Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny




Tárgy: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Kedd Május 12, 2015 7:24 pm


~Ne akarj farkasszemet nézni a sorsoddal, úgyis te pislogsz majd hamarabb!~


Bakancsom talpa alig hallhatóan nyikorog a szemerkélő esőtől nyálkás, grafitszürke utcaköveken, miközben sietősen vágok keresztül az éjszaka szurokfekete leple alá szorult, fázósan didergő városon. A hideg harapású, kora tavaszi szél hűvös vízpermetet vág szemeimbe, tincseim közé markol, dühödten tépi, vadul kavarja őket arcom körül. Hunyorogva, karomat arcom elé emelve próbálom távol tartani magamtól a szúrós, parányi vízcseppeket, melyek picinyke tűhegyekként karistolják fel a járomcsontom és a homlokom bőrét. Fogvacogva, egész testemben átélten dideregve állapítom meg, hogy elhamarkodottan váltam meg téli kabátomtól, s így megfosztattam az általa biztosított komfortérzettől. Végigpillantok magamon és bosszankodva veszem tudomásul, hogy az általam viselt – lassan totálisan átnyirkosodó ruhadarabok – bizony korántsem vízállóak… Mi több, a bőrömre tapadó, kellemetlenül nedves szövet azt a tudathasadásos érzetet ébreszti bennem, mintha sosem hordtam volna száraz ruhát, mintha már eleve vizes rongyokba csavarva, s nem szénfekete farmernadrágban, gránitszürke, mintátlan pólóban és kurta, derékig érő szövetkabátban hagytam volna magam mögött otthonom jótékony magányát. Az ember lánya azt hinné, hogy egy magas szárú bakancs – még ha nem is katonai – megóvja lábait a szélsőséges időjárás viszontagságaival szemben. Azonban az említett lábbeli máris beázott, hanyagul összeöltött illesztékein átszivárgó hideg esővíz a lábujjaimat, talpamat, lábfejemet fagylalja.
Arcomhoz emelem jobbomat és festetlen ajkaim elé húzom a nyakam köré csavart, pókhálóvékony szövésű, galambszürke kendőt. Ez a szitakötőszárny-szerű holmi aligha fogja megóvni torkomat a meghűléstől. Felvésem képzeletbeli jegyzettömbömbe, hogy okvetlenül be kell szereznem egy csomag lándzsás útifüvet, mely a lobos torok és a megfázás egyik legkiválóbb orvossága. És ekkor mintha csak iménti gondolatmenetem megerősítése volna, orrom szúrni-csavarni kezd és eltüsszentem magam. Még feljebb húzom arcomra a vékony kendőt, így most már orrom hegye sem látszik ki a finom szövet takarásából. A fölém magasodó, kovácsoltvas utcai lámpák narancsosan szikrázó fénysugarai alatt sietősen haladok, miközben tekintetem az út mentén ácsorgó, kusza ágrendszerű, fázós bimbókat nevelgető fák során siklik végig. Az esőáztatta, sudár juharok, a fehér törzsű nyírek és terebélyes koronájú szilek, néhány örökzöld kivételével, kopáran szürkéllenek a lassan alászálló, csillagtalan éjszakában. Ha nem szegné kedvem az elsötétülő égből aláhulló, szúrós vízcseppek kíméletlen offenzívája, közelebb merészkednék az éledező növényóriásokhoz, megérinteném a gallyakon sorakozó, harsogó zöld, robbanni kész, élettől lüktető bimbókat, végigfuttatnám ujjaimat az ágak göcsörtös-durva felületén, megtapintanám a törzsekre kövült kéreg durva barázdáit. A fasimogatás ötletét elvetve mélyet szippantok az utcára ereszkedett, záporillatú, hűvös párától nehéz levegőből, miközben homlokomhoz emelem felhorzsolt, véraláfutásoktól lilálló kezemet. Kihűlt, vértelenné sápadt, vésőforgatásban megizmosodott ujjaimat jobbára mogyoróbarna, jelenleg ébenszínűvé nyirkosodott tincseim közé merítve kísérletet teszek arra, hogy megzabolázzam a látásomat erőteljesen akadályozó, szemembe hulló tincseket. Vízhólyagos, hámfosztott tenyerem zavaró élességgel érzékeli hajam hideg nedvességét.
Ahogy haladok kifelé a szélostromolta, esőverte városból, lassan elfogynak mellőlem az épületek, elmaradoznak a kandeláberek, helyüket égbe nyújtózó fák, zömök cserjék, friss hajtásaikat dédelgető bokrok, smaragd tűlevéltakaróba burkolt örökzöldek veszik át. Amint elhagyom a kőépületek nyújtotta fedezéket, a dúvad szél újult erővel, az eddigieknél is vehemensebb lökésekkel indít ostromot ellenem. Jobb híján saját kabátom gallérjába kapaszkodom, hogy ne döntsön fel a kőrisek és tölgyek között cikázó, jégkarmú légáramlat. Dacolva a széllel és a vele érkező, csípős vízcseppekkel, fogaimat összeszorítva, ajkaimat egymáshoz préselve, rendíthetetlenül lépkedek előre. Idővel talpam alól elkopik nedvesen fénylő, ólomszürkévé ázott aszfalt, hattyúfehér murvával felszórt, kanyargós ösvényen vezet tovább utam. Egész testemben, menthetetlenül didergek, átnedvesedett ruhám alá belopakszik a lúdbőröztető légáramlat; kísérteties süvítése kitölti hallójárataimat, anyagtalan karmai borzongó bőrömbe vájnak láthatatlan árkokat. És ekkor különös inger cikázik végig gerincemen, hogy aztán, csigolyáim sorát elhagyva behatoljon elmémbe és ott megkondítsa a vészharangot. Érzem azt a különös, „valaki figyel a sötétből” típusú, tarkópihéket égnek meresztő sejtelmet, mely ott motoszkál az agyam hátsó szegletében, tudatom elrejtett, sötétbe vont bugyrában. Ott motoszkál, apró, éles karmaival egyre csak karistolja elmém falait.
Mintha egy állat kapirgálna belülről.
Szemek… Szemek merednek rám. Hipnotikus, könyörtelen tekintet, akár a kígyóé; bőr alá hatoló, húsba, csontba látó, lelket koncoló pillantás, melynek kereszttüzében vagyok.
Egy ragadozó szemei merednek rám.
Az elmémben sarjadt gyanú bizonyossággá markánsodik. Ereimben meghűl a vér. Torkom elszorul, gyomromban pillangók tucatjai verdesnek hímporos szárnyaikkal. Arcomhoz kapom kezem, lerántom szám elől a légvételeimtől átmelegedett, fojtogatónak érzett kendőt. Hideg levegő, esőáztatta avar és föld illat robban orromba. Zaklatottan kapkodok levegő után, most fájónak érzem a légcsere rutinná rögzült mechanizmusát. Légcsövemben hangosan süvítenek a szervezetemen átkeringetett, tövisesnek vélt légkortyok. A félelem fantomujjai könyörtelenül megragadják vadul hánykolódó, rémület hajszolta szívemet és nagyot csavarnak rajta. Ereimben vadul zubog a vér, bordáimat repedezni, lábaimat elgyengülni érzem. Szemeim riadtan pásztázzák a körülöttem magasodó, árnylepelbe vont fákat, riadt őz módjára jobbra-balra kapkodom fejemet, hátha megpillantom a rám tapadó tekintet tulajdonosát.
Hiába. Képtelen vagyok átlátni a vaskos törzsek közé szorult, szuroksűrű feketeségen.
Nem látom őt. Rejtve marad. Jéghegy hízik gyomrom helyén, ahol az imént még lepkék szárnyaltak. S most lassan elfagyok belülről. Megdermeszt a félelem. Szoborrá kövülök, lúdbőrző felhámom rám köt, akár a beton. Márványba börtönöz a rémület.
Józan eszem riadót fúj a fejemben.
Fuss! Menekülj!
Szakadj ki a csontig hatoló tekintet hatósugarából, mely még fóbiásan rettegett és hőn gyűlölt nevelőapád vetkőztető pillantásánál is sokkalta viszolyogtatóbb.
Megránduló combizmom eltép a földtől. Rémület sanyargatta lélekkel, bukfencező szívvel, megugrasztott zsákmányállatként rohanok. Remegő térdekkel, szakadozó izmokkal lököm előre magam, kilógó ágak kapnak hajamba, ruhámba, parázs kínt égetnek bőrömbe az arcomat szabdaló gallyak karmai. Tarajos kavicsok görögnek, csikorognak, sírnak talpam alatt, fluoreszkálni látszik az előttem kanyargó ösvény. Az út, melyen menekülő vadként nyargalok tova, hirtelen kiszélesedik és egy holdfényáztatta tisztáson találom magam. Hatalmas, rozsdamarta vaskapu állja utamat. Megtorpanok. Tekintetem a kapun túl tarkálló sírkövekre és a távolban komorló, sötétségburkolta kriptára rebben. Temetkezési hely… Földben nyugvó holttestek, s a hozzájuk tartozó, egykor bennük élő, most sírjuk körül bolyongó, attól elszakadni képtelen kísértetek… Mély levegőt veszek, majd, megemberelve magam, felemelem jobbomat és eltökélten belököm a résnyire nyitott, időrágta vaskaput. Ami éppen olyan dobhártyaszaggató, baljós nyikorgással tárul fel előttem, ahogy a horrorfilmek forgatókönyveiben meg vagyon írva. Gerincemen rémületborzongás fut fel, s alá a hideglelős hang hallatán. Ujjaimat ösztönösen tokrom köré fonva, tétován óvakodom be a gazzal benőtt, elhagyatott, hátborzongató enteriőrű halálkertbe. Pillantásomat zaklatottan járatom végig a jégszikrás holdsugarakban ázó, kísérteties derengésbe – mintegy fagyosan lüktető aurába - vont hematitszürke, mészkőfehér és éjfekete sírkövek sokaságán. Többségükön már megkopott az írás, moha futja be oldalukat, repedések hálózzák be felületüket. Némelyeken fejüket vesztett kőgalambok fehérlenek, másikukon szárnyfosztott kőangyalok kulcsolják imára kezüket. Vérfagyasztóan megkapónak találom a rémgyönyörűséges látványvilágot. Pillantásom végül megállapodik egy nálam legalább két fejjel magasabb szobron. A megkövült angyal kitárt karokkal éppen áldást hint a temetőben nyugvókra. Egy itt ragadt Mennyei Lény. Az Úr mészkőbe zárt szolgája. Mintha csak egy álnok kedvű, kátránylelkű démon sötét erejét mozgósítva szoborrá átkozta volna. A szárnyas faragványt aranysárgával sávozott, méregzöld levelű borostyán futja be. Vadul kalapáló szívvel, borsódzó háttal lépek a délceg angyal elé. Komor vonások közé zárt, habfehér kőarcára emelem tekintetemet.
- Segíts… - suttogom reszkető szájjal, vacogó fogakkal, valamiféle csodában reménykedve, majd hogy legalább hátulról fedezve legyek, nekivetem hátamat az angyal kemény mésztestének. Ösztönösen – mintha csak láthatatlan erő emelné jobbomat a nyakamban lógó lánchoz – rámarkolok az Anyámtól örökül kapott, kicsiny kulcsot formázó, parányi smaragdkővel ékített medálra. Magamban az Úrhoz és halott Anyám szelleméhez fohászkodva, űzött vad tekintetemet az előttem duzzadó, feneketlennek rémlő sötétségbe fúrom és várok.
Várok Rá. Várom Őt...
Várom, hogy kilépve az árnyékból megmutassa végre az arcát…
Legyen az bármily rettenetes is…

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Vas. Jún. 07, 2015 11:13 am

A temetőben terjengő magány ígérete csalogatott ki. A csend. Az eső áztatta föld nyers illata. Én ezt az illatot tényleg érzem, vagy csak az emlékeimben él ennyire élénken? Mindegy is…
A kastély körüli birtok hatalmas, bejárhatnám és elrejtőzhetnék ott is, ha azt akarnám, hogy senki se találjon meg. Ám hasonló, mégis másféle energiákra és ingerekre vágytam.
Nem félek a temetőktől. Anno tengettem az éjszakáimat kriptákban. A holtak már nem zavarnak. Szerencsésebb esetben.
A hideg eső nem árt, mocsárláz, tüdőbaj, rák, infarktus és a többi közkedvelt nyavalya aligha visz el. Ha eleve halott vagy, a Halál már sokkal nehezebben talál rajtad fogást. Mégis a fejembe csapom a fekete vászonkabátom kapucniját. Nem a hajamat vagy az arcomat féltem, inkább bele akarok olvadni az éjszakába, mint egy ottsemvolt árnyék. Ember itt nem jár ilyenkor - épelméjű -, hogy meglásson. De akkor is… Ez a mozdulat megszokás.
Hogy mennyi ideje tapostam az apró kavicsokkal felszórt szerpentint a sírok közt, nem tudom. A gondolataimba merülve mindig megfeledkezem az időről. Az igazat megvallva lassan semmit sem jelent az idő fogalma. Legalábbis az óráké, vagy a napoké. Ha évszázadok múlnak el, az azért már nekem is feltűnik a világ felfordulásával. A legutóbbi ilyen eszmélés kellemesen ért, noha sebtében kellett felzárkóznom az új kor vívmányaihoz és szellemiségéhez.
Egy hatalmas angyalszobor mögött állok meg. Kitárt szárnyait vizslatom. Tetszetősek, kölcsönkérném őket. Szórakozottan odalépek a hideg kőfigurához, és háttal hozzásimulok a hátához. Mintha én magam növesztettem volna szárnyakat.
Aztán egyszer csak léptek zaja és egyéb neszezés zavar meg. Valaki itt van mögöttem, és valamiféle fohászt motyog. Fohászt? De kihez? Az angyalokhoz? Istenhez? Ugyan már…
Fáradtan az égre fordulnak a szemeim. Nem vagyok egyedül, minő fájdalom. Ennek ellenére nem mozdulok. Pedig megtehetném, hogy észrevétlenül távozom.
Halandók… Félelmektől fuldokló, kicsi halandók. Kedvelem őket, de társaságra vágyom most a legkevésbé, és csöppet sincs kedvem azzal foglalkozni, mit kereshet pont itt. Egy temetőben. Éjnek idején. Nem az én dolgom. Ahogy a belőle áradó kétségbeesés sem.
Megvárhatnám, míg a lány megelégeli a környék nyomorát az időjárás barátságtalanságával együtt, és elmegy, mégis… jobb ötletem támad. Hirtelen kedvem szottyan megtréfálni. Ha már belecsúfítottak a magányomba, legalább élvezzem.
A tarkóm még mindig a hideg kőnek dől és a csillagtalan eget bámulom. Ajkam gunyoros félvigyorra rándul, amitől hegyes szemfogaim kivillannak.
- …És ugyan miben? – kúszik elő a semmiből mélyen a hangom. Olybá tűnhet, akárha a kő belsejéből jönne. Baritonom titokzatos döngésére aljasul rá is játszom.
A segítségért könyörgő lány nem láthat, ahogy én sem őt. Csak hallom a lélegzését, a mocorgását. Inkább belülről érzékelem a lényét, mégha nem is akarom.
A szobor jótékonyan eltakarja mindkettőnket a másik elől.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Blackheart
Gif vagy kép :
Play-by : Ville Valo
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 36
Kor : 226
Lakhely : Vancouver, Fekete Rózsa - a kastélyom
Vonal2 :
Családi állapot : Nőtlen
Különleges képesség : Illúziókeltés
Foglalkozás : "Dark Sins" nevű goth metal banda énekese, dalszövegíró
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Hétf. Jún. 08, 2015 12:57 am

Döbbenettel vegyes rémület hullámzik végig rajtam, amikor a csípős esőcseppek hűvös-szúrós függönyén áthatol egy túlviláginak ható, tengermélyen morajló, enyhén karcos férfiorgánum. Egy öblösen karcos, kísértetiesen illékony, mégis markáns férfiorgánum, melynek zengésében éppannyira felfedezhető egy ragadozó fenyegető morgása, mint ahogy benne foglaltatik a szikkadt avar száraz csörgése és a vizes, tapadós hó roppanása is, s amely úgy szeli ketté a sírkerten terpeszkedő, szuroksűrű sötétséget, akár forró kés a vajat. Mozdulatlanná merevedem a sziklatestű, szárnyas szobor takarásában, kőbálvánnyá fagyaszt a bordáimat szorongató, vasmarkú félelem. Még levegőt venni sem merek, tüdőmben tartom az imént behörpölt, lassan átmelegedő, szén-dioxiddá alakuló légkortyot, attól tartván, hogy a légútjaimon átsüvítő gáznyelet árulómmá lesz.
Moccanatlanul, hangtalanul lapulok, akár riadt őz a csalitosban, ha farkas szagát érzi. Ezúttal magamban, némán fogalmazok imát: Bár láthatatlanná, anyagtalanná válhatnék, bár semmivé foszolhatnék, akár egy hajnali ködpamacs, amit molekuláira szabdal, atomjaira bont a gyilkos, karmazsinvörös pirkadat.
Aztán feleszmélek az elmémet burkoló rémületköd alatt, átcikázik vészprogramra állt agyamon a gondolat:
Tudja, hogy itt vagy, bárki is legyen az.
Persze, hogy tudja, hiszen kérdést intézett hozzám azon az átható, dübörgően ráspolyos hangján, azon a kútmélyen kongó, nem e világi baritonon.
Csak nem…? Csak nem a felettem magasodó Angyal beszélt hozzám? Mozgásra bírta volna kőből faragott ajkait? Elértek Istenhez könyörgő szavaim, meghallotta lelkem segélykiáltását? Életet lehelt volna az égi követét mintázó Szoborba, hogy általa szólhasson hozzám? Netán a Kő lelkét véltem hallani? Elvégre azóta sugdos a fülembe a mészkő, a gránit, a márvány, a homokkő, a bazalt és az alabástrom, amióta az eszemet tudom.
Vagy csupán túlontúl élénk képzeletem űz otromba tréfát velem? Valóban hallottam azt a borzongató baritont, vagy csak elmém szülte azt a hamis világra, agyam vajúdta illékony életre, a vélt valóságba?
Bárhogy is, cselekednem kell, nem ácsoroghatok itt a zuhogó esőben a Kőangyal fedezékében, míg rám nem virrad… Míg át nem fázom fogvacogtatóvá ázott ruháim alatt... Vagy míg a lépteimet kísértő Szörnyeteg rám nem talál.
Mozdulj!
Ösztönösen reagálok Belső Sugallatom parancsszavára; izmaim megrándulnak hideg csipkézte, borzongó bőröm alatt.
Ellököm magam a Beszélő Szobortól, kihátrálok hosszúra nyúlt árnyékából. Bizonytalan léptekkel, futásra készen távolodom tőle, talpaim alatt besüpped a temető felhőlággyá nedvesedett talaja. Pillantásomat a Szárnyas Védelmező kőarcára szegezem, remélve, hogy az éjszakai, botrányosan elégtelen fényviszonyok, valamint a koromfekete égből alázúduló vízcseppek alkotta, sűrű szövésű esőfátyol ellenére képes leszek kivenni az azt alkotó vonásokat.
Szikrányi örömmel konstatálom, hogy noha nem vagyok sem macska, sem bagoly, fürkész tekintetem áthatol valamelyest a Kőangyal arcát sejtelmes homályba vonó árnyszövedéken.
A zordonan szürkéllő vonások dermedtek, sóhajtásnyi élet sem tükröződik rajtuk. Alkotójuk komolynak, ámde szelídnek véste őket; világtalanok a vigyázó kőszemek, mosolytalan a finom ívűvé formált száj, ránctalan a magas homlok, lágyan ívelnek a sarlós, kissé csodálkozónak ható szemöldökök.
- Van itt valaki? – rebegem magam elé reszkető ajkakkal, morzézó fogakkal, nem csupán a testemet fagyos szarkofágba záró, vizes ruha hideglelős-viszolyogtató érintésétől, de a szívemet dérkalodába börtönző félelemtől is vacogva.
- Van itt valaki? – teszem fel újra kérdést, immár határozottabban, sürgetőbbé markánsodott hangon, lelkes tarisznyarákként hátrálva. Nem tudom nem kihallani a fojtott mezo-szopránomban vibráló rémületet, a belső szerveimet módszeresen préselgető-facsargató szorongás kicsengését, a közelgő pánikroham zimankós előszelét. Alacsony testhőmérsékletem ellenére markomban átforrósodik az örökült kapott aranykulcs, szinte lyukat éget hülő tenyerem húsába.
Ekkor – bajaimat tetézendő -, zaklatott elmémben felsejlik egy horrorfilmbe illő, véres-viszolyogtató rémkép. Látom bizarr pózba csavarodott végtagjaimat, halálba tompult, opálos, vakon homályló íriszeimet, kínsikolyra nyílt, bíboran sötétlő, alvadó vérrel áztatott ajkaimat, pirosra festett fogaimat, felszaggatott torkomat és látom a rajta vöröslő, cakkos szegélyű, borzalmas sebhelyet; azt az egyenetlenül ívelt, skarlátszínben lüktető hasítékot, a bőrömbe, húsomba tépett, torz vigyort, a Halál iszonytató mosolyát.
- Ne bántson… kérem. – vacogom alig érthetően, egyre csak az Angyal moccanatlan kőarcát figyelve, zsibbadt nyelvvel, erőszakkal fejtve ki gombóc tömítette torkomból az esdeklő szavakat, miközben még egy bizonytalan lépést teszek hátrafelé.
És ekkor hátam valami kemény, meglepően meleg, élőnek ható felülethez ütközik.
A nem várt fejlemény hatására újfent mozdulatlanná fagyok, érzem, ahogy arcomból kifut a vér, lezúdul diónyivá szűkült gyomromba, majd még alább özönlik; mintha az ereimben áramló életesszencia úgy döntött volna, hogy most aztán kitódul a testemből és húsbörtönéből szabadulva, átszivárog szöveteimen és a sírkert porózus, bazaltfekete földjébe itatódik.
Mintha csak meg akarná öntözni az alant nyugvókat.
Még idejében visszanyelem felszínre kívánkozó, hökkent-ijedt sikolyomat. Erővel harapok rá reszkető alsó ajkamra, hogy elejét vegyem mindennemű hangkiadásnak, nem mintha a megszeppent hallgatással, mintegy észlelhetetlenné válva, beleolvadhatnék a környezetbe.
A rajtam végigvágtató, taglózó rémület első hullámának levonultával lerázom elmémről a béklyókat és felfogom végre környezetemet. A menekülési utamat elzáró valami szilárd és eleven, korántsem olyan, mint a Szárnyas Szobor mészkőteste.
Vagy megint csak képzelődöm? Létezik, hogy az idegeimen hárfázó szorongás őrülettel sújtja az elmémet? Létezik, hogy a józan eszemet behabzsoló téboly tejüvegén keresztül érzékelem a külvilágot?
Bárhogy is, kapkodva átkutatom emlékezetemet; a temetőről őrzött látképek egyikén sem találok utalást arra nézvést, hogy ezen a ponton bármiféle tereptárgynak, fának, síremléknek, szobornak, bárminek is szabadna állnia.
Tehát a torlasznak helyváltoztató, tehát járóképes, élő, lélegző lénynek kell lennie. Már ha hihetek az érzékleteimnek, miszerint élettől duzzadó izmok feszülnek a hátamnak.
Amint gondolatmenetem végére érek, parázs bőrbe vont acélujjak bilincse kattan a csuklómra. Még feleszmélni sincs időm, máris újabb atrocitás ér; fogságba esett végtagomhoz tartozó vállam megrándul, mire félfordulatot teszek tengelyem körül, engedve a karomat megrántó erőnek.
Nem találom ismerősnek a fölém magasodó, robosztus alak kimondottan markánssá rajzolt, már-már durva vonásait; hiába kutatom át elmém leghátsó zugait is, egyetlen emlékképet sem lelek a csuklómat morzsolgató vasmarok tagbaszakadt tulajdonosáról. Sosem láttam még ezelőtt az íriszeimet felnyársaló, enyhén mandulavágású résekben aranyló, borostyán izzású ragadozószemeket, az erőteljesen meghajlított karvalyorrot, a hedonista habitusról fecsegő, dús ajkakat, a rajtuk játszó vérszomjas vigyort, a hangsúlyosan kiugró arccsontokat, a tenyérnyi homlokba hulló, egyenes, rövidre nyírt, hollószín tincseket.
- Vérfarkas… - lehelem magam elé az első kifejezést, ami a hatalmas, sárgán égő íriszű, magas testhőjű férfi láttán előformálódik a fejemben, miközben vészesen közel sodródom egy kiadós eszméletvesztéshez.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Hétf. Jún. 08, 2015 10:00 am

Nem válaszol. Pedig most egész jó kedvemben talál. Meghallgatnám.
Aztán hosszú, üres pillanatok múlva mégis hallatja a hangját. Hogy van-e itt valaki?
Még kérdi…
És megint felteszi a kérdést.
- Vagyunk páran. – döngöm a sötétben somolyogva. Én csak a temetőbeli holtakra gondolok. De hogy a lány mire?
Lépked, távolodik a szobortól.
Folytatja. Bántani? Ugyan… Minő badarság. Már-már közhelyes.
Néma, lemondó sóhaj hagyja el élettelen mellkasom.
- Tőlem kell a legkevésbé tartanod. – búg elő a kellemesen mély orgánum. Kihallik rajta a cinikus mosoly, noha eszemben sincs a torkának esni. Egyelőre még nem foglalkoztat a vacsora gondolata, bár eljátszhatnék vele. A frissen csapolt vér mégiscsak ízletesebb, mint a mélyhűtött. Azon érzem a műanyag palack ízét.
Hirtelen másik jelenlétet is érzékelek, erőteljes, összetéveszthetetlen aura lengi körül. Ügyes gyorsasággal terem a lány mögött. A fizikai erőfölény sem kérdéses.
Vérfarkas… Nos, nem örülök. Hová tart a világ, ha már a temetőben sincs nyugta az ember halott fiának…
Hogy a fenevadat a lány szaga, vagy az enyém vonzotta ide, vagy egyéb perverzió, lényegtelen. Elillanhatnék, akár a köd, hangtalanul és észrevétlenül, magukra hagyhatnám a párost, elvégre nem az én dolgom mihez kezdenek egymással. A lány különben is magának köszönheti a bajt. Legközelebb jobban meggondolja hol mászkáljon. És mikor. Hogy él-e, hal-e, magánügy. Mindkét állapotban lehet mihez kezdeni.
Amerikának egyébiránt megvannak a maga önjelölt, ikonikus szuperhősei. Nem tartozom közéjük. Különben sem szokásom ölre menni a vadakkal, az erőfitogtatás nem kenyerem. Hacsak nem firtatják a létezésem jogát.
Lágy mozdulattal válok el a szobortól és megfordulok, hogy a szememmel is lássam mi történik az ösvényen. Még az angyal takarásában vagyok. Vállal nekidőlök. Figyelem, ahogy az otromba külsejű fickó elkapja a rettegő lányt.
Teljes érdektelenségemből az az apró tény zökkent ki, hogy az erre csellengőző akárki egy vérfarkas. Kellemetlen lenne egy komolyabb összetűzés. Ma éjjel különösen lusta vagyok hozzá. Más eszközökkel is bírok.
A farkas és az áldozata elég közel vannak ahhoz, hogy mindkettejük elméjét eluralja az illúzióm, mely élethűbb és hihetőbb bármely valóságelemnél.
Az angyalszobor komótosan a páros felé fordítja szép, de érzelmetlenül hideg arcát, mire a testéről egyszeriben leszaladnak a borostyánindák. Ahogy felszabadul, a szárnyait még inkább kiterjeszti maga mögött, mintha jólesően nyújtóztatná őket. A hófehér márvány többé nem márványnak hat. A burok megreped, és szilánkokban leomlik róla. Fémesen felragyog az angyal valódi lénye. A tömény ezüstből született teremtmény méreteiben jóval nagyobb a vérfarkasnál, aki remélhetőleg irtózik annyira az ezüsttől, hogy ne akarjon kikezdeni vele. Ha mégis, az összes érzékszervre ható illúzió elevensége megkóstoltatja vele az égető fájdalmat, amit az ezüst érintése eleve okoz egy farkasnak.
Remélhetőleg elijeszti, és talán két legyet ütök egy csapásra. Azzal, hogy magamon segítek, a lány is megúszhatja ép bőrrel, noha első ízben közel sem hősiesség vezérel.
Hogy a lány megijed-e az életre kelő szobor láttán, valószínű. Gyengül a teste. Érzem benne. Talán az ájulás kerülgeti. Jobban járna, ha ez bekövetkezne. Mire magához tér, már se a farkas, se én nem leszünk itt, és csak egy lidérces álomként emlékezne mindenre. Akár így is történhetne.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Blackheart
Gif vagy kép :
Play-by : Ville Valo
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 36
Kor : 226
Lakhely : Vancouver, Fekete Rózsa - a kastélyom
Vonal2 :
Családi állapot : Nőtlen
Különleges képesség : Illúziókeltés
Foglalkozás : "Dark Sins" nevű goth metal banda énekese, dalszövegíró
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Kedd Jún. 09, 2015 10:08 pm

Noha minden baljós előjel – vészterhesen szédülő fejemtől kezdve vérhiányossá vált arcomon át egészen a szemem előtt ugrabugráló, fekete karikákig – azt sugallja, hogy pillanatokon belül búcsút mondhatok eszméletemnek, mégis képes vagyok összeszedni magam annyira, hogy elkerüljek egy drámaian kivitelezett, látványos ájulást. Jóllehet az olcsó szappanoperai fordulattal viszonylag egyszerűen vonulhatnék ki az egyre ijesztőbbé fajuló szituációból, makacsul éber elmém azért sem adja meg magát. A kényelmes, csendes kómázgatás helyett, változatlanul rettegve – hamarost nyolcadik réteg bőrként nő rám ez a gyomorfacsargató, fojtogató-mételyező érzület -, citerázó térdekkel és torkomban dobogó szívvel meredek a Farkas napsárgán izzó, állatias ösztönöktől égő íriszeire.
Markáns igénybevételnek kitett idegrendszerem eközben úgy dönt, hogy stratégiát vált; értelmetlen pánikolás helyett inkább lerázza magáról a félelem sarjasztotta kábulat béklyóit és teret enged lázongó életösztönömnek, abban a reményben, hogy az majd előáll legalább egy furfangos mentőötlettel.
A taktika beválik, feltisztuló elmém termékenynek bizonyuló talaján máris tervcsírák erednek meg, majd szökkennek szárba. A homlokom mögött gyarapodásnak indult ötletkavalkádból egy egyszerre bátornak tetsző és botornak rémlő gondolatkezdemény formálódik elő kirívóan.
A véső… A véső, ami nadrágod övébe tűzve vár… A véső, amit azért hoztál magaddal, hogy a lépteidet kísértő Rém torkába döfd… Hogy az eszköz, mely világra segíti a kőben lakozó vízköpőket, most végezzen egy szörnyeteggel. Hogy ezúttal, eredeti funkciójával szembehelyezkedve, ne életet, de halált hozzon. Hogy hóhérpallóssá váljék a kezedben. Ez egyszer, először és utoljára.
Vért akartál ontani vele.
Onts hát vért! Sebezd meg vele a Farkast és fuss!
Mi tagadás, szorongatott helyzetemben kifejezetten hajlok rá, hogy hallgassak a tudatom hátsó traktusából kiszóló Sugalom buzdító szavára, még ha valahol sejtem is: az agytekervényeim közé sugárzott terv egyenlő a halálos ítélettel, elvégre egy megsebesített ragadozó nem hogy elállna gyilkolási szándékától, de dühében még inkább kedvet kap a harcias préda kizsigereléséhez.
Jóllehet kétségeim erős gyökerekkel vetik meg magukat elmémben, mégis, rövid vacillálás után úgy határozom, hogy megkísértem a Sorsot az „Aki nem mer, az nem is nyer.” hitvallás jegyében.
Úgy sincs választásom. A csuklómat morzsolgató, hegyomlás-szerű fickó szándékai egyértelműek. Játszi könnyedséggel kikövetkeztethető a durva vonásaira kiülő agresszív kifejezésből, felajzott íjként feszülő testéből, valamint a citrinsárga lángokban forgó, vérszomjasan villogó íriszeiben égő ösztönökből, hogy mit szándékozik tenni velem, a karmai közé került prédával.
Apró cafatokra akar szaggatni, hogy jóllakassa a benne lapuló fenevadat; húsommal, véremmel kívánja táplálni a bestiát, hiszen a szemében nem vagyok más, csak egy védtelen zsákmányállat.
Magatehetetlen pocok az éhes sólyom markának fojtogató bilincsében.
Egyszerű halandóként könnyű fogást jelentek a halhatatlanok számára, nem kell erős ellenállással számolniuk, ha rám vetik ki a hálójukat. A vak is láthatja, nem vagyok állig felfegyverkezett, vad amazon; nem kaptam kiképzést kétkezi harcra, de még mezei önvédelemre sem, nincs ezüstnitrátos lövedékkel tárazott fegyverem, ezüstből kovácsolt tőröm… azonban van vésőm. Nem ezüst ugyan, de nem is tompa, márványkő fente pengeélesre.
Meg tudod csinálni.
Itt az ideje, hogy kiderüljön, valóban így van-e…
Első lépésként elernyesztem ujjaimat a nyakamban lógó lánc medálja körül, majd – mintha csak sorsomnak adnám meg magam – leejtem jobbomat a testem mellé. Eközben hálát rebegek a Mindenhatónak, amiért volt oly kegyes, hogy úgy intézte: a Farkas az ügyetlenebb kezemhez tartozó csuklómat marja el a cselekvőképes jobb helyett.
- Eresszen el… kérem… - rebegem elhalón, irgalmat remélve, könyörgő pillantásomat a borostyán lélektükrökön tartva. Mi tagadás, nem esik nehezemre hitelesen adni a halálra rémült áldozatjelölt szerepét. Sajnálatos módon az pontosan rám van szabva; nem kell rájátszanom testem kocsonyaremegésére, fogaim fázós-riadt kattogására, tébolyultan hánykolódó szívem pergő ritmusára.
Itt az idő. Csak nyúlj az övedhez…
Karomban tettre készen vonaglanak meg az izmok és már-már Életösztönöm parancsának engedve a derekamhoz tűzött véső nyeléhez kapok, amikor is különös, környezetidegen robaj rezegteti meg dobhártyáimat.
Mintha szikla görögne a hátam mögött, egymáshoz súrlódó, nagy tömegű kövek jellegzetes zöreje robog végig hallójárataimon. Támadóm pillantása ezzel egy időben elrebben rólam, hogy fejem felett a semmire, vagy pont hogy valami konkrétra és minden jel szerint valami ijesztőre szegeződhessen. Meg sem kell fordulnom, sejtem, hogy mi történik; mindent le tudok olvasni a tagbaszakadt Farkas hökkent-zavart arckifejezéséről. Látom, miként lohadnak le sárgálló íriszeiben a vad ösztönök lángjai, látom, ahogy elsötétülő lélektükreiből kikopik a vérszomj, a vad, pusztítási vágy, hogy helyére döbbenettel vegyes rémület szivárogjék.
A valóságnál is élénkebben vizionálom be a hátam mögött zajló eseményeket; születetten színes-csapongó képzeletem mozgóképet fest elmém vásznára. Lelki szemeim előtt megjelenik az Angyal, mely az imént kérdést intézett hozzám, s mely most lelépni szándékozik kopottas, moha futtatta talpazatáról. Felrémlenek előttem megfeszülő kőizmai, megrezdülő, roppant szárnyai. Hallom, ahogy a testére tekeredett növényindák recsegve leszakadoznak róla.
Hát mégis életre kelt. Nem hallucináltam hangját, azt az öblös, túlvilági baritont.
Életre kelt és most lerázza magáról a rabigáit, letépi magáról borostyánláncait, leszakítja talpait az állványzatról, melyhez anno hozzánövesztette alkotója.
- Mi a büdös…?! – hörren a csuklómat morzsolgató Farkas, a következő pillanatban pedig minden eddiginél nagyobbra, csodálkozóbbra, rémültebbre kerekednek szemei. A durva vonásokat még mélyebbre vési a rájuk kúszó iszonyat.
Most már szívesen hátranéznék, saját szememmel szeretném látni a Lényt, aki halálra rémíti Támadómat.
Vajon nekem is félnek kellene tőle?
Választ már nem áll módomban megfogalmazni az önmagamhoz intézett kérdésre, mivel az események újfent meglódulnak, s ezzel mintegy elhagyják bejáratott medrüket.
Lazul sajgó csuklóm körül a forró, erős ujjak acélos bilincse. Lazul, majd végképp elernyed. Eltűnik megropogtatott végtagomról a perzselő vasmarok, hogy aztán megfutamodó tulajdonosával együtt kámforrá váljon az éjszakában. Emberi látásommal képtelen vagyok követni a nyúlcipőt kötött Farkas mozgását; az egyik pillanatban még előttem tornyosul a fickó, a következőben pedig már nyoma sincs.
Nagyot nyelek konstatálva, hogy bizony egyedül maradtam az életre kelt Kőangyallal, ha csak nem számítom be a létszámba a sírokban nyugvó holtakat. Ezúttal nem nyögöm magam elé az unásig ismételt, közhelyessé koptatott „Ne bántson, kérem.” frázist, ehelyett lassan oldalra fordítom fejemet és átpillantok vállam felett.
A szemem elé táruló, szürreálisan káprázatos látvány minden képzeletemet felülmúlja. Olyannyira letaglóznak a látottak, hogy zaklatott, túlságosan sok stimulusnak kitett idegrendszeremmel még azt is alig fogom fel, hogy időközben elzárták az ég csatornáit. Immár nem özönlenek borzongatóan hideg esőcseppek a nyakamba, nem áztatja tovább tapadóssá nedvesedett ruháimat a testemen végigáradó víz. Mégsem kacérkodom el a gondolattal, hogy örömtüzeket gyújtsak, elvégre egy hozzávetőlegesen két és fél méter magas, gerenda vállú, kitárt szárnyú kolosszus áll mögöttem.
Egy ezüstangyal…? Amikor utoljára láttam Isten Megkövült Katonája még mészkőből faragott testet birtokolt. Ezzel szemben most hidegfényű, tömör fém alkotja domborodó izmait, szigorú vonásait és hatalmas szárnyának valósághű tollait.
Ez túl sok nekem egy estére.
Nem várom meg az elevenné lett Égi Hírnök következő lépését, hiszen nem tudhatom, miféle szándék is vezérli őt. Hiszek Istenben, mindazonáltal nem bízom a csodákban. Ahhoz túl sok csapáson kellett már keresztülmennem. Hiszem, hogy semmi sem történik ok nélkül, hogy minden esemény mögött egy Felsőbb Hatalom akarata áll, azonban azt kétlem, hogy a valódi segítség ily hivalkodó, feltűnő köntösben érkezne…
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem valódi angyallal van dolgom, hanem a Gonosz játékszerével. A Fémangyal nem más, mint megnyerő küllemű, hamis biztonságérzetet teremtő marionett-bábu, amit maga a Sátán bír mozgásra, hogy formája révén elaltassa a hiszékeny halandók gyanúját.
Amint gondolatmenetem végére érek, elhatározom magam. Szívem a torkomban lüktet, adrenalinnal dúsult vérem a füleimben zubog. Lábaimban futásra készen rándulnak meg az izmok. A következő pillanatban elrúgom magam a sírkert csatakossá ázott, sárdagonyává puhult talajától. Egy megugrasztott őz elszántságával nyargalok a földből meredező, idő rágta, elnyűtt sírkövek között. Nem nézek hátra, tekintetemet a temető kétszárnyú, rozsdamarta vaskapujára szegezem. Rohantamban, sebességemből mit sem vesztve emelem fel jobbomat, hogy – berögzült szokásomhoz hűen – tenyerembe zárhassam Anyám medálját.
Ujjaim puszta bőrömet, pólóm nyirkos anyagát, a lánc hűlt helyét, a levegőt markolják.
Érzem, ahogy arcomból kitépi a vért a szívemet átdöfő rémület.
Menekülés ide, vagy oda, hezitálás nélkül torpanok meg, amint felfogom az aranykulcs elvesztésének tényét.
Vissza kell mennem érte…

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Szer. Jún. 10, 2015 9:59 am

Érzem a lányban, hogy valami megváltozik benne. Lényében felpezsdül az élniakarás ösztöne, és új erőre kap. Bármit is tervez, nagy eséllyel felbőszítheti a vérfarkast, aki még ez előtt szemben találja magát az angyallal.
Nem a mutatvány fényűzése a cél. Egyszerűen… Az ezüst gyógyír a farkasokra. Tollforgatáshoz szokott kezemhez különben sem méltó az ökölharc.
Úgy fest, a farkas elméjébe ültetett illúzió eléri a kívánt hatást. Meglepődik, visszakozik, a lányt elereszti, s végül megfutamodik. Villámgyorsan mozgó alakját pillanatok alatt elnyeli a sötétség. Minő szerencse. Ha másként döntött volna, mozgósítom a körülöttünk lévő többi szobrot is a vízköpőkkel együtt. Egész hadsereget vonultattam volna fel ezüstből a teátrális látvány kedvéért. Miért ne szórakozhatnék?
A hősies szobor valójában mit sem mozdult mindeközben. Néma, moccanatlan, borostyánnal körbeszőtt rejtekem marad továbbra is, csupán a páros elméjében játssza el a szárnyas Góliátot.
Rezzenéstelen arccal figyelem az árnyak közül, ahogy a megszabadult lány megfordul és értetlenül mered az indákkal beszőtt kövületre. Azt látja, amit én elképzelek. Illetve azt látja, amit én akarom, hogy lásson. Mielőtt visszavonnám az illúzió bűbáját, a lány sarkon pördül és szintén kereket old. Muszáj elvigyorodnom a sietségén.
Észlelem a távolodó jelenlétét, a kapu felé tart.
Fuss csak…
Eszemben sincs utána eredni. Miért is tenném? Végre egyedül vagyok.
Ellököm magam a szobortól és kilépek mögüle. Az arcomra tapadó nedves hajtincseket elegáns kézmozdulattal söpröm félre a fekete kapucni alá. Még a fejemen van, noha már nem esik.
Fémes csillogásra leszek figyelmes. Az ösvény apró kavicsai közt valami csecsebecse tündököl tompa fénnyel.
Kényelmes, ráérős léptekkel megyek oda. Leguggolok fölé, és az ujjaim közé csippentem az elszakadt láncot. Az arcom elé emelem, hogy tüzetesebben megnézzem, ami rajta függ. Egy kulcs. Összeszűkül a szemem.
Ismerem…
A smaragdkővel ékesített aranymedál szikrázva pördül meg a láncon. Meg kell győződnöm arról, hogy valóban AZ a kis függő az, vagy csak egy ügyes másolat.
Szabad szemmel szinte láthatatlan méretű, roppant apró gravírozást vésettem anno a hátuljára: EM. Elizabeth McAlistair nevének kezdőbetűit.
A felismerés, hogy a jel benne van, élesen belém hasít. Régi emlékeket idéz fel. Nagyon régieket…
Egyre több kérdés lüktet a fejemben.
Mit keres ez itt? De ami még fontosabb… Kié?
Ki hagyta el? A lány? Vagy valaki más, aki nappal megfordult a temetőben? A farkasról nem feltételezem.
Még ennyi idő után is meglenne?
Sosem gondoltam bele, vajon mi lehet a medál sorsa, miután Elizabeth, a kedves szolgálólány és a kislánya megszűnt az életem része lenni.
Akár zálogházba is beadhatták, megfordulhatott jópár ékszerüzletben is, mire a mostani gazdájához került. Mivel roppant értékes, egyedi darab, nem mindenki engedheti meg magának a luxust, hogy megvegye. Ha valaha is pihent ékszerész gondoskodásában, a hozzáértők tisztában vannak az értékével. De el is veszhetett, bárhol, akárcsak most. És még egyéb több tucat módja van, hogy idegen kezekbe kerüljön...
Nem sietek sehova. Időm, mint a tenger. Az úton guggolva elmélkedem, ujjaim közt az ékszerrel.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Blackheart
Gif vagy kép :
Play-by : Ville Valo
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 36
Kor : 226
Lakhely : Vancouver, Fekete Rózsa - a kastélyom
Vonal2 :
Családi állapot : Nőtlen
Különleges képesség : Illúziókeltés
Foglalkozás : "Dark Sins" nevű goth metal banda énekese, dalszövegíró
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Pént. Jún. 26, 2015 11:09 am

Utólagos engedelmeddel E/3-ban fűzném tovább a történet rám eső részét.


A szeretett lánc és medál elvesztésének ténye letaglózza, sóbálvánnyá dermeszti, a sírkert esőáztatta talajához ragasztja. Túlstimulált idegrendszere különös érzékcsalódásokat tapasztal. Mintha lefelé süllyedne, mintha tocsakossá ázott cipőit magába kebelezné a szurokfekete sár. Mintha a temető fellazult földje valamiféle sötét igézet hatására mohó futóhomokká alakult volna. Őszintén szólva az iménti események után már ezen sem csodálkozna… Görcsösen markolássza vizes pólóját, mely mögött anyai felmenőinek generációról generációra szálló örökségét kellene találnia. Azonban kétségbeesett izgalommal kutató, reszkető ujjai ezúttal sem lelik meg a felbecsülhetetlen értékkel bíró ékszert.
Mikor eshetett le a nyakáról? Saját maga lazította meg a kapcsot, amikor a smaragdos medált morzsolgatva fohászt intézett Istenhez a később életre kelt Angyalszobor oltalmában? Netán a lángoló szemű vérfarkas tépte el a finom mívű, leheletvékony aranyszemekből álló láncot róla, amikor torkon ragadta?
Akárhogy is történt, vissza kell mennie érte. Nem hagyhatja veszni a számára legbecsesebb dolgot, halott Anyja hagyatékát, az aranykulcsba foglalt, dús lombok elevenjét idéző, mélytüzű smaragdot, mely pontosan olyan árnyalatban zöldellik, mint amilyenben Anyja íriszei virítottak. Muszáj újra a nyakában, a szíve fölött tudnia a családi ereklyét, nélküle mintha mezítelen, védtelen lenne, mintha elhagyták volna ősei szellemei, mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Ha viseli a medált olyan, mintha Anyja még mindig vele lenne, tiszta, szelíd lényének egy mozaikja ott lapulna a bőre alatt.
A lánc nélkül nem csupán a testére tapadó vizes ruhák hidege és a kopott, borostyánfuttatta sírkövek között cikázó, jégujjú szél miatt fázik, hanem a belülről támadó, szívétől induló, sugárirányban terjeszkedő fagy révén is.
Legyőzi a belső szerveit facsargató félelmet és visszamegy az útvonalon, melyen a Szobortól egészen idáig futott. De most lassan, lépésről lépésre, a földet mustrálva kell megtennie az utat.
Bátorságot merít a veszteség ütötte fájdalomból, felülemelkedik gyávaságán, elhessegeti magától életösztöne menekülésre késztető rimánkodását.
Ha kell, harcolni fog. Elvégre nála van a véső, mellyel a nyomában settenkedő Szörnyeteget, ártatlanságának sárba tipróját, Anyja gyilkosát, tulajdon Nevelőapját akarta kivégezni.
Elege van a terrorból, a bántalmazásból, lehántja magáról a kiszolgáltatott áldozat bábját és megvédi magát. E gondolatoktól sarkantyúzottan, elszánttá komoruló arccal hideglelősen reszkető jobbjával befejezi a percekkel ezelőtt félbetört mozdulatot; megragadja a farmere derekába tűzött véső viseltessé koptatott nyelét, majd előhúzza a fegyverré avanzsált szerszámot az öve alól.
Vésővel szobor ellen. Végül is logikus. – morfondírozik magában, miközben szaporán le-lepillantgatva lába elé elindul visszafelé az általa kitaposott sárösvényen. Most, hogy az eső elálltával csendessé szelídült a táj, tisztán hallja cipőtalpainak nedves cuppogását a csuszamlóssá ázott talajon. De nem csupán lépteinek zaja az, ami kitölti hallójáratait, hanem zaklatott szívének sebes iramú dübörgése, az ereiben vágtató vér zubogása és a hevesen emelkedő-süllyedő mellkasából kiszüremlő zihálás komponálta rémületszonátát is élénken érzékeli.
Feldúltan szorongatja a markában átforrósodó fanyelet, miközben hajszolt őz pillantását az átvizsgálni kívánt, nyálkásnak rémlő föld és az időrágta kopjakövek között villantgatva, óvatosan araszol a sírok között. Lassít tempóján, amikor – az esőfelhők mögül kileső Hold jóvoltából - a tompán alászitáló, jégfehér holdfényben megpillantja a kitárt szárnyú Angyalszobrot, mely újfent moccanatlanul, látszólag élettelenül posztol talpazatán. Noha a Temető Kőbe Zárt, Szárnyas Őre jelenleg határozottan passzívnak tűnik, azért nem engedi meg magának, hogy veszítsen óvatosságából. Elvégre bármikor megismétlődhet az előbbi jelenet. Ha akarná, akkor sem tudná elfelejteni azt a vérfagylalóan félelmetes látványt, ahogy a nem e világi, hatalmas lény repedező kőbőrrel, zord ábrázattal lelép a helyéről, hogy aztán fényes testű Ezüstangyallá alakulva, fenyegetően a békésen szunnyadó holtak megzavarói fölé tornyosuljon.
Ekkor mozgást érzékel szeme sarkában. Ösztönösen megmerevedik, mint a nyúl, ha sas árnyéka vetődik rá. A közelmúlt rémületes emlékeinek helyére egy csapásra a most problémái özönlenek. Odakapja pillantását, ahol periférikus látásával aktivitást érzékelt.
Sötét ruhát öltött, hosszú hajú, vékonydongájú férfi guggol cirka öt méterre az Angyaltól. Lehajtott fejéről nedvesen hullanak alá a hullámossá ázott, nyurga fürtök, melyek elkendőzik vonásait. A haját elnyirkosító víz és a fejére záporozó, higanyos fénysugarak szurokfeketévé festik tincseit.
Újabb szörnyeteg?! – cikázik keresztül elméjén a riasztó gondolat, ám ahelyett, hogy hátrálni kezdene, előrébb lép, ki az árnyékból, a mellette magasodó kőrisfa fedezékéből.
A férfi apró holmit tart hosszú, krétafehér bőrbe vont ujjai között, azt vizsgálgatja olyan átszellemülten, lehajtott fejjel, előrehulló tincsei oltalmában.
Csak nem az ő lánca az?!
A tudatába fészkelődött gyanú bizonyossággá markánsodik, ahogy még közelebb lép a sötét – nyugtalanító kisugárzású – fickóhoz és az általa szemlélt, meg-megcsillanó tárgyhoz.
- Az az ékszer az enyém. Visszaadná, kérem? – nyitja szóra vértelenné sápadt, vacogó ajkait és ő lepődik meg a leginkább, amikor a vártnál sokkalta határozottabb hang hagyja el szikkadozó torkát.
- Csak adja ide és már itt sem vagyok. Nem állt szándékomban megzavarni Önt. Bocsásson meg. – teszi hozzá immár fojtottabban, szabad kezét a visszakapni óhajtott tárgy felé nyújtva, miközben – minden eshetőségre felkészülve - jobbjának ujjait erősebben fonja a bőszen markolászott vésőnyél köré.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Szomb. Aug. 29, 2015 6:15 pm

Félelemmel körüllengett léptek zaja üti meg a fülem.
Sötéten elmosolyodom a kapucni barlangjában. Tudom, hogy a lány közelít. Visszatért.
Tán csak nem a nyakláncért? Óóó, szerintem pontosan azért.
Mikor a közelembe ér, akkor sem zavartatom magam. Végül, ahogy megszólít, lassan felegyenesedem előtte. Alig néhány méterre áll tőlem.
A hangja valahol… kedves. És ismerős, akárcsak az arca. Most mégis egészen elszántnak hat.
Reszkető markában megcsillan a véső. Gonoszdi - bár inkább nevezném kárörvendőnek, szórakozottnak - félvigyorom tovább szélesedik a szám egyik sarkában.
- Erre… – búgom pokolmély baritonomon, miközben élesen csillámló tekintetem elkapja az övét. - …nem lesz szükség.
Valójában azt akartam mondani, hogy „Erre… nem vagy elég gyors.” Deee… inkább meghagyom neki a remény melengető téveszméjét.
Hogy az ékszer az övé?
- Igen… Sejtettem. – döngöm. A csecsebecsét mégsem nyújtom át azonnal. Neeem. Bolond lennék! Nyomban kereket oldana, azt pedig nem szeretném.
Nem mozdulok, egyetlen tapodtat sem teszek felé. Nem ijesztegetem feleslegesen. És nem azért mert annyira rémisztő, hogy tartanom kelljen tőle. Nem ellenfél a kishölgy. Inkább azt akarom elkerülni, hogy megint elfusson.
- Visszaadom, amint elárulod honnan szerezted. – a hangom határozott, de mellőz minden kevélységet. Hogy követelő lenne? Talán. Szikrányit. Ebből már rájöhet, hogy biztosan nem teszek eleget a felszólításnak.
Kis buta, dehogy zavarsz. Édes, ahogy szabadkozik. Némán mosolygom rajta. A kezét felém nyújtva tartja, de... nem hat meg. Egyelőre.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Blackheart
Gif vagy kép :
Play-by : Ville Valo
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 36
Kor : 226
Lakhely : Vancouver, Fekete Rózsa - a kastélyom
Vonal2 :
Családi állapot : Nőtlen
Különleges képesség : Illúziókeltés
Foglalkozás : "Dark Sins" nevű goth metal banda énekese, dalszövegíró
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Szomb. Okt. 31, 2015 12:28 am

Ujjhegyei elvértelenednek az erőfeszítéstől, ahogy – akárha az valamiféle groteszk mentőöv volna – kétségbeesett hévvel markolja véső fanyelét. A jól ismert tapintású tárgy olyképpen simul tenyerébe, mintha az –járulékos testtagként - kezéhez tartozna, mintha annak szerves része lenne. Mintha az örökös használattól kopottassá patinásodott fadarabka a húsába gyógyult volna.
Mégis, fázós-riadt fogvacogás közepette, a fekete kapucni mögé bújt, hosszú, nyirkos tincsekkel fátyolozott arc borzongató kisugárzású tulajdonosát figyelve, a bőréhez nőtt vésőnél hatásosabb fegyverért fohászkodik magában. A máskor nyugtató fogású, most inkább feszélyező jelenlétű tárgy helyett szívesebben markolna például egy – biztos, ami biztos – ezüsttölténnyel tárazott pisztolyt, tőrt, vállról indítható rakétavetőt, gyalogsági ásót, bármit, ami célszerűbb volna egy nálánál sokkalta erősebb lény ellen. Nem mintha meg kívánna ütközni a Fekete Férfival, elvégre sosem munkáltak benne erőszakos hajlamok, így se nem harcos, se nem bátor, azonban erőteljesen pacifista nézeteket vall.
Riadt őz tekintete a sötéten ásító kapucni nyílásáról, melynek árnymélyén az Borzongató Idegen vonásai rejteznek, a hosszú, csontos, fehér ujjak között aranylón meg-megcsillanó láncra és az azon lustán lengedező medálra rebben. Akaratlanul is nagyot nyel, gyomrát pedig görcsbe csavarja egy belső, húzó-préselő, láthatatlan erő, ahogy fogyatkozó merészsége összecsap harcmezővé lett lelkében a relikvia visszaszerzésének konok vágyával. És ekkor különös, nem e világi íriszek szikráznak fel a férfi vonásait palástoló kámzsa sötét gyomrából. Természetellenesen kékeszöld parázs izzítja a fényvisszaverős lélektükröket, melyek fémes-zölden villannak fel az árnyékban, akár a vadállatok szemei, ha fénycsóva pásztáz keresztül rajtuk. A látvány lefagyasztja egy pillanatra, hevesen zakatoló szíve kihagy egy ütemet, a szervezetébe hörpölt, esőillatú, hűvös-párás levegő bent reked a tüdejében. És ebben a töredék-másodpercnyi csendben, ebben a kurta rövidzárlatban egy szó úszik fel elméjének tóvizéből, hogy aztán felszínre bukkanva karmazsinvörösen lüktessen dermedten vesztgelő gondolatai között.
VÁMPÍR
Nem mintha ez lenne az első alkalom, hogy összefut e (felettébb veszélyes és kiszámíthatatlan) faj egyik jeles képviselőjével, ám korábban nem ilyen horrorfilmbe illő körülmények között esett meg a találka. Akkor gondosan kivilágított, népes utca szolgált „randevúhelyül”, ráadásul biztonságos távolságból „érintkezhetett” csak ama vérivóval és őszinténszólva nem is vágyott bensőségesebb viszony kialakítására vele. Nem mintha rasszista elveket vallana, véleménye szerint az Úr minden teremtményének joga van a Földön élni… vagy éppen holtan létezni… Nem ítéli el a vámpírokat, mint ahogyan azt teszik oly sokan, amióta a vérszívók felfedték magukat, nem tartja természetellenesnek, vagy taszítónak őket (különösen annak fényében, hogy a legtöbben döbbenetesen attraktív küllemmel bírnak) egyszerűen csak féli őket. Féli őket, ahogyan teszi azt az őz a farkassal, az antilop az oroszlánnal. Természetes életösztöne az, ami óvatosságra inti e fajjal kapcsolatban. Lássuk be, a zsákmány nem pacsizik le a ragadozóval.
Nyílt félelmet tükröző tekintete összekapcsolódik azzal a türkiz szikrákkal égő pillantással, mire ösztönösen hátrébb lép egyet. Cipőjének talpa hangos, illetlen cuppanás kíséretében távozik a vendégmarasztaló sárból. A nem várt hang olyannyira meglepi dúlt idegrendszerét, hogy egy szívdobbanásnyi időre elveszti egyensúlyát és stabilnak hitt lába megcsúszik a temető felázott talaján. Az utolsó másodpercben, mielőtt még hevenyészetten előadott leszúrt Rittberger-ét kicsit sem elegánsan kivitelezett hátsóra huppanás követné, megveti lábait a süppedékeny földön. És bár a kínos szituáció kifejezetten kellemetlenül hatna rá más esetben, azonban jelenleg nem áll módjában szégyenkeznie efféle jelentéktelen malőrök miatt. Nem, mert a kapucni mélyéről bársonyos és mégis fenyegetőnek ható, pincemély orgánum morajlik fel. Összekaparja lélekjelenlétének utolsó morzsáit, majd letekint az ujjai között szorongatott, szóban forgó eszközre. Eközben újabb és újabb, borzongató baritonba csomagolt szavak hagyják el a kámzsa belsejét, s miközben a türkizen parázsló ragadozószemek tulajdonosát hallgatja egyre mélyebbre ver gyökeret a fejében a gondolat:
A Vámpír szórakozik vele.
Újult erővel zubog keresztül rajta a gleccserhideg félelem, torkába gombócot dagaszt a szorongás. Rossz előérzete nőttőn nő, miközben – felfogván, hogy a férfi nem fogja átadni neki a hőn áhított ékszert – bátortalanul visszahúzza levegőben felejtett, remegő kezét. Ezzel egy időben szóra nyitja vértelenné sápadt ajkait, hogy a bőrét csipkedő-karcoló hidegtől fogvacogva válaszokat fogalmazzon az imént elhangzottakra.
- Nem lesz… szükség arra, hogy megvédjem… magam? – kérdezi kattogó, már-már szikrázó fogakkal, attól tartván menten elharapja a nyelvét a nagy didergés közepette. Természetesen egyetlen pillanat erejéig sem ringatja magát abban a tévhitben, hogy nem kell tartania a Türkizszeműtől, elvégre – még ha az emberek és a vámpírok tesznek is erőtlen kísérleteket arra, hogy megbékítsék egymással a két fajt – a ragadozó mindig ragadozó marad, a préda pedig préda. Ezt akkor sem szabad elfelejtenie, ha a Ragadozó hangja történetesen olyan öblös, búgó és mélyen morajló, akár a barlang gyomrát ostromló tengervíz dörmögése.
- Azért inkább… magamnál tartanám… ha nem gond. – fogvacogja gondolatmenete végére jutván, minden egyes – íjhúrként feszülő – idegszálával a Vámpírt figyelve. Noha pontosan tudja, hogy esélye sem lenne elmenekülni, ha a férfi úgy határozna, hogy a vérét veszi, azért teljesen védtelen sem akar maradni. Megnyugtatóan hat rá a tenyerében lassan átnyirkosodó nyél és az abból kisarjadó, hosszú, lapított, élessé vékonyított, fájdalmas sérülések ejtésére is alkalmas fémlap jelenléte. Ezért hát ahelyett, hogy eltenné a kérdéses tárgyat, inkább még erősebben fonja izmossá edződött ujjait a fahenger köré.
- Az Édesanyámtól kaptam. – feleli az igazságnak megfelelően a Ragadozó utolsó kérdésére, majd újfent kinyújtja szabad balját tenyérrel felfelé, mintegy sürgetőn.
- M…megtudta, amit akart… És most… szeretném visszakapni… Fontos… családi ereklye. – morzézza egymáshoz koccanó fogakkal, immár egészen biztosabbra véve, hogy minimum kétoldali tüdőgyulladással fogja zárni a ma estét, már ha egyáltalán megússza élve a túlságosan (és baljóslatúan) kíváncsi, türkizszemű Vámpírral való találkozást. Amint e gondolat szöget üt a fejében egy újabb, sokkalta fenyegetőbb mondat sejlik fel elméjének falai között, háttérbe szorítva minden egyebet.
Játszik veled, mint macska az egérrel. – suttogja Tudatalattija fojtottan, aggodalmas hangon, ő pedig nagyon is hajlik rá, hogy higgyen az Intuíciónak, ami eleddig még sosem hagyta cserben.
Már csak az a kérdés, hogy mihez kezdjen ezzel a felkavaróan faramuci helyzettel.
Fogja menekülőre és hagyja hátra a láncot és a medált, a felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró örökséget? Vagy emberelje meg magát, lépjen előrébb és követelje határozottabban azt, ami az övé?
- Adja vissza… és engedjen utamra… kérem… - szűri fogai között szellősusogásnál nem hangosabban, szándékai ellenére kérlelővé lágyított szopránján, miközben cuppogó zörejek kíséretében eltökélten előrébb lépdel, immár karnyújtásnyi távolságra közelítve meg a Türkizszemű Ragadozót.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Szomb. Okt. 31, 2015 1:36 pm

Figyelem, ahogy a csetlő-botló lány visszahúzza a kezét.
- Ellenem biztosan nem… – döngöm mosolyogva. Kétlem, hogy hinne nekem. Az ő helyében én sem hinnék.
Rázkódva - a hidegtől és a pórusaiból áradó félelemtől - közli velem; inkább magánál tartaná a rögtönzött fegyvert.
- Ahogy óhajtod...
Csöppet sem aggódom, rám teljesen veszélytelen. Már a lány. Ha harcedzett, gyakorlott vadász lenne, aki tudja hová döfjön a vésővel, akkor nekem is lenne min gondolkodnom. De első sugallatra is gyenge, és ügyetlen. Kedvem lenne ráijeszteni egy hirtelen BÚÚÚ!-val.
Végül mégiscsak érkezik a válasz a kérdésemre. Szóval az édesanyjától… Hiszek neki. Hinni akarok neki. Nem fest hazugságnak. Azt amúgyis kiszagolnám.
Győzköd, hogy mennyire fontos számára a nyaklánc, közben is szakadatlanul reszket, mint a nyárfalevél. Megmosolyogtat a vacogása, a fogai úgy kocognak, hogy a szavai szinte alig csendülik túl. Mégis, mintha meg sem hallanám mit magyaráz. Engedem, hadd lépjen közelebb. Nem moccanok, a tekintetem kíméletlen éllel tapad rá. A másodszori felszólítás is hidegen hagy. Egészen más dolog érdekel.
- Mi a neved? – kérdem mély, száraz hangon. Mert tudni akarom.
- Előbb megszabadulsz tőlem… – teszem hozzá dörmögve, némi biztató reményt hintve elé, miközben elrejtett arcomon vészjósló félmosoly ólálkodik. Tudom jól mire vágyik. Menekülne a közelemből. Nem bántanám, csak… ilyen sötét a természetem.
A lánca még mindig a markomban, és egy újabb válaszra várok. Halál nyugodtan… Hosszú még az éjszaka.
Ki vagy Te?... Addig nem engedlek, míg ki nem derítem.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Blackheart
Gif vagy kép :
Play-by : Ville Valo
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 36
Kor : 226
Lakhely : Vancouver, Fekete Rózsa - a kastélyom
Vonal2 :
Családi állapot : Nőtlen
Különleges képesség : Illúziókeltés
Foglalkozás : "Dark Sins" nevű goth metal banda énekese, dalszövegíró
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Hétf. Nov. 16, 2015 10:57 pm

Noha emberi látását erőteljesen nehezítik a kedvezőtlen körülmények; mint például a záporverte temetőre telepedett éjszakai sötétség, valamint a láncát eltulajdonító fickó vonásait árnyékoló kapucni, azért a foszladozó esőfelhőkön átszüremlő, sápatag holdsugarak jóvoltából – ha haloványan is -, de felsejlenek előtte a Vámpír krétafehér bőrbe vont arcának egyes részletei.
Gunyoros, dekadens mosoly a vértelen ajkak szegleteiben…
A Türkizszemű mulat rajta. Nyilván remekül szórakozik a riadalmán, viccesnek találja kiszolgáltatottságát, gyengeségét. Arctalan tucatzsákmánynak, egyszer-használatos vértasaknak nézi, akivel elütheti unalmas óráit, akibe félelmet plántálhat, hogy a szívét szorongató rémület megédesítse az ereiben futó életesszenciát.
A fenébe is, játszik vele, mint macska az egérrel!
Az iménti gondolat újfent keresztülvágtat elméjén, ám ezúttal nem rettegéssel árasztja el. Épp ellenkezőleg. Ahelyett, hogy jeges rémülettövisek fúródnának hevesen bukfencező, bordáit ütlegelő szívébe, ahogy eddig, most karmazsinvörös dühparázs izzik fel érzelmek tucatjaitól hánykolt, viharos lelkében.
Ólomszürke haragfellegek úsznak elméjére, dacossá lázítják gondolatait, indulatszikrákat gyújtanak bosszúsan villanó lélektükreibe. A mellkasát feszegető düh jelei kiütköznek vonásaira is; az arcára kövült rémületmaszk megrepedezik, majd lepereg róla, hogy helyét csökönyös kifejezés vegye át. Ajkai vékony vonallá préselődnek, szemei résnyire szűkülnek, orra fölé függőleges árkot vésnek összeszaladó szemöldökei.
A szegycsontját belülről nyomó, hízó-növekvő felháborodás ideiglenesen kioltja egészséges életösztönét, lakatot kattint józan eszének tiltakozó szavakat formáló szájára. Nem törődik a kapucniárnyék alól dárdaként rászegeződő, vesébe látó, türkizlángokkal égő tekintettel, az örökségét elbitorló, lapuló ragadozónak rémlő férfi sötét lefojtottságot sugárzó aurájával. Megfeledkezik minden félelméről, agyára skarlátszín köd ereszkedik, duzzadó haragja megkoptatja a közelmúlt ijesztő emlékképeit a húsára éhező vérfarkasról és az életre ébredő, szárnyas kőkolosszusról.
Forrongó agyához eljut ugyan a Vámpír kérdése, elméjének falaiba beleégnek baritonba csomagolt szavai, azonban túl rövid idő alatt túl sok inger érte már ahhoz az idegrendszerét, hogy képes legyen bölcsen eljárni. Őszintén szólva, elege van ebből az elcsellózott éjszakából, elege van abból, hogy nálánál sokkalta erősebb, természetfeletti lények nézik tápláléknak, vagy éppen – szeszélyük szerint – játékszernek, elege van a rettegésből, a didergésből, a fogvacogásból, a bőre alá tolakodó hidegből, a testére tapadó vizes ruha nyálkás-jeges érintéséből. Haza akar menni végre, bőrolvasztóan forró fürdőre, levendulaillatú, idegeket-, izmokat ellazító fürdősóra és egy bögre gőzölgő kamillateára vágyik.
E motiváló gondolatoktól hajtottan újabb lépésre, ezúttal az előbbinél jóvalta határozottabbra, ragadtatja magát, karnyújtásnyinál is közelebb merészkedve a kincsét elzsákmányoló Türkizszeműhöz, miközben – noha jelenleg nem kívánja támadásra használni a markába préselt vésőt – szorosabbra zárja ujjait a tenyerében átmelegedő fanyél köré.
- Elissa McAlistair. – szűri összeszorított fogai között indulatosabban a kelleténél, majd meg sem várva a Vámpír válaszát, vagy egyéb reakcióját, halandó mivoltához képest meglepően gyorsan kap szabad kezével a holdfényszikrákkal cicázó aranylánc és az azon csüngő medál felé, amit – önmaga számára is meglepő módon – sikeresen ki is tép a hófehér, hosszú ujjak közül.
Tudja jól, nem ér rá örömtüzeket gyújtani nem várt diadala felett, most, hogy csodával határos módon végre visszaszerezte a családi relikviát, ideje kereket oldania. Ebben a szellemben – az elátkozott éjszaka során immár másodjára – minden erejét összpontosítja combizmaiba, hogy kellő lendülettel rúghassa el magát a sírkert síkossá ázott földjétől. A zaklatott-dühuralta elméjében gyökeret verő kétségekkel mit sem törődve, markában a felbecsülhetetlen értékű kinccsel futásnak ered, elővigyázatosan méretes körben kerülve ki a jelenleg mozdulatlanul veszteglő kőangyalt. Zsákmányát a szívére szorítva, hátra sem pillantva, olykor meg-megcsúszva és lendületét vesztve, de elszántan és a tőle telhető legnagyobb sebességre kapcsolva cikázik a kopottas, moha és egyéb növényfolyondár borította sírkövek között abban a biztos tudatban, hogy a hátrahagyott Vámpír bármikor utolérheti, ha éppen úri kedve úgy diktálja…

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   Vas. Nov. 22, 2015 9:46 am

A lány követelőzve nyújtja felém a karját, aztán röviden közelebb bátorkodik. Viszont én még mindig nem mozdulok. Eszemben sincs. Nem különösebben félek tőle, viszont látom rajta, hogy én őt egyenesen bosszantom. Megesik…
A neve hallatán arcizmom sem rándul, csak a szemem zöldesszürke írisze villan fel a sötétben. McAlistair. A tekintetem töretlenül tapad a lány vonásaira. Még hasonlít is rá…
Alighogy végigsuhan a fejemben a felismerés, a fürge halandói keze kikapja a markomból a csecsebecsét. Hagyom, hadd vigye, meg sem kísérlem megakadályozni. Pedig játszi könnyedséggel szabotálhatnám. Végtelen nyugalommal állok, és útjára engedem a láncot, a sarkon pördülő tulajdonosával együtt. Lassú, ráérős mozdulattal eresztem le a karomat, és rejtem vissza a kezeimet a hosszú szövetkabát zsebeibe.
Fuss csak…
Hallom a sebesen távolodó léptek neszét, s még látom a karcsú alak fekete sziluettjét, mígnem végleg elnyeli az éjszaka.
Nem iramodom utána, hogy megállítsam. Nem látom értelmét. Van egy olyan sejtésem, hogy még úgyis találkozunk. Az élet nem véletlenül szervezte meg ezt a röpke találkát ma éjjel. Különös, hogy még ennyi idő után is megvan a medál, a McAlistair név és a vérvonal se, halt ki.
Nagyon remélem, még keresztezik az útjaink egymáséit, mert... meg akarom ismerni a történetét.

/ Köszönöm a játékot! ;)/

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Blackheart
Gif vagy kép :
Play-by : Ville Valo
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 36
Kor : 226
Lakhely : Vancouver, Fekete Rózsa - a kastélyom
Vonal2 :
Családi állapot : Nőtlen
Különleges képesség : Illúziókeltés
Foglalkozás : "Dark Sins" nevű goth metal banda énekese, dalszövegíró
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Lord Byron & Elissa ~ relic of the destiny
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Washington state
A játéktér legfontosabb városai
 :: Vancouver városa :: Közterületek :: Elhagyott temető
-