Délután hatkor még a saját teraszán ül.
A lába alatt – pontosíts: a téglák alatt – ott húzódik Olympia, zajos és füstös – a szmog már észrevétlenül beitta magát a pórusaiba; helló, szmog, üdvözlégy, nikotin –, és dohányzik.
A Chesterfield reszket a mutató- és középsőujja közé szorítva, a füst végigvonaglik a levegőben.
Gyűlöli magát, amiért ezt kell tennie, de a fenébe is!
Kedveli a kölyköt.
Az apját még inkább. Belevaló, tökös seriff, de fogalma sincs arról, hogy a gyerekét csak egyvalami mentheti meg.
Erre a gondolatra valami felreszket, a gyomrából kiindulva, a szívéig, a mellkasáig; a füst a szemébe száll, és hunyorognia kell.
Mélyen magába szippantja a levegőt – ha nem is olyan friss az –, mélyeket lélegez, és a fülébe suttog a Hold kaján, bársonyos, éji szerető hangján, és csábítja egy táncra.
Bár fogalma sincs róla – az utóbbi napokban képtelen volt a tulajdon szemébe nézni, a tükrökön át; az ötlet kipattanása miatt van ez –, a tekintete, a mélyzöld árnyalatú íriszpárja már órák óta olvadt aranyként ragyog, és a sötétben világol. A telihold megőrjíti, egyszerűen elbolondítja, és a gyújtó lángja átlag ötpercenként felsercen, és a Chesterfield doboza egyre csak ürül.
Az elmúlt két napban a szívükbe zárták a dohányárusok.
Kihúzott egy konyhaszéket – még ahhoz sem érzett elég affinitást, hogy felemelje; először a konyhakövön csikorogtatta végig a széklábat, aztán a nappali parkettáján. Kétszer dörömböltek fel az alsó szomszédok, és Swanson mind a kétszer ugatva kaffogott a padló felé.
Most a jobb térdén egy üvegnyi Jack Daniel’s-t egyensúlyoz, bár alig fogyott valami belőle; a hatása még a szokottnál is gyengébb, mintha ízesített vizet inna. A nyelve száraz szivacsként hever a szájában, és talán pszichésen is szomjazik. Képtelen annyit inni, hogy a szomjúsága elmúljon; elmondása szerint kiitta már a fél lakóépület vízműjét, és még mindig sivatagszáraz a torka. Nem tud nyelni. Ha megkísérli, a nyelve a szájpadlásához tapad.

– A srácnak homloklebeny demenciája van – mondta a seriff a telefonba, és Swanson kétszer ismételtette meg vele, mire a szavak összeálltak a megfelelő sorrendbe. – Homloklebeny demencia, Swanson. Haldoklik, a francba is. – A hangja rekedt volt, talán nemrégiben sírt, vagy egyszerűen túlságosan megrendült, hogy rendes hangot csikarjon ki magából; bár ez igazából olyan mindegy.

A cigarettafüst keserűen ül meg a nyelve hegyén.
Újfent kattan a gyújtó, és az egyre mélyülő szürkületben felizzik a parázs, pokoli szemként ragyogva a teraszra eső árnyékban. Egy kissé megremeg, ahogy Swanson eltartja a szálat a szájától, hogy a füstöt kifújhassa, és elhatározza, hogy még egy szálat elszív, aztán elindul.
Abból az egy szálból fél doboz lesz; és mire elszánja magát végleg a cselekvésre, az este fátylat borít a városra.
Mielőtt az autóba ülhetne, a fürdőszobai tükörbe néz, és – és nem lepődik meg tekintetének élénk fényétől.
Kulcs az indítóba, indít, indít, a motor betegesen köhög, aztán feldorombol. Ahogy Swanson felhúzza az ablakokat, csend kúszik az utastérbe, és valami idegszaggató recsegés: a fogainak monoton, gépies csikorgása.
A picsába, gondolja. Szedd össze magad. Ne legyél egy béna balfasz!
A kormányra szoruló ujjai elfehérednek; a bütykökre feszülő bőr itt-ott kirepedezett, ahogy megcserzette a nap, és láthatóvá válnak az alsóbb, rózsaszín hámrétegek is.
A fogait még mindig csikorgatja, bár már nem is hallja igazán.
A közelgő telihold buja, derengő kísértése ott rezonál a csontjaiban, visszhangot ver a suttogása a koponyájában, és a karját sok-sok apró pontnyi libabőr lepi el – egyszerű trikóban és farmerban, bakancsban van –, ahogy a következő órákra gondol, és a farkasa morogva zúg a tudatában.

Szinte zsigerből veszi már a kanyarokat. Oda sem pillantva vált sebességet, reflexből parkol a Sullivan-ház előtt, és még egyszer, utoljára rágyújt a kocsiban, mielőtt kiszállna, aztán beinvitálná saját magát a lakásba.
Mire a szűrőig szívja a koporsószeget, hűvös nyugalom árad el a testében, az elméjében, és rezignáltan kiszáll.
Felkészült erre a látogatásra: a zsebében többféle tolvajkulcs van, két hajtű, amiket az eggyel fölötte lakó nőtől vett kölcsön, és egy svájci bicska, ha esetleg durvábbra fordulna a helyzet.
Kifejlett méretei ellenére is csendesen, mint a macska, lépked fel a felhajtón, a lépései egészen hangtalanok, a tekintete aranyszínnel rebben minden apróbb zaj forrása felé. Az érzékei a maximális szintig kiéleződtek a telihold közeledtének okán; a gerincén borzongás fut fel, és mintha a teste minden apró centiméterén bizseregne a bőre.
Mondhatjuk úgy is, hogy kurvára felajzott állapotban van, ha nem is szexuálisan – képtelen lenne a sráchoz úgy nyúlni –, de mindenképpen íjhúrként feszülnek az idegei.
Érzékenyen reagál minden mozdulatra – egy macska cikkanása a szomszéd bokrok közt, éjjeli madarak sziluettje az utcai lámpák gyenge fényében –, és a féltizenegyes időpont ellenére is meglepően sok járókelő fordul meg az utcákon. Részeg, talán drogtól túlfűtőtt párocska andalog a túloldalon, de futó pillantásnál több időt nem pazarolnak Swansonra.
Egymás szája érdekesebb annál.
Swanson a bejárati ajtóhoz siet – aztán továbbáll, a hátsó bejárathoz, és fürge, ügyes ujjakkal máris a zárat bütyköli. Csak reméli, hogy hátul nincs éles riasztó – ha már egy seriff lakik itt, minimum illendő beriasztóznia az első ajtót –, és amikor csend fogadja a hátsó szekcióban, hűvösen elvigyorodik.
A léptei alatt nem nyikorog a padló, és nem hall neszt a ház egyetlen pontjából sem – eszerint senki sincs itthon –, így zavartalanul közelítheti meg a kölyök szobáját, pontról pontra, fokról fokra. A már jól ismert, egyedi illatokat érzi itt – a srác egyedi illatát, az apja megismételhetetlen aromáját, mindent, ami a házba tartozik –, és egy pillanatra elbódul.
Amikor benyit a szobába, valami megremeg a gyomrában – csupán egy pillanat erejéig –, megtorpan, majd a fejét ingatva átlép valamin – amire nem tud jelzőt aggatni –, aztán körbenéz, ülőalkalmatosság után kutatva farkasának tekintetével.
Amikor rájön annak hiányára, jobb híján helyet foglal az ágyon, két combjára könyököl, és az állát a tenyerébe fekteti.
A szomja nem hagyott alább, sőt ha lehet, még magasabbra hágott, és a cigaretta utáni vágya hirtelen nagy lángra kapcsol.
Nem gyújthatsz rá, faszarc, morran egy hang a fejében. Talán Caiusé. Vagy valaki másé? Aki nem dohányzik, egyből megérzi. A srác nem dohányzik. Tudni fogja, hogy itt vagy, és riasztja a rendőrséget.
Én magam vagyok a rendőrség, vágja rá gondolatban, és halkan, morgásszerűen felnevet. Ez a hang idegenül hat a torkában, mintha nem is az övé volna; hát csendben marad, és fülel.
A tekintete továbbra is ragyog.

Aztán – időtlen idők múlva – lépteket hall, és az izmok és inak megfeszülnek a bőre alatt.
A farkasa felfigyel a tudatában, és a fülei a koponyájára simulnak.


©

E gyetlen - na jó, ha nem a rövidítését nézzük akkor két - szó és megpecsételődött a sorsom. Frontotemporális Demencia vagy Homloklebeny Demencia, de hívhatod felőlem FTD-nek is. Egyre megy, hisz mind ugyanazt jelenti: hogy nekem bizony kampec. Mintha a PTSD nem volna elég, most még ez is. Ez az alattomos, örökletes kórság, amely még a ráknál is ezerszer rosszabb. Ebbe halt anyám is bele én pedig végignéztem, ahogy elsorvad az agya és végül már semmire sem emlékszik csak salátaként vegetál két rohama között és ritkán van egy ép, tiszta pillanata amikor felismerne és újra önmaga lehetne. Szóval tudom, hogy mi vár rám. Én ezt már egyszer végigéltem 8 évesen, de akkor még a másik, hozzátartozói oldalról. És biztosíthatlak afelől, hogy az sem volt kellemes.

Amikor megmondta az orvos, hogy mi a bajom nem akartam hinni a fülemnek. ~Még csak 25 vagyok, b@ssza meg!~ Nem akarok meghalni, de úgy tűnik nincs sok választásom. Talán jó egy-másfél évem van, talán már annyi sem. Mintha nem cipelnék épp elég terhet így is a múltból. Anyám halála, az utolsó órái... sosem leszek képes megbocsátani magamnak azt, amit akkor tettem. Alapjában formálta át a jellememet, s főként ez tehet arról is, hogy ennyire magamba forduló, bezárkózó valaki lettem. Súlyos titok ez, kétlem hogy valaha is képes volnék bevallani apámnak mit is tettem. Képtelen volnék elviselni, ha másként nézne rám és így kellene meghalnom. Talán a Sors méltó büntetése, hogy idejekorán tört ki rajtam ez a nyavalya és megérdemlem. Nem tudom, én már semmit sem tudok azon kívül, hogy ma este betépek mint állat. Aztán lesz ami lesz, nem érdekel. Engem már tényleg semmi sem érdekel. Úgyis harangoztak nekem.

Késő van, hetek óta Port Angelesben vagyok otthon és gyakorlatilag betegszabadságoltam magam a munkahelyemről. ~Minek is mennék vissza Seattle-be? Hogy a maradék időmet végiggürizzem a Google-nél olyanok mellett, akik irigyen és féltékenyen figyelik a sikereimet? Nem, eszemben sincsen.~ A telefonomból előkotrom a néhai egyetemi szobatársam számát és megdobom egy üzivel, hogy tud-e még szerezni a V-ből mert kéne. Nagyon, a pénz nem számít. Most már semmi sem számít, csak hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy most már bármikor meghalhatok. Nem akarom ezt érezni, hogy milyen elcseszettül nyomorult vagyok. A szer pedig megnyugtat, felpörget, ellazít és legalább egy fél napra boldog és gondtalan lehetek. Majd másnap foglalkozom azzal, hogy ebből talán még gond is lehet.

Egész nap a várost járom, amíg jön az sms hogy mikor és hová menjek a cuccot átvenni a dílertől. Sosem csináltam még ilyet, azt az egy esetet leszámítva amikor Tyler, a szobatársam odaadta a "lazítót" a koli buli előtt - ahol másnap Danny-vel egy ágyban sikerült ébrednem - nem használtam egyáltalán a szert. Fogalmam sem volt, hogy mibe készülök nyakig belemerülni. A szórakozóhely sikátora kihalt volt, pont olyan ahol könnyedén ki lehet nyírni valakit és aztán el lehet tüntetni a hulláját is feltűnés nélkül. Ráadásul a díler se valami barátságos arc volt. De én mégsem féltem, életemben most először nem volt bennem félelem. ~Minek, ha már megpecsételődött a sorsom? Hogy ma vagy holnap fogok meghalni már oly mindegy, nem igaz?!~

Igazából arra sem emlékszem, hogy miként jutottam haza miután még ott a sikátorban jó drogoshoz illően kiittam az utolsó cseppig a fiola tartalmát és elkezdtem a szárnyalást. Apám megint ügyeletben volt, mióta nyílt titok a természetfeletti lények létezése sokat kell túlóráznia többnyire miattuk. Régen nem volt ennyi haláleset, egyre felelőtlenebbek. Régen legalább bujkáltak meg nem hagytak annyi nyomot maguk után, nehogy lelepleződjenek. Most meg szinte statárium van és háborús készültség. A házunkban sötétség honolt, s mivel úgy ismertem már mint a tenyeremet - hiába nem laktam lassan majd egy évtizede itt - tudtam merre megyek a villany felkattintása nélkül is. Az emeleti szobámba tartottam, ahová végül gondolkodás nélkül nyitok be és dobnám le magam az ágyamra - kezd múlni a szer hatása és ismét úrrá lenni rajtam a letargiám úgyhogy csak a kispárnámra vágyom jelenleg - amikor is szinte felvisítok rémületemben és reflexből hátrálva ugrok egyet mint valami retardált, nagyra nőtt 5 éves óvodás.

Nem vagyok ugyanis egyedül a szobámban. Egy férfi, trikóban és farmerban üldögél az ágyamon a fejét támasztva és borostyán színben izzó szemeivel egyenesen rám bámul. A pillanatnyi frász után reflexből nyúlok oldalra, felkattintva a villanyt és felismerem hogy Jonah Swanson az, apám régi kollégája, cimborája, jó ég tudja mije. Ezer meg egy éve nem láttam. ~Mégis mi a fenét kereshet ez itt ilyenkor?!~ Fut át félig már kijózanodott agyamon a kósza gondolat.
- Jézus Swanson! Meg akarsz ölni? Halálra rémítettél! - Fakadok ki a pillanatnyi szívinfarktus közeli állapotból kiszakadva. Esküszöm, még egy ilyen és megmurdelek tényleg. Ez ma nagyon nem az én napom úgy érzem. - Apa nincs itthon, melózik megint. Mit tehetek érted? - Kérdezem meg tőle, bár eléggé furcsa, valahogy másmilyen a fickó. Borsózni kezd tőle a hátam, ahogy rám néz jelenleg. ~Mi a fene történhetett?!~ Nagyon remélem, hogy nem apáról van szó. Rosszat sejtek.

A szörnyeteg vette át a kormányt.
A szörnyeteg most teremteni és pusztítani akar egyidejűleg; a szörnyeteg most húst ízlelni, vért lefetyelni akar, és Swanson tudatát gyakorlatilag kirúgta a volán mögül, kvázi nindzsaként lecsapva rá. Vészjós csendben irányít, a tekintete azonban ragyog, olvadt aranyként pulzálva a fényt, és a szíve egyenletes, ám az emberi ritmushoz képest kissé szapora ütemben lüktetve diktálja az iramot. Nyugalma jeges vízként pihen az ereiben, a véráramba vegyülve.
A tudata egyszerre tiszta és ködös, ahogy a farkasa kontrollálja.
Amikor pislant vagy levegőt vesz, ez az egész kibaszottul nem ő, nem Swanson, a lobbanékony, hirtelen dühű férfi, aki a lányát az életénél is jobban szereti; ez egy kibaszott, jéghűvös akaratú rém, ami vérontásra született.
Nem ismerte eddig ezt az oldalát. Úgy érzi most, a tulajdon fejében van megláncolva, leragasztott szájjal a sarokba ültetve és csak kétségbeesetten nyögni tud, reszketeg hangon, ahogy a lény, a benne lakozó vérszomjas dög most mindent félresöpörve, félrerúgva éhezik a fiú húsára és ízére.
Ez az egész már nem arról szól, hogy valamit tenni akar érte, hogy legalább lelki támaszt nyújthasson a Sullivan kölyöknek; ez már azon merőben túlmegy, méterekre, sőt kilométerekre, ha már itt tartunk.
A szörnyeteg szinte nyalja rémséges vicsorba torzult pofáját, hogy az agyarait belevájhassa a puha, hamvas húsba, és egy ugyanolyan állatot teremtsen, mint ő; talán vadabbat, talán irányíthatatlanabbat, mint ő, Swanson valaha is volt az évek folyamán.
Ez az egész már erről szól, az istenit, a kurva életbe!
Az egyre közelebbről hallatszódó léptekre felfigyelvén az ajtó felé irányítja ragyogó pillantását, anélkül, hogy a fejét akárcsak megmozdítaná; az álla a tenyerébe támasztva, a könyöke a combján, és a tenyerének párnáján át érzi tulajdon pulzusát, finoman lüktetve, bár a rendes, emberi szívtaktusnál valamivel gyorsabb ütemben, és a szájszéle megrándul, mintha az istenadta szörnyeteg vigyorogna. A picsába is, vigyorogni készül; túlságosan is jól ismeri tulajdon arcmimikáját ahhoz, hogy saját magát megpróbálja becsapni ezzel a furcsa mozdulattal. A farkas kéjes vigyorra húzza a száját, ahogy a léptek már az ajtó előtt dobognak, a légzést is hallja, a fiú szívverését is. Az se lenne furcsa, ha a gondolatait is hallaná, amennyire minden érzéke pattanásig van élezve; a szaglása elárulja, hogy a fiú szervezetében van valami, ami kurvára nem odavaló, a furcsa savanyúság a vas elcsalhatatlan fűszerezett aromájával elegyedve, és Swanson egyből rájön, hogy a fiú V-t fogyasztott, talán tetemes mennyiségben.
A szer minden kétséget kizáróan a legjobban taroló anyag az utóbbi időben; Swanson és Bonham rengeteg fülest kapott a vadászoktól, hogy mostanában egyre több ilyen esettel találkoztak, indokolatlanul elszaporodott mennyiségben. A hírek szerint a vámpírvér mutáns lényekké formálja a fogyasztókat, és nem egy likvidáló hódol ennek a szokásnak.
A picsába is, Bonham is él a szerrel, hacsak hébe-hóba is telik a fizetéséből.
Swanson gyűlöli a vámpírvér szagát, a hatását, és azokat, amikben kering ez a vér; ha tehetné, ha csak megpróbálhatná, feltépné a vámpírok torkát, amiért ezt az új, öngyilkos hullámot elindították az emberek és különféle lények közt.
Ellie vajon mikor kóstolja meg?
Amikor nyílik az ajtó, Swanson izmai egészen, harcra készen megfeszülnek – aztán a szíve kiesik megszokott ritmusából, mikor a fiú egyenesen felsikít, ahogy meglátja őt. A pillanat, ahogy a srác hátrál néhány lépést, ismét csak vigyorgásra készteti Swantont, de ő elrejti vigyorát a tenyerébe.
Amikor felkattan a villany, a farkas is, Swanson is hunyorít; a hirtelen eláradt világosság egy pillanatra kiszolgáltatottá teszi a szörnyeteget, és most még adott az esély, hogy Swanson visszavegye az irányítást, és rohamtempóban elhagyja a helyszínt.
De képtelen rá, mert gyenge, ahogy mindig is gyenge volt a telihold ciklusa alatt.
Aztán a srác rákérdez, hogy Swanson meg akarja-e ölni, és Swanson alig állja meg, hogy felnevessen. Röhögnie kell, de a farkasa nagyobb önuralommal rendelkezik, mint ő valaha is, így csak egy halk, rezgős morgás jelzi a nevetést.
– Nem ölök kölyköket – mondja, miután elvette a kezét az álla alól, és kiroppantja az ujjait. – Tiltja a munkám. – Felerőltet az arcára egy szánalmas vigyort, ami azt sugallja, hogy ez egy szar poén volt, és amiben ott lappang a gyász alig érzékelhető tömjénfüstje; fogalma sincs, mennyire sikerült előadnia magát, de amikor feláll, az arca már ismét leolvashatatlan.
– Nem apádat keresem – feleli a kimondott szavakra, és a karját a plafon felé lökve, nyújtózkodik. A gerince, a válla kiroppan, és a bizsergés jólesőn végigsugárzik a tagjain. – Hozzád jöttem, vagy valami ilyesmi. – Tesz felé egy lépést, egy nagyobb lépést, hogy a kettőjük közé feszülő távolság látványosan lecsökkenjen. – Ami azt illeti, pont rád van szükségem – teszi hozzá könnyednek szánt, bár furcsán kongó hangon, miközben újabb lépéssel kerül a sráchoz még közelebb.
A farkas éhesen nyel egyet.


©

I gazából még mindig le vagyok sokkolva Swanson hirtelen felbukkanását, a fura színű szemén - ami a villany felkapcsolása után is épp olyan aranyló sárgás, olvadt masszaként tekint rám mint korábban mikor még világított a sötétben - és egyáltalán azon, hogy nekem mi a jó büdös francért nem szólt róla eddig senki, hogy a csávó vérfarkas?! Vagy annyit se érdemlek meg, hogy tudjam? Apával lesz egy két szavam az fix. Merthogy csakis két opció jöhetett szóba a túlélésem érdekében: vámpírrá vagy vérfarkassá kell válnom. Kismilliószor átzongoráztam már minden lehetőséget és mindig ugyanoda jutottam vissza: vagy meghalok vagy valami megharap és utána már másként létezem tovább. A félélet is jobb, mint a nemlét azt hiszem.

Apának persze nem mondtam semmit erről, hiszen tudtam miként vélekedik róluk. Nem engedné, sőt szerintem képes lenne minimum bezárni vagy valakit rám állítani 0-24 csak, hogy nehogy megtegyem. Én már rég megtettem volna, hetekkel ezelőtt mikor a diagnózist felállították az orvosok... csakhogy akadt egy kis bökkenő: nem ismertem senkit, akitől ekkora szívességet kérhetnék. És egy vadidegen vámpírhoz vagy vérfarkashoz csakúgy nem mehetek oda mondván "Hé te! Változtass már át légyszi', mert épp haldoklom!". Erre most kiderül, hogy apám legjobb cimbije egy kib@xott vérfarkas; aki már réges rég megmenthetett volna. Felmerül bennem egyből a kérdés, vajon apám tud-e Swanson mocskos kis titkáról vagy sem. És amennyiben igen, hajlandó lenne-e megkérni őt, hogy segítsen. Fogalmam sincsen, fifty-fifty az esély rá... bár az öregem ismerve képtelen volna szerintem rá, hogy egyáltalán megkérje.

Talán eljátszani már a gondolattal, de oda már sose jutna hogy rávegye magát a dologra. Elvégre szörnyeteg válna belőlem akárhogy is nézzük, mert mind azok. Talán van amelyik próbálja megőrizni az emberségét, de ők (már) nem emberek. Valami mások, valami többek... és amennyire irigylem és csodálom az emberfeletti képességeiket, éppen annyira meg is rémítenek. Én tipikusan az az áldozat típus vagyok: 67 kiló sápadt bőr és törékeny csont vagyok... a szarkazmus az egyetlen védelmem ellenük. És gyakran ez mit sem ér velük szemben, hisz szavakkal nemigen lehet visszatartani őket...

- Látom valaki megint humoránál van. - Jegyzem meg viszont válaszként, de közben azért vele nevetek én is. Elvégre nem csak ő ontja a béna szóvicceket, amiket mellesleg - oda se neki - én értékelek. Kicsit kínos még így is ez az egész, de legalább nem rontottam a dolgon. Miközben próbálom megnyugtatni magamat meg a szívverésemet, azért egy pillanatra megint megugrik a pulzusom amikor azt mondja hozzám jött. - I-igen? - Érdeklődöm meglepődve, miközben a nyújtózkodó férfit figyelem. - És mi lenne az a valami ilyesmi? - Félve kérdezem meg, a balsejtelem még mindig ott van a hangomban. Aggódok. ~Ha azt jött közölni, hogy apát valami széttépte... én... én nem is tudom, hogy mit fogok tenni.~ Valami meggondolatlant az biztos. Nekem már csak ő maradt, nem veszíthetem el mindkét szülőmet! Főleg, hogy már alig van vissza számomra is az életnek nevezett valamiből.

- Ugye nem... ? - Nem vagyok képes megkérdezni tőle, hogy meghalt-e. Csak rázom a fejemet és olyasmi gondolatokba lovalom bele magamat, amibe is nem kéne. ~De ugyan mi másért jönne épp hozzám?!~ Nem vagyunk puszi pajtik, ő mindig csak apával lógott s bár sosem volt köztünk feszkó - kifejezetten bírom a csávót mert az a jó fej fajta és hasonlít a humorunk... mindkettőnké elég morbid ahhoz, hogy kevesen értékeljék - mégsem jártunk együtt sehová. Max. akkor láttam, ha apához jött és az első pár percnyi jó pofizás után magára is hagytam őket, majd minden esetben. Ösztönösen hátrálok amint közeledik, majd a hűvös falon koppan a hátam és a fejem. A távolságot szinte leredukálta kettőnk között. - Rám? Nem értem... - Kérdezek vissza hirtelen, rá emelve önnön gondolataimtól zavaros tekintetemet. Ha képes lennék rá, mostanra már szobatapétává passzíroltam volna magamat; mert most qrvára feszélyez a közelsége.

Talán az a baj, hogy rájöttem micsoda. Előtte sosem volt gondom vele - mondjuk korábban ennyire közel sose jött - most viszont nem tudom miért, de úgy érzem nem kéne közelebb jönnie. Néha vannak ilyen hülye megérzéseim. És sajnálatos módon többnyire igazuk is van, de ez csak utólag derül ki ugyebár. A szemébe nézek, de meg is bánom egyből. Éhséget látok és ahogy nyel egyet... a hideg, jeges veríték önti el testemet. Félek. Tudom, hogy érzi. Tudom, hogy tudja hogy tudom... Oké, le kéne állnom ezekkel a belső monológokkal azt hiszem. Mára így is túl sok volt mára a kib@xott Természetfeletti Életünk Napjaiból. Nem kell a szappanopera. Igazán elmehetne, tényleg... már megkérdezni se akarom tőle, hogy megharapna-e. Valahogy érzem, titkon ez lóg itt a levegőben. De nem éppen úgy néz ki, mint aki segíteni akarna, inkább... inkább mint aki legszívesebben itt helyben elevenen felfalna... a qrvára világító szemeivel már meg is tette, de hogy tovább is jut-e? Az még a jövő zenéje.

A tekintete ékesszólóbban beszél, mint a szavai.
Szinte éhesen bámulja őt a szörnyeteg, a fiút, aki haldoklik, a fiút, akinek az egyre erősebb félelemillata szinte megrészegíti Swansont.
A farkast; az ember már eltűnt a süllyesztőben.
Neki annyi, egészen a holdtölte végéig elő sem tud majd mászni onnan.
Jó éjszakát, gondolja, és kis híján ismét felnevet, reszelősen és morogva, mint egy kutya.
Vagy egy farkas, teszi hozzá gondolatban. Nevetnek a farkasok?
Kárörvendő rohadékként mulatva.
Tudja, hogy megijeszti a srácot. Elsősorban ez a célja, másodsorban pedig… másodsorban pedig támadni, marcangolni, harapni akar, a fogait, éles, porcelánfehér agyarait a fiú karjába, nyakába, derekába mélyeszteni, hogy vért fakasszon és fellefetyelhesse azt. Már most összefut a nyál a szájában, pedig csak gondol rá; nyel egy újabbat, és ökölbe kell szorítania a kezét, hogy ne látszódjék a türelmetlen remegés, mely az ujjait rázza.
Ha a fiú olvashatna a gondolataiban, sikoltva futna világgá az undorító, kéjes mondatoktól.
Hogy mit akar tőle?
Mindent.
A szó fizikai értelmében akarja őt, most, mindig, örökké, felzabálni, a magáévá tenni és nem ereszteni, amíg csak lehetséges, amíg még a fiú bírja, és --
És itt van az a pont, hogy a maradék emberségét is elnyeli a farkas homálya.
Pőre ösztönök vezérlik, gusztustalan, dühödt vágyak hajtják, hogy majd’ beleőrül a halk, buja suttogás borzongatásába, mely a gerincét, a csontjait karistolja a puha duruzsolással, az a kurva Hold, a mocskos ribanc most is bódítja, hipnotizálja.
A tekintete még mindig olvadt aranyként ragyog, noha a felkattintott lámpa fényénél ez elenyészik; immár csak topázszínben tündökölhet, a pupillája természetellenesen tág, mint a drogosoké, és egy ragadozó mozgásával kerül egyre közelebb, faragja le kettőjük közt a távot, hogy végül elérhesse és ne ereszthesse.
– Ilyenkor? – nevet fel, a hangja érces és rekedt, szinte nem is az övé. – Hogy a picsába ne? – Ez a mondat jelenthet bármit: utalás, hogy az elpottyantott humormorzsákkal oldhassa a pattanásig feszült hangulatot; hogy az este a humoré, még ha az olyan gyatra is; vagy egyszerűen a helyzet komikumát akarja felvázolni.
Az, hogy engedély nélkül, kvázi betört a lakásba, a fiú ágyán ülve várt, míg Stuart megérkezett, korántsem normális, már-már vörös szirénákkal jelzi, hogy ez egészen abszurdum – és ez valahol még vicces is.
Aztán csak ránéz, sejtelmes mosolyra görbül a szája, vonásaival üzeni ezt, „tudod te, miért vagyok itt” meg „tudom, hogy tisztában vagy vele.”
A fiú félelemillata egyre csak zsongítja őt, a nyelve alá, a torkába szivárog, és a gyomrában érzi.
Újabb lépést tesz felé, már a fiú előtt áll, a közvetlen közelében, alig pár hüvelyknyire; a rettegés kipárolgása elemi erővel taglózza le, és szinte az illatba hajtja az arcát, hogy érezhesse, hogy magába szippanthasson mindent. Hogy is mondják a macskákra? Addig játszanak a zsákmánnyal, míg egészen meg nem édesedik a húsuk, a vérük. Az adrenalin félőrültté és egzotikussá fűszerezi a prédák nedűjét, és Swanson most erre vágyik, erre az édes, már-már émelyítően cukrozott húsra, a fogai közt, a szájában, a nyelvén.
A kurva életbe.
Fogalma sincs, ez az egész mikor lépi át az őrült testi vonzalom leheletvékony vonalnyi határát, mikor váltja fel mindezt a bolond vágy, hogy a fiút maga alatt tudja, és ez rémisztően, kibaszottul jó, rohadtul imádja ezt az érzést.
– Ugye mit nem? – kérdez vissza, ahogy figyelvén őt, félrehajtja a fejét, mikor a srác koppanásig hátrál a falhoz. Nevetséges, amit csinál, a félelem mégis jólesően öleli őt körbe, az illat, a kifejezés, a tekintetben lappangó rémület és gyanakodás az, ami felkorbácsolja minden vágyát és érzékét.
Ebben a pillanatban úgy hallja a fiú szapora szívverését, mintha a fejét a mellkasára hajtva hallgatná a megkettőzött ütemet.
– Ó, dehogynem érted – mondja leheletnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Nem vagy olyan hülye, mint amilyennek mutatod magad jelen pillanatban, Stuart. – Úgy ejti ki a száján a nevét, mint egy mantrát, a szóvégi mássalhangzót elharapva, lenyelve, és ebben a pillanatban borzasztóan kiütközik délies akcentusa. Már-már rémítően más így a beszéde. – Tudod, hogy miről van szó – teszi hozzá, és a maradék távolságot is lemetszi kettejük közt.
Közel hajol hozzá, balját felhelyezi a falra, és a testével, a közelségével tartja őt sakkban, csapdában. Könnyedén helyezi a súlyát a jobb lábára, míg bal tenyerével a falra támaszkodik, Stuart feje felett pár milliméternyire, és a fiú érezheti az ő testéből áradó hőt, a negyvenegy fokos forróságot.
– Akarod, Stuart? – kérdezi, dohány- és whiskyillatú lehelete végigcirógathatja a fiú arcát. – Tudom, hogy haldokolsz. Az apád megmondta. – Szabad kezének ujját a Sullivan kölyök álla alá illeszti, felemelve a fejét és kényszerítve, hogy az a szemébe nézzen. – Segíthetek rajtad. Csak hagynod kell.


©

A zt hiszem jobban kellett volna anyámra hallgatnom. Akkoriban azt hittük, csak a demencia beszél belőle, de mostanra biztos vagyok benne hogy látott vagy átélt valamit... valami borzalmasat. Valamit, amit most én fogok talán megtapasztalni hamarosan. ~A szörnyek igaziak, és a szellemek is valóságosak. Ők bennünk élnek, és néha... néha nyernek.~ Swanson éhes tekintete ugyanis nem ígért semmi jót, engem pedig némán rázott a jeges félelem. Nem mertem megmozdulni, tudtam ha megteszem halálra ítélem saját magamat. Elvégre a vérfarkasok ragadozók, nem de? Mozgásra támadnak, mint egy medve. Vagy valami ilyesmi, mit nem adnék most ha több mindenre emlékeznék a természetfilmekből meg a bioszórákból, melyek most homályos emlékfoszlányokként jelennek meg agyamban csupán.

~Kib@xott demencia!~ Gyűlölöm, gyűlölök halára ítélt zombiként létezni a halált várva. ~Nem akarok meghalni, hiszen még nem is éltem igazán... az életem még csak most kezdődne, és máris véget akarnak vetni neki. Hát hol itt az igazság?!~ De sajnos nincs kinek benyújtani a számlát a reklamációval, se Isten, se egy olyan felsőbb hatalom nem létezik akihez panasszal fordulhatnék. Riadt tekintetem egy másodpercre sem ereszti a férfi topázzá szelídült tekintetét. Félek, ha elveszíteném vele a szemkontaktust azonnal támadna. Nem tudom, hogy miért csak érzem megtenné. Érzem, hogy alig várja, hogy okot szolgáltassak a támadásra. Kínos nevetést hallatok az újabb sz@r poénra, egyre kevésbé tudom megjátszani magam. A félelem a csontjaimig hatol, az életösztönöm erősebb bármiféle érzésnél... túl akarom élni... élni akarok, még holnap is. Minimálisan próbálom csak feszegetni a határait s az enyémeket, remélve van még kiút ebből az egészből.

Mert az hamar kisült, hogy totál félreértettem az egész szituációt. Nem, itt egyáltalán nem apámról van szó. Hálás sóhaj tör elő mellkasomból a felismerés hatására, ami egyáltalán nem illik most ide és túl ambivalens, túl szürreális érzetet ad az egész kis rögtönzött esti légyottunknak. Valószínűleg neki kutya baja se lesz. Nem úgy, mint nekem. Nem tetszik, ahogy méreget... ahogy burkoltan üzen egyetlen mosollyal... a hideg futkos a hátamon tőle. Hiába húzódom a lehető legközelebb a falhoz ez most nagyon nem segít.

Nem mondja ki, hogy miért jött és ezzel szinte az őrület szélére lök. Homályos utalásai sok mindent ígérnek, sok minden rosszat és jót egyaránt számomra. Nem tudok nem szorongani tőle, nem félni mi lehet jövetele valódi célja. Mert biztosan nem az, hogy esti mesét mondjon nekem ma éjjel apám helyett. Ahogy közvetlenül megáll előttem szinte már hajol is felém ám mintha meggondolná magát félúton mert mégsem fejezi be a mozdulatot. ~A qrv@ életbe, hogy itt ijesztget! Mi a fészkes fenének jó ez neki?!~ Fogalmam sincsen, de nem is akarom annyira megtudni azt hiszem.
- Ugye nem apa... - Csuklik el a hangom és valami furcsa, fulladásszerű, csuklásos hangot produkálok amikor azt a szót mondanám ki "meghalt"; mert ismét felmerül bennem talán mégis vele történt valami és ezt az egészet csak álmodom. Talán nem is a valóság, talán Swanson sem vérfarkas... talán mindez csak a képzeletem morbid játéka, önnön félelmeim kivetülése a betegségem miatt.


- Jól van. Ez csak egy álom. Ez csak egy álom, verd ki a fejedből, Stuart! Swanson nincs itt! Swanson nem lehet itt! Csak álmodsz, oké? Ébredj fel, Stuart! Ébredj fel, Stuart! ÉBREDJ FEL! - Üvöltöm önmagamnak kétségbeesetten, miközben a fejemre szorítom mindkét kezemet. De csak nem sikerül felébredni ebből a szörnyű rémálomból. A szörnyeteg beszél és egyre kevésbé van értelme mindannak, amit mond. Nem akarom, hogy megtörténjen... akármit is akar tőlem, én azt nem akarom. Annyira más most a férfi, teljesen megrémít: mintha még a beszéde is más volna teljesen.


- Te nem vagy itt! Te nem lehetsz itt! - Hajtogatom mantraként miközben menekülhetnékem támad, így a külső szemlélő és Swanson számára is valami szánalmas és kapkodós mozdulatsort produkálok, aminek végeredményeként ahelyett hogy el tudnám hagyni a szobát inkább a földön kötök ki. Lassan már azt se tudom, hogy mit hallucinálok össze és mi a valóság szerves része, ami épp megtörténik velem. Feltápászkodom. Mindenem remeg, a szívem úgy zakatol mint valami gőzmozdony és enyhén hiperventillálok is mostanra már. ~Már csak egy roham hiányzik tényleg!~ Gondolom keserűen.

Nem, valóban nem vagyok olyan hülye, de általában szeretem ha alábecsülnek... úgy az igazi megmutatni nekik, hogy ki is az a Stuart Mackenzie Sullivan valójában és mekkorát is koppannak. Igaza van, tudom miről van szó. Érzem a zsigereimben még jó hogy nekem nincs is olyanom. ~Qrvára nem akarok meghalni. Qrvára nem akarok meghalni. Qrvára nem akarok meghalni.~ Mantrázom magamban, miközben behunyom a szememet is ne lássam Swansont; amint közel hajol hozzám túlmenve az intim szférám határain, bepofátlankodva a személyes terembe. Érzem, ahogy a falhoz présel és csak ekkor nyílik ki a szemem, hogy riadtan bámulhassak a csapdájába szorulva a szemébe. Tekintetemben félelem, élni akarás és valami behatárolhatatlan van, ami leginkább a vágy és a szégyen keverékeként volna leírható. Qrvára nem akarom ezt érezni, de hatással van rám a közelsége. A frász tör ki tőle. A balja a hibás, amit közvetlenül a fejem mellett van... Olyan emlékeket ébreszt fel, amikre nem igen akarok emlékezni. Akkor is V-t fogyasztottam, a nagyja ki is esett hála égnek tőle. De bizonyos dolgok nem, vannak visszatérő mozdulatok melyek ingerelve furakodnak be a tudatomba déjá vuként.

A farkasból áradó borzalmas forróság szinte süti az arcomat, így ismét lehunyom a szemeimet és ekkor kérdezi meg. Ekkor teszi fel a kérdést, amire kettős fordulatra kapcsol a szívverésem. A whiskey és cigiszagú leheletétől, mely arcomat cirógatja köhögnöm kell, így elfordítom oldalra a fejemet. Zavaró, tolakodó, túl intim, nem helyénvaló. Már épp válaszolnék neki, hogy "nem, nem akarom" és megkérdezném "mondjam-e el spanyolul is, hogy felfogja ez beteges dolog..." már épp a nyelvem hegyén van, amikor ismét csavarodik egyet a történet. ~Tehát tudja. És ezért jött.~ Megkönnyebbült sóhaj hagyja el félig elnyílt ajkaimat és a tartásomból, az izmaimból is eltűnik a merevség. Megnyugodtam. Már a szívem sem kalapál annyira őrült ütemben, mint korábban bár még messze van a normális ritmusától. Azonban ismét borzongás fut végig rajtam, amikor az állam alá nyúlva emeli fel a fejemet mintegy kényszerítve nézzek a szemébe. Erős késztetést érzek rá, hogy elrántsam a fejem és keze után kapjak ám mégsem teszem ezt. Nem szerencsés b@x@kodni egy vérfarkassal telihold idején.


Itt van, végre megkaphatnám amit annyira akartam... megmenekülhetnék, farkassá válhatnék. Swanson megtenné értem. Minden klappol, pont mint akartam. De én mégis visszakozom, valahogy a félelem visszakúszik a tudatomba, alattomos féreg módjára utat tör bennem magának. ~Mert mi van, ha nem élem túl? Ha eldurvulnak a dolgok?~ Nem akarom, hogy apám csatak vérbe fagyva találjon rá a hullámra mikor reggel hazajön fáradtan. Először csak döbbenten bámulok és nem tudom mit mondjak erre az ajánlatra, ám végül jó néhány gondolatban lerótt kör után bólintok, szemlesütve. Nem vagyok képes kimondani vagy könyörögni neki, remélem ennyiből is elérti a választ és nem kell hangosan is kimondanom. Már így is borzalmasan megalázó ez az egész procedúra azt hiszem.

+16
Bolondul ezért az érzésért.
Mocskos, meztelen vágy ez, ami úgy fészkelte magát el az agyában, akár egy kismacska; puhán, egészen óvatosan érint minden idegvégződést, minden idegpályát, hogy aztán felmarja azokat, hogy felkorbácsoljon minden érzéket és vágyat egyetlen csattintással, hogy Swanson kis híján felnyögjön tőle.
A szája kiszáradt, amit most sikertelenül próbál megnedvesíteni a nyelvével, aztán nyelni akar, ismét csak sikertelenül; a torka szárazan, reszelősen kattan, de a francba, ez legyen a legkisebb problémája.
Ugyan még nem indult be a kémiai reakció a szervezetében, mégis érzi, hogy minden porcikája szinte bizseregni kezd, az izmok vibrálnak szeplővel meghintett bőre alatt, és kibaszottul kanos lesz pillanatokon belül, ha nem áll le.
Márpedig nem tervez leállni. Egészen addig akarja hergelni a fiút, amíg az meg nem adja magát félelmében.
De ha nem adja meg magát, még izgalmasabb, és a gyomra megrándul, a keze megrándul. Le akar csapni rá, a falhoz préselve őt kóstolni a vállába, a puha, anyajegy-tarka bőrbe, hogy érezhesse az ízét, hogy megbizonyosodjék róla, minőségi árut készül-e alkuba bocsátani, nem pedig elüszkösödött, mételyesre rohadt selejtet; érezni akarja az izmok táncát a tenyere alatt, az inak derengését az ujjai mentén, ahogy rászorít a fiú kézfejére, hogy a feje fölé ránthassa mindkét karját, és megfeszíthesse a testét, ha szerencséje van, talán ezzel felrántva a pólót a hasizmokról, hogy szemügyre vehesse minden egyes porcikáját.
Libabőr fut fel mindkét karján a gondolatra, hogy mindezt láthatja, érezheti, tapasztalhatja, ha elég erőt fejt ki – márpedig elég erőt fog kifejteni, hogy a fiú, bármennyire is küzd, képtelen legyen akárcsak megrándulni is a keze alatt.
Megfeszül az állkapcsa, a fogai összecsikordulnak, és erőt kell vennie magán, hogy ne morduljon fel. Éhes hang lenne ez, ha kiszabadulna, egy éhes ragadozóé.
Szinte tobzódik a félelemben. Így érzi magát egy démon?
Nem, nevet egy hang a fejében. Ez sokkal jobb, basszus. Ezerszer jobb.
A kínos, már-már szánalmasan cincogásszerű nevetés feldühíti. Már most neki akar esni, a tenyerét az arcára szorítani, hogy a fiú csak az ujjai közt vehessen levegőt, hogy ordítson, hogy –
Elég!
Látod azt a szemében? Az a kitartás.
Hallottál már a kitartásról?
Hogyne hallott volna.
Tudja, hogy nincs semmi, ami veszélyesebb lehet a kitartásnál, az életvágynál. Tudja, hogy nem becsülheti le a srácot, mert éveinek száma ellenére is csúnyán rábaszhat; de a telihold, a fiú elképzelhetetlenül édes félelemillata megrészegíti, hogy már képtelen az ésszerű gondolkodásra. Nem törődik azzal, hogy esetleg a fiú veszélyt jelenthet rá, mert nem jelenthet rá veszélyt, egyszerűen nem. Cingár, védtelen, mint egy kisegér, a húsa és a vére mégis e l k é p z e l h e t e t l e n ü l édes, csalogató, mint a frissen forralt bor csábító, fűszeres illata.
Aztán a fiú sóhajt, Swanson pedig felvonja a szemöldökét. Megkönnyebbült sóhaj volt ez? Talán igen, és az nem a mostani helyzettel kapcsolatos; a srác nem olyan bolond, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben akár csak egy pillanatra is megkönnyebbülést érezhessen.
Swanson ügyesen kerüli meg a válaszadást azzal, hogy kérdéssel felel a kérdésre; az, hogy sejtelmesen hallgat, talán feltüzelheti a fiút, hogy meggondolatlanul cselekedjen.
Elég egy rossz szó, elvétett mozdulat és minden esemény a kétszeres sebességére gyorsul, noha Swanson jelen pillanatban semmit sem szeretne jobban, mint hosszan, rétestésztaszerűen elhúzni a pillanatokat, hogy tovább hergelhesse őt, hogy tovább édesíthesse a húsát.
Nem mintha meg akarná enni, ó, dehogy; elég volt egyszer azt a szukát felzabálni, és utána napokig csak okádott, mint a kutya, amelyik füvet zabál gyomorrontás ellen, és aztán az éveken át mardosó, égető bűntudat egy – még ha nem is olyan ártatlan – élet kioltásáért.
Nem akarja őt felzabálni, csupán megkóstolni őt, talán a combjába harapni, hosszan és mélyen, hogy hallhassa a sikolyát, hogy érezze a vér ízét, amiért a vámpírok már az emberöltők legeleje óta bolondulnak, hogy valami egészen mást tehessen vele, amit Swanson fél megtenni. Aki váltig állítja magáról, hogy egyenes, hogy nem fanyalodik a másik nemre.
Talán ez is annak a kretén bukott angyalnak köszönhető, talán nem.
– Apád – nevet –, apád vígan bassza a rezet a munkahelyén. – Lassan csóválja a fejét, mint aki ennél sokkal komolyabb dologra számított, aztán ezt kapta, nevet azon, ahogy a srác hangja fuldokolva elcsuklik, majd hirtelen megfagy a vigyor az arcán. – Inkább ne az apád miatt aggódj. Van jobb dolgod is, mint őt félteni.
Látja, hogy a fiú zaklatott; egy pillanat töredékéig tart, míg odanyúl, megragadja a két vállát, és már-már emberien kezdi el csitítgatni.
– Semmi baj, Stuart – mondja, az olyanok hangján, akik egy bömbölő csecsemőt próbálnak megnyugtatni. – Semmi baj, higgadj le!
Ez már egy kabaré, gondolja, majd elereszti a srácot, a két karját az oldala mellé eresztve. Kissé hátrébb lép, hogy teret adjon neki, noha tudja, hogy most a legsebezhetőbb, csupán egy mozdulat, amíg felnyalábolja őt és a tulajdon ágyára fekteti, fölébe mászva és az arcához hajolva zárja őt újfent csapdába, de egyelőre nem nyúl hozzá. Most nem annak van itt az ideje.
Aztán máris a falhoz szorítja, hipp-hopp, a fiú háta a festésnek szorul, és Swanson páros lábbal sértegeti a magánszféra fogalmát, és a fiú lehunyja a szemét.
Nem üvölt rá, hogy „nézz rám, az istenedet!”
Érezni akarja magán a tekintetét, de tudja, hogy most nem érne el semmit a fölösleges kiabálással, csak felriasztaná a szomszédokat, és mint tudvalevő, a szomszéd az egyik legkíváncsibb állatfaj, és a kíváncsi állatfajok fehér farkuk villanó jelzésével riasztják egymást, ha bajt szimatolnak. Márpedig, ha most valaki leadja a drótot a rendőrségnek, Swansont nem elég, hogy kibasszák, de erőszaktevésért le is ültetik, még ha addig a pontig még nem jutott el.
Amikor végleg a falhoz szorítja őt, balját a feje fölé helyezve, kipattan a fiú szeme, egyenesen őrá mered, az ő íriszeibe, és –
És ettől érez valami különös bizsergést, ettől rándul meg valami a gyomrában.
Ettől jön igazán lázba, még ha az egyelőre nem látható tájakon jelentkezik.
Feltett kérdésétől a fiú szíve hallhatóan feldörömböl, vad vágtába kezd, és Swanson halványan elmosolyodik.
– Látom, érdekel – mondja könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélne. – Le se tagadhatnád. Élni akarsz, és ezért nem hibáztatlak. – De Stuart félrefordítja a fejét, és Swanson most türelmetlenül felmorran, torokból, mélyről, állatiasan. – Rám nézz! – mordul, de ezen kívül nem tesz semmit.
Még nem.
Aztán váratlan nyugalom ömlik el a fiún; hallhatóan lelassul a szívverése, hiába nem az emberi ütembe, de mégis lassabb, és ez nem tetszik Swansonnak.
Az ujját az álla alá illesztve fordítja maga felé a figyelmét, a tekintetét, erőszakkal akarja magának azt a barnálló, eleven pillantást, ami most rázó hidegként cikázik végig a gerince mentén, és libabőrös lesz tőle ismét a karja.
A picsába.
A vágya már elviselhetetlen.
És aztán óráknak tűnő várakozás után, Stuart bólint, lesütött szemmel.
– Ügyes fiú – mondja karcos, idegenül mély hangon. Most az ujjait rászorítja az alsó állkapocs ívére, hogy félreránthassa a fejét, pont akkora erőt kifejtve, hogy ne fájjon, viszont kellemetlen érzés legyen; a pillanatok töredéke alatt hajol oda, és beleszippant az illatába, hosszan és mélyen. – Hű, baszd meg – mondja elismerően, és csettint a nyelvével. – Tökéletes évjárat.
Mielőtt még megálljt parancsolhatna magának, tovább megy, feszegetve az ésszerű határokat, itt-ott átbillenve már a túloldalra, ahogy lejjebb halad a vállra, a kulcscsont ívére, szabad kezével félresimítva a felsőrész anyagát.

©

A mikor apát említi, ismét felgyorsul a szívverésem a félelemtől. Már épp megnyugodnék a mondandója végére, amikor ismét egy homályos utalást tesz. Én pedig ismét csak hevesen kalimpáló szívveréssel válaszolok a dologra. Aztán jön egy újabb hallucináció roham a V-nek köszönhetően és már azt sem tudom mi a valós és a képzeletem szüleménye. Kis híján felkiáltok, amikor megragadja mindkét vállamat. Fura tőle ez a nyugtatgató, kib@szott mély hang; mégis szinte pillanatok alatt lecsendesedem tőle, mint a kisgyerek akit az anyja vagy az apja hangja nyugtat meg. Nagyokat és lassan lélegzem, tudatosan nyugtatva ezzel saját magamat; nehogy hiperventilláljak. Sokat segít a dolgon, hogy ellép tőlem és ad némi teret is.

Azonban később mégis a falhoz szorít, én pedig reflexszerűen hunyom le a szemeimet. A testem pedig mocsok mód elárulva reagál az férfitől kapott ingerekre, nagyon is jól emlékszik még mit művelt Danny testével egyetemben akkor éjjel... én pedig qrvára nem akarom azt érezni, amit most érzek. Mégsem tudok segíteni magamon, szégyen pírja kúszik lassan zavart arcomra, a férfiasságom pedig sajgón kezd lüktetni, miközben lassan élet költözik belé. Rájövök, csak már későn, hogy rossz ötlet volt bedrogozni magam; mert ez az egyetlen olyan szituáció amikor a testemet képtelen vagyok kontrollálni és önálló lényként reagál tőlem függetlenítve magát az őt ért ingerekre. És a férfi egyértelműen ingerli a testem a közelségével. A tudatalattimban pedig ott van annak az éjszakának a kéjes nyögéssekkel teli emléke, valami ami egyszerre volt jó és szégyellni való.

Swanson mozdulatai ismét felidézik bennem mindezt, és immáron önnön szexuális frusztrációmtól zavarodom meg még jobban. Neki nem is kell semmit se tennie hozzá, hogy még gyorsabban verjen a szívem; bár ezúttal nem épp a félelem az, ami erre késztet. Ahogy fejemet oldalra fordítom, szinte a nyakamat kínálva neki fel hogy ott megharaphasson... mégis erre vadállatias morgás tör elő a másik torkából. Nem merek nem eleget tenni a felszólításának, így riadt íriszeim fúrom az övéibe ahogy odafordulok felé megint. Főleg hogy érzem, amint az ujjai az állam alatt pihennek meg mintegy kényszerítve ne merjek másfelé nézni, ne szenteljem másnak a figyelmem csakis neki. Ahogy a szemébe nézek egyre sűrűbben kapkodok levegő után, a gyomromban pedig megrándul valami. Várom, hogy lecsapjon. Várom, hogy csináljon már valamit. ~Öljön vagy mentsen meg!~

Mert úgy érzem, ha továbbra is ebben a várakozó, félig felhúzott állapotban kell leledzenem meg fogok őrülni tényleg. A hátam megint borsózni kezd, egész testemet elönti a lúdbőröző érzés ettől az egész helyzettől. Apró bólintás csupán a feleletem mindarra, amit mond nekem. Várom, hogy akkor essünk túl rajta; ha már sikeresen elhatároztam magamat. Mert egy valamiben igaza van: élni akarok, mindennél jobban. Egyáltalán nem állok készen még a halálra. Mégis megijeszt. Kib@szottul a frászt hozza rám újfent, amikor szinte megragadja a torkomat. Mozdulni sem tudok, innen már nincs visszaút, nem lehet visszakozni. Sőt, mozdulni sem tudok... pedig Isten a tanúm, megpróbálom. De annyival erősebb nálam, hogy bár nem fáj mégis rémesen kellemetlen ez az egész, kiszolgáltatva érzem magam... neki.

A gyomrom ismét megremeg, a szívem ki akar törni bordáim börtönéből amikor a nyakamhoz hajolva mélyet szippant az illatomból. Úgy érzem magam mintha én lennék a kib@szott főfogás, amit azért még le kell ellenőrizni mielőtt megkóstol az ember, nem-e romlott árút vesz-e. A remegésem attól, amit mond nem szűnik meg, sőt meg sem nyugtat egyáltalán. Újfent emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ez Swanson és segíteni van itt nem pedig feltépni a torkomat és megölni. Lehunyom újfent a szemeimet és egy halk nyögés is kicsúszik enyhén elnyílt ajkaim közül. Panaszosan, tele a bennem feszülő szexuális frusztrációval. Egyáltalán nem akarom ezt érezni, mégis minden félelmen túl, most inkább izgatónak érzem mindazt amit Swanson művel mintsem félelmetesnek.

Szinte már várom, hogy mikor ragadja meg és tépi rólam le az ingem - melyen már a felső három gomb így is ki van gombolva ebben a dögmelegben - és halad tovább egészen addig, míg egyikünkön sem marad semmi ruha. Lassan elmosódnak a határok, nem tudom már ez a drog vagy a vágyaim morbid játéka-e csupán, netán valóban maga a valóság. Mostanra kezdek ott tartani, hogy nem is érdekel, csak sodródom az árral és hagyom hullámozni az érzéseimet. Történjen meg az, aminek meg kell; hogy aztán vége legyen ennek az egésznek és ne így érezzek ahogy jelenleg. Szabadulnék az érzéstől, de nem megy. Megrekedtem, az hogy Swanson folyamatosan a pengeélén táncoltatott megtette a hatását: most talán ő az egyetlen, aki átlökhet a holtponton. ~A kérdés csak az, hogy húzza-e még a dolgot vagy megteszi amit tennie kell?~

+18
Hallja a felpörgő szív motorohangját, a szája pedig ennek következtében kegyetlen farkasvigyorra húzódik. Pillanatnyi megkönnyebbülést hagy neki azzal, hogy biztosítja, apja tökéletes egészségnek örvend – amellett, hogy leginkább kibaszottul fáradt –, aztán ismét csak megrémíti, hogy érezze a félelem édeskés, finoman fűszerezett illatát, amibe beleborzong, ami úgy vág végig az idegein, a testén, minden egyes kibaszott porcikáján, mint egy korbácsütés, amitől azt kívánja, bár most megtehetné, amit akar, bár most megbaszhatná, azt a rohadt istenedet!
Beleőrül az illatába, a közelségébe, amit úgy szomjaz, mint egy átvirrasztott éjszaka utáni első bögrényi kávét, mint a levegőt, úgy kortyolja a kipárolgást, mégis sikerül annyi időre uralkodnia magán, amíg csitítgatni kezdi a fiút. Érzi az izmok merevségét a tenyere, az érintése alatt a vállban, látja, hogy a fiú mennyire zaklatott, kvázi pánikban vergődik, mint egy csapdába esett állat – hiszen az: egy csapdába esett állat –, és még ilyenkor is úgy kívánja, hogy majd’ belezavarodik. Nem tudja hová tenni ezt a mérhetetlen vágyat, ezt a rohadt ingergombócot, ami úgy fészkelte be magát a szívébe, a testébe, az inak, az izmok alá, mint a fiú félelme az agyába, és ez megvadítja. Sürgeti, egyre csak noszogatja valami felé, amit még ő maga sem lát (noha már valami körvonalazódik az elméjében).
Teret ad neki, hátrább lépve hagyja, hogy a fiú levegőhöz jusson, valamennyire lenyugodjon és magához térjen, mert Swansonnak nincs szüksége egy pánikrohamra, amit ugyan nem ő maga él át, mégis, némiképpen ront a helyzet pikantériáján, a hangulatán. Úgy baszná el az egész jelenetet egy kitoszott pánikroham, hogy öröm lenne nézni, és a kielégületlen vérfarkasokat ajánlatos elkerülni, mint a kielégületlen nők kilencvennyolc százalékát egy esős napon.
Aztán a falhoz szorítja őt, egyelőre még pergő szemcséjű türelemmel uralkodik az érzéseken, az ingereken, amik ostromolják a testét, a lehunyt szemekre néz, a pillákra, amik megrezzennek az ő lélegzetétől, és a francba, ez a látvány gyújtja be a kémiai reakciót a szervezetében. Egészséges vérkeringése megduzzad, és a picsába, más is hasonlóan tesz, és odalent rendkívül szűkössé válik a hely, kvázi pillanatok alatt.
Látja, hogy a fiú arca másodpercről másodpercre színeződik meg, a beteges sápadtság átvált egészséges rózsaszínbe, majd vörösbe, amitől nevetnie kell.
– Csak nem zavarban vagy? – kérdezi mély, dohánytól karcos basszusán, és nevet, halk he-he-he, ami nem illik Swansonhoz. Swanson emberi énje brutálisan, büntetnivalóan röhög, és ez a farkas hozzá képest egészen szolid, amellett, hogy őrületesen meg akarja kefélni ezt a szerencsétlen srácot.
Érzi, hogy Stuart testében is megindult egy bizonyos folyamat, szinte érezni véli annak a felelős vegyületnek az illatát, ami mindezt elindítja, és rá kell jönnie, hogy igenis hatással van a srácra.
Kéjesen elvigyorodik.
Egyelőre nem tett vele semmit, csupán a közelében van, az illatába szippant, ahányszor csak teheti, és beszél hozzá – ezek szerint a srácnak ennyi bőven elég. Bár tekintve azt, hogy bőséges mennyiséget vett magához a vámpírvérből, ez nem is annyira meglepő.
Rámordul, hogy Stuart nézzen rá, látni akarja a tekintetét, a barna íriszeket, amikbe hamarosan majd könyörgés lopózik, ha őrajta múlik; amikor azonban találkozik végre a tekintetük, nem várt fejlemény jelentkezik: kibaszottul kanos lesz, aminek talán örül, talán nem. Eddig is őrülten kívánta, érezni akarta a húsát a fogai alatt – emberi alakban vagy farkasként –, most pedig maga alatt akarja tudni, benne akar mozogni, a picsába is. Őrülten kényelmetlen a nadrágja, és ehhez csak fantáziálnia kellett. Ennyit a jó öreg Penthouse magazinról, kedves egybegyűltek, kedves Amerika.
Ennyit róla.
Érzi a kapkodó, verdeső lélegzetet az arcán, de még mennyire, hogy érzi.
És élvezi. Indokolatlanul is túlságosan élvezi, és nem rest ezt az izgalmat kihasználni.
A beleegyező bólintást követően megragadja az alsó állkapcsát, annál fogva fordítja félre a fiú fejét, hogy utat találhasson a hamvas bőrhöz és az illatába szippanthasson, és amikor ezt megteszi, elégedetten csettint a nyelvével.
Érzi a remegést a tenyere alatt, és ezt is élvezi, minden egyes rezdülést élvez, mert az izmok parányi vibrálása elárulja neki, milyen hatással van rá.
Leginkább letaglózza őt, és ez jó. Ha felocsúdik a remegéséből, talán még küzdeni is fog, és az csak még édesebbé teszi mindezt.
Aztán meghall valamit.
Hallja nyögni a srácot, a nyüsszenés pedig megborzongatja, jeges ujjakként cirógat végig a gerince mentén.
Ahogy lejjebb halad, minden egyes centimétert megszimatolva, mint a kutyák, ajkait a fiú vállához érinti, az anyajegyek vonalára, majd visszafelé, feljebb halad, és a nyakába csókol, hunyt szemekkel, újra és újra.
Három csókot helyez a nyak finom ívére, meggörnyedve, a fiúhoz hajolva, majd elhúzódik tőle, a tenyerét még mindig a feje fölé, a falnak támasztva pillant végig rajta, és a tekintete megakad a három kipattintott gombra.
– Ha nem bánod – mondja, és máris odanyúl, hogy a negyediket is kigombolja, majd ő maga is odahajol, és a mellkasára rebbent egy újabb csókot.
Ó, a francba is, kurvára élvezi.
Semmit sem élvezett még ennyire.
Az ing két széle közé, a vállgödör alá szorítja az ajkait, majd felpillant rá, figyelve a fiú reakcióit.
Gyönyörködik az arcban, a pírral színezett bőr derengésében, az anyajegyek pontjaiban, és valahányat érinteni akarja az ajkaival, futólag, újra és újra, míg csak teheti, és a picsába, azt akarja, hpgy mindenestül az övé legyen.Minden egyes porcikáját vágyja, szomjazza a bőr finom melegét, csók ízét akarja érezni a száján,a fiú hangját akarja hallani, a könyörgését, nyüsszenéseit akarja hallani.
Jobbjával - miközben újabb csókot helyez a mellkas puha bőrrel futtatott felszínével - lenyúl, megérinti a farmernadrág elejének érezhető domborulatát, és puhán végigsimít rajta, kutakodón, felfedezve minden részletet, aztán - aztán rászorítja a tenyerét, hogy újabb nyögést csaljon ki Stuartból, azt az izgatóan édes hangot. Masszírozni kezdi, előbb gyengéden, aztán egyre keményebben; megnyalja a szája szélét, miután elhajolt Stuart mellkasától - érezte, hallotta a szívdobbanásokat -, és elhúzza a kezét az ágyékáról, hogy kiegyenesedjen. Végre megcsókolhatja őt, és meg is teszi; durván, ellentmondást nem tűrve szorítja az ajkait a fiúéra, elrabolja a lélegzetét, és a nyelvével máris bebocsátást kér. Mit kér; követeli, és ha nem kapja meg, hát a falnak szorítja őt, teljes erejével fogja le mindkét karját, és erőszakot fog alkalmazni.

©

Q rvára kezdem unni, hogy hol megnyugtat, hol pedig a kib@xott frászt hozza rám. Esküszöm olyan, mintha megszállta volna valami a csávót, annyira qrvára, annyira kib@xottul nem önmaga ugyanis jelenleg. Vagy legalábbis köszönőviszonyban sincs azzal a Jonah Swansonnal, akit én eddig ismertem. Talán csak a hold teszi, hallottam ezt-azt: hogy a farkasok állítólag megbolondulnak teliholdkor és kifordulva önmagukból gyilkolásznak az éj leple alatt. Jó kérdés, hogy ez mennyire igaz. Az pedig még jobb kérdés, hogy én vagyok-e a következő. Na nem Amerika következő topmodellje... ~America's Next Top Model Werewolf, öcsém! Hallod, ebből milyen menő új, fél-realitis természetfeletti valóságshowt lehetne csinálni?! A lé meg dőlne! Oké, állítsd le magad Stuart! Megint mindenféle baromságokon kezd járni az agyad.~ Korholom magam, újabban elég gyakran beszélgetek a fejemben lévő hangokkal. Vagy inkább mondjuk úgy önmagammal, elvégre saját magamnál jobb társaságom évek óta nem akadt. Az az egy is aki volt most itt van, a falhoz szorít éppen és nem tudom eldönteni hogy megkefélni akar-e ennyire vagy csak felzabálni a belsőségeimet. Egyik sem a legkedvezőbb rám nézve úgy érzem.

Minden esetre ez az érzelmi hullámvasút nincs ínyemre egyáltalán. Megborzongok tőle. Ma éjjel ki tudja hányadszor már. Most már odalent is érzem. Őt is. ~És egek! Hatalmas, de még mekkora?!~ Nyelek egyet. ~Ez így nem lesz jó, nagyon nem lesz jó.~ Menekülhetnékem van, fullasztónak és nyomasztónak érzem az amúgy koránt sem kicsi szobámat. Mintha összenyomták volna a helyiséget és egyre csak zsugorodna mi pedig ott ragadtunk, ahonnan nincs menekvés. Közeledik a pánik roham, már egész eluralkodik rajtam és szinte majdnem össze is fosom magam mindattól amit újfent behallucinálok megint. Hogy aztán, mikor már a fejem elé emelem fel védekezően a kezemet, tova is szálljon az egész tévképzet és eltűnjön minden.

Nem tudom eldönteni, hogy mi a gázabb: hogy mindenfélét hallucinálok a V-től vagy az, hogy Swanson is végignézi a szerencsétlenkedésemet. Bár ő nem zavartatja magát különösebben és nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire sz@rik rá magasról amiért blamálom magam örökkévalóságnak tűnő percek óta vagy ő is látja amit én, csak nem pánikol tőle. Zavartan pirulok el újfent a kérdésére, mint valami kib@xott Szemérmetes Erzsók a Helység kalapácsában.
- És, ha igen? - Kérdezek vissza, szinte már dacból. ~Mit kell folyton belém rúgni mikor látszik, hogy amúgy se vagyok épp a toppon?~ A cégnél is ezt csinálják folyton. Néha ugyan a legváratlanabb helyzetekben teszik, amikor nem számítok rá egyáltalán és meglephetnek... de többnyire azért igaz az rájuk is, hogy amikor épp sz@rul, sz@rban vagyok akkor tesznek rá még egy lapáttal. Mert az úgy sokkal viccesebb. Nekik biztosan, nekem már nem annyira. De, hát mit várunk olyan gyökerektől; akik a Google-nél dolgoznak több mint 3 éve?! Ez a meló kizsigereli az embert és aki nem tűri jól a monotóniát, az igyekszik feldobni azzal, amivel épp tudja. A kisstílű, pitiáner emberek például velem. Szó szerint.

Komolyan nem értem Swansont, még a nevetése se emlékeztet önmagára. Nem tetszik. Főleg az a kéjes vigyor az arcán, amit megeresztett az imént. Még nem tett velem semmit, de azt hiszem mindketten pontosan tudjuk a még-en van a hangsúly. Bár őszintén szólva én már attól kikészülök, hogy itt szaglászik engem meg a fülembe sutyorog. A drogról nem hazudtak, tényleg ütős cucc ami öl, butít és nyomorba dönt. Bennem is ledöntött jó pár falat, lassanként oda minden gátlásom is. Ijedten nézek rá. ~A qrv@ életbe, hogy itt ijesztget! Mi a fészkes fenét akar ezzel elérni?!~ Nem értem, nem értek én már semmit sem. De azt a morgást nem szívesen hallanám megint, ahogy annak se örülnék, ha most jönne rá a nyári vedlési hajlam. Nem mintha a szőnyeget félteném, de egy átváltozott vérfarkassal kétlem hogy felvehetném a versenyt. Nem tudom, hogy milyen gyors hozzám képest emberi alakban; viszont úgy érzem addig jó nekem, amíg át nem változik. Azt hiszem. Maradjon csak szépen ember. ~Jó az nekem?!~ Mert, ahogy így méreget ez az opció se tetszik túlságosan. Bár erről még az agyamat is meg kéne győzni, mert a testemnek nagyon is bejön amit Swanson épp művel. Túlságosan is.

Egyre inkább érzem úgy, hogy ezt az egészet Swanson élvezi. Hogy neki ez csak egy kiba@xott játék. Hogy nem is ér semmit az életem. Nem bírok tenni ellene, egy kósza, kövér könnycsepp csak kibuggyan végre belőlem; amikor Swanson megragadja az alsó állkapcsomat. Köszönhetően a frusztrációmnak, a tehetetlenség érzésének és mindannak amit jelenleg érzek. Káosz. Káosz uralkodik bennem, össze vagyok zavarodva teljesen. Önmagamtól, tőle... ~Mennyivel szívesebben volnék én most valahol máshol?!~ Először, amikor oldalra fordítja a fejemet kezével lehunyom a szemeimet ismételten és várom, hogy megharapjon. De nem teszi, én meg csak remegek a kezei között; most már jobban mint bármikor és nem teljesen a félelemtől. Alattomos támadást indít az érzékeim ellen, teljesen megbénít. Így pedig képtelen vagyok küzdeni ellene vagy csak akár megpróbálni menekülni. Lehet, hogy mire végez velem már nem is fogok akarni. Azt hiszem ott rontottam el a dolgot, hogy hagytam meghallja amikor halkan felnyögtem. Vagyis, hát ezek szerint mégsem volt az elég halk. ~Egyáltalán mennyire éles a vérfarkasok füle? Ezek bármit meghallanak?!~ Hiába töprengek ezen, a választ nem tudom a kérdésre és megkérdezni úgysem fogom tőle.

Beleborzongok, ahogy lassan nekiáll megszaglászni és ajkaival felfedezni a bőrömet. Mintha csak a megfelelő helyet keresné a harapásához. Ugrok egyet kezei között, amikor a nyakamba csókol és egyből leizzadok; ám mindebből alig lehet valamit érzékelni. Tart. Szorosan. Erős kézzel. A nyakamnál fogva. Esélytelen, hogy én innen kiszabaduljak vagy csak akár megmozduljak az ő beleegyezése nélkül. Csapdába szorultam. És ez kib@xottul megrémít. Még mindig összeszorítom a szemeimet, kezeim ökölbe szorulva amikor a 3 csók után elhúzódik tőlem. Már kezdek reménykedni megúsztam ennyivel, de asszem csak túl naiv vagyok. Már nyúl is a ruhámért és nyelni van csak időm egy hatalmasat, már ki is gombolta a negyedik inggombot is. ~Ó, a francba is, qrvára élvezi. Ahogy én is.~ Nem akarom, de mégsem tudok segíteni magamon. ~Elvégre, én sem vagyok fából az Istenért!~


Szabadulni akarok, ettől az érzéstől, tőle, a szobából... még mielőtt olyasmi történne, ami után egyikünk sem képes többé tükörbe nézni, vagy a másikra. Nem akarom elmagyarázni apának, hogy többé Swanson miért nem jöhet át vagy mi a bajom. Hogy miért feszengünk mindketten a másik közelében. Mert biztosra veszem, ha eltávozik a telihold ő is megbánná. Mocskosul. Qrvára megbánná. Velem egyetemben. De nem tudok segíteni magamon, minden szégyenérzetem ellenére egyre hangosabb sóhajokkal és nyögésekkel honorálom, amit épp művel velem. Lehunyt szemmel, hátra vetett fejjel hagyom történjen meg mindaz, aminek kell. A jobbja végre elereszti a nyakamat, helyette azonban olyan helyre talál; ami újfent bennem rekeszti a levegőt. Alsó ajkamba harapok, de már így sem tudom megakadályozni a kitörni készülő nyögést; amit ezzel kicsikar belőlem. Érzem a farmer durva anyagán át az érintését. Az is durva, erőszakos ám a vastag anyag megszelídíti a férfi mindegy egyes érintését. Érzem, ahogy simogat... egyre erőszakosabban, egyre ingerlőbben.

Hirtelen nem tudom, hogy mit tegyek. Ennél egyértelműbb nem is lehetne, hogy mit akar tőlem cserébe. Mert nyilván ez lesz a fizetség a segítségéért. Mégis mi másért akarhatná ezt... ezt az egészet. Velem. Egy ilyen fickó mint ő minden ujjára tíz nőt is talál, főleg ezzel a fizimiskával. ~Csak a hold miatt ilyen. Csak a hold miatt.~ Mantrázom magamban, miközben ismét nyögök egyet. Nem bírok uralkodni magamon, nem bírom visszafogni azt, ami ki akar belőlem törni. A testem reagál Swanson minden érintésére, egyre csak növeli bennem a vágyat és a sajgó hiányérzetet, amit a kielégületlenség frusztrációja okoz. Csak a Jóisten tudja mennyi ideig játszotta ezt velem, mielőtt eleresztett.
- Ssswan-son? - Nyögök fel elhalóan, nagyot nyelve. Az idő megszűnt számomra létezni. Fogalmam sem volt, hogy már órák óta vagyunk ugyanabban a légtérben vagy csak percek óta. Valahogy nem is érdekelt már. Az idő elvesztette a fontosságát, amikor kiegyenesedik nem gondolok semmi rosszra. Tökéletesen üres az elmém, lövésem sincs mire készülhet. Elvégre közel egy magasak vagyunk - én 180 centi vagyok, ő meg talán 185 körül lehet - nincs akkora nagy különbség kettőnk közt. Persze attól még ez lehet nála megszokás is, tudja a fene miért egyenesedik fel.

S míg én a magasságaink összevetésével vagyok elfoglalva, Swanson mint a vipera lecsap a számra. Durván csókol meg, ellentmondást nem tűrően; nyelve pedig a számba tolakszik. Felnyögök, de már késő. Már érzem őt. Mindenhol őt érzem. Próbálok ellenkezni, hiszen már nem fogja le a nyakam a jobbja. S hogy mi rá a válasz? Mit érek el az ellenkezéssel és a szabadulási kísérlettel? Semmit. Szánalmasan vergődöm, mint valami kib@xott partra vetett hal; hogy aztán a falhoz szorítson immáron teljes erejével fogva le mindkét karomat, a csuklómnál fogva a fejem fölé szorítva őket. Érzem őt. Érzem az irtózatos erejét, a félelem és a vágy furcsa keveréke száguld végig testemen. Érzem őt. Érzem a csókját és belenyögök. Nem kapok tőle levegőt, mindenhol Swansont érzem, mindenhol ott van, semmi esélyem. Ez az érzékeimre mért extatikus támadás nem volt fair. Esélyem sem volt ellene így, na nem mintha máshogy lett volna egy másodpercig is. Nem tudom, hogy mikor csókolok vissza vagy miért; de megteszem. Én is beszállok a játékba, megadva magam kapitulálok. ~Hát legyen!~

+18

Röhögnie kell azon, hogy pár szóval, csendesítő mondattal képes elcsitítani a fiút, manipulálni az érzéseit, és rohadtul az ínyére van ez a helyzet. Talán jobban, mint illenék; de a picsába, most, ebben a kibaszott, szent pillanatban ugyan mi illik?
Mármint, adott az első tény: kurvára meg akarja kefélni.
Adott a második tény: egy kibaszott srácról van szó, és a srácokra Swanson normális esetben nem gerjed rá tettleg. Nem akarja a falnak nyomva őt, a nyakát, a vállát harapni, nem akarja lemarni róla a ruhát, a kibaszott, sok gombbal funkcionáló inget a markába szorítani, a nadrágját combig legyűrni, hogy jobban hozzáférhessen, nem akarja a fogai közt morzsolni a nevét, mint egy mantrát, nem akarja egyáltalán megbaszni, mert normális esetben Swanson kapálózva, tíz körömmel, harminckét foggal tiltakozik az ellen, hogy ő, kéretik szépen, mindkét nem heves rajongója. Legalábbis, nem szívesen reklámozza. Képes leszíjazni a farkát azért, hogy ne is jusson eszébe gondolkodni azzal a testrészével, a saját nemével kapcsolatban, és most a farkasa – a kurva farkasa pontosan azt csinálja, ami ellen Swanson üvöltve kampányol.
Pontosan ezt akarja: mellkassal a falnak nyomni a fiút, az inget feltűrni a derekán, az esetleges plusz ruhadarabokkal együtt, a nadrágját combközépig legyűrni, és mindent akar vele csinálni, csak erkölcsileg elfogadottat nem. A srác évszázadokkal fiatalabb nála, bassza meg, haldoklik, és ő a magáévá akarja tenni, megjelölni, hogy senki más ne nyúlhasson hozzá, hiába tudja, hogy ez csak futó szeszély, egy éjszakánál többet nem igen fog vele együtt tölteni, miután beharapta őt.
Ez az éjszaka viszont kurvára izgalmasnak ígérkezik. Elég csak az adrenalin páraként kicsapódó illatába szippantania, hogy tudja: ez nem csak egyszerű kergetőzés lesz. Magát Piroskát akarja most a csúnya, rossz farkas meghágni, ha lehet ilyen tudományosan fogalmazni – és a kibaszott Piroska egyelőre még nem igazán partner a játékban.
De ha így áramlanak az események, az este végére már olyan készséges lesz, mint egy ribanc.
Élvezettel figyeli, ahogy a fiú megborzong, talán még libabőrös is az ing anyaga alatt, és Swanson fel akarja futtatni a tenyerét a fiú karján, a vállakig, az izmok, az inak mentén, ízlelni akarja őt mindenestül, és bassza meg, rohadtul kemény már. Nem mintha eddig nem produkált volna ilyesféle lelkesedést, de ez most istentelenül jó, valami egészen idegenül, hihetetlenül jó, és ez nem az a sztori lesz, amit talán a kandallótűz mellett, egy fotelba süppedve, az unokáinak fog mesélni.
Már ha lesznek unokái.
Nem érdekli különösképpen a fiú rohama – most legalábbis nem; ha máshol lennének, más időben, más helyzetben, úgy pattogná körbe őt, emberien, mint egy felizgatott pincsikutya, és azon lenne, hogy minél előbb magához térítse őt. Most azonban csak gépiesen nyugtatgatja, néhány elmotyogott „nyugodj meg”, pár „semmi baj”, és ennyivel le is tudta a lovagiasságát. Mármint, mit tud most kezdeni vele? A vágy vékony, vöröslő szaténfüggönyt húzott a tudata elé, és mindent karmazsinban lát, a merevedése lüktet, már-már fáj, ami valahol kissé nyugtalanító lenne, de nem most, nem itt. Most csak kéjes vigyorral fogadja ezt a lüktetést, ami talán a szívének izgatott ritmusát diktálja, ami a pulzusával együtt vágtat, és a picsába, képtelen bírni magával.
Nem téveszti össze a valóságot a pornóval, így meg kell adni a módját az előjátéknak – mert igen, nála ez előjátéknak számít, a fiú ijesztgetése, hergelése, azonban arra játszik ezek után, hogy minél inkább ellazítsa. Elvégre, semmi sem fájdalomgerjesztőbb, mint egy olyan szűk járatba tévedni, ahol kvázi megfulladhat az ember, ha nem vigyáz. Nem akar az izmok börtönében rekedni.
Halkan felnevet, és szabad kezének mutatóujjával körberajzol néhány anyajegyet a rózsaszínes árnyalatú arcon.
– Csigavér – mondja, a hangja megcsuklik, ahogy megpróbálja uralni fel-feltörő nevetését. – Senki sem ver meg, amiért zavarban vagy. Csak ki.
Már egyáltalán nem önmaga; még csak árnyék sem, sokkal inkább egy egészen új személyiség, aki már lebontott minden gátlásfalat maga körül, ha lehet, akkor puszta kézzel. Nem érez semmit azzal kapcsolatban, hogy most mit készül tenni, nem gondol semmit, a gondolataiban a vágy vörös, villogó neonbetűkkel hirdeti a szándékait.
Dugd, öld, fald.
Talán az utolsó kettő nem igaz rá.
Durván fordítja félre a fiú fejét, ám megrebben a pillantása, amikor a lámpafény megvillan egy könnycseppen. Felvonja a szemöldökét, és a hüvelykujjával lesimítja azt a cseppet, nem hagyja, hogy az végiggördüljön a fiú orcáján, bár szíve szerint lecsókolná onnan.
Vagyis az ösztönei szerint.
De az talán nem lenne üdvös, hisz gyenge pontot tolhat ezzel a fiú arcába.
A nyakához hajolva szippant a csábító illatból, és rohadtul meg van elégedve az évjárattal. A betegség bűze ugyan nem színezi meg a kipárolgást, mégis, mintha lappangana ott valami: a halál egyértelmű gőze, bizony. El fogja tüntetni onnan, ha kell, erőszakkal.
Nem fogja hagyni, hogy a fiú meghaljon.
Talán Swanson emberi tudatának a lenyomata ez, egyfajta berögződés, de nem engedi, hogy Stuart egyszerűen elpatkoljon, mint egy útszéli kisállat.
Ahhoz túl értékes portéka.
Érzi a remegést, és ez feltüzeli amúgy sem takaréklángon égő vágyát, és tudja jól, hogy a srác sem száz százalékos félelmében reszket úgy, mint akit belső elektromosság ráz.
Nagyon jól tudja, hogy ebbe a remegésbe vegyül a vágy türtőztethetetlen rándulása.
A fiú újfent megborzong, mire Swanson rá akar kérdezni, ugyan a srác fázik-e, aztán lenyeli a kérdést. Nagyon jól tudja, mitől a borzongás.
És efölött örülvén ismét csak elvigyorodik.
És amikor a nyakába csókol, a reakció valami mesésen gyönyörű; a fogai közé csippenti a bőrét, alig érezhetően harapja meg, mintha megjelölné magának, ám mindez játékosnak hathat.
Talán.
Három csók, nem több; amikor elhajol, egy halk „ha nem bánod”-ot követően már ki is pattintja a negyedik gombot, és egy részt feltár a mellkas ínycsiklandó felszínéből. Odahajolva helyez egy csókot a hús és bőr ívére, az izmok rajzolataira, aztán a keze felfedezőútra indul.
A puha sóhajok és nyögések zene a fülének. Elégedetten simít végig a nadrág elején, a jól érezhető domborulaton, rászorít, cirógat, simogat, minden lelkiismeret furdalás nélkül, amiért a saját nemével kezd ki – talán nem először, bár ki tudja, Swanson emberi tudata minden emléket féltve őriz –, és itt lép át egy bizonyos határt.
Nem néz vissza.
A kicsalt nyögés hallatán felpillant rá, és végignyal az alsó ajkán, aztán a fogain, ahogy ismét elvigyorodik.
Aztán elereszti őt – a tenyere szinte viszket, amiért nem érinti tovább, immár a nadrág nélkül –, elhúzza a kezét onnan, és igen, elrabolja a fiú lélegzetét, durva csókba vonva őt, a nyelve erőszakos bebocsátást követel, és a fiú, ahogy az várható volt, ellenkezik.
Ami csak még édesebbé teszi mindezt, valljuk be.
A srác, persze nem ér semmit a tiltakozásával, csupán még inkább táplálja Swanson lángját.
Swanson megragadja mindkét kezét, a feje fölé húzza a csuklóit, összefogja őket, mintha bilincsbe zárná.
Újabb nyögés a fiú részéről, kvázi a szájában rezonál a hang.
Aztán a srác viszonozza a csókját, amitől viszont Swanson nyög fel, tompa, meglepett nyüsszenés ez, dohányfüsttől karcos hang, futó mmh.
Élvezettel mélyíti a csókjukat, megízleli a húsos, finom ajkakat, beléjük mar a fogaival.
Pillanatokkal később már azon kapja magát, hogy elereszti a fiú csuklóit, az ujjai az ing anyagába kapnak, és egy rántással húzza szét a ruhadarab széleit, a gombok csilingelve pattannak a padlóra, és nem ereszti a fiú ajkait, egyetlen másodpercre sem. Minden elvesztegetett pillanat maga a pokol – legalábbis őszerinte –, Stuart nyelvére harap, puhán, gyengéden, tőle már-már szokatlanul gyengéden, a picsába, Swanson, ez nem te vagy, egy mordulással szakítja ki magát a csókból, hogy aztán újból a nyakához hajoljon, a bőr ívére csókoljon megint, miközben már a nadrág övével matat, kling, kifűzte, és kipattintja a nadrággombot.
Újabb csókot követelvén kap a fiú szája után, a puha, kipirosodott ajkakba harap, majd végignyal rajtuk.
Elégedett, mély basszusú morranás tör fel a torkából.


©

E ddig sosem ismertem Swanson ezen oldalát. Sőt azt hittem, hogy ő bizony qrvára, 1000%-ig kőhetero. Erre most nagyon is úgy néz ki, hogy mindkét nem heves rajongója. Nyelek egyet, a torkom szinte porzik úgy ki van száradva. Próbálok úrrá lenni a testem reakcióin, de már átadtam a gyeplőt a kábítószernek. Átkozom magam és fogadkozok, hogy csak ezt éljem túl egyben és soha többet még csak a V felé se nézek... Mert, hogy félek tőle a férfi csöppet sem gyengéden venne kezelésbe és rettentő, természetfeletti ereje engem bizonyosan könnyedén összeroppanthat, amennyiben úgy akarja. Elvégre csak 67 kiló sápadt bőr és törékeny csont vagyok... ~Mi ez egy vérfarkas ellen, mikor még a mezei halandók ellen se mindig tudom megvédeni magam? Na ugye!~

Szinte remegek Swanson kezei között, és kib@xottul úgy érzem magam mintha én lennék Pirosszka az elcseszett Grimm tesók által megírt történetben, akit a Nagy Gonosz Farkas bizony meg is fog hágni mielőtt felzabál. Gyűlölöm, hogy a drog miatt szinte kezesbáránnyá szelidülök a kezei között, minden testemre mért ingert készséggel fogadok és pontosan úgy reagálok le mint valami riherongyos ribanc, akinek viszket már érte odalent és majdhogynem könyörög azért, hogy jól megb@sszák... ezúttal, az én esetemben kivételesen seggbe. Nem tudok segíteni magamon, de megborzongok és a hátam is borsózni kezd minden érintésétől. És ezen még a hallucinációk sem segítenek túlzottan, bár lassan már fogalmam sincsen ez tényleg a valóság-e vagy ezt az egészet Swansonnal is csak összehallucinálom éppen. Az Inception óta már meg sem lep a hallucináció a hallucinációban elmélet az álom az álomban verzió utána szabadon alakalmazva a valóságra.

A férfi szavainak próbálok eleget tenni, de nem könnyű nem zavarban lenni amikor így simogat és ingerel mindenfelé. Végül ismét csak vele együtt kezdek nevetgélni; mert hát mindkettőnknek ilyen elcseszett egy humora van és én csípem az övét, mindig is bírtam Swanson kissé talán morbid humorát. A férfi már egyáltalán nem önmaga, ha bármeddig az volt most már halovány árnyéka sem hasonlít önmagára; sokkal inkább valaki másra, a benne lakó fenevadra. Meg is rettenek tőle, a durvaságától s csak kiszökik az első galád kis könnycsepp melyet még számos másik követ. Nem sírok fennhangon, nem könyörgök az életemért; csak némán kezdek pityeregni, könnyeimet nyelve. Lehunyt szemeim ellenére érzem az érintését, ahogy letörli a könnyemet még mielőtt arcomon végigszánkázva. Forró az érintése, szinte éget. Ahogy megint a nyakamhoz hajol alsó ajkamba harapok és várom a fogait a nyakamba marni. Ám megint csak szagolgat, mintha valamit érezne vagy érezni akarna, keresne. Nem igazán tudom eldönteni jelenleg melyik helyzet áll fent.

Szinte már remegek a harapásáért, túl akarok ezen esni mielőtt apám hazaérne, hogy aztán elfelejthessük az egészet és mehessen mindenki a saját dolgára. A Hold fénye besüt az ablakon, gyéren világítva meg a tilosban járót. Tudom, hogy érzi a vágyat is bennem és ettől megborzongok ki tudja hányadszor már ma este, holott nem fázok egy cseppet sem, inkább fel akarok robbani a forróságtól amit idebent érzek jelenleg. Főleg, amikor a nyakamba csókol és megérzem a fogait; amik csak megcsipkednek egy-egy pillanatra.
- El túl szép volt, hogy igaz legyen b@sszameg! - Nyögök fel elkeseredetten, mikor rájövök csak játszik velem mintha a kajája lennék vagy a kedvenc kis játékszere és nem is akart megharapni. A belső feszültség egyre nő bennem és nem tudok mit kezdeni vele. Az érintése jól esik, a lélegzetem is elakad tőle mennyire jól esik. Kénytelen vagyok belátni, hogy bizony nagyon úgy néz ki a férfiakat sem vetem meg - na nem, mintha a nőkkel annyira sok alkalmam lett volna eddig ilyesmibe bonyolódni; úgy értve, hogyha nem fizettem érte nem igazán álltak le velem - és mindegy, hogy ez a V-től van-e vagy csak segít a gátlásaimat elsöpörni az útból... kib@xottul ijesztő ez a felismerés számomra miszerint biszexuális volték akárcsak... akárcsak Swanson.

Felnyögök újra és újra már-már szégyentelenül, ahogy kezei odalent is megérintenek; ahogy érezem cirogató, simogató mozdulatait és a követelőzést, ahogy rámmarkol. A férfiasságom már megállás nélkül lüktet a keze alatt, a nadrágomat egyre szűkebbnek érzem és ficeregve próbálok elhúzódni az érintések elől ám nincs menekvés, teste az enyém ellen és bármit is teszek, legfeljebb tehetetlenül vergődöm kezei között míg testemet a szexuális feszültség mardossa egyre. Követelőző csókjával ezt tetőzi be, és hiába ellenkezem csak azt érem el vele, hogy még inkább lefog, még kevésbé ereszt mint eddig. A csuklóimat fejem felett bilincsbe zárja vasmarka, én pedig kapitulálok a túlerővel szemben és visszacsókolok. Érzem, hogy egyből mélyíti csókunk és ráadásul alsó ajamba is harap; hogy aztán kezem eleresztve a ruhámat kezdje letépni rólam szó szerint. Ajkai viszont úgy tapadnak az enyémre, mintha szívókorongok lennének amik nem akarnak elereszteni egy pillanatra sem. Kezeimmel támaszt keresek végül a nyakába kapaszkodom meg jobb híján.

A nyelvemre harap és mire kettőt pislogok már az övemet, sőt már a nadrágomat is megoldotta a mocsok. A nadrágom öv nélkül persze a földre hull, főleg mert ki is gombolta; én pedig ott állok belé csimpaszkodva egy szál boxeralsóban. De nem hagy időt rá, hogy zavarba jöjjek; inkább ismét megcsókol még szenvedélyesebben és minden mást száműz ezzel az elmémből. Amikor ajkamba harap megint ezúttal halk, panaszos nyösszenést hallatok mint valami kölyökkutya, hogy aztán a seszínű szőkésbarna hajába túrva húzzam közelebb magamhoz újabb csókra. Mellkasomat az övének nyomom, szinte teljesen hozzábújok és igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ő is férfi akárcsak én. Most én vagyok az, aki éhesen a másiknak esik, aki a másik ajkába harap - abba a húsos, csókolni való alsó ajkába -; aki kissé talán bátortalanul kezdi el Swanson szeplőit csókkal illetni - ha már ő ugyanezt megtette az anyajegyeimmel én miért ne viszonozhatnám a szívességet - és nyögök fel minduntalan mikor elválnak ajkaim az övéről, hogy levegőhöz juthassak.
- Mire vársz még? Csináld, Swanson! Essünk túl rajta! - Nógatom. Hangomban követelőzés, siettetni akarom több okból is. A szer ki fog előbb-utóbb ürülni belőlem és akkor biztos nem lesz ehhez már kedvem vagy nem tudnám élvezni sem, másrészt pedig mielőbb azt akarom harapjon meg... akár mindenhol nyomot hagyhat a testemen, ha utána tényleg belőlem is tutira vérfarkas lesz.

+18


Kibaszottul élvezi a helyzetet, ahogy a srác elszelídül a kezei közt, mintha behódolna neki – mert be is hódol, átadja magát a pillanatnak, a jóindulatára bízza magát, és valószínűleg fogalma sincs arról, milyen fájdalmat fog átélni ezek után.
Mert bizony fájni fog – nem tűnik olyannak a srác, mint aki minden második este megkefélteti magát –, őrjítő kínok fogják gyötörni, és talán élvezni fogja ezeket a kínokat, mint valami elbaszott mazochista a kéjbárban.
Megnyalja a száját, mint a kiéhezett állatok, és akarata ellenére mordul fel, mint a farkas, a farkasa szinte dorombol a mámorban, dúskál az endorfin és az adrenalin illatában, mélyen magába szippantja, hosszan letüdőzi és lenn tartja, akár a cigarettafüstöt. Rohadtul oda és vissza van, elmerítkezik a kéjben, az élvezetekben, és már egyáltalán nem önmaga, ez a Swanson valaki egészen más, nem ezen a síkon mozog, mintha kéjdémon szállta volna meg, és most kiélvezi minden helyzetadta előnyét.
Mocskosan játszik, undorítóan és kiszámíthatatlanul: ott függ az esély a levegőben, hajszálvékony cérnaszálon, hogy az egyik pillanatban még mélyen, forrón csókolja, aztán pedig a karmaival felszántja a fiú torkát, és a vér sugarába hajtja az arcát.
Mert még ott lappang benne az inger, hogy egyszerűen megölje, a fajfenntartó ösztön azonban sokkal erősebb, mint azt bármikor gondolhatta, és egyszerűen a meztelen, csont és hús vágy, hogy istenigazából meg akarja baszni.
Ott fészkel a bőre alá szorulva, mint a férgek, viszket, zsong, és képtelen megszabadulni tőle, és csak egyféle módon enyhítheti ezt az érzést.
Hát ennek megfelelően cselekszik, a csókjai már vadak, durván követelőzőek, egyre csak akarja, már mindennél jobban; akarja a testét, a forróságát, a közelségét, és semmi mást, csak a hangját, a sóhajok cirógatását az arcán, a nyakán, látni akarja aztán a kitáguló vagy épp összeszorult szemek látványát, amikor a másik a csúcsra jut – mert igen: a csúcsra fog jutni, arról gondoskodik –, a karmolásokat a hátán, a derekán, a mellkasán.
A kezével térképezi fel a fiú testének minden részét, olyan helyekre barangolnak az ujjai, ahol a mostani pillanatig még nem járt, bekíváncsiskodik a nadrág korca alá, a derekához, a fenekére markol a nadrág alatt, mielőtt az még öv híján a földre harmonikázna, és talán a nyoma is megmarad, olyan erővel szorít rá a kívánatos félgömbökre.
Egy pillanatra sem ereszti el a srác száját, a nyelvével fedezi fel újra és újra, mint valami telhetetlen kalandor, a fogak felületét, a másik nyelvének feszül, az íze valami eszméletlenül, kurvára észbontó, és a merevedése már-már fáj, kielégületlenül lüktet.
A picsába.
Kajánul elvigyorodik, amikor Stuart hozzásimul, érzi, ahogy a mellkasa az övének szorul, érzi a szív szapora zakatolását a felsőjén keresztül, és rá kell jönnie, hogy ő még szinte talpig ruhákban van, és hogy ezen sürgősen változtatnia kell.
Hunyt szemekkel tűri a srác csókjait az ő szeplőin, a csókokba hajol, törleszkedik, mint egy nyavalyás, éhes macska, és türelmetlenül morran fel, amikor a srác incselkedni kezd vele.
– Itt? – kérdezi, és szadista vigyorra húzza a száját. – A falnál? Simán. – Hogy nyomatékosítsa egyetértését, a falnak löki megint, szinte leszaggatja róla az inget, a boxert a combokig gyűri le, és durván megfordítja, hogy a mellkasa a falnak szoruljon, és két kézzel markol a csípőjére.
Magához rántja, a vágyát a fenekének szorítja, hozzádörgölőzik, és fojtottan felnyög az ingerektől. A farmer már istentelenül szűk, ahogy az alsója is, majd’ megbolondul, le akarja tépni, szaggatni magáról, de egyszerűen nincs idő rá, az istenit. Nem tud rá szakítani időt, majd később, amikor már az ágyra taszíthatja, most viszont egészen addig akarja hergelni, amíg a másik nyüszíteni nem kezd a könyörületéért, addig is, újabbat lök a csípőjével, ismét hozzádörgölőzik, és a hasánál karolja magához egy pillanat erejéig, amíg rá nem talál az ölére, és a tenyerébe veszi a férfiasságát, hogy rászoríthasson. Felvesz egy viszonylag lassúnak mondható ritmust, hagyja, hogy Stuart is rátaláljon erre – ha akar –, és masszírozni kezdi megint a vágyát, most durvábban, érdes tenyere lassan, de kérlelhetetlenül siklik a bőrén. Végignyal a nyakszirtjén, a fülcimpáját a fogai közé veszi, és finoman, már-már gyengéden harap rá, és megszívja.
– És én még mindig be vagyok öltözve – mondja, a hangja csalódottságról árulkodik, farkasvigyora azonban egészen mást közöl: élvezi, ahogy a ruha nekisúrlódik Stuart meztelen bőrének, akárha horzsolná.
Talán horzsolja is.
Hirtelen ötlettől vezérelve fordítja maga felé, miután eleresztette őt, a feneke alá nyúlva emeli meg a csípőjét, a hátát a falnak támasztja, és máris megmozdul a saját ritmusára, mintha már mélyen benne mozogna, és hunyt szemekkel nyög fel, ahogy a merevedése nekifeszül a srác fenekének.

©

B ehódolok, mert igenis azt teszem, átadom magam neki tegyen velem amit csak akar. Mi ez, ha nem behódolás?! Rá bízom magam, remélve nem fog ártani nekem... túlságosan. Kétlem, hogy finom tudna lenni velem; de talán nem is akar, hiszen nem törékeny nő - bár hozzá képest mindenféleképpen törékeny halandó - vagyok. Vágytól ittasan zihálva figyelem, amint megnyalja a száját; azt a húsos, csókolni való alsó ajkát megnedvesíti nyelvével és nekem ettől kiszárad a szám és a torkom is egyből. ~Az őrületbe fogsz kergetni, ha így folytatod Swanson!~ Hangosan nem merem ezt kimondani, csak zihálok, nyögök minden érintése és csókjai alatt.

Rá szűkül be a világom, csak ő van és én. Teljesen átalakít, ez már nem is én vagyok, szinte újra formál minden egyes érintésével. Ahogy a fenekembe markol vagy az ajkaimat bombázza vad csókjaival. Tehetetlen vagyok, az élvezet súlya agyonnyom szinte és immáron csak készségesen fogadok tőle mindent és talán picit lassabban viszonzom hozzá képest, de mentségemre szóljon jelenleg kifejezetten szédelgek megrészegítő csókjaitól. Fokozatosan oldódom fel és zúdítom rá minden szeretetéhségemet a férfire. Most én vagyok akaratos, erőszakos ha úgy tetszik a másikkal. Egyszerre vagyok vad és végtelenül gyöngéd vele.

– Itt, az ágyban vagy bárhol... Mit bánom én?! Csak essünk már túl rajta! – Hangom egyszerre követelőző és könyörgő. - Ott, ahol a legkevésbé fog fájni. - Felelem végül egyetértve vele e, ha ő azt mondja a fal a megfelelő hely, ám legyen. Tartok tőle, hogy szétgyepálnánk az ágyamat is az ő erejét ismerve. Talán a falat nem fogja kidönteni a helyéről velem. Panaszos nyüffenést hallgatok, ahogy a falnak lök és elakad a szavam, ahogy a boxeremet a combomig tűri le. A vékony anyag alól előbukkanó, mostanra égnek meredő farkam szinte pofán veri; de mégsem. Galád mód úgy pakolgat ide-oda mintha pehely súlyú volnék.

Megfordít, a fal felé, egyenesen odapaszíroz, így kezeimet fejem mellé helyezem két oldalt támaszt keresve. Érzem, ahogy a csípőmet ragadja meg durván és hazudnék, ha nem remegnék meg érintése alatt. Tudom, hogy mi jön és azt is tudom, hogy fájni fog megfelelő síkosítás vagy ellazítás nélkül. Felnyögök, ahogy megérzem vágyát hozzám dörgölőzni a ruháján keresztül, a farmerének vastag korca izgatja a fenekemet. Ismeretlen ingerek szaladnak végig testemen, kellemes bizsergést hagyva maguk után. Élvezem, bármit is tegyen velem éppen. Minden új számomra és szokatlan, kissé újra szűznek érzem magam és bizonyos nézőpontból az is vagyok. Amerre most kalandozik, más még nem járt; ő lesz az első és a jelen helyzetből - és a friss konklúzióm miszerint úgy néz ki biszex vagyok - kiindulva valószínűleg nem az utolsó.

A lélegzetem is elakad egy pillanatra, ahogy a hasamnál fogva karol át és a tenyerét megérzem a farkam körül. A szorításától fojtott, torokhangú nyögés hanyja el a torkomat. Ha már farkas lennék, valószínűleg felvonyítottam volna. De mint hogy ember vagyok, csak a nyögésig jutok. Először levegőt se merek nagyon venni, de később már muszáj merthogy zihálni kezdek, fújtatok akár a versenylovak. Csípőm ösztönösen indul meg előre-hátra hintázva veszi fel a ritmust melyet Swanson diktál; ám egy hamar kevésnek találom a dolgot. Kezeimmel hajamba túrok, szinte tépem ahogy belemarkolok és csak nyögök kifulladva, ölem egyre gyorsabban kezd mozogni, már a férfi által diktált iram legalább duplájával.

El akarok élvezni, a szexuális frusztráció úgy érzem robbani készül testemben, mert a másik addig feszíti a húrt míg szinte már majdhogynem elpattan bennem. A nyelve, ajkai a nyakamon és a fogainak érintése, a sok harapdálás és szívkodás megteszi a hatását. Hamar orgazmus közeli állapotba lök, torkomat pedig mind gyakrabban hagyják el nyüszítő, könyörgő hörgésű hangok. Érzem, amint a ruhája horzsolja a bőrömet, ahogy nekem dörgölőzik hátulról ezernyi ingert küld végig a gerincem vonala mentén.
- Ezen sürgősen változtatnunk kell! - Felelem kiszáradt szájjal, amikor maga felé fordít és eleresztve derekamat a fenekem alá nyúlva emeli meg csípőmet.

Elakad tőle a szavam. Annyival erősebb nálam, szinte elveszettnek és tehetetlennek érzem magam vele szemben. A nyakába kapaszkodom, miközben a hátam a falat súrolja már és kénytelen vagyok a dereka köré fonni az égben lebegő lábaimat. Swanson nekem dörgöli magát, a farmerja korca még mindig a fenekemet izgatja és ezúttal erőteljesebb, gyorsabb ritmusba kezdve löki magát hozzám. Ajkait elkapom egy szenvedélyes csókra, ki tudja hányadikra már ma éjjel amit önként adtam neki; hogy aztán mikor már nem bírom nyüffögve, önmagamat szinte már megalázva és ledegradálva könyörögjek a folytatásért.

- Aaah... Swaaanson - nyögök fel - Ééén... már nem... Oh, te jószagú... Már nem bírom tovább... eeez... ez... B@ssz@meg! Ez már kínzás! - lihegem. - Hallod? Vedd azt le Swanson! Gyere és fejezd be, amit lekezdtél; mielőtt meggondolnám magam! - Ingerlem, bár úgyis tudom ezt kizárt, hogy hagyná erejével szemben pedig tehetetlen vagyok. Ha a magáénak akar, így vagy úgy; de még ma éjjel meg fog kapni. - Vagy azt akarod, hogy álljak neki magam? Nézni akarod, ahogy az ágyon fekszem a hátamon, magamhoz érek és rólad fantáziálgatok nyögöm közben a neved? Hah? - Kérdem tőle incselkedve, miközben a fülébe is beleharapok; csak hogy nehogy azt higgye rajta kívül más nem képes ilyesmire.

+18


Érzi, ahogy a srác behódol neki.
Az illata mintha valahogy megváltozna, egészen más aromává színesedik, megtölti az orrlyukait, bíbor ködbe vonja az agyát – mintha nem lenne így is elég bíbor –, és itt valahogy végleg elveszíti a fonalat.
Az ösztönei felveszik mozdulatainak kőkeményen diktált ritmusát, hagyja, hogy eluralkodjon rajta a vágy, érzései szerint minden vér a lenti régiókba koncentrálódik; már-már szédül tőle, hát a szájszélébe harap, durván, hogy felsebezze a bőrt, a húst, az akarat méreg-sósavjában oldódik fel emberi személyisége.
Csak ők ketten vannak, senki más, a látóköre a kölyökre fókuszál, rajta kívül nem létezik más; úgy fogadja be ezt a tényt, mint a világ legtermészetesebb tényét, most nem tiltakozik ellene, mint emberi megtestesülésében eddig minden alkalommal. Hagyja, hogy a partnere feltöltse tudatának minden egyes zugát, így sodródik az áramlattal, és a tudata valahol robotpilótában szabadrepül.
Vad farkasörömmel nyugtázza a srác egyre durvuló kitöréseit, ahogy az lassan kibontja csökevény vágyszárnyait, és egy rövid időre át is adja neki a vezetést: hagyja, hogy az azt kezdjen vele, amit csak akar, kvázi felkínálja magát a srác tetteinek, ám ezt tartja ki sokáig.
A kölyök testét bebarangoló ujjait most a lényeg felé irányozza; magától értetődőn veszi, úgymond, „kezelésbe” a dolgokat, mi sem természetesebb ennél, Mr. Swanson, ez az, dolgozz csak, te ócska hímribanc.
Felmordulva kóstolja őt meg újra és újra, megint és megint, míg bírja szusszal, és ő bírja szusszal, az egész helyzet egy spontán pornófelvétel abszurd paródiája, ahogy ő alányúlva, erőlködés nélkül emeli fel, mint egy huzatnyi libapihét, a falnak szorítja, és már most, már most benne akar mozogni, szárazan, érdesen, fájdalmasan – nem érdekli, hogy a kölyök vonítani fog a kíntól, hogy ő vonítani fog a fájdalomtól, csak az isten verje meg, végre hadd elégüljön ki, mert az eszét veszti.
Már-már sistereg a levegő attól az átkozott vágytól, jobban mondva a szexéhségtől, kertelés nélkül, nyersen, és Swanson képtelen ezt elviselni. Mint sósav permete, égeti végig a bőrének felszínét, ahogy a kölyök zihálásba horgadó lélegzete felkaristolja a felhámját, mintha tüzes vassal cirógatnák, ahogy Stuart - Stewie - nyögve gyorsít az iramon, már ő triplázza meg a ritmust, ám Swanson szinte azonnal a nyomába ered, felzárkózik, és érzi, hogy mindjárt, mindjárt kibaszottul elsül.
Hirtelen, figyelmeztetés nélkül áll meg, a halántékát a kölyök vállgödréhez szorítja, a homlokán verejték vékony filmrétege ragyog. Ádámcsutkája fel-le ugrándoz, a szívverése zaklatott ménes vágtája a bordák ketrecében, a férfiassága fájón lüktet az immár szoros farmernadrág csapdájában.
- Nem is olyan rossz, mi? – akarja mondani, a szavai azonban lihegésbe fulladnak, továbbra is az abszurd pornóparódia érzését fenntartva benne.
A srác ötletén felbuzdulva elrántja őt a faltól aztán, még mindig a karjaiban tartja őt, mint egy félresikerült menyasszonyt, amint úgy érzi, libidója elnyugodott, és az ágy felé kormányozza lépteit.
Leereszti a kölyköt a földre, hogy egy gyors mozdulattal felcibálja az ágyneműket a matracról, és oda sem nézve rendez maguknak valamiféle szedett-vetett vackot, lelöki rá Stuartot, és fölé térdel, két combja közé zárva a csípőjét.
- Meg ne próbálj magadhoz nyúlni, vagy cafatokra szaggatlak – közli nemes egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról nyilatkozna – aztán máris kibújik az atlétájából, lazán dobja félre, ám mielőtt kibontaná a derékszíját is, lehajol a kölyökhöz, keményen megmarkolva mindkét vállát, csókba vonja; ez a csók követelődző, mohó, mint egy felbátorodott, „első alkalmas” gólyafiú a gólyabál afterpartyján, és végül kipattintja a csat nyelvét az övön.
Még most is, a maximumig felajzva, biztos kézzel oldja meg a nadrág gombját, és anélkül, hogy a sliccet is lerántaná, a térdhajlatáig gyűri le farmerét, végül pozitúrát változtat, és a srác porcelánfehér, hamvas-ártatlan combjai közé fészkelődvén, ránehezedik.
Két ujját megnyálazza, a bejárathoz illeszti, és mindkettőt becsúsztatja, egyszerre; felkészülési időt nem hagyva lát neki a kölyök „megdolgozásának”, először lassan, majd egyre fokozván csuklójának mozgását.
Szabad kezével rátalál Stuart vértől lüktető férfiasságára.
Nem mintha annyira kereste volna, majd’ kiböki a kurva szemét.
Érdes tenyere fel és le simítja a teljes hosszát; hüvelykujját a makkra illeszti, így köröz rajta, az ingerekkel hullámként elmosva a srác minden porcikáját.
Az arcát figyeli, minden vonását, az ő arcán valamiféle furcsa, sötét, éhes vigyor, szemhéjai félárbocra eresztve, a nikotin ellenére is fehér fogai kivillannak pirosra csókolt szájának húsbörtönéből.
Légzése lelassul, a mozdulatai ennek ellentéteként gyorsulnak; ahogy a srácot egyre inkább a csúcspont felé taszigálja, ő úgy készül rá a későbbi pillanatokra, talán órákra, aztán – aztán felrántja mindkét kezével Stuart lábait, elhelyezkedik, és csípőből behatol.
A fejét hátraveti, a fogai vicsorban villannak, a nyakán kötélként feszülnek az inak. Két kezével a derekára fonja a két lábat, akár egy nő lábait, a teljes súlyával nehezedik rá.
És mozogni kezd.

©