Nem vártam sokat, csupán csak egy napot, hogy visszamenjek annak a bizonyos tettnek a színhelyére, hogy a szegény öreget végső nyughelyére tegyem, pont a halott felesége mellé. Ahogy ott álltam a frissen betemetett hant fölött, gondolatok százai rohamozták meg az elmémet, és akárhányszor csak behunytam a szemeimet, újra és újra magam előtt láttam az öreg beesett arcát, megfáradt tekintetét. Nem félt. Inkább mintha fel lett volna készülve az egész támadásra. De hisz mit gondolok? Egyértelmű, hiszen haldoklott. A rák már teljesen felemésztette belülről. Csak napjai voltak hátra. Talán még hálás is nekem ott a túlvilágon azért, amiért megelőlegeztem neki, hogy hamarabb a felesége mellett legyen, és hogy megszabadítottam az utolsó napjainak gyötrelmes perceitől. Ezzel a helytelennek tűnő tettemmel csak megkönnyítettem a helyzetét, és felgyorsítottam azt a folyamatot, ami hamarosan így, vagy úgy, de végbement volna az öregben. Nem szenvedett sokáig. Csak az az egy röpke perc lehetett fájdalmas a számára, amikor megérezte fogaimat a nyakába vájni. Utána már minden gyorsan végbement. Gyakorlatilag elvérzett. A mai napig bizton állítom, hogy nem az ölni akarás, és nem is a vér íze voltak azok a tényezők, amiért végeztem az öreggel. Egyszerűen csak eluralkodtak rajtam a vámpír ösztöneim, és tudtam, hogy ha nem jutok hozzá rövid időn belül friss, meleg emberi nedűhöz, akkor nekem befellegzettek. Már pedig van még hátra 305 évnyi rendezetlen ügyem, amikben tisztára akarom mosni a nevem, és ott van még Aisha is, aki... nos, aki talán csak egy újabb elérhetetlen vágyálom volt. Hát ilyen ez. Hiába, nincs mit tenni. Ez a föld, ez a világ nem arra született, hogy a magunk fajtákat magába fogadja. Előbb, vagy utóbb, de az anyatermészet ignorálni fog a felszínéről mindent, és mindenkit, aki több puszta hús-vér halandónál. Olyan ez, mint amikor az anya elveszíti magzatát, mert a szervezete kilökte magából. Érezte, hogy selejt lesz, és nem tudta kihordani. Mi is pontosan ilyenek vagyunk.
Selejt melléktermékei a létnek. Nem illünk ide. Nekünk nem szabadna léteznünk! Démonok, vámpírok, vérfarkasok, hibridek. Mind-mind keverék, életre alkalmatlan korcsok vagyunk!
Fölöslegesen áltattam magam azzal, hogy majd beleolvadok a halandók átlagos világába, és együtt tudok élni velük, a szokásaikkal, amikor a vérszomj, a vágy, hogy minden, az utcán szembejövő embernek átharapjam a torkát, egyre erősebben a felszínre tör bennem, és már alig tudom visszatartani ezt az állatias ösztönt. Az egyetlen megoldás, ami maradt még, az a tasakos vér. Sokáig képes volt csillapítani a mardosó éhségemet, de már egyre kevésbé bizonyul hatékonynak.
A mai nap is pontos, alaposan kidolgozott tervekkel jöttem ide. Egyszerű volt láthatatlanul beosonnom a ruhatárba, hogy magamhoz vehessek egyet az itt dolgozóknak kötelező kórházi viseletből, így beleolvadva a tömegbe. Még egy névtáblám is van. Valami Cameron O'Brien. Biztos Ír, vagy Brit a pasi. De mindez most mit sem számít. A lényeg, hogy lehetőleg mindenféle feltűnősködés nélkül elintézzem azt, amiért itt vagyok. Mágnes kártya, kattan a zár, az ajtó csukódik mögöttem, kamera kiiktatva és már térdelek is a hűtőszekrény előtt. Ma nem válogatok. Szorít az idő. Egyszerűen csak kikapom az első kezem ügyébe akadó tasakot, kiharapom a tetejét, és szívni kezdem a benne lévő vöröslő, jeges nedűt. Szemeim feketén izzanak fel a légkondicionált, félhomályba burkolózott helységben. Az első tasak elpusztítása után hörögve letörlöm a számat, és már jön is a következő. A szinte már csaknem fekete, megdermedt vér lágyan hömpölygő patakként csurog le szám széléről, onnan tovább pedig államra. Érzékeim felerősödnek, a bennem lakozó vadállat ébredezni látszik, és bár hallom az ismerős lépteket, érzem a pacsulijának szagát, mégsem hagyom abba. Még akkor sem, amikor az ajtó nyílik, és csukódik, hogy aztán az ismerő női hang belerondíthasson ösztönös táplálkozásomba. A csupán csak félig kiürült tasakot elemelem a számtól, és továbbra is háttal térdelve a nőnek, kinyújtom oldalra a karomat, kezemben a tasakkal, hogy egy könnyed mozdulattal összeroppanthassam a zacskót, amiből így -mint a vulkánból kitörő gejzír-, majdnem a plafonig spriccel a vér.
-Úgy látom.... - Kezdek bele, és továbbra sem tisztelve meg pofásabbik felemmel, ráérősen kiroppantom elgémberedett ízületeimet.
-...nem voltam elég világos, amikor azt mondtam, hogy tartsd magad távol tőlem! - Halkan beszélek, hangom mégis túlcsordul a benne lakozó fenyegetéstől.
-Ezennel tényleg veszélyes vizekre eveztél, halandó! - Ekkor -mintha csak teleportáltam volna-, már ott állok közvetlen előtte, vérrel áztatott ujjaimmal fenyegetően fogva közre a nyakát, egész testemmel a falnak préselve őt. Orrcimpáim kitágulnak, ahogyan magamba lélegzem a vérének illatát. Az övé más, édesebb, lédúsabb, mint azoké a mirelit szaroké ott a hűtőben. Kedvem támadt belekortyolni. Érezni akarom a nyelvemen, a torkomon, ahogyan az ő meleg, éltető, erővel telt vörös testnedve újra életet lehel belém.

16+

Minden újabb korty, hörgő légvétel egyre inkább előbbre csalogatja azt a bizonyos, az ösztönei által vezérelt lényemet, aki több száz éven keresztül uralkodott a testem felett, és akit sikerült hosszú időre visszaszorítanom, de most újra vissza akarja szerezni a hatalmat, és én egyre gyengébb vagyok, hogy visszatartsam.Mindent bekebelező árnyéka újra és újra magáévá teszi azt az énemet, ami képes uralni a vérszomját. Ám minél többször veszek magamhoz vért, annál inkább halványulni látszik a remény, miszerint egyszer talán nekem is esélyem adatik egy normális, halandókéhoz hasonló életet élnem. Hamarosan már nem marad más csak a kínzó vérszomj. ami -akárcsak egy időzített bomba-,időt sem hagyva ketyeg bennem, és minden egyes alkalommal, amikor eljön az ő ideje, alig várja, hogy kiszabadulhasson, és a tömegbe lőhessen. Sokáig küzdök, próbálom kitalálni, hogy melyik zsinórt kell elvágnom ahhoz, hogy hatástalanítani tudjam a bennem ketyegő szerkezetet, de az nem vár addig, ameddig kielméskedem a dolgot, sípol, robban, és mindent a levegőbe röpít maga körül. Hirtelen minden eddigi elhatározásom, humánus gondolkodásmódom, a vérszomj elleni megszállott küzdelmem semmissé lesz, és újra elönt, újra az árnyéka alá csalogat, és maga mellé láncol, hogy józan, elhalványult felem csupán csak a szakaszvonalról nézhesse végig az elkövetkezendőket. Hirtelen minden valaha volt emberség kihal belőlem, és csak a gyilkos ösztönök maradnak ringben. A meccset megnyitó gong felhangzik, és az elmém józanabbik fele végleg kikapcsol.
-Talán simogatást vártál?! - Szánalomra méltó, és egyben nevetséges ez a nyamvadt kis szuka, ahogy játssza a kemény nőt. Végtelenül bosszantó kis tünemény, ugyanakkor kedvet érzek arra, hogy a legaljasabb, legmegalázóbb módokon küldjem az öreg nyomába, annak ellenére, hogy tudom, ő már egy sokkal nehezebb falat lenne. Ő nem nyugodna bele olyan könnyen a sorsába. Ő küzdene, és pont ezért tűnik olyan izgalmasnak.
-Azt kell, hogy mondjam, ócska humorodból ítélve, nem lehetsz valami túlkoros. - A füle mellett suttogok, homlokomat a falnak szorítom, vér mocskolta ujjaim már koránt sem szorongatják a kecses hattyú nyakat, helyette lejjebb csúsznak, hogy vértől ragadó körmeim végigkaristolhassák egyre inkább mélyülő dekoltázsát.
Szemeim meredten fókuszálnak a nyakán pulzáló, és vérrel telt vénára, majd követve kezem imént megtett útját, hamvas, hófehér kebleit kezdem el szuggerálni. Lehetetlenül világos, és makulátlan bőrén minden egyes vérrel telt kapilláris átüt, és hívogat, akárcsak góbi sivatagban bandukoló zarándokot a frissítő víz gondolata.
Szemfogaim fájdalmasan alsó ajkamba marnak, ujjaim pedig nyaki vénájára tapadnak, hogy mintegy így tapasztalhassam meg vérének eleven, eszement pulzálását. És, hogy eközben a bennem keringő vörös nedűvel mi történik? A válasz nagyon is egyszerű! Egy bizonyos pont felé kezd el áramolni. A farkam követelőzően feszül neki a kórházi göncnek, és a nőért könyörög.
A színek, a hangok, minden összefolyik, kezem pedig nyakáról felfut a tarkójára, hogy ujjaim rámarhassanak hajtűjére, amit kitépve dús loboncából, olyan képet kaphassak erről a csábító kis szukáról, amilyet én akarok!
Minél inkább arra gondolok, hogy mennyire jó lenne a testének minden egyes pontját végig kóstolni, megízlelni, felfalni, annál jobban erősödik bennem a vágy, hogy meg is tegyem.
-Meg-foglak-ke*élni. Durván! - Nem kérés volt, nem is puszta üres szavak, hanem őszinte kijelentés. Az állat, a vérére éhező, ösztönei által vezényelt vámpír beszél belőlem, és mint uralkodó kankutya, aki így akarja fitogtatni erejét, birtokló merevedésemet csípőjének dörzsölöm, már-már átszakítva a rajtam, és rajta lévő textíliát is egyben, de holmi apróságokkal miért is foglalkozna ez a vérszopó vadállat, amikor éppen az imént kínálta fel neki magát egy kiválasztott?!
-Olyan lesz, mint még soha! - Zihálom füle mellett, kezeim pedig egymás tempójában haladva csúsznak le combjára, onnan pedig hátra, hogy formás seggébe marhassak. A tenyereimbe simuló halmok páratlan érzésére felhördülök, és teret engedek magamnak a rövid, falatnyi kis textília alá, hogy közelebbről is megtapasztalhassam elevenségét, bőrének forróságát.
-Inni fogok belőled, és nem állíthatsz meg! - Mintha csak manipulálni akarnám, úgy parancsolok rá, mindvégig elszántsággal telt szemeibe bámulva. Akkor sem szakítom el tekintetemet bogárszerű sötét szempárjáról, amikor lassacskán térdre ereszkedem előtte, amikor körmeim csípőjének két-két oldalába marnak, és amikor szemfogaim célt érnek combjában.

Agyam másodpercek töredéke alatt borul el. Olyan ez, mint amikor a tavaszi napsütésben úszó táj fölé viharfelhők gyűlnek, és váratlanul lecsapnak. Az addig nyugodt, békés környezet viharos csatatérré alakul.
A vér éltető, édes szaga -akárcsak egy újfajta, ellenállhatatlan kölni-, mindent körülleng, megszáll, és anélkül taszít a lábai elé, mint csaholó, rabszolga dögöt, hogy te csak egy pillanatig is, de ellenálhatnál kínzó, édesgető csábításának.
A kiválasztott nő vére, akárcsak friss, jeges vizű csörgedező patak több napos sivatagi szomjazás után. Több száz éves halott szívem mintha csak egyszerre lüktetne a bőre alatt pulzáló, oly' csábító, és lédús ütőérrel, amiben a világ legkülönlegesebb vére csörgedezik.
Ahogy ujjamat birtoklóan hozzányomom, egész testemben remegni, bizseregni kezdek. Megmagyarázhatatlan, vad, ösztönös vágy lobban bennem a nő iránt, ami egyre inkább azt diktálja, hogy szipolyozzam ki az összes vérét, tegyem magamévá, és birtokoljam egész testében!
Izgalmas, ugyanakkor izgató a gondolat, hogy milyen lenne az éhségtől lüktető fogaimat a bőrébe vájni, ágaskodó, uralhatatlan férfiasságomat pedig keményen, és dominánsan megmeríteni benne, és a végkimerülésig pumpálni.
További szavai már csak üres, jelentéktelen, összefolyt szavak halmaza, amik lágy, tavaszi szellőként suhannak végig elborult elmémen, nyomot sem hagyva ott.
Már csak a vágyakozó hörgésemet hallom az agyamban, amikor kezeim formás fenekébe marnak. Szinte fáj, ahogyan férfiasságom újra és újra nekifeszül az őt akadályozó textíliának, hogy aztán keményen döfködhesse a kiválasztott szentélyét.
Teljes öntudatlanságomban szisszenek fel, éles szemfogaimat alsó ajkamba vájva, mikor a nő karmai késként hatolnak a hátamba. Édes, kínzó gyönyörűség, ahogyan elfogadja a játékszabályaimat, és mintegy kihívásként tekintve kíméletlen bánásmódomra, ő is hasonlóban részesít engem, még feljebb korbácsolva ezzel kéjtől duzzadó, megállíthatatlan vágyaimat, a bennem tomboló állatias ösztöneimet, amiknek eleget is teszek első lépésben annyival, hogy a combján duzzadó, egyik vérdús eret úgy tépem fel, akárcsak oroszlán az elejtett gazella húsát.
Szemeim izgatottan felizzanak, ahogyan az első cseppek a számba áramlanak, és extázissal borítják be az elmémet.
Nyögésem elhaló, mégis egyértelműen tudatja célomat, ki nem mondott vágyaimat. Ekkor érkezik az első kiábrándító, észhez térítő pofon egy kemény állon térdelés formájában. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az ő vérén kívül újonnan az enyémet is érzem-e a számban, de határozottan kedvemre való a kialakult helyzet. Agresszív megnyilvánulása nem tántorít el kitűzött célomtól, inkább csak még jobban kedvet kapok hozzá!
-Ne nevettess, Kiválasztott! Mind ketten tudjuk, hogy mennyire vágyod a vérem ízét, ahogyan selymesen, lédúsan lecsorog a torkodon... - Suttogom vágykeltően, miközben mutatóujjaim fel, és le simítanak hamvas combjain, minden mozdulatommal nagyobb területen kenve szét kiserkenő vérét.
-Játszhatod a kemény harcos nőt, de mindketten tudjuk, hogy időtlen idők óta nem jutottál már hozzá a magamfajták véréhez. A kísértés nagy, az ellenállásod pedig percről percre... megcsappan... - Hangom bűnbe csábító, akárcsak annak a kis ördögnek, aki egész életünkben a bal vállunkon ücsörög, és olykor olykor rávesz a rosszra. Szónoklatom végén kezeim megállapodnak térdhajlataiban, és egy kíméletlen rántással az ölembe húzom, kényszerítve őt arra, hogy lábait csípőmön fonja körbe.
-Érzem, ahogy lüktetsz. Engem akarsz. A véremet kívánod. Megkaphatod, Kiválasztott. - Szemeim mélyre hatolnak sötét, eltökélt pillantásába, felforrósodott bőrömet pedig szinte égeti a mögöttem tornyosuló acél pult, aminek a földön ülve támasztom a hátam, mialatt kutakodni kezdek a fiókokban, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is elengedném tekintetét. Kisvártatva azonban végre célt érek, és a rozsdamentes acélfiókból előkerül a steril penge.
-Én komolyan gondoltam mindent, és állom a szavam. - Szavaim közvetlenül füle mellett sivítanak fel, a penge pedig ebben a pillanatban áthatol nyakam jeges bőrén....