Amikor elkaptam azt a vámpírt, és gyakorlatilag leszállítottam a baromarcúnak, egyáltalán nem számítottam arra, hogy végezetül majd az én pincémben fog kikötni a kedves alany. Elvégre ki a franc akar etetni egy házi vámpírt? Ennyire gazdag azért még én sem vagyok…
Na jó, talán mégis, de attól még olyannyira hiányzik nekem ez a vámpír, mint egy púp a hátamra, vagy amennyire Harrison hiányzott, merthogy az a nagy büdös helyzet, hogy jelenleg ő is velem lakik. Kellett nekem leégetnem a házát… ugyebár. Természetesen újra megtenném, ha úgy adódna, tehát félreértés ne essék; a legkevésbé sem bántam meg a tettemet. Nem szokásom megbánni dolgokat, vagy sajnálkozni, vagy együtt érezni. Nem, engem az ilyesfajta érzelmek messziről elkerülnek, méghozzá nagy ívben. Mindenesetre ennek köszönhetően most kénytelenek vagyunk elviselni a másik képét, és az elmúlt egy hétben nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Szerintem nincs is magánál, egyébként. Mármint a lélekjelenléte igencsak hiányos, hiába pórbálom a tudtára adni, hogy az a kibaszott vámpír már itt rohad a pincémben egy hete; semmi reakció. Mintha itt sem lenne. Érti ezt valaki?
Elvesztettük Harrisont. Annyira kikészítettem az utóbbi húzásommal, hogy teljesen elmentek neki otthonról. Vagy csak szimplán haza se mentek. Annyi a lényeg, hogy csúnya lány voltam, és elrontottam a baromarcú módfelett szánalmas kis szórakozását, azaz szépen agyonlőttem azt a riherongyot, akinek nem is szabadott volna ott lennie, ugyanis nagyon rossz helyre tévedt – szerény véleményem szerint. Az én tulajdonom ölébe! Mostanra azonban elfoglalta a méltó helyét egy meghitt sírgödörben. Illetve nem, mivelhogy hála nekem, a tűz martalékává vált még a holtteste is. Minden, ami belőle maradt, az csupán hamu és por.
Ez a férfi viszont teljesen kikészít az abnormális viselkedésével, amit nem igazán tudok még mindig hova tenni, de úgy teszek, mint aki pont magasról leszarja az egészet. Nem mintha a jelenlegi állapotát tekintve érdekelné az emberünket, hogy mit szarok le, és mit nem… Vajon mit tervez? Vajon mi jár a fejében? Vajon akarom-e én azt tudni? Így, köztünk szólva erősen kétlem.
De csak hogy lássa, kivel van dolga, hagyom neki, hogy élje a kis életét, nem szólok bele, mit csinál itthon. Persze tudja ő azért a határait, hogy idegen és/vagy ismerős nőt nem hozhat ide, mert az is könnyedén úgy járhat, mint az előző delikvense. Ugyebár. Nem szívesen emlékeztetném a történtekre, de ha szükséges, akkor bizony szemrebbenés nélkül megteszem. És még élvezni is fogom! Mert én már csak ilyen úrinő vagyok, mint tudjuk.
Elmélyültem vagdalom éppen a marhalapockát, elvégre egy valamirevaló asszony házikoszton tartja a szeretett férfit, nehogy az aztán nagy bánatában világgá menjen. Nem mellesleg, így akár meg is mérgezhetem, ha éppen úgy tartja kedvem. Márpedig amennyiben Harrison világgá akar szaladni, isten a tanúm rá, hogy bármennyire is szeretem, kinyírom. Nem érdekel, hogy mibe kerül, nem érdekel, hogy hány ártatlant kell megölnöm ahhoz, hogy megakadályozzam benne, de nem hagyom, hogy még egyszer külön váljanak útjaink. Beteges? Meglehet, ugyanakkor… ki nem szarja le? A tények önmagukért beszélnek. Nem megy innen sehová.
Még mindig önfeledten darabolom a húst, amikor a mélyen tisztelt uraság méltóztatok bevonszolni a seggét a konyhámba. Felvont szemöldökkel konstatálom a jelenséget, de még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy megforduljak. Elfoglalt nő vagyok, kérem, nem érek rá akármire. Az a szép orcája a végén még elvonná a figyelmemet, aztán belevágnék a saját kezembe. Márpedig ilyesmit nem akarhatunk, ugye? Persze egy kis vámpírvér egyből megoldaná a gondot, de na. Jobb a békesség.
Csakhogy a baromarcú nem tágít, sőt ráadás gyanánt még valami ékszeres dobozt is elém vág, mintha nekem ebből vennem kéne a lapot. Ami azt illeti, veszem is, legalábbis a szavai hallatán teljesen elképedek.
Hát ez teljesen megőrült. Most már biztos.
Természetesen nem veszem komolyan, mert hát miért is venném? Nincs is magánál az ember!
Gonosz vigyorral a képemen fordulok meg, hogy közvetlenül a szemébe nézhessek.
- Te részeg vagy? Bepiáltál? Ugye nem ittad meg az összes whiskymet? Ha megittad, tuti veszel újat, mivelhogy az egy nagyon jó fajta volt – okítom ki hanyag eleganciával, majd a dobozka után nyúlok, hiszen mégiscsak hajt a kíváncsiság. Lehet, hogy valami vicc van benne. Egy varázslat, ami békává változtat, ha kinyitom. Sebaj, mindig is odáig voltam a kockázatokért, simán bevállalom hát ezt is.
Ám legnagyobb meglepetésemre egy gyűrű van benne. Hűha.
Nem, még így sem tudom komolyan venni. Ekkora bunkót. Mindig is erről álmodoztam, mindig is erre vágytam, hogy az ő felesége legyek. De azt már cseszhetjük, nem is értem, mit akar most ezzel. Igaz, az ő kölkeit hordozom a szívem alatt, de attól még nem feltétlenül kell, hogy feleségül vegyen. Pláne nem így… Ekkora bunkót…
- Öltözzek? – vonom fel a szemöldökömet gunyorosan. – Bocsi, de a menyasszonyi ruhámat a tisztítóban hagytam – vetem oda neki félvállról, majd visszafordulok a darabolnivaló húshoz.
Mit gondol, hogy egy komplett menyasszonyi szettet tartok itthon magamnál? Közvetlenül a gépfegyvereim és a páncélautó mellett, igen… hogyne.

Ami azt illeti, sosem volt romantikus leánykérésben részem. Nem mintha annyira igényelném az ilyesmit, ugyebár. Az első férjem az apámtól kért engedélyt, hogy elvehessen, nem térdepelt le elém, hogy aztán úgy kérjen meg. Ugyan kérem, minek azt? A végén még koszos lenne a nadrág…
Harrison sem erőlteti meg magát, persze ez várható volt, mármint ha úgy vesszük arra sem számítottam, hogy valaha is el akar majd venni. Azok után, amiken keresztülmentünk, és azok után, amiket vele tettem. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé. Illetve talán mégis…
a; elvesz, amiért felcsinált
b; elvesz, mert gazdag vagyok, aztán megöl, hogy örököljön
c; mindkettő
Akárhogy is, nem valami kecsegtető kilátások a jövőre nézve – maradjunk ennyiben. És még csak véletlenül sem fordul meg a fejemben egy olyan opció, hogy esetleg azért akar nőül venni, mert szeret. Kizárt dolog. Nem hiszek a tündérmesékben, mint ahogy abban sem hiszek, hogy a baromarcú szeret engem. Pedig bizonyos szempontból mindez teljesen egyértelmű, hovatovább van annyi önbizalmam, hogy biztos legyek benne, ám ezúttal mégsem vagyok. Magam sem tudom, hogy miért. Talán azért amiért a legutóbb azzal a fiatal lánnyal láttam, és az a kép olyan masszívan az agyamba égett, hogy tisztítótűzzel sem tudom kiűzni onnan, a gondolataimból. Fáj, igen, nem tagadom. Vagyis ha a baromarcú kérdezné, természetesen letagadnám azt, ami egyébként egyértelmű. Csakhogy hiába telt el az a röpke húsz év, ismerjük egymást már annyira, hogy tudja, mikor mondok igazat és mikor nem. Az esetek többségében legalábbis bizonyosan érzékeli.
Egyrészt nem hiszek neki, másrészt pedig lesokkol a kérdésével, ami sokkal inkább kijelentés, egyértelmű utasítás, hogy feleségül vesz. Mintha ez így menne…
Nem hiszek neki. Kurvára nem. És ha továbbra is ilyenekkel szórakozik, akkor hamarosan telepumpálom a képét ólommal, azt garantálom. Ugyanis annak idején ez volt minden vágyam, hogy ő vegyen el, és ne az a férfi, akivel az életem nagyobbik részét leéltem, szültem neki egy fiút, és hűséges voltam hozzá, mert annak kellett lennem. Amikor pedig meghalt, én meggyászoltam, mert ez egy feleség dolga. De hogy szerettem-e valaha? Mint férfit? Úgy, mint Harrisont? Soha.
Ez a nagy büdös, és módfelett elkeserítő igazság. És ha bárki is rákérdez, letagadom! Még szép, hogy le. Túl büszke vagyok én ahhoz, mintsem hogy ilyen ostoba, hasztalan és szánalmas érzéseket megengedjek magamnak. Annyira… szentimentális.
Miért nem elég az, ha kaját főzök neki? Miért kell mindent egyből elrontani, ami esetleg még működhetne is? Hogy miért? Mert ő a baromarcú, kérem alássan, ennyire egyszerű a képlet.
Esetlenül ejtem le az ékszeres dobozkát az asztalra, és ahelyett hogy komolyan venném szavait, inkább elviccelem a választ, merthogy köztudottan a vicc gyógyír mindenre. Legfőképpen a szarkazmus, és bízom benne, hogy a szarkazmusom majd ezen is átsegít, mint eddig minden nehézségen, amit az élet a lábaim elé hányt.
Megannyi érzelem kavarog most bennem, a legtöbbet be sem tudom kategorizálni, sosem éreztem őket. Kiragadom hát az összes közül a számomra legismertebbet: a haragot.
Hirtelen markolom meg a kést, majd ugyanezzel a vehemenciával eldobom a baromarcú irányába, mindeközben gondosan ügyelve arra, hogy ne őt érje el a találat. Csak azt akarom, hogy tudja, kurvára felbaszott. Újfent. Hát igen, ehhez aztán nagyon ért, mondanom sem kell.
- Meg ne próbáld, mert esküszöm, hogy kinyírlak! – sziszegem dühösen. Hormonok? Meglehet. Mintha egy sárkány szabadult volna ki belőlem…
Egyértelmű, hogy nem hiszem el, amit el kéne hinnem, és amit normál esetben talán el is hinnék. De ez most nem is lényeges. Ami egyedül lényeges most, hogy nem hagyhat faképnél, így nem. És különben is… mi az, hogy akkor keres mást? Hát hogy képzeli ezt?! Mindjárt megölöm.
Újra a kezem ügyébe veszem a kicsiny dobozt, miközben értetlen arckifejezéssel meredek rá, majd azt követően a férfira. – Igen, ez. De te nem akarhatod ezt. Te nem akarhatsz feleségül venni, azok után… a történtek után – rángatózik egyet a szemem hirtelen, már azt se tudom, miket beszélek. Tényleg nem tudom, hogy a terhesség-e az oka, vagy szimplán csak kaptam egy jó kis idegösszeomlást, szolidaritásból. Avagy a végén még kiderül, hogy nekem is van lelkem, és akaratlanul is azt érzem, zsigerből, hogy miután hozzámentem valaki máshoz, s aztán, mint aki jól végezte dolgát beállítottam hozzá húsz év elteltével, felgyújtottam a házát, tönkretettem az egész életét (annak az embernek, akit a legjobban szeretek a világon), hogy… egyszerűen nem akarhat feleségül venni. Baromság volna a részéről. Sőt, mi több! Baklövés.