Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Two steps from hell || Boszorka és a Démon

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Szomb. Jan. 03, 2015 11:08 pm

Tenyere úgy ég, mintha izzó főzőlapra szorította volna, nehéznek érzett szívét csalódottság markolja, agyvizét indulatok forralják. Könnyáztatta szemeiből dühbe oltott felindultság süt, gyomrában jégcsapokat hizlal a félelem. Miközben borzongó testét és sajgó lelkét ellentétes irányú érzelemtajtékok tépázzák, átsöpör fején a gondolat; a Démon most az ő koponyáját is szét fogja pozdorjázni a falon. Adott esetben a csempén. Kétli, hogy az Ónixszemű elnézi neki azt a pofont. Nem mintha képes volna belelátni a Pokollény elméjébe, azonban ismeri már annyira, hogy tudja; a pasas enyhén szólva is nehezen tolerálja, ha ellene szegülnek. A lázadást kíméletlenül megtorolja és rémes (többnyire valaki kínhalálával járó) retorziókkal veri le. Tehát sok mindenre számíthat, gerinctörésre, koponyalékelésre, esetleg élve megnyúzásra, de nyájaskodásra semmiképpen. A gátlástalan, velejéig romlott fickó aligha fog magába szállni és számot vetni tettei felett. Ewa holtbiztos benne; a Démon nem hogy figyelmen kívül hagyta, de meg sem hallotta keserű szavait.
Ösztönösen behúzza a nyakát, mikor felé lendül a férfi hatalmas keze. Tudatában felsejlik egy kép látva a Pokolfajzat mozdulatát. A lelki szemei előtt megelevenedő filmkockán saját magát látja, pontosabban azt, ami maradt belőle, miután az Ónixszemű bevégezte rajta a bosszúját. Ruhátlan teste természetellenes pózba tekeredve hever a fürdőszoba padlóján, körülötte bíbor tócsa kövéredik. Ujjai görcsösen marják a levegőt, vérlucskos tincsei szürkére sápadt, félelem-maszkká kövült arcára tapadnak. Halálba dermedt vonásai őrzik még az utolsó perceiben átélt fájdalmat; kéklő ajkai néma sikolyt formálnak, tágra nyílt, fénytelenné opálosodott szemeiben színtiszta rémület fagylik. Kívülről látja magát, porhüvelyét elhagyó lélekként figyeli egykori húsburkát. Fejének arc felőli oldala ép, hátsó része viszont teljesen hiányzik. Vörössé ázott fürtjei közül tarajossá tört csontszirtek meredeznek elő, összezúzott koponyájának vérplazmától és agyvelőtől nyálkás romjai. Szorosan lezárja szemeit, gondolatban felkészíti magát arra, hogy mindjárt vasmarok ragadja torkon. Már szinte érzi a nyaka köré záródó ujjak perzselő hőjét, gégeroppantó erejét.
Döbbenten pillant fel, mikor végül, várakozásaival ellentétben, nem a torka, hanem az álla esik a Démon fogáságába. Bepókhálósodik, majd szilánkokra robban az elméjében veszteglő kép. Helyére baljós kérdés lopakszik: Most vajon a rémvíziónál is rosszabb jön? Tébolyodottan vergődő szíve fájdalmasan ütlegeli szegycsontját, korábbi dühének lángjait elporlasztja a lelkét fagylaló pánik. Szája kiszárad, torka tikkad, tenyere ezzel szemben csatakosan izzad. Gerincén gleccser folydogál és mikor zaklatottságában nyelni próbál, szikkadó gégéje felsajog. Összerezzen, mikor az Ónixszemű szóra nyitja igézővé rajzolt, feszes ajkait. Noha ezzel kivívja saját rosszallását, újfent megbizsergeti a férfi füstös baritonja. Mintha lúdtollal cirógatnák testének legtitkosabb pontját. De nem csupán a sötéten bűvös, izgatóan karcos orgánum az, ami libabőrt csíp a testére és felállítja a tarkóján sarjadó pihéket. Hanem a Pokollény szavai is, melyeknek értelme lassan, de biztosan nyer értelmet feldúlt elméjében. És, miként az már lenni szokott, érzelmek sokasága zuhog keresztül rajta. Régi ismerősként üdvözli a torkába gombócot gyúró aggodalmat, a dérujjú riadalmat, a parázs haragot, a bűnös, vérhevítő vonzalmat. A legutóbbi kivételével mindegyikkel elbír. Úgy ahogy. Őszintén szólva kezd elege lenni abból, hogy tehetetlen uszadékként hánykódik a hajmeresztő események és felkavaró érzületek vad sodrásában. Bármit is tesz, bármit mond is, nincs hatással sem a Démonra, sem a történések alakulására, sem pedig saját magára. Áruló teste inkább engedelmeskedik egy ördögi kreatúrának, mint józan eszének, ostoba szíve szintén buzgón magánakciózik. Kedve lenne kitépni a haját, amit már így is őszülni érez. Összegezve tehát az eddig elhangzottakat; a Sors fekete humorának hála, egy gátlástalan, velejéig romlott Pokollény tulajdona lett és bár már nem mer hinni a férfinak, úgy fest, hogy a lelke még nem került az Ónixszemű kezére. Nagyon reméli, hogy legalább ez igaz az elhangzottakból. Így talán még nincs veszve minden. Egy pillanatra megkönnyebbülés cirógatja végig, különösen mikor tudatosul benne, hogy így füstbe megy a Tűzmágussal köttetendő érdekházasság terve, de aztán fejében szöget üt egy vészterhes gondolat. Ha ő nem megy Marcus-hoz, ki teszi meg helyette? A Húga? Leni-t lökik a rosszhírű, sötét szívű Boszorkányúr karmai közé? Az nem lehet! Azt nem engedheti! Újabb dózisnyi szorongás önti nyakon, nyugtalanság borzolja dúlt idegeit. Nem lehet ennyire önző. Nem gondolhat csak magára. Túl sok forog kockán. Húgának, népének sorsa… A szélboszorkányok és tűzmágusok közti béke oly törékeny, akár a fürjtojás héja. Elméjében először elmosódottan, majd egyre élesebb körvonalakkal rajzolódik ki Lenala baba-arca, sűrű pillák keretezte, hatalmas, csokoládébarna szempárja, kicsiny, vékonyka alakja. Aztán lassan elfoszlik Húgának képe, hogy annak helyére vérgőzös rémvízió lopakodjon. A horrorfilmbe illő, borzalmas tömegmészárlást megelevenítő látomás hatására vére jégkásává dermed ereiben. Nővérei megcsonkított holttestei felhalmozva hevernek a földön, elszivárgó, alvadó vérük mélybíborrá festi a talajt, felettük éhes, gyásztollazatú varjak örvénylenek a levegőben. Reszelős károgásuk egybeolvad a távolban égő máglyákon haldokló boszorkányok fájdalomsikolyaival. Látja Camea-t elevenen lángolni, látja, miként rágja le a falánk, vérnarancs színű tűz a boszorkány csontjairól a megfeketedő húst, látja, ahogy a kiszenvedő nő gyönyörű, vörös hajzuhataga egyetlen másodperc alatt hamuvá porlik. És mikor már csaknem felnyög iszonyatában, valami hirtelen kitépi az elméjét uraló lidércnyomásból. Felizzik nyakának és kulcscsontjának bőre, de nem fájó, kellemetlen módon. A testébe visszaosonó tűz nem rombol és gyilkol, mint amaz, amit imént a fejében látott. És bár nem mállasztja el a húsát, nem égeti ki belőle az életet, azért korántsem veszélytelen. Ismeri már ezt a fajta lángolást. Ez szokta elperzselni józan eszét, ez gyújtja minduntalan két lábon járó fáklyává, ez hevíti forráspontra vérét. Ekkor a Démon ujjai továbbsiklanak kulcscsontjáról egyenesen le vágytól feszülő kebleire. Pipacsvörössé lobbanó arccal hátrál a fal felé lépkedő férfi előtt, aki nem átallja a fenekére simítani hatalmas, forró tenyerét, miközben az arcához hajolva illetlen szavakat mormog azon a bűnre csábító, izgatóan ráspolyos hangján. Idegpályáin szikrázó vágy villámlik végig, ágyéka lüktetni, feje szédülni kezd. Tudja jól, hogy nem volna szabad hagynia, hogy eluralkodjon rajta a szenvedély, de képtelen megálljt parancsolni a testét feszítő forró hullámzásnak. A Pokollény röntgen-tekintete bőre alá, veséjébe lát, lelkét fürkészi, legféltettebb titkait kutatja. A férfi mintha olvasna az elméjében, amit jelenleg kongóan üresnek érez. Nem ellenkezik, mikor az Ónixszemű megfordítja és a párától nyirkos csempének nyomja szemből. Élesen beszívja a levegőt, mikor felhevült bőre, érzete szerint sisteregve, a maróan hideg kövezethez simul. Hegyes mellbimbói szinte felkarcolják a márványfelületet, ölét nedves forróság önti el. Kiszolgáltatott helyzete egyszerre rémíti meg és ajzza fel. Félelem gyűrögeti hevesen zakatoló szívét, miközben testszerte csiklandós vágy borzongatja idegvégződéseit. Képtelen eldönteni, hogy akarja-e mindazt, amit a pofátlan, arrogáns, szívdöglesztő Démon művel vele, avagy sem. Talán megpróbálhatná mozgósítani varázserejét… Talán megkockáztathatna még egy szökési-kísérletet… Az erőtlen ötlet magvába hal, még azelőtt, hogy szárba szökkenhetett volna. Lehunyja szemeit, mikor megérzi a hátán végigsimító ujjakat, az általuk keltett bizsergést. Szája elnyílik és nyelvével megnedvesíti tikkadó ajkait. Felemeli kezeit és tenyereit a sikamlós falhoz tapasztja fejének két oldalán. Begörbülő ujjai sávot húznak a csempén kigyöngyöző párába, körmének hegyei megcsikordulnak a kemény márványon. Szemhéjai felpattannak, mikor a Pokollény keménysége a fenekéhez szorul. Arcába lávaforró vért lök a zavar és vágy elegye, gerincén áramból sodort ostor vág végig. Összerándul, fogai közé harapja alsó ajkát, ujjai ökölbe szorulnak. Fojtott sóhaj szakad fel torkából megérezve a derekán végigsikló parázsbőrbe vont, érdes tenyereket. Nyomukban lángösvény ébred, ölében parányi villámok cikáznak. Aztán mellét rabságba ejtik a Démon hosszú ujjai, keblének habfehér halma eltűnik a rá boruló, jókora kéz alatt. Megfeszíti halódó akaraterejét és csak azért sem hajtja oldalra fejét szabad utat engedve a nyakán kalandozó, izzó férfiajkaknak. Mereven tartja magát, tekintetét makacsul előre szegezi, és bár izmai mozdulnának, nem enged nekik. A Pokollény csábító szavai, parázsló, füstösen fűszeres lehelete és túlságosan is közelről érkező, tengermély orgánuma újra égnek mereszti a lágy pihéket a tarkóján. Nagyot nyel, lábai úgy remegnek, akár a szélfútta nyárfalevelek, sóvárgó teste kielégülésért epekedik. Azt sem tudja, hogy mire éhezik pontosan, mégis egyre kínzóbb sóvárgás mételyezi belülről. Persze látott már felnőtt tartalmú filmeket, olvasott is pikáns témájú irodalmat, és bár tisztában van vele, hogy technikailag miként zajlik egy szexuális aktus, arról eddig halványlila gőze sem volt, hogy miféle fizikai tünetek társulnak a dologhoz. Sokkolóan intenzíven hatnak rá mindazon ingerek, amiket jelenleg a szenvedély hevében, a pokolian vonzó Ónixszemű karmai között megtapasztalni kényszerül.
- Ne… - nyögi alig hallhatóan, józan eszének utolsó szalmaszálába kapaszkodva, mikor a férfi másik keze előrecsúszik a lábai közé. Utálja magát gyengeségéért, Apjától örökölt rossz vérét okolja a bűnre, a bujaságra való fogékonyságért, lelkének árnyas oldalát vonja felelősségre áruló testének reakcióiért. Kenheti az egészet származására is akár, azonban mindez nem változtat a tényen, miszerint a Démon érintése felperzseli utolsó védővonalait is, elszabadítja féken tartott ösztöneit, elmossa ellenállásának omlékony bástyáit. Kéjes nyögés szökik ki ajkai közül, mikor a Pokollény ujjai közé csippenti és morzsolgatni kezdi testének legérzékenyebb, nedvtől sikamlós pontját. Mintha azok a hozzáértő férfiujjak lebőrtelenített, puszta idegvégződéseit dörzsölgetnék, mintha áram csiklandozná lüktető ágyékát. Fenekének bőrét szinte süti az Ónixszemű ijesztő méretű, forró szerszáma, mely fenyegetően préselődik farpofái közé. A járomcsontján feszülő felhám úgy ég, akárha lángoló benzinnel locsolnák, gerincén kéjtajtékok csapnak át, meg át, csontjait olvadni, ízületeit kocsonyásodni érzi. Az agyát burkoló bíbor köd bekebelezi utolsó, kósza gondolatait is, feltámadó ösztönei végérvényesen átveszik felette az irányítást. Háta ívbe feszül, hátraejti elnehezülő fejét a Démon mellkasára, sajgó mellét a férfi tenyerébe simítja.
- Annyira… szégyentelen vagy… - nyöszörgi nehezen forgó nyelvvel, majd hátranyúl jobbjával és a piszkosul ellenállhatatlan, velejéig romlott Pokolfajzat tarkójára simítva kezét elmeríti ujjait a férfi sötét hajtincsei között.
- Szeretném, ha… megérintenél… úgy és ott… ahogy és ahol kedved tartja… - suttogja maga elé reszkető ajkakkal, majd illetlen módon fenekét az Ónixszemű ágyékához tolja. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve szembe fordul a férfival, égő arccal lábujjhegyre áll és ajkait lassan végighúzza a Démon dús alsóajkán. A mozdulatot megismétli nyelvével is, miközben tenyereit a szálkás mellizmokra simítja. Igyekszik elvonatkoztatni a hasához nyomódó, kolosszális hímtagtól, ami szinte fájón szorul a húsához. Egyelőre belegondolni sem mer, hogy miféle kínnal járhat az, ha az a gigászi rúd felnyársal valakit… Idegesen nyeldekelve visszaereszkedik a talajra és kerülve a szurokszínű tekintet hatósugarát, szór nyitja remegő ajkait.
- Nem akarok a mágus karjai közé rohanni. Gyűlölöm őt. Téged… - bátortalan felpillant a Démon karakteres, éles vonások közé zárt arcára - …sajnos nem tudlak. Pedig nagyon próbálkozom. Ugyanis megérdemelnéd. Mert tisztességtelen vagy és megátalkodott, arrogáns, nagyképű, és végtelenül önző. És megbillogoztál, mint valami haszonállatot… - suttogja, majd ismét lábujjhegyre áll, hogy elérje a férfi állát és ajkait a borostás bőrre simítva csókokkal borítja azt. Eközben felemeli karjait és a Démon nyaka köré fonja őket. Feszülő kebleit az acélos felsőtesthez préseli, majd felemelve egyik lábát combjának belső felével végigsimít a Pokollény izmos csípőjén.
- És bár a lelked korhad és valószínű, hogy örökké bánni fogom, hogy ezt mondtam… de valahol… örülök annak, hogy rám sütötted az az átkozott jelet, Te aljas szemétláda. – súgja a Pokollény bőrébe, majd beletúr a férfi hajába, rámarkol tincseire, azoknál fogva finoman hátrahúzza fejét és nyelvével lassan végigsimít az ívbe hajló torok ádámcsutkának nevezett, kiugró gégeporcán.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Szomb. Jan. 03, 2015 11:09 pm

+18


Szénfekete csupapupilla íriszeit mélyen a nő égszín tekintetébe fúrta. Sok érzelmet kiolvasott belőle és ez valószínűleg akkor is így lett volna, ha nem ismerte volna már olyan mocskosul jól a halandókat. Hosszú évszázadai során sikerült kiismernie őket annyira, hogy egyetlen apró arcrándulásból megítélje, hogy pontosan mire gondol a másik. Ezúttal azonban nem kívánt feltételezésekbe bocsátkozni abban az esetben sem, ha történetesen megállapítása helyénvalónak bizonyult volna. Pontosan tudni akarta, hogy mit gondol az előtte álló kis boszorka, így hát erőcsápjait kiengedve behatolt elméjébe, hogy onnan kiolvasson minden gondolatot, mely megfordult a fejében. Nyilván, ha tudta volna a nő, hogy mit tesz mindazok után, hogy akaratán kívül sütötte lelkébe a billogot, valószínűleg még további pofonokat osztott volna le neki. De őszintén, ez kibaszottul nem érdekelte őt. Azt tett, amit csak akart a madárka pedig tulajdonát képezte attól a pillanattól fogva, hogy a hálójába röppent. Most pedig már nem csak ő, de minden átkozott démon és más lény is tisztában lehetett azzal, hogy ha bárki is a közelébe megy, vele kell szembenéznie. Az pedig rohadtul nem volt ajánlatos. Hacsak az illető nem kívánja bőr, ujjak és nem utolsó sorban farok nélkül folytatnia az életét. Ha egyáltalán elengedné őt élve. Nem volt szokása túlélőket hagyni maga után maximum csak abban az esetben, ha lelkileg is nyomorítani kívánt. Éppen úgy, ahogyan azt a nővel tette a kikötőben. Az persze más kérdés, hogy a végén ő is holtan végezte. Pontosabban a falra kenve. Szó szerint.
Ajkaira féloldalas vigyor ült ki a kátrányos szívét melengettető emlékképek hatására, amelyek lassacskán arcára is fagytak attól, amit a nő fejében látott. No lám, a kicsike azt hitte ő is hasonló sorsra jut majd, mint az imént említett szőkeség. Bíborszínű vérfoltok, kitekeredett hullája hevert a koromfekete márványpadlón, miközben az utolsó lélegzetvételeiért küzdött. Ejnye, hát ezt nézi ki belőle? Ez fájt. Még a feltételezés is sértő volt számára, hogy a boszorka elméjében megfordult az, hogy csak így megúszhatná a dolgot, ha valóban dühös lenne rá. Talán kapna néhányat, nem állítaná, hogy nem, mindenesetre nem kívánja őt így elveszíteni. Az számára is kibaszott büntetés volna és, aki igazán ismerte őt, tisztában volt vele, hogy saját magát mindenkinél előbbre valónak tartotta. Túlságosan önző fasz volt ahhoz, hogy csak úgy megölje őt. Büntetése többnyire inkább saját maga örömszerzésében merült volna ki. Vagy, hogy nevén legyen nevezve a dolog, istentelenül megfarkalta volna nem törődve azzal milyen hangosan sikítozik kegyelemért alatta a bige. Kreatív tudott lenni, ha kínzásról volt szó és tudta, hogy az ő számára nem az lett volna az igazi büntetés, ha elveszi tőle az életét és véget vet a szenvedéseinek. Rabként láncolta volna magához, használta volna testét és levitte volna magával a Pokolba, hogy főágyast csináljon belőle. Most, hogy mindez végigfutott agyán egészen megtetszett neki az ötlet. Tudván, hogy a nőt örökre magához köti, akár erőszakkal akár nem, a farkába még több vért lökött a gondolat, holott szerszáma már így is szétdurranással fenyegetett. És a jó hír az volt az egészben, hogy már a kicsike nevét is tudta többek között. A szemtelen boszorka persze nem volt hajlandó bemutatkozni neki eddig, hát kiszolgálta ő magát. Ahogyan másként is fogja hamarosan.
Agyára vörös ködfelleg ereszkedett, íriszei szinte izzani kezdtek a nőből áradó vágytól. Energia töltötte fel izmait, farka pedig gyémánt keményen nyomódott neki a feszes csupasz fenéknek. A nő hátulról is legalább olyan kibaszottul gyönyörű látvány volt, akárcsak előröl. Azonban míg felé fordulva vérvörössé csókolt nedves ajkait, pont a tenyerébe illő hetyke kebleket és vágytól elködösült tekintetét vizsgálhatta meg, addig hátulról formás hátát, karcsú gerincének útját mely egészen a gömbölyded fenekéig vezetett. Kár lett volna tagadni, mindig is kikúrt módon bírta a hátsókat, a nőé pedig kivételesen szép példány volt. Az a fajta, melyet végignyalt volna, hogy aztán férfiasságát belé vágja és keményen megkúrja. A boszorka is kívánta őt, időpocsékolás lett volna az ellenkezőjéről győzködni. Asmodeus rendjébe tartozott, így specialitása a nők szexuális étvágyának fokozása volt. Ebből táplálkozott és ezzel szerezte magának a lelkeket is.
Kis foglyának tiltakozó szavaival mit sem törődve morzsolgatta legérzékenyebb pontját. Felszakadt lélegzetvételei és egyre nedvesebbé váló lábaköze elégedettséggel töltötte el, holott jóformán még semmit sem tett. Igazán értett ahhoz, mit kell tennie egy nővel ahhoz, hogy reszketve szinte már-már felakadó szemekkel sikoltsa a nevét gyönyörében. Több millió alkalommal volt alkalma gyakorolni és csupán néhány olyan alkalom volt, mikor kétszer dugta meg ugyanazt a lyukat. Valószínűleg rohadt jól tudott cidázni. Egyszóval minden nőtípushoz volt már szerencséje. Nem egy kezdő lúzernek számított, aki még a lyukat sem találja meg.
Állkapcsa és izmai megfeszültek hasfalának szálkás bordázata pedig élesen kirajzolódott, mikor a nő hozzásimult háttal neki feszes izomgömbjeit kitolva pedig a farkához préselte azokat. Mélyről feltörő morgás szakad fel belőle a mozdulatsor hatására, azonban még mielőtt ő maga fordította volna meg a nőt, már a tettek mezejére is lépett. Hallgatta vágytól reszelős szopránját melyek szavait formálták meg. Ajkai sátáni vigyorra feslettek, amikor a boszorka végül kinyögte, hogy engedélyt ad arra, hogy megérintse. Nem mintha arra szorult volna, hiszen egyébként sem bírt már a farkával, ami rohadtul feszített. Alig várta, hogy végre nyelvén érezhesse nőjének kéjnedvét, élvezetének ékes bizonyítékát.
Vékonyka ujjak merültek tincsei közé, hogy hátrahúzza fejét, azonban ő gyorsan el is vágta a mozdulatát. Ő irányított, a boszorka volt kiszolgáltatva neki nem pedig fordítva. Hirtelen elkapta karcsú csuklóját miközben démoni tekintetét éhesen vezette végig a nő víztől csillogó karcsú vonalain.
- Kibaszottul szétreped a farkam a látványodtól Boszorka. Örülök annak, hogy végül te voltál az, aki engedélyt adott nekem. Így nem kellett erőszakhoz folyamodnom. Pedig megtettem volna, ha szükséges. Igaz a te esetben jobban bírom azt, ha az élvezettől sikongatsz, mintsem a fájdalomtól. – eltorzult nevetés szakad fel feszes ajkai közül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve erőcsápjait kieresztette melyeket a boszorka karcsú dereka köré font, hogy annál fogva taszítsa finoman a falhoz. Araszolva csúsztatta fel őt a vizes csempén addig míg lábaköze szemmagasságba nem került vele.
- Akkor sem adtalak volna annak a fasznak, ha nem sütöm rád a billogot. Túl nagy luxus lett volna elengedni téged és másnak adni. Az enyém vagy és ezért érezd magad rohadtul kiváltságosnak. Kevés személy mondhatja el magáról, hogy hozzám tartozik. A nőket csupán megkúrni vagy éppen kínozni szeretem. Tulajdonomnak egyiket sem tekintem. – morogta démonian elmélyülő hangon, miközben tekintetét újra és újra végigfuttatta a nő eszményi testén. Hogy az élvezete nagyobb legyen számára, balját felemelte majd lassú kézmozdulat kíséretében szélesebbre tárta formás combjait telekinetikus erejével, hogy tekintetét akadálytalanul fúrja nedvességtől csillogó húsára.
- Bassza meg. – szűrte ki fogai között miközben közelebb lépett hozzá. Lángoló nyelvét élvetegen húzta végig saját ajkának belső felén, ujjbegyeivel pedig először alig érintve csúsztatta végig porcelánbőrbe vont combjainak belső felén melynek végén már belemarkolt a ruganyos kis húsába. Néhányszor megismételte a mozdulatot azonban ezúttal a nyelvét is belevonva a játékba mellyel a puha párnákon simított végig ügyelve arra, hogy a csiklót egyelőre kihagyja. Nem siette el a dolgokat hiszen tisztában volt azzal, hogy az éjszaka még jócskán előttük állt, ha pedig túl hosszúra nyújtaná a dolgot, akkor még jó néhány napig itt fog maradni a boszorka. Kibaszottul nem érdekelte, hogy milyen kötelezettségei vannak vagy ki várta kint. A húga sem indította meg posványos lelkét kifejezetten. Az egyetlen, ami számára igazán fontos volt, hogy a nőt maga mellett tudja. Semmi más.
Felszakadó lélegzetvételek és a nőből áradó édeskés vágyillat kicsapta agyában a biztosítékot, így hát ajkai mohón követelőzve csaptak le a lágy hússzirmokra. Mikor első kéjcseppek végigfolytak torkán felmorrant, ujjai pedig erősen martak bele a bársonyos, szétfeszített combokba mialatt nyelve erőszakosan falta a boszorka lábaközét.
- Kibaszottul jó ízed van Ewa Ludowski, mint a lédús szilva. Legszívesebben egész nap kúrnálak és nyalnálak felváltva. – hörögte alig érthetően, egyenesen a nő édes kis kelyhébe.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Szomb. Jan. 03, 2015 11:11 pm

Ujjai épphogy elmerülnek a Démon kávébarna fürtjei között, ajkai épphogy elválnak egymástól, azt tervezgetve, miként fogja nyelvével végignyalni a Pokollény ingerlően fel-le csúszkáló, gusztusos ádámcsutkáján, mikor is csuklói köré perzselően forró bőrbe vont, hosszú ujjak fonódnak. A kezeit megbéklyózó vasmarok meggátolja szándékai megvalósításában, mire halk, bosszús szisszenést hallat. A testét feszítő, követelőző vágy egyre riasztóbb méreteket ölt, egyre riasztóbb tettekre sarkallja. Olyan cselekedetekre, melyek eleddig távol álltak tőle. Ezelőtt sosem akart gégeporcokat nyalogatni, nem áhítozott arra, hogy véreskezű, arrogáns sátánfajzatok simogassák testének legtitkosabb pontjait. Igaz, most is csupán egyetlen pokoljáró érintéséért sóvárog, méghozzá a csuklóit rabigában tartó, gazfickósan jóképű, jócskán fölé magasodó Ónixszemű érintéséért. Na, nem mintha ez mentség lenne… Sőt! Meg merné kockáztatni, hogy a Pokol legelvetemültebb, leglelketlenebb, legarrogánsabb seggfejéért eszi a fene. Sejti, hogy már ezért örök kárhozat vár rá… És aligha számít enyhítő körülménynek a tény, hogy a Démon ereiben színtiszta, lávaforró kéj zubog vér helyett, és hogy a férfi közelében eleven lángoszloppá gyullad. Mivel védekezhetne Asmodeus tökéletesen képzett katonája ellen? Hogyan parancsolhatna megbolydult érzékeinek, miként ragadhatná vissza az irányítást önmaga felett? Okolhatná gyengeségét azzal, hogy csábulékony teste fellázadt józan esze ellen, vádolhatná a hátára sütött, ördögi bélyeget, a Pokollény pusztító, gravitációnál is erőteljesebb vonzerejét, de felhozhatná mentségéül az ereiben csörgedező, bűnre hajlamosító, sötétmágus vért is. Ezeken túlmenően kitérhetne akár arra is, hogy a Démon blokkolta varázserejét, így pedig, képességeitől fosztottan, maximálisan tehetetlen és védtelen vele szemben. Tucatnyi magyarázatot ránthatna elő a kalapból, azonban egyik sem fedné maradéktalanul a valóságot. Lappang ugyanis egy koránt sem elhanyagolható momentum, amit semmilyen körülmények között nem vallana be. Másoknak semmiképpen, magának is csupán halkan… loppal. Kényelmes volna mindent az Ónixszeműre, avagy árnymágus apjára kenni. De ez korántsem ilyen egyszerű. A probléma jóval komplexebb. Legfőképpen ugyanis ő a hibás szorongatott helyzetéért. Ő, hiszen lelke egy része nagyon is vágyik a Démonra és az általa korbácsolt, gyilkosan intenzív szenvedélyre. Szinte szomjazik utána, akár eltévedt, sivatagi vándor egy kortynyi víz után.
Jóllehet tudja, hogy helytelen, mit több, elítélendő az, amit érez, képtelen kitépni zakatoló szívéből az azt benövő, húsevő növényként burjánzó, bűnös érzelmeket. Képtelen kiszaggatni magából a gyarló izgatottságot, mely vérét hevíti és idegsejtjeit borzolja, képtelen kiűzi remegő gyomrából az ott verdeső pillangókat. És ami a legszörnyűbb az egészben… nem is akarja mindezt kigyomlálni magából. Nem, hiszen bármennyire is szégyenkezik miatta, bármennyire is lázong ellene józanabbik, erkölcsös énje, igenis kedvére való a Pokollény ellenmondást nem tűrő erélyessége, agresszív habitusa és megingathatatlan céltudatossága. De még arcpirító, illetlen szavait is izgatónak találja, nem beszélve saját kiszolgáltatott helyzetéről. Persze tudja jól, hogy mindez nem vezethet semmi jóra. Mindenki ráfarag arra, ha sátánivadékokkal „cimborál”. Így, vagy úgy, de garantáltan szenvedni fog. Kínnal fizet majd minden szikrányi kéjért…
Borús gondolatainak láncát az Ónixszemű felhangzó érces baritonja szakítja el. A férfi ráspolyos nevetése végigbizsergeti gerincét, szavai újabb hőhullámokat indítanak el testében. Mélyet szippant a fürdőre telepedő, párától nehéz levegőből, miközben bágyatag, kudarcra ítélt kísérleteket tesz arra, hogy normális tempóra kényszerítse szegycsontját ütlegelő szívét és lehűtse begyújtott olajként izzó vérét. Hiába tartja túlságosan is nyersnek a Démon cenzúrázatlan szövegét, kénytelen elismerni, hogy jóleső érzést ébreszt benne a tudat, hogy a férfi kívánatosnak tartja. És bár szemérmetlenül nyíltan fejezi ki magát a Pokollény, nem csupán a zavar az, ami pírrózsákat pingál arcára, hanem a testén zsarnokoskodó vágy is, melynek lángjai még magasabbra csapnak a vulgáris szavak hallatán.
Ha akarná, sem tudná válasszá formálni reszkető ajkaival a fejében megfogalmazódó gondolatokat, ugyanis dereka köré váratlanul indaszerű valami tekeredik. Elkerekedett szemekkel pillant le, de saját hasán kívül nem lát semmit. Eközben nagyon igyekszik, hogy még véletlenül se tekintsen az előtte tornyosuló Démon ágyékára. A derekát szorító, láthatatlan erő a hideg, párától sikamlós csempéhez nyomja hátát, majd a fizika törvényeire fittyet hányva felcsúsztatja testét a falon. Rémült, fojtott sikkantás tör fel ajkai közül, mikor lábai elemelkednek a földtől. Riadt pillantása az Ónixszemű éjfekete íriszeire rebben. Dúlt elméjén átvillan a gondolat, hogy talán megpróbálhatná eltakarni magát, elvégre anyaszült meztelenül, a falhoz szegezve „lebeg” a Pokollény előtt, és ami a legkínosabb az egészben, hogy fedetlen öle egy szintben van a férfi arcával. Pipacs vörös arccal szorosan összezárja lábait, miközben felkapja karjait, hogy eltakarja velük ruhátlan kebleit. Hirtelen azt sem tudja, melyik érzület remegteti hevesebben kiszolgáltatott testét; a hátborsóztató félelem, avagy a húsolvasztó zavar. A Démon újabb szavai, szokásukhoz hűen, egyszerre botránkoztatják meg, dúlják fel és töltik el különös, boldogság-szerű elégedettséggel. És mikor már azt hiszi, ennél zavarba ejtőbb helyzetbe aligha kerülhet, a férfi felemeli kezét, neki pedig anyagtalan fantomujjak ragadják meg, és feszítik szét térdeit. Combjaiban megfeszülnek az izmok, ösztönösen feszül a végtagjait mozgató erő ellen, azonban igyekezetét nem koronázza siker. Mire észbe kap, már széttárt lábakkal, maximálisan kitárulkozva tapad a csempéhez. Összerándul, mikor forrón bizsergő, nedves ölén hűvös légáramlat nyal végig. Most aztán testének egyetlen porcikája sem marad rejtve. A gondolat hatására megszédül, gyomra gombostűfejnyivé zsugorodik. Pirosló arcbőrének pipacsos árnyalata céklavörössé mélyül, zsibogó járomcsontján lángtalpú hangyák tucatjai ropják vérforraló ritmusú paso doble-jukat. Mostani pozitúrájánál aligha tudna szemérmetlenebbet elképzelni. Mindezek tetejében pedig kénytelen látni, ahogy a Démon feketén izzó, mohó pillantása egyenesen közszemlére tett ölére szegeződik. Mivel képtelen tovább elviselni a férfi tekintetét, szorosan lezárja szemeit. Az ördögi ajkakról legördülő, bóknak ható káromkodás hallatán szíve felugrik torkába és csiklandós bizsergés fut végig testének legintimebb pontján. Eközben ezerszer is elátkozza magát, amiért volt annyira hülye, hogy egy felelőtlen pillanatában szabad kezet adott a Pokollénynek. Konkrétan felkínálkozott egy erkölcstelen, morálvesztett, kéjsóvár sátánfajzatnak, számíthatott volna arra, hogy ilyesmi fog történni. Azt mondta, az Ónixszemű ott és úgy érinti meg, ahol, és ahogy csak akarja. Tehát csakis magát okolhatja a helyzetért, amibe került.
- G… gondolom hiába is kérném… hogy eressz el… - motyogja orra alatt levegő után kapkodva, majd a következő pillanatban felpattannak szemhéjai megérezve a belső combján végigsimító, parázsló férfiujjakat. A Démon érintése apró, elektromos kisüléseket csíp felizzó bőrébe, a testét behálózó idegszálakon szúrós-kéjes ingerület futkározik. A Világ összes kincséért sem nézne az elé lépő Pokollényre, így vágytól és zavartól ködös pillantását eltökélten a szembeni fal egyik csempekockájára tapasztja. Elnyíló ajkai közül halk, sóhajtás-szerű nyögés szakad fel, mikor combjába már-már durván markol bele Fogvatartója.
- Annyira… bosszantó… Annyira bosszantó, hogy ilyen hatással vagy… rám. Gyűlöllek… – hazudja reszkető ajkakkal, miközben az ölét feszítő sóvárgás egyre erőteljesebb hullámokban zúdul végig rajta. Megrémíti az Ónixszemű iránt ébredt, elsöprő vágy átütő intenzitása. Józan eszének utolsó morzsáival arra koncentrál, hogy visszaragadja magához testének irányítását, azonban tudja jól; lehetetlenre vállalkozik. Már nem képes ellenállni a bűnös kéj hívó szavának, már nem képes megálljt parancsolni a benne gyülekező, viharrá duzzadó, sötét szenvedélynek. Festetlen, mandulaformájú körmei saját melleinek húsába vájnak, mikor megérzi szeméremajkain a Démon izgatóan nedves, izmos nyelvének bársonyos érintését. A bőrébe ágyazott idegsejtek végződésein gyulladt lángszikrák egyetlen, hatalmas tűznyelvvé olvadnak, majd gerincén felkúszva felperzselik ellenállásának utolsó védővonalait is. Érzi, ahogy lábai közét forró nedvesség önti el, mellbimbói felsajognak verítéklucskos tenyerei alatt. Hazudna, ha azt állítaná, még sosem látott felnőtt tartalmú filmet, sosem olvasott erotikus ihletésű könyvet. Hazudna, ha azt mondaná, nem tudja, mire vágyik… Azt akarja, hogy a szeméremajkain időző nyelv fájón lüktető csiklóján simítson végig. Egész testében reszketve, némán rimánkodik a hőn áhított érintésért. Gerince felidegzett íjként feszül meg, mikor végre bekövetkezik a várva várt pillanat. Legérzékenyebb pontjába kéjes fájdalom hasít, ő pedig ösztönösen feljebb billenti csípőjét, hogy még közelebb kerülhessen a pusztítóan lágy, s mégis izmos nyelvhez. Ám ahelyett, hogy megkönnyebbülne, az ölében örvénylő, kielégülést követelő feszültség még gyötrőbbé fokozódik. Medencéje hullámzani kezd a Démon ajkai alatt, forráspontig hevült, pezsegve izzó vére ostromlott ágyékába árad. Noha tudatát teljes mértékben kitölti az ölét korbácsoló kéjtajtékok rohama, az agyát burkoló, vérvörös szenvedélyköd sűrű fellegén is átszüremkednek a Pokollény obszcén szavai. Ezek szerint az Ónixszemű már tudja, hogy hogy hívják… El kell ismernie, aggasztóan jólesik hallania nevét a férfi szájából. De előbb nyomná tenyerét egy tüzesen izzó sütőlapra, mint hogy ezt hangosan ki is mondja. Aztán a lelkét cirógató, kellemesen bizsergető érzést hirtelen elmossa egy zavaró gondolat. Egy zavaró gondolat, mely a fejébe lopakodva szintén képes utat törni az elméjében gomolygó felhőfüggönyön keresztül. A Pokollény túlságosan is ért ahhoz, amit csinál… Túlontúl virtuóz módon bánik a nyelvével… Úgy játszik testén, akárha hangszer volna. Mozdulatai magától értetődőek, határozottak, precízek. Bizonyára több száz nővel megtette már ezt… A gondolat szíven markolja, és bár testét béklyóban tartja az ördögi ajkak és nyelv keltette, gyötrő kéj, összeszedi magát annyira, hogy képes legyen szóra nyitni ajkait.
- Ne… Kérlek… hagyd abba… - nyögi elhalón, oxigénhiánytól zihálva, két gyönyör-rándulás között, melyek egyre gyorsuló ütemben szorítgatják hasogató ölét.
- Nem akarok… egy újabb… strigula lenni… amit az ágyad támlájába vésel… – sóhajtja reszketeg légvételek kíséretében, és bár lelkének egy része valóban megálljt akar parancsolni a Démonnak, teste önálló életre kelve, szándékai ellen kezd cselekedni. Ennek fényében elvonja jobbját bőszen takargatott kebléről és bátortalanul lenyúl a férfi fejéhez. Rövid hezitálás után elmeríti remegő ujjait a sötét fürtök között, miközben baljával tétovázva simogatni kezdi érintésre éhező, sajgó mellét.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Szomb. Jan. 03, 2015 11:15 pm

ERŐSEN KORHATÁROS ;)

Szinte összefutott a nyál a szájában a nő ízétől. Lávaforró nyelve alatt reszketett a kéjnedvtől lédússá vált kelyhe, miközben lassan végigszántott rajta. Nem kapkodta el, nem váltott gyorsabb tempóra. Úgy élvezte ki jutalmát, akárcsak egy gyerek, aki hosszú idő után most először jut csokoládéhoz. Pedig valójában meglehetősen sokszor tette már ezt nőkkel, hiszen nem múlt el úgy nap, hogy jó pár bige nem térdelt vagy éppen állt volna előtte. Egyeseknek megadatott a kiváltság, hogy nem csupán ők adtak örömöt, de Succor is megkóstolta őket éppen ugyanazon a ponton, ahol most a boszorkányt. Az ő nedvességtől csillogó lábaköze, azonban mérföldekkel felülmúlta az őt megelőző névtelen-arctalan luvnyákét. Édes és sós íz egyvelege keveredett össze ízlelőszervén és gördült le torkán, ami agyában kibaszta a biztosítékot. Elméjére vörös köd ereszkedett, íriszei pedig tébolyultan villantak meg ízének hatására. Belül tombolt, éppen úgy, ahogyan teste is. Gránitkeménnyé duzzadt farka megrándult, majd felemelte démonivá torzult íriszeit, hogy alaposan megfigyelhesse milyen reakciót vált ki a kis Fúriából nyelvének játéka. Kéjtől és zavartságtól vérvörössé vált a járomcsontjára feszülő alabástrom bőr, búján karcsú teste pedig megvonaglott nyelve alatt. Rekedt hangja és szavai egyaránt elégedettséggel töltötték el. Noha tisztában volt azzal, hogy nem tudott hibázni, hiszen mekkora telibe vert faszkalap lenne, ha több ezer év után, Asmodeus rendjének tagjaként nem lenne képes úgy játszani egy nő testén, hogy a másik szemei szinte fennakadjanak gyönyörében. Ó igen… ezt tervezte a boszorkánnyal is, akit ahogy megkaparintott, többé nem ereszti. Számtalan alkalommal kívánja falni lába közének nedves hússzirmait, miközben saját nevét gyönyörsikolyba fullasztja. Eddig azt hitte képes lesz megállni, hogy ne tegye magáévá, hiszen úgy gondolta, jobb ha a kicsike annyira sóvárog már a farka után, hogy képtelen lesz tovább ellene feszülni, azonban rájött, hogy mekkorát tévedett. Amint nyelvén először megérezte kéjnedvét, tudta hogy nem lesz képes megálljt parancsolni tomboló ösztöneinek, hiszen nem volt a saját maga ellensége. Ő pedig soha életében nem vágyott még ennyire senki után. Egyetlen arc sem maradt meg emlékeiben, de valójában egy órával kielégülés után sem tudott volna arra emlékezni, hogy kinek a csinos kis ajkai közé tolja a farkát. Egyszerűen csak a kielégülés számított neki, nőket csupán tárgyként kezelte, akikből energiát szívhat el, illetve használta testüket, ha úgy gondolta. Boszorkája azonban igazi csemegének számított, akiről képtelen lett volna lemondani. Birtokolni akarta olyan mohó vággyal, hogy kibaszott Mammon is megirigyelte volna. Többet és többet akart belőle, nem csupán nyelvével ízlelni, és nem csak ott ahol éppen most járt. Szinte maga előtt látta, ahogyan hátulról belé tolja lüktető farkát és hosszú bársonyos fürtjei közé markolva hátrahúzza fejét, miközben kíméletlenül hágja. Akármennyire is tagadta a boszorka, tisztában volt vele, hogy ő is ezt akarja, a gátlásosság volt egyedül még, ami megakadályozta őt abban, hogy engedje neki. De nem probléma, hiszen rohadt hosszú ideje volt arra, hogy betörje és igazi személyre szabott kis cédává formálja őt. Most, hogy rátalált nem hozta különösebben lázba az, hogy másokon is kedvét töltse, miként eddig, hiszen úgy volt vele, hogy miért enne rohadt tofut még egy évezredig, amikor a legízletesebb svédasztal várt rá. Még ha most egyelőre lázadt ellene, a sötétség ott gyökerezett lelkében, melyet kifog használni. Ehhez pedig átkozottul értett.
Hol lassú, hol pedig szilaj nyelvcsapásokkal járta be egyre nedvesebb lába közét, majd fogai közé harapva a vérbővé ingerelt csiklót, megszívta annyira, hogy még több kéjnedv áradjon nyelvére. Büszkén meredező férfiassága lassacskán szétdurranással fenyegetett, egyelőre azonban képes volt visszafognia tomboló ösztöneit.
Mikor meghallotta bizonytalanul csengő szopránt, kérlelő szavait, akaratlanul is ördögi vigyor terült szét képén. Hajába markoló karcsú ujjak érintésétől csak még inkább megbizonyosodott afelől, hogy szavai mögött nem rejtőzött igazi menekülési szándék. Maradni akar ő is, lelkének fénye volt még mi eltaszítaná magától a mételyt. Éppen ezért kívánja ezt kiölni végül belőle.
Eltávolodott a nő széttárt hamvas combjaitól és kelyhétől, de csak annyira, hogy visszahúzza erőcsápjait és leengedje a falhoz szegezett karcsú testét. Most, hogy ismét jóval fölé magasodott, alkalma nyílt arra, hogy hosszú ujjait törékeny felkarja köré fonja és ekképpen rántsa magához. A mozdulat hatására meredező, nedves bimbók karcolták végig szálkás hasfalát, a boszorka pedig érezhette gyémánt kemény, lüktető farkát, melyet persze szándékosan lapos hasához nyomott.
Jobbját lefejtve a felkarjáról hátravezette érdes tenyerét a makulátlan bőrön, végig gerince mentén, miközben lehajolt csinos fülkagylóihoz, hogy a rájuk zúduló kellemesen meleg víztől is tökéletesen hallja minden egyes kiejtett szavát.
- Ugyan Drágám, te sem akarod, hogy elengedjelek. Az enyém akarsz lenni… sóvárogsz azért, hogy magamévá tegyelek. Hogy kőkeményen megkúrjalak hátulról, csiklódat pedig szívjam míg reszketve nem élvezel el újra és újra. Ne feledd, hogy én tudom mi lakozik a szívedben, a tested pedig nem hazudik nekem. Hogy a belőled áradó kéjenergiáról ne is beszéljek. Éppen ezért, nem mész sehová, míg én úgy nem határozok. Ez pedig nem most lesz… - recsegte felismerhetetlenségig eltorzult hangon, miközben felkarját szorongató kezét lecsúsztatta hetyke mellei érintésével a nedves lába közé. Succor akaratlanul is megnyalta alsó ajkának belső felét, majd mivel képtelen volt tovább várakozni, becsúsztatta mutatóujját a bársonyosan selymes, szűk résbe ügyelve arra, hogy ne szakítsa át a vékony hártyát. A boszorka testének forrósága csak olajat öntött a tűzre. Izmai acélossá merevedtek, nyakán és karán egyaránt kidagadtak az erek a visszafojtott, emésztő indulatoktól mely testét szította belülről.
- Kibaszottul szűk vagy… ez nem lesz könnyű menet a számodra. Örülhetsz, hogy az én kezeim alá kerültél… - hörögte, majd hirtelen felkapta a lányt karjába, és füstté válva a szobába teleportálta magát. A boszorka karcsú testét ellentmondást nem tűrő határozottsággal vágta rá a fekete szaténtakaróra, és hogy menekülési esélyt se adjon neki, máris felette termett. Egyik tenyerébe vette mindkét csuklóját, hogy aztán a feje fölé emelve szegezze azokat az ágyra, ekképpen téve még kiszolgáltatottabbá őt. Még a nő nedvétől csillogó ujját saját szájhoz emelte, hogy látványosan lenyalja róla vágyának ékes bizonyítékát, miközben szénfekete íriszeit továbbra is a boszorka ragyogóan kék lélektükreibe vájta.
- Mondd ki a nevem… látni és hallani akarom, ahogy elhagyja az eper pirossá duzzadt ajkaidat… - utasította a nőt, miközben gondolatának erejével szélesre tárta karcsú combjait, ujját pedig levezetve lábai közé, ismét besiklott a szoros, hívogatóan nedves résbe.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Szomb. Jan. 03, 2015 11:16 pm

A legérzékenyebb pontját érő kínzóan lassú, sikamlós, gyengéd, mégis határozott nyelvcsapások támasztotta kéjvillámlás végigcikázik idegpályáin eljutva testének legtávolabbi pontjaiba feje búbjától egészen lábujjai hegyéig. Hazudna, ha azt állítaná, hogy sosem ért ott magához… Hogy sosem nyújtott magának élvezetet. Elvégre ivarérett nő, aki betöltötte már a huszonegyedik életévét, és akiben egészséges vágyak munkálnak. Azonban a kezdetleges, ügyetlen próbálkozások által csiholt takaréklángon égő, sovány szenvedély még csak halovány másolatai, hamis illúziói sem voltak a Démon lávaforró, izmos és mégis lágy nyelve korbácsolta, gyötrő mámornak. Ujjai görcsösen markolnak a férfi selymes fürtjei közé, miközben a légcsövében oda-vissza járó, kapkodva nyeldesett légkortyok sebes tempóban emelik és süllyesztik mellkasát. Szíve, az az ostoba, csábulékony, áruló szerv úgy zakatol bordaíveinek cellájában, hogy félő menten áttöri csontrácsait és a külvilágba robban. Forráspontig hevült vére szilaj, megkergült folyamként zubog ereiben, felizzítja szöveteit, tűzbe borítja húsát, parazsat gyújt bőre alá és végleg felperzseli józan eszét. Lassan távolodni, halványodni kezd minden, mely eleddig visszatartotta attól, hogy teljesen átadja magát a Démonnak. Messzeségbe vész népe iránt érzett kötelességtudata, tejfölsűrű ködfellegbe burkolózik, kontúrtalanná, színtelenné fakul szeretett Húgának képe, leomlanak a saját maga támasztotta és a tanítói által felállított erkölcsi gátak sziklaszilárdnak hitt falai, de még az Ónixszemű gyalázatos rémtetteit is elemészti az érzékei felett zsarnokosokodó szenvedély. A mohó, vak szenvedély, amely bősz tornádóként csap le rá és söpör ki belőle mindent, ami nem a lábai között szorgoskodó, dühítően ellenállhatatlan, arcpirítóan illetlen és riasztóan romlott lelkületű Pokollénnyel hanem a külvilággal kapcsolatos. Immár semmi sem érdekli, csakis az ölét szaggató, fájón lüktető, élesen vibráló kíngyönyör. Mintha elektromos kisülések milliói csipkednék legérzékenyebb pontját, mintha parányi, jéglila izzású szikrák pattognának csupasz idegvégződésein. Be kell látnia: hiába dacolt, hiába feszült a Démon ellen, az elvitathatatlan győzelmet aratott felette. Az általa gerjesztett mindent felforgató, pokoli szenvedély rabjává tette, behódolásra, engedelmességre kényszerítette.
- Istenem… - nyögi elhalón, naplemente-színűvé gyulladt arccal, két gyönyörgörcs között, a testében zubogó kéjtajtékok sodrásában, mikor már úgy érzi, menten elpusztítja az ágyékában koncentrálódó ingerületek sokasága. És mikor már azt hiszi, ennél gyötrőbbé már nem fokozódnak a testén végigvágó kéjostor csapásai, éles, fájdalmasan intenzív behatás éri lüktető kéjgombját. Még ködburkolta elmével is hamar ráébred, hogy mi az a keménység, ami présbe szorítja idegekkel gazdagon hálózott csiklóját. A Démon fogai… A tudat egyszerre izgatja fel szenvedély-igába hajtott testét és önti el szégyenérzettel kőbe vésett elvek korlátozta lelkét. E kettős érzület pedig csak még forróbbá hevíti zubogó vérét. Meglepett, fojtott nyögéssel és egy akaratlan csípőrándulással válaszol a férfi tettére, majd az arcán terjengő, szégyen és kéj festette pipacsos pír meggyvörössé mélyül. Aztán élesen beszívja a levegőt, mikor a túlérzékennyé stimulált területet újabb megpróbáltatások érik. Ugyanis a Démon nem átallja nők kényeztetésére teremtett ajkai közé szívni sajgó gombját. Az ölébe hasító, szúrósnak érzett kéjvillám végigcikázik csigolyáinak során és megfeszíti testének minden egyes izmát.
- Meg… fogsz… ölni… - nyöszörgi remegő ajkakkal, el-elakadó lélegzettel, aztán ahelyett, hogy folytatódna a gyönyörű pusztulással kecsegtető kínzás, hirtelen megszűnik a kéjes fájdalom. Szédelgő fejjel, opálos tekintettel figyeli, ahogy Fogvatartója elvonja tőle gyilkos, nedvesen fénylő, tökéletes rajzolatú száját, majd döbbenten konstatálja, hogy lazul a derekát béklyózó, láthatatlan erő szorítása, ő pedig lecsúszik a csúszóssá párásodott, csempével burkolt fal mentén. Egyszerre rohanja le csalódottság és megkönnyebbülés érezve a talpai alá simuló kő hideg simaságát. Lelkének egy része akár könyörögne is azért, hogy a folytatódjék az iménti kéjes gyötrelem, míg a másik látványosan letörli homlokáról a verítéket, örülve annak, hogy szorult helyzete enyhült valamelyest.
Noha szívesen eltépné pillantását a Démon feszes ajkairól, valamint borostával futtatott álláról, melyeken – belegondolni sem mer! – saját vágyának bizonyítéka csillog, egyszerűen képtelen rá. Babonázottan, hőhullámokkal és tachikardiás rohamokkal küzdve bámulja az Ónixszemű száját, mintha csak valami komisz delej, dévaj varázs vonzaná oda a tekintetét.
A következő pillanatban azonban maguktól szakadnak el vágytól ködös íriszei az általuk szemlélt területtől, ugyanis a bujává metszett férfiajkak tulajdonosa megragadja karját, hogy annál fogva magához rántsa őt. Érintésre vágyó, fájón feszülő, kristálycseppek hintette keblei nedves cuppanást hallatva csapódnak a Démon vízréteg borította mellkasának. Tompa elméjében felsejlik egy kérdésfoszlány: az este folyamán vajon hányszor kenődött már fel a Pokollény szálkás izmaira? Válasz természetesen nem érkezik, ellenben szóra nyílnak az előbb szemlélt, virtuóz férfiajkak, melyek nem csupán száját, de lábai közét is csókkal illették már. A gondolatra bűnös bizsergés fut végig rajta, amibe testének legrejtettebb zuga is beleremeg. A fejére és a vállaira záporozó, majd a hátán, fenekén és lábain alázúduló, bőrét csipkedő-simogató, szúrósan selymes meleg víz keltette ingerkavalkád ellenére is tisztán érzi a belső combján végigaraszoló kéjcsepp gyengéd csiklandozását. Azonban érez mást is. Például a hegyessé csúcsosodott, gránitkemény izmokhoz súrlódó mellbimbóinak szúrását és a hasához nyomódó, tekintélyes (ijesztő) méretű hímtag forró keménységét és lassú (fenyegető) lüktetését. A testét uraló vágy mellé újfent befurakszik a félelem. A jégfogú rémület feltartóztathatatlanul árad szét benne, hogy aztán minél mélyebbre vághassa belé deres agyarait. Megfakul arcának vörössége, gyomrába jégcsapok dermednek, ahogy megsejti: a Démon nem elégszik meg azzal, hogy eljátszadozzon vele… nem fogja szűzen hazaengedni… E gyanúja máris bizonyossága markánsodik, hallva az Ónixszemű szavait. Nagyot nyel, tikkadt, sivatagi tájjá aszott torkát mintha szúrós homokszemek százai karistolnák fel. Megrémíti a Démon nagysága, a köztük lévő, óriási méretkülönbség, valamint a férfi kijelentéséből, sötét fűszerezésű, ráspolyos baritonjából sugárzó megingathatatlan eltökéltség. Ijedten pillant fel az obszidiánfekete tűzzel égő, feneketlennek rémlő íriszekbe, melynek mélyéről maga a vegytiszta Gonosz tekint vissza rá.
Eközben elméjének előterében életre kel a vérhevítő, szigorúan korhatáros kép, amit a Pokollény festett elé az imént. Még a fülei is égni kezdenek a lelki szemei előtt kibontakozó jelenet láttán, miközben megremegő lábai összekoccintják térdeit. Mintha a combjain és vádlijain végigcsorgó vízzel együtt az erő is kifolyna végtagjaiból. Az erő, melyet aztán szomjasan hörpöl magába a csempébe ágyazott, mohón nyeldeklő lefolyó.
- Jajjj… nekem… - suttogja alig hallhatóan, mikor a Démon lávaforró ujjai eleresztik karját, hogy aztán érzékeny mellén és lúdbőrző hasán át lecsússzanak reszkető combjai közé.
- Ne… - motyogja bizonytalanul, holott teste már sóvárog azért az érintésért, azért az intim, szégyentelen, birtokló gesztusért. Fojtott nyögés szakad fel elnyíló ajkainak résén érezve a belé hatoló hosszú, parázsló ujj keménységét. Józan eszének utolsó morzsája, lélekjelenlétének letarolt maradványa megfékezné a Pokollényt, azonban a testét uraló, érzékeit rabigába hajtó vágy immár túlontúl erőssé hízott. A szenvedély túlnőtt rajta, tehetetlen a Démon ellen, és a benne lakozó, kéjre szomjazó, behódolásra hajló nő már nem is akar ellenállni Fogvatartójának. Gerince megfeszül, izmai megugranak milliónyi vízcseppel borított bőre alatt a szokatlan, bűnösen jóleső, fájóan kéjes teltségérzés hatására. Zihálva kapkod levegő után, keze lesiklik az Ónixszemű tarkójáról sima bőrű vállára, amibe akaratlanul is belevájja mandulaformájúvá csiszolt körmeit. Ekkor megütik füleit a férfi rekedt szavai, amik csak még tovább táplálják a szívét fagylaló, gyomrát csavargató félelmet.
„Kibaszottul szűk vagy… ez nem lesz könnyű menet a számodra.”
A Démon mondata jeges zuhanyként árad végig rajta, rémületes szavainak értelme szinte beleég agytekervényeibe, beleeszi magát elméjének talajába. Követelőző, sürgető vágy és dermesztő félelem feszül egymásnak benne. Birokra kelnek, felszikráznak akár az összecsattanó kardpengék, hol az egyik, hol a másik kerekedik felülre. Vad tusájuk csatatérré változtatja Ewa lelkét. Mindazonáltal nem nyílik módja sem replikát fogalmazni, sem tettlegesen fellépni a Pokollény ellen, ugyanis mire észbe kap teste már valami vízszintes, kemény és mégis rugalmas felületre zuhan. Hosszúra nyúlt másodpercek illannak tova, mire ködfátyolos agya felfogja végre, hogy hova is került tulajdonképpen. Koromfekete, fényes, hűvös selyem simul vizes háta és feneke alá. A Démon ágyán hever oly módon, akárha vacsorára tálalt grillcsirke volna. Egy lelketlen szörnyeteg tápláléka… A gondolat mellkason ragadja, riadtan és várakozásteljesen verdeső szíve bukfencet vet szegycsontja mögött, bőrén jeges félelemveríték gyöngyözik ki, mely elvegyül a testén csillogó vízcseppek sokaságával.
Még magához térni sincs ideje, a Pokollény máris felette terem, vasmarkába zárja csuklóit és feje felett az ágyhoz szegezi kezeit, elejét véve az esetleges menekülési kísérleteknek. Kiszolgáltatott helyzete egyszerre szolgál táplálékul mind a testét forraló vágynak, mind a lelkét fagyasztó félelemnek. Rebbenő tekintete a férfi éles kontúrok alkotta, ördögien jóképű arcára. A Démon esztétikusan csontos vonásain agresszív éhség ül tort, éjsötét szemeiben mohó vágy tüzei lobognak.
Riadtságot tükröző tekintete ekkor az Ónixszemű hosszú, nedvtől csillogó mutatóujjára vetül, amely lassan közelít a hibátlan formájú férfiajkak felé. Mire megfogalmazódik kába agyában, hogy mire készül a Démon, már be is fejeződik az őrületesen illetlen, arcpirítóan szégyentelen mozdulat. Ő pedig végignézi, még ha ezért újabb hőhullámokkal fizet is.
- Ez… fújj… - nyögi megbotránkozva, céklavörössé gyulladt arccal, szexuális izgalom és pánik között ingázva, miközben megkísérli kihúzni kezeit a Démon acélbilincshez hasonlatos ujjai közül. Természetesen nem jár sikerrel és ekkor elhatározza magát: nem küzd tovább Fogvatartója akarata ellen, nem kísérel meg szembe menni vele, nem próbál elszökni, elvégre úgysincs esélye. Bele kell törődnie a sorsába, sodródnia kell az árral, hiszen az ellenkezéssel – tudja jól - csak felszítja a Pokollény haragjának pusztító, gyilkos lángjait.
Azonban minden előzetes, önmagával kötött megállapodás dacára különös makacsság lesz úrrá rajta, mikor az Ónixszemű ráparancsol, hogy mondja ki a nevét. Íriszei mélyén a lázadás halványan pislákoló parazsa izzik fel, ahogy egymáshoz préseli vérbővé duzzadt ajkait és tagadólag megrázza fejét. Nem akarja kimondani a Démon nevét… Nem mert, ha kiejti azt a bizonyos szót, akkor túlságosan bensőségessé válik az egész, ami köztük zajlik… Nem akarja megízlelni, megformálni a betűk azon halmazát, mely a Pokollényt jelképezi. Nem, mert akkor oda lesz a szabadsága, a Démon a részévé válik, a tudatába vésődik, a lelkébe ágyazódik, kitéphetetlenül… örökké.
Szorosan lezárja szemeit, mikor térdei a már ismerős láthatatlan erőnek engedelmeskedve elválnak egymástól és lábai illetlenül szélesre nyílnak. Érzi saját nedvességét combjainak belső felén, ahogy egy kósza légfuvalom végigsimít bőrén és lehűti vágyának forró, szétkenődött cseppjeit. Hajszolt szíve szikkadó torkában dobog, hevült vére dobhártyáin zubog, és egész testében remeg, akár a nyárfalevél. Sóvárog mindazért a fájdalmas mámorért, amit a Démon adhat neki és az érzékeit láncra verő, máglyaforró szenvedély kiolvasztja belőle a félelemgleccserek nagy részét.
- Démon… - leheli a Pokollény neve helyett, mikor megérzi a testébe csúszó, hosszú ujj forróságát és keménységét. Csípője ösztönösen megvonaglik a gerincén végigvágó kéj nyomán, szemhéjai felpattannak, ökölbe szoruló ujjai saját tenyerének húsába vájják körmeit.
- Félek… tőled. – suttogja két kapkodó légvétel között, miközben megfeszülő hátizmai eltépik a szénfekete selyemtakarótól, hogy ívbe feszítsék testét.
- De… vágyom is rád. És ezért… gyűlölöm magam. Pontosan olyan vagyok… mint a többi… gyenge nő… - motyogja fátyolos hangon, pislákoló tudattal, kéjre szomjazó testtel, megtörten.
- Vedd el, ami kell… Aztán eressz el. – teszi hozzá fojtottan, majd újfent összepréseli ajkait és elfordítja fejét jelezve, hogy többé nem óhajtja szóra nyitni száját. Eközben júdássá lett teste túlságosan is pozitívan reagál a férfira, tekintve, hogy újabb adagnyi forró nedvesség önti el odalent, titokizmai pedig görcsösen szorulnak a Pokollény ujja köré, hogy némán még több gyönyörért könyörögjenek neki.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Szer. Jan. 21, 2015 4:48 pm

18+
Megőrjíti az alatta fekvő boszorka szűk rése, minek gyűrűi satuként fogják közre mutató és középső ujját. Képtelen betelni vele! Képtelen betelni a selyemhez hasonlatos nedvességgel, egyre forrósodó bejáratával, a finom rekedt nyögésekkel, melyek vérvörössé mart ajkai közül szöknek felszínre. Bársonyos bőre alól kipárolgó vegytiszta vágy édesen fűszeres aromája, egyre agresszívabbá szítják önnön beteges vágyait. Alig képes magát visszafognia indulatait, ám tudja, hogy most talán most életében először nem kapkodhat, még ha kurvára nehezére is esik. Agyában visszhangzó egyre tébolyultabb utasítások erőszakossá, kegyetlenné rohasztják józan elméjét. Józan... feltéve, ha egy démon esetében lehet erről beszélni, főleg ha az illető éppen ő. Nem finomkodik, nem romantikázik. Baszik, míg az alatta lévő nő fájdalomtól vegyes kéjmámorban úszva nem zihál alatta, vagy míg ki nem leheli lelkét alatta. Most mégis olyan, akárha egy egészen más személy lenne. Tisztában van a ténnyel, hogy ha bárkinek is tudomására jutna újonnan fogant gyengesége, tőből szakítanák ki azt elméjéből és fekélyes lelkéből egyaránt. Nem tűrnék, hogy bárkire is úgy tekintsen. Nem hagynák, hogy érezzen. Hasznavehetetlenné nyilvánítanák, kitaszítottá lenne, mely egy pokollény számára a lehető legrosszabb sors mind közül.
Gondolatait éppen idejében zilálja szét a boszorka kéjes nyögésbe ontott kérő szavai. Succor képére akaratlanul mosoly feslik, mi démonibb mind közül, milyet eddig produkált. Közel van ahhoz, hogy véglegesen magához láncolja a nőt, ki ezúttal már önszántából sétált karjai közé. Vágyik arra, hogy leigázza és Tulajdonná pecsételjék immár véglegesen. E gondolattól újabb adag vér szökik meredező szerszámába, mi már így is olyan vastagon és követelőzőn áll, hogy lassacskán szétdurranással fenyeget. Nem képes tovább visszafognia magát, és nem is akarja. Démoni erejét mozgósítva kiereszti erőcsápjait, melyekkel megragadja karcsú csuklóit, hogy mindkét karját felszabadítsa, végül a törékeny végtag köré tekerve őket, azoknál fogva szegezi ágyhoz. Érzi miként pupillái felfalják parázsló szivárványhártyáit végül szemeinek fehérjék is teljesen bekebelezik. Démonivá torzult íriszekkel pillant fel boszorkára, kinek kipirult arca hatásosabb bármiféle ajzószernél. Ujjait kínzó lassúsággal csúsztatja ki a forró résből. Állkapcsa megfeszül, miközben a nő fölé helyezkedik úgy, hogy karcsú combjai hasítékát érezze. Gyémánt keménnyé duzzadt szerszámát nekisimítja a nedves szeméremajkainak, minden forró nedvessége leolvasztja képéről a vigyort.
Olyan... kibaszott... nedves...
Csípőjét meglendítve lök egyet az aktust imitálva, hogy ekképpen izgassa vérbővé nyalt és szívott csiklóját. Karjaival megtámaszkodik a boszorka gyönyörű arca mellett a szurokszín szaténlepedőn.
- Elképesztő látványt nyújtasz... el sem tudod képzelni, mennyire vágyom arra, hogy megbasszalak. Hogy magamhoz láncoljalak végleg... - hörgi alig érthetően a szavakat, végül pedig olyan hévvel csap le húsos ajkaira, hogy szinte harapja és falja egyaránt azokat. Fogai belevájnak húspárnáiba, melyről néhány csepp vér felszínre szökik, egyenesen a nyelvére. Igaz, hogy nem tartozik a vérszívók közé, ám mégis olyan élvezettel gördíti le torkán a vérgyöngyöket, akárha éltetné vagy netán máris alulról tenné ugyanezt. Ugyanis fogja. Minden csepp kéjnedv és vérgyöngy egyedül Őt illeti, és nem kívánja, hogy kárba vesszen akár egyetlen is.
Csípőjével lök néhányat még, hogy tovább szítsa vágyát, minek lüktetését immár a farkán érzi viszont. Eddig bírja. Jobbjára támaszkodva, bal ujjait ajkaihoz vezeti, melyen nedvesít egy kicsit, hogy aztán visszafojtott agressziótól sürgetően mutató és középső ujját lecsúsztassa nedves ajkaira. Széthúzza azokat némileg, ezt követően pedig odailleszti kéjnedvtől csillogó makkját a bejárathoz. Egy pillanatra megáll, ám nem azért, mert hezitálna, vagy netán attól tart, hogy a Boszorka meggondolja magát. Engedélyt adott, így hát felesleges volna bármiféle ellenkezés. Akarja... de baszottul! Úgy, ahogyan eddig a redvás földtekén senkit! Az egyetlen ok, amiért megáll bejáratánál az, hogy Ő felfogja mit is fog most tenni, mely csupán egyetlen lökés választja el attól, hogy végérvényesen egy démoné legyen.
Mi végül be is következik. Csípőjét előre lendítve becsúszik szűk járatába ezzel átszakítva a vékony hártyát, mi eleddig tisztaságát őrizte. Feszes ajkai közül démoni hörgés szakad fel, izmai kővé dermednek, hasfalán élesen rajzolódnak ki kockái. Szoba feromontól terhes levegője délibábként reszket körülöttük, a felszökő hő következtében. Ám ezzel nem törődik különösebben, ugyanis elméjének minden szegletét a nője foglalja el és annak kéjremegése. A vágytól illatozó forró járat teljesen kivágja agyában a biztosítékot. Ujjai erősen marnak a lepedőbe, mialatt mozdul ismét, most azonban kicsúszva a marasztaló nyílásból. Nem kíván sehová menni, így csupán annyira húzódik ki, míg ismét megismételheti a lökést immár mélyebbre, hosszabban az előzőnél. Gerince mentén ostorként vág végig a színtiszta agresszív extázis, mi a szoros gyűrűs izmok finom remegéséből fogan.
- Baszd meg... - szűri ki fogai között, mialatt megismétli az iménti mozdulatát. A boszorka bőre alól felszabaduló vágyhormonok táplálják és szítják a benne lévő indulatokat. Állkapcsa megfeszül, miként lökései egyre mélyebbre hatolnak a szűk járatban. Immár mellőz bármiféle gyengédséget. Nem törődik azzal, hogy a hozzászokott-e méreteihez, hogy szüksége volna e még gyengédebb mozdulatokra. Nem képes uralkodni magán. Bármennyire próbálja, képtelen.
- Túl hosszú ideje várok rá! Akarom... kell nekem! - zihálja óegyitomi nyelven, mi úgy csattan akár a korbács egykoron a saját hátán. Elméjére ereszkedett sűrű ködfellegen, csupán a boszorka zihálása képes áthatolni, miből többet és többet akar. Azt kívánja, hogy sikítson. Sikítsa nevét, hogy reszkessen a kéjtől, hogy fakasszon vért belőle, markolja és harapja, ám legfőképpen azt, hogy hátulról is megbaszhassa, akár egy tüzelő szukát szokás. Erősen, agresszíven, hogy vért fakaszthasson nedves járatából, mit lüktető, egyre sebesebb tempóban ostromló férfiassága tölt ki jelenleg.
- Szükségem van rád... - szakad fel a vad zihálás közepette immár egy mondat, mi közös nyelvükön fogalmazódik meg. Nincs tudatában annak, hogy mit mondd, a kéj vezérli mozdulatait, elméjét, ajkait melyeken keresztül most életében először egy igazság hangzik el...

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   Csüt. Aug. 06, 2015 7:04 pm

+18

Tisztában van vele, hogy orbitális nagy hibát követ el. Minden egyes, kéjizzította sejtjében ott vibrál a józan bizonyosság, vágyköd fedte tudatának mérföldmesszi, karmazsinfelleggel burkolt hátsó traktusában, ha csendesen és el-elhalón is, de szüntelenül ott suttog az a híres (mindenbe belebeszélő) női intuíció, mely fáradhatatlanul szajkózza: Ezt még keservesen meg fogod bánni.
Igen, kétségtelenül így lesz. A mostani, földöntúlian gyönyörű és pokolian rút, Mennyekig röpítő és romlásba átkozott, bűnben fogant kéjért nagy árat fizet majd.
A mámorért cserébe fájdalom dukál.
A gyönyörsikolyok kínkönnyekkel járnak kéz a kézben.
A Sors mindig egyensúlyra törekszik, olyképpen méri az adományokat és osztja a csapásokat, hogy, még ha a mérleg nyelve esetenként el is billen hol az egyik, hol a másik irányba, azért a jó és rossz dolgokkal halmozott serpenyők javarészt egy szintben legyenek.
Tiszta sor: gyötrődnie kell, elvégre fény sincs árnyék nélkül.
Azonban ebben a pillanatban a legkevésbé sem szeretne a Sors egyensúlymániáján, egyéb Nagy Igazságokon, valamint a rá váró szenvedéseken agyalni. Holnap is ráér a következmények miatt görcsölni. Mert, hogy görcsölni fog, ahhoz kétség sem férhet. A pirkadat könyörtelenül hozza majd magával a lélekmételyező bűntudatot, a szívfacsaró megbánást, a gyomorszűkítő kétségbeesést, a tenyérizzasztó szorongást. Mi mást is hozhatna olyasvalaki számára, aki önszántából lesz egy kéjdémon ágyasává? Mi mást is hozhatna egy olyan önző, gyenge akaratú nő számára, aki elárulja a saját népét némi kérészéletű gyönyörért cserébe?
Makacsul vissza-visszaszivárgó, nyugtalanító gondolatait a Démon újabb offenzívája morzsolja porrá.
A testét béklyó alá vonó, idegsejtjein citerázó kéj vérszín fátylat libbent az agyára, ám azon keresztül is érzékeli a csuklói köré tekeredő erőnyalábok parázsforró érintését, vaspánt-szerű szorosságát. Ellenállás nélkül, morzsaparánnyá porladt józanságának erőtlen ágálását figyelmen kívül hagyva tűri, hogy karjait teste két oldalára vonják, és feje mellett az ágyhoz szegezzék a kezeit rabigába hajtó démoncsápok. Kéjopálos pillantással, vörösre gyulladt arccal néz le a combjai között ténykedő, pofoznivalóan szép arcú Pokoléllényre, akinek szemeit épp akkor önti el olvadt kátrányhoz hasonlatos feketeség, amikor tekinteteik egymásba kapcsolódnak. Akaratlanul is nagyot nyel, ahogy a zsiger-reszkettető félelem – keresztülvágva magát a vágytól reszkető testén és az elbágyadt elméjén hízó, önfegyelmét felhabzsoló szenvedélyfellegen - végigzubog rajta. Riasztóan hat rá a tudat, hogy itt fekszik mozdulni képtelenül, képességeitől fosztottan, teljes mértékig kiszolgáltatottan egy velejéig romlott sátánfajzat kényének, kedvének. És mintha ez még nem volna elég ok a rémületre, de lapockái között fel-felsajog a lelkébe és egyúttal bőrébe égetett, láthatatlan, de nagyon is létező pecsét, az érzékleteivel játszó Démon stigmája, a Sátán billogja. Szorongva-kábultan fürkészi a szurokban ázó, valaha fehér ínhártyákat, a pupillátlan, bogártalan szemeket és a bennük lobogó, sötét vágyak tüzelte, vad lángokat.
Bágyatag tiltakozó szavakra nyitná száját, azonban képtelen elválasztani egymástól egymáshoz préselt ajkait, melyeket mintha csiriz tapasztaná össze. A következő pillanatban mégis rés támad csókmarta-vörösre falt hússzirmai között, még ha csak hajszálkeskeny is. Alig halható, halk sóhajt tépnek fel torkából a Kínzómesterré előlépett Sátánfajzat észveszejtően hosszú, csontos ujjai, melyek gyötrő lassúsággal távoznak felhevült, még több gyönyörért reszkető testéből. Ekkor különös, tudathasadásos állapot lesz rajta úrrá; ellentétes érzelmek viharába került lelke két részre szakad. Realista, kötelességtudattal telt, józan ítélőképességgel rendelkező énje, a Fényboszorkány, külön válik a pofoznivalóan vonzó, nőkkel való játszadozásra és lelkük elrablására hivatott Pokollényért rajongó, egyre nagyobb befolyással bíró Árnyboszorkánytól. Be kell látnia, lényének jó oldala vesztésre áll a csatában, az ereiben futó, Apjától örökölt rossz vér sajnos a kelleténél intenzívebben rezonál a Démonra. Tudja jól, hogy minden egyes kéjsóhajjal és mámorittas nyögéssel, áruló testének minden egyes pozitív reakciójával közelebb sodródik a szakadékhoz, mely egyenesen az Alvilágba nyílik. Jegyet váltott a kárhozatra és persze nem retúrt.
Vajon az mennyire lesz élvezetes, ha horrorfilmszökevény, viszolyogtató küllemű, könyörtelen rémlények, torzképű, kárörvendőn röhögő-hörgő ördögök fitogtatják rajta kínzótudományban szerzett jártasságukat?
Sejthető, hogy nem a földöntúli gyönyör, mindinkább a pokoli szenvedés hangalakba formált megnyilvánulásait tépi majd fel mellkasából a vihánc kedvű, kecskelábú krampuszok ügyködése.
Sikítani fog és nem az extázistól. Könnyeket hullajt majd, amíg porlóvá nem száradnak a könnycsatornái és nem örömében.
Mindezt tudja, százszor is átrágta már, mégsem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy ellen tudjon állni. A Fényboszorkány elbukik, az Árny diadalmaskodik. Testének, lelkének tisztasága bemocskolódik, sárba, dagonyába süpped, magába kebelezi, elevenen falja fel a Gonosz, hogy aztán tort ülhessen megrágott és kiköpött, elkorcsosult maradványai felett.
Mégsem képes ellenállni a Szurokszeműnek.
Miért?!
Miért húzza magához, miért vonzza minden sejtjét, miért érzi úgy, hogy HOZZÁ TARTOZIK?!
Miért érzi úgy, hogy mindaz, amit most itt, VELE művel HELYÉNVALÓ?!
Ezen utolsó, kétségbeesett hévvel kikiabált kérdésekkel búcsúzik a Fehérboszorkány, hogy végül – ha nem is örökre – de tudatának leghátsó, legeldugottabb, leghomálylóbb szegletébe vonuljon, mintegy rosszallásának demonstrálásaképpen, szelíd lázadásával adva Ewa tudtára: Levettem rólad a kezemet.
Nincs tovább módja belső lelki folyamatait elemezni és a mostani történések jövőbeli következményein merengeni, ugyanis Kínzója céltudatos eltökéltséggel a tettek mezéje lép és ezzel kiszorít minden önostorozó, zavaró gondolatot a fejéből. A Démon gyakorlottan lendül fölé, hogy aztán remegő combjai közé ékelje keskeny, izmos csípejét. Ő maga szorosan lezárja szemeit, sejtvén, hogy mi következik.
Felkészült rá, hogy magába fogadja sorsának rosszra fordítóját? Felkészült rá, hogy odadobja ártatlanságát egy csapodár, gátlástalan, érzéketlen kéjdémonnak, aki eldobható, olcsó játékszernek tekinti, használja, majd szemétre hajítja a nőket? Felkészült rá, hogy boldogtalan legyen élete végéig és még tovább egyetlen rossz döntés miatt? Felkészült rá, hogy önszántából sétáljon végig az örök kárhozatig vezető, bűnös gyönyörrel kikövezett úton?
Az Árnyboszorkány bőszen bólogat tudatában, ajkain kacér, sóvár mosoly játszik, tekintetében buja parázs izzik. Ő akarja a Démont, szőröstől, bőröstől, mindenestől. Szomjazza perzselő érintéseit és felkavaró csókjait, éhezi mindazt a kéjt, amit kaphat tőle. Kell neki. Akarja Őt!
A Fényboszorkány mélyen hallgat, nem függeszti fel elvonultságát, nem szól, nem is szusszan, nem ad életjelt magáról. Ő valóban szabadságra ment. Dacos passzivitásával nyilatkoztatja ki helytelenítését, melyre úgysem figyel senki.
Fázós-libabőrös, borzongó remegés fut végig tagjain, amikor megérzi túlingerelten lüktető öléhez nyomódni Kínzója riasztó méretű, forrón lüktető, sziklakemény hímtagját. Nem meri kinyitni szemeit, nem mer lepillantani lábai közé. Nézelődés helyett élesen beszívja a levegőt, megkísérel felkészülni a rá váró ismeretlen élményekre. Tisztában van vele, hogy fájni fog. Olvasott, hallott már erről, nem is keveset. Mi több, nem csak romantikus regények titkos lapjairól és idősebb boszorkánynővéreinek zavart kuncogással kísért élménybeszámolóiból nyert információkat az első aktust illetően, de a loppal megtekintett, felnőtt tartalmú filmek által is éppen elég betekintést nyert a vérforralóan izgató és egyúttal hideglelősen ijesztő dologba. Bizony, éppen elég betekintést nyert ahhoz, hogy az alhasát reszkettető, izgatott várakozás ellenére rémület legyen úrrá rajta.
Szemeit még mindig eltökélten lezárva tartja, s így, vizuális ingerek híján, csupán az alá simuló matrac besüppedése révén következtethet arra, hogy mit is művel pontosan a lábai között időző Démon. Mintha tenyerek tapadnának a csúszós lepedőre feje két oldalán… Ha érzékletei nem csalnak, akkor a Pokollény a küszöbön álló behatoláshoz keres megfelelő alátámasztást.
E kritikus lélektani ponton, noha tudja, hogy reménytelen, megkísérli megmozdítani energiabilincsbe zárt csuklóit, természetesen eredménytelenül. Nem csupán dobhártyáit, de minden egyes sejtjét megrezegteti Kínzójának sötét fűszerezésű, vágyráspolyozta baritonja. Ám ami a Szurokszemű térdciteráztató orgánumánál is érzékbolydítóbban hat rá, az nem más, mint a telt, feszes férfiajkakról legördülő szavak értelme. Az arcán terjengő vörösség még tovább mélyül, és, bár a Démon nem hazudtolja meg önmagát, azaz a maga sajátos, illetlen módján adja tudtára az elborult elméje szülte gondolatokat, azért tagadhatatlanul megindítónak találja a különös vallomást. Talán túlságosan is megindítónak. Holott nem szabadna elhinnie a Sátánfajzat egyetlen szavát sem. Mégis, azon kapja magát - ó megvezethető, hiszékeny női lélek! -, hogy legszívesebben, doromboló macskaként simulna a férfi mellkasára.
Akaratlanul is felpattannak szemhéjai, amikor izzó, feszes ajkak intéznek vad támadást a szája ellen. Fátyolos sóhaját, úgy, mint engedelmesen elnyíló hússzirmait, magába habzsolja a szilaj, falánk ragadozócsók. Felszisszen, amikor a Démon fogai felsebzik az alsó ajkát, azonban az éles, csípő fájdalom nem hogy eloltaná, mindinkább még magasabbra, még mohóbbra korbácsolja a benne tomboló vágylángokat. Vére pezsegve emészti ereit, szenvedély korbácsolta szíve őrült dervistáncot rop bordáinak csontcellájában, ökölbe szoruló ujjai pedig újfent félholdsebeket vájnak tenyerének felkarmolt húsába. Ösztönösen megvonaglik a csípője, amikor a Pokollény hátrahúzódik, hogy aztán ismét előre döfjön; vérmaszatos ajkai közül kéjáztatta nyögés szökik felszínre érezve az ölén végigcsúszó, forrón lüktető keménységet, Kínzójának félelmetes méretű, tettrekésszé duzzadt szerszámát. Zihálva kapkod levegő után, de oxigénhez alig-alig jut, mintha álnok manók kilopták volna a tüdejébe hörpölt légkortyból az éltető gázmolekulákat.
- Hekaté szerelmére… - motyogja kifulladtan a barbár korok boszorkáitól hátramaradt, pogány fohászt az ajkait cincáló, vad, szédítő csókba, aztán szemei kútkáványi méretűre kerekednek, amikor is a Démon, leválasztja száját az övéről, hogy felszabadult nyelvével benedvesíthesse azokat a képtelenül hosszú, gyönyört adó ujjait. Az arcpirító eseménysorozat persze koránt sem szakad meg ezen a ponton, pláne, mivel a Szurokszemű levezeti jobbját lábai közé és szégyentelen mozdulatot téve előkészíti magának a terepet.
- Mit műv… - tenné fel a teljességgel felesleges kérdést, elvégre – „előtanulmányainak” hála - pontosan tudja, hogy mit csinál Fogvatartója, azonban befejezni már nincs módja egércincogás-vékony hangon elővezetett firtatózását, ugyanis a következő pillanatban megérzi a rettegett hímvessző húsos, izzó hegyét testének bejáratához feszülni. A benne lakozó Árnyboszorkány csaknem örömujjongást hallat, elégedetten dörzsöli össze tenyereit, a száján kacérkodó, buja mosoly kiszélesedik, ajkai közül előcsusszan málnaszín nyelve, hogy az aztán lustán, élvetegen végigsimíthasson alsó ajkán.
Gyere, Démon! Vedd birtokba a testemet, a lelkem már úgyis a Tiéd. Hozz kínba oltott gyönyört, kéjes fájdalmat, mámoros szenvedést, tégy szolgáddá, tégy odaadó ágyasoddá, készséges szeretőddé. Akarj úgy, ahogy én akarlak Téged, kívánj úgy, miként én kívánom a lényedet átjáró Sötétséget!
Jóllehet örömest kigyomlálná magából az ármányos-romlott gondolatokat, amiket Kínzója remélhetőleg nem olvas ki a fejéből, most, hogy sürgetőbb tennivalók kötik le energiáit, azonban alkalma már nem nyílik arra, hogy rendet tegyen káoszos agyában. Ugyanis Elrablója és immár Megbecstelenítője, egy célirányos, határozott lökéssel beléhatol, éles-feszítő fájdalmat szabadítva rá. Gerince ívbe feszül, körmei még mélyebbre vájnak tenyerének párnáiba, torkából elkínzott, fojtott nyögés tör fel, fogai vért fakasztanak alsó ajkának sebesre mart húsából. Lezárt szemhéjai mögött karmazsinvörös villanások cikáznak oda és vissza az idegpályáin keresztülvágtató fájdalom kivetüléseként. Egymásba simuló pillái mögül kristályos könnycseppek türemkednek elő, hogy aztán külső szemzugaiba gyűlve, megfelelő méretűvé gyarapodva legördüljenek halántékán, majd bearaszoljanak ágyon szétterülő tincsei közé. Nem mer moccanni, attól tartván, hogy a mozgolódás csak súlyosbít a helyzetén, szoborrá merevedve, lélegzetvisszafojtva várja a fájdalom enyhültét. A teste belsejéből kiinduló, izzó, karmazsinvörös kín hamar ritmikus lüktetéssé szelídül, végül tompa sajgás formájában áramlik végig rajta, újra és újra, egyre tompábbá mérséklődve. Néhány pillanat múlva talán végleg el is enyészne, ha a Démon lenne olyan türelmes és hagyná, hogy kiheverje az első megrázkódtatást és adna némi időt neki, hogy megszokja orbitális méreteit. Ámde Kínzóját nem olyan fából faragták, hogy kesztyűs kézzel bánjon a gyengébbik nem képviselőivel, még akkor sem, ha történetesen érintetlen lánnyal van dolga. Sőt, nagyon is valószínű, hogy a Szüzességének Elrablója álnok élvezetét leli az alatta vonagló nők szenvedésében.
Nem akar látványos műsorral kedvezni a szadista Pokollénynek, ezért továbbra is csukott szemmel, némaságra ítélt, vért patakzó, egymáshoz préselt ajkakkal viseli hányattatásait.
Arra számít, hogy a következő behatolás is kínt hoz majd, azonban csalatkoznia kell.
Pozitív meglepetés éri, amikor a Démon kihúzódik belőle, majd ismét előre nyomul. Noha megint szegődik némi fájdalom a behatolás mellé, korántsem olyan mértékű, ami kellemetlen lenne. Mi több, immár kéjesnek érzi azt, a feszítő-lüktető kín különös módon felerősíti a kérészéletűnek mutatkozó kéjt, mely az előbb szertefoszlani látszott. Most viszont, a zsarnok szenvedély újult erővel csap le rá, Főnix madárként támad fel hamvaiból, hogy ismét gyönyörű rabigája alá vonja érzékeit.
Csípője magától mozdul, combjai szélesebbre tárulnak, szemhéjai megrezdülnek, majd felnyílnak.
Látni akarja a karmolnivalóan jóképű, dühítően akarnok, kényúri Pokollényt, látni akarja esztétikusan csontos, tetszetős kiszögellésekkel és árkokkal domborművesített vonásait, mohó tüzeket lobogtató, obszidiánfekete szemeit, megfeszülő és elernyedő, éles kontúrú izmait, bőre alatt futó, szénfekete vérrel telítődött ereit.
Szaglóhámjainak receptorait eleddig soha nem tapasztalt illat, egzotikus fűszerekkel bolondított pézsmás-édes aroma kényezteti, csiklandozza. Mélyen magába szívja, szomjasan tüdejébe hörpöli, szöveteibe itatja a páratlan odőrt, érezni véli, ahogy ez az bűvös, légnemű anyag átszüremkedik bőrén és sejtjein, átjárja membránjait, beszivárog csontjaiba, feltölti belső szerveit. Mintha energialöket futna keresztül rajta, izmai megfeszülnek, még a testébe rejtettek is, felhámja bizsereg, akárha termeszek ezrei menetelnének rajta parányi lábaikkal.
Még többet akar.
Még többet a Pokollényből, még többet a sötéten varázsos illatból. Még többet a bűnös kéjből.
A testében gyújtott tűz mohóvá, követelőzővé hevíti, telhetetlen ösztönlénnyé formálja. Tudja, hogy egyetlen dolog létezik csupán, mely enyhítheti a benne tomboló, egyre kínzóbbá gerjedő vágyvihart: a kielégülés. Az ősrobbanás-szerű katarzisélmény, a kataklizmai gyönyör, melyet egyvalaki adhat meg neki: a Démon.
- Kérlek… - sóhajtja kifulladtan a mellkasát, torkát szorongató, vasmarkú vágy présében, ám ahelyett, hogy verbális úton folytatná fohászát, inkább a metakommunikáció síkjára lépve adja Kínzója tudtára, hogy mit is szeretne. Megemeli kissé medencéjét, így dörzsölve parázslón lüktető ölét a Szurokszemű ágyékához.
Cédaikus, illetlen mozdulata megtörik, amikor idegen nyelvű, arab hangzású szavak törnek fel Elbitorlója érzékien húsos, férfiasan széppé rajzolt ajkai közül. Nem érti, hogy mit mond a Démon, talán akkor sem fogná fel, ha angolul beszélne, elvégre a szenvedély gyapjúvastag, rubinvörös köde vasfüggönyként szigeteli el elméjét a külvilágtól.
Eközben csípője újfent mozdul, önkéntelenül felveszi a Szeretője diktálta, vad ritmust, hozzá igazodik, olykor úgy billentve meg medencéjét, hogy mélyebb, fájóbb, de kéjesebb behatolást engedjen az ölét kíméletlenül ostromló, gránitkemény vesszőnek.
Ösztönei vezérlik tetteit, ősi, zabolázatlan, állatias ösztönei, melyek végig ott rejtőztek benne, tudata egyik hátsó traktusában, a civilizáltság, az illem és az erkölcsi normák paravánja mögött, az alkalomra várva. Várva a percet, amikor szenvedélytől részegülten, erőre kapva végre átszakíthatják a társadalmi konvenciók emelte papírfalat.
Kínzójának hüvelyfalához dörzsölő-súrlódó, egyre gyorsabb, szilajabb tempót diktáló férfiassága áramütéshez hasonlatos ingerületeket generál idegekkel gazdagon hálózott ölében. A csiklandós-csípős, parányi remegésekkel kísért elektromos kisülések egyre sűrűbben csapnak le rá, s mivel rövidül a két kéjvillámlás között eltelt idő, sejthető, hogy túlhevített, robbanásközeli állapotba sodródott teste hamarosan kielégülést nyer. Akárha lázbeteg volna, tüzelő bőréből mákszemparány verítékcseppek gyöngyöznek elő, ahogy egyre közelebb sodródik a végső beteljesüléshez, a görcsösen elérni vágyott orgazmushoz. Légútjain szélsebesen süvít ki és be a párától súlyos, feromonoktól balzsamos levegő, lábujjait görcsbe rántja a
A testében dühöngő, toronymagasra csapó kéjtajtékok csaknem teljesen kioltják érzékszerveit; a küszöbön toporgó extázis előszelétől részegülten, félsüketen és részlegesen vakká tompult íriszekkel alig fog fel valamit a színtelenül, kontúrtalanul homályló külvilágból. Egyedül Kínzójának kéjmarkánsította vonásai és sötéten izzó szurokszemei rajzolódnak ki előtte élesen, csakis a Démon gerjesztette, gyötrő mámor vad lüktetése hatolhat keresztül az agyát béklyózó szenvedélyfelhőn.
Aztán valami mégis utat tör kába tudatához, a Pokollény ismét felmorajló, ziháló-morgó, rekedt-érces orgánuma olyképpen szeli ketté a tudatát burkoló, iszapsűrű ködfelleget, mint szablyaéles penge a rá hulló selyemfátylat.
Szükségem van rád...
Fogvatartójának szavai skarlátvörösen pulzálva égnek bele bódult agyába, ostoba, zakatoló, hiszékeny szíve még sebesebb tempóba ugrik, félő, hogy menten átszakítja vehemensen ütlegelt szegycsontját.
Hiszi is, meg nem is, amit hall, jelen állapotában, pusztítóan intenzív, mohó szenvedélytől ittasan, kéjhullámok között hánykolódva, képtelen gondolkodni, képtelen eldönteni, hogy hazudik-e a Démon. Két méterrel a föld felett lebegve képtelen a realitások talaján maradni. Aztán egy ironikus hangvételű kérdés mégis előformálódik kótyagos, kongóan üres elméjében, melyet hagy is kicsúszni duzzadtra mart, tulajdon vérétől vöröslő ajkai között.
- Ahhoz… hogy… felérj a… csúcsra? – zihálja levegő után kapkodva, kipirult arccal, hangalakba öntve kételyeit, melyek, megrögzöttségük okán, csak nem hagyják teljes mértékben legyűrni magukat.
Még az ölét szaggató, fájdalmas gyönyör sem morzsolhatja el őket.
Sőt, még az a tinilányos, bugyuta ábránd sem foszlathatja szét aggályait, mely – minden igyekezete ellenére – makacsul ott motoszkál benne és kitartóan azt suttogja lelki füleibe:
Kellesz neki.
Légy átkozott csalfa, botor remény!
És épp abban a pillanatban, amikor önnön ostobaságától felindultan, keserűen kifakad magában, egy minden eddiginél intenzívebb, zsigerig ható kéjremegés magával sodorja és átlendíti a határon. Mintha jéglila villám csapna túlingerelt, sajgó ágyékba, mintha húszezer, csípős amper folyna keresztül erein. Az eget, földet összeborító, kínzóan gyönyörű, elsöprő erejű extázis borzongatóan zimankós és húsolvasztóan forró özönvízként zubog át rajta. Ívbe feszülő csigolyasora eltépi lúdbőrző hátát az átnyirkosodott lepedőről, feje hátrabicsaklik, tüdejéből hangos nyögés formájában távozik az áthevült szén-dioxid.
- Succor… - ejti ki először száján Kínzója nevét önkívületi állapotban, kifulladtan, kéjes vonaglások, görcsös izomremegések és a lezárt szemhéjai mögött cikázó vakítófehér villanások közepette, a testét szabdaló katarzistól apró darabokra hullva. Még érzékeli, ahogy a lábai közül kiinduló elektromos impulzusok deres szikrákat vetve végigvágtatnak ideghálózatán, elérve testének legtávolabbi pontjaiba is, aztán a gerincén felfutó, agyába hasító kéjvillám néhány szívdobbanásnyi időre kioltja földrengés rázkódtatta tudatát.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Two steps from hell || Boszorka és a Démon   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Two steps from hell || Boszorka és a Démon
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Genevieve Δ witch from hell

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-