Mióta is látogatja a lánya őt?
Három éve?
A kapcsolatuk közel sem mondható felhőtlennek – elég sokszor zördülnek össze, bár ez szinte normális –, mondhatni, kész viharos égbolt, mégis elmosolyodik – igen, olyat is tud –, ha csak arra gondol, hogy megint láthatja őt.
Ritkán láthatja őt – ritkábban, mint szeretné –, pont ezért olyan édesek ezek a találkozások; ha tehetné, maga mellett tartaná, de ehhez az anyjának is van némi köze – Swanson legnagyobb bánatára.
Azon kapja magát, hogy fütyörészik, miközben kávét főz – lusta, hamis dallam, Klavier felbukkanása óta először –, aztán bekapcsolja a falra szerelt minitévét a konyhában. Olyan hangerőre állítja, amely még nem zavaró, viszont fel is kavarja az álló csendet; miközben a hamis kis dallamot füttyszavalja, a vállát emelgeti, fejét billegeti, táncolás címszó alatt, és egy ízben belerúg a szekrénybe.
Szerencsére senki nem hallja, mekkorát káromkodik.
Benyomja a kávéfőző masinát, aztán csak ül, várva a kávét.
Nem tudja hová tenni az izgatottságot: olyan, mintha elektromosság cikázna az idegvégződéseiben. Szinte mindig ezt érzi, ahányszor a lánya lelátogat hozzá – képtelen hozzászokni, három év elteltével is, hogy van lánya –, azt a furcsa elektromosságot minden porcikájában zizegni, az ujjbegyeiben sercenni, és a fejbőre bizsereg, mintha minden hajszála a plafon felé állna. Kitartja a dallam füttyszavát, aztán ruganyosan felpattanva lenyomja a kávéfőzőt.
Mielőtt a lánya – Elysium – megjelenhetne, még leugrik a boltba, gyalog, hogy levezesse furcsa,sőt inkább kurvára különös izgatottságát, és mindeközben ismeretlen ritmusra lépked, zsebre tett kezek, felhajtott kabátgallér, farmernadrág súrlódása, és a szél lustán a hajába túr, mint árnyszerető egy különösen forró éjjelen.

Két doboz Chesterfielddel és egy csomagnyi süteménnyel gazdagabban tér vissza a túráról, a lakáskulcsot az asztalra dobja, aztán felpillant a bekapcsolva feledett tévére, és összevont szemöldökkel figyeli a híreket, rövidre rágott körmeivel kocogtatva az asztal lakkozott falapját, és magában számolja a perceket, míg Ells be nem állít.
Amikor anno kiderült, hogy a sors megáldotta volt nőjét egy gyerekkel, elsőnek azon gondolkodott, hogy megszökik a felelősség elől – bárhonnan küldhet gyerektartást –, nem akart vele találkozni, mert gyűlölte magát azért, ami, és félt attól, hogy a lány mivel járhat; mára már érzi inkább ajándéknak az életnek nevezett gusztustalan vegetálástól, és talán a gyereke, a vére az egyetlen, ami még a felszínen tartja.
Csak ne találkozzon Klavierrel, gondolja fanyarul, és vág egy fintort hozzá. Bárki is hallja az ilyeneket, adja meg nekem, hogy ne fusson össze azzal a szennyládával.
Miközben a híreket figyeli, kibontja az első doboz dohányt, kiráz egy szálat, aztán az ajkai közé csúsztatva meggyújtja azt, fittyet hányva arra, hogy a lakásban nem illik dohányozni; mélyen leszívja a füstöt, lenn is tartja addig, amíg az még elviselhető, aztán az orrán át ereszti ki. Szipog utána, és közelebb húzza magához a dobozt, és a fedelébe szórja a hamut, hamutálca híján.
Igazából fel sem fogja azt, mi megy a tévében – a híreken már túlhaladt az idő –, csupán a villódzó képeket látja; a gondolatai Elysium körül járnak, a vére, a mindene körül, a hamuoszlop egyre csak nő és nyúlik a cigarettán, a parázs felizzik, aztán elcsitul, és a légcsövét marja a füst, noha nem most kezdte az „ipart”, ahogy mondani szokás.
Ha ember lenne, már bizonyosan csinos kis tüdőrákja lenne – ha nem rögtön embólia –, amilyen vehemenciával fogyasztja a koporsószegeket; ahogy ez átfut a fején, rövid – szánalmas – kis nevetést hallat, ami akár vakkantásnak is beillene, aztán megpróbál koncentrálni az aktuális reklámra, bár valószínűleg nincs szüksége menstruációs görcsök elleni fájdalomcsillapítóra.
Az izgatottság ott bizsereg a bőre alatt.

Nem nehéz meghallani, ahogy a lánya a lakás elé ér. Olyan mértékben rá van már hangolódva Elysium minden mozdulatára, zajára – még a ruha súrlódását is képes meghallani –, hogy az már szinte beteges, de őszintén, töredelmesen megvallva, a lánya az egyetlen női nemű egyed az életében.
Észre sem vette, hogy mikor halmozott fel maga köré ennyi hímnemű lényt – biztos a kisugárzása teszi –, bár már nem is törődik a dologgal igazán, hiszen egyikhez sem vonzódik.
Ami nagy szerencse, mert a legtöbb ember már kérdőre vonná saját magát az ő helyzetében, vajon most melyik csapatban is játszik.
A cigaretta füstkígyója megnyugtatóan ring a levegőben, felfelé kúszik, a plafon irányába, és Swanson hálát rebesget magában, amiért ideköltözése napján lekapta a füstjelzőt.
A hamut a porcelántálba szórja – tekintélyes csikkhalmok kupolázódnak már benne –, aztán elnyomja az első adag dohányt. Mielőtt meggondolhatná magát, már rá is gyújt a következő menetre, és pont akkor teszi le a gyújtót, amikor az Elysium-hurrikán kitör a lakásban.
Vigyorogva hallgatja a zoknis talpak dübögését – csoda, hogy nem fikkancsol el, a frissen sikált padló leginkább kurvára csúszós –, aztán leszegi a fejét, amikor a figyelmeztetés is felcsendül, és vállait felvonva várja, hogy a lánya megtalálja, és elővigyázatosan a hamutálba biggyeszti a tüdőrombolót.
Abban a pillanatban fordul meg, ahogy Elysium a nyakába veti magát; mindkét karját a vékony test köré fonja, arcát a nyakához simítja, és beszippantja a taglózóan ismerős illatot, hogy ettől jobban megszédül, mint a cigarettától, mikor még friss motorosként slukkolta az első kortyokat.
A cuppanós puszikat nagy lelkesen viszonozza – furán hat tőle; a megszokott morózus álcája most hangosan recsegve bomlik le az arcáról –, aztán egy pillanat erejéig eltolja magától a lányt, hogy megszokott rituáléja részeként megcsodálhassa őt.
– Wilkommen – mondja aztán, és a megszokott Swanson-vigyor felsejlik a száján. – Hiányoztál, kölköm. – Aztán megint magához öleli, megcirógatja a hátát, a lapockája vonalánál, és újfent megállapítja magában – minden találkozásuk alkalmával megteszi –, hogy milyen életerős, kicsattanóan egészséges a többi halandó gyerekhez képest, akik állandó jelleggel influenzásak, AIDS-esek, vagy tudja a halál, milyenek.
– Bocs, ezt még elszívom – mondja, enyhe szabadkozással a hangjában, és hátranyúl, megragadja a cigarettát, és a fogai közé harapja, miután hagyott annyi időt, hogy Ells elhúzódhasson. Már ha elhúzódik. Ha nem akarja, hogy az a ritkaszép haja felgyulladjon, meg is teszi.
Amint letüdőzi az újabb nyeletnyi füstöt, aztán ki is fújja, hunyorogva néz egy szem magzatára, és a tekintetében konstans hitetlenség ragyog, a felett örülvén, hogy ez a teremtmény, ez a tünemény még mindig az ő véréből van, és nem derült ki az előző héten, hogy igazából a postásé.
– Mi új van hazai fronton? – kérdezi mellékesen, mint aki nem emlékszik, hogy a gyereke ma töltötte be a tizennyolcat. A sütemény vidáman trónol a hűtőben, kissé hely- és pénztakarékos, de a lány van olyan értelmes – sőt annál is értelmesebb –, hogy ezt felfogja, és ne kezdjen el rinyálni több dologért.
Magában már letisztázta, hogy amint összejön a kellő összeg, meglepi valami nagyobb dologgal, ám most be kell érnie egy látszólag ezüsttel futtatott, de valójában nemesacélból öntött tölténymedállal, amit az előző héten boltolt le, no meg a hely- és pénztakarékos süteménnyel, ami tele van baszva csokival, pont, ahogy az ő gyönyörű gyermeke imádja.
– És hogy ment a telihold? – újabb, látszólag semleges kérdés, de a hangjában ott lappang a rejtett aggodalom, hogy vajon a vére hogy viseli az átváltozásokat. Ő maga már beleszokott a háromszázharminchat évével a dologba, de Ells ugyanezt nem mondhatja el magáról.
Talán egyszer majd egyszerre élhetik meg a hold csalogató, kaján, buja suttogását, és talán egyszerre üvölthetnek majd, de ezt egyelőre még nem meri megkockáztatni.
Fogalma sincs, Ells anyja mennyire van benne ebben az egész természetfelettis dologban; azt viszont tudja, hogy lányának különlegessége minden bizonnyal szemet szúrt az otthoniaknak és az iskolabelieknek egyaránt.
Bár azt reméli, hogy a tanulmányait nem befolyásolja a havi rendszerességgel megtörténő vadulás.
Ismét beleszív a cigarettába, aztán a füstöt úgy fújja ki, hogy messzire kerülje el Elysium arcát, és végül felnéz rá, a sötét, meleg színben pompázó szemekbe, és az elégedettség újabb hulláma mossa át minden porcikáját, ahogy minden egyes alkalommal, szinte időrendszerűen megtörténik a dolog.
Mintha képtelen lenne betelni a látvánnyal.
– Anyád gondolom, nem csapdossa magát a földhöz, hogy engem látogatsz hétvégente – fűzi hozzá, megvonja a vállát, és a hamut a porcelántálkába pöccinti. – Kérsz inni? – Azzal feláll, és a konyhaszekrényhez lavírozva kinyitja azt, majd előkap két mintázott falú kristálypoharat – megbújnak ott a martinis kupicák is, de azokra boruljon radír –, és a hűtőből kivesz egy üvegnyi kólát, majd mindkettejüknek tölt egy jókora adagnyit. Az egyik poharat odanyújtja Elysiumnak, a másikat pedig magánál tartja, további megőrzésre, és a kólát visszahelyezi a frigóba.

Képtelen betelni a lány látványával. Olyan, mintha újra és újra első alkalommal látná őt, és ha nem lenne biztos a dolog ellenkezőjében, döccenés nélkül kinyögné, hogy elsőként látja őt. Ha nem lennének azok az emlékek, azok a napok, délutánok, esték, bizisten kivágná, hogy ezelőtt sosem látta még ezt a tüneményt.
Hovatovább megbolondulna, ha egyszer elvennék tőle, és tombolásba kezdene. Talán megölné azokat, akik elvették a lányát. Sőt biztos megölné őket, a lehető legkegyetlenebb módon. Talán fürödne a vérükben, talán egytől egyig felzabálná mindet.
Ezen gondolatok folyományaként sötét fellegek gyűlnek a homlokára, tekintete elkomorul, ahogy az arca is, és csak pillanatokkal később képes ismét felvenni a fonalat, hallgatni, ahogy a lánya beszél, miután elhúzódott a cigarettafüst hatósugarából.
Swanson megborzong, aztán a tálba hamuz, és újabbat slukkol a tüdőrombolóból. Tudja jól, hogy ha a lánya bajba keveredne, ahhoz az őrangyalnak is lenne egy-két szava – bár Klavierben kételkedik –, és egy kurva szó nélkül menekítené ki – Swansont pedig kifektetné K.O.-ra, hogy az ne árthasson a fogva tartóknak.
Ahogy ismét szív egy kortynyi nikotint, elgondolkodva néz a lányára, képtelen lévén magába inni az arcvonásokat, a szemrést, szemszínt, hajat, hajszínt, és csak hallgatja őt, hallgatja őt, hallgatja őt, mintha bizony a hangját is magába akarná nyelni, hogy örökre megőrizze magának.
Mert bizony ölni tudna a lányáért. Az egyetlen – éretlen – nőért az életében, akit megtűr maga mellett, akitől nem akar becsavarodni – nélküle csavarodna be, hiszen ő az egyik legnagyobb horgony az életében. Ő rántja még a talajhoz, őneki köszönheti azt, hogy még nem egy elmegyógydában pengeti a száját nullahuszonnégyben.
– A pasijának egy rossz szava sincs hozzád, ugye? – kérdezi, kizökkenve a hallgatásból, felvonva az egyik szemöldökét. – Nem mocskol, nem baszogat a tanulás miatt? A jegyeidhez pedig gratulálok, legalább az anyádtól elörökölted az eszed. Mert tőlem aztán nem. – Futó vigyort fűz hozzá, aztán egy utolsót szív a cigarettából, és elnyomja azt. A füst még az orrában, a szájában bolyong, mintha ráharapott volna, és egy kissé zavarja ez. Nem érzi a lányából áradó, egyedi, különleges farkasillatot, ami a bestiájának köszönhető.
Le kell szoknom, közli magával gondolatban. Bár a farkasok mennyire lehetnek függők? Erre még sosem jött rá, bár kétségkívül nehezen bírja, ha cigaretta nélkül marad kerek egy napra.
Aztán mérlegel egy ideig, hogy mit is mondhatna erre – leginkább semmit nem tud erre felelni –, mert hiába is mondja neki azt a szemefénye, hogy ne idegeskedjen – hát, ő richtig idegeskedni fog, hiszen azóta belé van ez kódolva, mióta megtudta, hogy gyereke született. Vagy már attól a pillanattól benne van ez, hogy a gyerek megfogant? Noha nem tudta, hogy a legutóbbi éjszakán, amit annál a nőnél töltött, eredmény is lett a sok-sok, vigasztalkodós szexből, talán mégis annak az okán kódolódott belé a reflexszerű aggódás. Hogy történjék bármi, ő csak azért is aggódni fog a lányért, hiába nincs veszélyben.
Így talán megvédheti a legtöbb rossz dologtól.
– Az alfának nyugodtan szólhatsz, hogy segítsen – mondja száraz hangon. Ideges, egyértelműen ideges a dologtól, hogy a lánya időről időre átváltozik – hiába a jóga –, és nincs, aki felügyelje. – Vagy esetleg ott lehetnék melletted. Már egy ideje a szakmában vagyok, tudom, hogy kell uralni. Max seggbe haraplak, ha rosszat csinálsz. – Ismét egy hamisítatlan Swanson-vigyort küld felé, jelezve, hogy csak poénkodik – de tudja, hogy a lánya érti a humorát. Legalább ő.
– Ne is szóljon bele, hogy jöhetsz-e vagy sem – mondja, némileg ismét elkomorulva. – Ha megtiltaná, én magam lopnálak el. Még csak meg se várnám, amíg elalszik. Az orra előtt vinnélek el. – Újfent felvillant egy vigyort, bár ez némileg fakóbb, mint az előző. Kissé talán erőltetettnek is tűnhet.
Aztán amikor feláll, hogy mindkettejüknek töltsön inni, és odaadja a poharat Ellie-nek, elgondolkodik, hová is tehette a lány ajándékát. Gyors fejszámolást végez, és végül rájön, hogy a pulóver zsebében van, amit épp visel jelen pillanatban, és megkönnyebbülten szusszan.
Mindeközben hallgatja, mit kérdez a lánya, és erre nem igazán tud mit mondani. Nem akarja elújságolni, hogy akadt egy őrangyala, ahogy azt sem, hogy egy bukott dög egzecíroztatja heti sok alkalommal, ahogy azt sem, hogy még mindig parázik a vadászoktól.
– Igazából semmi különös – mondja, miközben megvonja a vállát. Azt sem akarja elmondani, hogy alkoholista lett – konstans módon árad belőle a piaszag, még akkor is, ha egy ideje már nem ivott –, és kész kis depója van a Jack Daniel’s üvegekből. – Kirúgták az egyik kollégát, mert a főnök feleségével hetyegett. Volt egy nagyobb fogásunk, úgyhogy lényegében a munka is a megszokott ütemében halad. – Újabb vállvonás. Nem sok mindent mondhat el az állásáról – a való élete sokkal izgalmasabb, pedig ez általában fordítva szokott lenni.
Nem teljesen normális, az egyszer biztos.
Aztán a homlokára csap – tettetett riadalommal –, és kinyög egy „bassza meg!”-et, mintha csak most jutott volna eszébe valami fontos, amit elmulasztott. Kapkodva a zsebébe nyúl, és a markába zárja az ezüst színnel lefújt nemesacél tölténymedált, majd odakocog a lányához.
– Boldog sokadik születésnapot, kölköm – mondja, még mindig fenntartva a feledékenyek ábrázatát. Megragadja Ellie kezét, és a tenyerébe helyezi az ékszert, majd rázárja az ujjait. Felragyog a hamiskás vigyora, ahogy odahajol, és homlokon csókolja őt. – Süti a hűtő leghátsó részében, a sarokban. Telibaszva csokival. – Mindezt a hajába mormolja, mert időközben már a karjai közé zárta őt, szinte belé kapaszkodva.
Nem akarja elveszíteni őt.