Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel




Tárgy: Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel   Hétf. Ápr. 13, 2015 8:43 pm


Leszegett fejjel halad a tömegben.
Hosszú, sötétbarna, már-már koromszín tincsei a homlokába peregnek; napszemüveg mögé rejti kéklő pillantását, míg vésett rúnáit kockás, ránctalan, frissen mosott ing ujjai fedik.
Küldetésen van.
Szárnyait és glóriáját elrejtette az emberi szemek elől, ekképpen beleolvadva a tömegbe; célja a teljes feltűnésmentesség, a maradéktalan inkognitó. Igyekszik elrejteni angyali valójának minden rezdülését; akit követ, igencsak fogékony rá, ha nem fogékonyabb, mint ahogy ő, Azazel gondolja.
Nem fél tőle; sokkal inkább tekint rá potenciális, örök nemezisként, akit a végtelen időkig kergethet, amíg csak bele nem un.
De nem fog beleunni.
Soha.
Ahhoz túlságosan is ragaszkodik angyali létéhez. Az erőhöz, a kiváltságokhoz, a testvéreihez.
Így eleget tesz hát újabb parancsának.
Hónapokkal ezelőtt – az angyalok számára ez nem több mint néhány perc – szegődött a nyomába, hangtalanul lépkedve mögötte, akár egy macska, az erejét a porhüvelyében lefojtva, szárnyait elrejtve. Nem érezte a közelségét, sokkal inkább látta maga előtt, akár mérföldnyi messzeségből; látta a belőle áradó, gyilkos-fekete aurát, a kifinomult mozgást, a vállak ívét, és el akarta érni – de még nem tehette. Nem cselekedhetett meggondolatlanul, hiszen tudta: a küldetésének sikeressége múlhatott egyetlen elvétett rebbenésen. Ha idő előtt nyúl érte, bukott fivére kiszökken az ujjai közül – és őt, Azazelt megbüntetik.
Eddig még nem vétett, ezután sem szándékozik, mégis ott a félsz a gyomrában, a szívében, az elméjében, hogy ha elveszti ezt az esélyt, talán örökre megfosztják a rangjától. Annyi éven át, évszázadokon át ívelő sikerlistáját tenné most tönkre azzal, hogy rosszul cselekszik; vagy akár megfutamodik.
Nem teheti.
Ismét a bukott angyal mögött lépdel, szapora, mégis halk macskaléptekkel, szárnyait elrejtve simítja tulajdon lapockáihoz, a glória már nem ragyog. Emberi álcájához híven harapja ajkai közé a cigarettát, a megnyugtató, kékesszürke füstkígyó beburkolja az arcát, és a szél finom ujjaival a hajába borzol, ahogy ő hátraveti a fejét. Lustán fújja ki a füstgombát, ahogy megszaporázza amúgy sem lassú lépteit, és az embereket a könyökével félretolva halad előre. Látja az alakot, látja minden egyes szegmensét – noha a lelke mintha nem mutatná meg magát; az a szurokfekete felhő –, és el akarja őt érni, mielőtt még a bukott angyal eltűnhetne, és a fogaival rászorít a cigaretta szűrőjére. A napszemüveget feljebb tolja az orrnyergén, és érzi, ahogy az ing megfeszül a hátán. Kissé előregörnyedve siet utána, mígnem végre elérkezettnek látja az időt: határozottan ragadja meg a férfi felsőjének ujját, és egy rántással behúzza őt az egyik kávézó melletti sötét, keskeny utcába.
A fegyvere máris elővillan ingének mandzsettája alól – a pengén végigcsordogál a szűrt lámpafény, és tóként gyűlik fel a markolatgomb mélyedésében –, és a torkának szorítja azt, a férfi arcába hajolva.
Érzi, miképpen keríti őt a hatalmába a már régen tapasztalt izgalom; forró tűzként vágtázik végig emberi ereiben az a furcsa érzés, amit a halandók adrenalinnak hívnak, és amitől mintha megszédülne. A fegyvert erősebben szorítja hát a bukott angyal torkához, hogy a kétélű penge mentén felhasadjon a bőr, vér sercenjen, és Azazel arca kérges maszkból reped fel izgatott mosollyá, ahogy sakkban tartja őt, a testével, az izmokkal, az eddig elfedett erejével.
– Adramelech a neved – mondja, a hangja karcos-rekedt, mint a láncdohányosoké, noha a nikotin az ő szervezetét nem kezdheti ki; ahogy kiejti a szavakat, még közelebb simul hozzá, aztán a fegyvert leeresztve megragadja a vállát, és egy nagy lendülettel ellöki magától, hogy a férfi a földre zuhanjon, aztán pár pillanaton belül máris ráhajol, két combja közé szorítva a csípőjét, és a fegyvert ismét a torkához szorítja.
– Így sokkal jobb – szólal meg ismét, és aztán felrántja a fegyvert szorító kezét – de az nem mozdul.
Nem tudja megmozdítani. Látja az elfehéredő ujjakat a markolaton, a kéz remegését, ahogy kifejti az erőt, és hallja saját, döbbent zihálását.
Nem képes elvágni a torkát.
Képtelen rá.

avatar
V. Bosszúálló
I wanna save that light

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : there are no strings on me
Gif vagy kép :
Play-by : James McAvoy
Vonal1 :
Faj : angyal (bosszúálló)
Posztok : 10
Kor : évezredekre taksálható.
Rang : V. Bosszúálló
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : nem érti, mit jelent a "családi állapot".
Felöltött alak :

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel   Szer. Ápr. 15, 2015 9:24 am



Azazel & Adramelech
I know you think you hate me But I will always hate you more



Kételyek rágták lelkemet, mint elpusztíthatatlan férgek. Ennek nem volt különösebb oka, ha hosszú időt töltök a Földön a halandók gyengeségei piócaként tapadnak rám, mintha megfertőznének az emberek a tökéletlenségükkel egy idő után. Ilyenkor visszatérek a pokolba, hogy lelkemet darabokra szaggatva kivájjam a sebezhető részeket, melyeknek nincs helyük bennem. Addig azonban el kell viselnem terhüket, hallanom kell halk suttogásukat, amíg nem születek újjá a gonoszság legsötétebb bugyraiban. Bár mintha mostanában egyre többször kellene megrostálnom lelkemet, hogy csak a legerősebb, leghidegebb és legkönyörtelenebb érzések maradjanak bennem. Talán fogékonyabb lettem a gyengeségekre? Keresztülvágtam a tömegen, nem is foglalkozva a sokasággal, ahhoz túlságosan is a bensőmben kavargó érzelem foszlányokra koncentráltam, azon elmélkedve, hogyan is szabaduljak meg tőlük, míg teljesen beleisszák magukat szöveteimbe. Vak voltam, s süket mindenre és mindenkire. Hiába ordított agyam hátsó szegletében az ösztön, folyamatosan mantrázva, hogy veszély közeleg, mintha meg sem hallottam volna, mintha nem tudott volna áthatolni a gyengeségek sorokba rendezett falain. Öltönyömön apró ráncok keletkeztek, ahogy összeütköztem a haladó tömegből egy-egy személlyel, de nem foglalkoztatott, pedig máskor az első dolgom lenne lesimítani a ráncokat, s gondoskodni, hogy más már ne ütközzön nekem. Utat vágtam volna közöttük, vérük vörös szőnyegén haladva tovább. Sajnálatosan azonban nem voltam a megfelelő állapotban, nem létezett a külvilág, csak a bensőmben keletkezett káosz, melyet minél előbb rendezetté kell újra tennem. Elviselhetetlen. Próbáltam összeszedni magam, de nem sikerült, hiába gondoltam mások megvehető lelkére, hiába gondoltam kínoktól gyötört arcokra, mérhetetlen fájdalmakra, az apró gyengeség lassan sarjadt tovább bennem, mintha megfelelő táptalajt talált volna magának bensőm egy szegletében, melynek nem is szabadott volna léteznie. Gyűlöltem ezt az egészet, ki akartam vájni, megszabadulni tőle, lerázni magamról ezt a ragadós, kicsit sem kívánatos érzést mely, ha nem vigyázok, még elburjánzik, mint valami gyom. Maga a téboly ez az egész. Megengedhetetlen, sőt tűrhetetlen állapot. Teljességgel felkavart, s összezavart eme tény, olyannyira hogy fel sem tűnt, hogy követnek. Hiába figyelmeztetett volna a bennem lakozó mérhetetlen gonoszságomhoz tartozó ösztön, mert intelme nem ért el. Ennek köszönhetően sikerült meglepetésként érnie, hogy valaki erősen megragad, s sikeresen behúz egy sikátorba. Védekezz, harcolj. Hiába született meg a parancs most, máskor boldogan vetném magam a csata hevébe, vagy legalább elmenekülnék, de nem most és nem ma. A penge ezüstöt villanására térek magamhoz meglepettségemből, melyet az idegen rögtön a torkomhoz illeszt. Egy angyal. Egy bosszúálló pont most, mikor nem vágyom csatára, s nincs kedvem menekülni. Véletlen volna? Véletlenek nem léteznek, ezt mindenki tudja, hiszen valaki mindig elrendezi a dolgokat, valaki mindig befolyásolja a történések szálait. Tekintetem érdeklődve szemléli a kardot, melynek hidegsége erősebben szorul torkomhoz kérlelhetetlenül csókolva vörös sebet nyakamra. Érzem, ahogy a bőröm felhasad töredelmesen meghajolva a fegyver akaratának, s vérem karmazsin csíkot húz az ezüst makulátlan szépségére. Fölöslegesnek érzem a pengét szemlélni, ha nem védekezek, ha nem harcolok és nem is menekülök, akkor minden bizonnyal az vet majd véget életemnek, de nem a tárgy az, mely kioltja életem szűnni nem akaró, izzó parazsát, hanem annak forgatója, az aki a penge markolatát szorítja. Tekintetem így az angyalra tévedt, akinek ajkain izgalom játszik. Szavai nem kérdések, kijelentés, mert ő pontosan tisztában van vele, hogy így neveznek, így fölösleges ebben még inkább megerősítenem, elmélyítenem tudását. Az angyali erő szinte perzsel, mintha a gonosz lényem nem bírná elviselni a jóság pőre erejét, de ez az érzés csupán illúzió, nem több ámításnál. Közelebb simul testével, s máskor talán szemtelen megjegyzést tennék eme intim közelséget becsmérelve, de most nem szólok. Miért nem? Miért nem teszek semmit? Ellök magától, s ott a lehetőség, hogy tompítsak esésemen, hogy találkozásom a betonnal ne legyen túlságosan fájó, de nem teszem, hiszen ezt az egészet magam botorságának köszönhetem. Koponyám koppanva ismeri meg az elhagyatott, sötét utca aszfaltját, s egyidejűleg az angyal rám telepszik a földhöz szegezve testével testemet. Megjegyzésére elmosolyodom, de a mosolyból hiányzik a jó kedv, vagy a cinikus álnokság. Kezem mozdul, hogy a napszemüveget levehessem arcáról, mert látni akarom őt, s tettem után belebámulok a zafír szépségű szemekbe. Kapzsiságom rögtön feléledt, de elnyomtam, mert már nincs jelentősége annak, ha akarom ezt a szép szemet. – Így sokkal jobb…- ismétlem el az angyal szavait. Nem nézek a pengére, mely éhesen várja, hogy lecsaphasson. Az idegen angyalt nézem s meg kell állapítanom, hogy szép. Túl szép is ő az én szemeimnek. Az utolsó, akit látni fogok, mert életem itt véget ér. Tudom, hogyne tudnám, de még sem áll szándékomban tenni ellene. Szívem bensőmben dübörög, mintha az ösztönnel együtt tiltakozna döntésem ellen. Ahol testünk érintkezik ott bizsergés keletkezik, talán a halál lehelete teszi ennyire kellemesé ezt a bizsergést, ahogy talán ezért tűnik az angyal túl szépnek is. Elfogadom, mit tenni akar velem. Nem érzek haragot irányában, ez a feladata, s kissé mintha elégedett is lennék, hogy ő az, ki pontot ír életem történetére. Arcom ellágyul. Ez így rendben van. Tényleg rendben van. A gonoszság bennem üvölt, de talán késő lesz, mire eljut hozzám. Talán már mindenhez túl késő. Az angyal azonban habozott. Mire vár? Utolsó kívánságra? Könyörgésre? Bűnbánatra? Tőlem egyiket sem kapja meg, mert kívánságom nincs, ahova megyek nem lesz szükségem már semmire, könyörögni nem fogok, s gonosz tetteimet sem bánom. Tapasztaltnak látszott, de talán mégis az zavarta, hogy iszom látványát, ezért lehunytam a szememet megajándékozva bizalmammal. Valóban egy angyalban bízok? Nem fontos, hisz az utolsó pillanatokban már ez sem fontos, de azért kissé ironikus. Már emlékembe vésődött képe, de úgysem fogok rá emlékezni, hiszen nem soká felfal a semmiség maga, bár talán jó lenne erre az arcra emlékezni. Vártam, készen álltam mégsem történt semmi, hát kinyitottam a szememet. Gonoszságom végre elért, mintha mély álomból ébredeznék. Mire vár? Itt a lehetőség, ha most nem él vele, máskor már nem fog tudni élni vele, mert sosem leszek tisztább célpont. Ezt üzente neki tekintetem. Arcom lágyságát újra a hidegség maszkja falja fel. Nem teszi meg? Nem tesz semmit? Tessék bizalmamat eltékozoltam valakire, aki képtelen neki megfelelni. Düh éledt bennem az angyal iránt, éreztem hevesen dobogó szívemben megszületését.

by Nadiya

avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel   Szer. Május 20, 2015 7:07 pm


A parancs ott lüktet az ereiben, a szívében, a vér, az élet helyett; érzi az erőt a bőre alatt feszülni, a jóság ragyogó fénye bevonja a tudatát, a tettvágy, a tettre kész állapot mégis hiányzik.
Nem tudja megtenni.
Valami furcsa szikra lobban a halántéka mögött, mint egy makacs fejfájás, az izmok egy pillanat erejéig elernyednek, hogy aztán ismét megfeszüljenek – immár teljesen más érzéssel töltve el a koponyáját, az elméjét, a lelkét.
Valami furcsa szalad végig az erei mentén, valami egészen új, ismeretlen; eddig az érzések fogalmával csak definiálva volt tisztában – az emberek, a halandók fellobbanásai, kirohanásai mind régi ismerősként villannak fel az emlékei közt –, most pedig bombaként rohanják meg az ingerek, a tapasztalatok.
Összerezzen, mintha fájdalom szaladt volna fel a gerince mentén, és a szárnyak, a tollak megremegnek. Halk zizegést hall, ahogy azok a tollak újra és újra összesúrlódnak, és az ajkait pengevékonyságúra préseli össze, ahogy a férfi, bukott fivére elismétli a szavait, és érzi, hogy valami új, valami csípős érzés – a türelmetlenség – a nyelvére telepszik.
A napszemüvegre rebben a pillantása – futó cikkanás csupán –, ahogy a férfi – Adramelech – leemeli az orrnyergéről, és utána akar kapni, kitépni az ujjai közül, a kapzsi ujjak közül – igen, tudja, tudja –, de nem kockáztat.
Az erő, még ha tompítva is, de lüktető hőfelhőként árad a férfi testéből, körülfonva az ő erejét, és mintha a mágnes két pozitív oldala egymás ellen feszülne, el akarná taszítani a másikat.
Igen, érzi a belőle sugárzó fenyegetést – de nem tesz ellene semmit.
A parancs tiszta, és legfőképpen: megkérdőjelezhetetlen. Képtelen mégis megtenni, amit tennie kell; pillanatokon át habozik, és talán ez az, ami a vesztét okozza.
Ez az, aminek köszönheti a koncentrációja megtörését.
Elnyílnak az ajkai annak láttán, hogy a bukott angyal arca meglágyul, eltűnik róla minden gonosz vonás; és a férfi lehunyja a szemét, és ő, az angyal megtörik.
Jól hallhatóan tartja vissza a lélegzetét – bár hiába is nyelné az oxigént –, zafír kékségű tekintete úgy ugrál a férfi orra és homloka közt, mintha képtelen lenne magába inni a látványát, mintha nem tudná, mit tegyen.
Mert tényleg nem tudja, mit tegyen.
Érzi a megadást, a megnyugvást, a furcsa beletörődést.
A fegyvert tartó keze megremeg – látja a penge nyomán kisercenő rubint piros cseppeket –, és a hattyúszín tollak ismét felzizzennek, ahogy ő mozdul, hátrébb csusszan, az izmok játéka fájdalmasan végigbizsereg a bőre mentén. Igen, érzi a bukott angyal minden porcikáját az ő minden porcikájának nekiszorulni, a kettejük mínusz távolságát, és felszisszen a tehetetlenségtől.
– Ne, ne, ne csukd be a szemed – hallja a tulajdon, összefüggéstelen szavakba ömlő hangját. – Kérlek, szeretném, ha látnád. – Ha mit látna?
Hogy megölöm.
Nem! – zendül egy hang a tudatában. Nem akarod megölni!
Igen: képtelen megölni őt.
Nem engedelmeskednek az izmok az akaratának: fájdalmasan csikorogva tiltakoznak, ahogy ő ismét meg akarja mozdítani a karját, hogy végre lesújthasson, végre megtegye, amiért itt van, de – de nem tudja megtenni.
Hát ismét mozdul, kiegyenesedik fölötte térdelvén. Égőkék tekintete végigsimít a bukott angyal testének minden egyes részletén, és valami a gyomrában összeszorul.
Talán ez készteti arra, amit tesz.
Végre fellendíti a fegyvert, és az izmok és inak és porcok és csontok gépezete beindul. A pengén megcsillan az utca fénye, ahogy ő, Azazel végre lecsap.
A húsba vág vele, a szív mellé – noha a torkába akart harapni vele –, a vér felfreccsen az alkarjára, a mellkasára, makulátlan ingének anyagára, ahogy ő felrántja a kést, a vállig, hogy átmetssze vele az inak és csontok hálóját, és valami végigcikázik a tudatán.
Feldúlva áll talpra, hátratántorodik, és a mellkasa – túl emberien – zihál, hullámzik. Léptei koppannak, amint hátat fordít neki, és néhány újabb kopp-kipp-kopp után szárnyat bontva elrugaszkodik a földi síktól.

Aztán: egy betonfal tetején ül, ugyanabban a vérmocskos ingben, koptatott farmernadrág, bakancs, a jobbjában a vértől feketéllő penge, baljában egy füstölgő szálnyi, emberi álca.
Napok teltek el.
Napok, visszhangzó órák és percek, a kínok a koponyájában tülköltek.
Mi történt vele? – kérdezi önmagát; mi történt énvelem?
Mi lesz ezek után? – érkezik az újabb kérdés, immár nem az ő hangján.
Ez mélyebb, érdesebb.

avatar
V. Bosszúálló
I wanna save that light

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : there are no strings on me
Gif vagy kép :
Play-by : James McAvoy
Vonal1 :
Faj : angyal (bosszúálló)
Posztok : 10
Kor : évezredekre taksálható.
Rang : V. Bosszúálló
User neve : ozzie
Vonal2 :
Családi állapot : nem érti, mit jelent a "családi állapot".
Felöltött alak :

Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel   Hétf. Feb. 29, 2016 9:42 am



Azazel & Adramelech
I know you think you hate me But I will always hate you more



A percek kérlelhetetlenül peregtek felettünk lassan mindkettőnket tehetetlenségre kárhoztatva. Az izgalom elfeslett az angyal arcáról, már nem játszott ajkain a gyűlölettel vegyes elégedettség, hogy véget vethet elbukott testvére árulásának. Ki az áruló? Aki az Úr parancsára érez irántam undort és megvetést nem nagyobb áruló-e, mint aki önként hagyja el testvéreit? Lám ő ismeri nevemet, s képes eme tudást eldobni csupán azért, mert mindennél jobban bízik Urában, aki pusztán felhasználja őt, mint egy bábút. A bosszúállók nem többek pusztán zsoldosoknál, akik elvégzik a piszkos munkát, hogy ne magának az Úrnak kelljen bemocskolni fönséges kezeit, melyről úgy hírlik kegyesek, s kéretlenül is osztják a megbocsátást. Sértett, hogy az angyal úgy merészel gyűlölni, hogy a valóságban sosem ismert, nem beszélt velem, nem hallgatta meg okaimat. Bosszantott, hogy úgy ontja véremet, mintha ezzel váltaná meg a világot, miközben az előbb még a pőre élvezettel várta, hogy belém márthassa a hideg pengét. Elmosolyodtam, mosolyom szomorkás volt, ahogy megpillantottam a kék szemeket. Nem bűn élvezni egykori testvéreink lemészárlását? Én halálukat soha nem élveztem, szükséges volt ugyan, de élvezetet nem okozott, ellenben ha elkárhoztak... ám attól nem haltak meg, csupán átlényegültek valaki olyasvalakivé, aki megérti az okokat és a miérteket, akik nem haboznak a bennük élő kételyeket megfogalmazni. Mióta is vesztem el a kék szemekben? Órák, napok teltek el, avagy pusztán percek? Nem számít, ma hajlandó vagyok a leghatalmasabb képmutatásra, melyet démoni gonosz személyem elkövethet. Hajlandó vagyok az önfeláldozásra érte, kinek a nevét sem tudom. A belőlem áradó sötétség lassan súrolta a másik aurájából áradó, taszító fényességet, s bár nem értettem miért fénye mégis vonzott, mint molylepkét a gyertyalángja, mely nem sokára kioltja az életét. Megbabonázva figyeltem, majd beletörődve lágyult el arcom, ami azt sugallta, hogy semmi gond. Tán ő akart nekem megbocsátani, tán fel akarta oldozni bűnös létemet egy imával, ám én voltam az a valóságban, aki megbocsátott neki a merényletért, melyet elkövet ellenem. Hát nem különös, a sors fintora, hogy még a vég órájában is képtelen vagyok tulajdon teremtőmnek megbocsátani, ám ennek az angyalnak megbocsátok? Bár nehezemre esik elszakadni a látványtól, mégis lehunyom azokat, mert, mintha az angyalt túlságosan is zavarná fürkésző tekintetem. Aztán meghallottam a hangját, mit immár pontosan annyira ismertem és emlékeimbe véstem, mint a vonásait. Kérésére újra kinyitottam a szememet, de a várakozás már rányomta jeleit, így a sötétség lassan falta fel szemem fehérjét. Szeretné, ha látnám, de mit? A tehetetlenségét? Azt, hogy az áldozatomat képtelen elfogadni? – Mi a neve? – bukott ki belőlem a kérdés, s immár dühösen figyeltem az angyalt, aki habozik. Lassan agyam hátsószegletében ébredt fel a gonoszság, mely egykor megfertőzte angyali mivoltomat, őrülten kaparva az elmém követelte, hogy védekezzünk, hogy harcoljunk a másik ellen. A penge azonban mégis villan, ahogy az angyal cselekvésre szánja magát. Szemem sarkából láttam a fegyvert, de tekintetem inkább továbbra is az angyalt fürkészi, hiszen azt kérte nézzem, hogy lássam… Ám bár ne láttam volna, mert gonoszságom rögtön felütötte fejét attól, amit a másik mutatott nekem talán önkéntelenül, ám már késő volt, itt pont kerül a dologra, már nem lesz második lehetőség, avagy esély a találkozásra. A penge lecsapott, éles súlya alatt engedett az engem felépítő szövet, a test hasadásának hangja lassan felidéztette velem, mennyire is törékeny eme test melyben évezredeket megélt szellemem lakozik. Kifröcsennő vérem az angyalt is bemocskolta, mintha csak szándékosan tenném ezt ő tisztaságával, furcsa elégedettséget éreztem ettől, pedig valószínűleg éppen úgy fog visszatérni a mennyekbe, ahogyan eljött onnan, hisz feladatát bevégezte. Aztán a fájdalom érkezett meg, mely eddig mintha várt volna, hogy kellő időben élesen hasítson tudatomba, ez nem pusztán a test fájdalma volt, a szentelt penge gonosz lényemet akarta elpusztítani, semmissé tenni, lényem minden esszenciáját akarta kiszipolyozni a testemből. Szám elnyílt, hogy a világba ordíthassam a fájdalmat, melyet nem csupán a penge miatt éreztem, ám hang nem szakadt fel a torkomból, mintegy ettől is megfosztva az angyalt és a világot. A penge azonban lassan csúszott a vállamig, mindent kettévágva, ami az útjába került. Inak hasadtak, csontok repedtek meg az ezüst kígyó útvonalán, melyen az angyal vezette végig. A vér édeskés szaga teletöltötte már a levegőt, aztán a penge, ahogy belemart testembe, úgy szakadt ki is belőle, fájdalmasan. Elmémben tán kissé gyorsabb végre számítottam, de úgy tűnt az angyal azt akarta, hogy szenvedéssel távozzam erről a világról. Vezeklésnek szánta? Mielőtt rá pillanthattam volna még egyszer utoljára ő eltűnt, mintha soha nem is lett volna velem ebben a sikátorban. A fájdalom nem csilapodott, ám a sötétség mely szöveteimet építette fel lassan dolgozni kezdett sérült testemen, mit értelmetlennek találtam, hiszen meghalok, mindjárt vége lesz… Ám a vég elkerült. A fájdalom ellenére tudtam mozogni, ami pusztán egyet jelenthetett azzal, hogy a seb nem halálos. Az angyal elvétette…




Napok teletek el, a seb még mindig nem tűnt el a testemről, mintha a sötétség képtelen lenne a fény által vágott sebet összefoltozni bármennyire is igyekszik. Nyilván gyorsabban gyógyultam volna a pokolban, ám nem tértem haza. Gondolataim minduntalan visszakanyarodtak arra a napra, arra a végzetes találkozásra a zafír szemű angyallal. Gonoszságomat nem hagyta nyugodni az eset. Hiszen egy bosszúálló sosem hibázik, legalábbis ilyen tiszta célpontot még egy kezdő sem véthetett volna el, amilyet én magam nyújtottam neki. Ez pedig csak egyet jelentett… Az a bosszúálló szándékosan vétette el a célt, nem tudott végezni velem, ami azt jelenti ingatag és megkísérthető. Zavarodottsága csábító volt számomra, ezért nem törődtem a sebbel, mely nem forrt össze, s ahelyett, hogy hazatértem volna inkább az angyalt kerestem. Meggondolatlanság volt tán részemről, ám valahogy nem tudtam ellenállni annak, hogy a tisztaságát bemocskoljam ez pedig számomra bőven megérte a kockázatot, ami azt is jelentheti, hogy valóban meghalhatok. Nos, az életemet már felajánlottam neki egyszer, kár lenne a felajánlást visszavonni, persze lehet, hogy már én sem leszek olyan készséges, mint a legelső találkozásunkkor. Mikor megtaláltam az angyalt még mindig véremtől mocskos ingben, oly szerencsétlennek tetszett, mintha a világa romokban heverne, mintha minden összedőlt volna, mint egy kártyavár. Úgy ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség, s ez egyszerre volt számomra taszító látvány és vonzó.
Fölösleges ennyire maga alatt lennie, hiszen az Úr megbocsát, bizonyosan így tesz, amint bevégzi a feladatát…- vigasztalónak hatnak szavaim, bár még magam sem tudtam, hogy ez már az ármánykodásom része, avagy valóban némi együttérzés részemről. Kár, hogy én voltam az a feladat.
– Számtalan alkalma lesz még megölni-e, hiszen az idők végtelenje a miénk, a hibákat jóvá lehet tenni, ezt pont az angyaloknak kellene a legjobban tudnia, nem? Kétségbeesés helyett inkább megvitathatnánk a történteket… - nem megyek túlságosan közel, inkább a kőfalnak dőlök, látszólag nem törődve az angyallal, pedig minden érzékem a másikat vizslatja, nehogy úgy járjak, mint a múltkor, hiszen én is tévedhetek és lehet, hogy mégis csak véletlenül hibázta el másik a szívét. – Kezdeném bemutatkozással, ám a múltkor olybá tűnt, hogy pontosan ismeri személyemet, így fölöslegesen nem traktálnám olyasmivel, amivel már régen tisztában van…- a zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a másik szemüvegét, melyet a múltkor kaparintottam meg, s mennyire meg akartam tartani, ám most mégis lemondok róla, hogy visszaadjam, mert abban reménykedem, hogy valami sokkalta értékesebbet kapok cserébe.
– Ezt a múltkor bátorkodtam eltulajdonítani, ellenben most nehéz szívvel, de visszaadom jogos tulajdonát. - nyújtottam a tárgyat személye felé.

by Nadiya

avatar
II. Kapzsiságdémon
The devil never sleeps

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Infernal hypocrite
Gif vagy kép :
Play-by : Gabriel Aubry
Vonal1 :
Faj : Bukott Angyal
Posztok : 107
Kor : Idős
Lakhely : Pokol/Bárhol
Rang : II. Mammon rendjének tagja
Vonal2 :
Családi állapot : Mindenevő
Foglalkozás : Kisértő
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Through dark and light I fight to be so close || Adramelech & Azazel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-