Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson




Tárgy: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Hétf. Márc. 09, 2015 8:55 pm


Csiripeltek neki a madarak.
Csiripeltek neki a kurva madarak, és ez az, ami a leginkább felkorbácsolja a dühét. A haragját. Mindenét.
Nem elég, hogy az a rohadék megkörnyékezte a lányát; nem, még rá is akarta venni, hogy eladja a lelkét.
El akarta tőle venni a kibaszott mindenét, csak azért, mert egy sóvár, egy utolsó rohadék, aki lentről szabadult fel, csak mert már nincs elég hely a pincében, és selejtezik a szemetet.
Ökölbe szorítja a kezét, az ujjai megroppannak, a tenyerén rejtélyes, negatív félholdak, az árkokból vér sercen fel, és kibuggyan.
Reszket, minden ízében reszket, noha nem érez hideget; sokkal inkább érez kínzó forróságot az arcában, a homloka mögött, ahol a szörnyeteg fészkel, borostyán pillantású, hófehér bundájú szörnyeteg, és mintha a tűz végigperzselné az ereit.
Az inak kötélként feszülnek a nyakában, amint erővel próbálja legyűrni a bestiáját – a vadállat kitörni készül, noha nem ezt akarja a gazdatest –, és a torka morgástól dübörög, eleven, motormély morgástól. A zakója viseltes, itt-ott már felfeslett a varrás, az anyag, fehér, eddig patyolat inge vérmocskos – talán a saját vére, talán nem –, vasalt bakancsának orra megkopott a túlzott használattól.
Megeshet, hogy kínzott az információ megszerzésének érdekében.
Megeshet, hogy nem éppen szolgált és védett, amikor ezeket a tetteket véghezvitte; megeshet, hogy nem éppen a tulajdon állásának megtartása lebegett lelki szeme előtt, amikor a szentelt vizet rálöttyintette a démonpalántára.
Nem sikerült a rohadékot kinyírnia – talán nem is akarta –, viszont meglepő ideig képes volt fogságban tartani, pont annyi ideig, amíg végre kizongorázta belőle annak a kreténnek a nevét, aki valószínűleg becserkészte a lányát.
Adramelech.
Faji hovatartozását nem ismeri – azon kívül, hogy pokoljáró –, annyi viszont bőven elég a számára, hogy a gennyláda erősen allergiás a szentelt vízre.
Ennyi pontosan elég a számára.
Hosszú ideje nem alkalmazta vadász múltjának eszközeit – megvan az már vagy hatvannégy éve is –, most mégis úgy lendült a keze, vele együtt a szentelt vízbe mártott kés, mintha legalábbis tegnap tette volna le a lantot – Fenrirnek hála –, és habozás nélkül vágta bele a pengét a démontanonc húsába, mélyen, a porcokig, a csontokig, hogy a fekete szemű rohadék üvöltött, mint a vetési malac; a sikolya zene volt a fülének, és mintha vigyorba torzult volna a szája.
Egészen addig nem ijesztette meg ez a képtöredék, amíg a tükörbe nem nézett, vérmocskos ábrázatával és kétnapos borostájával, szeme körül sötét karikák, a kialvatlanság csalhatatlan jelei, és a rengeteg stresszes év a vonásaiban, melyeket maga mögött hagyott nem is olyan régen – és az a kurva vigyor, mely még mindig kitartott.

A mellkasa zihál, a keze remeg, az agya mégis olyan tiszta, mint az őszi tó tükre; minden latin szóra emlékszik, amiket vadászként betanult – természetesen feketén, hát hogy máshogy? –, és a lehető legnagyobb természetességgel ejti ki a betűket a száján, monoton narrálva, színtelen hangon.
A jobbjában gyufát tart, az előtte helyezkedő asztalon a démonidézéshez szükséges kellékek, a nadrágkorcába tűzve éles kés, a padlóba karcolva démoncsapda.
Hosszú ideig bajlódott az előkészületekkel; nem bánja, hiszen a lányért rohadtul megéri.
– Gyere elő, sutyerák – mondja, immár egy fokkal színesebb hangon, a düh halvány vörösével a szavaiban, és lángot sercint a gyufára, majd leejti azt a tálba. Jobb lábára helyezi a súlyát – csípője fájdalmasan billen, minden tagja sajog, ó, egek, a kurva életbe –, baljával az asztal peremére támaszkodik, és leszegi a fejét, mélyeket lélegezve próbál úrrá lenni felcsapó idegességén.
Nagyon is jól tudja, hogy veszélyes feladatra vállalkozott – de ki a faszt érdekel? Őt aztán nem.
Klaviert sem, a jelek szerint; ígérete ellenére most sincs sehol, ahogy az a kibaszott angyal sem, és ez az, ez az a kibaszott pillanat, amikor mélyen lefojtja magában az egyre csak elősettenkedő kételyeket.
Mi van, ha nem tudod megverni?
Mi van, ha ő előbb páhol el?
Mi van, ha megöl?
Mi van, ha még csak megsebezni sem tudod, és úgy pusztulsz el, hogy előtte az életedért rimánkodsz?
Megrázza a fejét, lassan és remegve, mintha idegrángása lenne, és a fa reccsen az ujjai alatt, ahogy a tenyere rászorul az asztal peremére.




A hozzászólást Jonah Benjamin Swanson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 12, 2015 5:43 pm-kor.

avatar
II. Olympia Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : ○ the beast howls in my veins
Gif vagy kép :
Play-by : Jensen Ackles
Vonal1 :
Faj : vérfarkas
Posztok : 115
Kor : 367 év
Lakhely : Olympia
Rang : II. olympiai falkatag
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : sosincs egyedül, egyezzünk ki ennyiben.
Különleges képesség : alakot vált, mesterien kiabál, és tud pókerezni. na ki a jani?!
Foglalkozás : nyomozó (hadnagy, bűnügyi)
Felöltött alak : száznyolcvanöt magas, zöld íriszű férfiállat
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Szer. Márc. 11, 2015 11:38 am






Jonah & Adramelech
Ujjam lassan futott végig a tárgyakon, melyek régen kínzó vágyakozást keltettek bennem, most azonban újra kezem ügyébe akadva már csupán csak elégedettséggel töltenek el. Itt minden az enyém. Az enyém. Az elégedettségem azonban sosem teljes, valami mindig hiányzik, valami mindig kell. Az én kapzsiságom szüntelen talál magának újabb kiszemelt dolgokat, s a régi rajongás lassan megszűnik, az elégedettség helyét pedig izgalom veszi át, feszítő vágyakozás, míg magaménak nem tudhatom azt, ami újfent megtetszett. Ördögi kör ez és lassan őrlődöm vétkem malmában. Kezem megállt a kemény fehérségen, s elmosolyodtam, ahogy a koponya szembe került velem. Hosszan kellett kutatnom emlékeimben, hogy felidézhessem kinek a személye végezte így a tulajdonomként, de sajnos nem jutott eszembe. Hiszen lényegtelen, minden az enyém, még ez a szerencsétlen is az enyém volt, pedig már régen utolérte a vég órája. Lehetséges, hogy én voltam végzete, bár be kell vallanom, hogy egy szép szempárt előbb elteszek emlékbe, mint egy koponyát. Bizonyára jó okom volt rá, hogy megtartottam, sajnálatos, hogy az idő múlása miatt nem emlékezhettem személyére. Nos, ha ilyen könnyedén elfelejtettem nincs túlságosan nagy jelentősége, majd szerzek másikat, kit jobban megőrzök emlékeimben, s jobban megtartok kegyemben is. Ujjaim megfeszültek a csonton addig, míg hangos roppanással nem tört szét a koponya a kezemben. Figyeltem, ahogy a csontpor, s a darabok a padlóra hullnak halk koppanással, visszhangot verve fülembe. Mosolyom szélesebb lett, s egy pillanatig újra kedvem leltem az ismeretlen csontok törmelékében, míg kopogás nem zavart meg. Nem válaszoltam, semmi kedvem nem volt látogatókhoz, s bár lehet fontos ügy miatt ismétlődött meg a bebocsátást kérő jelzés, választ ismételten nem kapott rá. Ott állt kint türelmesen várva, avagy távozott? Nem túlzottan érdekelt, ma saját kedvemre szeretnék tenni, hiszen mindenkinek jár egy nap, melyet csak személyének szentel nem igaz? Fejem félre billent, ahogy tovább folytattam ingóságaim rendezgetését, a különös érzés hirtelen tört rám. Kezem megremegett, majd ökölbe szorultak ujjaim. Valaki szólít. Valaki engem szólít, idéz meg a földre. Szívem hatalmasat dobbant a sürgető érzéstől, a kényszertől, hogy tegyek eleget a hívásnak. Elfintorodtam, az utolsó hívásom óta ezer év is eltelhetett, s az a semmire kellő megtanulta, hogy nem szeretem, ha bábként rángatnak, mikor semmi kedvem menni. Hosszú lecke volt, melynek végén hiába vertem értelmet a szerencsétlen ostoba fejébe, sajnálatosan elhalálozott a túlságosan kemény leckéktől. Honnan tudja egyáltalán valaki, hogy kell személyemet megidézni? Valaki már megint túl sokat fecseghetett, mert én bizony nem osztottam meg ezt a tudást semmilyen élőlénnyel, ki a földön tartózkodik. Nem voltam ostoba, hogy kiadjam magam, ám tessék, megteszi helyettem ezt, valaki más. Megigazítottam toalettemet, leporoltam a láthatatlan porszemeket, majd nyakkendőmet újra szorosra húztam, hogy már szinte fullasztóan szorosan simuljon nyakamhoz, mint idegen ujjak. Újabb dobbanás. Valaki igazán türelmetlen természet, de ezért még megfizet, arról gondoskodom. Viselkedése tűrhetetlen. Megbocsáthatatlan. Lassan asszimilálódtam el, hogy eleget tegyek a hívásnak, s a földre teleportáljak füst alakomban, halottam a hívó szavait, melyek nem voltak ínyemre. Hogy merészeli? Megérkezve felvettem emberszerű formámat, ám nem méltattam figyelemre az idézőt, mert azt a padlóba karcolt csapda kötötte le. Rég voltam ilyenben, s be kell vallanom nem szeretem, ha csapdába csalnak, ennek ellenére nem zavart különösebben a dolog. Elmosolyodtam, okos gondolat a padlóba vésni a kört, mint egyszerűen festeni, de engem ez a csapda nem tarthat fel túl sokáig, persze ezt az idézőnek nem áll szándékomban az orrára kötni. Legalábbis egyelőre. Erőm, lassan nehezedik hát a körre, ízlelgetve, próbálgatva a határokat, egy kisebb időbe ugyan beletelik, míg megtöröm a csapdát, de ha sikerül, akkor megmutatom ennek az átkozottnak miért nem idézik meg személyemet már évszázadok óta.
– Igazán nem tetszik a hangnem, mellyel engem szólít… - vetem, oda, míg szemem sarkából fürkészem az idegent. Soha nem láttam, s most is kihagytam volna, mert az én véleményem szerint igazán jelentéktelen volt karikás szemével, borostájával. Bosszantó a személye. Az órámra pillantottam, lassan saccoltam meg mennyi időbe is telhet feloldani a csapdát.
– Nos, ha már ide hívott várom, hogy felvilágosítson miért is tette, nem szeretem, ha háborgatnak, szóval essünk túl rajta minél hamarabb az Ön érdekében. - jól megnyomtam az utolsó szavakat, persze számára már túl késő, ugyanis mint mondottam nem szeretem, ha rángatnak, főleg, ha ilyen lekezelő stílusban teszik. Hogy itt a földön mindenki kívánja a szankciókat, s a fegyelmezést, hogy megtanulják, hogyan is kell megadni a kellő tiszteletet személyemnek. Még beleunok a nevelésükbe ezeknek a korcsoknak… Vérlázító, mit képzelnek magukról egyesek. Keresztbe fontam karjaimat, de erőm szüntelen csapódott neki a fogva tartó körnek. Lassan léptem egyet, amennyit a kör engedett, mint egy ketrecbe zárt ragadozó, mely biztos benne, hogy nem sokára vadászni fog, s készen áll az ugrásra. Valami nem tetszett benne, dühös volt, és nem a helyzetre, hanem pontosan személyemre, ami különös, tekintve, hogy nekem még mindig nem voltak ismerősek vonásai. Hosszabban figyeltem, kissé részletesebben, s bár vettem erre a fáradtságos energiát, melyből megállapíthattam, hogy viseletessége ellenére nem teljesen reménytelen a másik külleme, ámbár én akkor sem ismerem személyét. Hogy lehet rád valaki mérges, akit nem is ismersz? Nos erre számtalan ötletem volt, s ettől a gondolattól kéjes mosolyra rándult szám, s beleborzongtam. Majd mégis lelohadt a mosoly, mert tudtam nem sokára mindegy lesz a másik oka, tettéért megfog bűnhődni.
– Mit mondtam nem áll szándékomban magára pazarolni az értékes időmet, így hát igyekezzen…- vettetem foghegyről oda. Mert ennél nekem bizonyosan akad sokkalta jobb dolgom is, erről bárkit biztosíthattam volna, de nem sokára érdekessé tesszük ezt az érdektelen találkozást, szóval nem kell túlságosan aggódnom a jövő miatt, csak még egy kicsi és a kör megtörik. És akkor adok neki egy kis előzetest, hogy milyen is a pokolban, csak győzze kivárni, ahogy én is igyekszem türelmesnek maradni, bár bennem is kezdett eluralkodni a lávaként perzselő forró harag, mely ereimben lüktet, mint a vér.




avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Csüt. Márc. 12, 2015 7:24 pm


Pillantása a démoncsapdára esik – késsel a fapadlóba karcolt kör, kriksz-krakszok halmaza –, a torka elszorul, ádámcsutkája nehezen mozdul, ahogy megpróbál nyelni; a meglazított, megtépázott nyakkendő élettelen kígyóként lóg a nyakában, vérfoltok sejlenek fehér ingén, elhasznált zakója mocskos, mintha a földre hajítva megtaposta volna azt.
A keze ökölben, ujjai közül vékony vércsermely szivárog, a tenyerében mély, vájt sebek, a körme émelyítően vág a húsába. Nem érez fájdalmat; a felszökő adrenalin elnémítja fájdalomközpontját, ám hallása és látása kiélesedett, mint a vadászó állaté – és az is.
Egy vadászó állat.
Mielőtt beharapták volna – kösz, Fenrir –, likvidáló volt; a legerősebbek és leghatékonyabbak közt volt nyilvántartva, és olyan érzése van, mintha csak tegnap hagyott volna fel a hivatásával.
Fanyar mosolyba fut fel a szájszéle – arcizmai mintha sikoltva tiltakoznának a művelet ellen –, aztán a súlyát a jobb lábára helyezve könnyít testtartásának feszességén. Pillantása fixen rögzül a démoncsapda vonalaira, és egy pillanatig elhiteti magával, hogy túléli ezt a találkozást.
Egy pillanatig tart csupán, de elhiteti magával; aztán az érzés – az elégedettség édeskés, csalóka érzése – úgy illan tovább, mint a szerető rebbenő ujjai.
Tisztában van vele, hogy talán ma este vesz levegőt utoljára, ahogy azzal is, hogy nem lesz könnyű vége. A kétely az elméjébe furakszik ködös, nyúlós csápjaival, behálózza az agyát, minden zugot megtalál, ahol a remény tanyát vert; eddigi elszántsága meginog, ám hamar feléled a haragja a rohadék iránt, aki kipécézte a lányát.
Aki megpróbálta elvenni a lelkét.
Ez, a harag, segít. Segít, hogy a feje kitisztuljon, hogy ne veszítse el korábbi önszántságát – máskülönben már rákjárásban farolna ki a jelenetből, hogy aztán Talahassee-ig meg se álljon.
Talán ott nem éri utol ez a pokolribi.
De ha Little Rockba megy, talán lesz egy kis esélye, hogy két évig még vegetáljon.
Utána már nem édes mindegy?
Aztán a füst – rémálom-fekete, illanó, kénszagú – betör a szobába – és a démoncsapdában reked.
Mintha láthatatlan falak vennék körül, úgy kavarog egy pillanat erejéig – mintha kavarogna, igen –, aztán a felhő alakot ölt, és magas, vékony testalkatú férfi materializálódik.
Jól láthatóan nem viseli jól a démoncsapda határait.
A fanyar mosoly ismét felsejlik Swanson ajkain – a jól végzett munka mosolya ez –, ami aztán vigyorba feslik, felvillantva fehér fogait. Az arca sápadt, a szeplők zavaróan jól látszanak – mintha világítanának –, a szeme alatt karikák, negatív félholdak.
– Nem érdekel, mi tetszik és mi nem – mondja, miközben megvonja a vállát. A félig kibomlott nyakkendő ingaként ring a mellkasán a mozdulattól. – Nem kívánságműsor. – Az adrenalin zubog az ereiben, a gyomra olyan szűk, mint egy gyűszű, és érzi, a bokájába szállt minden vér. Elviselhetetlen, zsongó érzés.
Az asztal szélén laposüveg – eredetileg whiskyt tárolt benne a kilencvenes évek elején –, orvosi acél, nyomokban sem tartalmaz ezüstöt; most oda sem pillantva nyúl érte, hogy aztán megragadja, és felvegye. A kupakot letekerve beleszimatol a benne lévő folyadékba, és meg kell állapítania, hogy most sincs szaga.
Ez nem is lényeg; sokkal inkább az a fontos, hogy a vele szemben lévő dögre úgy hasson, mint a sósav, hogy csontig marja a húsát, hogy a torkából szánalmas vinnyogás szakadjon fel.
A levegő érezhetően hűvösebb, szinte látszik a lehelete; mindezzel nem törődik, és balga módon közelebb lép a férfihoz, hogy csupán egy karnyi távolság legyen köztük.
– Az én érdekemben? – kérdez vissza, egy cseppnyi iróniával a hangjában. – Ez még viccnek is rossz. Mindjárt összeszarom magam. – Fogd vissza magad, villan át az agyán, és mint ahogy az megszokás, a fejében lakó kis törpe figyelmeztetéseit úgy hagyja figyelmen kívül, mintha csak erre született volna. – A lányomnak is ezt mondtad? Az „ő érdekében?” – Meglögyböli a laposüveg tartalmát, és a halk loccsanásra elmosolyodik. – Allergiás vagy a szenteltvízre? Remélem, igen. – A fáradság még egyelőre nem érzékelteti magát – noha három napja egy hunyásnyit sem aludt, az evést mellőzte a napirendjéből, és igencsak hülye gondolatai vannak –, aminek nagyon is örül. Ha itt és most letaglózná az álom, valószínűleg hamar pályafutásának végére érne.
Nem mintha amúgy nem ez lenne az eredeti végkimenetel.
Összevonja a szemöldökét.
Ismét a démoncsapdára pillant, mely még sértetlen, és reményei szerint az is marad, aztán a férfi arcára néz, regisztrálva minden vonását, mentve magában, és – és nagyon nehezen állja meg, hogy lelocsolja a pokolfajzatot a szenteltvízzel, amiért az lépett egyet előre.
A távolság lecsökken kettejük közt, Swanson mégsem hátrál meg; kihívó pillantással illeti a férfit, hogy az talán majd felbosszantja magát rajta, aztán úgy fonja össze karjait a mellkasán, hogy az üveget a könyökhajlatába szoríthassa.
– Ó, csak nem sietsz haza az asszonykádhoz? – kérdezi gúnyosan, félrebillentve a fejét. – Vagy az urad vár? Szar ügy. Mert nem érdekel. – Kiszabadítja mindkét karját, és jobbját – melyben a laposüveget tartja – fellendíti.
A szenteltvíz a pokolfajzat arcát, haját és torkát éri, hogy a bőr felsercenjen, és a fájdalom jól érezhető legyen.
– Tessék, itt az igyekezetem – mondja megvetően. A hangja gyűlölettől és haragtól rezonál, mint magasfeszültség alatt álló vezeték. Gyűlöli őt.
Megveti.



avatar
II. Olympia Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : ○ the beast howls in my veins
Gif vagy kép :
Play-by : Jensen Ackles
Vonal1 :
Faj : vérfarkas
Posztok : 115
Kor : 367 év
Lakhely : Olympia
Rang : II. olympiai falkatag
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : sosincs egyedül, egyezzünk ki ennyiben.
Különleges képesség : alakot vált, mesterien kiabál, és tud pókerezni. na ki a jani?!
Foglalkozás : nyomozó (hadnagy, bűnügyi)
Felöltött alak : száznyolcvanöt magas, zöld íriszű férfiállat
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Pént. Márc. 13, 2015 7:56 pm






Jonah & Adramelech
N em tehettem meg, hogy figyelmen kívül hagyom a hívást, mert érzése minden porcikámat bizsergette, végig siklott rajtam követelődzve, hogy tegyek eleget a szólító erőnek. Nem állt módomban lerázni magamról ezt az érzést, mely a szívemet dobbantotta, s bármilyen erő kevés lett volna eme mágiával szemben. Haszontalan ellenállni, mert ott feszült izmaimban, húsom rejtekében a bőrömet feszítve. Tűrhetetlen ez, hogy engem erőszakkal idéznek meg. Ki merészel háborgatni? Ki az, aki annyira botor? Sértettségem azonban nem vigasz, hiszen nem állhatok ellen örökké a szólításnak, nem harcolhatok a mágia ellen, mely lassan láthatatlan kötélként tekeredik rám gúzsba kötve, nem tűrve az ellentmondást. Mintha pórázon rángatnának, nem csoda hát, hogy a legtöbb démon neheztel arra, aki megidézi. Ám akaratom ellenére, beletörődve lényegültem gomolygó, hömpölygő füsté, hogy a következő pillanatban már azon a helyen jelenjek meg, ahová nem túl kedvesen invitáltak. Szurok fekete átláthatatlan felleg voltam, mely ott kavargott a csapdában, melyet nekem állítottak. Szemtelenség és sértés, az átkozott földi lények nem tanulnak semmiből. Miért nem okulnak a szép szavakból, miért csak a kínból értenek? Lassan öltök testet, mélyet szívva a levegőből, melyre nem volt szükségem mégis jól esett a réveteg lélegzet, ami lustán sóhajként hagyta el ajkaimat. Hosszasan vizsgálgatom a csapdát, s be kell vallanom igazán megadta a módját az idéző, hogy a kelepcében tartson, ám törekvései fölöslegesek voltak, hiába pazarolta az előkészületekre az időt, mert engem nem tarthat túl sokáig fogva. Ettől a ténytől zaklatottságom alább hagyott, hiszen csupán idő kérdése, hogy megtörjem ezt az átkozott kört, s akkor az idéző azt is bánni fogja, hogy egyáltalán világra hozták esendő testét erre a mocskos földre. Szemem sarkából figyelem, ahogy az ismeretlen férfi ajkai mosolyra húzódnak, mely saját nagyszerűségét dicsőíti. Fürödjön hát az elégedettségben, míg módjában áll, nem volt kedvem letörni a mosolyt az ajkairól, amaz lassan vigyorrá szélesedett, hogy a másik fogai is kivillantak. Jelentéktelen porszem, s be kell látnom nem volt ínyemre, hogy egy ilyen utolsó kis senki szólított, ejtett csapdába. Nem tanulta meg, hogy nem kellene a természetfelettivel szórakoznia? Nos, szívesen adok neki leckéket, bár attól tartok, hogy a megszerzett tudását már nem lesz alkalma tovább adni másnak. Nem tetszett a hangneme, s ezt szóvá is tettem, azonban sejtettem, hogy szavaim süket fülekre találtatnak majd, hiszen azt már most megállapíthattam, hogy az idegen agyát nem az ész motiválja, hanem a fékezhetetlen düh. Visszaszólására elmosolyodtam atyaian, s megcsóváltam a fejemet. Lemondó kis mozdulat volt, mint aki beletörődik, hogy gyermeke javíthatatlan, s így is megbocsátja vétkeit, ám a látszat ellenére én nem bocsátok meg, s ritkán felejtek. Energiáim közben szüntelen munkálkodtak szabadulásomon, monotonon csapódva a varázskör határainak újra és újra. Tudtam, hogy kitartásom meghozza édes gyümölcsét, így igyekeztem türelmemet visszanyerni, hogy válaszolhassam ennek az ostoba teremtmények, aki arra sem méltó, hogy nevemet kiejtse. Figyelem, ahogy megvonja a vállait, követem a mozdulat egyszerű természetességét kissé elveszem a mozdulatban, ahogy ruhája a mozdulattól tovább gyűrődik.
– Valóban nem az, ám mégis arra kérném, válogassa meg a hozzám intézett szavait, mert nem nyerik el tetszésemet… - szemem észrevétlenül villan meg, fenyegetően és éhesen, ahogy figyeli, ahogy a férfi a laposüvegért nyúl. Kényelmetlen érzés férkőzik elmémbe, szüntelen sarkalva, hogy minél gyorsabban szabaduljak az átkozott börtönből, mi fogva tart. Ironikus hangja összemorzsolja türelmem eddig visszanyert darabkáit, mosolyom lassan torzult ajkaimon semmi jót nem ígérve, s ő tovább beszél. Úgy tűnik, szereti hallatni a hangját, hát hagyom beszélni közbeszólás nélkül, mert én ilyen előzékeny vagyok a dőre személyekkel is. Egyetlen szó ver visszhangot fejemben. A lányomnak is. A lányomnak… Mosolyom szélesebb lát, ohh hát ez a gond. A szeretett szülő megvédelmezi kincsként óvott gyermekét a gonosz démontól. Milyen megható, milyen esendően szánalmas kísérlet. Felkuncogtam, s ez a jókedvű gonoszság lassan hódította meg a teret, s érintette meg őt, hatolt bensőjébe és érte el a lelkét.
– Ohh, dehogyis… Minek néz engem? Neki testbeszéddel adtam a tudtára, mi is szolgálja az ő érdekeit… Bár nyilván nem lehetett túl érdemleges beszélgetés tekintve, hogy nem tudnám felidézni sem a nevét, sem a kinézetét…- lustán végig nyaltam az ajkaimat. Hergeltem? Nyilván, hiszen nem ismertem, ami persze nem zárja ki, hogy a lányát ismerem, ámbár aki annyi lélekkel dolgozik, mint én megfeledkezik sok mindenkiről, főleg a jelentéktelenebbekről. Hallom a fenyegető loccsanást, melyet egy kis fenyegetéssel fűszerez, mire én nyugodtan pillantok az órámra elégedetten szemlélve a mutató járását, mely az idő múlására figyelmeztet. Ez a múlás pedig nekem dolgozik, az én malmomra őröl, s szegény szerencsétlen pára még csak nem is tudja, hogy az ő ideje pedig lassan lejár. Még három. Hosszú pillanatokig fürkésszük egymást, telnek így a percek, gyorsan kicsúszva kezeink közül, míg végül közelebb lép. Figyelem a szemeit, mely kihívással villannak, s most kezdem megszokni a látványt, sőt alig várom, hogy elfogadhassam a kihívását. Végig mérem lassan, hosszan szemlélve, ittam a látványát. Dühe tette vonzóvá? Vagy az a lehetőség, milyen édes lesz töredelmesre faragni ezt a makacs arcot? Igazából lényegtelen. Még kettő. Lassan feszült bőröm alatt az egyre mohóbb, kapzsibb érzés, mert már csak pillanatok választottak el édes sikolyaitól, szenvedésétől. Kérdésére megrántottam a vállamat, kecses mozdulat volt, tisztában vagyok vele, hogy nem érdekli. Most még nem érdekli, de hamarosan azt kívánja, bárcsak ne lenne annyi szabadidőm, melyet ráfordíthatok. Látom lendülő karját, de csupán csak elfordítom arcomat, így csupán egyik részét éri a folyadék, amit beharangozott jó előre. A szenteltvíz sisteregve égette bőrömet, lassan marva magát mélyebbre át a húson a csontokig. Fogaim összezáródtak, arcizmaim megfeszültek a fájdalomtól, s záró szavait hallva szemem feketén villant rá. A folyadék egy része gőzgént párolgott, ahogy a gonosz testemmel találkozott, s én visszafojtottam lélegzetemet, hogy még véletlenül se szívjam be ezt a gőzt. A fájdalom átjárta testemet, ám nekem volt már részem szörnyűbb sorsban is, rengeteg évem volt már, hogy tudjam, a fájdalom az elmében lakozik, s könnyedén legyőzhető, egyik ujjamat a számba tettem, hogy lassan ráharapjak, vérem lustán serkent ki fogaim között. Még egy. A sercegés lassan hagyott alább, s pontosan tudtam, hogy az arcom egyik fele felhólyagosodott, megnyúlt és összehúzódott a bőr. Arcom csontja fehéren tekintett ki a rózsaszín hús közül. Másik felem azonban érintetlen, makulátlan, mint előtte, s lassan egyenesedem ki, míg energiám neki csapódik újra a körnek, de immár utoljára. A padló felszakad, ahol végigszánt rajta energiám, s ím a kör megsérülve már nem tarthat fogásban. Lassan léptem ki a körből, sértetlen arc felemet mutatva a másiknak, ráérősen mozdulva, mint aki nem aggódik a sérülése miatt, s ez így is van, hiszen porhüvelyem előbb gyógyul, mint egy démoné, de ha javíthatatlan lenne a kár akkor is szerezhetnék másik testet. Idézőm előtt állok meg, erőm lassan ejti őt csapdába. Fordult a kocka.
– Véleményem szerint, akkor most én jövök, nemde? – teszem fel a kérdést, melyre bármi legyen is a válasz nem tudja eltüntetni az ajkaimat uraló elégedettséget, s jó kedvet. Testem neki dől az övének. Vajon mivel is kezdjem? Mondjuk, jó lenne, ha tudná, hogyan is kell megszólítani. – Első lecke, a helyes megszólítás… Engedékeny hangulatomban vagyok, így a nevem megteszi, hiszen ismernie kell, ha megidézett nem igaz? – nézek rá várakozóan. Nem kell sietnem sehová, bőven lesz időnk egymásra.



avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Vas. Márc. 15, 2015 3:43 pm


Dühe egy pillanat alatt hág a tetőfokára, az arrogancia, a tömör fenyegetés hatására.
Swanson nem az a személy, aki a fenyegetésre félelemmel reagál; az évek folyamán felhúzott egy olyan falat az elméjében, mely a félelem, rémület, pánik gombjaival van beépítve, és most sorra nyomja le őket, hogy csak a haragja maradjon, hogy ne hátráljon meg az önnön kiszabott feladat elől, és örül, amiért az arca nem tükröz mást, csupán dühöt.
Tudja, hogy ebben a harcban nem nyerhet, ahogy azzal is tisztában van, hogy ha nem elég gyors – és erős –, el fog pusztulni; és tudja azt is, hogy elég egy rossz mozdulat, és halálának pillanata olyan gyorsan jön el, hogy még csak pislantani sem lesz ideje.
Ujjai rászorulnak a laposüvegre – jót tenne most egy whisky –, ajkait vértelen, vékony vonallá préseli össze, és érzi a torkában azt a fémes ízt, amit a feltörni vágyó félelem ont magából. Pórusaiból a fékezhetetlen gyűlölet és harag árad nyúlós, ébenfekete füstként, a gyomra összezsugorodva remeg, a szíve kettőzött sebességgel pumpálja az adrenalint és vért az ereiben. Az agya zsong, mint egy kiadós, átalkoholizált éjszaka után, érzékei élesebbek, mint valaha – hallja a kilométerekkel odébb hömpölygő autó- és embermasszák zsibongását –, és soha nem volt még ilyen éber, mint ezen az éjjelen.
A telefont otthon hagyta, bár nem is bánja; a jól ismert pézsmaillat auraként veszi körül, és belé vegyül saját, különleges illata, mely minden embernél – és nem embernél – észlelhető.
Tudja, hogy az a pokoldög is érzi.
Reménykedik, hogy ezzel megzavarhatja.
A fapadlóba karcolt démoncsapda úgy hat a tudatára, mint erős stimuláns – hamis biztonságérzetet kölcsönöz, mint az otthonfeledett Glockja –, ahogy a jobbjában szorított szenteltvizes üveg is.
– Azt várod tőlem, hogy térdeljek le előtted? – kérdez vissza pofátlanul, és engedélyez magának egy rövid, vakkantás szerű nevetés. Háh! – Azt várhatod, de szólj, ha meguntad a várakozást. – Tudja, hogy ezzel a messzebbnél is messzebbre megy, túllépve minden határt – vagy azok talán maguktól mosódnak el? –, gyakorlatilag páros lábbal átugorva azokat, de mégsem finomít szavainak élén. Nem tompít a gunyorosságán, nem csökkenti a megvetést a hangjában, és nem változtat szóhasználatán.
Ki ő, az Atyaúristen?
Ez vicc.
Sőt még annál is rosszabb.
Egy kibaszott vígjáték, ha szabad így fogalmazni.
Látja, hogy a mozdulat – kinyúlni a laposüvegért, megfogni, elvenni – nem tölti el a rohadékot jó érzésekkel; pont ezért nyújtja el a pillanatot, hagyja, hogy az realizálja, mi következik ezek után.
Aztán a pokolfajzat felkuncog.
A hangja hűvös ujjakként cirógat végig a gerince mentén, a csigolyák vonalán, és a karján libabőr fut fel. A félelmet gátló kapcsolók sorra pattannak vissza alapállapotukba, és a haja égnek áll a tarkóján, a gyomra pedig mintha a bokájára süllyedne le.
A szavai egyaránt korbácsolják fel a félelmét és a haragját, és meggondolatlanul szólal meg:
– Te rohadék. – Szinte köpi a szavakat. – Megetetem a májadat veled, aztán a beleidet a nyakad köré tekerem. – A keserű epe úgy tolul fel a torkán, mint a láva, és köpni akar, egyenesen a pokoljáró makulátlan cipőjére – vagy egyenesen az arcába, a két szeme közé.
A keze reszket, és érzi, ahogy a farkasa, a szörnyetege a belsejét kaparássza két mellső lábával, és a fejében mély, dübörgésszerű morgás zeng.
Kis híján ő is felmordul; mielőtt még megtehetné, torkot köszörül, és a hang elhal az agyában.
Meglöttyinti a laposüveg tartalmát, aztán beleszimatol, bár nem érez különösebb illatot. A szenteltvíz semleges a számára; olyan, mintha egyszerű csapvizet szagolgatna, vagy mintha csak a tó tükre fölé hajolna. Ellenben a vele szemben álló dög igenis érzékeny rá, és ó, már alig várja, hogy a pofájába loccsantsa.
Semmit sem várt még ennyire.
A lányának érkezése felett érzett türelmetlenség versenyezhet csupán ezzel, ha nem rögtön fej-fej mellett haladnak, és erre a gondolatra vigyorognia kell.
A rohadék az órájára pillant, és Swanson rá akar ordítani.
Rám figyelj!
Rám figyelj, és ne a kurva órádra!
De nem teszi. Az alapállásba ugrott kapcsológombok az elméjében úgy hatnak rá, mint az idegbénulás. A félelem fekete csápokként indázza körbe a tudatát, és tudja, hogy elveszett.
Ebből már nem fog kikeveredni ép ésszel.
Vagy ép testtel.
Kihívó pillantása mégis önkéntelen, ahogy ő közelebb lép az alakhoz; ahogy amaz végigméri, Swanson úgy érzi, a pillantása végigmarja a testét, minden porcikáját és izomkötegét, és a libabőr ismét kiütközik a karján – most azonban az undortól.
A fékezhetetlen gyűlölettől.
El akar futni, hogy Talahassee-ig meg se álljon, vagy esetleg még tovább; de tudja, hogy ez a rohadék utolérné, és megölné.
Talán elnyújtaná a pillanatot, de minden bizonnyal megölné.
A feltett kérdésre a pokolfajzat csak megvonja a vállát.
Swanson agyát úgy futja el a vörös, átláthatatlan köd egy pillanatra, mintha palástként ráterítették volna, de ugyanezzel a sebességgel el is tűnik, amint mély lélegzetet vesz, és benntartja, ameddig csak lehetséges.
Aztán lassan kifújja, remegőn és sípolva – a fogai közt szűrve –, és felszegi az állát.
– Tehát téged sem érdekel – mondja rekedten. – Legalább ebben egyetértünk. – Seggarc, teszi hozzá gondolatban, de hangosan már nem mondja ki. Tudja, hogy a démoncsapda visszatartja, de inkább nem kockáztat.
Ahogy lendül a karja, a pokoldög félrefordítja a fejét; a szenteltvíz az orcáját éri, és égett bőr- és hús szaga vegyül a levegő dohos párájába. Swanson elfintorodik, az orrát ráncolja – igen, képes rá –, és visszatartja a lélegzetét, amíg a tüdeje égni nem kezd.
Miután ismét kortyol a szennyezett oxigénből, igyekszik kis mértékben tenni azt, hogy ne forduljon fel a gyomra.
Nem érti a mozdulatot – ujj a szájba, fogak marása a húsban, vér bíbor csermelye a bőrön –, és összevonja a szemöldökét, értetlenül állván a helyzet előtt.
A vészjelzők fejvesztve visítanak a tudatában. Tudja, hogy gáz van.
Tudja, hogy kibaszottul gáz van.
Az éles reccsenés hallatán ösztönből pillant le a padlóra – és eláll a lélegzete.
A démoncsapda felhasadt; megtört a kör, és a Swanson erejét igénybevett mágia munkája elillanóban.
– A picsába – nyögi, és az arca még jobban elsápad. Tenne hátra egy lépést, ám – ám képtelen rá. A hátában nyomást érez, tagjai mintha megbénulnának, és a pokoljáró akaratából áradó fekete, hihetetlenül gonosz aura indákként fonja körbe a testét, behálózza minden porcikáját.
– Engedj el – mondja, a hangja morgásba fordul, a szavai elfúlnak. Látja az irritáló, pőre elégedettséget, és érzi az ő testének szoruló testet.
– Meg se érdemled, hogy kimondjam a nevedet – morogja megvetőn, de tudja, hogy az ügye már elveszett.
A tudatában felhorgadó dac mit sem ér; csak megnehezíti hátralévő óráit – vagy perceit? –, és fölösleges kínokkal ajándékozza meg. – Téged sem érdekel az enyém, tehát… – Fojtott, undorodó nyögés. – Nem. Baszódj meg, ennyi. – A pillantása borostyán színben izzik fel, ahogy a farkasa megpróbálja szétfeszíteni a pokoldög akaratának indáit.



avatar
II. Olympia Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : ○ the beast howls in my veins
Gif vagy kép :
Play-by : Jensen Ackles
Vonal1 :
Faj : vérfarkas
Posztok : 115
Kor : 367 év
Lakhely : Olympia
Rang : II. olympiai falkatag
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : sosincs egyedül, egyezzünk ki ennyiben.
Különleges képesség : alakot vált, mesterien kiabál, és tud pókerezni. na ki a jani?!
Foglalkozás : nyomozó (hadnagy, bűnügyi)
Felöltött alak : száznyolcvanöt magas, zöld íriszű férfiállat
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Pént. Márc. 20, 2015 9:45 am






Jonah & Adramelech
Érzem megvető dühét, mi perzselően pusztítja saját elméjét, lassan teljesen megmérgezve a józan eszét. Én vagyok a valóságban haragjának egyetlen célpontja, de engem pusztán ezzel az érzelemmel nem győzhet le, hiába válna ennyi düh egy haragdémon javára, egy földi lényt csupán meggondolatlanná tesz. Ostobává, ha szabadna így fogalmaznom, bár akkor is meglepett vele, ennyi dühöt, egy ilyen emberi testben cipelni. Igazán figyelemre méltó és persze mulattató. Nevetséges az, hogy rám pazarolja gyermeteg dacos dühét, mely érthető, ám csöppet sem jogos, legalábbis nem éreztem jogosnak. Persze elég bűnt követtem már el, hogy sok rosszakaróra tegyek szert, de eddig még senki nem járt sikerrel, hogy haragját, hogy megvető gyűlöletét kiélje rajtam. Mivel a legutóbbi alkalom elég régen volt ezért nagy elvárásokkal viseltettem az idegen irányában, ha már ide idézet, s ennyire megvetésének tárgya vagyok ez az elvárás jogos. Reménykedtem benne, hogy azért, mert a köröcskéje gyenge ő nem lesz az, s lám kilátásaim igazán csodásak voltak, tekintve, hogy megéreztem a belőle áradó pézsmaszagot, mintha csak bundába fúrnám arcomat. Legszívesebben elfintorodnék a szagra, mi az orromba kúszik, így már érthető a veszett düh mi a testében él, hiszen az nem csak sajátja, hanem a bestiával osztozik ezen a puszta állatias érzésen. Ennek ellenére örültem ennek a felfedezésnek, mivel ez azt jelentette, hogy nem kell visszafognom majd magam a megfelelő büntetésnél tekintve, hogy az ilyen lények eléggé… Ellenállók? Nos legalábbis nem olyan törékenyek, mint a halandók, akikkel nagyon óvatosan kell bánni nehogy idő előtt, elhalálozzanak. Elmélkedésemet ő zavarja meg, s bár a szemem eddig is őt figyelte, de nem látta. A vakkantásra szememben elégedettség villan, ám szavaitól újra odatelepszik a metszően hideg éhség, mely próbálja óvatosságra inteni ezt a balga, gyermeteg lelkű idézőt, aki természetesen figyelmen kívül hagyja, vagy észre sem veszi az intelmet.
– Sosem unom meg a várakozást drága barátom, az idő végtelenségéig képes vagyok itt várni, azonban nem azt kívánom, hogy letérdeljen előttem, ilyen messzire nem merészkednék… Csupán az engem illető tiszteletet várom el, nem többet, ámbár olybá tűnik, hogy elvárásaim érdektelenek a maga számára, s a falak melyekbe ütközöm lebontásra várnak. – kezem lassan szorul ökölbe, hogy pontosan ilyen lassúsággal ernyedjen el. Nincs ínyemre, ahogy a lapos üvegért nyúl, túlságosan hosszú ideig teszi, s nem kell túl sok ész, hogy ki találjam mit is tervez ellenem. Ösztöneim veszettül ordítanak agyam hátsószegletében, s én vagyok az, aki nyugalomra inti őket. Minek aggódni ilyen csekélység miatt, hiszen elpusztítani úgy sem tud, arra képtelen, s a fájdalmat már jól ismerem, fölösleges hát azon aggódni, ami meg sem történt még nem igaz? Gondolataim lecsitították hát ezt a kényelmetlen sürgető érzést, mely az előbb elfogott, így már ez is a múlté volt, míg én a másik tovább hergelésével foglalatoskodtam. Hideg kacajom megtette hatását, a libabőr gyorsan szalad végig a bundás karján felállítva minden apró szőrszálát, s a harag mellett immár egy másik természetes, ám elemi érzés is megjelenik bensőjében, lassan fertőzve minden porcikáját, itatva át az összes csontját. Félelem. Félre billentett fejjel mosolyodom el a válaszra, s tekintetem ellágyul, mintha egy ostoba butácska gyermeket néznék, aki még hisz a tündérmesékben, s most le kell rombolnom ezen hitét a legfinomabb módon. Szavai jó kedvet csempésznek bensőmbe, mivel olyan abszurdak a leírt tettek, nem többek semmitmondó ígéreteknél, melyeket nem áll módjában beváltani.
– Üres fenyegetésekkel nálam semmire sem megy, ha ilyen nagy az elszántsága, hát miért nem teszi? Fél talán bejönni a körbe? Nos, valóban nagy botorság volna, ha csatlakozna hozzám, mert attól tartok tetteit akkor sem lenne képes megcselekedni, hát ne fogadjon meg olyat, mit képtelen betartani, csak elszomorít vele… Ahogyan a saját magába, erejébe, s elszántságába vetett hite is megrendülne. Kár lenne, ha mindketten kiábrándulnánk személyéből. - jegyzem meg mosollyal az arcomon, ami szintén jó okot szolgáltat arra, hogy az idegen idéző megint dühöngjön, majd egy sort. A dühben az a jó, hogy előbb-utóbb elfogy, s akkor nem marad a helyén mást, mint puszta elégedetlenség. Persze én arról kell, hogy gondoskodjam, hogy ez az egész ne így következzen be. Én töredelmesre akarom faragni ezt az arcot, s talán, ha sikerrel járok, akkor megkaphatja a megváltó kegyes halált, mint megérdemelt jussát. Ám mielőtt ezt megtehetném, még fel kell oldanom az engem fogva tartó csapda cikornyásan felvésett körét. A másik megköszörüli torkát, én pedig drága órámra vetek egy pillantást, hogy tekintetem az elégedettségtől terhesen fusson vissza a dühöngő, állatias idegenre. Megnyugtatott, hogy nem sokára újra szabad leszek, már kezdem unni a szópárbajt, melyet értelmetlenül vívok, tekintve, hogy a másik fél igazán dőre ahhoz, hogy ne tekintsem meddőnek ezt a kis vitát. A kihívó pillantás mellyel szembe találom magam igazán elbűvölő, legalábbis elnyeri tetszésemet. Közelebb lépett hozzám, önkéntelen mozdulat lenne? Vagy már ott tartottunk, hogy a dühe felmorzsolta minden ép eszét, s gondolatát? A kihívás miatt futott rajta végig tekintetem, jobban szemügyre véve mindent, ami a kihívóhoz tartozik. Valahogy most elégedett voltam a látvánnyal, még így is, hogy arca igazán megviselt. Figyelmem nem kerülte el, hogy pillantásom reakciókat vált ki belőle, persze negatívakat, de a negatív reakció is reakció, mellyel sok mindent lehet kezdeni. Undora alapnak tökéletes, s emlékeimben nem tudtam felidézni mikor is nézett valaki így rám, ilyen megvető gyűlölettel és undorral. Tetszett, s még többet akartam belőlük arcára varázsolni, akartam, hogy teljesen én töltsem ki tudatát, s ha lesz lehetősége vissza emlékezni erre az éjszakára ugyan ilyen heves reakciókat váltson ki belőle, s mérgezze elméjét személyem. Így igázom le egész testében, persze alig vártam, hogy sikolyai is nekem szülessenek meg, de arra még egy kicsit várnom kellett sajnálatosan. Kecses vállrándításomat nem hagyhatta szó nélkül, én azonban csak megcsóváltam a fejemet. Végül keze lendül, megelégelve a tétlenséget, nyilván erre a pillanatra várt, amióta csak megjelentem, hát nem akartam neki nagy csalódást okozni, hadd lássa, hogy abban, amiben bízott, hogy mérhetetlen fájdalmat mért majd rám, csak engedelmesen tűröm. Azért félre fordítom a fejem, kár lenne a teljes arcomat feláldozni neki. A szenteltvíz végig nyalja égetve a bőrömet, hangosan serceg, s mintha bőröm lassan felforrna, hogy bugyogva hólyagosodjon fel. Már ahol nem rágja csontig húsomat, hogy a rózsaszínes hús között előtűnjön a fakó fehérség. Be kellett vallanom, azért nem volt kellemes érzés, ezért, hogy eltompítsam a fájdalmat megjutalmaztam magam egy másikkal. Ujjamat a számba véve haraptam rá, hogy vöröslő vérfolyam bugyogjon a számba, s a jól ismert fémes íz töltse meg azt. Felegyenesedem, nem is tűnt fel, hogy eddig kissé meghajolva görnyedtem a fájdalomtól, melyet jól ismerek már, de nem szeretek. Közben erőm végigszaladt a padlóba rajzolt körön, hogy felszántsa a jelet, s azt, amire karcolták. A kör megtört, a mágia lassan illant a semmibe, míg én ráérősen mozdultam, hogy kilépjek belőle. Ujjamból csöpögött a vér, karmazsin szín cseppek koppantak a padlón, égett húsom szaga töltötte meg a levegőt. Az éget bőr feszülve húzódott arcomon, már amennyi maradt rajta, de sértetlen felemet mutattam a korcsnak. Halk megjegyzésére elmosolyodtam. Igazán találó megjegyzés volt, s bár mozdult volna, már nem adatott meg neki a lehetőség, elkésett vele, hiszen erőm már csapdába fonta, legyőzhetetlen bilincsbe, mi csak az én akaratomnak engedelmeskedik, s csupán csak akkor engedni szabadon, ha én úgy akarom. Hallom, hogy morog a másik, mikor realizálódik benne, hogy nincs menekvés, küldök felé egy mosolyt. – Sajnos nem áll módomban, hogy eleget tegyek ezen kérésének…- rántom meg a vállam. S elégedett voltam, jó kedvű. Megvetésének dicső fényében fürdeni igazán kielégítő, lassan dőlök testének, s hallgatom szavait, nézem a már jól ismert undort, mi eluralkodik rajta. Szeme felizzik, borostyán színű szempár. Igazán egyedi, s legszívesebben kivájnám a helyéről őket, hogy megkaparintsam, bár félő, hogy akkor már nem ragyogna ilyen izzással. Felkuncogok újra, mely tébolyult nevetésbe fullad, s hátrébb lépek tőle. Szavaira lettem megint derűs.
- Azt hittem az inkognitója az Ön védelmét szolgálja, de ha bemutatkozósat, akar játszani… akkor kezdem én. - lassan hajolok meg előtte, de tekintetem végig a borostyán szemeket fürkészi. – Adramelech a pokol egyik angyala, bár ezt már tudta… Nos, akkor most maga is bemutatkozik? Bár, ha nem teszi, akkor is módomban áll kideríteni kihez is van szerencsém, ám talán nem is az Ön neve fontos. Bizonyára a lánya személye érdekesebb, s ha eddig nem gondoskodtam róla, hogy a pokol engedelmes szajhája legyen, akkor talán inkább vele kellene foglalkoznom maga helyett. Bizonyára megköszöni az apukájának, hogy felhívta rá a figyelmemet, s megajándékozta milliónyi szenvedéssel…- lépek vissza hozzá, hogy megragadjam nyakkendőjét, s azzal húzzam közelebb magamhoz, hogy atyaian megütögessem arcocskáját. – Természetesen először rendeznünk kellene a számlát, hiszen tönkretette az arcomat…- s megérintem az ő még hegektől mentes, makulátlan arcát, míg az én sebeimet lassan tökéletesre szőtt illúzió fedi. Nehéz olyan illúziót alkotni, mely érintésre is megtéveszti az elmét, ám én mindig így tüntetem el szárnyaim csonkjait is, így számomra ez nem nehéz feladat. Hadd higgye csak, hogy már fel is gyógyultam, hadd essen kétségbe, s falja fel az összes dühét. Körmeim bele akadnak arcának bőréve, még csak a felszínt kaparva, ostromolva, nem hagyva sebet csak pirosló csíkokat. Kedvem támad felkacagni, érzem saját mohóságom, melyet szüntelen csitítgatni kell, nehogy elkapkodjam a dolgokat. Hiszen nem kell sietnem semmivel, ráérünk.




A hozzászólást Adramelech összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 28, 2015 9:11 am-kor.

avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Pént. Márc. 27, 2015 11:19 pm


Gyűlöli.
Minden egyes porcikája üvölt a bosszúért, a megfizetésért, a farkasa pedig fejvesztve tombol a tudatában. Tudja, hogy már akkor elveszett, amikor a terv, miszerint megidézi őt, megfogant abban a kurva pincében, ahol azt a szerencsétlen démonpalántát kínozta, vért és sikolyt ontva, ahogy a szenteltvízbe mártott kést belevágta a pokolribi mellkasába, és tudja, kibaszottul tudja, hogy ma éjjel már nem kerül haza.
Se holnap, se az azt követő napon.
Csak azért imádkozik, hogy ha már kinyírják, akkor ne a pokolba kerüljön.
Vagy automatikusan odakerül, ha már egy onnan valósi rohadék oltja ki az életét?
Soha sem értette ezt; és nem is fogja; és nem is tervezi megérteni. Csupán azt akarja megérteni, hogy mégis, miért nem képes leállni? Miért nem képes befogni a pofáját, és addig menekülni, amíg teheti?
Mert tudja, hogy most pecsételi meg a saját sorsát, ha már lehet ilyen költőien fogalmazni.
Tudja, hogy most öli meg magát, voltaképpen. Csak másvalaki tartja a fegyvert, nem ő; lényegében ugyanaz, nem?
A torka összeszorul, a szíve dühödten püföli a bordáit, és ennek ritmusára vágtat a sámándob a fülében, mintha ez hirdetné a kivégzését, és megbolondul ettől a hangtól. Olyan érzés, mintha éppen most hasadba kétfelé a tudata, mintha éppen ebben a kibaszott pillanatban születne meg a fejbéli testvére. Mintha saját magával nézne szembe.
Szedd össze magad, morran rá a lelkiismerete… vagy legalábbis egy hang, ami semmiféleképpen nem az övé, sem az anyjáé, sem az alfájáé. Talán… ki lehet? Fogalma sincs. Szedd össze magad, és próbálj meg felülkerekedni ezen.
Könnyű azt mondani, acsarog Swanson. Kurva könnyű azt mondani! Kezdi kapiskálni, hogy ma valamit nagyon elbaszott. Bele sem kellett volna kezdenie, ha már itt tartunk. Hogy miért? Mert eleve meddő volt az egész, azért. Túlságosan is meddő, mert az istenit, tudhatta volna, hogy egy pokollény ellen nem lesz semmi esélye.
Az a démonpalánta egy fing volt, mégse tudta kinyírni. Csak kínozta őt, addig terrorizálta, amíg az a szerencsétlen rohadék visítani nem kezdett, mint a választási malac; amíg a tekintete feketébe nem fordult, és amíg a sikolya át nem lépett egy olyan tartományba, ahol már kárt tehetett a berendezési tárgyakban, és szétrobbanthatta a Swanson feje fölött hintázó, zsinórról alálógó villanykörtét. Amíg az egyik szekrény felborult, és amíg a tartalma gyakorlatilag apró darabokra zúzódott a pince döngölt padlóján. Egészen addig kínozhatta.
Tovább már nem.
– Tudod, kit nevezz a drága barátodnak – acsarog, immár fennhangon, a pokoldögre; innentől már nem számít, mit mond neki, hogyan mondja neki, hiszen már túllépte azt a határt, mely még megvédelmezheti azt a nyomorult kis életét. Ha épségben már nem, legalább életben elhagyhatta volna a helyszínt, de már erre sem igazán lát esélyeket.
Mondhatni, rohadt szarok a kilátások, már ha egyáltalán van olyan, hogy kilátás.
Amikor a szenteltvízért nyúl, a pokoldög pillantása leírhatatlan.
Túl is lép rajta, és úgy kapaszkodik a laposüvegbe, mintha az lenne az utolsó mentsvára, a fuldoklónak szánt mentőöv a háborgó óceánon az elsüllyedőfélben leledző Titanic romjai mellett lebegve. Mintha ez megmenthetné a nyomorult kis életét.
Talán a démoncsapdában még bízhat. Talán az kitart.
Ki kell tartania.
Akitől megtanulta, az azt állította, a csapda kitart.
A kurva egek, pap volt, akitől ezt tanulta. Egy kurva pap, aki nem gerjedt rá a kisfiúkra, és nem nyakalta fék nélkül a misebort.
Az a pap a nagybátyja volt.
A nagybátyja most véresre marná az arcát, miközben kegyelemért zokogna. Azon felül, hogy hibátlan kiejtéssel szavalta a démonűző latin szöveget és tökéletes démoncsapdákat pingált vagy faragott a padlóba, nem igazán szorult belé bátorság.
Alighanem most tényleg a padlót püfölné az öklével, miközben irgalomért bömbölne.
A Swanson-dinasztia szégyene.
A következő, hosszú monológra képtelen bármit is mondani. Dühös hallgatása mégis többet árul el minden üres szónál: gyávaságot, szerencsétlenséget.
Eszében sincs belépni a körbe; noha a kör lefogja a pokolfajzat erejét, mégsem akar belépni mellé, mert a tudatoperálása mellett nyilván ott van a fizikum.
Talán egy mozdulat, és eltöri a nyakát, és elszakítja a gerincvelőjét.
Vagy kiszaggatja a szívét és tüdejét a helyéről.
A gondolatra kirázza a hideg, a gerincén jeges ujjakkal zongoráz végig a félelem.
Jól hallhatóan nyel egyet, még talán a pokoldög is felfigyel rá.
A torkát gombóc fojtogatja, a gyomra egy gyűszűnél is szűkebb, kisebb. Ha most szánná el magát, hogy egyen pár falatot, még le sem küldené az ételt, már szolgáltatná is vissza, azzal a lendülettel, ahogy lenyelte.
Az elégedett tekintettől felkorbácsolódik benne az eddig sem csekély méretű harag. Öntudatlanul lép felé egyet, s mire már észbe kapna, máris ott áll előtte, alig néhány centiméterre, bakancsának orra a démoncsapda szegélyét súrolja. A kihívó pillantása azonban annál tudatosabb, zsigerből jövő, mintha időzítve lenne minden egyes arcizma, mimikája, hogy az ilyen pillanatokban öltsön kihívó kifejezést magára.
Rohadtul gyűlöli.
A rohadtnál is jobban, igazából. Ha tehetné, megfojtaná egy kanál vízben – ja, nem. Egy kanállal képes lenne megfojtani. Letömné a torkán, és a saját hányásába fullasztaná bele.
A mustráló pillantás túlságosan is ismerős neki.
Az a rohadt bukott angyal néz így végig rajta; ilyen élvezettel, gusztustalan vággyal. De mire vágyik vajon? Az ő ordításaira?
Arra vágyhat.
Nem fogja megkapni. Soha.
Előbb harapja el a saját nyelvét, mintsem hogy segítségért sikoltozzon.
A büszkesége annál nagyobb.
– Ne bámulj így – morran rá, mielőtt még gondolkodhatna, és a keze ökölbe szorul, hogy behúzhasson egyet neki, ha eljön az ideje. Tudja, hogy a csuklója ripityára törik, amint az ökle találkozik a rohadék arcával, de mégis meg akar kockáztatni egy istenes balost.
És igen, a keze már lendül is: emberes adagnyi szenteltvíz fröccsen a pokolfajzat arcára, és felmarja a húsát. A bűz elviselhetetlen, így Swanson visszatartja a lélegzetét, amíg lehetséges; mikor aztán már nem bírja tovább, apró kortyokban kezdi ismét nyelni az oxigént, és az orrát megtölti a gusztustalan szag.
A gyomra vet egy egészségtelen bukfencet.
A hús méregvöröséből kiviláglik a csont fehér izzása, az arccsont íve, és Swanson szét akarja roncsolni ezt a csontot. Porrá akarja zúzni a tulajdon bakancsával, bár tudja: hiába vágyódik erre.
Maximum az enyém lesz ilyen faszán porítva, gondolja, és kis híján hisztérikusan felnevet. Mintha máris megbolondult volna.
Az erő indái úgy fonják körül a testét, mint a rohadt csápok, és üvölteni akar.
Máris üvölteni akar, segítségért bömbölni, amíg még képes artikulálni, amíg még egyáltalán képes üvölteni. Hovatovább lehet, hogy ki fogják tépni a hangszálait, a nyelvével egyetemben.
Rángatni kezdi mindkét karját, de mintha satuba szorult volna. Hideg verejték lepi el a homlokát, kövér izzadságcsepp gördül végig a halántékától kiindulva a jobb orcáján, és csípi a szemét.
Kivicsorítja a fogait, úgy morog a pokolfajzatra.
– Te rohadt szemétláda – acsarog, mintha veszett kutya kaffogna, és összeszorított fogain át szűri a szavakat. – Te mocskos köcsög! – A torkát feszítő morgás egyre hangosabb, egyre valódibb; eddig mintha félreállított rádióból sercegett volna, szemcsés adásból, most viszont egyre tisztább. Mintha a hangja kilépett volna a rádióadásból, és most élesben szól.
Az undor szinte tépi éles fogaival a gyomrát, ahogy a rohadék meghajol előtte. Pillantása fixen függeszkedik az ő, Swanson íriszpárjára, mintha képtelen lenne elengedni a tekintetét.
– Fogd be a rohadt pofád! – üvölti, és a hangjába a farkas dühödt morgása vegyül, idegen egyveleget adva ezzel. Rá akarja vetni magát, a csípőjére ülve akarja felismerhetetlenné öklözni az arcát, az arcát-
A kurva arca meggyógyult. Felszívódott a minimum harmadfokú égési sérülés róla, amit a szenteltvíz cseppjei martak a húsába, hogy a csont szellemfehérje kiviláglott a hús égő vöröséből.
Az iszonyat úgy lepi el a lelkét, mint dagály hullámai a tenger szikláit.
A nyakkendőjére fonódó ujjak szelíd erőszakjának engedve bukdácsol közelebb hozzá, ám az utolsó lépést már úgy teszi meg, hogy szinte ugrik. Félelmében és iszonyában vicsorítja a fogait, az íriszei immár konstans ragyognak a borostyán árnyalatában.
Az arcát simító ujjbegyek hatására megborzong, és megpróbál elhajolni, hogy kikerülhesse a kezet. Ám a körmök mégis a bőrébe mélyednek, és érzi, ahogy ég az érintése nyomán az arcának felszíne. Tükörképet sem kell maga elé állítania, hogy tudja, vörös sávok maradtak a szeplői közt.
Ismét megrángatja a karjait, egész testében vonaglik meg, hogy feltépje a béklyóit, és ráugorhasson Adramelechre.




avatar
II. Olympia Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : ○ the beast howls in my veins
Gif vagy kép :
Play-by : Jensen Ackles
Vonal1 :
Faj : vérfarkas
Posztok : 115
Kor : 367 év
Lakhely : Olympia
Rang : II. olympiai falkatag
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : sosincs egyedül, egyezzünk ki ennyiben.
Különleges képesség : alakot vált, mesterien kiabál, és tud pókerezni. na ki a jani?!
Foglalkozás : nyomozó (hadnagy, bűnügyi)
Felöltött alak : száznyolcvanöt magas, zöld íriszű férfiállat
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Kedd Ápr. 07, 2015 9:07 am






Jonah & Adramelech
A gyűlölettel vegyes undora szinte fröcsögött felém,s be kell vallanom ez a mély ellenérzés irányomban roppantul szórakoztató volt. Még többet akartam, azt akartam, hogy a másik annyira gyűlöljön, hogy a tudata, minden idegszála csak velem foglalkozzon, hogy én töltsem ki gondolatait hátra lévő életében, ami lehet, hogy elég rövidke lesz. A vak, vad gyűlölködés sokkalta erősebb minden érzésnél, az fűti az előttem állót meggátolhatatlan hévvel és szenvedéllyel, lassan csepegtetve mérget józan eszébe. A rabja volt gyűlölete tárgyának, az én rabom volt még ha nem is tudott róla, de ím önként hajtotta fejét a súlyos béklyóba, én csak kihasználom ezt a belőle áradó érzést, mely eluralkodik lelkén is. A dühe bár jogtalan, de már tetszésemre volt, hiszen pontosan ez vezette őt, hogy bátorkodjon megidézni, s most képtelen volt felismerni a veszély viharszerű közeledését, így nem menekült el. Az a mély érzés nem engedte, hogy csak úgy lerázza magáról, már túlságosan bele itta magát a szöveteibe, a csontjaiba, ott zubogott vérében a bőre alatt és ezt én kielégítőnek találtam, kedvemre valónak, ám szüntelen kapzsiságom még többet akart ebből a gyűlöletből, még többet, hogy már csak egyetlen név szülessen meg a másik elméjébe szüntelen. Az én nevem. S mi mással tudnám ezt a nekem tetsző undort még tovább szítani, mint a megfelelő büntetéssel? A szenvedése megmásíthatatlanul beleégeti majd személyemet az elméjébe, ahonnan képtelen lesz elűzni, míg végre meg nem érkezik a megváltó kegyes halál, bár bámulatos lenne, ha halála után is megőrizne elméjében, s ezt a forró gyűlöletet. Nem is tudtam mikor gyűlöltek utoljára ilyen elemi erővel,s a nosztalgikus bizsergés mosolyt csalt ajkaimra, tehát szükséges, hogy ez az éjszaka felejthetetlen legyen számomra is, még ha a farkas személye ismeretlen előttem. Neve úgyis kikopna emlékeimből, de a pézsma szaga, az izzó szeme mely leplezetlenül, pőrén gyűlöl, minden mímeltség nélkül, az megmarad, ahogy szenvedő sikolyai is, s lassan töredelmesre formált arca, mely most még oly izgatóan dacos. Szavaira felkacagtam, tehát nem akar a barátom lenni? Nos, ezzel nem húzza keresztül számításaimat, sőt még segítségemre is van tudatlanul, s önként dalolva.
- Szívesebben lenne az ellenségem? Milyen kár, hogy erre a posztra nem igazán méltó… - billentettem félre a fejemet. Az én ellenségeim sokkal ellenállóbbak szoktak lenni egy farkasnál mi több, szinte elpusztíthatatlanok, de majd nagyon óvatos leszek emberi testével, ha odakerülünk végre valahára, bár örülnöm kellett volna, hogy nem csak egy halandó, mert velük aztán tényleg úgy kell bánni, mint a törékeny porcelánnal. Az öröm az ürömben, szokták mondani. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb ellenségem nem futamodik meg a szavakkal történő párbajozásoktól sem, de olybá tűnt a kis korcs nem csak az elme párbajban, de a szavak csatáiban is fegyvertelen volt velem szemben, így inkább némaságba burkolódzik a beígért tettek pedig mindketten tudtuk, hogy abszurdak, mégis elszomorít, hogy csak ott áll a kör határán tétován. Úgy tűnik még nem elég megfontolatlan, még nem gyűlöl eléggé, hogy a megfontolatlanság vezesse lépteit, még nem vagyok eléggé céltáblája utálatának. Ezen változtatni kell, s idővel változni is fog. Most azonban a félelem győzött, ami szintén izgalmas érzés, de a halálfélelem megfontolttá tesz. Figyelem, ahogy kirázza a hideg, hallom, ahogy nyel egy hatalmasat, s bár a félelem is kedvemre való, kissé csalódott vagyok. Hát ennyit értek nagy szavai? Amelyik farkas ugat, az nem harap? Elégedett pillantásomra azonban mozdul, megfeledkezve mindenről. Lám, csak lám. A kihívó pillantást elnézem egy ideig, s a mostani gyűlölet áradat még hatalmasabb irányomban, amivel szintén elégedett vagyok, főleg, hogy nem sokára a kör megtörik, s szabadon biztos sokkal többet tehetek azért, hogy gyűlöljön. Szememben aprócska türelmetlenség, s vágyakozás szikra villan, ahogy végig fut a másikon tekintetem. Morranására a mosolyom még szélesebbre húzódott ajkaimon.
- Ne bámuljam így? – ismételtem meg elgondolkodva a kérést, mely inkább parancsnak tetszett. – Nem tudom, mi zavarja a pillantásomban… Hiszen az én úgy vélem igen elismerően figyelem, annak ellenére, hogy azt nem érdemli meg, bár kár lenne azért nem tudomást venni a testi adottságairól, mert személyisége rémségesen szörnyű. – s szavaim végére, már fordítom is arcomat, hogy minél kevesebb részét érje a kilottyanó folyadék. A fájdalom lassan emészti arcomat, marja bele magát a szövetbe, míg fogaim saját ujjamba harapnak, s ez a fájdalom élesen hasítja ketté a másikat, elviselhetővé fokozva. Az égett hús szaga füstként tölti meg a teret, az én húsom szaga, mely lassan ég, mállik le arcomról apró foszlányokban. A sav aprócska lyukakat, krátereket mar bőrömbe, hogy felfedje azt, ami a bőr alatt leledzik. A rózsaszín hús, izmos és inak sokaságba, s a csont derengő fehérsége közte. Eme hatalmas seb nem vérzik, mert a szenteltvíz szétmarta a hajszál ereket, a kis véredényeket. Az ujjamból azonban ütemesen koppan a padlóra a vér, én pedig kiszabadulok a fogságból, hogy elkapjam a kis farkast. Erőm lassan szövi körbe, szorosan simulva testére, mozdulatlanná dermesztve a bundást. Érthető, hogy a fogság a másik férfinak sincs annyira, ínyére, ám még nem áll szándékában elengedni és ennek hangot is ad, amire csak úgy dől a szitokszó abból a formás szájból. Hogy mostanság milyen szemtelen mindenki… Ennek ellenére nem gátol meg a tökéletes előadásomban, a bemutatkozásomban, ahogy parancsára a szavaim sem akadnak el, csak kissé lesz emelkedettebb a hangom, hogy a szitkozódás és a morgás mellett is érthesse minden szavamat, mely elhagyja saját ajkaimat. Végtére is hozzá beszélek, nem igaz? Tekintetem állja a borostyán gyűlölettől szikrázó pillantását, mely jól beleivódik emlékeimbe, de csak morog ott, mint egy veszett állat semmit nem tehet az acsarkodáson kívül, amíg én nem akarom, hogy tegyen valamit.
- Ezt vegyem úgy, hogy inkább mégis élni kíván a névtelenséggel? Igazán kár, már kezdte felkelteni a kíváncsiságomat, de ha nem szavakkal akarja megtartani a figyelmemet, akkor elfoglalom magam. Később is meglátogathatom a lányát, biztos büszke lesz az apjára, ha elmesélem milyen bátor volt, bár ez a bátorság az én szememben nem túlzottan nagy erény, inkább tartom ostobaságnak... – mosolyom tele volt a fájdalmas szenvedés ígéretével, s végül visszaléptem hozzá, hogy újra testének dőlhessek. Innen jól láthatta, hogyan fedi el az illúzió az arcomat elcsúfító heget. Jó kis trükk, mi pontosan a kellő hatást váltja ki a korcsból. Ujjaim a nyakkendővel húzzák közelebb, mint egy pórázra kötött kutyát. Nézem a kivillanó fogak fehérségét, az egyre jobban izzó szempárba újra belefeledkezem, míg ujjam puhán érinti arcán a bőrt. Körmöm újra és újra ugyanazon a ponton szalad végig, míg len végül annyira sikerül beleakasztanom körmömet a pirospozsgás csíkba, hogy sebet ejthessek arcán. Figyelem, a barázdát, melyet cseppekben tölt fel a vér, hogy lassan kibuggyanjon az árokból, mikor az már megtelt, hogy elragadtatva figyelhessem, ahogy a gravitáció vonzva a padlóhoz, karmazsin színű csíkot festve a fehér bőrön, mely még érintetlen. Én tényleg nagyon szerettem a vér látványát, ahogy a fémes ízű illat nehézkesen kúszik orromba most is. Tekintetem követi az egyre gömbölydedebb cseppet az ismeretlen markáns állán, az éltető nedűt, mely lassan kárba vész. Elengedtem a másik kezemmel nyakkendőt, hogy megragadhassam állát, kissé elfordítva, hogy a kövér vércsepp a nyakán szánkázzon lefelé. Nagy pazarlás lenne, ha csak úgy aláhullna a mélységbe. Szemeim ragadozó módjára figyelik a vér veresre festett útját, nyelvem finoman érinti meg saját ajkaimat egy pillanatra, majd vállat rántva engedek, a késztetésnek, s végig nyalintok az arcán futó seben, melyet ejtettem, hogy letöröljem a folyamatosan szivárgó vért, mely nyelvem érintése után is feltölti az aprócska árkot Ám nem csak saját vére színezi a fehér bőrét, hanem enyém is, mivel megfeledkeztem vérző ujjamról, amivel kegyeskedem összekenni. Igazából lényegtelen, ez még nem is fáj igazán, ez még csak egy kis előjáték, mint, amikor a macska játszik az egérrel. Nem bántja, csak pofozgatja, félelemben tartja az egeret, hogy még ízletesebb legyen, mikor széttépi. Érzem, ahogy a másik újra és újra megpróbálkozik a szabadulással, ami mulattató volt, s meg is fogant bennem, hogy el kellene engednem egy kicsit a farkast, hiszen ez még csak játék, azt ő is észreveszi, ha már komolyra fordulnak a dolgok. Bár vele ellentétben én nem sietettem a dolgokat, mert nincs szükségem kapkodásra, ki kell élveznem ezt az ölembe pottyant lehetőséget, s hálásnak kell lennem neki, hogy megidézett és lehetővé tette ezt a kis affért. Hátrébb léptem, s elengedtem, miközben tökéletesen mímeltem a meglepettséget, hadd higgye csak azt, hogy magától szabadult ki, nem pedig én engedtem el. Kíváncsi vagyok meddig tudom fokozni még gyűlöletét, s tudni akartam mennyire gyűlöl jelenleg. Vajon a menekülést választja? Nos, úgyis elkapom, ha erre adja a fejét. Vagy megtámad? Erre is felkészültem, sőt erre vártam. Bármikor újra fogságba ejthetem és bármit megtehetek vele, mert ő jelenleg az én kicsi marionett bábum, melyet könnyedén rángatok madzagon kényem-kedvem szerint. Ő az én játékszerem, és addig játszom vele, amíg nem válik unalmassá a dolog.




avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Vas. Ápr. 12, 2015 8:29 pm


A haragjába már jól érezhető félelem vegyül sötét csápokként ragadva magához az elméjét. A francba is, retteg, ha már itt tartunk; minden ízében reszket, mintha elektromosság rázná minden egyes porcikáját, apránként átszövi őt az egészségtelen, mélyre ható félelem. A gyomra görcsben, a tudata egyre dekoncentráltabb, és a szíve vadul kalapál a mellkasában. Ha nem tudná az ellenkezőjét, azt hinné, nemsokára szívrohamot kap; az izzadság vékony filmréteget képez a homlokára, és egy verejtékcsepp végiggördül a halántékától kiindulva az arcán. Bele sem mer gondolni abba, hogy ezek után mi fog következni. De a farkasa nem hidegvérű; ostoba, dühtől parfümözött ösztönlény, amit csak a vérpára éltet, a bíbor folyamok, a hús émelyítő rózsaszínje, amikor feltépi zsákmányának bőrét, és a kurva életbe, meg fog dögleni.
Nem tud már tisztán gondolkodni; olyan, mintha üvegburát borítottak volna a tudatára. A hallása, látása, szaglása éles – de képtelen fókuszálni. Az iszonyat megbénítja az elméjét, bilincset kattint minden fogaskerekére, és csak a tömény, pőre harag és félelem marad, minden mást kiszorítva az agyából. Még az ép gondolatoknak is gátat szab.
Fogcsikorgató gyűlölet és félelem vív élet-halál harcot a fejében, és a kurva, kibaszott, cifra életbe, képtelen szabadulni a béklyókból! Hiába rángatja a végtagjait, hiába kínlódik és vergődik, a sötét, mélyfekete erőcsápok úgy indázzák körbe a testét, mint a borostyán szárai. Apró, elesett nyögés buggyan fel a torkából, szánalmas kis hang, bizonyítva, mennyire szenved; fájdalmat nem érez, kétségbeesést viszont annál inkább – akárha a saját fejébe zárták volna be, akárha külső szemlélőként láthatná az eseményeket, mozdulatlanul, bénán.
Az egész hasonlít a kómára. Csak éppen ő az, aki kómában fekszik, és ezzel egy időben saját magát nézi – a vele szemben álló férfi – Adramelech – az, aki őt ebbe a kómába taszította, és egyelőre nem is akarja őt kimenteni onnan.
Sőt ez annál több. Ez nem kóma.
Ez bénultság.
Mintha részlegesen hibernálták volna. Bénán, tehetetlenül nézi őt, a pokolrohadékot, és semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy fuss, fuss, fuss! De képtelen futni. Nem tud futni, hiszen a lábát több rétegben is körülölelte ez a fekete tudatinda. Szoros bilincsben az egész teste, gusztustalan fogságban egy olyan helyen, ahol úgy ordíthatna, hogy mások nem hallják – és csupán egy fal választja el őt a külvilágtól.
Tudja, hogy hiába ordítana. Hogy hiába tenne bármit, egyszerűen senkit nem érdekelne. Nem hallanák, mert a falak vastagak. Egy jobb panellakás raktárhelyiségében vannak, és egy lépcsőfordulónyira egy család alszik békésen, és még csak össze se rezzennének, ha ő, Swanson torka szakadtából üvölteni kezdene, mint a fába szorult féreg. Rekedtre sikoltozhatná magát – senki nem hallaná.
És ez a rohadt köcsög élvezné is.
Mindkét karján libabőr fut fel – a feltűrt ingujj ezt kiválóan láttatja, és a nyaka, a kulcscsontja is szintén libabőrös. Pontosabban a kulcscsontot bevonó bőr. Gyűlöli magát; tehetetlenül vergődik egy pokoldög karmai közt, mint macska szorításában az egér, és tudja, amit.
Tudja, hogy az adrenalin csak édesen megszínezi majd a sikolyait – de elhatározta, hogy egészen addig nem sikolt, amíg még képes visszafogni magát.
Tudja, hogy a fájdalomküszöbe igen magas, az viszont még kétséges, hogy a pokoldög vajon kezdetnek mekkora erőt fejt majd ki.
Szeretlek, élet, fut át az agyán fanyar iróniával átitatva.
Ledöbben saját magán; még ebben a szar helyzetben is képes ironizálni?
Te meg vagy buggyanva, morog a tudatában az a bizonyos hang, akit Swanson képtelen besorolni bárhová is. Te teljesen meg vagy buggyanva.
Mondj újat.
Aztán a rohadt dögje felnevet; a hangja lexilofonoz egy ritmust a gerince mentén, a csigolyákon, és Swanson megcsikordítja a fogait.
– A gyűlölőd vagyok, seggfej! – kiabál, kikelve magából, és ahogy becsukja a száját, kivillantja összeszorított, fehér fogsorát. Az évek során elfogyasztott cigarettamennyiség sem volt képes rontani a fehérségen; és erre kurvára büszke. Bár hogy ez miképp jutott most az eszébe, örök időkig rejtély marad ezek után.
Aztán hosszas hallgatás következik. Swanson képtelen találni a szavakat, amikkel visszavághatna, és most hálát ad saját magának. Ha olyasmit mondana jelen pillanatban, lehetségesen hamar kinyiffanna – de ez a gyors halál talán még annál is jobb, ami ezek szerint az eljövendő órákban vár rá. Nem számít már gyors, fájdalommentes halálra; ahhoz túlságosan is sokat sértegette a vele szemben állót, aki jelenleg is sakkban, csapdában tartja – mekkorát fordultak a dolgok! –, és túlságosan is merész volt. Lehet, hogy nem is áldja magát, hanem átkozza tulajdon fejét?
A rohadt, kurva számat miért nem tudom befogni? – kérdezi gondolatban, de ahogy az lenni szokott, most sem kap választ. Mégis kitől kaphatna? A bölcs belső hangja ilyen helyzetekben konokul hallgat; mintha soha nem szólt volna eddig egy szót sem, és úgy tűnik, lehet, hogy most szólalt meg utoljára.
Kirázza őt a hideg, és nagyot nyel az érzéstől. A gyomra mintha lesüllyedt volna, egészen a bokájáig, onnan pedig a földre; undorítóan ragacsos félelem veszi körbe őt, magába nyelve minden egyes ép gondolatát, és a harag mindinkább visszahúzódik a tudatáról. Egyre inkább az előtérbe helyezkedik a pőre iszonyat; a farkasa a fogát vicsorgatva próbálja még életben tartani a gyűlölet lángját, de mintha az ő ereje is fogyatkozna.
– Gusztustalan vagy, ugye tudod? – kérdezi acsarogva, a fogait villogtatva rá – melyek már egyre hegyesebbek, ahogy a farkas megpróbál kitörni belőle, hasztalan –, aztán így folytatja: – De egy mocskos homártól ne is várjak mást, mi? – Aztán, mintegy a saját merészségén megdöbbenve, összepréseli az ajkait, a pengénél is vékonyabb vonallá, és csak a saját pulzusa dobol a fülében, mint a ritmusdobok a hajók fedélzetén.
Ezzel talán a legnagyobb hibáját követte el. Gyűlöli, meztelennek érzi magát a rohadt dög pillantása alatt; mintha kötelekkel lenne kifeszítve, és az égető tekintet őt pásztázza, mintha röntgennel vizsgálná őt, és a bőrére ég minden egyes pillanatban a lézertekintete. El akar menekülni, egészen addig futni, amíg tüdővel bírja.
Tudja, hogy későn reagált minden egyes szóval; tudja, hogy akkor kellett volna beszélnie, amikor az a rohadt dög megszólalt, de minden olyan gyorsan történt – az erőinda bilincse hirtelen kapta el –, és képtelen volt figyelni. Most viszont, hogy már a férfi csapdájában van, nem tehet mást, csupán beszélhet és beszélhet – vagy üvölthet és üvölthet, tetszése szerint.
Tetszése szerint most szabadulni vágyik, aztán pedig kereket oldani, de az, a jelen állások szerint, egyelőre a lehetetlen kategóriába tartozik. Mégis próbálkozik tovább, hogy szabaduljon, és mind eközben le sem szakítja pillantását a pokoldög arcáról.
Akit még a nevén sem akar szólítani, csupán „pokoldögként” becézni mindaddig, amíg a rohadék ki nem kényszerít belőle egy teljesen más megnevezést. Egészen a végsőkig így akarja hívni; egyszerűen képtelen a nevére gondolni, hiszen tudja, hogy ezzel is csak az egóját növelné.
Amit speciel, kurvára nem akar.
Soha.
És nem is fog.
Ahogy belekezd jól ismert gyűlölethangján a fenyegetőzésbe, úgy emeli meg egyre inkább a tónusát a pokoldög; túlharsogja őt, noha nem is igazán kiabál, és Swanson elhallgat, gyűlölettel telt tekintetét a férfi arcára fixálva. A saját ajkába harap, lenyelve minden további szót, bár kétségkívül anyázni akar neki.
– Hagyd békén a lányomat, te köcsög! – ordítja, és érzi, hogy a halántékában ott lüktet egy ér, a pulzusa ütemére. – Hagyd őt békén, semmi közöd hozzá! – Retteg a gondolattól, hogy a lányát ez a rohadék bántsa; a lánya az ő élete, sőt még annál is több. A kibaszott mindene.
Ne imádkozz.
Nem szabad imádkoznia. Nem akar már ebbe senkit belekeverni.
Bár, ha imádkozna, sem jönne érte az angyal. Az angyalnak van jobb dolga is. Az angyal nyilván már egy pokolkurvával fetreng valahol önfeledten.
Aztán az iszonyat ismét hatalmas lángon ég, ahogy a férfi ismét nekidől, és Swanson közelről láthatja, hogyan gyógyul be a szenteltvíz marta sérülés; a hús, bőr összehúzódik, összesimulnak a sebszélek, és már nyoma sincs. Még csak heg sem maradt utána.
Swanson a döbbenettől és félelemtől némán bámul rá, a pupillája egészen összeszűkül, a borostyán szín kihuny a tekintetében.
Reflexből akarja elrántani a fejét – de rá kell jönnie, hogy szinte egész testében megbénult. Eddig engedelmeskedő nyakát mintha most satuba szorították volna, nem mozdul, így Swanson kénytelen hagyni, hogy a bukott angyal megragadja az arcát, és az ujját az ő bőrébe mélyessze.
Újabb és újabb sávot karmol rá, mígnem jól hallhatóan pattanva enged a bőr – és alig érezhető fájdalom cikázik végig Swanson orcájából kiindulva, az orrnyergéig.
Még csak fel sem szisszen.
Érzi, ahogy kibuggyan a vér, majd egy csepp elindul, végigszántva az arcát, le, egészen a nyakáig, az inak mentén – és a rohadék félrefordítja az ő fejét, és Swanson kénytelen a plafont bámulni, résnyire nyílt ajkakkal, elakadó lélegzettel, és a fejében dühösen vonít a farkasa.
Perifériás látásával észleli, ahogy a férfi vállat von, aztán közelebb hajol hozzá – és végignyal az arcán.
Swanson torkából egy hangosabb nyögés buggyan fel, az izmok megrándulnak az egész testében, és ismét, kétségbeesetten vergődik, hogy szabadulhasson a béklyóktól.
És a béklyók egyszeriben lehullnak a testéről; a bukott angyal meglepett arcából ítélve Swanson egymaga gyűrte le a bilincseket, de Swanson ebben nem hisz.
Bár, hülye lenne, ha visszautasítaná az egyszeri ajánlatot, így – így megpördül, és kissé macskás végtagokkal ugyan, de futásnak ered, és két hosszú lépéssel máris az ajtónál terem, felrántva azt, és rövid pillanatokon belül már a lépcsőn robog.
Gondolkodási idő nincs.



avatar
II. Olympia Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : ○ the beast howls in my veins
Gif vagy kép :
Play-by : Jensen Ackles
Vonal1 :
Faj : vérfarkas
Posztok : 115
Kor : 367 év
Lakhely : Olympia
Rang : II. olympiai falkatag
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : sosincs egyedül, egyezzünk ki ennyiben.
Különleges képesség : alakot vált, mesterien kiabál, és tud pókerezni. na ki a jani?!
Foglalkozás : nyomozó (hadnagy, bűnügyi)
Felöltött alak : száznyolcvanöt magas, zöld íriszű férfiállat
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Hétf. Ápr. 20, 2015 9:21 am






Jonah & Adramelech
G yűlöletébe keveredett félelem csapta meg arcomat. A félelem természetes, ösztönszerű, mi kijózaníthatja őt a legmélyebb gyűlöletből is, mit irántam érez. Félelme, rettegése mulattató számomra, bár egyáltalán nem kívánatos, mert olyan fölösleges dolgokra sarkal, mint a menekülés. Elnyomja, elkendőzi a számomra kedves gyűlölködését, melybe még inkább meg akartam mártózni, hogy ezt az éjszakát sose feledhesse. Bele akarom karcolni eme éjszaka súlyos emlékét elméjébe és nem válogatok az eszközökben, ha pusztán az elméleti mély vágásokkal nem sikerül, akkor nem vagyok rest az elméletet gyakorlatba ültetni, s kínokkal vájni tele emlékeit magammal, hadd fertőzzem meg élete hátralévő részére gondolatait. Mosollyal ajkaimon úgy figyelem, mint halandó gyermek az újonnan fogott érdekes bogarat, kíváncsiságának csak az apró üveg törékeny fala szab gátat, de nem sokáig már. A rengeteg kérdés ott zakatol a fejemben, hogy mihez is kezdjek vele, annyi lehetőség, s élvezeti forrást nyújt majd teste, én pedig képtelen voltam eldönteni melyiket is gyakoroljam rajta. Ha egyenként tépném le végtagjait? Megannyi lehetőség, mi mind kettőnkre vár. Nyilván a farkas elátkozza a napot, mikor megidézett, nyilván már mélyen bánja, hogy előbb cselekedett, mint gondolkodott volna, bár igazán érdekelt, hogy mire is számított, vagy mit is remélt tőlem. Nézem, ahogy a rettegés fagyos érintése nyomokat hagy a testén, mintha apró remegések futnának rajta keresztül újra és újra. Karján a szőrszálak felborzolódtak, ahogy a kulcscsontjának bőrét is meghódítják az apró dombocskák. Ez a látvány igencsak tetszésemre van, csak sajnos az érzéseivel nem vagyok elégedett, mert a gyűlölet helyett, most egyre több félelem csepeg elméjébe, hogy vészjelzésként ingerelje őt a túlélésre, azonban itt nincs esélye ilyesmire, ha én nem akarom, hogy élve maradjon bizonyára meg fog halni, s ezen nem tud változtatni. Most úgy játszunk, ahogy én akarom, s ő nem tehet ellene semmit, s pontosan a tehetetlenség érzésének kedvvért nyújtom el a perceket. Talán nem kellene, mert pontosan így szökken szárra még több félelem, mert van ideje növekedni. Nehéz ám megtalálni a tökéletes egyensúlyt egy ilyen helyzetben, időt kell adni, hogy gyűlöljön, de nem túl sokat, hogy legyen ideje felébrednie a rémületnek, mely akkor születik, mikor az elszántság elhalálozik. Elég sajnálatos, hogy már most veszített elszántságából, pedig az igazi játékot még el sem kezdtük. Újabb dühös szavak hagyják el ajkait, melyeket más inkább ordibálásnak titulálnának, de engem ez most nem zavar, mert ezek a szavak még is felcsillantanak előttem némi reményt, hogy nincs minden veszve, mert ha arra elég gyűlölete, hogy szavaival meggondolatlanul sértegessen, akkor még mindig megkaparinthatott azt a legmélyebb érzést, mely befertőzi lelkét. Fehér fogsora rám villan fenyegetően, de mint megannyi fenyegetése ez sem talál célba, mert bizton állíthatom, nem tudja megvalósítani, amire legjobban vágyik. Mulattató, hogy a legnagyobb vágya, a legnagyobb kívánsága az, hogy engem megölhessen, hogy saját kezűleg végezhessen velem. – Örülök, hogy ezt hallom a szájából, bár attól tartok ez a gyűlölet még kevés ahhoz, hogy azt állíthassa, a gyűlölőm. De igyekezni fogok, hogy az lehessen, aminek állítja magát… – félre billentem a fejem, úgy pásztázza tekintetem végig a farkas testét. Ez nem igazán van az ínyére, s még tovább növeli iszonyatát, a gyűlölet vesztésre áll, pedig még nem is tett személyem semmit, ami okod adott volna a rettegésre. Nos, azzal kell beérnünk olykor, ami van és nem azzal, amit annyira áhítunk. Milyen sajnálatos, lehet, elméje hamarabb törik meg a súlyok alatt, mint, hogy valóban elkezdhetnénk a számomra élvezetes kínzásokat. A tébolyult elmével az a baj, hogy kiveszik belőle minden, ami élvezetessé teszi ezt az egészet. Pillantásom nem tetszik neki, amivel végig mustrálom testét, úgy, ahogy normális esetben, ilyen körülmények között általában nem gusztálják az adott egyedet, de engem nem érdekelt, ahogy a szavai sem. Ha minden acsargást magamra vennék, elég hamar felhúzna és valószínűleg már halott lenne, ami bizonyára sokkal kényelmesebb, mint a hosszú, szenvedésekkel teli percek. Talán pontosan ezt akarja elérni? Nem úgy tűnik, mint aki már most készen áll a megváltó, kegyes halálra, ahhoz még túlságosan is szemtelen és eleven. – Véleményem szerint túl sokat foglalkozik azzal, hogy ínyemre van-e az, amit látok. Talán jobb szeretné, ha pillantásom helyett mással cirógatnám? – ahogy a kérdést felteszem, szavaim mintha végig simítanának testén, megérintve minden egyes porcikáját, de ez nem több csupán, csak általam keltett illúzió. Tudom, hogy a másik csapdába esett, ahogy erőm lassan körül szövi, szorosan ölelve minden porcikáját, csak vergődhet benne tehetetlenül, ami számomra igen csak kedves látvány. Nincs menekvés, s most talán már bánja bátor, botor szavait, melyekkel illetett, talán idővel még bocsánatomért is fog könyörögni. ahogyan az életéért is. Milyen szép, s izgalmas jövőképek, de egyelőre, csak lassan közelítek hozzá. Dühös szavai jól mutatták, hogy érzékeny területre tapintottam. A lánya a gyenge pontja, hiszen ezért is idézett meg, hogy ne bánthassam őt, hogy úgymond figyelmeztessen, sajnos azonban nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan tervezte, s csak még jobban felhívta a figyelmemet a lányra, nem azért mert érdekelt egy kis csitri, hanem azért mert a velem szemben álló farkas érdekelt, sőt elgyengítette a lánya iránti szeretet, amit én természetesen kihasználok, mert miért ne tenném? A gyenge pont, az gyenge pont, ami arra vár, hogy minél többször ingereljük. – Hiszen maga hívta fel rá az érdeklődésemet, kár lenne, ha mégis figyelmen kívül hagynám a lányát… - kényelmesen dőlők neki, belefészkelődve a belőle áradó melegségbe. A gyűlölet fűti ilyen hévvel? Vagy ez faji tulajdonság? Lényegében mindegy, mert igazán kellemes érzés. Figyelem a szemét, melyből kihunyt a természetfeletti borostyán fény, mikor azt látta, hogy arcom meggyógyult. Azt látta, amit mutattam neki, s el is értem vele, amit akartam, pedig nem volt több mint egy tökéletesen megmunkált illúzió hazugsága. Ujjam lassan mélyeszti körmeit a farkas arcának puha húsába, mindig ugyanazon a sávon, míg végre engedelmeskedik a bőr az akaratomnak és utat engedve nyílik meg, hogy a vér csodás karmazsin cseppekben buggyanjon a felszínre. Ez a fájdalom aprócska, ám ha minduntalan ugyanazt a részt sanyargatjuk egy idő után elviselhetetlen nagyságúvá nőne ez az aprócska fájdalom. Én azonban megállok, hogy félre fordítva fejét nézzem, ahogy a bíbor folyam lassan szánkázzon tovább mocskolva a fehér bőrt, végig folyva a nyakon. A félelem szaga, s a vér édeskés, fémes zamata mintha folyamatosan szólítana, csalogatna, hívogatna magához, így tehetetlenül rántom meg a vállam engedve a szólításnak. Nyelvem letörli a vér vörösségét, belehatol a sebbe, végig szánt rajta lustán, mint az előbb az ujja. Igazán ízletes, túlságosan is az. Kissé belefeledkezem az élvezetbe, így a másik nyögése térít magamhoz, ami bizonyosan nem élvezettől hagyta el az ajkát, ami kissé sajnálatos, de érthető. Érzem, ahogy küzd, ahogy saját fizikai erejével próbálja ostromolni a fogva tartó hatalmamat, így engedtem neki. Kíváncsiságom miatt engedtem neki, mert érdekelt a cselekedete, de csalódnom kellett. A gyűlölete nem volt erős már, félelme arra ösztönözte, hogy meneküljön. Figyeltem, ahogy fürge léptekkel, szinte ugorva éri el az ajtót, majd feltépve azt eltűnik mögötte. Fejemet megcsóválom, kis csalódott vagyok, hogy most kezdhetek mindent elölről. Lassan veszem fel füst alakomat, hogy teleportálva megelőzhessem. Ostoba, ha valóban azt hiszi, futni hagyom, vagy nem érem utol. A lépcső legtetejére érkeztem megelőzve a farkast, előtte állva, hogy megállítsam. Mosolyogva figyelem, ha átakar jutni, azt rajtam keresztül kell megtenni-e. – Nem hittem volna, hogy ennyire udvariatlan, hát nem tanult semmilyen illemet? Igazán rossz modorra vall, hogy képes magamra hagyni tekintve, hogy Ön hívott ide…- lassan lépkedtem lefelé a lépcsőn, hogy előbb-utóbb találkozzon velem. Én vagyok a végzete és még nem is játszottunk. Mégis faképnél hagy… Bosszantó. Erőm neki csapódott, hogy lelökje a lépcsőről, s visszatolja oda, ahonnan elindult. Szép kísérlet volt, ám fölösleges, csak azt érte el, hogy egy kicsit kiábrándultam belőle, s tudom, hogy taktikát kell változtatnom. Hatalmam végig törölte vele a padlót, s a földön feküdt, mire odaértem hozzá. Nem siettem most sem. – Nem szeretek fogócskázni, azt hittem ennél egy kicsit bátrabb egy farkas, de most kiderült, hogy csak egy farkasbőrbe bújt báránnyal van dolgom… - rátelepedtem hát mellkasára, kényelmesen elhelyezkedve rajta, lábaimat keresztbe vetve. Megpofozgattam kicsit arcának érintetlen felét, hogy a falfehérsége némi piros életet leheljek. El fogom érni, hogy gyűlöljön, azt hogy magát is gyűlölje, mert eddig még nem sikerült elérnem. Zakóm benső zsebébe nyúltam és cigarettatartómat halásztam elő, majd kinyitva egy cigarettát helyeztem a számba, s meggyújtottam.
– Remélem, dohányzik…- szóltam a cigarettával a számban, míg eltettem a gyújtót és a cigarettatartót. Az égő cigarettát a farkas szájába nyomtam. Egyelőre még nem az égő felével kínálva meg. – Ez majd motiválja, hogy visszafojtsa a hangját, mert ha kinyitja, a száját megégeti azt a gyönyörű arcocskáját… Vannak hátrányai is, hogy nem hallom majd nyögéseit, vagy sikolyait is, de legalább nem fog tovább beszélni, mert már kezd kissé dühíteni meggondolatlan szavaival. – jegyeztem meg, majd mosolyogva kezdtem gombolni az ingét, hogy megérinthessem pőre, forró, makulátlan bőrét.



avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   Szer. Május 06, 2015 2:48 pm


Basszus, basszus, basszus.
Rohadtul nem számított erre.
Mármint de, épp hogy kurvára számított erre. Az, hogy megidézett egy pokolfajzatot, máris egyenes, vissza nem váltható jegy a pokoli vidámparkba – ahol minden csupa móka és kacagás, persze, ha-ha –, és basszus, tényleg nagyon számítania kellett erre. És mindennek ellenére is megidézte.
Mert ő ilyen kibaszottul okos és eszes, meg a többi jelző.
Egy nagy rakás szerencsétlenség.
Ostoba.
Szerencsétlen.
Hülye, kretén, és ezek.
Minden jel szerint a mai éjszaka az ő utolsó, felbecsülhetetlen éjszakája, ahol nem egy nőt fog döngetni, ahogy anno elképzelte, mint halála előtti utolsó feladat a bakancslistáján – nem, valószínűleg a szart is kigyepálják belőle.
Minden jel szerint rimánkodni fog azért, hogy meghalhasson.
Minden ígérete ellenére, sírni, zokogni, üvölteni fog a megváltó halálért, mert képtelen lesz elviselni azt a fájdalmat, amit a bukott angyal tekintete ígér.
Mert ígéri azt a fájdalmat, szavak, jelek nélkül; elég csupán a feneketlen íriszekbe bámulnia, hogy tudja: nem fogja megúszni szenvedés nélkül.
A jellegzetes, simulékony modor is erre enged következtetni: a néma ígéretekre, a fájdalomra, a kínszenvedésre.
Ez mind benne van a tekintetében, és a francba is, maga a tettvágy is ott van.
Ahogy telnek a pillanatok, úgy gyűlik, fortyog őbenne a félelem, elnyomva, leszorítva a haragot, a meggondolatlanságot. Sokkal inkább tekinti már átoknak a forrófejűségét, mint áldásnak; amikor a munkáját végzi, örül a vérmérsékletnek, ami annyira jellemzi a fajtáját, aminek köszönhetően hatékonyan dolgozik – többek ellenkező véleményének dacára –, most viszont… most viszont a francba is, rohadtul nem áldás a forró feje.
Most gyűlöli azt, hogy farkas.
Voltaképpen mindent gyűlöl, ami a farkasléttel áll kapcsolatban; gyűlöli a beharapóját, a volt falkát, a mostani falkát, gyűlöl mindent, ami ehhez köthető.
Saját magát is gyűlöli.
– Még te segítesz nekem azért, hogy a gyűlölőd lehessek? – morran fel, aztán rekedten, karcos hangon felnevet. A rohadékja hülyének nézi, a hangjából maró savként csepeg a gúny, nyilvánvaló; a tudat, az, hogy mindezzel tisztában van, ismét felkorbácsolja a haragját, noha a teste most tehetetlen. Érzi a tudatára, a végtagjaira fonódó, fekete, gyilkos erőt, ami másodpercek alatt összeroppanthatná minden csontját, és – és érzi, hogy az iszonyat egyre magasabbra csap a hullámaival. Nem akar sikoltozni, fájdalmasan nyögni, mégis érzi, hogy egy szánalmas, gusztustalan kis nyüsszenés készül feltolulni a torkán, amit hiába próbál meg lenyelni, képtelen rá.
Akarata ellenére nyüsszen fel, mint az oldalba rúgott kutya, és ha tehetné, a szája elé kapná a kezét, és a tenyerébe köhögne, hogy megpróbálja álcázni a hangját.
De csak tehetetlenül áll, az alsó ajkába vájja a fogait, hogy gátat szabjon a tehetetlen káromkodásáradatnak, ami már érik a mellkasában, a hangszálaiban egy ideje.
Tudja, hogy minden egyes szavával a maga sírját ássa, még ha nem is akar voltaképpen meghalni.
Teljes mértékben ellentmondasz magadnak, Swanson, morogja egy hang a tudatában, valószínűleg a volt alfáé.
Vagy a mostanié?
Már nem tudja.
A saját hangját is alig tudja felismerni, azt az elesett, szánalmas kis morranást, ahogyan megszólal.
– A pillantásod helyett inkább a késedet használnád? – bukik ki belőle a meggondolatlan kérdés, aztán: – Dugd fel magadnak azt a kést, ha van olyanod egyáltalán. – És az ajkába mar ismét, saját magán elhűlve, megdöbbenve. Hogy lehet ekkora balfasz?
Ó, drága jó ég, hogy lehet?
Az érintések – noha a kéz láthatatlan – a bőrére égnek, bekúsznak az inge alá, és érzi a derekán, a térdén, a combján – érzi mindenhol. Borzongás fut fel a gerince mentén, a tarkóján felmerednek a hajszálak, és libabőr kúszik végig a karján, fel a vállakig.
A farkasa morog a fejében, visszhangzó motordübörgés, és a tekintete az akarata ellenére izzik fel borostyánszínben, ahogy a bukott angyal szavai végigcirógatnak minden porcikáján.
Undorodó hang formálódik a torkában, de képtelen kiadni magából.
Egyszerűen benn reked, a lélegzetével együtt.
Ahogy a férfi nekidől, szinte odafészkeli magát, teljesen elnémítja.
Az ő testének szoruló test hidege, kegyetlensége egyszerűen elrabolja minden szavát, az undor, a hitetlenség üvölt a koponyájában, üvölt, üvölt, üvölt, és még arra is képtelen válaszolni, amit az a rohadék a lányáról mondott.
Nem fog könyörögni.
Most már nem.
Nem adja meg azt az örömet, hogy könyörögni hallja őt.
Nem, nem, nem!
Aztán a férfi már az arcát sanyargatja; a körmével szántja fel a bőrét, és a felszakított seb megtelik vérrel, és a vér végigszántja a felső hámrétegét, le a nyakáig – mindvégig érzi a hőjét, érzi, ahogy a vércsepp lefut.
És aztán érzi a bukott angyal nyelvét is, és akaratlanul, ismét felnyög, most már hangosabban, a szája tátva marad, a szeme kikerekedik, és ő a plafonra bámul, reménykedve, hogy valaki meghallja, de nem, nem, a ház néma marad.
A picsába.
És aztán: szabad.
Gondolkodás nélkül perdül meg, hogy mentse az irháját, hogy megkereshesse azt a köcsög Klaviert, aki ugyanolyan, mint ez, és mégis más, és az angyalt akarja, védj meg, védj meg mindkettőnket, lüktet a tudatában, ám – ám megtorpan, amikor már a lépcsőn van, mert a lépcső tetején már ott van.
– Jól elvagy te magadban is! – vágja rá, és már nyúlna a fickó zakójáért, hogy belekapaszkodhasson, aztán nemes egyszerűséggel lerántsa, majd lelökje a lépcsőről, de – de a fickó erősebb nála.
Mire észbe kaphatna, már lefelé repül, a menetszél a hajába kap és a fülébe fütyül, és minden lélegzet kiszorul a tüdejéből, ahogy landol.
A tekintete a bukott angyal arcán függeszkedik, és pillanatokig – de ezek a pillanatok óráknak tűnnek – képtelen levegőt venni.
Aztán – mintha a cigaretta nyitná meg a levegő útját – nagyokat kortyol az oxigénből, akár a fuldoklók, és kiköpi a szálat.
– Takarodj innen! – bömböli olyan hangerővel, amennyire csak képes felemelni a hangját. Mocorogni kezd alatta, de az, hogy a férfi nekilátott kigombolni az ingét, lebénítja őt, és iszonyodva bámul rá. A farkasa most csendben kuporog a tudata leghátsó szegletében, és reszketve bámul maga elé.



avatar
II. Olympia Falka
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : ○ the beast howls in my veins
Gif vagy kép :
Play-by : Jensen Ackles
Vonal1 :
Faj : vérfarkas
Posztok : 115
Kor : 367 év
Lakhely : Olympia
Rang : II. olympiai falkatag
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : sosincs egyedül, egyezzünk ki ennyiben.
Különleges képesség : alakot vált, mesterien kiabál, és tud pókerezni. na ki a jani?!
Foglalkozás : nyomozó (hadnagy, bűnügyi)
Felöltött alak : száznyolcvanöt magas, zöld íriszű férfiállat
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
It's not so wise, if you try to run || Adramelech vs. Jonah Swanson
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-