Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel




Tárgy: Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel   Szomb. Feb. 28, 2015 10:46 pm



Cesariel & Azazel
There is nothing left of you/ I can see it in your eyes



Cigarettát szorít mutató- és középsőujja közé, ahogy azt már az emberek világában felvette a szokásai közé; a napszemüvegét feltolta a homlokába, miután felhunyorgott az égre, fehér inget és sötét színű zakót vett fel, koptatott farmerral és acélbetétes orrú bakanccsal. A vésett rúnák egészen a nyakáig kúsznak, melyet a felhajtott gallérral próbál elrejteni, ám így is magára vonzza az emberek tekintetét. Az ezüst-kék füstcsík kígyóként tekereg az ég – a Mennyek – felé, majd hatalmas gombafelhővé duzzad, ahogy felerősödik a szél.
Konkrét céllal jár ismét az emberi síkon.
Keres.
Nyomoz, keres, aztán talál.
A célpontja Cesariel; bosszúállóból őrangyallá lefokozott szeráf, mennyei harcosból lett őrszem, aki túlságosan is érdeklődik a halandók – vagy kevésbé halandók – iránt, és fejében kipattant az engedetlenség szikrája.
Beszélnie kell vele.
Jobb belátásra kell térítenie, ha kell, akkor erőszakot is alkalmaz ellene.
Bár nem szívesen teszi; egy légióban szolgáltak, egy zászlóalj alatt, míg Cesarielt le nem fokozták, és az iránta érzett tisztelet azóta is töretlen, mégis úgy érzi, képes lenne rátámadni, ha a szükség úgy hozza.
Ha megölni képtelen is – önmagát szúrná inkább torkon, mintsem hogy elvágja az őrangyal életének aranyló fonalát –, mégis súlyos kárt tud tenni benne, épp eléggé súlyosat, hogy végre észhez térjen.
Hogy végre lásson is, ne csak nézzen.
A Hetek neheztelnek rá, Azazelre is; ám ezen neheztelésük talán kiterjed Cesarielre is, amiért még mindig makrancoskodik, noha sokszor bűnbánatot tanúsít – talán nem elégszer; ezt Azazel is látja –, és a kétely egyre inkább kicsírázni látszik fénylő tudatában.
A tollai megremegnek, talán az izgatottságtól, talán az eljövendő találkozás felett érzett türelmetlenségtől; az ok mindegy, mégis érzi, hogy képtelen a semleges gondolkodásra. Feljebbvalóját kutatta fel, a találkozás pedig ingerültséggel, talán némi félelemmel is eltölti, hiszen nem látja előre a kimenetelt; talán egymás torkának ugranak, talán Cesariel átülteti az ő fejébe is a kételyeket, és immár ő maga is bűnösnek találtatik majd.
Beleszív a cigarettába, hogy fenntartsa emberi mivoltának látszatát, aztán sokáig vissza is tartja a füstöt, hogy aztán az orrán át eressze ki. Ezt a szokását talán a negyvenes években vette fel eddig sem túl szegényes repertoárjába; végigjárta a második világégés minden helyszínét, megannyi halál és kínsikoly színdarabjainak jelenetein vett részt, és akaratlanul is azonosult azon emberek tudatával és habitusával, akikkel találkozott, és akikkel váltott néhány szót.
Nem egy démonnal találkozott az ütközetek során – Németország Adolf Hitlerének jobbján is ott állt egy pokoljáró –, és nem eggyel végzett, ha lehetősége adódott rá, és akkoriban szokott rá a dohányzásra, mint álcára.
Lelki szemei előtt egy radar jelenik meg, sugarában pedig felvillan, majd kihuny Cesariel hollétének pontja. Azazel úgy követi őt, akár a vadász a zsákmányt; puha léptekkel közeledik felé, hogy meglepje, hogy lefegyverezze és sarokba szorítsa, hiszen elképzelhető, hogy Cesariel tudja, ki keresi őt, és talán kereket old.
Azazel pedig nem akarja.
Amint olyan közelségbe ér, hogy az őrangyal megérezhesse jelenlétét, emberien megköszörüli a torkát, a napszemüveget pedig leveszi, és a farmernadrág korcába tűzi.
– Üdv, Cesariel – mondja füstös basszusán, és pár lépéssel felzárkózik mellé.
A válluk kis híján összeér.
Tekintete nyugtázza a volt bosszúálló profilját, a kék szemet, a halvány borostát az arcon, a kusza, barna hajtincseket.
És érzi a kételyt a tudatában, az egész lényében.
Megremeg a keze.
– Rég találkoztunk – mondja aztán. – Túl rég.



by Nadiya

avatar
V. Bosszúálló
I wanna save that light

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : there are no strings on me
Gif vagy kép :
Play-by : James McAvoy
Vonal1 :
Faj : angyal (bosszúálló)
Posztok : 10
Kor : évezredekre taksálható.
Rang : V. Bosszúálló
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : nem érti, mit jelent a "családi állapot".
Felöltött alak :

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel   Szomb. Márc. 07, 2015 11:07 pm



Cesariel & Azazel
There is nothing left of you/ I can see it in your eyes



A hamis, álcának szánt cigaretta füstje kígyóként vonaglik a Mennyek felé.
Tudja, hogy ezzel teljesen idegenül viselkedik, mégis úgy ragaszkodik az álcájához, mint édesanya a gyermekéhez; mielőtt belegondolna, mit csinál, álcájának újabb kellékét vakarja meg: a tetoválások egyikét a nyakánál, aztán rövid, sötét színű hajába markol, hogy ujjai közt lepergethesse a vékony hajszálakat.
Nem tudja, miért nem lenne képes bántani Cesarielt.
Tudja, hogy ha rákényszerül, támadásba lendül; ám azt is tudja, hogy a fegyvert szorító keze néhány hüvelyknyire állna meg csupán a lefokozott angyal homlokától, és csupán reszketne a levegőben, míg a penge a földre hullna megsebzett kígyóként.
Reszketeg levegőt vesz – álca, semmi más –, hogy aztán kifújhassa, és egy nagymacskáéhoz hasonlító léptei láthatóan lelassulnak, ahogy megközelíti az angyalt.
A testvérét.
Cesarielt.
A nehéz, bűntudattól terhes vágy, hogy sarkon forduljon és elfusson a feladata elől, úgy ragadja torkon, mint kisgyerek a plüss nyulát, és érzi, ahogy angyali valójának szárnyai megrezdülnek a kétségbeesés pihekönnyű szellőjében. A tollak zizegnek, mint megannyi falevél ősz idején, és lépései egyre nehezebben dübbennek a betonon, ahogy közeledik Cesariel felé.
Látja őt.
Látja maga előtt a kék íriszpárt, a fénylő glóriát és hófehér hattyútollakat, és most először tapasztalja meg azt, amit az emberek, ha a feszültség felgyűlik bennük: a gyomra mintha gyűszűnyire rándulna össze.
Érzi a kétségbeesését, a bánatot és segélykérést – érzi –, és azt is érzi, hogy ebbe bele fog rokkanni.
Érzi, hogy ezután emelt fővel fog a Hetek elé járulni.
Kinyúlna érte, hogy megragadva magához ölelje, ahogy régen, amikor megnyertek egy ütközetet – A Szerencse légiója –, ám a mozdulat félbeszakad, amint realizálja – ismét –, hogy a fivérét immár köti az Érinthetetlenség Törvénye.
A hangja kőnehéz, amikor megszólal.
– Téged kereslek – mondja, rá sem pillantva. Tekintete fixen szegeződik egy bizonyos pontra, valahol Cesariel válla felett.
Nem mer ránézni, hiszen tudja: ha megteszi, elveszett.
Nem lenne képes véghezvinni saját maga által kiosztott feladatát, még akkor sem, ha Cesariel maga kényszerítené rá.
Ha fogná a kezét.
– Téged kereslek – mondja ismét –, mert beszélni szeretnék… veled, mert úgy érzem, most jött el az ideje. – Végre ráemeli viharkék pillantását, melyben ott tombol a küzdelem, egy megfoghatatlan ellenség ellen vívott kínos küzdelem; és a megadás magatehetetlen vívódása a testvéri, kipusztíthatatlan szeretet ellen.
Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a Te országod; legyen meg a Te akaratod; amint a Mennyben, úgy a Földön is.
Megnedvesíti kiszáradt ajkait, a szája szélét, és ökölbe szorítja mindkét kezét, hogy úrrá legyen a késztetésen: elveszett karok ölelése az elveszett test körül, fojtott, száraz sóhaj, amint megérezné a Cesariel lényéből áradó szeretetet, kétségbeesést, és a törődött, halk „bocsánat.”
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek(…).
Képtelen úgy tekinteni rá, Cesarielre, mint az ellenségére. Az együtt szolgált idő – megannyi harc, dicső csata a Felix légió alatt – rányomta a pecsétet a kettejük kapcsolatára: kiirthatatlan, fájdalmas kapocs kettejük közt, talán szilárdabb, mint a legtöbb angyal testvérsége, és ez az, mely bilincset kattint mégis két cselekvő kezére. Ez az, mely leláncolja az akaratát, és a súlya alatt kétrét görnyed, hogy a földet súrolja a vállaival, hogy a súly alatt, fogait kivicsorítva szenvedjen.
– Annyira sajnálom – szakad fel belőle mégis, mielőtt gátat szabhatna a szavainak. A keze lendül, hogy a szája elé kaphassa azt, ám megáll a levegőben. Úgy bámul rá, mintha halálos fegyvert tartana az ujjai közt; aztán ernyedten leejti az oldala mellé. – Annyira sajnálom.



by Nadiya

avatar
V. Bosszúálló
I wanna save that light

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : there are no strings on me
Gif vagy kép :
Play-by : James McAvoy
Vonal1 :
Faj : angyal (bosszúálló)
Posztok : 10
Kor : évezredekre taksálható.
Rang : V. Bosszúálló
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : nem érti, mit jelent a "családi állapot".
Felöltött alak :

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel   Hétf. Márc. 16, 2015 9:29 pm



Cesariel & Azazel
There is nothing left of you/ I can see it in your eyes



Ki lopta el lélektükreidnek fényét?
A tekinteted oly üres.
Oly hideg.
Hamis lélegzete ködpáraként gomolyog az arca előtt, a füst belé vegyül, ám rá kell jönnie, hogy már képtelen fenn tartani emberi látszatát. Érzi, hogy az álcája túlságosan is átlátható.
Mű.
Sosem érezte még magát ennyire üresnek.
Ennyire hamisnak, porcelánnak.
A pillantása fakó, mintha nem is az övé lenne; korábbi, fényévekkel ezelőtti elszántsága úgy kopott ki, mint élénkpiros pokrócból az árnyalat a magas fokú mosás után, ereje megcsappant, elhatározása úgy illant tova, mint cigarettájának kesernyés, kékes füstje.
Tudja, hogy minden egyes megtett lépés után egyre csak veszít majd elhatározásából, s mire testvére előtt megállhat, nem lesz több egyszerű kerubnál, aki határozatlanul, félve várja mesterének utasításait.
Rangidős testvére úgy hat rá, mint a tűz a jégre: felolvaszt benne minden korábban erős vonást, kételyt ültet el lelkének zöldellő rétjén, és elringatja őt a hitetlenség bölcsőjében.
Ha tehetné, két kézzel kapaszkodna Cesariel kabátjának hajtókájába; arcát könny marná végig, ahogy zokogva esdekelne megtéréséért; ahogy imákat üvöltene a Mennyek felé, a megbocsátásért; ahogy inkább feláldozná magát érte, hogy Cesariel tisztán, makulátlanul éledjen újjá egy jobb Mennyországban, egy jobb hazában.
Ahol még minden vakító fehér, és a falak élőn pulzálnak, ahol a romlás még nem vetette meg a lábát.
Ahányszor a Hetek termében jár, hallja testvéreinek gondolatait – elsuttogott, elmosódó szavak, imák zörejei bukott fivéreik és nővéreik üdvéért –, és úgy érzi, egy kicsit beleőrül minden egyes szóba, minden egyes mondattöredékbe.
Úgy érzi, már attól megfosztják szárnyainak fehér íveitől, hogy csak belehallgat a bűnös kétellyel fűszerezett gondolatokba.
Ökölbe szorított kezében ott gyűrődik a cigaretta csonkja, a parázs érzékelhetetlen, magasabb tartománybeli fájdalommal ég a tenyerébe, és a tollai megrezzennek.
Így érezheti magát egy sebzett báty vagy húg: ilyen elveszetten, tanácstalanul és legfőképpen nyomorultul ebben a kínnal teli, vérrel rajzolt világban. Pillantása ismét a Mennyek, az Otthona felé vándorol, látszólag szenvtelenül regisztrál minden felhőpárnát, a Nap égető korongját, és tudja, hogy a felkavarodott érzelmek semmi jót nem jelentenek.
A számára legalábbis semmi jót.
Aztán elveszett fivérére emeli a tekintetét, és tudja, hogy végérvényesen elveszett. A kéklő íriszpárból kiolvas minden érzelmet, érzést, gondolatot; és mintha megvonaglana arcbőre alatt egy izom, és a torka emberien összeszorul.
– Régen látni akartalak – mondja, és nyel egyet. – Bár a Hetek nem értettek egyet velem. – Tekintete ismét az ég felé rebben, hogy aztán ismét Cesarielre nézhessen, és egy pillanatra halvány mosoly suhan át az ajkain. – Hiányoztál.
Ahogy érkezik a kérdés – Most jött el? –, az arca úgy komorul el, pillantása elsötétül, elfelhősödik, mintha beborulna az ég.
Nem megölni jött őt. Jobb belátásra akarja téríteni – akár küzdelem árán is –, hogy megmenthesse őt a Bukástól; bár ő maga nem erre gondolt, amikor látta, hogyan ölelkezik össze egy szerelmespár egy épület bejáratánál? A torka kiszáradt, szemhéjait félárbocra eresztette, a vágy pedig eleven kézként markolt a gyomrába, vágy a nyugodt, kiszámíthatatlan életre, vágy arra, hogy végre levethesse álcáját, és ne kelljen félnie.
– Nem – mormolja, és lassan megingatja a fejét. – Nem most jött el. – Kienged mindkét keze, és az összegyűrt füstszűrő a földre hull, nyomában még ragyogó parázs, és a tenyere közepén máris hegedő sérülés. A bőr összehúzódik, majd nyomtalanul kisimul, akárha kézfejjel húznák ki a meggyűrődött selyemanyagot. – Nem fog eljönni. – Hangjának mély rezgése akár megnyugtató is lenne – ha a pillantása nem lenne olyan üres, olyan hideg, mint a fagyott tó tükre.
Tesz felé egy lépést, és kinyújtja a kezét, bár tudja, hogy Cesariel nem fogadja majd el. Reménykedik abban, hogy az őrangyal az övéhez simítja a tenyerét, mint két iker, ám az Érinthetetlenség Törvénye rá már érvényes; jól emlékszik, Cesariel hány alkalommal szenvedett, bűnhődött az Tisztítótűzben, így vissza is húzza a kezét, és leejti az oldala mellé.
Próbál úgy tenni, mintha nem gyűlölné találkozásuk minden percét. Mintha nem szenvedne döntésének súlya alatt, mintha nem kínozná a gondolat, hogy most látja őt utoljára. Tudja, hogy ha meghallja az ítéletet – talán évszázadokkal, talán csak napokkal később –, belepusztul; tudja, hogy halálra ítéléséért könyörögne a Hetek előtt térdepelve, könnyeivel küzdve, öklével a márványpadlót püfölve, és tudja, hogy képes lenne utána bukni, hogy aztán erőnek erejével citálja – saját magát is elárulva ezzel – a Hetek elé, és bűnbocsánatért esedezve.
– Még van esély a számodra – mondja halkan, pillantását leirányítva bakancsának orrára, mintegy lábbelijéhez intézve a szavakat. – Még jóváteheted mindazt, amit eddig nem követtél el. – Aztán végül megint felnéz – bár tudja, hogy ismét megszakítja majd a szemkontaktust –, és mosolykezdeményt próbál formálni keskeny ajkaival.
A gerince mentén ismeretlen borzongás szalad végig, sorra véve minden csigolyáját, és mintha a haja égnek állna a tarkóján. Az újabb kérdés hirtelen lángra lobbantja haragját – üvölteni akar, átkozódni, harapni, marcangolni, karmolni –, de erőnek erejével lecsitítja érzelmi viharát.
– Nem fogom megtenni – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangnemet megütve. – Nem fogom megtenni, mert tudom, hogy még van esély a számodra. – Tesz felé még egy lépést, hogy végül csak pár hüvelyknyi legyen kettejük közt a távolság. – Ne kérj tőlem lehetetlent, fivérem. – Az utolsó szót úgy hangsúlyozza ki, hogy még az ő fülének is hamisan cseng az érzelem, melyet kihall tulajdon szavaiból.
Jó úton halad már a pokol felé a jósággal kikövezett betoncsapán.



by Nadiya

avatar
V. Bosszúálló
I wanna save that light

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : there are no strings on me
Gif vagy kép :
Play-by : James McAvoy
Vonal1 :
Faj : angyal (bosszúálló)
Posztok : 10
Kor : évezredekre taksálható.
Rang : V. Bosszúálló
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : nem érti, mit jelent a "családi állapot".
Felöltött alak :

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel   Vas. Ápr. 12, 2015 10:18 pm



Cesariel & Azazel
There is nothing left of you/ I can see it in your eyes



– Akkor gyere vissza hozzánk – mondja halkan, alig artikulálva, az ajkait alig mozdítva, mintha hasbeszélne. Egyszerre gyűlöli és szereti őt; egyszerre oltana ki és mentene életet az ő üdvéért, és egyszerre bukna el és lázadna fel csak azért, hogy őt meggyőzhesse a saját igazáról. Végeláthatatlan, fekete barlangszájat lát maga előtt, melynek mélyén sötétebb van, mint a Pokol bugyraiban; a kezét ökölbe szorítva áll hát fivére előtt, az ajkait penge vékonyságúra összepréselve, lenyelve a szavait, melyek fájdalommal, kínos gyásszal átitatva akarnak feltörni belőle. Olyan ez, mint egy labirintus; Cesariel mérges kételyei csalogatják őt egyre mélyebbre és mélyebbre, megállás nélkül suttogva a fülébe, míg ő, Azazel utánaered, a kezét kinyújtva, az égbe emelkedésre képtelenül, végletek nélkül reménykedve abban, hogy egyszer majd utoléri őt – de egyre mélyebbre és mélyebbre keveredve abban a labirintusban, aminek a közepén talán a megváltás, talán a bukás ígérete ragyog egy kőtömbön.
A karján húzódó tetoválások mintha tekeregnének a bőre felszínén, úgy érzi, apró bogarak módjára mocorognak az izmokra feszülve, és képtelen megvakarni a végtagjait. A haj égnek mered a tarkóján, és a fogai megcsikordulnak az erőfeszítéstől – az erőfeszítéstől, hogy megakadályozza magát abban, hogy valami ostobaságot tegyen. Tudja, hogy ha a figyelme egyszer is lankad, felülkerekedik benne a parancsteljesítő énje; hazudott a fivérének abban, hogy a Hetek még nem osztottak ki rá parancsot. Pontosabban nem mondta el a teljes igazságot; őt bízták meg azzal, hogy ha eljön az idő, a fegyvert majd ő fogja, és ő lesz a hóhéra.
De úgy néz ki, az idő most jött el.
A fivére csak kifogásokat keres.
Már nem képes úgy gondolkodni, ahogy az egy bosszúállóhoz – nem is – egy őrangyalhoz méltó. Már nem tudja, mi helyes, és mi helytelen. A gondolatai zavarosak, már lehetetlenség átlátni őket, és a kételyek rózsatövisekként marják az ő, Azazel tudatát.
Ahogy egymással szemben helyezik a tenyerüket, a látvány furcsán meghitt, akárha egymás tükörképei lennének – vagy ikrek, akik egy üvegfalon át láthatják a másikat, megérinteni egymást azonban nem képesek.
Végül aztán Azazel leereszti a karját az oldala mellé; a keze ökölbe szorítva reszket a combja mellett, és az izmok megfeszülnek a bőre alatt.
Korábbi kérdését figyelmen kívül hagyta; még ő maga sem tudja, hogyan lehet ennyire biztos, de talán már nem is olyan biztos. Talán már nem úgy gondolja, talán már egészen mást érez.
Érez?
Talán ez a legjobb szó arra, amit tapasztal; korábbi élményeivel szöges ellentétben most már érez, és ez megrémíti. A bosszúálló angyaloknak nem tulajdonságuk az érzés, sokkal inkább építenek a tapasztalatokra; ő, Azazel, mégis érez.
– Rajtad múlik, akarod-e – mondja, és a hangja mintha megremegne. – Ez már a te döntésed, fivérem. Senki más nem dönthet helyetted. – Leszegi a fejét, a bakancsára irányítva a pillantását, aztán tekintete saját szárnyainak árnyékára rebben az aszfalton. A tollak egymáshoz súrlódnak az enyhe szélben, halk, zizegő hangokat adva.
Végül felpillant Cesarielre, összeszűkítve a szemét, mint a macskák, és kihúzza magát. Noha egy kissé alacsonyabb nála, most mégis tekintélyt parancsoló a megjelenése.
Most méltó a rangjára. Méltó.
– Tudom, mit gondolsz – mondja habozás nélkül. – Még csak bele sem kell néznem az elmédbe, hogy tudjam. A kételyeid nem valóságosak, fivérem. Nincs okod rettegni. – Nyomatékosításként nyomja meg a szavakat, kissé megemelve a hangját, és mindkét ökölbe szorított kezét felemeli. Érzi, hogy a haragja ismét lávaként bugyog fel benne. Tehetetlen, gyászos harag afölött, hogy a legkedvesebb testvére készakarva bukik el, a szeme láttára.
Haragjára sötét felhők tolulnak az égre, és a kezdeti enyhe szellő immár széllé erősödik.
A hangja mennydörgésként visszhangzik, amikor újfent megszólal.
Nem tagadom meg! – kiáltja, magából kikelve. Észre sem veszi, amikor a fegyvere kicsusszan a markába a felső ujjából. – Hogy lehetsz ennyire vak? Felajánlom a jobb út lehetőségét, a helyes irányt, és te így – itt tesz egy mozdulatot a fegyverrel –, így elhessegeted! – Tesz felé egy lépést, fenyegetően hajol felé, noha a magasságkülönbség így már jóval szembeszökőbb. Tudja, hogy most lenne esélye ellene. Amíg a fivére bosszúálló angyali rangon állt, addig vetekedett az erejük, most viszont… most viszont játszi könnyedséggel tanítaná móresre. – Gyenge vagy, Cesariel. Gyenge. Mint egy ember. – A szavakat megvetően köpi ki, mint kesernyés folyadékot, aztán szabad kezével – fittyet hányva a Törvénynek – meglöki Cesariel vállát, hogy az megtántorodjon. – Harcolj ellene! – ordítja. Rá akar ugrani, addig püfölni őt, amíg nem hallja az ígéretet: harcolni fogok! Felindultan szuszog, a mellkasa vadul hullámzik.
Dühös rá.



by Nadiya

avatar
V. Bosszúálló
I wanna save that light

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : there are no strings on me
Gif vagy kép :
Play-by : James McAvoy
Vonal1 :
Faj : angyal (bosszúálló)
Posztok : 10
Kor : évezredekre taksálható.
Rang : V. Bosszúálló
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : nem érti, mit jelent a "családi állapot".
Felöltött alak :

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Just sing the anthem of the angels || Cesariel & Azazel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-