Lucifer && Cassandra

C assandra megtanulta, hogy nem jó ha egyedül mászkál éjszaka, hogy könnyen futhat bele gonosz lényekbe, démonokba, amik aztán a halálát akarnák, hogy így állítólag Asmodeuson akarnak bosszút állni, legalábbis állítása szerint. Bár eddig még egy ilyen vérszomjas fenevaddal sem futott össze, azért legalábbis nem hogy ez okból legyilkolják. De sötétedés után nem szabad senkinek sem kint kószálnia ha másért nem, a vámpírok miatt sem, veszélyes pláne egy erdőben. De nem tudta megállni, nem bírta tovább bámulni a szobája falait, azokat a liliom árnyalatban tűnő falakat ahol felnőtt, amihez megannyi emlék köti. Emlékek amik most oly hamisnak, nem igazinak tűnnek, olyan mintha egész eddigi élete, az évek amiket eddig leélt, nem is az övé lett volna, vagy mintha valaki más szemével nézte volna a dolgokat. Minden hazugság volt, egy kártyavár aminek elég gyengéd szellő és össze omlik, jelenleg is így érezte magát. Egyedül akart lenni, a gondolataival, tisztába kell jönnie önmagával, hogy hányadán is áll. Most minden olyan zavaros, az információk, amik a birtokába jutottak, egyik pillanatról öntötték el, nem tud mit kezdeni velük. Az egyik pillanatban még mit sem tudott az angyalok létezéséről, aztán Asmodeus megjelent, mint szélvihar, fenekestül felforgatta addig unalmas életét. Végül olyan dolgokat mesélt amik képtelenségnek tűnt, sőt a mai napig tűnik, és habár nem bolygatja, de nem egészen hiszi el, hogy igaz volna. Mert képtelenség, nem létezik, nem létezhet, egyszerűen az ő agya ezt képtelen bevenni. A férfi azt állítja, hogy ő az egykori szerelmének a reinkarnációja vagy mi a fenéje, annak a nőnek akinek a segítségével még régen elbukott a férfi. Természetesen a gyomra akkor sem tudta befogadni a tényt, és még a mai napig nem. De ami igazán felkavarta az az, hogy a tudomására jutott az édesapja nem az akit gondolt, és az akinek köszönheti a létezését még csak nem is emberi, a pokolból való. Ami azt jelenti, hogy ő félig démon, amit akkor baromságnak tartott, de újabban olyan dolgokat tett amik nem rá jellemzőek, amiire inkább nem is akar emlékezni, mert a földig süllyed szégyenében, egyszerűen olyan mintha durván két személyiséggel rendelkezne. Van a normális fele és van a másik, amikor a démon eluralkodva rajta önfeledten veszi át az uralmat rajta. Ilyenkor tudja, hogy nem kellene, de képtelen megállítani, sőt még élvezi is, addig nem nyugszik míg meg nem kapja amit akar, ami leginkább olyan dolgokhoz vezetik amiket nem lenne szabad tennie, eddig nem is tett meg. Olyan jól meg volt e nélkül a tudathatásos izé nélkül is, lehet hogy az élete baromi unalmas volt, de neki éppen elegendő volt, hogy a veszélyt, az izgalmat csak hírből ismeri, hogy csak a könyvek lapjain olvashat róluk. Azért a kettő között óriási különbség van ám, olvasni róla, vagy keményen megélni azt. Most pedig hacsak iskolába is indul bele fut valamibe amitől aztán veszélybe kerül az élete, mintha valamiféle démonradar lenne rajta. Vajon eddigi élete során eddig miért nem találkozott eggyel sem? vagyis nem is igaz, mert találkozott eggyel…. a vér szerinti apjával. Mert azóta kiderült, hogy nem csak az anyja nem az, hanem valami über fura szappanopera beütés gyanánt az apja sem. Mások szülei olyan cukimódon jöttek össze, az utcán egymásba botlanak, esetleg a munkahelyen futnak össze, de az ő szüleinek nem jutott ilyen tündérmesés találkozás, de nem ám.

Csupán annyi, hogy az apja megerőszakolta az anyját, ilyen egyszerűen, majd kilenc hónap múlva kiderült, hogy a lelkéért cserébe az anyja kapott valamit. Cassandrát, hiába, a nő egyszerűen gonosz volt, vagy csak nem bírta a tudatot, hogy egy szörnyet hordott ki magából, de a vadász barátnőjének adta, hogy nevelje fel a kislányt, majd ezután nem sokkal meghalt, az apja keze által. Legalábbis Kathy ezt mesélte neki, abban a percben mikor megtudta megfogadta, hogy a nyomára fog bukkanni ennek a seggfejnek, minden követ meg fog mozgatni, hogy így tegyen. Már elképzelte hogyan fog a szemébe nézni, hogy aztán keményen a szemei közé köpjön, hogy valahogy eltüntesse a világból. Ami természetesen csak gyermeki álmodozás, hiszen hogyan is tudná ő ezt megtenni, hiszen még kicsi csipszar hozzá képest. De az elhatározása makacs volt, még Asht is felbérelte a cél érdekében, ami annyira kidobott pénz volt, mint mondjuk vett volna egy cérnát, hogy össze foltozza a családját. Mert történjék bármi is akkor is a Sonenclarok lesznek az igazi szülei, nem pedig ez a démon, sosem fogja elfogadni, vagy az apjának tekinteni….
Legalábbis ezt gondolta addig a pillanatig, míg nem találkozott vele, szintén véletlenül az utcán az éjszaka közepén, mikor ráébredt, hogy kivel is van dolga éktelen haragra gerjedt, amit a férfi hamar lecsillapított, megmutatva azt hogy ő nem mindig nézett rá ilyen gyűlölködve, volt amikor bizalommal tekintett rá, úgy ahogyan egy öt éves kislány tekint az édesapjára akiért bármire hajlandó lenne. Volt idő, mikor az édesapjának tekintette. Ez mindent megváltoztat, a gyűlölet amit oly intenzíven érzett hamuvá vált, akár hogy is igyekezett, tovább nem tudott így érezni, de nem akarta ezt, nem érezte helyesnek, olyan volt, mintha ezzel elárulta volna a nevelő apját.
Aki az apja, ő vigyázott rá amikor beteg volt, mindent tőle kapott, ezt az ezüstláncot is ami a nyakában pihent. Megtorpan az ódon épület előtt, ahogyan észreveszi milyen mélyen besétált az erdőbe, a gondolatai túlságosan lefoglalták. A szél hidegen simít végig a bőrén, fáznia kellene ebben a nyárias szerelésben, de nem fázik, talán hibrid vére miatt, ki tudja? Zsebre vágja kezeit ahogyan akvamarin színű íriszei az egykor királyian álló kastély most már omladozó falait bámulja, mintha választ lelhetne tőlük, mintha azok megtudnák mondani, hogy mit is kellene tenniük, mintha minden gondját képesek volnának megoldani.
Élesen szívja be a levegőt, mikor valami furát érez, olyat amit a horrorfilmekben szoktak azok az idióta libák, akik először válnak áldozattá és fürödnek a vérükben. Mintha lelkén végig simítana a gonosz, az igazi rothadó, hideg rázós, rideg gonosz, az a fajta ami nem ismer kegyelmet, ami nem más, mint…. a sötétség. Megpróbálja győzködni magát, hogy senki sincs rajta kívül, csak ő maga egyedül, de a háta mögül felcsendül egy férfihang. Ijedten rezzen össze ahogyan felé fordul, kezeit a mellkasa előtt keresztbe fonja, hogy leplezze remegését, ami nem a széltől támadt, nefelejcskék szivárványhártyáiba félelem költözik mikor találkozik az idegen sötét íriszeivel.
-Ne… nem, egyáltalán nem ijesztett meg, Uram,- hazudja neki halvány mosollyal biztosítva, hogy így van, ami sokkal inkább hasonlít egy idegesre, mintsem nyugodtra. Valahogy ösztönből érzi, hogy ettől a férfitől félni kell, az egész megjelenése ijesztő, veszélyes, félelmetes. –Pontosan ezt gondoltam én is, éppen ezért jöttem ide, hogy kiszellőztessem a fejemet egy kicsit,- megint sokat beszél, túl sokat…. magára parancsol, hogy fogja be azonnal, mert nem minden idegen kíváncsi az életére, sőt nem is szabad naiv módon megbízni senkiben sem.
-Cassandra vagyok,- mutatkozik be illemtudóan ahogyan az anyja tanította, ezt jól belé nevelte, hogy bármilyen körülmények között illedelmesen kell viselkedni.




• 1104 word •Remélem tetszik.•