Az ember lánya azt hinné, hogy a fejvadász szakma egyszerű, de ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, merthogy a legkevésbé sem az. Néha már egészen úgy érzem magam, mintha valami elfuserált szuperkém lennék, aki éppen most lépett ki egy olcsó filmutánzatból. Ugyanis sok mindent hajlandó vagyok bevetni a siker érdekében, akárcsak a kormány emberei, az ügynökök. Már ha a filmek nem csalnak, és hihetünk nekik, legalább egy kicsikét…
Nem csak bestiaként vadászok a nagyobb vadakra, hanem emberként is. Egyrészt ugye a kihívás miatt, hiszen a kihívás mindenféle szempontból kecsegtető, legyek akár éppen emberi vagy állati alakban – ez a része sosem változik. És akkor még ott van az a korántsem elhanyagolható tény, hogy a nagyobb vad elejtéséért nagyobb fizetség is jár. Úgyhogy mindenféleképpen megéri beleadni apait-anyait a magasabb cél érdekében.
- Mit vétett szegény pára? – teszem fel a költői kérdést az összekötőmnek, akitől általában a megbízásokat kapom. Természetesen nem túlzottan érdekel, hogy mit tett az illető, a lényegen mindez nem változtat… nem változtathat. Be kell vinnem őt az őrsre, hogy aztán felmarkolhassam érte a vérdíjat, amit oly’ nagylelkűen kitűztek a fejére, amiért minden bizonnyal rosszalkodott.
- Mindenfélét, amit csak el lehet képzelni randalírozás címszó alatt. Verekedések, balhé a balhé hátán, olcsó nők, szerencsejáték, stb. Hosszú a bűnlajstroma, már több bejelentés is érkezett, azért van ilyen szép ára a kölyöknek.
- Ahhoz képest, hogy ennyi baj van vele, hát… igencsak fiatal. Nem gondolod? – vonom fel kecsesen a szemöldökömet, aztán rájövök, hogy ezt a másik úgysem látja, tehát teljesen felesleges mozdulat, arcmimika volt a részemről.
- A kor nem számít, legalábbis ebben az esetben semmiképp. Ja, és vigyázz fele! Vérfarkas… Vigyél magaddal sok ezüstöt, mert még jól jöhet – jegyzi meg érzelemmentes hanggal, majd bárminemű köszönés nélkül leteszi a telefont.
- Neked is szia – szólok még utána, de már csak a kagyló érzékelheti a szavaimat, hiszen a vonal túlsó vége immár némán sikít a fülembe. Lényegtelen. Már megszoktam.
Két napomba telt kideríteni, hogy hol keressem a fazont. Nem mondom, meg kellett mozgassak néhány szálat, és fel kellett keresnem jó pár olyan ismerőst, akiknek emberei vannak itt-ott, hogy leadhassák a drótot nekem. Maradjunk annyiban, hogy bizony vannak a kapcsolataim. Csakhogy természetesen – mint mindennek – ennek is megvan a maga ára. Adósa lettem valakinek, mint ahogyan annak idején ő lett az adósa én nekem. Ez amolyan oda-vissza kölcsön dolog. Egy véget érhetetlennek tűnő ördögi kör…
A felvétel sem volt nehéz, ha úgy vesszük, mindösszesen csak meg kellett villantanom a bájaimat. Mármint ez nyilván alapkövetelmény egy sztriptíz klubban. De én azért még mindig meg tudok lepődni magamon, hogy mi mindenre képes vagyok a siker érdekében. Nem mintha annyira nagy durranás lenne egy kis meztelenkedés, elvégre alakváltó vagyok. Nekem ez olyan, mint másnak az evés vagy az alvás – természetes.
Szombaton már kezdhettem is, addig pedig volt időm beszerezni némi ezüstöt, ahogy a kedves összekötőm tanácsolta. Biztos, ami biztos alapon…
Kíváncsian mérem végig a srácot az öltöző ajtajából kikukucskálva. Alig több a húsznál, és nagyjából annyinak is néz ki. Egy kölyökképű… kölyök. Ez persze mit sem számít, attól még ugyanúgy be kell vinnem az őrsre, el kell kapnom, mert csakis akkor kapom meg a pénzemet, hogy ki tudjam fizetni a számláimat. Mert ugyebár valamiből élni is kell, ha már az anyám volt szíves lenyúlni az örökségemet…
És mivel biztosra megyek, nem bízhatom a véletlenre, hogy vajon az esete vagyok-e vagy, hogy vajon majd engem fog kiválasztani a sok közül. Ami mondjuk eléggé valószínű, de azért inkább nem kockáztatnék. Ha munkáról és pénzről, valamint értelemszerűen ebből adódóan a megélhetésemről van szó, akkor nem ismerek tréfát.
Falatnyi ruhában lépek ki az öltöző biztonságot adó menedékéből, és valósággal érzem a férfiak kéjsóvárgó pillantásait magamon, ahogy végigmustrálják a lényemet, mit szinte alig fed ruhanemű. Macskás léptekkel vonulok végig a tömegen, kecsesen, ringó csípővel, szinte vonagló testtel. Próbálom felhívni magamra a figyelmet, noha már majdnem mindenki rám fókuszál a teremben. Nekem az egyedüli célom, hogy a kiszemelt személy, avagy a célpont csakis rám figyeljen. Egyedül rám. Senki másra.
Így amikor a közvetlen közelébe érek, színlelt elbotlással borulok rá a térdére, majd egyenesen bele az ölébe, mint valami ostoba szőke liba. Előkapom a legszebb, legbájosabb mosolyomat, és angyalian ártatlan szemekkel pillogok rá, zavartalanul, mintha nem is lennék majdhogynem meztelen.
- Jaj, annyira sajnálom! – rebegem félszegen az arcába, majd ugyanezzel a lendülettel már próbálok is kimászni az öléből. Alig észrevehetően bénázok, hogy minél tovább húzzam az időt, vagy legalábbis addig, míg az újdonsült főnököm hozzánk nem ér. Balhézni, természetesen.

Értelemszerűen nem egészen így képzeltem el a mai napomat. Illetve azaz hogy mégis… Nem csak hogy így képzeltem el, de még így is terveztem. Pontosan így. Ez kérem, centire pontosan ki van tervelve, meg van tervezve, naptárba van írva. Na jó, ez utóbbi nem teljesen igaz, de a többi része abszolúte helytálló. Semmit sem bíztam a véletlenre. Még csak véletlenül sem.
Felvettek a bárba. Pipa. Frenetikus belépőt biztosítottam magamnak, hogy a kiskölyök mindenféleképpen engem akarjon. Csakis engem. Pipa. Beleestem az ölébe? Még szép! Pipa.
És most, ahogy ujjai a bőrömre siklanak, majd finoman a húsomba vájnak, akaratlanul is megveregetem a vállamat – legalábbis képzeletben –, hogy ennyire ügyes voltam. Viszonylag könnyedén ráharapott a csalira. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet az a fura szag, ami a szájából jön. Haha. Nyugi, nem szájszagra gondolok itt… hanem valami egészen másra. Valami szokatlan, ám mégis ismerős. Vámpírvér.
Nocsak. Ez új. Mármint információ, mert ugyebár ezt az aprócska tényt, hogy függő a srác elfelejtették említeni nekem, vagy szimplán csak fogalmuk sem volt róla. Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy szerencsétlen kölyök tényleg nagy bajkeverő lehet. Egy igazi suhanc. Legalábbis ezek alapján aligha lehet mást hinni, gondolni. Habár távol álljon tőlem az ítélkezés, elvégre azért vagyok itt, hogy bevigyem és felmarkoljam érte a lóvét. Semmi másért – emlékeztetem magamat újra és újra. Közben pedig eljátszom a szerepemet. És hogy mi lenne a szerepkör? No lám. A Csaj Aki Sztriptíztáncosnő De Azért Mégis Egy Szende Szűz. Mi más? Örök klasszikus. A legtöbb pasi ráadásul be is dől ennek az olcsó trükknek, ami éppen csak annyira röhejes, mint amennyire vicces. Tehát semennyire.
- Igen, itt. Ma van az első napom – szólalok meg dallamosan, szinte örömittasan rikkantva, mintha olyan fenemód büszke lennék rá. Vicc.
Ám alighogy kezdetét venné a színjátékom és az ügyes bűvészmutatványom, miszerint hogyan csábítsunk el egy kölyökképű kölyköt, a Főnök – haha, szintén vicc – öblös léptekkel indul meg felénk, majd játszi könnyedséggel rángat ki a srác öléből. Mert hagyom. Mert ez is a színjáték része. Máskülönben elég nehézkesen tudna csak kirobbantani innen. Na persze nem azért mert annyira jól érzem itt magam… Ugyan kérem. Csupán csak az a nagy helyzet, hogy nem egyenlők az esélyek. Mármint simán leverem az ürgét, ha úgy adódik, vagy ha egészen egyszerűen a kedvem úgy hozza.
- Fizetett az Úr? – néz rám kérdőn, szinte tajtékzik a dühtől, miközben még mindig nagyban a karomat rángatja, én meg kérlelő – avagy sokkal inkább segélykérő – tekintettel pillantok a vérfarkasra. – Mert ha nem fizetett, akkor azonnal tekeregj fel valamelyik rúdra, itt nem jár ingyen öltánc. Ennyire azért ne legyél már amatőr…
És rángat és rángat tovább. Szegény én.