Nagyot sóhajtva könyökölök fel az asztalra, ami az én esetemben egyenlő a pofátlan tehénkedéssel, de hát megesik az ilyesmi. Velem legalábbis meglehetősen gyakran. Az már mondjuk megint egy szép történet, hogy mégis mi végett kerültem ide, és persze a hogyan se mellékes. Nos, megmondom őszintén, hogy habár részegen előfordult már hasonló, miszerint véletlenül betévedtem mindenféle furcsa bárba, ahol a hölgyek igencsak hiányos öltözékben vonaglanak – rúdon vagy egy hímszerű képződmény ölében, tetszés szerint –, ám ez esetben kivételesen nem azért vagyok ezen az idilli helyen, mert abban a bizonyos illuminált állapotban már úgyis teljesen mindegy, hogy hova téved be ilyenkor az ember fia. Nem mintha ez egy sztriptízbár lenne, és nem mintha én józanul olyan helyekre járnék, ugyebár.
Ugyan kérem, hát odajárok minden pénteken, ne viccelj! Törzsvendég vagyok, tudniillik.
Csakhogy ezúttal konkrét okom van arra, hogy idejöttem. Abszolút. Mégpedig. Van egy kölyköm. Asszem.
Na jó, ami azt illeti, nagy valószínűséggel rengeteg kölyköm van szerte a világban (bizonyára egy részük már alulról szagolja az ibolyát), elvégre régóta vagyok már a szakmában, if you know what i mean. Lényeg a lényeg; erről a kölyökről konkrétan tudok. Természetesen az anyja nem kért a segítségemből, már ami a gyereknevelés részét illeti. Természetesen nem is segítettem volna neki – így köztünk szólva. Lássuk be, nem vagyok egy kimondottan apatípus. Viszont az említett nőszemély, mert bizony emlékszem rá alaposan, sőt még arra is emlékszem hogyan fogant az a gyerek. Haha. Tehát az a némber nem volt szívbajos nekem minden évben egy képet küldeni a kiscsávóról, csak úgy, a miheztartás végett. Gondolom én. Egyébként meg valószínűleg csak emlékeztetni akart rá, mármint a baklövésemre, hogy véletlenül se felejtsem el: van egy fiam. Halleluja. Most már teljes az életem…
És most ez az idegesítő hülyegyerek nagyon úgy néz ki, hogy már egy ideje a városban rontja a levegőt, az én városomban, és hát mindenféle balhékba belekeveredik… szóval, ja. Le sem tagadhatná, hogy az én vérem, bassza meg. Ellenben majd a vadászok rendesen kilyuggatják a seggét, ha nem vigyáz, de grátisz gyanánt még a falkámat is veszélybe sodorja, mert ha egy farkas szart kavar, akkor automatikusan a többire is ráterelődik a gyanú, az enyémeim pedig igencsak balhésak alapból. Emennek meg kijárna már néhány atyai saller, amondó vagyok.
Nem mondanám, hogy ideges vagyok. Nem, én nem vagyok egy ideges típus, sosem voltam. De. (Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, még a végén azt hinném, hogy izgulok.) De fogalmam sincs, hogy hogyan szólítsam meg…
Nagyot kortyolok a jéghideg sörömbe, miközben az egyik táncoslány beletolja a formás kis hátsóját a képembe. Ami szomorú, mert így aligha tudok koncentrálni a fiamra, aki… aki úgy tűnik, hogy máris megoldotta az én problémámat; két másodperc töredéke alatt, amíg a nőstény seggét bámultam, amíg nem figyeltem, összeszólalkozott valakikkel. Ide érzem a tesztoszteron és a leendő bunyó szagát. Fasza.
Elégedetlenül csóválom meg a fejemet – a hülyegyerek, hogy már megint nem tud viselkedni! –, miközben hanyag eleganciával ellököm magamat a pulttól, majd a verekedni vágyó sokaság felé veszem az irányt. Nem túl sietősen, de azért gondosan ügyelve arra, hogy az idiótának ne verjék be a fejét – annyira. Persze mielőtt még beszállnék a buliba, megvárom, hogy kiosszanak neki párat, szeretettel, mert megérdemli. Aztán, nagylelkűen méltóztatok én magam is kiosztani párat fogalmam sincs, hogy kiknek. Nem is kell nekik sok. Ide-oda repkednek, majd felkenődnek. Egy a falra, a másik a pultra, a harmadik a társa fejére.
Kihasználva a döbbenet pillanatnyi erejét, hogy mégis honnan került ide ez a fasz (mármint én), és reptetett el mindenkit a jól megérdemelt helyére, grabancon ragadom a kölykömet, majd kitessékelem, avagy jobban mondva kirángatom a kocsmából, hogy odakint aztán meghitten elbeszélgethessek vele.
- Meguntad az életedet, haver? – szegezem neki a kérdést felvont szemöldökkel, karcos hangon. – Ne itt akarj már megmurdelni, túl sok a szemtanú… Ha gondolod, elviszlek egy nyugalmasabb helyre, ahol meghalhatsz. Egyedül. Békésen. Magányosan. Jó lesz? – igazítom meg a pólóját nyakrészénél, hangom mézes-mázas. Enyhe célzás? Ugyan kérlek, hova gondolsz?
És aki azt gondolta, hogy majd egy Csillagok Háborújához hasonlatos monológot fogok itt lenyomatni, miszerint Luke, én vagyok az apád, hát az kurvára tévedett.