Nőstényördög.
Emlékszem a nőre. Emlékszem minden egyes porcikájára, a tejfehér bőrére, a hamvas húsára, a makulátlan idomaira, és a tökéletes testre – ami pontosan ugyanúgy feküdt a baldachinos ágyban, mint maszlaggá tépve és darabjaivá cincálva a saját porhüvelyében, vérbe aszva. És már nem tudnám megkülönböztetni ezt a két – külön-külön is frenetikus – érzést egymástól, mert… kurvára régen volt. És akkor, ott vége volt. Merthogy vége volt, nem igaz? Hiszen megöltem, a tulajdon – nem mellesleg tőle kapott, mintegy ajándék gyanánt – agyaraimmal szaggattam szét a felismerhetetlenségig. Hogyan élhette azt túl? De ami még fontosabb; miért jött vissza? Miért pont most, ennyi év után?
Aztán persze hamar rájöttem, hogy nincsenek válaszok – egyáltalán nincsenek. Mivel ez a vörös bestia nem ésszerű döntéseket hoz, nem logikusan gondolkodik, és akárhogy is nézzük a dolgot, nos… felesleges kertelni, inkább bevallom magamnak és ezzel egyidejűleg a világnak is azt, ami egyébként teljesen egyértelmű: hogy az életem nője egy őrült. De nem ám a szimplán őrült kategóriába tartozik, hanem az a tipikus nagybetűs őrült, akinek a homlokára akár nyugodt szívvel rá is lehetne írni; vigyázat, veszélyes!
Ezért is imádtam, ugyebár. Valóságos hurrikán módjára robbant be az életembe, ezzel mintegy gigászi pusztítást és káoszt hagyva maga után. Ehhez értett csak igazán. Szóval, ja. Meg kellett ölnöm, meg kellett szabadulnom tőle. Nem volt más választásom. És nem, egy másodpercre sem bántam meg a tettemet, és még csak nem is sajnáltam. Boldoggá tett a tudat, hogy a nő, az én nőm másé már nem lehet, és hogy a saját kezem – illetve agyaram – által hal meg. Mert ő még a halálában is az enyém – volt.
- Ezt most valami kibaszott vicc, ugye? – förmednék rá a farkaskölyökre, ám helyette csak hitetlenkedve vigyorgok egyet, erőteljesen a fejemet csóválva. Javarészt kínomban.
Nem, nem hiszek benne, hogy a halottak visszatérhetnek. Abban meg pláne nem hiszek, hogy félmunkát végeztem valaha is. Képtelenség, többféle szempontból is az. És mégis… valami hiba van a gépezetben.
Él. Lélegzik. Mozog. Gyilkol. Lop. Csal. Hazudik. – Az én nőm. Viszont az én területem is, és ezért, mint ahogyan mindenki másnak is ebben a helyzetben, úgy neki is bűnhődnie kell. Idegen farkasok nem gyilkolászhatnak csak úgy a territóriumon büntetlenül, következmények nélkül. Ugyanakkor ki tudja, hogy nem kéne-e esetleg újból megölnöm? Újból, és ezúttal véglegesen…
Hogy miért? Mert veszélyes, még mindig. És igazából ez engem még talán annyira nem is izgatna, de a kiszámíthatatlansága veszélybe sodorhatja Olgát, amit ugyebár természetesen nem engedhetek. Inkább eljátszadozok vele, a régi szép idők emlékére, aztán megölöm. Mert én megtehetem. Halott lesz, végérvényesen és visszafordíthatatlanul halott. Az én gyönyörűséges, hamvas bőrű szépségem halott lesz. Bizony ám.
Nem volt nehéz kiokoskodni egyébként, hogy mire fog ráharapni. Egyesek sosem változnak… Míg én próbáltam az előnyömre fordítani az éveket, évtizedeket, évszázadokat, ő megmaradt ugyanaz a kisstílű tolvaj, aki mindig is volt. Nagyban játszik ugyan, és mocskosan jól csinálja, de attól még nem több egy közönséges tolvajnál.
És persze biztos vagyok a sikeremben, miért is ne lennék? Jó embereim vannak, elvégre gondosan válogattam magam köré őket, és persze a falka tagjait, akik lassan, de biztosan egyre inkább az általam elképzelt renegát társulatra kezdenek hasonlítani, mintsem a régi önmagukra. Miután megkaptam a falkavezérséget, teljesen véletlenül és akaratlanul, az volt a legelső, hogy elűztem vagy megöltem/megölettem a puhányokat a falkán belül. Miért? Egészen egyszerűen nem volt és jelenleg sincs szükségem rájuk. Akinek nem tetszett a rendszer az vagy elment, vagy meghalt. Néha választási lehetőségük sem volt, csak amikor éppen olyan kedvemben voltam. Megszöksz, vagy meghalsz – ilyen ez a rendszer. Majd megszokod…
Tehát az embereim tökéletes munkát végeznek, és végeztek is – konstatálom magamban, mihelyst vérmesen az ajtómon kopogtatnak. De előtte már éreztem az illatát… Azt az ismerős esszenciát, amit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Bódító hatással bír, legalábbis rám nézve biztosan, ám mindez most mellékes háttérzaj csupán.
Kiszólok, mire bejönnek. Lám, ki vett fel magassarkú cipellőt a halála napján? A kis naiv… De kétségkívül megadja a módját, ez mentségére szóljon!
Még mindig ugyanolyan formás a segge, nem csalódtam… Minden bizonnyal jót tett neki, hogy széttéptem annak idején, máskülönben mostanra már teljesen elhagyta volna magát.
- Helló Drágám – lépek oda hozzá kedélyesen, szinte vígan dalolászva (WTF?). Hogy is ne lennék jókedvű, amikor tudom, hogy milyen jót fogunk mi mókázni együtt, hamarosan…
Lassan veszem le róla a szemfedőt. Azt akarom, hogy a szemeimbe nézzen, amikor tudatosul benne, hogy valójában ki is a főnök. Márpedig én vagyok itt a Főnök, és nem Te, aranyom…
Azt akarom, hogy lásson engem – a végzetét. Acélos tekintetemet mélyen a kékjeibe fúrom, ahogy fájdalmas lassúsággal ugyan, de végre lekerül róla a finom anyag. – Úgy látom, valaki nagyon telhetetlen… Hát nem volt neked elég egyszer meghalni? Feltétlenül vágyod a halált újra?
Költői kérdés, nem kell válaszolnia, sőt egyáltalán nem is várok rá választ. Hovatovább, ha válaszolni mer, akkor megcsodálhatja közelebbről a padlót, és még akár meg is csókolhatja! Felnyalhatja, vagy ahogy tetszik…
Mert én ugyebár keményen szeretem, és ha nem csal az emlékezetem, akkor bizony ő is. Lelkitársak vagyunk. De ez természetesen nem menti fel a halál alól, hiszen ettől még ugyanúgy képes lennék őt megölni, mint ahogyan azt tettem is.
Ami szép, azt el kell pusztítani. Ami veszélyes, azt ki kell iktatni. És ha ez a kettő kéz a kézben jár egymással, nos… értelemszerűen ki lehet találni a folytatást.

Annyira régen történt. Ezer év ezer év, nincs mit tenni – kurva hosszú idő. Lehetetlenség megőrizni bizonyos emlékeket. Mert bizonyos emlékek eltörpülnek más emlékek mellett. Amik fontosabbak. És akkor most jön a kérdés, hogy ez a nő, ez a nőstényördög mennyire volt fontos? Ő és az emléke… hogy még mindig tisztán él az emlékezetemben, és nem veszett a feledés homályába. Nem úgy, mint a többiek, a társaim, akiket úgy nem mellesleg ő ölt meg. Az álnok kígyó. A bestia. Mézédes illatú szörnyeteg.
És megöltem. Megöltem, amiért engem is olyan rémmé tett, mint amilyen ő maga is volt. És megöltem azért is, mert végzett a testvéreimmel. De legfőképpen mégis inkább azért végeztem vele, mert korlátozni akart. Nem hagyott nekem szabadságot – és ezzel egyidejűleg más megoldást. Mint azt hogy megölöm őt.
Mégis él. Mégsem öltem meg. Hát hogy lehetséges ez?
Mondanom sem kell, hogy valósággal le voltam sokkolódva, amikor megtudtam, hogy bizony nagyon is él. Amikor híre jutott az itt tartózkodásáról, és a gyalázatos tetteiről, amivel egyébként nekem speciel nem lett volna – és nincs is bajom –, de mivel én vagyok itt az alfa, ebben a rühes városban, így nekem kell rendet tartanom a saját porfészkemben. Tehát aki nem a falka tagja, az nem gyilkolászhat az én területemen csak úgy, büntetlenül, következmények nélkül. Még akkor sem, ha róla van szó, mert ez alól ő sem kivétel. Sőt, éppen azért, mert róla van szó, extra szolgáltatás jár neki! Tripla élvezet, ha úgy tetszik. Tudom, hogy élvezni fogja, ismerem már, és velem ellentétben ő bizony semmit sem változott. Az én legnagyobb szerencsémre. Vagy éppen bánatomra? Ki tudja…
Pimasz a kicsike. Még talán tetszene is, ha jó kedvemben lennék. Ha! De most k*rvára nem vagyok jó kedvemben, valamiért. Nem is tudom miért. Talán azért, mert eltett láb alól pár szerencsétlent, de a piszkot azt baszott maga után feltakarítani, és ezért most rám szállt néhány vadász. Illetve rám és a falkámra. A bandámra, a bagázsomra, az elit társulatomra – ahogy tetszik. Mindenesetre bárhogy is hívjuk, ő nem tagja ennek a társaságnak, így őt nem védik a jogok, vagy mik. Tehát akár ki is adhatom, bele egyenesen a vadászok karmaiba, és igen… valószínűleg ezt is fogom tenni, miután kiélveztem azt az üdítő társaságát, megbüntettem, megkínoztam, hogy azért én se legyek olyan szűkmarkú smucig – neki is járjon valami „jutalom”. Csak hogy lássa, kivel van dolga…
És nem, nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy én ölöm meg, mert tudom ám, hogy erre vágyik. Ó igen, erre hát, de… sajnos ilyen ez a popszakma, sosem azt kapjuk meg, amit szeretnénk. Kiszórakozom magam rajta, aztán odaadom másnak, akik szintén kiszórakozzák magukat, majd megölik. Mert megérdemled, Szivi. Szeretettel.
Visszakézből vágom pofon, amikor az éhségéről tart előadást, és mintegy utasít. Azért álljon meg a nászmenet, ne keverjen össze akárkivel. Én itt az alfa vagyok. Nekem tisztelet jár – legfőképpen tőle. Habár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam el tőle ezt a fajta viselkedést. Nagyon is hogy elvártam, szinte vágytam rá, pontosan azért, hogy felszakíthassam azt a gyönyörű márványbőrét… hogy feltéphessem azt a formás bíborvörös ajkát, ami szinte mintha csak azért könyörögne, hogy vérezzen, ezzel mintegy összhangot alkotva a rúzs színével. Hát ki vagyok én, hogy ne tegyek eleget a kérésének? Hm?
- Tudd, hogy hol a helyed, Szuka – ragadom meg az állkapcsát egy pillanatra, hogy a szemeibe nézhessek, és úgy intézzem hozzá a szavaimat. Hanglejtésem könnyed, csevegő, mintha teljesen más témáról beszélnénk, ám azért megtalálható benne a fenyegetés piciny csírája is, hogy érzékelje; jobb, ha visszavesz az arcából, különben nem csak a szája fog vérezni, hanem úgy nagyjából mindene. Igaz, így is, de na… még van egy kis ideje. Gondoltam, előbb megkínálom ezzel-azzal, mert én jó házigazda vagyok, és csak azután vittem volna szobára, hogy megkapja, ami jár neki. Ha elrontja a mókát, akkor azzal csakis maga alatt vágja a fát, és a végén még nem én fogom ellátni a baját, hanem valamelyik emberem. Nem mintha hagynám bárkinek is, hogy hozzáérjen az én nőstényemhez, de hát Freya ezt nem tudhatja. Merthogy ez a neve, az igazi, bármiféle méltatlan álnevet is használ most. Én tudom, hogy ki ő, hogy ki lakozik benne, mélyen a magára kent maszlag alatt, az álarc mögött, a név mögött. Én ismerem csak igazán. Talán kettőnk közül is én ismerem, sokkal jobban, mint ő saját magát. És ez sajnos fordítva is igaz – volt, annak idején. Azóta változtam, szó se róla, és nem biztos, hogy tetszene neki ez a változás. Csakhogy k*rvára leszarom, hogy mi tetszik neki és mi nem.
- Whiskey van – engedem el a bársonyos bőrét, majd ellépek tőle. – Megfelel?
Meg sem várva a válaszát a bárszekrényhez lépek, hogy megtöltsek egy ízléses kristálypoharat az említett szesszel. Grátisz gyanánt fecskendezek bele egy kis ezüstöt is, persze csak úgy, hogy ezt őméltósága ne lássa. A többi már rajta múlik. Ha lesz olyan ostoba, hogy megigya azt, amit látatlanba kínálok neki, akkor meg is érdemli a szenvedést. Azt a szenvedést, amit majd az ezüst fog neki okozni hamarosan. Már ha megissza egyáltalán…
Csalódnék, ha nem tenné meg.
Visszalépek hozzá, immár pohárral a kezemben, majd mivel még mindig meg van kötözve, ezért kénytelen vagyok én megitatni, saját kezűleg.
Finoman érintem az ajkához a kristálypohár szélét, ami már önmagában véve is erotikus hatást kelt, mert mindig is imádtam azokat a tépnivaló ízletes ajkait. De ugye én jó színész vagyok, mindig is az voltam, így aztán a nőstény semmit sem tapasztalhat az én pillanatnyi megingásomról, hogy talán hagyni kéne a francba ezt az egészet, és szobára vinni. Mármint nem a kínzókamrába, hanem úgy, ténylegesen szobára.
Nem kevés önuralom kell ahhoz, hogy ne gondoljam meg magam egyből, de önuralomból nekem aztán jutott bőven. Nem mindig szeretem alkalmazni, sőt voltaképpen nagyon ritkán használom, de azt hiszem, ha máskor nem is, de most mindenképpen a hasznomra válik ez a jártasság.
Amíg ő iszogat, én az előbbi élménybeszámolójára reagálok. Nehogy már azt mondhassa, hogy nem vagyok úriember és nem figyelek rá. – Kérlek, ne sértegess…
Ennyit Russel Crowe-ról. Ha egy mód van rá, inkább nem szeretnék hasonlítani arra a piásra. Attól függetlenül, hogy én is imádok piálni, csakhogy én mindezek mellett még jól is nézek ki, nem úgy, mint az imént említett hímegyed, akinek már igencsak a hátrányára vált az ivászat.
- Hm, ezt így? Ebben a sorrendben? – vonom fel az egyik szemöldökömet kíváncsian, igazából nem érdekel, hogy mi a sorrend, hovatovább a tervei sem nagyon érdekelnek, hogy miért jött ide. Itt van és kész, nem menekül többé. Nem mintha annyira akarna, mert ismerem már annyira, hogy tudjam; a lelke mélyén mindig is erre vágyott, hogy én elkapjam, és azt tegyek vele, amit csak akarok. Beteg egy nőstényördög – ez tetszik, mindig is tetszett.
Már alig várom, hogy belevessük magunkat az élvezetekbe, mert a java még csak most kezdődik! Bizony-bizony. Messze van még a holnapután…

Emlékszem a nőre. A Nőre – csupa nagybetűvel. Emlékszem a legelső pillanatra. Emlékszem, ahogy azokat a fenséges olívazöld szemeit az én kékjeimbe mélyesztette. Akkor és ott, örökre a lényembe égett a tökéletes nő képe. De akkor még nem ismertem őt. De nem ám.
Őrült nőszemély. És hát nem is volt nehéz megkapni, persze csak utólag derült ki, hogy őt tulajdonképpen csaknem lehetetlenség megkaparintani – másoknak. Bennem azonban látott valamit. Kitudja mit. Mindenesetre az enyém lett. A kocsmában. Aztán odahaza az ágyában. Az én ágyamban. A pajtában. Az erdőben. Mindenhol.
Meglehet, már akkor is bennem élt ez a fajta ösztön, ami a farkasokra jellemző, hogy egyetlen nőt választanak ki maguknak. Egy nőstényt. Mármint úgy ténylegesen, igazából, szívvel – ami nekem köztudottan nincs, ugyebár. Pedig akkoriban még kurvára nem voltam farkas. Ő viszont gondoskodott erről, a kis drága. Hát nem egy tünemény?
Nem. A legkevésbé sem. Kurvára felbaszott akkor. Nem is voltam rest széttépni. Habár ezt utána megbántam, valahol a lelkem mélyén, nagyon a mélyén, részben. Már akkor is a kapcsolatunk sajátossága volt, hogy egyszerre vonzzuk és taszítjuk egymást. Akárcsak két kibaszott pólus. Ugyanakkor sosem tagadtam, hogy minden nőben őt kerestem akarva-akaratlanul. A rézvörös a kedvencem, meg azok a vesébe látó szemek. Átkozott dög!
Hiányzott.
Ha azt gondolja, hogy ezek után hagyni fogom, hogy elmenjen innen, akkor nagyon is téved. Bizonyára igencsak házszámot tévesztett. Ugyanis nem megy innen sehová. Kell nekem. Ha mást nem, akkor a pincében fogom tartani leláncolva, nem érdekel.
Nyilván még mindig nem teljesen tudom felfogni, hogy életben van azok után, ahogyan elbántam vele. Ez egyaránt dühít és lázba hoz. Ugye egyrészt, mert miféle szar munkát végeztem már, ha sikerült túlélnie. És ha túlélte, akkor miért nem keresett eddig? (…) Valamilyen módon…
Nem. Nem hiányzott. Ugyan kérlek, mégis hova gondolsz?
Meg kell ölnöm még egyszer, vagy meg kell dugnom – valamit tennem kell vele mindenképpen, mert ez így már nem állapot.
Érzem Őt. Érzem a szagát. Érzem a lényét.
Akaratlanul is kéjes mosoly kúszik ajkaimra, valószínűleg az elfojtott izgalomtól, mert ugyebár még véletlenül sem ismerném be magamnak, hogy mennyire vártam erre a találkozásra azok után, hogy kiderült; életben van. A pszichopata nőstényördög él és virul, és baszott meglátogatni a kurvája. Már elnézést… Illetve nem. Kérjen elnézést az, aki kevésbé öreg és kevésbé alfa, mint én. Addig viszont csitu van. Mindenkinek.
Aztán már nem csak érzem a nőstényt, hanem látom is. Bevezetik a szobába. Megpillantom a rezes színű hajzuhatagot, amit úgy imádtam, ami tökéletesen passzol a kezembe – markolnivaló lobonc. És egy kattanás.
Hirtelen, szinte a semmiből jövően dühödök be, ahogy eszembe jut, hogy miket művelt ez a nőszemély. Azon túl persze, hogy életben merészelt maradni, de nekem erről baszott szólni, baszott keresni. Hogyan képzelte?! Tudtommal nincs olyan opció, hogy csak úgy éldegélünk Fenrir bácsi nélkül, vígan, önfeledten. Vagy az enyém. Vagy halott. És pont. Nincs köztes állapot. Nincs!
Hogy is szól a mondás? Ami szép, azt el kell pusztítani. Freya pedig szép. Freya a legszebb. A legszebb, a legmegátalkodottabb és a legveszedelmesebb teremtés, akit ez a girhes sárgolyó valaha a hátán hordott. És ez a betöretlen vadló most éppen nekem szájal, azok után, hogy túlélte azt, amit nem lett volna szabad, aztán egyedül kóborolt a nagyvilágban, és végezetül – de nem utolsósorban! – a területemen gyilkolt, amivel veszélybe sodorta a falkámat. Ez már eléggé terjedelmes bűnlajstrom – ennyiben maradjunk. Tehát jár neki a pofon.
Legfőképpen azért, mert a tenyerem valósággal viszketett már, hogy végre a porcelánfehér bőréhez érhessen. A bestiám mindeközben mélyen lapul bennem, megfékezem, kushadni küldöm. Neki még nem jár a szereposztás, majd csak később. Vagy talán akkor sem, elvégre a hibbant tyúk nem érdemli meg, hogy hozzáengedjem a párját. Ugyanis a kínzásnak éppen ez a lényege; hogy fájjon. Fizikálisan meg aligha tudok neki olyan jellegű fájdalmat okozni, ami ténylegesen fájna neki. Ismerem már, és tudom, hogy ő inkább élvezné, mintsem kínok közt vergődne, és ha őszinte akarok lenni magamhoz – mert hát miért is ne akarnék –, nem is feltétlenül áll szándékomban fizikailag meggyötörni. Én sokkal inkább a lelki terror híve vagyok, legalábbis az ő esetében mindenképp. Tehát az sokkal nagyobb szívás lenne a kisasszonynak, ha megfosztanám tőle, avagy a farkasától a társát egy életre, hovatovább nem is én foglalkoznék vele, hanem valamelyik emberem, aki minden bizonnyal nagyon szívesen megdolgozná a mi kis vendégünket – amit én természetesen kurvára nem hagynék –, aztán adhatnám át a vadászoknak, hogy „nesztek, itt van”.
De egyelőre némi ezüst is megteszi. Szavai azonban halovány mosolyt csalnak az arcomra, aminek nem örülök, mivelhogy egyáltalán nem volt célom mosolyogni. Csakhogy egy ilyen jellegű dumát nem hagyhatok figyelmen kívül. Annyira szórakoztató… Annyira hízelgő… Egy pillanat erejéig újfent átgondolom, hogy tényleg szükségszerű-e ez a büntetés, nem lenne jobb, ha inkább másféle módszerekkel büntetnék.
Nem. Kurvára nem.
Ez a némber itt ezer évig élt nélkülem – jár neki a fájdalom. Nem mintha nekem annyira fájt volna a tudat, hogy képes volt nélkülem élni… ugye?
- Vigyázz mit kívánsz… – jegyzem meg szárazon, miközben visszalépek hozzá, immár itallal a kezemben. – Sajnos csak egészen sajátos blázzal tudok szolgálni – mosolygok az arcába pofátlanul, mert én már csak ilyen úriember vagyok. Nyilván érti a célzást, és amilyen perverz, ennek a ciginek még talán jobban is örülne. Ám arra még várnia kell, mert hol marad a móka és kacagás, ha egyből a tárgyra térünk, nem igaz? Bizony, szükség van a bemelegítésre, az előjátékra, ami a mi esetünkben egészen eltér az átlagtól, de még a normálistól is. Mindez persze teljesen mellékes és megszokott. Legalábbis nekünk bizonyosan, habár kitudja emlékszik-e még rá egyáltalán a kis dög. Én még emlékszem. Hm, lássuk be, ez gázos.
Megitatom az ezüstös whiskyvel, közben figyelmesen végighallgatom a monológját. Hihetetlen ez a nő, én mondom! – Azt hiszem, kicsit eltévesztetted a házszámot, vagy felcserélted a szerepeket – ajkamon a mosoly bestiális vigyorrá torzul, ahogy a tekintetét fürkészem. Nem tudom gyűlölni. De nem tudom szeretni sem. És mégis… mindkettőt teszem – egyszerre. Mindennél jobban taszít és vonz ez a némber. Az egész lénye. Hogyan lehetséges ez?
Ettől megint mérges leszek. Ingerülten fejezem be az itatását, majd lépek hátrébb, míg össze nem esik a lábaim előtt. Ekkor fölényesen pillantok rá, mert eszembe jut, hogy annak idején milyen csúnyán elbánt velem. Igen, először ő. Aztán pedig én ő vele. Ördögi kör ez, kérem, nem is vitás.
Gyűlölsz? De nem annyira, mint én téged! – gondolatban visszaüvöltök, de a valóságban nem teszem. Ugyan. Messze van még a gyereknap. Nem teszek neki szívességet azzal, hogy kiteregetem a szennyest, megmutatom a lapjaimat, vagy nevezzük akárhogy.
Hangom közönyös, arcom kifürkészhetetlen, és blazírt fapofával hajolok le hozzá a háta mögött, ajkammal a nyakát érintem.
- Dehogy gyűlölsz… Legfeljebb csak szeretnél gyűlölni – közlöm vele ridegen a tényeket. Jobbommal belemarkolok a hajába, hátrafeszítem a fejét, míg balommal végigsimítok a nyakán. Ujjaim a húsába vájnak, hogy érezze; itt vagyok. Az orrommal pedig végigszántok a márványszerű bőr felületén, miközben mélyen magamba szívom a nőstényem illatát. Mivel már nem egészen van magánál, így hagyom, hogy a bestiám egy kicsit közelebb merészkedjen az övéhez.
Majd hirtelen ötlettől vezérelve kapom a nyakamba, szinte játszi könnyedséggel. Erőteljesen a fenekébe markolok, aztán önfeledten elrikkantom magam…
- Utat kérek! Viszem a menyasszonyt – intézem szavaimat a többiekhez, akik elállják az ajtót.
Így vonulok vele végig a falkán, végezetül pedig a pincében, pontosabban egy cellában, szép ívesen levágom a földre. Mert megérdemli.
Sandán pillantok a sarokban lévő rozoga asztalra, amit csak a szentlélek tart össze. Igen. Azt hiszem, ott fogom először megdöngetni.
Van itt minden egyébként. Ezüstláncok. Néhány… néhány valami, amiket én sem tudok pontosan beazonosítani. Tehát van itt minden.

Vannak érzések, melyeket nem lehet szavakba önteni, egyáltalán. Csűrhetjük és csavarhatjuk, bekenegethetjük mindenféle mázzal, csak hogy a nagyközönség elé tárjuk, de attól még nem lesz hiteles a jelenség. Nem lehet megérteni, csak akkor, ha átéled – szívvel-lélekkel. És azt hiszem, hogy ilyen a mi kapcsolatunk a nőstényördöggel, vagy nevezzük bárminek ezt a beazonosíthatatlan valamit. Bármilyen meglepő is legyen egyébként, de sokat gondoltam azokra az időkre – természetesen letagadnám, ha rákérdezne –, amikor beharapott. A miértekre. Akkoriban még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, és persze túl idegbeteg, lévén hogy megfosztott az emberi mivoltomtól, na meg a választás jogától, hogy vele akarok-e tartani egy életre. Még az is meglehet, hogy igent mondtam volna… kitudja. De ugyebár ez már sosem fog kiderülni, mert a dolgok úgy alakultak, ahogy. Nem volt választásom, sem beleszólásom, valóságos sokként ért az ominózus eset, aztán pedig próbáltam magamtól túlélni, több-kevesebb sikerrel. Bevallom, nem kevés időmbe telt, mire megtanultam uralkodni a bestiám felett. Eleinte még ő irányított, aztán én, és végezetül – mostanra már – társak lettünk. Freya… Freya viszont határozottan meghalt – hittem ezt akkor. Most viszont a saját szemeimmel is láthatom, hogy bizony kurvára nem halt meg. Él és virul. Hovatovább gyönyörűbb, mint valaha. Mert most már nem emberi szemmel látom, hanem farkasként. És ahogy belépett azon a kibaszott ajtón, már tudtam, már akkor tudtam, éreztem, éreztük, hogy Ő az. Ő a kirakós hiányzó, elveszett darabkája. A bennem tátongó üresség megtestesítője. Nők sikolyainak ezrei, akiket vagy magamévá tettem, vagy nemes egyszerűséggel megöltem az évszázadok folyamán. Őt láttam a napfelkeltében, napnyugtában, és minden áldott telihold idején, a farkasom szemein keresztül. Ő a bestiám párja. És ezáltal az enyém is… Mindkettőnk legnagyobb bánatára.
Így pedig, hogy nem csak emberi szemekkel vizsgálgatom őt, hanem fenevadként is, lélegzetelállító, amit magam előtt látok. Még az a szerencse, hogy ha akarom, akkor olyan arcot öltök magamra, amilyet szeretnék, tehát nem láthat rajtam semmit, de semmit az égvilágon. Nem akarom, hogy lássa rajtam, miféle hatással van rám. Mert nem érdemli meg. Rengeteg olyan dolgot művelt, amit más esetében halállal torolnék meg, ám őt nem ölhetem meg, bármennyire is vágyik rá. Valamiért tudom, érzem, a zsigereimben, hogy ezt akarja. Ez a célja. Nem adhatom ezt most meg neked, Szivi. Sajnálom. Pedig valahol a lelkem mélyén még mindig meg akarom ölni. Vágyom rá én magam is, bizonyos okokból kifolyólag. Mert megérdemli? Mondjuk. Ugyanakkor képtelen lennék rá, mert utána… nem tudnék nélküle élni. Ennyire egyszerű a képlet.
Bebuzultam.
Szóval, ja. Pókerarc fel, és folytatom, játszom tovább a szerepemet. Eljátszom a falkavezért, a rendíthetetlen alfát, aki nem tűri, ha a területén garázdálkodnak. (Ez véletlenül igaz is.) Ennek a nőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mekkora szerencséje van, amiért az, aki. Mást csak nemes egyszerűséggel gerinctelenítenék, nemhogy itallal kínálnék! Igaz, ebben az italban van némi ezüst is, mintegy grátisz gyanánt, de nem lényeg. Elvégre valamivel meg kell fegyelmeznem, ha másért nem, akkor azért, hogy példát statuáljak, továbbá mert még mindig bassza a csőrömet, hogy ennyi évszázadon keresztül nem keresett, és így, ilyen módon kell őt viszontlátnom. Hát ez már önmagában véve is megérne egy verést, nincs igazam? De nem. Nem bántom őt, éppen csak annyira, amennyire szükséges. Ezért kell ide az ezüst, aztán a többit majd meglátjuk… Semmi jónak nem vagyok az elrontója, maradjunk ennyiben. Nem mintha szerencsétlen egyáltalán használható lenne bármire is ilyesfajta „bedrogozott” állapotban.
Pofátlan szavaitól megrándul az ajkam, de inkább elengedem a fülem mellett minden mondandóját. Legfőképpen azért, mert ebben a pillanatban kezd el hatni az ezüst a szervezetében, és mert úgysem áll szándékomban ilyesmikről társalogni vele. Mi köze hozzá, hogy kit büntetek meg és miért? Ő rossz helyen vandálkodott, az én falkám területén, ezért most itt van, és alaposan megszívja. Arra persze nem számítottam, hogy a viszontlátás örömei majd ilyen különös és megmagyarázhatatlan érzéseket fognak kiváltani belőlem, így hát egyelőre még nem is tudom, hogy mihez kezdjek vele. Nem döntöttem még a sorsáról. A legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben, aztán utánahalnék. Ha-ha. Na jó, ez még viccnek is rossz.
Kimondhatatlanul gyűlölöm és imádom egyszerre. Engesztelhetetlenül dühös vagyok – rá és miatta. Kezdem elveszíteni az irányítást, magamban, azonban a külvilágnak, és főként a némbernek, természetesen ebből semmit nem mutatok. Jó színész vagyok, kérem.
Összerogyik előttem, én pedig fölényesen tornyosulok fölé. Hát igen, már éppen ideje volt. Mármint összeesnie. Ha már ennyire sikerült összezavarodnom, hála neki. Őfelségének.
- Vagy inkább… téged baszlak meg – suttogom a nyakába alávaló mosollyal, elsötétült tekintettel, miközben a hajánál fogva hátrarántom a fejét magamhoz. Kikészít. Teljesen kifordultam önmagamból. Még az átlagosnál is őrültebb, kiszámíthatatlanabb és szadistább vagyok. Őszinte leszek; fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni. Vele. A helyzettel. Meg úgy alapjáraton…
Majd kiderül, hogy miként kattan az agyam adott pillanatban. Addig meg éljünk a jelennek, nemde bár? Itt és most.
Ahogy a testemhez simul, nekem dörgölőzik, akár egy alázatos kiscica, avagy Freya esetében egy vadmacska – sokkal inkább –, a férfiasságom fájdalmasan megrándul. Beborít, körbeölel az illata, rézvörös hajának az aromája.
Inkább gyorsan a vállamra kapom. Odalent aztán, a pincében, újult erővel vágom le a padlóra, hogy csak úgy nyekken szerencsétlen. Nem finomkodok vele. Minálunk ugyanis szokás megdolgoztatni a vendégeket, jó keményen. With love.
Durván, szinte erőszakosan rántom fel magamhoz, ha már az előbb olyan úriember módjára vágtam földhöz azt a formás hátsóját. Nem érünk rá most pihenni, kérem, amikor annyi megbeszélnivalónk van egymással. És még miegyéb.
Tehát felrántom magamhoz a nyirkos padlóról, a ruhájánál fogva, az se érdekel, ha közben elszakad, sőt! Akarom, hogy elszakadjon, saját kezűleg tépem le róla a felsőjét – szintén úriemberhez méltó módon. Majd ezt követően átkarolva a derekát vonom egyre közelebb, hogy a testünk egymáshoz préselődjön. Nem mellesleg, még mindig nem tudom, hogy mit tegyek vele. Ő nevet rajtam. Kinevet!
Én pedig vele nevetek, bár kurvára tudom, hogy nem kéne. Nem kéne adnom alá a lovat, de hát… nem tehetek ellene semmit. Hisz’ a farkasom odabent már őrjöngve veri láncait, szabadulni akar, kitörni. Érzelmei rabjaként vergődik csupán, mert el van tépve, el van szakítva a társától. Próbálja lerázni magáról a béklyókat, hogy kitörhessen végre, de hiába. Megőrült – velem egyetemben, vagy inkább velem az élen. Tetszés szerint.
Kínzó lassúsággal simítok végig Freya arcélén, majd a telt ajkain. Nem tudok dűlőre jutni magammal szemben. Nagyot sóhajtok, miközben mélyen a lélektükreibe meredek, s végezetül megszólalok.
- És mi lenne, ha ezúttal én tennélek boldoggá téged? – teszem fel a kérdést, keserédes gúnnyal fűszerezve hangomat, mialatt egyik szemöldököm az egekbe szökik. Na, most figyelj!
Hirtelen ötlettől vezérelve ragadom meg a nyakát. Elvégre ezt akarta, nem? Hogy az ÉN kezeim által haljon meg… Megadhatom neki, ha tényleg ezt akarja.
Elpusztítom, mert annyira szeretem.
Most olyan mérhetetlenül gyenge, köszönhetően az ezüstnek, hogy nem sok erőfeszítésembe kerülne elroppantani a nyakát. Persze ez méltatlan halál lenne neki, ő ennél többre hivatott, többet érdemel. Máshogy viszont aligha tudnám szétkapni megint, így, farkassal a bordáim között. Mert annak a farkasnak meg ő, vagyis a nőstény az oldalbordája. Úgy érzem, legalábbis.
- Tényleg ezt akarod? – lehelem magam elé vérszegényen, miközben… miközben egyre jobban megszorulnak ujjaim a nyaka körül, ezzel egyidejűleg egyre közelebb lökve őt a halál küszöbéhez. De az igazat megvallva ez nekem is éppúgy fáj, hacsak nem jobban.
Nem akarom elpusztítani, de muszáj. Teljesen összezavar. Teljesen kifordít önmagamból.
Ám végül, függetlenül a válaszától, elengedem a nyakát. Nem szorítom tovább. Legyőzött. Kurvára nem tudom megölni még egyszer – az a nagy büdös helyzet. A csúf igazság.
Csak állok, továbbra is a nősténnyel a karjaimban, egyik kezem a derekánál pihen, alkalomadtán a csípőjébe mar, a másik pedig, amivel az imént még oly’ önfeledten fojtogattam, most gyengéden cirógatja a piros lenyomatú bőrfelületet. Avagy az én kezem gyalázatos nyomát.