Fangtasia klub, 21:45. - áll az sms-ben.

21:44 -villan fel a számsor a kijelzőjén, gúnyosan kinevetve amiért képtelen volt időben elszakadni az ügyeitől, és máris késésben van. Rá nem jellemző módon szitokszavakat morogva próbálja elsüllyeszteni a kis készüléket a táskájában, miközben beáll a - még - nem annyira hosszú sorba. De mintha nem csak az idő, de a telefon is csak nehezíteni akarná, és kigúnyolni, minden igyekezete ellenére sem akar becsúszni a táskájába. Bár lehet a lihegés miatt van, magassarkúban nem könnyű futni, ő mégis 2 sarkot végigsprintelt, mert nem akart késni - nagyon. Most pedig itt tipeg a sor végén, és az a kis készülék se akarja az igazát. De végül enged, így engedi őt magát is kipillantani a sorból. Idegesen rágcsálja a száját, tényleg nem szokása késni, főleg nem ilyen találkákról. Nem valami bűnös élvezetre készül, Elisabeth tudta nélkül, sőt, neki is bejelentette, hogy ma találkozója van este, de igyekszik haza. Hisz ma csak időpontokról, és beosztásról lesz ró, jó esetben pénzről. Kíváncsi milyen az edző, akinek megszerezte a számát. Elhatározta ugyanis magában, még a Vincente-el való találkozás után, hogy keres egyet. Még nem volt képe felhívni azt akit a férfi ajánlott, de talált egy másik nevet, aki állítólag jól, és megfizethető áron izzasztja meg, és a végén jobb esetben magára is tud erőltetni valami kis önvédelmi mechanizmust. Vagy legalább tanul pár fogást, és megtanul gyorsan és sokáig futni. Igen, már az is hasznos lenne számára, ha nem csak állna, és félne, ha megtámadják.
- Szerencséd, hogy a szőkék a gyengéim, kicsit igazítsd meg magad bent, kislány. - a hangra a kidobóra pillant, észre sem vette, hogy idáig eljutott, míg gondolkodott. Hálás, és kissé zavart mosolyt küld a nagydarab kidobó felé. Nem lenne ildomos magára haragítania azzal, hogy visszaszájal valamit a másik kinézetéről. Amúgy sem nagyszájú, de megnézné a nagydarab férfit, amint két sarkot fut kopogósban! Végül némán lép tovább, és sétál bel, de ahogy megérzi a légkört, meg is torpan. Túl ismerős neki ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja. És ahogy körbepillant, a gyanúja be is igazolódik, vámpírok. Szisszenve húzza magához közelebb a táskáját, önvédelmi mozdulatként, ami szinte ösztönből jön neki, és hátrál. Fel kellett volna mérnie a helyet mielőtt idejön. Ha megint valami gondba keveredik, Elisabeth már nem fogja megbocsájtani neki! És ezt végképp nem akarja kockáztatni, még egy lehetséges edzővel való beszélgetés miatt sem. Meg is perdül a sarkain, és kifelé venné az irányt, de egy test az útját állja. Így tompa puffanással áll meg a sziklaszilárd mellkas előtt, és hátrálva párat, néz fel az útját állóra. Az illető szinte meg sem várva bármiféle reakciót is tőle, erőszakosan nyomul az aurájába, ujjai már a karján simítanak fel. - Hmm....hova olyan sietősen? Csak nem megrettentett a hely? Had vezesselek körbe velem nem esik semmi bajod... - dorombolja a mély bariton hang ami a férfi ajkai közül szökik ki, ajkai egyre közelebb hajolnak, kedves, negédes mosolyra görbülve, de a szemében nincs más csak éhség. Rora szája kiszárad, és idegesen próbál nyelni, mindezzel egyetemben hátrálni is, de a vámpír csak követi, mintha egy táncot lejtenének, a halálosabbik fajtából. Próbál ellépni tőle, oldalra szökken, de mintha tükör lenne előtte a másik épp oly mozgékonyan moccan. - R-rossz helyre jöttem....és mennék is. - pillant fel, majd ismét kékjeit a padlóra, és a másik háta mögé szegezi, már amennyire képes elnézni mellette, mivel elé táncol újra és újra. - Ugyan, ha nem jó helyre jöttél, miért vártad ki a sort, míg beengedtek? Nem árulnak itt zsákbamacskát, tehát egyértelmű mire vágysz.. - csapja le a magas labdát a vámpír, és tovább nyomul, ujjai már Rora hajába túrnak, másik a derekára kulcsolódik. -Szóval te az a fajta vagy aki kéreti magát? Azt a játékot is szívesen játszom... - rántja magához, az esetlenül, de határozottan tiltakozó Rorát, aki ökleivel támaszkodik a sziklakemény mellkasnak, és próbálja tartani a távolságot. - Hagyjon békén! Nem akarok magától semmit, főleg nem hogy megcsócsáljon! - hangja minden kiejtett szóval egyre határozottabb, ahogy a helyzete egyre kétségbeejtőbbé válik. Bokán rúgja a vámpírt, és próbál szabadulni, de az ujjainak szorítása túl erős ahhoz, hogy szabadulni is tudjon, csak vergődik. Végső elkeseredésében, miközben a vámpír fogai már túlságosan is közel járnak a nyakához, sikít. Kiabál. Segítséget kér, mert másképp megint büntetést kap, másként megint fél, hogy elveszik....
Szerencséjére épp időben hámozzák le a biztonságiak róla a vámpírt, aki ellenük már nem tiltakozik annyira, bár az egyik felé csattan az agyara, de hamar helyre rázzák. Düh önti el, ahogy nézi a vámpírt, aki majdnem megharapta, és megint csak azt kellett tapasztalja, hogy képtelen megvédeni magát. Elege van az alárendelt kisegért szerepből, főleg ha ő maga az adott helyzetben nem akar az lenni. Elegen tartoznak már így is fölé, és unja, hogy mindenki ledominálja, még akkor is ha azt ő maga nem élvezi, és nem is akarja! Dühös arccal lép oda a kidobók által fogott vámpírhoz, és nekiesik. Kikelve önmagából rúgja újra és újra sípcsonton, és ököllel püföli, mígnem őt is le kell fogják. Még mindig a felindultságától fűtve szuszog, és dühös, agresszív pillantásokat vet a férfi felé. - Na jó, irány a főnök! Ott rendezzétek le a vitát, és ne itt, ahol mások szórakozni akarnak! - szól az egyik, és keresztülvezetik őket a tömegen, egyenesen a főnök irodájába.....