Sosem tartozott a kedvenceim közé a varázsszerekhez való eszközök összeválogatása, gyűjtögetése, csakhogy sajnos ez is elengedhetetlen kelléke az úgynevezett „szakmámnak”, így tetszik vagy sem, kénytelen vagyok néha erre az alja munkára fanyalodnom. Habár olykor előfordul, hogy lefizetek valakit, hogy alkalomadtán szerezzen be ezt-azt bizonyos varázslatokhoz, de legnagyobb bánatomra nem mindig van alkalmam ilyesmire – arra jutottam, hogy szereznem kéne egy tanítványt, aki elvégzi mindezt helyettem –, mint ahogyan azt a jelen példa is mutatja; vehemens léptekkel gázolok az erdő sűrűjébe, a lombok és bokrok, meg még kitudja, hogy miféle dolgok közé. Nem mondom azt, hogy nem vagyok természetbarát, elvégre elboldogulok én efféle közegben is könnyűszerrel, ugyanakkor tény és való, hogy a városi életet mindig is jobban preferáltam. Ott jobban kiismerem magamat, mint a természet lány ölén. Na, jó. Igazából itt is kiismerem ám magam, félreértés ne essék, mindössze csak unalmasnak tartom ezt a feltűnően nagy nyugalmat és kiegyensúlyozottságot, s zavarónak a csendet, ami egyértelműen nem nekem való. A káosz az én barátom, de az ilyesfajta nyugalom, mint a madárcsicsergés és levélsusogás – jaj, szegény fejem!
Még félúton sem vagyok a kitűzött célom, avagy a begyűjtenivaló cuccok felé, mikor is hirtelen semmiből jövő dulakodás, hangoskodás, halálhörgés csapja meg a fülemet. Értelemszerűen ez már sokkal inkább felkelti az érdeklődésemet, hát nem is vagyok rest abbahagyni az eddigi tevékenységemet, és felhagyni a kellékek keresésével, hogy aztán a fülsértő hang irányába indulhassak. Egyre nagyobb csetepaténak lehetek tanúja, ugyanis hamarosan már égett hús szaga is terjengeni kezd a levegőben, és TŰZ! Ó, igen… ez az illat, ez az édes aroma – amely olyan nekem, akár a legédesebb méz! – semmivel sem téveszthető össze.
Váratlanul megtorpanok.
Igazából majdnem pofára estem, merthogy valami, illetve egészen pontosan valaki úgy döntött, hogy a lábaim előtt esik össze, én pedig mivel annyira el voltam foglalva a tűzzel, nem igen figyeltem semmi másra – lám, itt az eredménye. És természetesen, ami legelőször szemet szúr nekem a hölgyikén, az a különös öltözéke, ami teljesen olyan, mint valami báli ruha – felhorkantok. Igen, szinte azonnal nevethetnékem támad ettől a gondolatmenettől, azonban a nevetés ezúttal elmarad, mert a hölgyike szemmel láthatólag nagyon nincs magánál, így pedig nem akkora poén kinevetni valakit, hogy az nincs is magánál, hiszen akkor az olyan volna, mintha csak magamban nevetgélnék, nemde bár?
- Valaki nagy bajban lehet – mormogom a bajszom alatt, miközben sötét ötlettől vezérelve nyalábolom fel a hölgyikét. Elvégre valamire még biztosan jó lesz… Meg ugyebár úgyis gyűjtögetés címszóval érkeztem az erdőbe, tehát ennyi még igazán belefér. Sőt – ő a grátisz!
Azt persze nem mondom, hogy így majd vele együtt a többi holmit is be tudom fogom spájzolni, mert sajnos – bármennyire is nehéz elhinni – az én képességeim is korlátozva vannak. Éppen csak annyira futja a jelenlegi lehetőségeimből, hogy elcipeljem ezt a bajbajutott némbert a kocsimig, ami egyébként meglehetősen messze van, szóval egyáltalán nem olyan egyszerű a művelet, mint amilyennek tűnik. Akár a mai edzést ki is hagyhatnám nyugodt szívvel…
Mivel lusta vagyok újra bemászni az erdőbe – meg hát ugye kitudja, hogy a hölgyike időközben nem tér-e magához, és teszem azt, dönt úgy, hogy lenyúlja a kocsimat, amíg távol én vagyok –, így arra az elhatározásra jutok, hogy majd később visszajövök, vagy mint ahogyan azt eredetileg is kellett volna: küldök valakit magam helyett, aki elvégzi ezt a fajta alávaló munkát.
Odahaza aztán úriemberhez illő módon megszabadítom a véres báli ruhájától, meg egy kicsit megtisztogatom vizes ronggyal – csak hogy lássa, kivel van dolga, köhömm –, hisz’ retkesen csak nem rakhatom az ágyamba, a végén még összevérezne nekem mindent!
Vendégágy pedig nincsen. Bocsika.