajkai elé súgva a szavakat, miközben kezemet is leeresztem, így engedve el az övét. Szerencsére ő se esik túlzásokba, elereszt magától, így én is hátrébb lépek, akár csak ő, majd igazítom meg minimálisan tincseimet, miközben folyamatosan őt figyelem. De hogy induljunk valahova? Nem! Én nem mehetek vele sehová se, az már túl veszélyes lenne, még sincs választásom úgy tűnik, mivel ahogy elkap, már érzem is, hogy a tér változik és nemsokára kissé dideregve érzékelem a hűvös levegőt, a szél fújását, miközben lábujjaim is azonnal felfogják, hogy nincs rajtuk lábbeli. Nem kérdezek még, inkább csak körbenézek e csodálatos helyen. Igen, ezt ígérte nekem egykor, de nem gondoltam volna, hogy most ide hoz, inkább hittem azt, hogy magához visz el, némi büntetés miatt, de nem ezt tette, így picit talán értetlenné válik a tekintetem, mellyel felé tekintek.
- Nem volt jó ötlet ide hoznod, Cornelius. – szólalok meg halkan szavait követően, de most már sokkal visszafogottabb vagyok, érzem én is, hogy ennek így kell lennie. Aktuális kedvenc? Lehet, hogy igaza van, de Mammonnak számítok, ebben biztos vagyok.
- És nem hiszem, de láttam, amit láttam, és nem húznám ki nála a gyufát. – ismerem be, most már végig őt figyelve, majd ez után hallgatok el, hagyom őt beszélni, hiszen akad mondanivalója, ahogy mindig. De ahogy folytatja szavait ebben a nyugodt stílusban, úgy fehéredik el arcom, mivel a fenyegetése egy picit se tetszik.
- Te is tudod, hogyha bántasz, annak következménye lesz rád nézve is. – lehet, hogy csak aktuális kedvenc vagyok, de jelenleg Mammon nagyon is ragaszkodik hozzám, kellek neki és jól érzi magát velem, akkor pedig biztosan nem hagyná, hogy ez a férfi kedve szerint kínozzon. De miért mondja ezt ennyire magabiztosan a mellettem ülő? Mintha hatalmában állna Mammon ellen lépni? Hiába próbálok bátornak tűnni, hangom az előbb is megremegett, tartok tőle, még mindig, mert bár múltkor kedves volt, tudom, hogy kivel van dolgom, nem hagyhatom ezt figyelmen kívül egy pillanatra se.
- Tudom, hogy képes lennél ártani nekem, de fáj, hogy a kínzásomról beszélsz. Ennyire megbántottalak volna azzal, hogy meg akarlak védeni? – kérdezek rá még mindig halkan, hiszen mellettem ül, de némileg kerülöm most tekintetét és inkább lefelé nézek, jobb az most úgy. Tényleg megvédeném, hiszen fontos nekem, valahogy azzá vált, hiába csak egyszer láttam eddigi életem során és bánt, hogy pont ő az, aki ilyen kínokat ígérne nekem. Megtenné, most már biztosan tudom, csak eszem nem akarja ezt feldolgozni.
- De ne mondd azt, hogy sajnálnál. Nem vagyok számodra több, mint egy aktuális játékszer. – végül csak felnézek ismét szemeibe, miközben kissé összehúzom magam. Vérezne értem a szíve? Ugyan… Szépen hangzó szavak, de nem valóságosak, nem fogom ezt elhinni, mert ha jelentenék valamit, már eddig is a közelemben lett volna. És hogy Mammon ne lenne hűséges?
- Tudom, hogy hű hozzám. Azért, mert te erre nem lennél képes, ne hidd azt, hogy ő se az, én bízom benne! Mammon más, mint a többi pokollény és én nem ártanék neki. Tudom, hogy mire képes és soha se mernék ellene véteni. – talán nem is vagyok szerelmes… talán a félelem az, mely valamilyen szinten mellette tart. Persze, kedvelem őt, vonzódom hozzá, mégis, van más, akihez még jobban, és az a másik fél pontosan itt ül mellettem. Mégse tehetem meg, hogy engedek neki, pedig oly nehéz most ez, de ő tényleg őszinte velem. Nem lenne hű hozzám, nem akarna csak engem, de én vajon jobb vagyok őnála? Mégis, én igent mondtam Mammonnak, akkor meghoztam egy döntést, a szerint kell élnem.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Vas. Feb. 01, 2015 11:48 pm

Valamikor majd kétezer éve rómainak születtem. Olyannak, aki rendíthetetlen, vas akaratú, aki addig küldi a csatába seregeit, amíg vannak élő emberei, aki átvág mindenen akár a fejsze (mint nevem), aki kemény, mint Livius kreált morális történelmi fikciói. Legalábbis ez is részem volt, de mostanra az emlékeken túl csak ennyi maradt meg emberi létem ma már árnyéknak tűnő valóságából. A mennyei lét is hagyott bennem nyomot, a bosszúálló lét sem múlt el nyomtalanul, megszoktam, hogy démonok, bukottak számára jelentem az Úr haragját s ez bukásom után előny lett: egyedivé tett, külön értéket adott, ezért is lehetek most Asmodeus bal keze, a sújtó ököl, ha kell, de más is emellett... és ezért is csalnak apró mosolyt arcomra Lycoris szavai a lordot illetően.
- Az ember azt mondaná nem jó ötlet nyíltan kiállni a hitéért egy őrült teljhatalmú úr elé, csak azért, hogy oroszlánok zabálják fel... és mégis most ezért lehetek itt. - nézek rá komolyan. Amire az ember a maga kis szűkös tudatával és logikájával azt mondja nem jó ötlet, sokszor az események szövevényein, a sors szőttesén keresztül más értelmet és merőben más véget kaphat. Csak tenni kell, formálni, alkotni, vagy épp rombolni. - Ha nem lennék az aki, most még meg is hatódnék... de vigyázok én magamra, hidd el, meggondolom mit teszek. - megengedek egy apró simítást magamnak, arcélén siklanak végig finoman ujjaim, hogy érezze, valahol értékelem a szavait, még ha nekem kellett is kierőszakolnom ezt. Ha úgy tetszik, értékelem az okosságát, hogy nem balhézik. Azonban ennyivel nincs vége. Nem vagyok már rég angyal, hogy egy hajszál elfésülésétől megbocsátást okádjak szivárványszínben, így hamarost átcsap bennem az indulat irányába minden, így csapok le, éreztetve a helyzet keménységét. Félmondatát már nem is méltatom válaszra, hiszen csak elismerte, hogy igazam van... - Az még mindig rajtad áll! Egyelőre élsz és ép vagy, ami azt jelenti, hogy még nincs vége számodra a dalnak. - nem mondok meg semmit, hiszen, mint válaszom jelzi, teljes mértékben tőle függ, hogy mi fog történni vele. Nincs konkrét tervem, csak cselekszem, reagálok, ahogy a helyzet adja. Elindítottam a dominót, most dőlnek szépen sorban s a formációt csak a végén adják ki. Megragadom hát a lányt, mintegy engedve belső ösztönömnek s viszem olyan helyre, ahol számomra minden kezdődött... Rómába. Igaz, a Colosseum pont halálom után épült alig pár évvel, mégis ezt találtam a legalkalmasabb helynek.
- Ha kárálást akarnék, varjút hoztam volna, nem téged! - villan a szemem Lycorisra, mert mi tagadás, kezdem unni ezt az ajvékolást, azonban látom, hogy Lycorisban kezd lassan helyre zökkenni a dolog, így nem viszem túlzásba a dolgot, bár a továbbiakban se szabadulok meg az aggodalmaitól. - El tudod nekem hinni, hogy mennyivel több ilyet láttam nálad? Vagy mennyi ilyet hajtottam végre én is! - mikor hiszi már el, hogy tudom mivel játszom! Nem vagyok ember, még ha úgy is kezel kicsit, de ezért mondtam, hogy meg kell találnia újra a helyét.- Persze, hogy lenne, de számoltam is vele. Ugyanakkor a bosszú nem oldana meg semmit. Téged nem hozna vissza, és ha én ölnélek meg, az csak purgatóriumot jelentene, nem kerülnél pokolra, hiszen valahol mártír lennél, még ha bűnös is... - a dolog varázsa, hogy a tűzbe pedig egy Lord se nyúlhatna be, Lycoris ott várhatná be az Utolsó Ítéletet a világ végén, hogy megkapja helyt fent, vagy lent. Ezzel persze magamtól is elvenném a lehetőségeket, de végső megoldásnak nem utolsó...
- Ismered Catullus epigrammáját? Odi et amo... ahol a kín élve keresztre feszít, holott gyengéd érzelmekből fakad. Tán nincs is határvonal kín és kéj, gyűlölet és szerelem között igazán. - mikor lettem filozófus? Talán mindig is az voltam, a magam kifordult és pokoli módján. De amiről most társalgunk, mély, sokkal mélyebb, hogy ki tudjam kerülni az ilyen megnyilvánulást. - Ha játékszer lennél, most nem Rómában lennél. Egyszer láttál volna életedben, nem vettem volna a nyakamba azt a kockázatot, amit eddig annyit szajkóztál. Ha végiggondolod, lehet rájössz, hogy nem csalárd egyik szavam sem. - nézek szemébe komolyan. - És amit akkor este mondtam, az utolsó hangig igaz volt és áll most is. Másként itt se lennék. A játékszer egyszer használatos. Te érték vagy. - viszont ha már megkaptam ezt a vádat, illendő a labdát visszadobnom, hiszen nem csak nekem lehetne játékszerem a lány, sőt! - A kapzsiság átható mohósága beérné egy valakivel? Ugyan! Ha azt mondom, hogy nálam nem megbízhatóbb, akkor nem mondtam sokat... de én bizony megmondom, hogy mi a helyzet, nem látom értelmét álságosságnak, nem vág egybe terveimmel... és ne hidd, hogy csak a levegőbe vagdalkozom közhelyekkel. Odalent bizony láttam olyan cinkossággal összevillanni egy női és férfi tekintetet, a vibráló kéj utórezgései, amit lényemnél fogva megérzek, ami arról árulkodik, hogy Rómeó minden szava ellenére ,- ami egyébként neki semmibe sem kerül ugye-, nem csak Júliára kacsintgat testi értelemben. - kéjdémon elől ilyet eltitkolni bajos lenne. Látok és hallok dolgokat, sőt, megérzem, mert ez az adottságom, rendem sajátsága. És úgy láttam legutóbb lent, hogy a kapzsi máshol is talál örömöt, annak alapján, ami körülötte vibrált, hiszen az táplál engem. - Most kimondtad a lényeg egy részét: nem mernél. Félsz. Alárendeled magad, és csak remélheted, hogy idővel nem un rád, cserél le, mert bizony nem lenne ez példa nélküli dolog, láttam már ilyet. - valós perspektívák, hiszen örök életű lényről és halandóról beszélünk. Arról nem is beszélve, hogy pokollény, más pokollény pedig nincs, mert az gyenge és rést hagy a védelmén. Ideig mutathatja magát másnak, de végül a pokol, a bűnök, lényének mocsara úgyis lehúzza magához, elvéve kétes eredetű és értékű erény-páncéljának gyanús csillogását. - Viszont én azért kerestelek meg, hogy alternatívát ajánljak. De lehet kellemesebb viszonyok között kéne megbeszélnünk és úgy, hogy rajtad is van cipő. Mit szólsz? Vegyünk neked valamit? - mosolyodom el, most először vidámabban az eddigiek folyamán. Felvillanyoz a város, a lány jelenléte, a játék, amibe belekezdtem a dominókkal, a lehetőségek... ilyenkor érzem, hogy élek.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Hétf. Márc. 02, 2015 12:53 pm

Nem jó ötlet az, hogy Cornelius eljött hozzám, hogy találkozót kért, ahogy az se, hogy nem fogadta el az elutasításomat, hanem itt van, oly közel hozzá. Hát nem érti, hogy ennek nem szabadna így lennie? Nem érti, hogy mekkora hibát követ el? Próbálom észhez téríteni, de mindenre van válasza és úgy tűnik, hogy ő vállalja tettei után a következményeket, de vajon én is vállalom? Engem senki se kérdez meg erről, de talán már nem is számít, talán a sorsom már rég meg lett pecsételve azon az éjszakán a temetőben, amikor rám lelt e bukott angyal.
- Valóban tudsz vigyázni magadra? Csak mert a mostani cselekedeted nem tűnt túl átgondoltnak… - szólalok meg halkan, miközben puha keze engem érint és istenem, hogy mennyire jól esik. Mégse hunyom le szemeimet, nem tehetem, mégis, az érintése máris feléleszti testem és szívemet is. Oly nehéz volt elfelejtenem, tovább lépnem, de nem keresett, ezt pedig betudtam annak, hogy kiszórakozta magát velem, már nem érdeklem, de most mégis itt van, újra, hogy fenekestül felforgasson mindent. Ahogy elkapja hajam, nem kezdek hisztizésbe és sírdogálásba, nem vagyok olyan lány, inkább tűröm, amit tenni akar, de előre tudni szeretném azt, hogy mi vár rám, hogy mit akar most velem tenni, mert úgy tűnik, hogy a következmények és Mammon nem érdekli. Választ viszont nem kapok igazán a kérdésemre, rajtam állna? Valóban? Akkor nem lesz túl kellemes ez a nap úgy hiszem, de ez még eldől persze… Az utazásra viszont nem számítok, így nemsokára megérzem a térváltoztatást, majd egy olyan helyre kerülök, ahol már rég jártam és ahova oly nagyon el szerettem volna jutni ezzel a bukottal hónapokkal ezelőtt. Mi ketten nagyon más világ vagyunk, de valamiért mégse felejtette el, hogy elhozzon ide, magával, ez pedig mégis csak jelent valamit, jelentenie kell! Mégis, nem tudok csendben maradni és magamban tartani azt, hogy ez mennyire nem volt jó ötlet, de a leszólásra inkább nem folytatom, mégis, picit megdermedek, amikor szóba hozza, hogy ő is miket csinált már. Van, amit el tudok képzelni, de mindent talán nem, így cseppet félve nézek most fel rá.
- Igen, vannak sejtéseim, hogy miket tettél már hosszú életed során. – bólintok rá végül, majd amikor a következményekhez kapcsolja halálomat és azt, hogy hová kerülnék, kezeimmel combjaimba markolok, miközben próbálom visszafogni testem félelmét. Tudom, hogy mit jelentenek a szavai és oly súlyosak…
- Cornelius… kérlek… - kezeim picit elfehérednek, miközben újból rá tekintek. – Miért csinálod ezt velem? Miért fenyegetsz a halálommal és a Purgatóriummal? Azt akarod, hogy a félelem vezéreljen és rettegjek tőled, hogy mikor veszed életem? – mert nagyon jó úton halad ehhez. Tudom, hogy mit ígér nekem, és nem akarok meghalni, féltem az életemet és a Purgatóriumról semmit se tudok, de az biztos, hogy nem akarok oda kerülni. Miért ilyen gonosz velem? Talán tényleg félreismertem, hiszen ő már rég nem egy angyal, de durvább, mint az a lord, akivel együtt vagyok. Az epigramma szóba hozására viszont automatikusan eszembe jutnak a sorok, ugyanis az egyik kedvencem a régi művek közül, így tudom, hogy mire fog utalni mindezzel.
- És tenni akarsz azért, hogy én is így érezzek? A szeretet mellé kerüljön be a gyűlölet is? – kérdezek rá halkan, miközben már lassan összeáll a kép a fejemben, hogy mit érezhet ő irántam, hogy mit akarhat tőlem. Ha ezzel az idézettel jön, akkor az számomra nem jelent túl sok jót, egyszerre van benne jelen a kedvesség és a harag is irányomban, szeret talán valahol, de egyben gyűlöl azért, aki vagyok, mégis, ha valóban ezt érzi, képtelen lesz elengedni. Mégis úgy hiszem, hogy előbb-utóbb meg fog unni, hiszen csak egy vagyok neki a sok nő közül, akit szerethet, akivel játszadozhat, akivel bármit tehet, és nekem ne adja be azt, hogy ez nincs így.
- Róma csak a kezdete ennek a napnak, nem vagyok naív Cornelius, tudom, hogy nem fogsz hazavinni utunk végeztével… - ebben biztos vagyok, bár nem bánnám, ha tévednék. És hogy én érték lennék? Ki számára? Hiszen senkinek se kellek igazán… Mammon is talán tényleg csak most élvezi a társaságomat, és Jericho… bármennyire is akartam közel kerülni hozzá, mindig eltolt magától, megalázott és egy fikarcnyi kedvességet se adott nekem, pedig mindent megtettem volna azért a vámpírért, egyetlen csókjáért az életemet is feláldoztam volna, de ő neki se kellettem, ahogy Corneliusnak se. Talán… talán tényleg nincs igazán értelme az életemnek, mert akiket szeretni kezdek, úgyis eltaszítanak maguktól, nem viszonozzák úgy, ahogy azt én szeretnék, talán a szerelem nem is való nekem, nem kéne hát keresnem, inkább én is élhetném az életem úgy, akár egy kéjdémon, kihasználva mások érzéseit. Ahogy viszont Mammonról mesél, úgy lassan magam elé kezdek el nézni, miközben hallom szavait, azt, amit mesél nekem, hogy volt ott más nő is, lent a Pokolban, akiben kedvét lelte. De hát azt mondta, hogy elég vagyok neki csak én… de miért is hittem el? Mily hiszékeny vagyok még mindig…
- Én el akartam hinni azt, hogy neki elég vagyok én. Hogy létezik olyan férfi, akinek elég lehetek, aki engem akar és nem mást, de kezdem úgy érezni, hogy hiú ábrándokat kergetek. – egyre inkább inog meg bennem a hit, kezd fájdalomba átcsapni ez az egész, pedig én Mammonért is oly sok mindenre hajlandó voltam már eddig is. Én talán képes lettem volna még a lelkem is neki adni, mindent magam mögött hagyni, de talán tényleg igaza van most Corneliusnak, nem lehetek ennyire vak. Magam se értem, hogy miért kutatom ily nagyon a szerelmet, élhetnék másképp is, carpe diem is lehetne, mennyivel boldogabb lennék…
- De neki legalább kellek, mégha csak egy ideig is. – sóhaj, majd hajamba túrok, végül pedig lassan ismét a másikra nézek. Elérte, amit akart, összetört belül ez a beszélgetés, az információk, amiket mondott, így bár hallom, hogy ő is ajánlatot szeretne tenni nekem, de nem tudok már lelkesedni a tényért, ahogy a cipőért se igazán, csak lenézek fázós lábaimra, miközben kezeimen is libabőrök vannak, tehát talán más se ártana.
- Miért akarod, hogy itt maradjunk? Haza is vihetnél, ahol fel tudnék öltözni normálisan… - kezdek bele, de aztán végül nem ellenkezve tovább kelek fel. – Nem akarok végigsétálni zokniban a városon… - motyogom halkan, magam elé, némileg megsemmisülve, miközben kezeimmel átölelem magam. Legyen tehát, ahogy Cornelius akarja, vegyünk egy cipőt és egy kabátot is akkor már, nekem már úgy sincs beleszólásom semmibe se, így amerre ő akarja, arra fogunk elindulni, de bizonyára bőven lesz üzlet errefelé, én pedig igyekszem nem belelépni semmibe se, még csak az kéne, hogy mondjuk egy rozsdás szögre leljen talpam.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Kedd Márc. 10, 2015 5:27 pm

Úgy látszik a falnak beszélek... hiába mondom el a magamét Lycorisnak, újabb megjegyzése alapján úgy érzem, nem érti meg, nem jutnak el tudatáig a szavak. Ennyire megrémült volna tettemtől? Lehet... hát, majd még jobban meg fog, ha így van. Én ugyan nem fogok kegyelmezni, nem fog az akaratom elhajolni, ezt mindenképp meg fogja érteni. Nem is pocsékolom bosszúságom értetlenségére, inkább erőt veszek magamon és figyelmen kívül hagyom kárálását, hogy mi nem meggondolt. Inkább megpróbálom más irányba terelni, apró érintésemmel. Érzem, ahogy bőréhez érek s meglódulnak benne az érzések, a vér, az emlékek... kéjdémon vagyok, a húsból, annak rezdüléseiből mindent értek, nem kell semmit bemutatni már nekem. Így Lycoris reakciói, melyek valamelyest ellentmondanak szavainak se lepnek meg éppenséggel. Persze ez nem indokolja, hogy némi fenyegető keménység ne vegyüljön gesztusaimba, például hajának megragadása, de ezt oly módon teszem, hogy messze álljon a valós erőszaktól, közelebb a figyelmeztetéshez. Ezt a játékot ketten játsszák, erre fel is hívom a figyelmét, így érthető, hogy tőle is függ milyen esténk lesz, nagyon is. Ebben benne van a lényeg, még ha nem is érzi úgy, hogy konkrét válasz lenne. Én inkább azt mondanám, hogy túl általános ahhoz, hogy konkrétumot érthessen ki belőle. De ez nem torzítja az igazságot, mert tényleg tőle függenek a dolgok: kellemes időtöltés lesz osztályrészünk, vagy testi és lelki fájdalom, földi pokol... bennem mindkettőre megvan a hajlandóság, akárhonnan is nézem. Most azonban a kellemesség irányába mozdulok el, Rómába repítve minket, hogy lássa: a jóindulatot még így is megelőlegeztem bőségesen. Kijelentésére megrázom a fejem.
- Fellengzősen fog hangzani, de sajnos nem sok sejtésed lehet felőle. Persze ez idővel változni fog. De ezt nem negatívan mondom, senki emberfia olyan rövid idő alatt nem ismert még meg dolgokat a pokolból, mint te. És ezt feldolgozni idő. Az igazi mélységek meglátása pedig még odébb van. - most úgy beszélek hozzá, mintha csak a tanára lennék, mintha most is a temetőben magyaráznék neki a világ dolgairól, amikor először vettem le lelki szemeiről a kendőt, hogy bepillantást nyerjen a szörnyű valóságba.
Ha más rendben lennék, félelme hihetetlen érzéssel és energiákkal láthatna el, így viszont csak annak nyugtázásával, hogy megértette mire gondolok, átérezte végre, hogy nem a távolitól kell félnünk. Ez volt a célom. - Csak felvázolom a lehetőségeket, mert több megoldás is lehetséges. Ez csak kettő volt, van még éppenséggel több megoldása is a történetnek. De a haláltól magától kéne inkább tartanod, mert a te helyzetedben ez igen is ott lebeg mindig fölötted, én csak egy vagyok a sokak közül, aki megteheti. Személy szerint nem akarom, a gazdád ellenségeiről viszont ez nem mondható el például... de a mennyekben sem arathatsz osztatlan sikert, minden bizonnyal... - ugyan, még Mammon is veszélyes ránézve, hiszen pokollény, nála is bekattanhat valami, és akkor Lycoris elbúcsúzhat az életétől. A gazda szó pedig találóbb volt mint a pár, hiszen ilyen kiegyenlítetlen erőviszonyok között mi más lehetne egy démonlord, főként az aki a legkapzsibb a világon és a birtoklás létének oka és céljai egyben? Ő csak birtokolni tud, az pedig nem egyenrangúság... Viszont amit én részben vers segítségével felvázolok számára, merőben más természetű, sokkal barátibb lehet a maga módján. - A kettőt vékony határ választja, talán nincs is határ. Mint ahogy a kín és kéj között sem, ezt jól tudod... - kacsintok rá, biztos vagyok benne, hogy jó pár kép végigszaladhat elméjén. - Egy pokollény csak így tud szeretni, hogy közben gyűlöl is. Sajátos szabályai és érzései vannak a mi világunknak. De ha visszaemlékszel a kis esténkre, akkor ott találod emlékeidben is ezt a kevert érzést, már magadban. - messzire megyek és kiadom magam, úgy érzem, de ezt sem vagyok gyáva megtenni. Lycorissal szemben a teljes őszinteség a célravezető. A gonosz csak hazudni tud? Nem! Az igazság fájdalmasabb tud lenni, az igazsággal is nagy gonoszságokat lehet végbevinni, célt érni. - Mint mondtam, csak rajtad múlik, mi történik ma este. De játszunk így! Hova vinnélek, ha nem haza? Mit tennék szerinted? - ül ki mosoly az arcomra, hiszen a választ akár ki is olvashatnám elméjéből,de abban mi lenne a móka? Akkor odalenne a játék, a felfedezés öröme, a megismerés sakkjátszmája.
Itt viszont még nem áll meg semmi, hiszen ideje a következő lépést megtennem a táblán, az eddigi merész, nyílt stratégia keretein belül nyitom fel ismét a lány szemeit a kíméletlen valóságra. - Minden halandó elhiszi. Teljesen igazad van: el akarja hinni, ezért hisz benne. Tán nem is tudtok másképp létezni, mert természetetek sajátja, mint nekünk a főbűnök. Nem hiba és nem butaság Lycoris, nem tagadhatod meg ennyire a léted. - látom, hogy dőlnek benne a falak kőről kőre, ahogy ezt megcéloztam. Ha halandó lennék, most utálnám magam. Minden testi kínzásnál rosszabb bizonyos tekintetben, amit most teszek, de Lycoris életében ez a pálya lett kijelölve, egyre inkább ezt látom, ismervén azt, hogy mi történt vele, mióta találkoztunk. Egyenest a mélységek felé száguld, ennek az útnak pedig ez a beszélgetés is a része. - Sokaknak kellettél és kellesz. - replikázok sóhajára, de itt nem állok meg, folytatom. - Lehet botor dolog ezt feltételeznem, de tán nekem a legjobban. És nem csak egy ideig.- nézek csodás szemeibe a magam kékségeivel. - Egy örökkévalóságig, de nem úgy, ahogy a halandó a halandónak. - ebben már minden benne van, ha visszagondol, tudhatja jól, hogy már egyszer ajánlottam neki alkut, nem is akármilyent. Már akkor kiválasztottam magamnak, azon az éjszakán próbára tétetett, megmérettetett és alkalmasnak találtatott. Akárcsak az azóta elmúlt időben, amíg nem tudtam foglalkozni vele, de figyelemmel kísértem útját.
- Mert a hely varázsa és a semleges terület szerintem ideálisabb. És régen még vágytál is erre... talán most újra felfedezed magadban ezt. - válaszolok, majd belé karolok. - Nem is fogsz. - hülyén nézne ki és értelme se lenne.Mivel belé karoltam, ismét utaztatom magunkat, most közvetlenül egy cipőboltba, ahol az eladók elméjébe is belenyúlok picit, elhitetve velük, hogy az ajtón át érkeztünk, mint minden normális vásárló, még ha alig negyed órával is záróra előtt, de ezen is lehet majd segíteni. - Válogass kedvedre, azt kapod, amelyiket szeretnéd. -engedem mosolyogva szabadjára a lányt, hadd nézelődjön.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Vas. Dec. 06, 2015 1:56 pm

Képtelen vagyok eltitkolni Cornelius elől azt, amit érzek. Ő valahogy… mindig különleges volt a számomra. Az, amit a testemmel művelt, semmihez se volt fokható, még soha, senki se csinált velem olyan dolgokat, így most is elég egyetlen érintés ahhoz, hogy mindenre emlékezzek. Mammon mellett próbáltam elnyomni ezt az énemet, a valóságot, hogy jó lesz nekem a főkapzsi mellett, de valahol belül érzem, hogy az én helyem máshol van, egy olyan helyen, mely közel van ehhez a bukott angyalhoz. Mégis, féltem őt, mérhetetlenül, pedig magamat kéne, de valamiért naív módon úgy hiszem, hogy mégse bántana engem, durván semmiképpen se.
A római út bár régóta be volt tervezve, mégse hittem volna, hogy pont most valósul meg, így hát eléggé meglepődöm azon, hogy hova csöppenek, miközben a beszélgetésünk a kegyetlenség felé irányul. Úgy érzem, hogy el tudom képzelni, hogy mi mindent tett már Cornelius azóta, hogy bukott angyallá vált, de talán még sincs ez így. Talán igaza van… sőt, biztosan. Sokkal több mindent tud, mint én.
- Talán nem is baj. – nem baj, hogy nem tudok még mindenről, talán még én is megijednék tőle. Vagy… vagy már nincs semmi, ami megrémisztene ebben a férfiban? Félek tőle, de valahol mégse, valahol a félelemmel keveredik a vágy, az édes rettegés, mely egyben kéjjel ajándékoz meg. Felkavarja az érzéseimet. A halál ténye viszont ijesztő a számomra, főleg az, hogy hova kerülök az után. Mammon segítene, hogy ne kelljen szenvednem, hiszen egy lordról beszélünk, de mi van akkor, ha megun engem? Ha talál más játékszert? És ahogy Cornelius mondja, neki is vannak ellenségei, akik ha ismét rám találnak… mert már megtaláltak nem is egyszer. A „gazdád” szó viszont egészen lelkemig hatol, így szemeim dühössé válnak, ahogy a másikat fixírozom.
- Ő nem a gazdám! Nem vagyok a szolgája, több vagyok a számára, mint más nők. Miért nem vagy képes ezt elhinni? – és én miért hiszem el ezt ilyen nagyon? Lehet, hogy neki van igaza, ő ismeri régebb óta Mammont, lehet, hogy tényleg csak játszadozik velem, most tart csak érdekesnek, később pedig már csak egy egyszerű ember leszek, akit kedvére gyötörhet. Nem védhet meg mindig, ahogy más sem. Az életem tényleg rövidnek ígérkezik, a halálom utáni élet viszont annál hosszabbnak… Ijesztő ebbe belegondolni. Ez után hangzik el az a bizonyos vers, melyet nagyon is kedvelek és mely… mely most annyira találó, jelenlegi helyzetünket nézve. Az emlékek újult erővel tódulnak elmémbe, majd aprót nyelek és mintha picit el is pirulnék ennek hatására. Nem is tudom pár másodpercig fenntartani az előbbi szemkontaktust, nem merek Cornelius szemeibe nézni.
- Én nem vagyok olyan, mint te! Én képes lennék mindenféle fájdalom nélkül szeretni de akit szeretnék, az nem képes erre. – én választottam őket, én választottam ezt az életet, ezt a világot, nincs hát menekvés belőle. Ha pedig lenne… akkor se akarnék. Ez vagyok én, jól tudja ezt a másik is, mi ketten tényleg hasonlítunk egymásra, akkor is, hogyha én csak egy egyszerű halandó vagyok, egyetlen különleges képességgel megáldva. Tényleg a Pokol lenne az én jövőm? Az én igazi otthonom? A kín számomra is létfontosságú? Azért kerülök mindig bajba, mert tudat alatt én keresem a fájdalmat és a szenvedést? Nem, ez nem lehet, én nem vagyok ilyen. Azt viszont nem hinném, hogy ez a kis kiruccanás után Cornelius hazavinne a lakásomba, biztos vagyok benne, hogy hosszabb terve van velem, bár szavai mást mondanak. Szerinte csak rajtam múlik. Tényleg így lenne? A kérdései viszont ezernyi gondolatot hoznak elő belőlem, a férfi ágyát, mindazt amit ott művelt velem.
- Magadhoz. – adom meg hát a választ, melyet oly nyilvánvalónak érzek. És hogy mit tenne velem? – Azt nem tudhatom, talán még te se. Bizonyára az tényleg tőlem függne… részben. – részben pedig tőle. Nem biztos, hogy testi gyönyörök lenne a jussom, meglehet, hogy a fájdalom kerülne előtérbe, mindenféle kéjt mellőzve. Nem tudhatom, jelenleg pedig nem is akarom tudni, nem merek még ebbe belegondolni, de az biztos, hogy most az ő kezében vagyok. Mammon viszont tényleg nem szeret úgy, ahogy én őt, bármennyire is vágytam arra, hogy csak én kelljek neki. Tudom jól, mindig is tudtam, de rossz most mindezt Corneliustól is hallani. Én csak… boldogságra vágytam, szeretetre, szerelemre, hogy valakinek csak én kelljek, de ez az álom soha se valósul már meg.
- Tudom, emberi lény vagyok… - ha más lennék, talán ezek az érzések is átalakulnának. Egy átlagos, egyszerű élet viszont nem lenne elég nekem. Hiába találnám meg a szerelmet, azt egy átlagemberben nem tudnám kiélvezni, unalmassá válna a számomra egy idő után. Olyan kell, akit soha se kaphatok meg, aki soha se lehet csak az enyém. Amikor viszont meghallom, amit a bukott mond rólam, hogy talán neki kellek a legjobban, őszinte meglepettség ül ki az arcomra, miközben smaragd színű íriszeim az ő kék szemeit fürkészik.
- Még mindig így gondolnád? Ennyi idő után is? – hiszen sokáig kerültem… Bár neki ez az idő nem tűnt túl hosszúnak, oly régóta létezik már. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, hiszen ott van még Mammon is. Talán Cornelius hazudott? De nem… nem tette, igazat mond. Nekem is annyira kellene, de mégis, jelenleg nem tudnám elviselni azt, ha mással látnám. Mi lenne akkor, ha én is megváltoznék? Ha nem lennék többé halandó? Túl nehéz ez a beszélgetés, túl sok félelmet kelt bennem, főleg lordom miatt, na meg ott van Jericho is. Ő se engedne el csak úgy, bár egy bukott angyallal talán nem szállna szembe. Nem tudhatom. Talán jobb, hogy egy picit félre söpörjük ezt a témát, legalább addig, amíg szerzünk nekem egy cipőt vagy csizmát, mert megfáznom se kellene. Hazavihetne, ott könnyen magamra tudnék még kapni bármit, de érzem, hogy nem akarja, ahogy talán én se. Mert ha hazavisz… félek, hogy ott hagyna.
- Igen, vágytam rá, hogy itt legyek… veled. – nézek fel rá, majd amikor belém karol, akkor már tudom, hogy mi fog történni. Megalázó lett volna csak egy pár zokniban sétálni mellette, örülök, hogy ettől most megkímél, mert biztos vagyok benne, hogy nem mertem volna ellent mondani akaratának, ha ő úgy döntött volna. De jobb ez így, hogy nem kényszerít most erre. Néhány másodperc múlva már egy cipőboltba vagyunk, ahol óriási választék kerül elém. Nem szoktam órákon át válogatni, így most is biztos vagyok benne, hogy hamar meg fogom találni a nekem tetszőt, mely jól passzol majd fekete nadrágomhoz. Nagyjából két-három percet vehet igénybe, mire egy térdig érő, magas sarkú, bőrből készült csizmát varázsolok lábaimra, melyek szépen kiemelik formás és vékony alakomat.
- Azt hiszem, hogy ez tökéletes lesz. Mit gondolsz? – oly kellemesnek tűnik most ez a pár perc, annyira másnak. Úgy tűnhet, mintha egy átlagos pár lennénk, akik betévedtek egy cipőboltba, mégis, én nem tudom feledni az előbbi beszélgetésünket, mégis, úgy libbenek elé, mintha arra vágynék, hogy felfaljon szemeivel. Még meg is fordulok, megmutatva formás fenekemet is a másiknak, miközben huncut szemeimmel az ő arcát fürkészem, hátrafelé fordulva a divatbemutató közben.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Vas. Dec. 06, 2015 3:28 pm

Bámulatos az emberi elme: végtelen lehetőségek tárháza. Hitek és csalódások szülőhelye, az, ahol az elemi tapasztalást is képes valami felülírni, ahol a 2+2=5 is lehet és a világ aláveti magát a létező számára ennek. Ezért sem tudok haragudni Lycorisra igazán. Mindaz, amit gondol és ami kialakult benne mondjuk Mammonnal kapcsolatban, nem egyéb gyúrható szellemi matériánál. A fő kapzsi nem dolgozott rosszul, hogy elérte, amit elért, de sajátos módon hozzám képest csak homokvárat épített s én ezt érzem. Érzem, hogy a homok alatt ott a szikla, amit hónapokkal ezelőtt én hagytam hátra. Lehet, hogy ő lord, idősebb, de én voltam ember, és így tényleg mind a három síkon éltem. Ez pedig mérhetetlen előny. Sokkal jobban értem és ismerem a halandókat, mint ő valaha is fogja. - Ebben egyet értünk, ami azt illeti. Nem akarom, hogy olyan sérüléseket szenvedj a túl sok tudás miatt, melyek szükségtelenek. - mert bizony a tudás bizonyos mélységei és szintjei felkészültséget igényelnek, nem rakhatunk mindent egy halandó nő vállára, még akkor sem, ha kiválasztott. - Persze, megkapod a szabadság illúzióját. Nem tart 0-24 őrizetben, de erőt sem ad mellé, hogy megvédhesd magad, hogy igazán önálló lehess, márpedig miatta reális fenyegetésnek vagy kitéve. Nem kezel a szolgájaként, de nem hinném, hogy nagyon ellenkezni mernél vele... szépen építi fel köréd a ketrecet, ami tartósabb lehet, mert nincsenek igazi, fizikális rácsai. És tudod miért nem hiszem? Mert ő a fő kapzsi. Birtokolni akar, szerezni és azt birtokolni. Ez alap természete, nem érzelem. - inkább csak az ellenkezés kedvéért és büszkeségből jönnek Lycoris érvei, úgy érzem. Belül viszont szerintem érzi, hogy tényleg üveg kalitkába záratja magát félig-meddig önszántából, ha nem él most a lehetőségeivel. - Kétes, hogy miben állhat ez a több, mert odalent is remekül el tudja tölteni az idejét. Persze abban igazad lehet, hogy másként tekint arra, akivel a kedvét tölti, mint rád. - teszem fel a pontot az i-re és adom be a tus-t a beszélgetésben. Sőt, ennyivel sem állok meg, nem, ez nem az a pillanat, amikor lazítani kell. Inkább fokozom a helyzetet, de más területre sodorva a szavak útján beszélgetésünk kis hajóját. Komoly döntést hozok: elkezdem kiadni magam legbelsőbb érzésvilágomat illetően. Látom, hogy itt is van sikerem s a lányban felszínre tolulnak emlékek, gondolatok, a szemkontaktust is megszakítja s még tán pirul is, bár az esti kivilágítás fényeiben ezt nehéz megállapítani. - Nem? - szűkülnek résnyire szemeim. - Pedig a természeted mélyén nagyon is ott rejlenek a párhuzamok, ott a vonzalom... ékes bizonyítéka, hogy te ugyan úgy szeretsz engem, ahogy én téged. - kétségtelen, hogy messzire megyek, de erre szükség van. Ez az a pillanat, amikor megtehetem, sőt, meg kell tennem, másként a kudarc lehet osztályrészem, arra pedig semmi szükségem. Győzni jöttem. - Tehát hozzám... tudatod egy része ezt sugallja s ez már valahol a saját döntésed is. - persze közel sem biztos, hogy így lesz, sőt, én a magam részéről a Róma adta lehetőségeket nem cserélném el otthonomra, mert itt is meg lehet oldani bármit, de válasza akkor is tanulságos volt. A második kijelentésére pedig fölösleges is válaszolnom, hiszen ha nálam kötnénk ki, nos, már egyszer megtapasztalta, hogy mik történhetnek. Közben érzem és látom, hogy végbemennek a beszélgetésünk szülte folyamatok is lassan Lycoris tudatában s kezdi megérteni, hogy mi is a helyzet, és önmagát is megérteni. Hogy a vágy és a szenvedés, a kín és a kéj annyira részévé vált, mióta először találkoztunk, hogy ez jelöli ki útját. - Így gondolom. - bólintok a szemkontaktust megtartva. - Másképp miért vállaltam volna ennyi kockázatot? - tárom szét karjaim. - Figyeltelek és nyomon követtem pályafutásod, azt, hogy miként formálódsz és azt mondom, hogy méltónak tartalak, hogy magam mellé emeljelek. - zárom gondolatsoraim, hogy elgondolkodhasson az egészen, hiszen van min. Az biztos, hogy akadályokat nem ismerek, és ezt most már ő is láthatja, értheti. Tudhatja, hogy komolyan gondolkodom és beszélek, nincs szédítés, csak az, amit elmondtam és amit érzek, meg amit ő érez. - Ez igazán remek. És majd egyszer azt is megmutatom, hogy életemben milyen volt... tudom, csak illúziót teremthetek róla, de talán az is kicsit közelebb hozza majd számodra azt, hogy milyen is volt az én világom... talán jobban meg is értesz majd. - a lehetőség adott, és kétségkívül érdekes lenne, de azért kicsit fájdalmas is nekem, hogy az a világ annyira letűnt s az enyészeté lett. Amit most látok magam körül, az a késői birodalmi idők hanyatlására emlékeztet teljes mértékben, csak más köntösbe öltözött a folyamat. Közben persze Lycorisba karolok s rövid úton nekilátunk, hogy megoldjuk a cipő kérdést. Nem nagyon variáltam, a Korzó legjobb cipőboltjába vittem magunkat s az eladók fejében is elsimítottam minden kellemetlen gondolatot, hogy aztán szabadjára engedjem Lycorist, hadd válogasson kedvére. Sose néztem türelmetlenül a nők külsejükre fordított készülődéseit, a válogatást, mert szorult belém annyi bölcsesség, hogy megértsem, ez részben nekünk, jelenleg nekem szól. Meg kell ezt is becsülni. - Mintha csak rád öntötték volna. - bólintok lelkesen, s el is mosolyodom, ahogy illegeti magát előttem. Tagadhatatlanul tetszik ő maga is, de az is, ahogy viselkedik. Van benne valami megragadó báj s hatására parancsolnom kell magamnak és uralkodni magamon, ez nem vitás. Annyit azért persze megengedek magamnak, hogy karba tett kezeimet feloldva lépjek mögé, miután megfordult s válla felett néz rám, hogy tenyereim csípőjére fogjanak és arcára nyomjak egy lágyabb puszit. - Akkor meg is vagyunk. - búgom fülébe, majd rövid úton rendezem a számlát és elhagyhatjuk az üzletet, kilépve a még most is élénk forgalmú Korzóra, ahol, ha irányba fordultunk, egyenest a Viktor Emánuel emlékmű monumentális, éjszakára kivilágított fehér alakja és a Piazza Venezzia táruljon szemeink elé. Habozás nélkül fogom meg a kezét s indulok el vele abba az irányba, laza, sétáló tempóban. - Volt már vagy hetven éve, hogy erre sétáltam. De akkor nem volt ilyen csodás társaságom. - mondom neki egy mosoly kíséretében. - Mit szeretnél csinálni cicám?

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Szomb. Márc. 12, 2016 11:02 am

Sokszor érzem úgy, hogy mindent tudni akarok, méghozzá mindennel kapcsolatban, de most… Igazat kell adnom Corneliusnak, talán jobb, hogyha néhány dologgal kapcsolatban egyelőre még vak, tudatlan maradok. Ahogy viszont Mammont említi, méghozzá úgy, mint a gazdámat, egyértelműen ismét ellent mondok neki. Én úgy érzem, hogy a mi kapcsolatunk lordommal igazi, hogy van jövője, hogy tényleg maga mellé emel majd és nem lesz szüksége más nőre mellettem, mégis, ez a bukott angyal itt a közelemben képes befolyásolni a gondolataimat… sőt mi több, az érzéseimet is, így szépen lassan bizonytalanít el. Miért hiszek mindig neki? Hazudhat, ahogy a többi démoni teremtmény is, mégis, én… valahogy naív vagyok a közelében. Cornelius szavai annyira valósnak tűnnek, hiszen amit mond, mind hihető. Tényleg nem ad túl sok segítséget nekem Mammon arra, hogy megvédjem magam. Többször támadtak már rám, sérültem meg miatta, de nem akarok már tovább szenvedni. És hogy nem mernék ellenkezni vele? Ez sajnos… igaz. Beharapom ajkam, lesütöm szemeimet, majd aprót sóhajtok. Félek tőle, már az első találkozásunk óta. Van benne valami, ami iszonyatosan vonz, ahogy abban is, hogy egy lord párja lehetek jelenleg, de akad más, aki még jobban vonz magához, úgy, mintha soha se akarna elengedni, és én se őt.
- Nem tudom, hogy mit csinál odalent, de bíznom kell benne… Bízni akarok. Nem akarom őt elveszíteni, mert… - mert ha megtörténik, ismét csak egy nő leszek a sok közül, átlagos, semmitmondó. Élvezem a figyelmet, ahogy páran felismernek, mint Mammon jelenlegi választottját, és ezt nem szívesen adnám fel. Hiszen ki vagyok én egyébként? Jericho se tart semmire, a többi kiválasztottjával többet foglalkozik és kedvesebb is, mint velem. Egyszer tett csak a magáévá, de akkor is, mi módon? Még az emléke is megalázó… Talán ezért is ragaszkodom még Mammonhoz, mert mellette én is naggyá válhatok, nem lennék akárki, de tény, ha rámun, ha véget ér ez az időszak vagy megöregszem, akkor már nem fogok semmit se számítani neki. De Corneliust szeretni még veszélyesebb lenne, még félelmetesebb, mert ő… Bár nem lord, mégis, sokszor sokkal többnek érzem annál. Nem tagadom előtte érzéseimet, kéjdémon, tökéletesen tisztában van vele, de akkor se vagyok olyan, mint ő.
- Nem, nem ugyanúgy Cornelius! Én sokkal jobban szeretlek Téged, mint te engem! – mondom ki most már dacosan, felnézve szemeibe, nem titkolva érzéseimet, melyekkel már régóta tisztában van. Igen, szeretem őt, ha pedig ezt most Mammon hallaná, bizonyára keserves kínokban lenne részem, de talán nem fogja megtudni azt, hogy szívem már rég másé. Egy olyan lényé, aki folyamatosan képes összetörni azt, majd visszaépíteni egy csodálatos egésszé. Ő nem szerethet engem igazán, de mégis, akkor miért foglalkozna még mindig velem? Nem hiszem, hogy Mammon miatt, valamit biztosan jelentek neki. A következő kérdéseire is választ kap, bármennyire nem kéne kimondanom azt, hogy úgy sejtem, magához vinne, de valahol tényleg erre vágyom, hogy örökké mellette lehessek.
- Meglehet. – rég jártam már nála, oly nagyon rég volt, ahogy az is, amikor utoljára érezhettem igazi törődését. Mammonnal minden más volt, egy kéjdémonhoz nem lehet hasonlítani, hiába lord. De nem csak a szex az, amely Corneliushoz köt, sokkal több van közöttünk annál, ezt érzem, hiszen valamiért most elhozott magával, egészen Rómába, mindazok után, amik történtek az utóbbi időkben. Most se akartam találkozni vele, de ő ezt persze nem engedte, én pedig egy pillanatra se bánom, hogy így történt, bármi is lesz ennek az egésznek a következménye. Az viszont meglep, hogy nyíltan kimondja, hogy kellek neki, hogy talán neki a legjobban, azt, hogy egy örökkévalóságig. De tudom, hogy az ő élete más, ahogy a szabályai is, amelyeket be kellene tartanom.
- Milyen életem lenne melletted? – a kérdésem teljesen komoly, érdekelne, hogy ő mit ajánlana fel nekem. Mit kéne tennem? Hogy telnének a mindennapjaim? Miként lehetnék vele? Mellette? Meséljen hát, hogyan képzeljem el, mert addig nem fogok rábólintani erre az egészre, főleg, hogy még a Mammonnal való beszélgetés is hátravan. Félnék egyedül beszélni vele erről, Corneliusnak ott kellene lennie, de egyelőre még ne siessünk ennyire előre, előbb még feleljen a feltett kérdésekre. Csak ez után térhetünk rá Róma szépségére, a helyre, ahova oly régóta vágyom már ennek a férfinak a társaságában.
- Tényleg megmutatnád? – kérdezek vissza némileg meglepett tekintettel, hiszen amit mond, tényleg sok mindenen segíthetne, még akkor is, hogyha csak illúzió lenne az egész. – Örülnék neki. És igen, talán jobban megértenélek. – meglehet, hogy így van. Mi ketten más világba születtünk, de valamilyen oknál fogva egymásra találtunk, én pedig szeretném tényleg megérteni őt, még akkor is, hogyha halandó elmém számára ez hatalmas kihívás. Talán akkor másképp állnék néhány dologhoz. Ez majd akkor fog kiderülni, most viszont a jelenre kellene koncentrálnunk, így nemsokára már egy cipőboltban találhatom magam a bukott angyalnak hála, és amint megvan a számomra tökéletes csizma, már Cornelius elé is állok vele, megmutatva neki ismét formás testemet. Nem válogattam sokáig, nincs rá most szükség, de azt viszont nem bánom, ha végignéz rajtam. Valahogy most már… szeretném, ha ismét úgy kellenék neki, ahogy annak idején és ezt látnám is rajta. Nem viszem azért túlzásba az illegetést, de ennyi kell. Amikor pedig mögém ér, erős kezeivel vékony, formás csípőmre fog, azonnal beleborzongok. Oh igen, ezt szerettem volna elérni. Kezeim kezeire csusszannak és nem eresztem ám el azonnal, pár másodpercig csak így fogom, de nem fordulok felé, még nem engedek a csábításnak, így elég csak az a lágy puszi, melyet kapok, még mielőtt olyasmit tennék, amit nem kéne. Eleresztem eztán, majd ahogy a számla rendezve lesz, kilépünk együtt az éjszakába. Csodálatos ez a hely, így hirtelen el is bámészkodom, ahogy elhagyjuk az üzletet, és csak az térít magamhoz, hogy a férfi keze az enyémre csusszan. Hirtelen tekintek Cornelius szemeibe, hiszen most ez… ez olyan, mintha mi egy pár lennénk. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen idős bukott angyal majd ilyen gesztust tesz, de ajkam mosolyra húzódik, majd ujjaim finoman fognak rá a másik kezére. Most valahogy… biztonságban érzem magam. Meg is indulok a másik mellette, miközben kíváncsian figyelem meg az emlékművet, a zsúfolt utcát és a különféle embereket.
- Örülök, hogy eljutottam veled ide. Valahogy ez a hely mindig vonzott… akár csak te. – pillantok fel rá egy rövid időre, majd amikor a kérdést meghallom, halk kuncogás tör ki belőlem.
- Nagyon gonosz dolog lenne egy bukott angyallal megpróbálni betörni a Vatikánba? Gyönyörű dolgok vannak odabent, a sor pedig mindig rémesen hosszú, ilyenkor pedig lehet, hogy már rég zárva is van. – lassan a másik elé perdülök, majd szabad kezemet Cornelius mellkasára fektetem, szemeimben pedig gyermeki rosszaság csillogása lesz látható. A képességemnek hála már sokszor törtem be helyekre, de a Vatikánba azért még nem, ott túl sok az őr, a kamera, túl veszélyes. De olyan hatalommal, mint ami a férfinak van… gyerekjáték az egész. Vajon benne lesz egy kis szórakozásban vagy inkább másra gondolna? Nem is tudom, honnan jött hirtelen ez az ötlet, nem terveztem így.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Szomb. Márc. 12, 2016 2:09 pm

Szavaira, az őszinte naivitásra csak feltör torkomból egy kisebb kacaj. - Magadat árulod el Lycoris, mert nem bízol, hanem csak akarsz bízni benne, illetve bíznod kell benne. A kell a kulcsszó, hiszen az kényszer, nem igazi akarat. - tárom szét karjaim, hogy gesztussal is érzékeltessem: nagy a távolság a két dolog között. - ráadásul itt ez a levegőben lógó félmondat is kedvesem... hiába nem fejezed be, pontosan tudom, hogy mi jár a csinos buksidban: félsz. - nézek szemeibe komolyan. - Félsz, hogy még kiszolgáltatottabb, elhagyottabb leszel, hogy megszűnsz különleges lenni, hogy egy tárgyiasító vámpír kezei között maradsz. - mint mondtam, figyeltem őt, még ha eddig nem is léptem közbe semmiben. Sokat tudok, mert az információ elengedhetetlen s én ezt nagyon is meg tudom becsülni. - De gondolj csak bele Lycoris! Hagyja, hogy kiszolgáltatott halandóként éldegélj, hogy a vámpírodat szolgáld, aki nem csak képességed használhatja ki... értékeld át, hogy pontosan mennyit is érsz annak, aki a legkapzsibb ezen a világon! Természete szerint mint legdrágább kincsét kéne, hogy óvjon a széltől s ezzel szemben mégis hol vagy? - tárom szét karjaimat és mutatok körbe, de szavaimat nem csak jelen helyzetre értem, hanem egész életére, a viszontagságokra, amikkel meg kellett és meg kell küzdenie. Nem hazudok, ezt pontosan tudhatja, hiszen általa megélt dolgokról van szó, őszinteségem kétséget nem hagyhat benne, én pedig gondoskodom róla, hogy végre rendes szögből s ne a naiv, kötődni vágyó leányka szemszögéből lássa a valóságot. Játék az agyban... - Az imént meséltem a láthatatlan ketrec játékáról, amit veled játszik. Az sem azt támasztja alá, amit képzelni szeretnél s amit ő előad. Nézz magadba és gondold át, hogy megértsd! - biztatom erre és kap is gondolkodási időt, hiszen nem könnyű kérdések, de oly ponton vagyunk, hogy nem akarok benne kétségeket hagyni. Fel kell őrölnöm minden homokszemet, ami ellenem dolgozik, ami a láthatatlan ketrecben marasztalja a lányt. A jelek szerint pedig nem haladok rosszul, mert provokatív kijelentésemre olyan választ kapok, amitől Mammon minden bizonyára igen savanyú képet produkálna. - Jó, igazat adok abban, hogy teljesen úgy szeretni, mint ti halandók tudtok, én már nem vagyok képes. Viszont kérlek, hogy te pedig azt engedd meg nekem, amit az én állapotom adottá tesz: meg sem értheted mennyire kötődöm és ragaszkodom hozzád. Nevezhetsz hazugnak, nem kell elhinned, de akkor is kimondom: halandó lény iránt még emberként sem éreztem úgy, mint irántad. Több, mint ezer év alatt megismertem sok nőt, megszereztem sok lelket, de egyikük sem érdekelt úgy, mint te s egyikük sem váltotta ki azt belőlem, amit te. Személyedben valami újra, különlegesre akadtam. - maradok a kezdeti politikámnál, a hajthatatlan őszinteségnél s még azt is vállalom, hogy felfedem lapjaim, levetem a páncélt és megnyílok előtte, védtelenséget vállalok. Olyan pillanatokat élünk, melyekben nincs olyan információ, mit megtagadnék tőle, vagy érzés, mely engem fűt. - Jó a kérdés. - mosolyodok el szavaira, melyek elnyerik tetszésem s bizonyítéka annak, hogy jól dolgozom, jól haladok. - Nem fogok kertelni, szépíteni vagy hazudni, elmondok mindent úgy ahogy az van és ahogy elképzeltem. Mint mondtam, magam mellé emelnélek. Kéjdémonná válnál Lycoris, de úgy, hogy a száz év szenvedést nem kéne elszenvedned. Tudod, én Asmodeus bal keze vagyok a pokolban, kínzás, nevelés és végrehajtás a feladatköröm, szóval erre tökéletes ráhatásom van. Viszont amiért a száz évet megúszod, azért még nem mentesülnél a nevelés alól, hiszen valahogy meg kell értened, hogy mivé váltál, milyen hatalommal és azt hogyan használhatod. Csakhogy az tanítás és nem kínzás, a mestered pedig én lennék, illetve egyik leghatalmasabb pártfogóm, aki engem buktatott meg. - kis szünetet tartok, hogy mindezt megérthesse és ha látom tekintetéből, hogy folytathatom, úgy neki is fogok. - Ügyes és jó túlélőképességű kiválasztott vagy, azonban vannak korlátaid és sok hatalomnak kiszolgáltatott vagy, melyektől joggal tartasz. Démonként ezek már nem jelentenének fenyegetést, eggyé válhatnál te is a hatalmasok közül, vadból vadásszá. Tőlem így megkapnád azt az igazi szabadságot, amit Mammontól nem: démonként rendelkezhetnél önmagaddal, meglenne az erőd az önvédelemre. Remélem belátod, hogy ezzel kockázatot is vállalok, hiszen ha mindezt megkapod, én nem tartalak téged semmilyen pórázon s abban kell bíznom, hogy akkor is engem akarsz majd, de ezt a kockázatot vállalom érted és az érdekedben. - magyarázok tovább s láthatja arckifejezésemen is, hogy nem hazudok, valóban megvan ennek a kockázata s nem a levegőbe beszélek, valóban sokkal nagyobb szabadságot és önrendelkezést nyerne, mint amiről most a lord mellett álmodhat. - Egyenrangú félként tekintek rád így érdekel hogy mire vágysz s azt meg is akarom adni neked. Pokollényként feleségül nem vehetlek emberi módon, de mint démonnő és bukott, egy párként mélyebb köteléket és örökké tartót alakíthatnánk ki. - mondom még neki, majd kíváncsian nézek rá, hogy meghallgathassam az ő mondanivalóját az egésszel kapcsolatban, Kíváncsi vagyok a véleményére s velem lehet tárgyalni, azért vagyunk itt, hogy kitaláljunk valamiféle közös jövőt, legalábbis az én célom ez, erre pedig a legjobb eszközt az imént vázoltam fel, most rajta a sor. Miután pedig ez megtörténik, ideje az ittlétünkkel is kezdeni valamit. - Igen, mert tudom, hogy téged is érdekel és őszintén érdekellek. - bólintok, hiszen nem a levegőbe beszélek most sem. Persze eközben már nem állnak az események, ideje, hogy kerítsünk a lábára valamit, hiszen ez így mégsem állapot egy pár zokniban, így nem telik bele sok idő s Lycoris máris egy pár csinos csizmában illegeti magát előttem, amire őszinte tetszéssel reagálok. Sőt, még azt sem tudom, megállni, hogy ne érintsem, de talán nem is kell. Jól esik kezének érintése. Tagadhatatlanul többre is vágyom, de pont ez a helyzet szépsége, hogy nem engedek ezen gerjedelmeknek, hogy parancsolok magamnak s maradok a visszafogott érintés generálta izgalomnál. Viszont arról nem mondok le, hogy az utcán meg ne fogjam a kezét. Iménti szavaim komolyságának jele ez, oly gesztus, mely kifejezi, hogy magamhoz tartozónak érzem, olyannak, akivel kézen fogva a világ egyik nagyvárosában büszkén korzózok. - Ha akarod, mindenhova eljuthatunk... akár egy örökkévalóságunk is lehet mindenféle mókára. - mosolygok rá kedélyesen, hiszen így van, ezt kínáltam neki. - Tetszik a gondolkodásod cica! - kacsintok rá kuncogva, míg kezem ösztönösen öleli át karcsú derekát ahogy elém perdül s kicsit a nyakába is csókolok. - Nem kis falat, de meg lehet oldani. - agyamon gyorsan végig is fut a dolog, hogy miként is lenne célszerű s hamarosan el is füstölgünk az utcáról, hogy a Vatikánban találjuk magunkat, egyenest a Tobozos udvaron. Amint megérkezünk, kicsit lehunyom a szemem és koncentrálok, a teljes biztonsági személyzet tudatát manipulálom. Egyrészt kapnak egy illúziót, hogy mi ott se vagyunk, semmit se halljanak és semmit se lássanak belőlünk, másrészt hogy holnapra a biztonsági felvételeket manipulálják, az előző éjszakait adják le, mintha eseménytelen lett volna. - Rendben, mostantól olyan, mintha itt se lennénk. - mondom Lycorisnak, ahogy kicsit szorosabban magamhoz ölelem. - Elrendeztem, nem lesz gond. - majd ismét megfogom kezét s megindulhat éjszakai vatikáni sétánk. - Lehet nem is gondolnád, hogy én voltam ám egyházi személy is bukottként... a középkorban egy ideig bíboros, amikor pedig először jártam a Vatikánban a 16. században, akkor jezsuita pap.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Vas. Szept. 11, 2016 4:48 pm

Ez a téma egy picit sincs ínyemre. Nem pont Corneliusnak szerettem volna beszélni Mammonról, talán pont azért nem, mert éreztem, hogy olyasmiket fog majd mondani nekem a lorddal kapcsolatban, amelyek elgondolkodtatnak és ellene hangolnak majd. Tudom, hogy igaz az, amit mond, hiszen bízni akarok benne, de valóban nem bízom, bármennyire is mondogatta a főkapzsi, hogy hű lesz hozzám. Nem tudom, hogy mit csinál odalent, nincs lejárásom hozzá, és ha lenne, még akkor is ő a lord, én pedig egy senki vagyok, így sose tudnám meg a dolgait. Corneliusnak már rá se kell vezetnie a félelmemre, az pedig csak zavarba ejt, hogy tudja, mi az. A francba is, hogy mindig, mindent tud velem kapcsolatban!
- Te ezt nem értheted! – próbálok védekezni gyengeségem ellen, mert ahogy így összefoglalta gondolataimat, rettenetesen hangzik. Egy gyáva nőszemély vagyok, aki több akar lenni annál, aki, és jelenleg ez meg is adatott a számomra, de bármikor eltűnhet. Nem akarom tovább Jerichot szolgálni, nem akarok többé senkit se szolgálni, csak magam lenni, és eddig úgy éreztem, hogy mindezt Mammonon át érhetem majd el, de talán tévedtem. Ha másokkal is ugyanúgy elvan, ahogy velem, akkor csak idők kérdése és rám un, majd eldob magától. Dühösen nézek a férfi szemeibe, mert ahogy kimondja gondolataimat, azzal ő is mintha megalázna, annyira picinek érzem magam tőle. Mégse szólalok egyelőre meg, csak magamban emésztgetem mindazt, amit mond, majd végül lehajtom kissé fejem és megtörténik a beismerés is.
- Tudom, hogy igazad van! Most örülsz? Ezt akartad hallani? – fáj beismernem magamnak az igazságot, könnyebb volt elbújnom előle, de ez a démoni lény nem hagyta, nem hagyott engem magamra. Tudom, hogy kellek neki, de egyre kevésbé értem, hogy miért pont én. Ő számára nem csak egy játékszer vagyok? Biztos ismét csak naívan gondolkodom… Végül mégiscsak kibököm neki azt, hogy mit érzek iránta, még mindig, már oly régóta, mely sokkal erősebb, mint az, amit ő érez velem kapcsolatban. De ő nem ember, egy kéjdémon, képtelen ugyanúgy szeretni. Mégis, jól esik, hogy kifejti nekem gondolatait, hogy elmondja, mennyire ragaszkodik hozzám, amikor pedig elárulja, hogy még halandó korában se érzett senki iránt úgy, mint én irántam, őszintén meglepődöm és bizony szívem is hevesebben kezd el kalimpálni a beismeréstől. Mindezek után most már csak egy valamit szeretnék tudni, mely fontos lenne: milyen életem lenne mellette? Mert igen, képes vagyok lépni, képes vagyok teljesen odaadni magam neki, eltávolodni Mammontól, bár tudom, hogy nem lesz egyszerű. Agyam egy része azt súgja, hogy meneküljek Cornelius hálójából, a probléma csak az, hogy erre már képtelen vagyok. A férfi őszintén felel a kérdésre, ahogy azt vártam tőle, és hosszan kifejti, hogy mi mivel járna a számomra. A démonná válás elkerülhetetlennek tűnik, viszont a nevelés részét nem értem igazán.
- És azt a bizonyos nevelést hogy kell elképzelnem? – talán nem kellene félnem, ha ő lenne a mesterem, mást egyébként se tudnék elképzelni, de tudnom kell, hogy mi lenne a dolgom. Kéjdémonná válnék, kéjjel táplálkoznék… Ezek szerint én is olyan lennék, mint ő? Más férfiakkal akarnék hálni, nem csak vele, így nem csak egymáséi lehetnénk. Ahogy mondja, egy párként más lenne odalent is az élet, de ha már a bizalmat szóba hozta…
- És te nem lennél féltékeny, hogy kéjdémonként én is lennék másokkal, nem csak veled? – nem tudna kisajátítani, mert akkor már az én lényem részét is képezné a vágy. Akkor megérteném azt, amit ő érez, aki ő valójában, fel tudnám fogni azt, hogy mit miért tesz, de jelenleg ez még nem megy teljesen.
- Ha… beleegyezek ebbe, akkor Mammonnal mi lesz? Vele hogy intézzük el, hogy ne akarjon megölni minket? – nincs több kérdésem jelenleg az előbbiekhez, de ezt még tudnom kell. És hogy mit szólnék hozzá? Át kell gondolnom az ajánlatát, bár ennek egy részét már hallottam régen is, mégis, megrémít kissé a gondolat. Nem lennék többé ember, vállalnám azt, hogy olyanná válok, kiktől oly nagyon félek.
- Sokat kérsz, de megértem az érveidet, hogy csak így lehetnék veled… és melletted. Szeretnék kérni egy kis időt, remélem megérted. – nem sokat, talán csak néhány nap, de muszáj ezt tisztáznom magamban úgy, hogy egyedül vagyok, hogy senki és semmi nem befolyásolhat. Cornelius mégis sejtheti, hogy nagyon is jó úton halad, ugyanis szinte biztosra veheti, hogy a válaszom igen lesz, mégse merem most azonnal rávágni ezt. Még nem állok készen, még fel kell készülnöm erre. Talán nem is baj, hogy egy másik témára térünk rá, így hagyjuk emésztődni az előbbieket. Jól hangzik, hogy Cornelius megmutatná nekem, hogy milyen volt régen itt az élete, hogy milyenek voltak emberei hétköznapjai, tényleg érdekelne. De erre majd később – vagy egy másik alkalommal – kerítünk sort, most ugyanis nem ártana venni nekem valamiféle lábbelit, mert oly sietős volt az ide hozatalom, hogy nem tudtam teljesen elkészülni. Jó, persze, ez részben az én hibám is volt, most viszont ahogy megvan a csizma, már ki is sétálhatunk az utcára, ahol kéz a kézben haladunk, mintha máris összetartoznánk. Cornelius továbbra se hagy fel a győzködésemmel, így jelzi felém, hogy akár egy örökkévalóságunk is lehet arra, hogy együtt bejárjuk a világot. Vonzó ajánlat.
- Lehet, hogy lesz is. – pillantok fel rá, de nem akarok még választ adni neki, nem véletlenül kértem időt, legalább pár órám had legyen. Viszont, nem csak egyszerű turista szeretnék lenni, így egy kis rosszaságon töröm a fejem. A férfi felé fordulok, szabad kezem mellkasára fektetem, miközben mosolyom szélessé válik. A „cica” becézés úgy tűnik, hogy minden bukottól rám ragadt, Mammon is így hívott, de Cornelius már előbb kezdett el így becézgetni. Szeretnék az ő cicája lenni, egyre jobban. A csók viszont hirtelen ér, így borzongok bele, majd aprót nyelve tekintek fel szemeibe. Még ellen akarok állni neki, még nem engedhetem el magam teljesen, muszáj, hogy érezze, nem vagyok mindig olyan egyszerű falat. A helyváltoztatás ez után ismét gyorsan megtörténik, így kerülünk nemsokára a Vatikán udvarába, én pedig meglepetten nézek körbe. Ez igazán gyors volt.
- Akkor azt csinálunk, amit csak akarunk? – kacérság csillan a szememben, és bár játékosan távolodnék, pont ekkor húz közelebb, szorosan magához. Ösztönösen tekintek kívánatos ajkaira, de még mindig tartom magma, így amikor végül ereszt a szorításból, picit fellélegezve fogom meg ismét kezét, hogy együtt sétálhassunk be az épületbe.
- Nem mondod? Megnéztelek volna bíborosi viseletben. – nevetek fel jókedvűen, majd játékosan hajolok közelebb hozzá. – Gondolom sok apácát megrontottál. – el tudom róla képzelni, hogy mennyire nem viselkedett tisztességesen. Az ajtó jelenleg nyitva, így be tudunk sétálni a múzeumba, miközben érdeklődve tekintek körbe. Mennyi mindent el lehetne lopni innen és eladni jó pénzért, de nem szabad most ilyesmire gondolnom. Nem eresztem a másikat, így haladunk át a termeken, mert nem titkolom, hogy engem az egyiptomi részleg érdekelne, főleg a Halottak könyve. Hallottam már róla és most eljött az ideje, hogy meg is nézzem magamnak. Amikor kiszúrom a kiállítási darabot, mégis eleresztem a másikat, majd izgatottan lépek fölé, hogy megnézhessem, majd ez után a szarkofágokat kezdem el tanulmányozni. Természetesen a többi részleg is érdekel, de valahogy most ide vágyódtam.


avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Csüt. Szept. 29, 2016 1:21 am

Szavaira csak legyintek, mikor gyenge riposzttal próbálkozik. Fölöslegesnek tartom, hogy kiemeljem, miért is érthetem, hogy egy évszázadokat maga mögött tudható lénnyel nem a legbölcsebb dolog vitatkozni, na meg tudatlanságára, vagy tapasztalatlanságára utalni. Banális. Épp ezért kíméletlenül folytatom mondókám, mindaddig, amíg a megtörtség verbális bizonyítékait meg nem kapom Lycoristól. Nem nyúltam a fejébe, nem olvastam a gondolataiban, még ha meg is tehettem volna, helyette sokkal emberibb eszközhöz folyamodtam: logikához, na meg szavakhoz. Persze mindez párosult majdnem kétezer év tudásával, de ennyi természetes előny engedtessék meg... és az eszközválasztás is. A botor halandók már visszaéltek volna a hatalommal, de én pontosan tudom, hogy a visszaélés dacos gyerekké avat csupán, nem tesz igazán erőssé. És lám, ez az út is tökéletes eredményt hozott. De meg is kell maradnom még ezen az ösvényen s beismerésére vigasztalóan érintem a leányzót. - Nem örülök neki, mert nem feltétlenül kellett volna, hogy így legyen... jobb lett volna egy szebb és könnyebb út, de úgy látszik az nem számodra volt kijelölve. Nem tölt el örömmel a szenvedésed, de ti emberek csak ebből tanultok. - pici szünetet tartok. - Vagy van, aki ebből sem, de az elpusztul. - szavaim igazak ismételten, hiszen Lycoris előtt lett volna könnyebb és gyorsabb út is, de ő másként döntött én pedig hagytam, hogy megmártózzon tetteinek következményeiben. Az eredmény pedig itt van: egy része megtört, de egy másik része kész az újjászületésre és ez a fontos most. Persze annak is van ára s én nem restellem részletezni azt számára, ahogy kéri. - Tanulnod kell. - összegzem lakonikusan a dolgot számára, majd meggondolom magam s azért kicsit bővebben is kifejtem. - Meg kell tanulnod együtt élned az új mivoltoddal, erőiddel, meg kell tanulnod kiaknázni őket és megismerni sok dolgot a pokolról, amit első találkozásunkkor amúgy is tudni vágytál... a legtöbbet én foglalkoznék veled, de azt sem tagadom, hogy bizonyos dolgokban a világ első démona is a segítségünkre lenne. Ő tanított engem is. - első találkozásunkkor a tudást szomjazta a leginkább s nem hiszem, hogy Mammontól a csillogó felszíntől többet kapott volna. Ha viszont a pokolba kerül, elég sok dolgot megismerhet, amit addig nem. Mellesleg sokat addig fel se tudna fogni, nem halandókra van szabva... - És most mi a különbség? - nevetem el magam. - elő se számolom, hogy első találkozásunk óta hány, nem is mindig kis hatalmú alakra kéne féltékenynek lennem. És mégis itt vagyok. - vonom meg a vállam. A féltékenységnek külön rendje van a pokolban ami azt illeti. A kéjdémonoknak sem ismeretlen ez a dolog, de azért merőben máshogy kezeljük. - Már most is a véredben van, hogy annyira vágysz a testiségre s ha zavarna a dolog, az előbbiek tükrében úgy gondolod, hogy itt lennék? - függesztem rá továbbra is tekintetem. - A közösen megosztható örömökről nem is beszélve. - teszem még hozzá, majd lezártnak tekintem valamelyest a kérdést, hogy jöhessen a következő. - Mérges lesz, de sokat nem tehet már ellene és elég jó kis szövetségi rendszert építettem fel, csak azért, hogy mindez működjön. - talán ebből ő is érzékeli, hogy az elmúlt időt munkával töltöttem, ami mind a kettőnknek fontos volt. - Asmodeus bal keze vagyok, kiemelt a szerepem és így az értékem is. Tudom, hogy ismered a főnököm s épp ezért már pusztán az ő védelme is adott. - mondom még cinkosan, majd következő szavaira felvonom a szemöldököm. Ajkaim penge vékonnyá préselem kijelentései hallatán s most önuralmat kell elővezetnem. Sokat kérek? Többet ajánlok mint bárkinek s komolyan kockáztatok, ráadásul mindezt olyantól, aki az imént ismerte be, hogy valójában olyan játékszer, melyet a szél ha felkap, akkor repülhet ugyan, de nélküle... - Látom még mindig nem érted teljesen. - mondom ki keményebben a szavakat. - Ti halandók megdöbbentő módon időmilliomosnak érzitek magatokat még akkor is, ha csak perceitek vannak olykor-olykor. Habozol és újfent elkapott egyfajta félelem. - bólintok egyet. - Megértem, hogy nagy horderejű döntésnél ez neked természetes. De egyszer már kértél időt. És most hol is vagyunk és milyen szituációban? - tárom szét a karom körbe mutatva, de nem csak erre értem, illetve leginkább korábbi társalgásunkra. - Nem Lycoris, ez nem az a hely és pillanat, amikor habozni lehet. Egyrészt nem vagy maradéktalan biztonságban. Vagy arra vágysz, hogy Mammon tudomást szerezve az egészről szépen elkapjon téged? Mert azt nem fogod megköszönni neki az utóbbiak után. Ne álltasd magad, a fejedből kiszed majd mindent, még ha ezzel kárt is tesz az elmédben. Aztán majd könyöröghetsz egy könnyű halálért. - egyszerűnek tűnő kérdése súlyos csapda. Lehet ő nem érzi, de óriási a kockázata s ezt nem hallgatom el előle. De nem csak ez van... - Mellesleg mégis kinek nézel te engem? Másodszor kapod meg a létező legjobb ajánlatot, ráadásul olyan helyzetben, amikor már szorul körülötted egy olyan csapda hurka, amit nem élveznél éppenséggel. Ha ennyire ragaszkodsz a félelmekkel teli véges kis életedhez... az ajánlatom a komolyabbnál is komolyabb szándékot jelöl és azt is vár el cserébe. Vagy akarsz valamit, vagy nem... eddig is voltak hónapjaid. Most még kapsz pár órát. - alkut nem tűrő hangon közlöm kis monológom a témában. Felbosszantott kiújuló húzódozásával, határozatlanságával. Ezzel mindent tönkretehetne, ha engednék neki. És ez azt is megvilágítja nekem, hogy ha ezt a kijelentésemet nem tudja elfogadni, Lycoris nem más, csak olyan szélkakas, aki nem érte és nem éri meg a fáradozásom. Hogy is lehetne úgy bármiben társam? Ha pedig így van... nos, ezt a gondolatsort semmiképp sem osztom már meg vele, inkább közben az est kulturáltabb folytatásának irányába terelem az eseményeket, hogy vásárlás és némi séta után Lycoris új ötletére is rábólintsak. Akárhogy is gondolkodik egyfajta ultimátumom felül, én mindenképp elszórakozom vele egy ideig, a végeredmény pedig tőle függ, de az biztos, hogy Mammonnak sem hagyok "prédát" nem fogom hagyni, hogy valami vagy valaki a kudarcom hirdethesse. Minden esetre kicsit nehezemre esik kiigazodni a lányon, mert tekintetében van egyszerre kacérság, a gesztusaiban meg távolságtartás. Újabb bosszantó dolog. De annak idején is ez volt az egyik, ami megtetszett benne: nem fogta fel, mennyire nem jó egy oroszlán bajszát húzkodni s mintha még élvezné is ezt. - Igen, amit csak akarunk. - nem állom meg, hogy ne súroljam szavaim után ajkaimmal a nyakát, majd végül megfogom a kezét, de figyelmem nem kerüli el Lycoris enyhe megkönnyebbülése, mire szememen áttáncol egy fekete villanás, de csak picit, ahogy jött, úgy megy is. - Nem volt valami különleges dolog, azok csak ma lógnak ki a kor emberei közül. - próbáltam oldó témát felhozni és jelek szerint sikerült is, legalábbis Lycoris kedélyessége alapján. - Bordélyt szerveztem belőlük. Akkoriban is kelendő volt az apácahusi s nem volt kevesebb perverz, csak jobban titkolták. - jegyzem meg gunyorosan, hiszen ez a helyzet, a devianciák akkor is éltek és virágzottak, csak nem ilyen nyíltan. Kezdem néha visszasírni az akkori árnyaltságot, hiszen ma már nem lehet olyan széles tömegeket sokkolni igazán. A múzeumban a Lycorist érdeklő részlegen szabadon eresztem a lányt, hogy nézelődjön. - Az egyiptomiak egész jók voltak a titkok feszegetésében, de nem jutottak közel mindenhez... ez, amit nézel a mágusok játékszere, csak a hatalom árnyéka. - állok meg mögötte a tekercs fölött s tenyereim Lycoris csípőjére teszem. - Mire vágysz? - súgom a fülébe a kérdést, hiszen gondolom, hogy nem csak múzeumozni akart ide bejönni.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Csüt. Szept. 29, 2016 7:56 pm

Oly nehezemre esik beismerni Corneliusnak, hogy igaza van, de érzem, hogy meg kell tennem, mert ahogy kimondom a szavakat, úgy tudatosulnak még jobban. Valahogy… nem akartam tisztán látni, hinni akartam Mammonnak és szeretni őt, de érzem, hogy mindez emberi naívság tőlem. Ő egy bukott angyal, a kapzsiság lordja, egyértelmű, hogy nem elégszik meg csak velem, ahogy soha, senki. De vajon akkor én miért ragaszkodom ehhez annyira? Én se vagyok szent, ezt tudom jól, talán tényleg ideje lenne kicsit jobban átgondolnom az eddigi életemet és a lehetőségeket. Amikor először találkoztam Corneliussal, akkor felajánlott nekem egy lehetőséget, én viszont nem éltem vele. Azóta pedig… nem sok jó történt velem, inkább rossz élményekkel és fájdalmakkal lettem gazdagabb, többször megaláztak, főleg Jericho, én pedig valóban, valamennyire megtörtem, de nem annyira, hogy elveszítsem önmagam. Meghallgatom ismét a férfi ajánlatát, minden apró részletre figyelek, és kérdésem is akad természetesen. Talán most már tényleg nincs túl sok választásom, a bukott angyal pedig nem fog akármeddig várni, érzem én is, hogy szorul az a bizonyos hurok, Corneliusnak pedig végképp nem szeretnék az ellensége lenni.
- Akkor úgy hiszem, hogy jó kezekben lennék. – biccentek a válaszra, majd egy újabb kérdést intézek felé, amelyre ahogy visszakérdez, már tudom is, hogy mekkora hülyeség volt tőlem egyáltalán rákérdeznem is a dologra. Arcom vörössé válik, szemeimet kissé lesütöm, majd lassan nézek fel ismét rá. Teljesen igaza van, és még én vagyok féltékeny? Mi van velem? Képtelen vagyok válaszolni a költői kérdésre vagy bármi mást reagálni, hiszen jogosak szavai, ahogy az is, hogy tényleg a véremben van mindaz, amely egy kéjdémon fő tulajdonsága. Régen nem voltam ilyen, valahogy… azóta változtam meg, amióta először találkoztunk, mily különös.
- Valóban nincs jogom féltékenynek lenni, mert én se vagyok jobb nálad. – ismét beismerem az egyik hibám, és egyre inkább érzem azt, amit első találkozásunkkor. Mi ketten nem vagyunk egyenrangúak, Corneliushoz én semmilyen tekintetben nem érhetek fel. Mégis, valami megfogta őt bennem, valamiért engem akar és maga mellé emelne, ezt pedig meg kellene becsülnöm, nem hagyhatom elfutni életem – vagy inkább halálom – nagy lehetőségét. De Mammonnal vajon mi lesz? Mint kiderül, Cornelius sokat dolgozott azért, hogy ne legyen gond, amikor viszont Asmodeus nevét említi, eszembe jut az a bizonyos éjszaka, amelyet vele töltöttem, és nemsokára azt is megtudom, hogy a bukottam ezzel tökéletesen tisztában van. Ajkamba harapok, ismét zavarba jövök ettől az egész helyzettől.
- Akkor tényleg nem lehet gond, ha még ő is mellettünk áll. – nem is merek belemenni abba, hogy Corneliussal arról az éjszakáról beszéljek. Jobb nem belekeverni, mert nem tagadom, csodálatos volt Asmodeus karjai között, mégis, én nem hozzá vágyom vissza, bár tény, hogy ellenállni se tudnék, neki senki se tud. Az ellenkezésem viszont már hiábavaló, látom, hogy ismét haragot kelt a másikban, és igaza van, szavai jogosak, ismételten. Saját magamat sodortam veszélybe, amikor időt kértem tőle, de most újra adott a lehetőség, é mégis, egyelőre nem éltem vele. Pedig tény, hogyha Mammon megtudja azt, amiről mi ma este beszélgettünk – és mint tudom, neki elég sok kéme van -, akkor bajba kerülnék, nagyon-nagyon nagy bajba. A további kioktatásokra már igazán nincs szükség, felfogtam teljesen azt, amit a másik mondott, mégse vágok közbe, végighallgatom, mert kezdem érezni, hogy Corneliussal se kellene ujjat húznom. Igen, félek tőle, de hát ki ne félne? Ahogy félek mástól is, ami nem más, mint maga a halál.
- Ne haragudj rám, kérlek… Tudom, hogy elfogyott a türelmed. – képtelen vagyok neki beismerni, hogy rettegek meghalni, az érzéstől, a fájdalomtól, mindentől, ami azzal jár. Miért hittem azt, hogy még mindig türelmes lesz? Hogy bármeddig elhúzhatom ezt a dolgot? Nem csak Mammon jelent rám veszélyt, ezt tudom jól. Tényleg nem értem, hogy Cornelius miért ragaszkodik hozzám ennyire, meg se érdemlem, az ő helyében az én türelmem már rég elfogyott volna, de talán megérik a gyümölcse ennek a türelemnek. Pár óra… amire talán még sincs igazán szükség, hiszen szavaival egyre tovább vezet azon a bizonyos ösvényen, amelyet ő hozott létre a számomra. A közelsége még mindig megrémít, tartok tőle, de egyszerre vonz is. Mellette… elgyengülök és képtelen vagyok igazán uralkodni magamon, most is, oly nehezemre esik fékezni vágyaimat. Miért van bennem még mindig tartás? Oly rég érintett már, oly rég voltam ilyen közel hozzá, és most, hogy ajka nyakamhoz ér, szinte máris érzem a vágyat testemben. Hiányzott, oh, de mennyire! Hogy érhetném be ennél kevesebbel? Tisztán látszik, hogy nekem ő kell, mégis, egyelőre még tartom magam. Igen, ez egyfajta játék is, szeretném húzni őt, ahogy saját magamat is, mivel egyre biztosabb vagyok az este végkimenetelében, csak aztán pofára ne essek. A meséje pont jókor jön, sikerül visszarángatnia gondolataimat a jelenbe, de azért nem kerülte el figyelmemet az a sötét villanás sem. Egyre kevesebb a türelme…
- Bordélyt? Mily kegyetlen! – csóválom meg fejem egy rövid időre. Szerencsétlen nők, nem kellett volna Cornelius közelébe kerülniük. Kissé tényleg szánom őket, hiszen engem is használtak már ki nálam erősebb lények, és nem voltam más a kezük között, mint egy játékbaba, akit úgy használnak, ahogy csak akarnak. Nem, többet nem akarom ezt, nem akarom, hogy bárki így szórakozhasson velem, ezt a kiváltságot csakis Corneliusnak akarom meghagyni, mert oh igen, az ő játékszere örökké szívesen lennék. Tudja ő is, be se kell ismernem, ezért is próbálok távol maradni tőle, próbálok erőt gyűjteni ahhoz, hogy vissza tudjam fogni magam. Egyik felem még mindig menekülne, de a másik máris az oroszlán karmai közé vetné magát. Ideje kicsit a múzeumra is koncentrálnom, hiszen azért jöttünk el ide, így kötök ki az egyiptomi részlegnél, amelyhez a bukott is tud mit hozzáfűzni, de szavai után már nem tartja meg az eddigi távolságot, érzem, ahogy erős kezei csípőmre kerülnek, majd a suttogásának hála apró libabőrök jelennek meg testemen.
- Arra… hogy ismét a Tiéd legyek. – a szavak úgy csúsznak ki ajkaim közül, mintha igazságszérumot ittam volna. Elég volt a tartásból, képtelen vagyok már ellenállni neki. Szép ez a hely, érdekelt mindig is, de az ő közelében nem tudok teljesen ide koncentrálni. Gyenge vagyok, de akarom, hogy ismét úgy bánjon velem, ahogy az első találkozásunkkor. De rég volt!
- Képtelen vagyok már ellenállni neked Cornelius, én… - lassan fejemmel felé fordulok már ha engedi, majd ha tekintetünk találkozunk, akkor befejezem megkezdett mondatomat. – Szeretnék még egyszer emberként veled lenni, mielőtt csatlakozom hozzád. – és most már hallhatja is a válaszomat. Nincs szükségem időre, meghoztam a döntést, csak egyetlen vágyam van még előtte. Még egy utolsó együttlét, mely után csatlakozom hozzá a Pokolba.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Csüt. Szept. 29, 2016 10:06 pm

- A legjobbakban, másoknak nincs ilyen szerencséje. - jelentem ki magabiztosan, hiszen egyedi kedvezményeket kínálok neki, rajta kívül ilyet csak igen kevesen kaptak vagy kapnak, Lucretia volt még annak idején hasonló helyzetben, de azt a saját elmésségének köszönhette, nem annak, hogy lelkének megszerzője nagylelkű lett volna vele. Lycorisnak viszont szerencséje van ilyen téren. Meg abban a tekintetben is, hogy ki(k) fognak vele foglalkozni. - Az lehet, de idővel majd olyan jó leszel. - kacsintok rá, hiszen emiatt a legkevésbé sem kell, hogy bűntudata legyen. Szépen is néznénk ki, ha egy kéjdémonnak készülő nőnek nemi aktusok kapcsán lenne bűntudata! Nevetséges a gondolat is. Én pedig ahogy korábban is mondtam, bizonyos fokú kockázatot vállalok, hiszen démonként már kicsit más lesz a felállás, nem fogom őt úgy kisajátítani, ahogy azt Mammon próbálta. - Nem hinném, hogy el akar veszíteni egy értékes szolgát, aki nélkül bajosan foglalkozhatna a maga kis cicababájával... - kuncogok, hiszen nélkülem és Arielle nélkül a lánykájára lényegesen kevesebb ideje jutna s a bizalmi pozíció miatt a védelem garantált. Arról nem is beszélve, hogy Lilith is ott van és ő is hatással bír, még Mammonra is... épp ezért fogy el a türelmem az újabb szabódásra. Bosszant, hogy Lycoris nem látja át a helyzetet s még mindig vissza akar élni az idővel és a türelmemmel. Épp ezért most végképp feladom lakonikusságom s bőségesen kifejtem az indokokat, de inkább ez, minthogy indulatból kárt tegyek benne. Lehet úgy kezelem ezzel, mint egy gyereket, de nézzünk szembe vele: bizonyos értelemben az is hozzám képest. És a gyereknek is jobb a szidás, mint a verés. - Megbocsátok. Most az egyszer még. - bólintok kijelentésére, jelezve, hogy erről több szó ne essék, mind a ketten értjük a másikat s a kocka már el van vetve ebben az értelemben. Pontosan tudja ő is, hogy mi minden forog kockán, most már biztosra veszem, hogy nem fog habozni a válasszal, ha megkapja a sorsdöntő kérdést. Nem most fogom feltenni, ígértem azért neki időt s meg is kapja. - Kegyetlen? - vonom fel a szemöldököm. - A hetente hozzájuk járó gyóntató egyébként is beléjük kóstolt, ahhoz még én se kellettem. Innen pedig csak pár lépés volt, hogy élvezzék is amit csinálnak. Illetve kinek több, kinek kevesebb. - mesélem utólag is mosolyogva és így derülve az akkori eseményeken s hogy egy átlagos kolostor körül is volt bőven eltemetett csecsemő tetem, amit nem a gólya vitt oda. Közben pedig az ókori szekció egyik külön részét érjük el s az egyiptomi dolgok még az én tekintetem is vonzzák, hiszen ez is kissé furán, de ismerős világot idéz számomra a maga módján, ugyanakkor a magam római múltját nem cserélném el erre. Úgy látszik Lycorist is csak röpke műkedvelés vonzotta ide. - Úgy is lesz! - bólintok s mosollyal hallgatom szavait, melyeknek lassan ideje volt felszínre bukkanni, ami azt illeti. - Akkor nincs más dolgom, minthogy az eszméletlenségig juttassalak. - kuncogok megjegyzésére, már azért is, mert megértettem mi rejlik mögötte és nincs a dolog ellenemre, sőt, akartam is, hogy még egyszer emberként legyen velem, hogy ezt az estét se akarja majd feledni.De az újabb felejthetetlen estét nem pár poros szarkofág között fogjuk átélni, erről kezeskedem! Megcsókolom Lycorist, kihasználva a közelséget, birtoklóan és szenvedélyesen. De most már nem érem be ennyivel, kezeim is megindulnak: a bal felfelé csípőjéről, a jobb lefelé. Simogatnak, cirógatnak, de egy alkalmas pillanatban egy hirtelen mozdulattal letépem a nadrágot és a felsőt is róla, elengedem egyet távolabb lépve. - Na, ha kívánsz, akkor dolgozz is meg érte! Be akarlak cserkészni, szóval futás! - kacsintok rá, majd megpaskolom fenekét, hogy lóduljon csak neki az egy szál fehérneműben és szexi fekete csizmákban, amikben igen jól fest. Kap kis előnyt, de utána a nyomába eredek s úgy terelem az üldözéssel, hogy végül a Sixtus kápolnában kössünk ki.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Pént. Szept. 30, 2016 8:35 am

Tisztában vagyok vele, hogy Cornelius nagy engedményeket tesz velem szemben, és ezzel bizonyára vállalja is értem a felelősséget, én mégis, emberi létemhez ragaszkodva félek a haláltól és az átváltozástól. Más lénnyé válnék, valószínűleg bizonyos jellemvonásaim is megváltoznának, de nem kellene félnem többé. Tudom, hogy sokszor én se voltam jobb, mint ez a férfi, mégis, míg ő ezt nem jegyezte meg, addig én nem egyszer féltékenykedtem, de miért? Jogom se lett volna hozzá… Egy apró mosollyal fogadom a következő szavait, melyek szerint olyan jó leszek, majd mint ő, de szavakkal egyelőre nem reagálok rá.
- Ezek szerint Asmodeusnak is van valakije, aki fontosabb számára, mint a többi nő. – ejtem ki a szavakat kissé meglepődve, miután Cornelius ezt elárulja nekem. Nem gondoltam volna, egyáltalán nem érzékeltem ezt, amikor vele voltam, de persze, nem ismerem, csak a felszínt láttam, egy tökéletes, fekete szárnyú férfit, semmi többet. Különös, hogy az a lord is képes ilyen érzelmekre, ezek szerint nem áll ez oly távol a bukottaktól, így még egy biztosabb pont, hogy bízhatok az enyémben, ezt pedig folyamatosan alátámasztja, ahogy kifejti számomra, hogy milyen helyzetben is vagyok jelenleg. Jobb, mintha testileg fenyítene, az kényszer lenne, így viszont egyáltalán nem az, bár érzem én is, hogy sokáig már nem feszíthetem a húrt, a türelme fogytán. A bocsánatkérés kijár, de érzem a válaszon, hogy harmadszorra már nem fog megbocsátani nekem és akkor a kedvesség helyett a kínokat fogom kapni. Nem lesz következő! Dönteni fogok, méghozzá rövid időn belül, ahogy azt ő is kérte, bár egyre jobban érzem, hogy a döntés igazából már megszületett. Mégis, jól esik a helyváltoztatás, ahogy a régmúltról beszélgetünk, így tudok meg némi morzsát abból, hogy mi mindent csinált Cornelius.
- Kegyetlen, mert én látom az ő oldalukat is, tudom, hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni és más kedvére cselekedni, saját akaratunk ellen. – nem hiszem, hogy minden apáca odaadta volna magát a gyóntatónak, így őket sajnálom, míg a többiek nem hatnak meg. De ez már a múl, Cornelius pedig élvezte az életet, játszadozott a halandókkal, ahogy kedve tartotta. Meglehet, hogy én is hasonlóan fogok cselekedni, csak most látom még az árnyoldalát a dolgoknak. A hely egyébként tetszik, ahol vagyunk, és ha más helyzetben lennénk, sokkal jobban körbenéznék, de lendül a kasza a fejem felett, így képtelen vagyok a Vatikán kincseivel foglalkozni, főleg, amikor az erős férfi meg is érint engem. Hogy mire vágyom? A kérdésre hamarosan megérkezik a legőszintébb válasz, amit csak adni tudok, ezzel adom fel végleg a körülöttem lévő falakat. Lehullanak Cornelius lábai elé és többé már nem épülnek fel. Magabiztosan állítja, hogy az övé leszek… Kissé hátrébb fordítom a fejem, hogy elmondhassam neki a döntésemet, és bár ő játékosan felel, bennem mégis megfogalmazódik még egy kérdés.
- És ha eljuttattál oda, akkor végzel velem? – ő adná meg a végső döfést? Ő venné el az életemet? Muszáj erről is beszélnünk, de talán ha nem vagyok magamnál, a fájdalmat se érzem. Elalszom, majd felébredek, minél kevesebbet érzékelve abból, ami a halállal jár. Ez után jön az az édes csók, amelyből most már nem akarok kimenekülni, így dőlök hátra az erős mellkasra, miközben szemeim lehunyva viszonzom a kapott szenvedélyt. Érzem, hogy birtokolni akar, hogy rám vágyik, ahogyan én is ő rá, ezt pedig képes tovább fokozni érintéseivel. Testem beleremeg egy pillanatra, oly rég éreztem már törődését, de nem tolom el és el se húzódom, csak élvezem, ahogy bejárja testem, majd ez után jön a reccsenés, a ruháim pedig egy pillanat alatt tűnnek el rólam, felfedve fekete fehérneműmet a másik előtt. Egy pillanatra megijedek a tettétől, így próbálom összébb húzni magam, de aztán hamar felhagyok ám ezzel, a szégyenlősködésnek itt már nincs helye, hiszen Cornelius már mindent látott belőlem.
- Fussak? Nem tudtam, hogy ilyesmire izgulsz. – ez tényleg újdonság, de a játék végülis kedvemre való. A kis paskolás után nem is kell több, mert bár még mindig kissé meg vagyok illetődve, nem akarok továbbra is úgy viselkedni, ami a másik akarata ellen volna főleg, hogy tudom, nekem is jó lesz. Nem láthatnak a kamerák, így nekiiramodok és mivel futni azt tudok, így sietek is előre, ha pedig meglátom a bukott angyalt, elfordulok és futok a másik irányba, így érkezem meg kis idővel később abba a bizonyos kápolnába, ahol szemeim elé tárulnak a csodálatos freskók. Mily gyönyörű! Egészen a magas korlátig sietek, majd végül annak nekivetve hátamat várom be üldözőmet. A féreglyukon át el tudnék menekülni előle, de nem az a cél, így ujjaimat finoman a rácsok közé kulcsolom, úgy keresem a másikat tekintetemmel. Arcom kissé kipirult a futástól és szívem is hevesebben ver, de nem fáradtam ám még el igazán, így ha meglátom a férfit, ismét futásnak eredek, próbálva kikerülni őt és elsietni mellette.

avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Szomb. Okt. 01, 2016 12:00 am

- Idővel mindenki megtalálja vonzalmának azon tárgyát, akinek több figyelmet szentel. Más kérdés, hogy ez mikor és mennyire tartós. - adom meg a választ, hiszen a pokollények sem mentesek attól, hogy tartósabban ragaszkodjanak valakihez. És szerintem a ragaszkodás sok esetben a kulcsszó, bár ez a tudatosságtól is függ. Én nem ilyen módon ragaszkodom Lycorishoz, ahogy ők, akik csak birtokolni akarnak, távolról sem. Én társat kerestem az ő személyében, akivel így egynehány ezer év után ismét lesz némi változatosság. Még akkor is, ha olykor nehéz vele megértetni, hogy most már más léptékek szerint játszunk. De türelmes vagyok. Még. - Eleve az akaratukkal ellenkezett, hogy apácák lettek. A többségük nem elhivatottságból, hanem vagyoni okokból került oda... nem házasodhattak anyagiak hiányában. Ők voltak a leglelkesebbek, mert így megkapták a lehetőséget, hogy átéljék azt, amiről le kellett mondaniuk, legalábbis bizonyos mértékig. - kétlem, hogy az ő kiszolgáltatottságról alkotott tapasztalatai valós viszonyítást adnának, lehet ő empatikus, de arra nehezen lehetne az, hogy akkoriban mit is jelentett nőnek lenni. Bármilyen kiszolgáltatottsága ellenére, melyet eddig megélt, a szabadsága szinte mindig nagyobb volt, mint a középkori nők java részének esetében. Akik egész életeket éltek le úgy, hogy akkor volt jó napjuk, ha a férjük aznap csak egyszer tángálta el őket. - Azt akarod, hogy én öljelek meg, amikor szinte nem is fogsz tudni magadról? - érdekel a kérdésemre a válasz, hiszen az ő kérdéséből nem értettem meg egyértelműen, hogy így szeretné e teljesíteni a "nagy ugrást". Éppenséggel biztos és kontrollált folyamat lenne, de meglenne rá a szabadsága, hogy öngyilkos legyen. És lehet, hogy nem szeretné, ha én ölném meg. Most viszont a továbbiakban legfeljebb csókokkal és érintésekkel terítem le Lycorist, bár a ruházatát nem kímélem. Húzódására felvonom a szemöldököm, de szerencsére hamar megtalálja méltóságát és feladja szemérmességét. Ha kéjdémon lesz, akkor magabiztosabbnak kell lennie. - Nem erre izgulok, de megfűszerezi a dolgokat és segít kihasználni a helyet. - válaszolom, majd útjára indítom, hogy kis egérűt után nekiálljak becserkészni a "vadat". Könnyű Lycorist követni, hiszen ez csak játék, na meg a kéken libbenő hajat nehéz szem elől téveszteni. Emellett tudatosan űzöm egy adott irányba, hogy amikor belép előttem az ajtón, akkor elmosolyodjak lefékezve. Tudom, hogy Lycoris itt biztos meg fog állni és kicsit szétnézni, így meg is állok az ajtó takarásában. Csettintek egyet, mire minden ruha leég rólam, majd hamarosan meglepem: ismét bedobom pokoli hatalma, hogy füstté váljak, majd mögötte öltsek testet, közvetlenül. Nem engedem el a korláttól: fedetlen testem az övének feszül, a vágytól, közelségétől és meztelenségétől jókorára duzzadt hímtagom pedig kerek, feszes fenekének. Egyik kezem hajába markol, hogy hátrafeszítse fejét és ajkaim, valamint fogaim nyakát érintsék és kóstolják, míg másik kezem ágyékára csúszik, hogy ott ujjaim,- egyelőre a tanga szövetén keresztül-, céltudatos játékba kezdjenek csiklójával.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Csüt. Okt. 20, 2016 8:37 am

Fogalmam sincs, hogy Asmodeus miként fejezi ki érzéseit az a nő iránt, akihez ennyire ragaszkodik, de talán a jövőben ezt láthatom majd. Nem biztos, hogy lesz rá lehetőségem, de ha csatlakozom Corneliushoz, akkor több időt szentelhetek majd más dolgoknak is. Kíváncsi lennék? Igen, ez kétségtelen, de most mégis, elsődlegesen saját magamra kellene koncentrálnom, nem pedig másokra, így térek vissza a jelenbe és hallgatom tovább bukottam mesélését azokról az apácákról, akikkel oly szívesen játszadozott a múltban. Annak idején valóban más volt az élet, én pedig bár szeretném átérezni azt, amit ők érezhetnek, lehet, hogy ezt tévesen teszem. Már nem is számít igazán, hiszen mindez elmúlt, de az én életem jelen pillanatban még megvan, bár egyre jobban érzem, hogy már nem sokáig. Cornelius visszakérdezése némileg félelmetesen hat, de tudom, hogy a halálon át kell esnem ahhoz, hogy csatlakozhassam hozzá, így egy kis ideig csendben nézek bele szemeibe, majd végül finoman bólintok.
- Félek a haláltól. Szeretném, ha segítenél benne, ha te lennél az, aki elveszi az életemet, majd fogad az újban. – nem hiszem, hogy ez nagy kérés lenne, számomra azonnal nyilvánvalónak tűnt, hogy ezt fogom kérni tőle, mert az biztos, hogy az öngyilkosság nem menne. Nem akarok egyedül lenni akkor, szeretnék minél kevesebbet érezni, így talán egy fárasztó együttlét után ez lenne a tökéletes befejezés, és egyben a tökéletes, új kezdet. Most viszont nem akarok még a halálomon gondolkodni, előbb szeretnék még egyszer, utoljára ezzel a férfivel lenni, a karjai között, így nem is távolodom most már el, bár meglep némileg a hevessége, ahogy ruháim egy része egy pillanat alatt tűnik el rólam. Nem kéne szégyenlősnek lennem, de régóta már csak Mammonnal voltam, most pedig furcsa ismét vele, de egyben valahol még vonzóbb. Feladom tehát az ellenkezést teljesen és belemegyek a játékába, így indulok futásnak és egészen a kápolnáig meg sem állok, ahol viszont megérzem, hogy zsákutcába kerültem. A csettintést hallva azonnal hátrafordítom fejem, de a meztelen testet már nem látom, csak a füst maradékát, majd ez után szinte azonnal meg is érzem Cornelius testét az enyém mögött, kemény férfiasságát pedig fenekemnél. Meglep tette, nem gondoltam volna, hogy máris ledobja majd ruháit, de képtelen vagyok bármit is reagálni, fejem ismét hátrafeszül, ahogy hajamba markol, majd felnyögve érzékelem, hogy nem óhajt tovább játszadozni. Ajka és fogai is már felizgatnak, de amikor megérzem fürge ujjait odalent, testem is megremeg. Azt hittem, hogy játszani akar majd, hogy nem itt fog megtörténni az utolsó együttlétünk, így sikerül meglepnie, mégis, eszem ágában sincs panaszkodni, vele akarok lenni, itt és mindenhol máshol. Szemeim lehunyva élvezem kényeztetését, miközben kezeimmel hátranyúlva markolok rá erős combjaira, körmeimmel pedig némileg fel is sértem lábain a bőrét, nem aggódva azon, hogy némi vért hagyunk majd magunk után a padlón. Mindig heves voltam és sose zavart, ha kárt teszek a másikban, bár tudom jól, az én erőm semmi a másikéhoz képest. Talán ezért se aggódok érte, mert egy pillanat alatt képes regenerálódni úgy, mintha soha se sértettem volna fel a bőrét. Ahogy telik az idő, kezeimmel eleresztem lábait és inkább a korlátba kapaszkodom meg, hogy állva tudjak maradni, ugyanis lábaim egyre jobban remegnek, ahogy testem is egyre forróbb a vágytól.
- Látom nagyon vágytál már rám! – mosolyodom el, és mivel teste továbbra is az enyémnek feszül, így képtelen vagyok megmozdulni, bármi mást tenni, amivel jobban felizgathatom a bukott angyalt. Érzem rajta, hogy mennyire akar, ki tudja, hogy mióta vágyott már rám, hiszen jó ideje nem kaphatott meg, de most itt vagyok, és ha minden igaz, nemsokára már örökké ott leszek mellette. Fenekemet kissé kijjebb dugom, játékosan próbálva meg hátrébb lökni a másikat, és egyben izgatni a már amúgy is kőkemény férfiasságát, majd ezek után egy kis dörgölőzést is bevetek, már ha lehetőségem van rá ebben a pózban.


avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Pént. Okt. 21, 2016 1:18 am

- Nem könnyű dolgot kérsz, ami azt illeti. - gondolom végig szavait, majd folytatom. - Ugyanis még nekem se könnyű a szeretett lényt csak úgy megölni. - végül bólintok. - De megteszem, a lehető leggyorsabb és fájdalommentesebb módon. - ezt a feltételét is elfogadtam, nem megoldhatatlan a dolog. Az, hogy korábban megfenyegettem egy bosszú lett volna, egy dühös démoni én tette, de így már erről szó sincs. Azt se mondanám, hogy ehhez gonoszság kell, mert ez nem az. Csupán sajátos világlátás, ami ellen egy részem picit berzenkedett, bár azt is megértettem, hogy ez Lycoris felől a maximális bizalom jele volt. Teljesen a kezembe helyezte magát, így hát bevégeztetett. Ő az Enyém. - Minden ruhát megkaphatsz, amire csak vágysz innentől, az mind a tiéd. - mondom neki, mikor múlt időbe helyezem jelenlegi darabjait, egyrészt vigaszként, másrészt pedig ez az igazság. Semmit sem tagadnék meg tőle és most tényleg egy kiemelt helyzetbe fog kerülni. De előbb... előbb még más helyzetekbe fog, egyelőre halandóként, bár előbb egy kis játszadozással indítunk. Szeretett volna ide jönni, kicsit körbe nézni, a célunkhoz pedig jó pár kacskaringós folyosón vagy nagyobb termen, még lépcsőkön is át kell nyargalni, így ha részletesen nem is, de átfogó képet azért kap a helyről Lycoris, na meg a méreteiről, amíg a kápolnába nem űzöm. A terv bevált, innentől ráérősebben állok neki a végrehajtásnak. Érezni akarom őt és ezt azért nem kapkodom el. Először hátrafeszítem a fejét, hogy így feltáruló nyaka legyen első prédám, majd aztán édes teste minden más szeglete is, de nem állhatom meg, hogy a sötét szöveten át ne érintsem ölét, hogy hosszú idő óta az első remegést kicsaljam, mire elmosolyodom. - Jó kislány.-duruzsolom fülébe és oda is csókokat és harapásokat osztok. Körmeit is megérzem hamarost s a válasz az, hogy még céltudatosabban, kíméletlenül kezdem el odalent izgatni, kényeztetni. Olyannyira, hogy végül meg kelljen kapaszkodnia. - Ahogy te is rám... - ékes példaként a bugyi csipkéin átszivárgott kéjnedvektől nedves két ujjam ajkaira simítom és lehetőség szerint a puha felületen átjutva nyelvére simuljanak egy pár pillanatra, hogy aztán ismét ölére tévedjenek. - De lásd milyen kegyes vagyok... hányszor akarsz ma este a nevemet sikítva elélvezni? - kicsit feszítek még haján, hogy szemeibe nézhessek, láthassam a vágy tüzét csodálatos zöld szemeiben s ezzel egy időben testem viszont kicsit nagyobb mozgásteret enged neki, hadd mocorogjon, amit ki is használ s elégedett mordulással nyugtázom ingerlését. - Imádom a formás feneked is. - súgom neki rekedtes kuncogással megtoldva, majd egy szenvedélyesebb csókot adok ajkaira, hogy aztán eleresszem Lycorist szorult helyzetéből, ami a szentélyrekesztő korlátjához és rácsához szegezte, mert bár mohón vágyom rá, neki is adok időt az érvényesülésre, kíváncsi vagyok hogy fejlődött első együttlétünk óta...

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Pént. Jan. 27, 2017 8:30 am

Nem az emberi létemet félek elengedni, mert abba nem sok jó volt, egyszerűen a halál az, ami megrémít. A fájdalom, amit még soha se éreztem. Fogalmam sincs, hogy miként zajlik majd pontosan ez az egész, de minél kevesebbet akarok majd felfogni belőle, és az biztos, hogy én nem lennék képes végezni magammal. Corneliusé lesz tehát a megtiszteltetés, hogy megöljön, és nem hittem volna, hogy ez bármi problémát is jelent majd a számára, ezért is lep meg az, amit mond.
- Nem megölsz, új életet adsz. – minden felfogás kérdése. Lágyan simítok végig arcán szavaim közbe, miközben végig szemeibe nézek. Érezze, hogy bízom benne, hogy tudom, nem a Pokolba fog száműzni engem. Tudom, hogy nem fog felesleges fájdalmat okozni, de nem akarom tudni, hogy pontosan mikor ér majd véget az életem. Tegye akkor, amikor ő a legmegfelelőbbnek gondolja, csak legyen mellettem, ahogy akkor is, amikor démonként felébredek. Most viszont még nem jött el az ideje, így ruháim nagy része lekerül rólam, mi pedig édes játékba kezdünk. Én vagyok a vad, ő pedig a vadász, én pedig mindennél jobban szeretem ezt. Imádom, hogy ő irányít, ő dirigál, én pedig nem is akarom átvenni a vezető szerepet. Nem illene Corneliushoz a szub szerep…
Sietve haladok végig a Vatikán folyosóin, miközben nem tagadom, megnézem a különféle helyiségeket, mégis, akad egy, ahol muszáj megállnom. A kápolna lélegzetelállító, így egészen addig el is vonja figyelmemet, amíg meg nem hallom magam mögött a csettintést, majd a következő pillanatban már érezhetem is a férfit, ahogy annak erejét is. Fejem hátrafeszül, ajkam közül pedig apró nyögés hallatszik ki, miközben testem is némileg megfeszül kezének hála. Oly régóta érintett meg odalent, így meglepően hamar reagál testem az övére, így a remegés se maradhat el. Nem szégyellem, egyszerűen a testem ő akarja, csak neki engedelmeskedik, de érte bármire képes, így bár tart, kezeimmel combjaira markolok, miközben eszem ágában sincs menekülni előle. Egyetlen dolog zavar nagyon: az az aprócska ruhadarab odalent, amely már így is tiszta nedvesség. Miért nem veszi hát le? Gonosz! Ahogy ujjainak mozgása gyorsabbá válik, úgy kapom el a korlátot, miközben most már egyre inkább mocorgom, dörgölőzöm hozzá. Oh igen, vágytam rá, de még mennyire!
- Hiába próbáltam tagadni… - mert megpróbáltam. Amikor felkeresett a lakásomban, készen álltam volna Mammon mellett kitartva nemet mondani neki, de mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen. Corneliusnak egyébként se lehet nemet mondani. Ahogy ujjait ajkamhoz érinti, nem nyitom ki azonnal engedelmesen számat, annyira nem szeretem saját magamat érezni, de végül megadom magam neki, így nyelvem is kissé kidugva nyalom le ujjait, de azért egy apró harapást még kap, mielőtt kihúzná ajkaim közül. A kényeztetés folytatódik, miközben egy gonosz kérdés is elhangzik, miközben fejemet még jobban hátrafeszíti, így tekintetünk is találkozhat. Ajkamra mosoly kúszik, miközben a ma este lebeg csak előttem.
- Erre a kérdésre nem hiszem, hogy tudok válaszolni. – ismerem be. Múltkor is túl sok volt, pedig csak egyszer voltam vele, azóta pedig egy aktushoz egy orgazmus járt. Fenekem kissé felé dugom, majd ez után viszonzom a csókot, hosszan, mohón, édesen, végül pedig elereszt. Nem akarom, hogy elengedjen, de értem a célzást, tudom, hogy most én jövök, így fordulok lassan szembe vele, majd kezeimmel nyakát átkarolva csókolom meg. Vágyom még a csókjára, érezni akarom, így nem sietek el semmit, és csak szépen lassan térek át nyakára, amit kissé meg is harapdálok, meg is szívok, de most már odafigyelek arra, hogy véréből egy csepp se jusson a szervezetembe. Kezeim idő közben lágyan cirógatják a férfi felső testét, melyeket hamarosan csókjaim is követnek, miközben szépen lassan térdre ereszkedem előtte. A kezem az, ami először érinti kemény férfiasságát, de nem kell sokáig várnia rám, még egyszer felpillantok szemeibe, majd végül nyelvemmel kezdem el kényeztetni makkját, hogy ez után szépen lassan hajoljak rá még jobban, engedve magamba. Teljesen nem fog menni egyelőre, de próbálok nem csalódást okozni. Volt egy kis időm gyakorolni, ez tény, de vele minden teljesen más. Nem nézek viszont már fel rá az orális játszadozás közben, de néha tartok pár másodpercnyi szünetet, amikor nyelnem vagy éppen egy picit köhögnöm kell. Igyekszem gyorsítani a tempón, miközben nyelvem is vadul ficánkol, hogy még nagyobb élvezetekhez juttathassam a férfit. Egyik kezem a golyóknál segédkezik, míg másikkal formás fenekére markolok rá. Ahogy pedig telik az idő, úgy válok még nedvesebbé, már ha ez lehetséges. Felizgat, amikor őt izgathatom.



avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Pént. Jan. 27, 2017 10:05 am

- Igen, ez így van. - bólintok Lycoris felvetésére. Örülök, hogy így látja, ez is jelzi, hogy megérett lelkiekben is a dologra. Fél a haláltól, az alapvető életösztöne nyilvánvalóan görcsösen ragaszkodna életéhez, de tudatának és lelkének nagy része már másként gondolja az egészet. Sokat elértem, ami örömmel tölt el. Bár az méginkább, hogy megszereztem magamnak Őt. Őszintén egy halandóval sem voltak még ilyen szándékaim, senkit sem akartam még így, de Lycorisban megtaláltam azt, aki kihozta belőlem a szándékot, ami annak idején Lilith-et arra vezette, hogy velem hasonlóan cselekedjen.
Egyelőre viszont még az a lényeg, hogy az utolsó alkalmat is emlékezetessé tegyük, amikor a lány "csak" halandó volt. Megérdemel egy fergeteges estét, a rendhagyó helyszín is adott, miért ne tegyük hát érdekesebbé? Épp ezért bonyolódunk kicsiny, már-már gyermekes, de élvezetes játékba, minek során levadászom Lycorist. Persze az általam választott helyen történik meg ez. Gondoltam, hogy itt hosszabb időre meg fog állni, hiszen ki ne tenné, aki értékeli a szépséget? Részben ezért, részben a szentségtörő volta miatt választottam a helyet, ez kétségtelen. Szórakoztató belegondolni, hogy mi mindent fogunk itt művelni s erről még csak tudomása sem lesz senkinek. Akárcsak a régi szép időkben... attól eltekintve, hogy most valóban érdekel "áldoztatom". Élvezem, ahogy engedelmesen feszül kezeim közé Lycoris csodás teste, amit csókokkal, lágy harapásokkal és ujjaim kényeztető játékával hálálok meg. Egyelőre még a bugyin keresztül, hogy kicsit fokozzam a vágyakozását, igaz, az enyémet is, na meg a csipke előnyeit is kiaknázom kicsit, hogy tökéletesen érezhet mindent, de maga az anyag textúrája is ingerli őt, s élvezem, ahogy nedvét érzem ujjaimon. Nem most volt, mikor egy vad estét együtt töltöttünk, de vele kapcsolatban mindenre emlékszem, minden tapasztalatot gondosan elraktároztam, így könnyedén hívom azokat elő s tudom pontosan milyen nyomással és milyen intenzitással, sebességgel kapcsoljak rá, mivel érhetem el, hogy kezei már a korlátban kapaszkodjanak meg. - Igen. Az enyém vagy és ezt a tested jól tudja. - mormolom kéjtől kissé reszelős hangon édes kis fülecskéjébe s oda is kiosztom apró vágykeltő harapásaim és csókjaim, míg élvezem, hogy mocorog, dörgölőzik, ingerel. Tudja, hogy mit szabadít el ezzel, mert nem lesz kegyelem, férfiasságom már most kőkeményen feszül neki. Állításomat kissé igazolják is nedves ujjaim, melyek végül ajkai közé kerülnek, bár a kis harapást egy kuncogással jutalmazom. Harap a cica... sebaj, lesznek itt vad dolgok, csak szeretem, ha ilyen. De a jutalom sem marad el, folytatom kényeztetését és még egy kis ajánlatot is kap. - Akkor készülj, hogy nem lesz kegyelem, ami az élvezetet illeti. - adom meg válaszom, hiszen, ha nincs kérés, akkor teszem ami jól esik és addig, amíg jónak látom. Az biztos, hogy alaposan ki fogom aknázni a lehetőségeket és a végső korlátokig akarom tolni az élvezetét, hogy tényleg szinte önkívületi állapotban legyen a végére s akkor a kimerültség és a kéjes élvezet peremén végezhessek majd vele a lehető legkíméletesebben. Emlékezetes lesz utolsó emberi együttléte, erről gondoskodni fogok. Most viszont ő fog rólam kicsit, mert nagyobb mozgásteret engedek neki, hogy belátása szerint cselekedjen. Ebben most nem diktálok, csak kíváncsian várom, hogy mihez kezd a lehetőséggel. Csókját viszonzom természetesen, lágyan, lassú szenvedéllyel falom ajkait, majd hívom táncra kicsit virgonc nyelvét, míg ujjbegyeim eljátszadoznak fehér bőrén. Ki kell tudni élvezni ezt is, mert bár sok kéjdémon nem értékeli, a csók számomra mégis fontos, eszköz és élvezet egyaránt, sokat el lehet érni általa. Hagyom Lycorist, hogy lassan fedezhesse fel a maga számára újra a testem s élvezem minden egyes pillanatát, ahogy izmaimon eljátszadozik. Ügyesen építi fel a pillanatot, fokozza a vágyat, hogy még magasabbra lángoljon bennem a kéjvágy, ahogy elém térdel végül. Keményen feszül férfiasságom kecses kacsójába, míg felveszem szép zöld szemeivel a szemkontaktust, kis mosolyt villantok meg s kezem megsimogatja kék fürtjeit, hogy aztán utat engedjek kényeztetésének, amit hálásan fogadok. Élvezem a fokozatosságot, ahogy lassan, de biztosan halad és ingerel, ahogy egyre jobban belefeledkezik a dologba s érzékelem, hogy ő is élvezi a dolgot, hogy izgatónak találja, ami még inkább tetszik. - Csodás a szád cicám. - nyögöm neki, ahogy ujjaim rásimulnak tincseire. Tetszik, ahogy kezeit máshol bevetve csak ajkait és nyelvét használja, ahogy igyekszik gyorsítani. Korábban se volt ügyetlen, értett ahhoz, hogyan szerezzen örömet, de az elmúlt időben csak tovább fejlődött, amit érzékelek is. A gondolat pedig, hogy nem velem, egyszerre tölt el több érzéssel, ott feszül benne kéj, apró féltékenység, de mindez beindító elegyet alkot. Olyannyira, hogy odaadó és egyre vaduló játékával összhatásban ez az egész arra indít, hogy kék tincseire markoljak birtoklóan s a kéjvágytól hatva adjak neki új feladványt. Dominanciát viszek ebbe is, ahogy csípőmmel mozgásba lendülök, haját markoló kezem is használom s mintegy dugni kezdem a lány száját élvezetemről tanúskodó morranások közepette. Nincs könnyű dolga, amúgy sem vagyok éppenséggel kicsi odalent, de most egy-két alkalommal kénytelen lesz tövig eltüntetni szerszámom. Persze mindez csak olyan mértékig megy, ami épségét nem károsítja, ráadásul ez csak nyitó akkord, így némi idő után le is állok, hogy felhúzzam őt magamhoz, majd nyakába csókoljak, hogy utána kezeit felfelé emeljem a szentélyrekesztő rácshoz, amihez démoni erőm megidézve láncokat bűvölök elő és rögzítem is öt, hogy onnan függjön alá, mintha csak falhoz bilincseltem volna. Most rajtam a sor, így elégedetten és vágyakozóan simítok végig kezeimmel testén, majd húzom le bugyiját, hogy utána lábai köz térdeljek, vállaimra vegyem formás combjait, könnyítve a hozzáférést s így temessem arcom ölébe. Nyelvem lassú, ismerkedő játékkal kezdi, bejárva minden területet, hogy aztán céltudatosabban vegye kezelésbe csiklóját. Lágyan, lassan köröz rajta, vagy épp hosszanti irányban dolgozik, majd fokozom a sebességet folyamatosan és egy idő után már szívásokat is keverek a játszadozásba, kissé megszívom érzékeny pontját, majd nyelvem pörgetem rajta, hogy aztán visszaengedjem és így menjen tovább az egész. A következő lépcsőfok pedig az, hogy fogaim is bevessem nagyon lágyan. Kissé megszívom csiklóját és finoman a fogaim közé fogom, hogy aztán nyelvem így kezdjen rajta dolgozni fel-le pörögve, mintha csak egy húrt pengetne, fürgén, hegyét használva az érzékeny területen.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Csüt. Feb. 02, 2017 12:04 pm

Vajon ha igazából menekültem volna előle, akkor is ilyen könnyedén elkapott volna? Minden bizonnyal… De ez nem számít, nem menekülök, mert másra se vágyom, csakis őrá, ez az érzés pedig minden egyes apró mozdulatával tovább fokozódik, miközben karjai között tart. Élvezettel tölt el minden perc, ez pedig testemen is látszik, miközben édesen dörgölőzöm kemény férfiasságához. Érezni akarom őt magamban, mégis, ez a játék is izgalmas, ahogy a maximálissá feszítjük a vágyainkat. Apró kis harapás, ennyi igazán kijár neki, így a kuncogását hallva csak elmosolyodom, miközben fejemmel is kissé hozzábújok. Képtelen vagyok nem bújni a karjaiba, soha se akarom, hogy elengedjen.
- Nem is a kegyességedről vagy híres, én pedig tudom, hogy kit választottam. – nem félek tőle, már nem. Ahogy mondja, az övé vagyok, így már nincs menekvés, soha többet, mert amire rászántam magam, az végleg meg fog változtatni. Ez az este után nem leszek már ugyanaz többé. Mégse akarok most a jövőn gondolkodni, túl kellemes ahhoz a jelen, így minden másodpercét ki akarom élvezni. Ideje viszont, hogy én is foglalkozzak vele, nem lehetek önző, nem is akarok az lenni, így nemsokára szembe fordulok Corneliussal és egy hosszú, szenvedélyes csókot lehelek ajkára. Nyelveink játéka közben testem még inkább hozzá simul, majd ez után haladok lassan lefelé. Rég voltam már vele, mégse tudtam kiverni a fejemből testét, de jól esik újra bebarangolni, újra felfedezni. Kezem rátalál péniszére, így ismét megérezhetem, hogy ő bizony már készen állna rám, mely megmosolyogtat. Ajkam se marad ki sokáig a kényeztetésből, így nemsokára játékos, fürge nyelvemet érezheti odalent, miközben belefeledkezek az orális játszadozásba. Az én testem is élvezi ezt, így a nedvességem tovább fokozódik, már ha lehet még hová fokozni, én pedig egyre jobban belelendülök. Egyre mélyebbre engedem, egyre gyorsítok, majd kicsit lassítok, kiélvezem az időt, egészen addig, amíg a férfi ezt hagyja. Amikor megérzem a markolást hajamnál, majd pedig mozgását, nem ellenkezem, csak hagyom, hogy „kiszolgálja magát” velem, miközben két kezemmel tovább fogom testét. Ahogy egyre gyorsít és egyre mélyebbre hatol, végül többször teljesen mélyre, kissé felköhögök, már amennyire ez lehetséges a játék közben, és amit a bukott angyal is érezhet, az nem más, minthogy még jobban beindít ez a fajta játék. Sok nőt zavarna, ha így játszanának vele, de engem csak még jobban feltüzel, így bár egy könnycsepp megindul lefelé arcomon, ez nem a szomorúság vagy fájdalom miatt van, ahogy nem is a megaláztatás miatt, egyszerűen csak az igen nagy méretű szerszáma miatt. Nem is kell a könnycseppet foglalkozni, én se teszem, és nem tolom el, csak hagyom, hogy kiélvezze a dominanciáját, miközben én is egyre jobban bizsergek. Használja ki a testem, csak nyugodtan, csak az övé, és engem is élvezettel tölt el, amikor erre újra és újra emlékeztet. Egy idő után viszont a játék abbamarad, így amikor felhúz magához, aprót szuszogva nyelek párat, próbálva összeszedni nyálamat, melynek egy része felső testemre is átvándorolt az előbbi szórakozásnak hála. Nem zavar, már nem. Ahogy nyakamba csókol, fejem ösztönösen billentem oldalra, hogy még jobban hozzám férjen, majd engedelmesen emelem fel kezeimet is. Nem számít a láncokra, így csak akkor pillantok fel, amikor ezt megérzem, majd utána vissza Corneliusra. Mégis mire számítottam? Vele ez együtt jár, én pedig imádom ezt, így bár egy picit megmozgatom mancsaimat, nem ellenkezem. A bugyi levételénél engedelmesen lépek ki az anyagból, majd amikor a férfi felkap, kissé felkuncogok. Tökéletes biztonságban érzem maga a karjai között, most már nem félek semmitől, így teljesen ellazulva tudom kiélvezni tetteit, mely közben olykor testem is remeg, ezt pedig lábaimnál tökéletesen érezheti. Ajkaim közül is édes nyögések szakadnak fel, majd végül egy szisszenés, ahogy fogait megérzem. Ez most meglepett. De nyelvéve se áll le, így az a kis fájdalom is édes élvezetté válik, miközben picit még csípőmet is megmozgatom. Ez annyira finom, de még akarok, ez nem elég! Nem tudom beérni csak a nyelvével, én most már mindent akarok.
- Akarlak! - nyögöm ki két apró nyelés közben. A szám teljesen kiszáradt, mégis, el akarom mondani neki, hogy mennyire vágyom rá. Azt akarom, hogy kemény férfiasságát végre belém dugja, és ott is megérezhessem, ahogy nemrég a számban. Vajon meddig akar kínozni és játszadozni velem? Ahogy őt ismerem, nem fogom megkapni rögtön, amit akarok… vagy talán mégis. Hosszú az éjszaka, még annyi minden belefér, de én akkor is telhetetlen vagyok. Túl sok volt a megvonás, de tudom, neki is hiányoztam. Megbántottam, ellent mondtam neki, mégis megbocsátott és új esélyt adott nekem, most igazán lehetnék egy kicsit türelmesebb.



avatar
Kiválasztott
Bite me, honey!

animae scrinium est servitus

Play-by : Alissa White Gluz
Vonal1 :
Faj : Kiválasztott
Posztok : 154
Kor : 25
Lakhely : Seattle
User neve : Kira
Vonal2 :
Családi állapot : Cornelius cicája
Különleges képesség : Féreglyuk teremtés és azon át való utazás.
Foglalkozás : Kutató
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   Szer. Feb. 15, 2017 9:23 am

- Tény, hogy nem a kegyességemről, hanem másról... amiről te is az leszel, ha jó, illetve rossz kislány leszel. - kuncogok, utalva a sorsra, amit magának választott. Kétségtelenül remek lesz az is, de egyelőre csak az itt és mostra koncentrálok, hogy Lycoris utolsó halandó estélyét és együttlétünket messzemenőkig emlékezetessé tegyem. Illetve először rajta van a sor, szabad kezet engedek neki, hogy tegyen belátása szerint elsőre, ő pedig egy olyan utat választ, ami nekem nagyon is tetszik, ezt Lyco érzékelheti is. Ügyes és tehetséges a lány, annyi bizonyos, így izmaim meg-megfeszülnek, egy-egy élvezettel teli apró sóhajt is elengedek, ahogy édes szájával és nyelvével kényeztet, közben pedig azt is érzékelem kéjdémon létemnek hála, hogy ez az egész milyen hatással van rá. Ez a kettős pedig még nagyobb hatással van rám, felszítja bennem a mohóságot, ami oda vezet, hogy Lycoris fürtjeibe markolok és teret engedek vágyaimnak, egyszersmind kíváncsian feszegetve a lány határait. Tetszik engedelmessége, ahogy az is, hogy ténykedésem még jobban feltüzeli, na meg maga a látvány sem utolsó. Ilyen módon is birtokba veszem őt s élvezetem eszközévé formálom, magamban pedig elismeréssel adózom képességeit illetően. Kezem nem csak markolja, de cirógatja is a lány fürtjeit, míg csípőm tovább mozog, lendületesen, mélyen, ahogy a bennem tomboló vágy diktálja, egy idő után pedig egy-egy mély lökésben benne maradok, egy-két másodpercig kitartva, hogy utána új lendületet vegyek. Azonban egyelőre nem szeretném a csúcsot elérni, az még ráér, így leállok és úgy döntök, hogy itt az ideje viszonozni Lycoris odaadó játszadozását a magam módján. Persze egy kis fűszerezés a láncokkal belefér, de szükség is van rájuk, mert Lycoris az élmények hatása alatt aligha tudna szilárdan megállni a lábán. Miután rögzítettem és elhelyezkedtem, nekiállok, hogy örömet szerezzek neki s módszeresen, alaposan álljak neki kényeztetésének, felhasználva Lycorissal kapcsolatos korábbi tudásom, így pontosan tudom, mikor, hol és milyen ritmusban ingereljem őt a tökéletes hatás érdekében. Persze újdonságot is csempészek a dologba, de Lycoris hangjai és remegése meggyőznek arról, hogy elégedett ezzel. Kérésére kuncognom kell, de visszafojtom, hogy egy pillanatra se szakadjak ki kényeztetéséből. Ha akar, meg is fog kapni, de olyan csavarral kiegészítve, ami nekem tetszik. Éppen ezért rákapcsolok sebességre és intenzitásra, hogy Lycoris testéből kicsalogassam az éjszaka első orgazmusát s mikor érzem és hallom, hogy a csúcsra ér, hirtelen váltok: felegyenesedek és kemény, merev hímtagom belé vezetem egy hatásos lökéssel, majd apró szögbeli igazítást követően szinte azonnal G pontját kezdem határozott lökéseimmel ingerelve, elérve, hogy ne érjen véget, hanem új, más szintre lépjen élvezete, olyan magasságokat érhessen el, ami eddig még nem is nagyon fordulhatott meg a fejében. Ha valaki kéjdémon, megvannak a komoly előnyei, tapasztalat és tudás, valamint gyakorlat hosszú ideje és mennyisége áll rendelkezésre, egy ilyen, halandók számára bonyolult mutatványt minden további nélkül sikerül kivitelezni.

avatar
II. Kéjdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Play-by : Russel Crowe
Vonal1 :
Faj : bukott angyal
Posztok : 1258
Kor : 1987 éves (kinézetre harminc és negyven között)
Rang : Asmodeus Bal Keze (hóhér, mindenes)
Vonal2 :
Családi állapot : szabad a világ összes szép nője számára
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Ad maiorem Diaboli gloriam /Cornelius &Lycoris/
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-