Je te promets

Tárgy: Je te promets Szer. Május 27, 2015 1:47 am

Sosem fordult meg a fejemben eddig, hogy az öcsémre hallgassak. Egyszerűen csak azért, mert az öcsém. Mit tud ő egyáltalán, kis tacskó, semmit nem ért az életből. Hogy is érthetne?! Elvette az első lányt aki hajlandó volt hozzámenni, és aztán képes volt abba az álomba ringatni magát, hogy boldog. Mintha tudná mi az!
Persze, alapvetően az irigység beszél belőlem. Az ő élete mindig is egyszerűbb volt mint az enyém, legalábbis látszólag. Szabályok szerint él, szabályok határozzák meg minden lélegzetvételét, gondolatát, érzését. A szabályok pedig leegyszerűsítenek mindent. Könnyebb általuk az élet, nem kell gondolkodni, dönteni, mert nincs miről. Tedd amit mások diktálnak, élj túl, és talán jól jársz. Én soha nem voltam képes a társadalom normái szerint élni. Nem voltam boldog sem, talán éppen ezért. Szeretem a fivérem, talán az egyetlen lény ezen a világon, akit őszintén szeretek, megmásíthatatlanul. Irigylem őt, a boldogságáért. Én az elmúlt kétszáz évemet azzal töltöttem, hogy nők tucatjait csábítsam az ágyamba. Azt hittem ez a boldogság, ez, a szabadság az, ami bármit megér. Bevallom, idióta vagyok, de hát ezt mindig is tudtam magamról.
S most, hogy újra Párizsban akadt dolgunk, találkoztam egy lánnyal, itt a háború után újra élő, lassanként virágzó városban. Különös nő, egy igazi kuriózum, sokkal érdekesebb mint bárki akivel eddig találkoztam. Egy éve már, hogy először megpillantottam, és ő egy éve rendre elutasít. Na persze nem teljes mértékben, de úgy szólván a hölgy kételkedik a hűségemben – joggal és okkal. Mégis, valami groteszk tréfa folytán kedvelem őt, szeretek vele lenni, amikor éppen nem úgy viselkedik mint egy fúria, akkor egészen szerethető házisárkány. Értelmes, kellemes a humora, a szépsége kivételes, és nagyon erős nő. Talán nem is ismertem hozzá foghatót eddig még.
Az öcsém, ő unszol, hogy állapodjak meg, nem én akarom így. Ő kedveli a boszorkányt, lehet, hogy még nálam is jobban. Tudtommal nem osztozunk a lányon, de ha így is lenne engem nem érdekel, azt hiszem nem lenne jogom szemrehányást tenni Gloriennek, hiszen volt idő mikor túlságosan jó viszonyt ápoltam a feleségével, mitöbb, Josh is az én fiam volt. A kocsiban ülve elgondolkodom ezen, rövid sóhaj hagyja el ajkam, mire öcsém vállamra teszi nagy, lapát tenyerét.
- Így helyes, testvér. Csak egyszer próbálj meg úgy élni, ahogyan érdemes. – halk, semmitmondó bölcselkedés, mint mindig. Tőle nem is vártam mást.
- Hagyj! Megvettem ezt a rohadt gyűrűt, nem?! Mit vársz még tőlem?! Ereszkedjek féltérdre mint egy idióta trubadúr, és kérjem meg a kezét? Én nem vagyok olyan, mint te. – vetem oda az utolsó mondatot fintorogva, mire ő csak a fejét ingatja. Néha úgy érzem, legalább ezer évvel öregebb és bölcsebb nálam. Csillapítja a haragom egyetlen félmosollyal, és azzal, ahogy a szemét forgatja mint mindig mikor dacos gyermekként viselkedek. Ő az én jobbik felem, fogalmam sincs mi lenne velem, ha nem lenne mellettem.
- Valószínűleg már tud Cecile-ről és talán Marie-ról is. Ha peched van, akkor a többiekről is. Mondd, meddig akarsz még ennyire gyermeteg módon ragaszkodni az állítólagos szabadságodhoz? Kérd meg amíg nem késő. Még te sem tudod milyen fontos a számodra. – le tudnám ütni. Komolyan, néha kilökdösném a napra, mikor így kioktat. Nem vagyok se a fia se egy agyatlan kamasz, hogy így… a vesémbe lásson, és pontosan tudja mire van szükségem. Otthonra, stabilitásra, egy szerető asszony ölelésére és csókjaira. Tudja, hiszen neki megadatott, és azóta is folyton csak azt az állítólagos, „csodálatos” szerelmet keresi. Nevetséges. Nevetséges, de igaza van. Egymagában senki nem lehet boldog, a társas magány pedig a legrosszabb, amit csak az idők végezetéig átélhet bárki is.
- Utálom amikor ezt csinálod. – mormolom, miközben a sofőr megáll a házunk előtt, én pedig kinyitom az ajtót. Odakint zuhog az eső, a kövér cseppek pillanatok alatt eláztatnak majd. – Inkább nézd meg hogy van az Úrnőnk. Ma éjjel is egyedül vigyázod majd. – ő röviden bólint, és még akkor is hallom halk, gyöngyöző nevetését mikor becsukom az ajtót. Fajankó, két lábon járó papucs. Belőlem is azt akar faragni. A kulcs hangtalanul siklik a zárba, gondolom már alszik a kedvesem. Sokáig maradtam el, a gyűrű vásárlás okozta stresszt egy bordélyban vezettük le. Kedvelem a táncos lányokat, könnyedek, vidámak, csacsognak és rajonganak a férfiakért, ugyan miért is ne kedvelném őket?!
Hangtalanul osonok be, és veszem le a vizes zakóm, egy pamlagra hajítom, majd a lépcső felé veszem az irányt, amikor furcsa neszt hallok a szalon felől. Az álmoskönyv szerint ez nem jelent semmi jót. Camea még ébren van, a szalonban, én pedig zavartan húzom végig ujjaim vizes tincseimen.
- Jól nézel ki, édes. – közelebb lépek, de érzem, hogy valami nincs rendben, mert ha úgy lenne akkor az ágyban várna rám, és nem itt. – Miért nem alszol még? – szemöldökeim értetlenül vonom össze, furcsa, hogy ilyen higgadt, és furcsa, hogy még nem ugrott se a nyakamba, se a torkomnak. Miről szerzett tudomást, és miért vár vele, hogy elmondja nekem mi az?

Tárgy: Re: Je te promets Szer. Május 27, 2015 4:09 pm

Gavin

Mit tesz egy nő, ha a kedvese házában járva, egy papír akad a kezébe és egy fél mondat a komornyiktól, ami elindítja a hangyát egy nő fejében? Egy lakás hanyagul elrakott papírjai, egy lakás a belvárosban. A komornyik habogása, majd némi varázslat fellebbentése, hogy a komornyik dalolni kezdjen azért cserébe, hogy a szél által ne pörgesd tovább a levegőben. Egy lakás, ahogy egy barna hajú, csinos nő heverészik az ágyban lustán cigarettázva, olyan nő, akinek az alakját te magad is megirigyelnéd és az a csinos, tökéletes arc? Mikor már bebizonyosodik, hogy a kedvesed több vasat tart a tűzben és a tények összezúzzák a szívedet, amit olyan nehezen nyitottál meg? Mit tehet ilyenkor egy nő? Nem, az ki van zárva, hogy emelt fővel távozzak, ez túl nagy sértés a személyiségem és a női mivoltom, méltóságom ellen?! Ezt már, nem hagyhatom szó nélkül, ha még csak egy lenne?!
A komornyik dalolt, neveket sorolt, életkorokat, ismerkedési helyeket. Tud mindent a gazdájáról. Minden mocskos kis titkát ismeri.
- Glorien… miért nem te voltál ott előbb?! – A sóhajtás, ami már semmi nem tud változtatni, hiába is bánod már, hogy nem a fiatalabb fivérbe szerettél bele, hanem inkább a csibészes mosolyú, kócosabb hajú férfiú kellett neked. Mit tehet egy nő ilyenkor? Fogalmam sincsen más, hogyan is döntött volna, de én tudtom, hogy ebből Gavin nem sétál ki és nem is dumálja ki magát, egy boszorkányt, egy nemzetségfőt, nem sebezhet meg így ezen a módon és nem vehet semmibe sem mint nőt és mint mágiahasználót. Szélboszorkány vagyok a szél minden erejével, szeszélyével és szenvedélyével egyaránt, és ideje megismerkednie azzal, hogy mit jelent az a mondás, tetteid következményeit vállalnod kell!
A szalonban, gyertyákat helyeztem el, fényárban fürösztik a szobát, amikor belép, addig csak a kandalló adott meleget és fényt, most pedig sorra lobbannak fel a lángok, hogy fényben fürösszék az egész szalont. Háttal ülök az ajtónak, egy kényelmes karosszékben. Hajam kibontva, ruhám világos zöld és kék, finom kelme. Fűzővel és hullámzó szoknyával, ami minden lépésemre olyan mintha önálló élete lenne.
- Cecil, Julia, Annabeth, Giselle, Adelaide, Bianca, Claudette, Cosette, Édith, Georgette, Héléne, Joséphine… - Neveket sorolok, kártyákat ejtek ki a kezemből, amiket a szél Gavin elé visz, majd egy gyertya lángja fölé lavíroznak és lángra kapnak. – Folytassam? – Kérdezem meg, ahogy lassan elemelkedem a fotelból és talpra állok. Tartásom királynői, eleganciám hibátlan, sokak szerint, igazán gyönyörű nő vagyok, olyan aki bárkit az ujjai köré tekerhet. Még sem voltam képes megtartani ezt az egyet, még is elárult és semmibe vett. Nem számítottam neki, és nem voltam elég. Undorítóan viselkedett velem, erre már mást nem tudok mondani, ám érzéseim még nem költöztek ki az arcomra, még semmit nem látni rajtam, hangom is csak halk és lágy, szinte simogató, ahogy a neveket ejtettem ki és tettem fel neki a kérdésemet.
Végig tekintek a kócos és ázott hajon, a meglepett tekinteten. Mit hitt?! Mit gondolt rólam?
- Bordély… Úgy hallom a Madame házába új táncosnők érkeztek, gondolom a műsor igen szórakoztató volt. Rúd, selyem, bor, némi tűz… egzotikus szépségekkel… - Hangom itt álmodozó, megteszek egy tánclépést, mintha sajnálnám, hogy nem láttam a műsort. Közben a vérem forr, a düh szítja a haragomat, és odakint a szél is osztja dühöm, tépázza a fákat, bokrokat, ostromolja a házat, szaggatja a zsalukat. Odakint már tombol a haragom, felerősítette az esőt, vihart csiholt belőle. Idebent, még csak a gyertyák lángjai kezdenek vadabbul táncolni. Vihar előtti csend honol a szobában.

Tárgy: Re: Je te promets Csüt. Május 28, 2015 8:12 am

Az öcsémnek megvan az az idegesítő, sőt mi több, visszataszító tulajdonsága, hogy szinte mindig igaza van. Ez azért módfelett bosszantó tud lenni, főként ha ezt még az orrom alá is dörgöli, kaján, kárörvendő mosoly kíséretében. Aljas, igazán aljas. De el kell ismernem, hogy nélküle nemhogy a kétszáz ötvenet nem éltem volna meg, de még az ötvenet sem. Más nevelést kaptunk, annak ellenére – vagy épp azért –, hogy ikrek vagyunk. Én szabad voltam mint a közmondásos madár, nem törődtem semmivel, nem bolygatta mindennapjaim semmi sem, nagyjából száz lehettem, mikor hajlandó voltam megtanulni olvasni. Akkoriban nem mindenki vette ilyesmire a fáradtságot, ez mentségemre szóljon. Engem apám személyesen nevelt, megtanított mindenre, ami szerinte hasznos, szerinte az élethez szükséges tudás. Lovaglás, kardvívás, az alkohol mértéktelen fogyasztása fájdalmas másnap nélkül, tánc, csábítás és a nők tárgyiasítása. No igen, ezt mind tőle tanultam mialatt Glorien az iskolapadot koptatta. Számtant, mértant, irodalmat, filozófiát tanult. Ért a gazdálkodáshoz, üzlethez, szép szavakhoz, türelmes és vámpír létére megdöbbentően jólelkű, őszinte és egyenes. Döbbenetesen jó diplomata.
Minden jel szerint Cameaval való viszonyom kapcsán is igaza volt karótnyelt ikremnek. A nő baljósan nyugodt, higgadt, majd amint a lányok nevét sorolja, kártyákat lebegtet. Stílusos, de nem teljesen precíz, ami azt illeti néhány nevet kihagyott. Most szóljak neki, vagy ne? Áh, már úgyis mindegy. A zsebemben lapuló gyűrűre azt hiszem már úgysem lesz szükségem. Elé sétálok, lassan, higgadtan miközben letörlöm homlokomról a lassanként csordogáló vizet. Bőrig áztam. A kisasztalról felveszek egy tollat, és két kártyát, majd csendesen írni kezdek.
- Marie, és Anne-Sophie. – nyújtom felé a két cetlit, hogy égesse csak el bátran ezeket is, nem mintha kommentár kellene hozzá. Ha jelenetet akar, felőlem csinálja. Nem ez lesz az első alkalom, hogy valamely szeretőm rádöbben, hogy nem ő az egyetlen.
Érzelemmentes arccal nézem, amint elém libben, igen, a műsor valóban jó volt, de nem tudom, hogy most ezzel már megint mi baja van? Őt is vittem már magammal ilyen helyre, pontosan tudja, hogy csak iszunk, szivarozunk, élvezzük a táncos produkciókat majd kapatosan és enyhén felajzva hazatérünk. Mint ahogy ma is tettem, tényleg, még csak nem is érintettem egy leányt sem, pedig tény: voltak köztük újak is, és hát sokáig nem lehetnek ismeretlenek domborulataik számomra.
- Most ez a problémád? Vagy elhordasz végre minden világok mocskának, és aztán felmehetünk? Tudod, hogy szeretem a békülő szexet, olyankor vagy a legtüzesebb, drágám. – akármennyire is kihúzza magát, nem ér fel a vállamig sem. Szenvtelen arccal meredek le rá, nem hagyom magam zavartatni a táncoló lángok által sem. Ha fel akarja gyújtani a házat, csak rajta. Mondom, nem ő az első nő, aki azt hitte birtokol engem.
A tőlem megszokott pillantással mérem végig. Ma tényleg gyönyörű. Mármint, máskor is szép, az arca páratlanul tökéletes. Szeretem jeges pillantását, selymes fürtjeit, melyekbe ha a szél belekap, glóriaként keretezik a pofiját. Olyan, mint a festmények angyalai, eltekintve attól, hogy ő kifejezetten kívánatos, domborulatai a tenyerembe simulnak. Meg kell hagyni, hogy kémia az van köztünk, vonz mint egy mágnes, és általában amint három méteren belülre kerülünk egymáshoz, máris kívánom. De ma nem, érzem, hogy ez kemény meccs lesz. Nem azt mondom, hogy tartok tőle, de mégis csak nagy az ereje, és ha dühös, nem ügyel senki testi épségére, a sajátjára sem. A múlt hónapban hozzám vágott egy vázát, amely az illúzióból font falon csattant amit magam elé emeltem. A szétrepülő szilánkok egyike megvágta a kezét, mire azon nyomban a segítségére siettem. Nem magamat féltem hanem őt, egyáltalán nem valami biztonságos ez a sok gyertya, nem akarom, hogy baja essék.
- Tudom, hogy dühös vagy, de mi lenne, ha leülnél és megtartanál valamit a méltóságodból? Ha hisztizel, azzal nem engem döngölsz földbe hanem saját magad, te is tudod. Szeretném, ha nem a megcsalt asszony, hanem a nemzetségfő lenne ma itt, akivel értelmesen lehet beszélni. – utolsó próbálkozásom ez arra, hogy higgadtan kezeljük ezt a problémát. Bár tudom, hogy semmi értelme. Egy nő legyen négy vagy negyven vagy négyszáz, teljesen mindegy. Mindenképpen jelenetet fog rendezni, mert ők már csak ilyenek.

Tárgy: Re: Je te promets Szomb. Május 30, 2015 9:45 pm

- Hogy még ennyi sincsen benned, hogy csendben legyél és hallgass, nem te mit teszel helyette?! – csattan élesen a hangom és a haragom is, aminek köszönhetően a szobában megnő a légmozgás és a lángok táncolni kezdenek, erőteljesebben és vehemensebben. Gavin túlfeszítette a húrt, és innetől kezdve kár minden józan szóért. Megsértett és most még megpróbál megalázni is, mintha csak ennyi lennék, egy olcsó kis nőcske, aki hisztizik és utána ágyba lehet vinni? Tényleg csak ennyi vagyok neki?! Tényleg csak ez kell neki? Sosem szeretett, sosem jelentettem neki többet vagy mást? Mindig is csak egy strigula lehettem neki és semmi több, én pedig szerettem, szeretem és gyűlölöm is ebben a pillanatban, bár megtehetném, hogy kitépem a szívemből és elfelejtem. Őt és ezt az egész megaláztatást. Pillanatok kérdése és egy szemvillanás ideje alatt akkora pofont keverek le neki boszorkányosan, hogy a hangja visszaverődik a falakról.
- Undorodom tőled, Anderson! – sziszegem a fogaim között. Ha nem így viselkedik, talán még lett volna esély a békülésre, de ezzel a mondattal megpecsételte az egészet, kapcsolatunkat, most ölte meg véglegesen. Több vagyok, mint egy ócska ribanc, több vagyok mint egy hisztérika. Nem azért vagyok nemzetségfő, mert ilyen olcsó lennék és semmirekellő.
- Megcsaltál, megaláztál és semmibe vettél, hogy van bőr a képeden ezek után még ilyen szavakat felém dobnod?! – Hajam kavarog az arcom körül szemeim dühtől villannak fel, a vihar odakint hallatja a hangját helyettem is, sikoltanak az ablakok és a zsaluk a szél erejétől. Odakint az időjárás mutatja meg fúria dühömet, de hamarosan idebent is hasonló vihar fog kerekedni, még próbálok gátat szabni a dühömnek, de ez több a soknál?! Az utolsó mondatok, hogy ennyire semmibe vesz, hogy ilyen ostobának néz, szinte hisztérikának?! Mutassatok nekem egyetlen egy nőt, aki ezek után nem változik fúriává?!
Nincs az a nő, aki ezek után képes higgadtnak maradni, nincs az az asszony aki nem érezné magát megalázottnak, becsapottnak és kihasználtnak.
- És én még szerettelek… Bárcsak inkább az öcséd lennél! Bár inkább! – Sikolt idebent a szél helyettem, kivágódik egy ablak, összetörik az üveg és a szél enged az akaratomnak, egy gyertyát felkap a szél, majd még egyet és azokkal célzom be a vámpírt. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy nem reagálnak valami jól a tűzre.

Tárgy: Re: Je te promets Vas. Május 31, 2015 8:15 pm

Alaposan túlfeszítettem a húrt a boszorkánynál. Éreztem, hogy csendben kellett volna maradnom, de nekem persze most is mint mindig járt a pofám. Megbántottam, tudom, hogy bántottam és igazán nem is most, hanem amikor megcsaltam. Minden alkalommal belé mélyesztettem egy tőrt, majd most még forgatok is rajta. Igazi szemétláda vagyok, igaza van.
Meg sem rezdülök, amint képen töröl, sőt még örülök is neki, hogy megtette. Ennél több is járna. Egyetlen pillanatra kiül az arcomra az őszinte megbánás. Nem kellett volna ezt tennem vele. Szeretem a magam módján, amennyire csak képes vagyok szeretni. Nincs rá magyarázatom, hogy miért csaltam meg, arra meg főleg nincs, hogy miért ennyiszer. Azok a lányok a nyomába sem érhetnek, semmilyen téren. Nem ilyen szépek, nem okosak, nem értékes a társaságuk. Nem nyűgöz le a személyiségük, se a humoruk vagy a temperamentumos jellemük. Még az ágyban sem érnek a közelébe sem! Nem tudom miért csináltam, miért kellett így a lelkébe gázolnom, de tudom, hogy ilyen vagyok. Szemlátomást ő ezt kevéssé értékeli és tolerálja. Talán mégsem vagyunk olyan összeillő páros.
- Azért ez mégis csak túlzás! – hördülök fel, mert nem hiszem el, hogy undorodik tőlem. Pontosan tudom, hogy ha akarnám egyetlen érintésemmel ki tudnám varázsolni a bugyijából, kár lenne ezen vitatkozni. Méghogy undorodik! Mindjárt adok neki egy olyan csókot, hogy beleszédül, csak mondjon még egyszer ilyen baromságot!
- Hagyd már a drámát az ég szerelmére! Ha el akarsz menni, menj! Én nem tartóztatlak! – most már én is megemelem a hangom, mert a végtelenségig nem tűrhetem, hogy így beszéljen velem. Ez az én házam, az én életem, és nem hagyom, hogy bíráljon. Egyébként is, ki ez a nő?! Nem az anyám és nem a feleségem, nem engedheti meg magának ezt a hangot velem szemben.
A ház is belenyög Camea haragjába. Az ablakok recsegnek, a tetőről cserepek hullnak a földre. Amikor az ablak betörik, egyetlen vonallá préselem ajkaim. Ami sok az sok. A felém repülő tárgyakat könnyedén kikerülöm, elhajolok előlük, majd a lány elé lépek vámpír sebességgel, és hirtelen kapom el két csuklóját. Nem tartom szorosan, ha akarja kihúzhatja őket onnan egy szempillantás alatt, de akarom, hogy tudja: erősebb vagyok nála, ha másként nem, hát fizikálisan. Centikről bámulok le rá, dühtől zihálva.
- Az öcsém, mi?! Valld be, hogy végig csak ő kellett neked. Azt hittem igazi nő vagy, és bántott, hogy ezt tettem veled. Azt gondoltam nem érdemled meg, hogy így elbánjak veled, hogy megcsaljalak mert azt hittem páratlan asszony vagy. De tévedtem, te sem vagy jobb mint a többi. Ócska rongy, akit két szép szó megszédít, valld csak be! – haragosan szűröm fogaim közt a szavakat, mégis szinte ordítok, majd elengedem a kezét, ha eddig még nem húzta el őket. Válla felé nyúlok, hogy alaposan megrázzam, kirázzam ezeket az ostoba gondolatokat a fejéből, kiűzzem belőle a testvéremet. Megöl a féltékenység, mindig ő volt a jófiú, engem senki sem szeretett, és most megint ez van! Legyen átkozott, nyelje el a föld! Gyűlölöm, gyűlölöm a testvéremet!
Leeresztem a karjaim, mielőtt még bántanám Cameat. Nem, én nem vagyok olyan. Soha nem emelnék kezet egy nőre sem. És őt szeretem, amennyire csak képes vagyok szeretni, annyira csak érte élek, kitölti a gondolataim, létezésem értelme. Soha nem bántanám, és másnak sem hagynék ilyesmit. Megtörten hátrálok egy lépést, majd a zsebembe nyúlok, és megmarkolom a bársonydobozt, amiben a gyűrű lapul. Elvesztettem, én magam űztem el magam mellől ezt a csodálatos asszonyt, és tudom, hogy már nincs visszaút. Soha többé nem lesz az enyém, mert nem érdemlem meg.
- Menj, kérlek. – lerogyok a fotelba, és csak bámulok magam elé, miközben az apró dobozt markolom. – Menj el, Camea, nincs erőm szakítani veled. Inkább hagyj el egy szó nélkül, de a szavaid jobban fájnak, mint valaha képzeltem volna, hogy fájhat bármi is. – hangom erőtlen suttogássá satnyul, és képtelen vagyok ránézni. Ennél jobban el se cseszhettem volna a dolgokat, tényleg.

Tárgy: Re: Je te promets Szer. Jún. 03, 2015 8:02 pm

Szerettem ezt a férfit, és még szeretem is a haragom és a megvetésem alatt. De az ellenszenvem sokkal nagyobb, ahogy a keserűségem és a megbántottságom is. Lehetett volna ez szép és jó, lehetett volna ennek másképpen vége, hiszen ő vámpír én boszorkány, nem élek addig ameddig ő, nem maradhattam volna vele hosszú időn át, hiszen már így is több vagyok mint kettőszáz. De ahelyett, hogy szépen lett volna vége, amikor tudjuk mind a ketten, hogy ideje tovább állnia, ahelyett így ér véget és a döbbenet, ami még ott van a haragom mellett.
Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy undorodom tőle, mert ebben a miutumban igaz is amit a fejéhez vágok, így érzem, úgy érzem, hogy nem bírnám elviselni az érintését. Ha lehiggadok, már nem fogok így vélekedni, de most ebben a helyzetben nem tudnék másképpen sem cselekedni.
Azt akarom, hogy fájjon neki, hogy legyen olyan mardosó a keserűsége és a fájdalma mint amilyen az enyém is, akarom, hogy rosszul érezze magát, hogy szenvedjen ahogyan én is szenvedek a fájdalmamban, keserűségemben és haragomban. Megakarom bántani, azt akarom, érezze amit én érzek és ehhez egy módszerem van. Tudom jól, hogy féltékeny a testvérére, tudom, hogy fájni fog neki, hogy keserű epe lesz ez számára, amit a fejéhez vágok, az ő szavai után és láss csodát, a hatása megvan. A pofon nem volt elég, de ez a mondat, ez, hogy felhoztam neki, bárha a tetsvére lenne inkább az akit szeretek. Tényleg úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne, ha az öccsét szeretném, de ő nem Gavin, nem az a csibészes mosolyú, szertelen, sármőr. Pedig, milyen egyszerű lenne az életem, ha inkább őt szerettem volna és nem Gavint.
Ha akarnám kitéphetném magamat a kezei közül, ha akarnám a hatalmammal is kiszabadíthatnám magamat, de helyette a monológját hallgatva lassan veszem el a kezeimet méltóságteljesen, de a szél még mindig fúriaként örvénylik körülöttem.
- Ostoba vagy Gavin, ostobább mint hittem. Fogalmad sincsen arról, hogyan kell egy igazi nővel beszélni, hogy is tudnád… ?! Rogy…?! – szűröm a szót a fogaim között. De a tettei észhez térítenek haragomból. – Sosem leszel olyan mint az öcséd, messze felülmúl téged… - várom neki oda, amikor elereszt, tudom, hogy ez jobban fáj neki minden másnál. Jobban mintha karót állítanék belé, jobban mintha felpofoznám.
- Ócska egy alak vagy hozzá képest! Benne lett volna annyi, hogy nem csal meg, hanem elém áll a farbával, hogy nár mást akar… de te?! Nem vagy más, mint egy ijedt és elkényeztetett gyerek, azt hittem férfi vagy de be kell látnom, hogy messze állsz attól… - Vágom még neki oda, majd a szél hatalmával az ajtónál termek és hátra pillantok. – Fáj? Hát fájjon is, érezd amit én érzek…. – A szél zúg, talán nem is hallja majd az utolsó mondatom, de talán nem is baj, ha nem hallja meg, hogy mennyire fáj ez nekem is. Nem lelem élvezetem abban, hogy gyötröm, de ugyanakkor elégtétel kell, hogy megtorolhassam a velem szemben elkövetetteket. Többet érdemeltem volna ennyinél, ha legalább lett volna benne annyi, hogy elém áll, hogy mást akar, nem tartom vissza, de ez így? Kilépek a viharos éjszakába, pillanatok alatt ázom bőrig az a néhány méter alatt amit megtettem az úton az ajtótól a kapu irányába.

Tárgy: Re: Je te promets Szer. Jún. 03, 2015 9:07 pm

Camea tökéletes. Még dühében is gyönyörű, lélegzetelállító. Alaposan elcsesztem a dolgainkat, tudom, hogy az én hibám, de nem tetszik a következmény, egyáltalán nem tetszik. Egész életemben, ebben a végtelenül hosszú életben azt hallgattam, hogy az öcsém jobb nálam. Mindig ő volt a rendes, szorgalmas, intelligens testvér. Én pedig a problémás, akivel csak a baj van, akit valójában senki sem szeret. Körülvettek a nők, egész életemben, kényeztettek, hízelegtek nekem, már gyerekkoromban is keresték a kegyeimet az apám miatt. Később magától értetődőnek vettem, hogy ez így van, hogy mindenkivel szexelnem kell, aki csak él és mozog és ringatja a csípőjét. Soha nem tapasztaltam meg a szerelmet, sem azt, hogy milyen szeretve lenni, igazán szeretve.
Irigy voltam a testvéremre, mert a házassága boldog volt, mert Katie szerette, mert rajongott érte. Aztán mikor az ő kapcsolatuk megromlott, mert Andrew rengeteget dolgozott, készséggel vigasztaltam a lányt, hogy bizonyítsam az öcsémnek: az általa bálványozott szerelem és hűség szart sem ér. Hülye voltam, akkor és most is, hogy megbántottam Cameat. Talán később, valamikor ki tudok békülni vele.
- Soha nem is akartam olyan lenni, mint a testvérem. – vetem neki még oda dühösen, mielőtt a fotelba ülnék. – Ha azt mondod ennyivel jobb mint én, biztosan besurrantál már az ágyába, hogy így tudod a dolgot. Ki csalt meg kit, Drágaságom? Róla fantáziálsz mikor velem vagy? – rá sem nézek, túl dühös vagyok. Nem akarom, hogy lássa a szavaival milyen mély sebeket üt rajtam. De csak folytatja, a keserűség ezüstkaróját újra meg újra megforgatja bennem. Kegyetlen egy asszony.
- Ő sem állt volna eléd. Nem olyan szent mint amilyennek hiszed. – oh igen, én ismerem az öcsém! Ha arról van szó, hazudik mint a vízfolyás. Katie soha nem tudta meg, hogy hány zabigyerekkel árasztotta el az ültetvényt a kedves férje, de én igen. Ahogyan azt is, hogy az öreg Mammi-t, a néger bábát kérte mindig, hogy ölje meg a gyermekeket és mondja azt halva születtek, nem kevés fizetség ellenében. És még én vagyok az elkényeztetett, a gyáva?! Szívesen beavatnám őt ezekbe, hogy ne bíráljon engem, de nem teszem. Ha azt akarja hinni, hogy az öcsém tökéletes, én bizony meghagyom ebben a hitében.
Nem szólok semmit, csak hallgatom amint távozik az életemből. A vihar tovább tépázza a fákat, a házat, ablakokat tör be. Tudom, hogy az ő műve az egész. Kezemben a gyűrűvel merengek, majd egy üveg italt ragadok magamhoz. Az alkohol majd segít. A telefon cseng, de nem veszem fel, nem érdekel, megmondtam a testvéremnek, hogy ma ne zavarjon, nem vagyok rá kíváncsi. Csak úgy dől belém az ital. Mikor negyedszer hívnak, dühösen kapom fel a kagylót. De amit mondtak, arra nem számítottam. Azonnal elindultam, vámpír sebességgel szeltem át a tájat, de akkor már tudtam, hogy késő, hiába minden.

Négy nappal később

Négy nap telt el azóta a viharos este óta. Négy napja a purgatóriumot járom meg, egyszerre a pokol összes bugyrával. A lelkem tépték ki belőlem, a maradék jóságot ami bennem lakott. Halott vagyok én is, a testvéremmel együtt. A gyűrűt szorítom, forgatom ujjaim közt. Szerettem a testvérem, bármit is mondtam rá. Egyek voltunk, egy egész két fele, elválaszthatatlanok örökre.
A Boszorkányok völgye előtt állva két nyikhaj állja utam. Nem érdekelnek, félre söpröm őket. Haragom, fájdalmam és gyászom mindennél erősebb, nincs az a lény ezen a világon, vagy a másvilágon aki utam tudná állni. A keserűség erősebbé tesz. Cameat akarom látni, csak őt, képtelen lennék mást elviselni, és képtelen lennék még őt is elveszíteni. Nem megy, nem tudok lemondani róla, nem tudom elengedni őt. Számomra már csak ő maradt és ha most elhagy, ha ellök magától, hát már semmit nem ér az életem, jobb ha kisétálok a napra és elporladok. Úgy legalább nem kárhoztatna az ég arra, hogy egyedül legyek, a másik felem nélkül az idők végezetéig. Nem kellene a bűntudattal élnem, hogy miattam halt meg az öcsém, az én hibám volt, én engedtem el őt, hogy egyedül vigyázzon az Úrnőre.
- Camea? – tudom, hogy ő az, ott a távolban. Egymillió közül is felismerném őt. Szükségem van rá, nem utasíthat el. Képtelenség. – Camea! – közelebb sétálok, tudom, hogy hozzá került valami, ami jelenleg a világot jelenti számomra. A támadók elvitték magukkal az öcsém medálját. A medál tudtommal a lányhoz került, ezek a fajankók azt hitték, hogy engem öltek meg, hát elküldték a nőmnek a „medálom”. Prózai, tényleg. De most vissza kell adnia nekem azt a medált, nálam a helye, a testvéremnek velem kell lennie, nem hagyhatom, hogy egy idegen nőnél legyen. Egyetlen esetben hagynám nála: ha elfogadja a gyűrűt is, és vele engem, megtört, keserű lelkemmel és minden fájdalmammal együtt.

Tárgy: Re: Je te promets Csüt. Jún. 04, 2015 9:04 pm

Megvan az a pillanat, mikor elkap a döbbenet, szóhoz sem tudsz jutni és alig akarsz hinni a szemeidnek? Én is így éreztem amikor a kezembe kaptam a kis csomagot és az üzenetet, amit egy tanítványom hozott el nekem. Vele küldették el hozzám azt a véres papírt amiben néhány sor és egy medál pihent. Az üzenetet vérrel írták, vámpír vérrel, a medál pedig egy kedves baráté volt. Pontosan tudom kié. Boszorkányként megvannak a praktikáim arra, hogy kideríthessem mi az igazság és az olyan kegyetlen volt mint mindig. Nem átverés, nem csak fenyegetés volt, hanem teljesen igaz. Tényleg meggyilkolták és nekem küldték el a medálját, azonban hatalmasat tévedtek, mert ő nem a szeretőm volt. De honnan is tudhatták, hogy a bátyját ismerem és volt közöttünk valami? Igyekeztem diszkrét lenni, de talán Gavin nem volt ennyire óvatos. Mindegy, ennek már semmi jelentősége sincsen, hiszen négy nappal ezelőtt ott hagytam őt és a medált alig két órája kaptam kézhez. Ott pihen az asztalon, gondosan letisztogatva, újra fűzve, hiszen a láncnak a vér nem tett jót. A nap fényénél a vér úgy reagált ahogy az a vámpíroktól elvárható, a medált sikerült megóvnom. Miért nem szóltam Gavinnek? Mert biztos voltam benne, hogy tudja mi is történt. 4 nap telt el az óra, biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt értesült a történtekről. Talán már bosszút is állt azokon, akik ezt tették. Talán visszaadom neki a medált, de nem személyesen, elküldetem majd neki egy futárral. Nem akarom őt látni, nem bírnám őt látni és van bennem női büszkeség, még ennek a tragédiának apropóján sem akarok oda menni. Nem, mert megszánnám, és ott maradnék, hogy utána elbolondítson. sosem fog kibújni a bőréből, gyász ide vagy oda.
- Menjetek most, később folytatjuk az órát. – Halkan szólalok meg és küldöm el a két tanítványt akiket okítottam, amint meghallom Gavin hangját. Félresöpört két boszorkány tanoncot, nem hagyhatom, hogy ez következmények nélkül maradjon. Varázsolok, széllökést küldök felé, láthatatlan erővel taszítok rajta egy hatalmasat, majd felkapatom a levegőbe. Majd hagyom őt a földre hullani.
- ha belépsz más területére add meg a tiszteletet vámpír! – Hidegen, diplomatikusan cseng a hangom. Itt ha felbőszíti a népemet nem ússza meg élve és ezt jobb ha eszébe idézi. lehet a kettőnk dolga miatt nem bántottam komolyabban, de ha itt támad valakinek, akkor a halál fia lesz. Megsiratnám, meggyászolnám, de a népemet védenem kell, nem lennék jó nemzetségfő ha hagynám, hogy bajuk essen. Megértem a gyászát, nem vagyok érzéketlen, de most ettől el kell vonatkoztassam, mint vezetőtől nem ezt várják el tőlem, hogy együtt érezzek vele és pátyolgassam miközben a boszorkányokat bántja. Mert azt a két tanoncot igen is bántotta.
- Részvétem a téged ért veszteség miatt. Fogadd együttérzésemet, Gavin. – Szólalok meg méltóságteljesen, a 4 nappal ezelőtti fúriának nyoma sincsen, most királynőket megszégyenítő eleganciával állok előtte.

Tárgy: Re: Je te promets Vas. Jún. 07, 2015 12:24 am

Camea és a Boszorkányok völgye. Tudtam, hogy itt él, nem ér váratlanul, de még nem jártam náluk. Gondolataim teljesen máshol járnak, még meg kell találnom a merénylőket, bosszút kell állnom. Gondoskodnom kell méltó emlékhelyről a testvéremnek, majd ha már eleget nyalogattam a sebeimet, fel kell építenem az életemet. Át kell vennem üzletei irányítását, vagyonunkat méltón kell kamatoztatnom. Fel kell nőnöm, háromszáz éves létemre most vagyok kénytelen felnőni igazán.
A két tanonc aki elém áll számomra nem jelent semmit, egyetlen mozdulattal söpröm őket félre, hanyatt terülnek el a füvön, de aztán már fel is kelnek. Nem akarok senkit sem bántani, csak menni akarok utamra. Meglep, ahogy a nő rám támad, de valahol megértem őt. Azt hiszem, erre szükség volt, hogy fitogtassa az erejét a tanítványai előtt. Túlzásnak érzem, hogy felemel egy széllökés segítségével, majd a földre ejt, de nem teszem szóvá csak felállok. Bizalmatlanul indulok el felé, túl rideg és távoli, talán még nem is tudja, hogy mi történt?
- Esetleg előfordulhat, hogy nem oktatsz ki az illemről? – olyan, akár egy jégszobor. Fenséges de hideg, nem lobbantja lángra a vérem, nem mozdít meg bennem semmit. Elé sétálok, és megcsóválom a fejem. Gyönyörű, mint mindig, az arcát mintha angyalok faragták volna ilyen tökéletesre. Én ellenben negyedik napja nem zuhanyoztam, nem borotválkoztam, a hajam kócosabban mered égnek mint valaha. A ruhám is ugyanaz, amelyben utoljára látott, arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek. Minek? Bűzlök a cognac-tól és még ki tudja hányféle szesztől amit vedeltem mostanáig, valamint masszív cigaretta szagom is van, mintha meghemperegtem volna egy hamutartóban. Bár a testem nem élő, mint vámpírt a mágia tart mozgásban, de arra is alig tudtam rávenni magam, hogy egyek valamit, a vérben sem leltem örömöm. Egy utcalányt hívtam tegnap a házamba, és megöltem, utolsó csepp vérét is megittam. Ott hever a nappaliban, teszek rá magasról. Semmi de semmi nem érdekel az ég világon. Szemeim beesettek, karikásak, ha ember lennék ez már akkor is aggasztó lenne, de így egyenesen döbbenetes. Annyi könnyet ejtettem, amennyit egész eddigi életemben összesen.
- Veszteség. Együttérzés. Mit tudsz te ezekről? – mormolom reményvesztetten, és hirtelen elhagy minden erőm, térdre hullok előtte a gyepen. Tenyereim a combomon pihennek, fejem lehajtom. Nem fogok sírni előtte, nem és nem! Férfi vagyok, vámpír, háromszáz is elmúltam. Nincs az az isten hogy én ilyen gyengének mutassam magam előtte!
Aztán felpillantok rá. Erős és gyönyörű, szenvedélyes nő. A testvéremnek igaza volt, ilyen asszonyra van szükségem, de elvesztettem őt is. Mindkettejüket elvesztettem, és most pokolian mar a kín.
- Annyira… - elcsuklik a hangom, valójában nem is tudom mit akartam mondani. Hogy hiányzott? Vagy szeretem? Vagy hogy nélküle már tényleg nem ér semmit az életem? Minden fölösleges lenne. – …gyönyörű vagy, Camea. – szinte suttogok, zsebembe mélyesztem a kezem, hogy elővehessem a gyűrűt. Bármi is lesz, neki akarom adni, őt illeti. De még nem merek előhozakodni vele.

Tárgy: Re: Je te promets Hétf. Jún. 15, 2015 7:43 pm

Megcsóválom a fejemet, amikor feleselni kezd velem. De most csendben maradok, méltóságteljesen figyelem ahogyan közeledik hozzám. Nem önmaga, messze van attól a férfitől akit megismertem a személyében. Csapzott, ápolatlan és innen is érzem az alkohol szagát a ruháján a cigarettával együtt, a szél felém hozza és ezen csak újra megcsóválom a fejemet. Széthullott gyászában, nem ura önmagának. de ez nem menti fel a tettei alól, sem azok alól, amiket itt és most követ el. Tiszteletlen és becsörtet más földjére. Az otthonomba, a népem otthonába. Amit nem volna szabad megtennie, és nem kellene így viselkednie velem szemben és a népemmel szemben itt. Nem hagyhatom ezt szó és tettek nélkül, el kell viselnie a következményeket, hogy rendre utasítom és tudatom vele, hogy itt nem ő az úr, itt én parancsolok és az elsődleges a népem védelme. ha tetszik neki, ha nem. Szerintem még kedves voltam vele szemben, hogy csak felkapattam a széllel és a földre pottyantottam, mással már sokkal barátságtalanabb lettem volna és a velem szemben elkövetettek miatt jogomban is állna sokkal kellemetlenebb fogadtatásban részesítenem. Még is részvétre hajlok és finomabban bánok vele, holott szívem szerint kipenderíteném innen. Ő tiport bele a lelkembe.
- Többet Gavin mint amennyit te tudsz… - hangom hideg, kimért. Nincs joga bírálnia engem. Vele ellentétben nem vagyok önző, nem csak magamra gondolok és az életem során volt részem halálban, temetésben és részvétben. Mi itt egy nagycsalád vagyunk, osztozunk bánatban és örömben is egyaránt. Tehát, nem kellene bírálnia, mert meglátásom szerint belém több érzelem és részvét szorult mint belé, holott ő még is csak idősebb nálam, de nem más mint egy elkényeztetett fiú.
Amikor térdre hull előttem, egy intésemmel küldöm el a tanoncokat és a széllel hozatom a kezembe a medált, amit az ujjaim közé zárok és szoknyám a térdem alá igazítva, telepszem le Gavinnel szemben.
- Ezt nekem küldték. – Megfogom a kezét, amiben összeszorít valamit s kihajtogatom az ujjait, ha hagy nekem rá lehetőséget. Ha igen, akkor belehelyezem a medált és a bőrszalagot, uralva az arcvonásaimat. Láttam a gyűrűt, csodálatos darab, olyan amit szívesen viselnék és gyönyörködnék benne, de ez a gyűrű kerüljön inkább a tenger fenekére, más nő ujjára sosem. Kívánom magamban. Én sem fogom viselni, sohasem.
- Sajnálom a fivéredet, sajnálom, hogy elveszítetted őt. – Ujjait a medálra zárom vissza. – De neked nem itt van most a helyed. – Nem fogom elfogadni, nem akarom, hogy feltegye a kérdést, ez sosem működne közöttünk. Gyászában jött ide, gyászában akarja feltenni a kérdést, és mind a ketten tudjuk, ha ezen túllép, újra önmaga lesz és akkor csak fájni fog ez az egész nekünk. Miért kínozzam magamat, miért kínozna engem? Sosem fog tudni megváltozni, mindig olyan marad amilyen, zabolázatlan, aranyifjú, aki falja az életet.
- Nem itt van a helyed Gavin, ne tégy olyat, amit később megbánnál, vagy amivel csak még több fájdalmat okoznál. – megsimogatom az arcát, szelíden küldöm el. – Már régen elveszítettél… - Halk szavak, ahogy elengedem az arcát és a kezét is. Ez a hajó már elúszott mind a kettőnk számára, valahol tudtam, hogy nem lesz ez hosszú életű, de élvezni akartam. Egy kicsit. Tisztában vagyok azzal, hogy amikor Nemzetségfő lettem lemondtam sok másról, ami másoknak jár. Talán egyszer majd házasodom, hogy a vérvonalam és a tudásom tovább örökíthessem, egy megfelelő mágussal kötött friggyel. De az is lehet, hogy csak a tudásom adom tovább. Az idő majd eldönti. De annyi bizonyos, nekem és a vámpírnak nincs jövőnk, közös semmiképpen sincsen.
- Menj most… - Szelíden kérem, távozzon. – őrizd meg a méltóságodat…

Tárgy: Re: Je te promets Pént. Jún. 26, 2015 10:18 pm

Bicskanyitogató ez a nő. Minden porcikája, minden hang amit csak kiejt a száján, szín tisztán ingerel. Ha nem szeretném ennyire, valószínűleg már kitekertem volna a nyakát. Kábé egy évvel ezelőtt. Mégis elgyengülök amikor vele vagyok, vagy amikor csak megpillantom. Túlságosan szeretem, nem normális, nem egészséges mértékben. Ahogy ott áll, a megjelenése kifogástalan, királynői, fenséges, ragyogó és még sorolhatnám, én meg… elesett vagyok és összetört, végtelenül magányos. Fogalma sincs a részvétről.
Térdre hullok, mert nem tudok mást tenni. Szerelmet vallanék neki, elmondanám neki, hogy a világom közepe, hogy soha többé nem nézek másra, ha Ő az enyém lehetne, hogy én lennék a legboldogabb férfi, ha csak egyszer is újra a karjaimba zárhatnám… de nem teszem. Esetlenül nyúlok zsebembe, és veszem elő a gyűrűt.
Ahogy a kezemhez ér, és szétnyitja ujjaim, nem lélegzek. Fogalmam sincs miként reagál a gyűrűre, nem így akartam neki adni. Aztán nem szól semmit, csak fivérem medálját helyezi a tenyerembe. Újabb szöget ver vérző szívembe ezzel a mozdulattal. Nem fogok összeomlani és bőgni, az kizárt! De a könnyek marják a szemem, a torkom összeszorul. Nem veszíthetem el őt is! Nem!
- Őt szeretted, ugye? Ezért mondod. – egy gyermek sértett büszkeségével és csalódottságával mormolom a szavakat, de nem merek rá nézni. Jobban szeretem ezt a nőt az életemnél, és semmit sem érek nélküle. Meg akarok és meg is fogok halni, amint bosszút álltam a testvérem gyilkosain; ha ő nem vár rám.
- Meg akartalak kérni. Aznap, amikor Glorien meghalt. De te olyan dühös voltál, nem tudtam… nem mertem megtenni, féltem és… - fejem csóválom. Nem igaz, hogy csak bántanám, a tenyeremen akarom hordozni. Azt akarom, hogy a feleségem legyen, az egyetlen, igaz szerelmem, akivel leélem az életem, ezt a végtelen hosszú életet. Csak vele, senki mással. – A gyűrűt… vele választottam. Fogadd el, kérlek. Téged illet, én nem adom másnak. – ahogy a szerelmemet sem, de ezt már nem teszem hozzá. Ahogy megsimogatja arcom, nagyon igyekszem, hogy se ne lássa, se ne érezze a könnyeket, azok nyomát a bőrömön. A gyűrűt felé nyújtom, majd ha nem veszi el, akkor tenyerembe veszem, és összeszorítom, amitől a fém roncsolódik, hajlik a kő köré. Soha nem fogja senki viselni ezt a gyűrűt, csak ő. Ha elvette, akkor bólintok, és lassanként összeszedem magam.
Elvesztettem, igen. De bármikor újrakezdeném vele. Csak vele, senki mással, ahogyan szerelmet sem adok soha többé más nőnek. Jobban szeretem még mindig bárminél és bárkinél, ezt ő is tudja. Amennyire csak képes vagyok erre az undok, nyálas érzésre, megteszem.
- Méltóság… - sóhajtok keserűen. – Az egyikünknek sem sok maradt ezután a kaland után, Drágám. – anélkül, hogy utolsó pillantást vetnék rá, már meg is fordulok, és a kijárat felé vezető legrövidebb utat fürkészem szemeimmel. Nem köszönök el, nem csókolom meg búcsúzóul. Minek? Azt mondja elveszítettem, hát ha szerinte így van, akkor ő is elveszített engem. Vámpír sebességgel jutok el a kijáratig, majd az autómhoz. Még dolgom van. Ki kell beleznem az ikertestvérem gyilkosait, a szerelmi csalódás ráér később is.