Hetvenhárom év. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam Carlt. Ez lényegesen több, mint amennyit először egymástól távol töltöttünk, ráadásul fontos különbség, hogy ezúttal egyikünk sem tehetett a különválásunkról. A háború lezárulta után, nagyjából egy évtizedig vártam rá Új-Zélandon, abban a városban, melynek kikötőjében elbúcsúzott tőlem, ám nem meglepő módon, nem tért vissza hozzám. Aggódtam érte, féltem, hogy súlyosan megsérült, s emiatt késlekedik ennyit… Sok mindenre gondoltam ezekben az időkben, csak egy dologra nem, hogy meghalt volna. Nem tudom, miért, vagy hogyan, de biztosan tudtam, hogy nem hagyta el az élők sorát. Bárhol legyen is, életben van. Nekem pedig ez a gondolat adott erőt, hogy így, vagy úgy, de folytathassam az életemet.
A hirtelen rám szakadt „szabadságomat” arra használtam fel, hogy bejárjam a világot, amelynek addig igazából csak kis szeleteit láthattam, jóllehet, Carllal rengeteget utaztunk az együtt töltött egy évszázad alatt. Most, hogy egyedül voltam, a Távol Kelet felé vettem az irányt, s azt hiszem elmondhatom magamról, hogy a térség minden országában eltöltöttem néhány évet. A leginkább Japán és Dél-Korea mozgatta meg a fantáziámat, az elmúlt húsz, vagy talán harminc évben a két ország között ingáztam, de éltem például Vietnámban is, épp a háború kellős közepén, így aztán a saját szememmel is láthattam, miként emésztik fel a lángok Saigont és azt a rengeteg ártatlan lelket. Ez az élmény alighanem kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben.
Végül azért tértem vissza az Újvilágba, mert abban reménykedtem, hogy képes leszek a nyomára bukkanni, bár, a hogyan kérdésre már a kezdet kezdetén sem tudtam a pontos választ, mivel a követőérme, amit annak idején nekem adott, ezúttal nála maradt... A mágusom Istene azonban - annak ellenére, hogy sohasem ápoltunk szorosabb kapcsolatot egymással, s a mai napig sem sikerült dűlőre jutnunk atekintetben, hogy hiszek-e egyáltalán a létezésében -, azt hiszem, a segítségemre sietett.
Az internet megjelenése óta valósággal szomjazom az információáradat nyújtotta tudás iránt. Így jutottam el egy elektronikus újságcikkhez, amely arról számol be, hogy egy bellevuei középiskola csapata bejutott az országos döntőbe egy rangos történelemversenyben. Ebben számomra még nem volt semmi érdekes, ám később a cikk írója mellékesen megemlítette hogy a felkészítő tanárt Carl Gustav Brändströmnek hívják. Alig hittem a szememnek. Ez nem lehet igaz. És egészen biztosan nem véletlen, ezt szinte minden idegszálammal éreztem. Ilyen a mesében sincs... Carl nevének a puszta látványa is teljesem megbabonázott. Nem tudtam gondolkodni, miközben a kurzor rendületlenül villogott a név felett. Egyre csak az járt a fejemben, hogy él és virul, minden rendben van vele, s már ettől a ténytől is határtalanul boldognak éreztem magam. Ám alig telt el néhány perc, máris erőt vett rajtam az önzés, és többet akartam tudni. Némi kutakodás után ráakadtam az iskola honlapjára, amelyről megtudtam, hogy néhány nap múlva szülői értekezletet tartanak, az összes tanár részvételével. S már ekkor tudtam, hogy kerül, amibe kerül, oda fogok menni.
Ennek köszönhetem, hogy tegnap éjszaka már egy Bellevue városába tartó repülőgépen ülve találtam magam, miközben azon gondolkodtam, mihez is kezdek majd, ha megtalálom.
A cikk tanúsága, valamint a további kutatásaim szerint, Carl manapság valóban középiskolai tanárként tengeti a mindennapjait. Jóllehet, annak idején a saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy tényleg ért hozzá, hogy továbbadja a benne rejlő tudást, most mégis mosolyt csalt az ajkamra ez a gondolat. Nem tudtam elképzelni, amint egy katedrán állva mesél a kamaszoknak az életéről... Egy életről, amelynek igen jelentős részét velem töltötte. De ez abban a pillanatban legkevésbé sem számított.
A reptérről egyenesen a szállodába mentem, ahol előreláthatóan három éjszakát fogok eltölteni. A megérkezésem, a szülői értekezlet, és a másnap éjszaka, amikor az utolsó géppel hazamegyek... hacsak Carl nem marasztal itt, de erre nem sok esélyt látok. Túl hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, valamennyit változtam, s biztosan ő is hasonlóan van ezzel. Lehet, azonnal kipenderít majd az iskolából, mihelyst meglát. Nem túl kellemes ebbe az eshetőségbe belegondolnom, de sajnos ezzel is számolnom kell. Azt hiszem, félek. Nagyon is.

Ma van a szülői értekezlet estéje.... Ma végre viszontláthatom őt, még, ha csak pár perc erejéig is. Valahányszor ez eszembe jut - vagyis a nap majd` minden pillanatában - úgy érzem, mintha görcsbe rándulna a gyomrom az idegességtől. Ez persze nem könnyíti meg azokat az órákat, amiket a készülődéssel töltök. Mivel már igencsak nyárba hajlik az idő, egy kényelmes, farmer halásznadrágra és egy sötétkék, magassarkúra esett a választásom, amelynek tizenkét centis sarka igencsak megfejeli az eredeti magasságomat. Ez mégsem jelenti azt, hogy ha Carllal szemben állva nem érzem majd ismételten olyan kicsinek magam, mint annak idején. Fölső gyanánt egy lenge anyagból készült, világoskék tunikát emelek ki a bőröndömből. Bármilyen meglepő, nem feltétlen csak azért szeretem ezt a színt, mert valamilyen szempontból rá emlékeztet, hiszen már a megismerkedésünk előtt is rajongtam az ég és a tenger színéért, jóllehet, az utóbbit évszázadokkal ezelőtt láttam utoljára a napfényben tündökölni, ez az emlék mégis kitartott. Továbbá egy viszonylag méretes női táskával tettem teljessé az összhatást. Ha rajtam múlt volna, sokkal kisebbel is beértem volna, ám most egy igencsak súlyos tárgyat is magammal viszek, aminek szüksége van a helyre. Emellé teszem még el az újonnan szerzett igazolványaimat, és a telefonomat, bár az utóbbira kétlem, hogy egyhamar szükségem lenne. Meghagytam az alkalmazottaimnak, hogy csak a legfontosabb ügyekben zaklassanak telefonon, minden mást elintézhetünk egy e-mailes levelezéssel is. A sminkelés olykor felesleges nyűgével nem sokat bajlódtam, ami igen nevetségesnek tűnhet, tekintve, hogy a cég, amelyet alapítottam, kozmetikumok és egyéb szépítőszerek forgalmazásával, illetve, most már részben gyártásával foglalkozott. Az ehhez szükséges tőkét természetesen a jóval korábban a vasútba fektetett pénzemből szedtem össze, s mára elmondhattam magamról, hogy elég jól ment az üzlet. Sok alkalmazottam van, s a legfelső vezetés – amely nyilván nem véletlenül, szintén természetfelettiekből áll -, pontosan tudják, miért van az, hogy a főnökasszonyt csak a nap esti óráiban lehet az irodában látni. Nekem pedig jó ez így. Utolsó lépésként hosszú, fekete hajamat, amelyet Carl legtöbbször kiengedve láthatott, most teljesen kiegyenesítem, s egy szép lófarokba fogom, majdnem a fejem tetején.
Amikor leszáll az este, egy taxiba szállok, s bemondom az iskola nevét. Útközben folyton az jár a fejemben, hogy vajon milyen lesz újra látni őt… Mennyit változott az utolsó találkozásunk óta? Valószínűleg nem sokat, de talán egy-két évvel idősebbnek tetszhet most, mint amire én emlékszem. Na, nem mintha ennek bármi jelentősége lenne.
A középiskola olyan, mint bármelyik másik, bár azt el kell ismernem, sokkal modernebb, mint amilyenre számítottam. Igaz, ez egy elég elegáns környék, így nem kéne meglepődnöm a gondosan rendben tartott sportlámpák, s a rengeteg üvegfal láttán, amellyel nyilván a diákok szabadságérzetét igyekeznek elősegíteni.
Kifizetem a taxist, majd egészen határozott léptekkel sétálok a porta felé, ahol egy unott képű, biztonsági szolgálati egyenruhát viselő férfi üldögél. Mivel nem tűnök sokkal idősebbnek az ide járó diákoknál, igen meglepett képet vág.
- Miben segíthetek?
- Mr. Brändström-öt keresem – mondom nyugodtan a korábban begyakorolt szöveget – A húgom szülőiére jöttem. Meg tudná mondani, melyik teremben tartják?
A portás némileg elgondolkozva méreget, mint aki nem egészen biztos benne, hogy valaha látott volna egy indián lányt az iskola falai között, ám végül vesz egy mély levegőt, s jobbra mutat:
- A folyosó legvégén megtalálja a termet. Ki van írva a neve. Siessen, már elkezdték egy ideje.
- Köszönöm! – villantok rá egy hálás mosolyt, s úgy kapkodom a lábaimat a folyosón, mintha rohannék, ettől persze a cipősarkaim végigkopognak a gyanúsan tiszta linóleumon.
Micsoda sznob hely, állapítom meg magamban. Valahogy egyáltalán nem illik Carlhoz… De kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha itt végre megtalálhatom?
A portás által említett ajtóra a 21-es számot nyomták, s mellette, kis táblán valóban olvasható az itt tanító történelemtanár neve. Hallom, ahogy beszél. Azt ugyan nem értem, mit mond, de már attól a ténytől is szaltózik egyet a gyomrom, hogy a falon keresztül hallom kiszűrődni a hangját. Tényleg itt van, nem csak képzeltem az egészet! Ez egy óriási megkönnyebbülés a számomra, jóllehet, még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy készen állok erre. Kezem a kilincsre teszem, majd veszek egy mély levegőt, s amilyen lassan csak tudom, kiengedem a tüdőmből, annak ellenére, hogy nem sok szükségem van már a légzés képességére, valahogy ez a mozdulatsor nyugalmat ad nekem. Végül ráveszem magam, s lenyomom az ajtó nyitására szükséges szerkezetet, s szélesre tárom a műanyagból készült nyílászárót.
Egy teljesen átlagos osztályterembe nyerek bepillantást, rengeteg egyszemélyes pad és egy tanári asztal társaságában. Az utóbbi mögött álló szék háttámlájára valaki gondosan egy fekete zakót akasztott. S ott van ő maga is, igaz, nekem háttal áll, s a vele szemben helyet foglalt szülőknek magyaráz éppen valamit.
A haja rövidebb, mint amire emlékszem, s valahogy a fazonja is egészen más, ez azonnal feltűnik, na meg az is, hogy minden ruhaneműje fekete, amitől egy ismerős görcs szállja meg az alhasamat. A fenébe is, utálom, hogy már a puszta színválasztással is képes hatni rám, akkor is, amikor nem is tud róla. Bár, szerintem sohasem mondtam meg neki, mennyire tetszik, ha feketében látom. Talán jobb is így. Merengésemből egy halk torokköszörülés rángat ki, amely az egyik pad felől érkezik. Ennek oka az, hogy az ott ülő szülő – na, meg néhány társa - úgy bámul rám, mintha én magam lennék a bolygó hollandi, ezért ismételten veszek egy mély levegőt.
- E.. Elnézést – mondom kissé reszkető hangon, majd még mielőtt Carl megfordulhatna, gyorsan bezárom az ajtót.
Miért remegett a hangom? Nem lehet igaz, hogy ennyi ember előtt zavarba jöttem, pedig alig lehettek húszan, vagy talán valamivel többen. Nem vagyok az a fajta, aki tömeg előtt zavarba jön, a fenébe is… Ám most tagadhatatlanul van valami igencsak zavarba ejtő ebben az egész helyzetben. Az sem kizárt, hogy nem is a közönség, hanem sokkal inkább a mágus jelenléte gyakorolt rám ilyen hatást, ami lássuk be, még ijesztőbb.
Jóllehet, biztos vagyok benne, hogy a hangomat megismerte – ha nem tévedek, ezer közül is azonnal felismerné az enyémet, éppen úgy, ahogyan én az övét, nem számít, hány év telt el az utolsó alkalom óta -, bízom benne, hogy amíg a szülői véget ér, meggyőzi magát arról, hogy csak képzelődött. Hiszen ki vagyok én, hogy hátráltassam munkavégzés közben? Ha már ennyi évtizeden át vártam a viszontlátásra, néhány perc, vagy egy óra nem sokat számít már, nem igaz? Ugyanakkor… Szinte rögtön feléled bennem a kétség.
A két kezembe temetem az arcomat, miközben a hátamat egy másik tanterem falának vetve várom az elkerülhetetlen véget. Nem kellett volna idejönnöm. Hibát követtem el... Könnyen lehet, hogy ő már régen továbblépett, megnősült, esetleg családot is alapított, és azt az egyszerű életet éli, amit mindig is imádott... Mégis, ki vagyok én, hogy Carl boldogságának útjába álljak ennyi idő elteltével? Nem lehetek ennyire önző. Nem bukkanhattam volna fel csak így... Vissza kellene mennem a reptérre, és, ha szerencsém van, még épp elcsíphetem az utolsó, Seattle-be tartó gépet. De, ha ezt tudom, miért nem hajlandó megmozdulni a lábam? Mire várok még?

Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok. Eljutottam ide, egészen a tanterméig, majd arra már nem vitt rá a lélek, hogy be is lépjek... Ha egyedül lett volna, talán megtettem volna, de így... A szülőkkel teli terembe aligha mertem volna betenni a lábamat. Mégis, mit szóltak volna? Lehet, hogy botrányba fulladt volna a szülői értekezlet, s akkor veszélybe sodortam volna Carl munkáját... Ezt pedig még véletlenül sem áll szándékomban előidézni, semmilyen körülmények között. El kellett volna mennem, ehhez képest itt támasztom a falat, s még mindig nem tudok betelni a ténnyel, hogy itt van. Folyamatosan az elmúlt néhány pillanatot játszom le magamban, s csak most jut eszembe, hogy amikor megfordult, esetleg meg is láthatott engem. Úristen! Ugye nem látott meg? Nem vehetett észre, olyan gyorsan csuktam be azt az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam... De mi van, ha mégis? Nem áll módomban túl sokat merengeni ezen, mert ekkor történik valami egészen megdöbbentő.
Egy hatalmas puffanás, majd széktologatás hallatszik odabentről, aminek hatására engem ismételten elkap a kétségbeesés. Nem tudom miért, vagy hogyan, de pontosan tudom, hogy vele történt valami... Talán az a több, mint száz év, amit együtt töltöttünk, kifejlesztett bennem egyfajta különleges, hatodik érzéket, ami arra szakosodott, hogy a tudtomra hozza, ha Carl bajban van. Éppen ezért felpattanok a fal mellől, melynek mentén időközben lecsúsztam, s ezúttal gondolkodás nélkül rontok be a terembe. A józan eszemet pedig otthagyom valahol az ajtó előtt, most úgysem lesz rá szükségem egy darabig.
Nem tévedtem: Carl elterülve fekszik az osztályterem padlóján, a szülők pedig, mint Bálám szamarai, körbeállják, s tanácstalanul bámulják az eszméletlen tanár urat. Hát ennyire ostobák ezek? Lehet, hogy a férfi ott lent egy elég erős mágus, de mégis csak halandó, ráadásul, ahogy látom, a feje enyhén vérzik is... Miért nem tesznek már valamit?
Gondolkodás nélkül terjesztem ki vámpír énemnek azt az erejét, amely manipulációra képes, szinte belépek a szülők tudatába, hogy aztán parancsokat osztogassak nekik.
- Maga, ott - mutatok az egyik apára - nyisson ablakot! A többiek menjenek ki! Majd én gondoskodom Mr. Brändström-ről. Az iskolai nővérszobában szoktam kisegíteni, pontosan tudom mi a teendő, tűnjenek el!
Az utolsó szavakat már a kelleténél erélyesebben teszem hozzá, de nincs mit tenni, ezt hozza ki belőlem a félelem és az idegesség. Nem akarom, hogy Carlnak komoly baja essen, így aztán muszáj észhez térítenem, hogy aztán meg tudja magát gyógyítani. Arról pedig a szülőknek nem kell tudniuk, hogy valójában sohasem jártam a gyengélkedőnek még a közelében sem, teljesen más jellegű helyekről - katonai kórházakból - szedtem össze azt a tudást, amit a betegápolásról szereztem az elmúlt évtizedekben.
Rövidesen kinyílik az egyik ablak, majd a bent tétlenkedő "felnőttek", akik kétségkívül csak egy diáklányt látnak bennem, elhagyják a helyiséget. Megkönnyebbülten csukom be az ajtót, majd sietek Carl mellé. Letérdelek, majd valósággal feltépem a táskám zárját, s előkapok egy üvegcse parfümöt. Ugyan nincs túl erős szaga, de az alkoholtartalma segíthet, hogy észhez térítsem a férfit. Kihúzom az üvegcsében lévő hosszú, műanyag szálat, amit vastagon belep a parfüm, s Carl orra alá tartom, hogy megérezze az alkohol kissé csípős illatát.
- Térj magadhoz, kérlek! - könyörgök neki halkan, de számára jól hallhatóan, miközben a sebet veszem szemügyre. Szerencsére semmi komoly, amit a saját kis gyógyító trükkjeivel ne tudna helyrehozni, ám ahhoz először is magához kell térnie. Ennyit arról, hogy eltűnök, mielőtt észrevehetné, hogy itt jártam... De hogy is hagyhatnám magára egy ilyen helyzetben? Nem vagyok érzéketlen lány, főleg akkor nem, ha róla van szó. S mindeközben nem hagy nyugodni a tudat, hogy esetleg én tehetek az egészről. Mi van, ha meglátott, és sokkolta a látvány?
- Carl, könyörgöm...

Megrökönyödve, s kissé ijedten figyelem, ahogy a vérfolt egyre kiterjedtebbé válik a padlón. Tudom, hogy a seb egy halandó esetében igen súlyosnak tűnne, én azonban már ismerem annyira a földön elterülő mágust, hogy tudjam, ennél súlyosabb sérülésekből is talpra állt már. Hányszor láttam, amint golyókat szedett ki saját magából! Ahhoz képest, ez semmiségnek tűnik, bármennyire is riasztó látványt nyújt. A friss vér illata beférkőzik az orromba, ami alighanem pár évtizeddel ezelőtt kétségtelenül megzavart volna, ám nem véletlen mentem katonai kórházakba dolgozni, hogy önuralmat gyakoroljak ezen a téren. Nem feltétlen a mágus miatt, hanem sokkal inkább saját magamért, bár kétségtelen, ha nem mellette éltem volna le életem egy jelentős részét, eszembe sem jutott volna, hogy ápolónőnek álljak, s elesett katonákon segítsek… Talán félig-meddig abban a reményben, hogy így a nyomára bukkanhatok…
Persze, nem tagadom, ha a mágusban egy cseppnyi kiválasztott vér is csörgedezne, máris nehezebb dolgom lenne az éhség legyőzése tekintetében, ám így szerencsére nincs problémám… Vagy, csak nagyon jól sikerül lepleznem, igaz, ma már akár egy hetet is kibírok vér nélkül, ha arról van szó.
Amikor végre valahára felocsúdik, s megszólal, szavai hallatán kissé elkerekedik a szemem.
- Nem én vagyok? Szerintem nagyon is jól tudom, ki vagyok, tanár úr - nézek rá az épp magához térő Carlra, majd összeszerelem a parfümös üveget, s elteszem a táskámba.
Most, hogy már tudja, hol van, nem hiszem, hogy szükségem lesz rá. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy ez a kis praktika az eszembe jutott.
- Igen, vér - biccentek, mintha csak egy kisgyermekkel, vagy teljesen összezavarodott katonával beszélnék. Ha jobban belegondolok, valójában az is, még, ha nincs is most épp harctér közelében.
Bele sem merek gondolni, mennyire igaz lehetne ez az állítás valójában. Elvégre több, mint 180 évvel az ő születése előtt láttam meg a napvilágot, bár meglepő, hogy ennek ellenére, kettőnk közül mindig ő volt az érettebb. Talán azért, mert az ő életében nem sűrűn fordult elő az, hogy százötven évet éljen egy tömlöcbe zárva, valaki kényének-kedvének kiszolgáltatva… De ez szerencsémre már nagyon régen történt, s azóta én is érettebb, tapasztaltabb lettem, azt hiszem. Ugyanakkor nem vagyok meglepve, hogy a sokk hatására ilyen nehezen tudja csak összerakni a képet maga körül. Nem könnyű a helyzete, ebben biztos vagyok. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor elkezdi gyógyítani magát, ugyanakkor, már rögtön azon kezdek el gondolkozni, hogy a linóleumon elterült, kiterjedt vérfoltot vajon hogyan fogjuk eltüntetni… Kétlem, hogy efféle szennyeződést a takarítónő gondjaira akarna bízni. Igen, hetvennégy év alatt sokkal gyakorlatiasabb lettem, úgy érzem.
- Nem képzelődsz - mosolygok rá.
Évek óta nem mosolyogtam annyira őszintén, mint most, ebben a pillanatban. Talán épp azóta, hogy kilépett az új-zélandi ház ajtaján, ahol az utolsó néhány közös hetünket töltöttük. Kezem az ő, arcomat simogató kezemre siklik, és végigcirógat rajta. Önkéntelen mozdulat ez a részemről, észre sem veszem, csak amikor már az ujjai hegyénél járnak a saját ujjaim. Annyira hiányzott ez…
- Tényleg itt vagyok. Bár, még én is alig tudom elhinni - fogom meg a kezét.
Szívem szerint megölelném - s talán még meg is csókolnám -, ám ennyi idő elteltével nem tudom, hogyan viszonyul hozzám. Még mindig ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a visszatérésemmel belepofátlankodom az életébe, én viszont még véletlenül sem akarok a terhére lenni…

Tudom én, hogy régen volt, de az, ahogyan Carl mondja ugyanezt, azonnal életre kelti bennem a kételyt. Mit keresek én itt?
- Nem kellene itt lennem? - kérdezem halk, szintelen hangon s egy pillanat erejéig úgy érzem, mintha eltörne bennem valami. Ennyitől máris úgy érzem, hogy kár volt idejönnöm...
Ennek ellenére, nem tudom miért, képes vagyok rá mosolyogni, s amikor viszonozza a gesztust, mintha én is egy kicsivel jobb kedve derülnék, csak azért, mert örömet látok az arcán visszatükröződni.
- Sajnálom... Egy szavadba kerül, és itt sem vagyok - mondom őszintén. Lehet, hogy egy világ dőlne össze bennem, de valahogy csak kibírnám ezt is. Valahogy túléltem hetvennégy évet, a többi is menne, azt hiszem. Még, ha nem is lenne egyszerű, akkor is.
Annak idején azt hittem, haragszik rám, amiért véletlenül összecseréltem a két láncot, s a követőérme nála kötött ki, s ezért nem próbált meg megkeresni... Most kezdek elbizonytalanodni ezzel kapcsolatban. Mi van, ha egyáltalán nem akart a nyomomra bukkanni, csak elfelejteni, hogy valaha is a világon voltam?
Magához húz, én pedig önkéntelenül bújok hozzá, épp úgy, mint régen. Nem tudom elhinni, hogy ez történik. Miért ölel meg? S ez miért váltja ki belőlem ugyanazt a hatást, mint annak idején, még akkor is, amikor ilyen borús gondolatok tolonganak a fejemben? Mintha az elmúlt évtizedek meg sem történtek volna... Nem lesz ennek jó vége, ugye? Nem akarom hamis álomvilágba ringatni magam, amiben minden rendben van, mert olyan biztosan nem létezik. Egy kapcsolatot nem lehet ennyiszer újrakezdeni, vagy igen? Egyáltalán miért gondolok ilyesmire? Azt se tudom, miért vagyok most itt, azon kívül, hogy láthassam őt... Kezd túl bonyolulttá válni ez az egész.
Amikor azt mondja, talán nem akarok sokáig a közelében maradni, zavartan lesütöm a szemem, s makacs módon a nyakkendőjét kezdem bámulni. A kérdése pedig végképp elbizonytalanít. Miért jöttem ide? Miért szeltem át szinte a fél országot csak azért, hogy láthassam? Miért? Hát ennyi eszem van? El kellene engednem a múltat... De nem megy. Addig nem, amíg... amíg nem tudom. Talán azt nem mondja, vége van, ennyi volt, mehetsz amerre akarsz? Talán. Túl sok gondolat és érzés kavarog most bennem, nehéz köztük rendet tennem.
- Én... Én csak látni akartalak. Hiányoztál... És olyan nehéz volt a nyomodra bukkanni, hogy amikor megtaláltalak, nem tudtam csak úgy továbblépni, szó nélkül hagyni, vagy mit csinálni. Közben lehet, hogy te már régen nem is gondoltál rám. Nem akarok a terhedre lenni - sóhajtom. Nem vagyok naiv, egy percig sem feltételeztem, hogy hetvennégy éven keresztül várt volna rám, éppen ezért nem is haragszom, vagy ilyesmi. Inkább csak egyfajta ürességet érzek, amiben csak még jobban ég az a parázs, amit az ölelésével sikerült rögtön lángra lobbantania. Nem jó ez így... Miért gyakorol rám még mindig ilyen komoly hatást?

- Tudom, de csak a munkahelyed címét találtam meg, elérhetőséget nem… S más alkalommal kétlem, hogy egymásba botlottunk volna egy ekkora városban. Most kellett megpróbálnom, s hát, így sikerült. Hogyan tudtál volna erre felkészülni? - nézek rá őszinte meglepettséggel.
Kétlem, hogy egy ilyen alkalomra bármilyen előkészületet kellett volna tennie.
- Nem arról van szó, hogy csak úgy lelépnék - rázom meg a fejem. - Csak akkor, ha ezt kéred tőlem.
Hogy is unhattam volna rá annak idején? Tudta, milyen sokat jelent nekem mindazok után, amin keresztülmentünk. Ha annak idején még a házasságtörést is örömmel vállaltam érte - és vállaltam volna abban az esetben is, ha éppenséggel szerettem volna a férjemet -, s soha, egy rossz szót sem szóltam, amikor újra és újra katonának állt,sőt, éppen ellenkezőleg, tűkön ülve vártam a visszatérését minden egyes alkalommal. Amikor arról beszél, hogy mennyivel negatívabbá vált az elmúlt időben, átölelem.
- Sajnálom - motyogom az ing vékony anyagába.
Eszembe sem jutott, hogy ő is ugyanúgy megszenvedte az én bénaságom és figyelmetlenségem következményét, akárcsak én. Talán nem ez a legjobb hír, de engem, kissé morbid módon, némi örömmel tölt el ez a tény.
- A puszta felbukkanásommal - felelem őszintén. - Hiába éltünk együtt olyan sokáig, ha neked most van másvalaki, nem igaz? Azt tiszteletben kell tartanom…
Hát kimondtam. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz szavakba önteni a legnagyobb félelmemet, ami már arról szól, hogy távolról sincs rám szüksége, hiszen adott esetben egy másik nő mellett már megtalálta a boldogságot. noha korábbi szavaival már megerősített abban a hitemben, hogy tévedtem, s hozzám hasonlóan ő se nagyon találta meg a helyét más mellett, ettől függetlenül muszáj volt hangot adnom a bennem felgyülemlett gondolatnak, különben úgy éreztem volna magam, mintha felrobbannék.
Persze, hogy bizonytalan vagyok még mindig, mondanám meg neki szívem szerint, ám, mielőtt még egy szót is kiejthetnék a számon, Carl megcsókol. Olyannyira meglepődöm ezen - függetlenül attól, hogy annak idején ezer meg egy, sőt, megszámlálhatatlanul sok alkalommal tett ugyanígy -, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakad, s az ajkaim se nyílnak meg azonnal előtte, csak némi tétovázás után. Nem azért, mert nem akarnám, hogy csókoljon, hanem sokkal inkább a váratlansága miatt. Ki számítana arra, hogy több, mint hetven év után, amit külön kellett eltöltenünk, szinte azonnal egy csók lenne a megoldás az összes felmerülő aggályunkra? Ezután már eszembe sem jut ellenállni, sőt, éppen ellenkezőleg, az övéhez hasonló gyöngédséggel viszonzom, miközben a kezem önálló életre kel, s Carl hajába túrva húzza még közelebb hozzám, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges azok után, hogy korábban már magához ölelt. El sem hiszem, hogy ez történik. Olyan boldognak érzem magam már ennyitől is, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

[Christina]

Egyedül sétál végig a néptelenné vált folyosón. Mint kiderült, Carlt baleset érte, ezért a szülői értekezlet idejekorán véget ért, ám a többi szülő megnyugtatta, hogy minden rendben van, az egyik diáklány ott maradt, hogy segítsen neki. Egy diáklány? Az ő Carlja közelében? Ezt nem hagyhatja szó nélkül! Látnia kell a saját szemével.
Bár, ez még nem hivatalos, hiszen eddig csak egyetlen egyszer randevúztak, még három hónappal ezelőtt, s a férfi azóta sem válaszolt a telefonhívásaira, ő mégis úgy érezte, együtt vannak. Az elmulasztott hívásokat azzal magyarázta, hogy a férfi rengeteget dolgozik, s majd biztosan a nyári szünidő alkalmával lesz rá lehetőségük, hogy elmélyítsék a kapcsolatukat. Elvált asszonyként szinte azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, amikor az első szülői értekezlet alkalmával szemben találta magát a fiatal tanár úrral, aki kétségtelenül valamennyi édesanyát - őt magát is beleértve - azonnal levett a lábáról, ám csak benne volt annyi spiritusz, hogy kikezdjen a férfival.
Amikor odaér az ajtóhoz, a lehető leghalkabban nyitja ki az ajtót, majd a szeme elé táruló látvány miatt valósággal földbe gyökerezik a lába. Carl egy kreolbőrű lánnyal ült a földön, akit szemmel láthatóan szorosan magához ölelt, s épp egy olyan bensőséges csókot váltottak, hogy még neki is el kellett fordítania a szemét, de csak annyi ideig, amíg előveszi a telefonját, amellyel lenémított funkcióját kihasználva, a beépített kamera segítségével megörökíti az elképesztő jelenetet. Gyorsan, ám szintén hangtalanul becsukja az ajtót, majd a két kezét ökölbe szorítva hagyja el végül az épületet. Ez csak valami nagyon-nagyon rossz vicc lehet… S a képzelete szüleménye. Az a lány biztosan egy diák, nagyjából egyidős lehet az ő fiával. Nem gondolta volna, hogy a máskor olyan becsületesnek tűnő tanár úr diáklányokkal kezd. Ezt még biztosan fel fogja használni ellene, de arra még rá kell jönnie, hogy hogyan. Nem hagyhatja szó nélkül, ennyi bizonyos.

- Drágám, nincs éjszakai fogadóórád, nem igaz? - mosolyodom el. Máskülönben bajosan tehettem volna olyan időpontban tiszteletemet ebben az épületben, de lehetséges, hogy én gondolkozom rosszul. A vérrel kapcsolatos megjegyzésére csak vállat vonok.
- Sokat fejlődtem az elmúlt években, és különben is… ugye nem gondoltad, hogy majd felnyalom a véredet a padlóról? - vetek rá egy csúnya pillantást.
Már elmúltak azok az idők, amikor valaki efféle gusztustalan dolgokra kényszeríthetett volna, s különben is, Carl még véletlenül sem tartozott ebbe a kategóriába.Sejtem én, hogy csak ugrat, ám hosszú idő telt el utoljára azóta, hogy valaki így viszonyuljon hozzám, s most kell pár perc, hogy a mágus közelében ismét puszta tréfaként, s ne sértésként értelmezzem ezeket a szavakat.
- Megijedtem - felelem. Hiszen ott ült az a sok szülő, és úgy bámultak, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide, ráadásul Carl látványa is igen erősen hatott rám abban a pillanatban, így én nem csodálkozom rajta, hogy a menekülés mellett döntöttem.
Tudom, hogy igaza van, valószínűleg a fentiek intézték úgy, hogy ennyi időt egymástól távol kelljen töltenünk… De épp ilyen sokat? Nem érték volna be valamivel kevesebbel?, teszem fel magamban a kérdést.
- Szerintem megváltozhatna - nézek fel rá, miután megerősít abban, hogy valóban nincsen senkije… Mármint olyan nő az életében, mint amilyen én voltam.
Abban egyelőre nem kételkedem, hogy a tanítványával aligha kezdene ki, sosem volt az a fajta. Ugyanakkor azt a helyzetet sem igazán tudom elképzelni, amikor atyáskodik valaki felett.
Nem tagadom, a csókja viszonzásában komoly szerepet játszik, hogy egy ponton megpróbál elhúzódni tőlem, mintha attól tartana, nem akarom, hogy ezt tegye velem, pedig ez távolról sincs így, éppen ellenkezőleg. Nagyon is akarom. Ezért húzom magamhoz, s csókolom intenzívebben, hogy még csak eszébe se jusson még egyszer ilyesmit tenni, mert abba alighanem beleőrülök. Túl sokat vártam már erre a pillanatra, s most addig fogom élvezni, ameddig csak lehet. Ahogy felkap, akaratlanul is felnevetek, s szorosan átölelem, így kapaszkodva bele, hogy még véletlenül se kelljen tőle elszakadnom, bár kétségtelenül egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen odavezet, ahová akar, ahelyett, hogy cipel… De nem fogok panaszkodni, mivel nekem így sokkal kényelmesebb. Rövidesen pedig már egy asztalon ülve találom magam, talán éppen azon, amelynél ülve a diákjait oktatja… Na, nem mintha ez ebben a pillanatban akár csak egy kicsit is számítana…
Letörli a könnyemet, én pedig egy hálás mosollyal honorálom ezt. Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem kellemetlenség, vagy kényelmetlenség miatt hagyta el a véres csepp a szememet, mégis örülök, hogy nem teszi szóvá. Olyan dolog ez, amire nem vagyok valami büszke.
Amikor az ajkai a nyakamon siklanak végig, lélegzetvételnyi szünethez jutok, ami éppen elegendő időt ad számomra arra, hogy egy igencsak aprócska, de akár komoly gondot jelentő aggályomnak hangot adjak, igaz, előtte még néhány apró sóhaj is kiszökik ajkaim közül, hiszen mindig is ilyen komoly hatást gyakorlt rám az efféle ténykedése, hát, amikor még harapott is… S, szinte biztosra veszem, hogy rövidesen arra is sor kerül majd, hiszen ismerem már ennyire. Sőt, ennél jobban is.
- Carl, a munkahelyeden vagyunk… egy tanteremben. Nem félsz, hogy ránk nyitnak? - szegezem neki a kérdést, igaz, kissé nehézkesen formálom meg a szavakat, amikor valójában az én gondolataim is egészen máshol járnak már egy ideje. De azért még nem veszítettem el a józan eszem… Most még.

A folt dolgát rábízom, bár nem nagyon tudom elképzelni, mikor akar erre sort keríteni, ha épp valami egészen mással van elfoglalva… Jelen esetben épp velem. Na, nem mintha bánnám, hogy inkább velem foglalkozik, mintsem az alvadó tócsával.
- Ha te mondod - mosolygok rá.
Neki elhiszem, hogy valóban nem lett volna félnivalóm, ám abban a pillanatban honnan tudtam volna ezt? Sajnos nem azzal a képességgel lettem gazdagabb vámpírként, hogy képes legyek a gondolataiba látni, pedig milyen jó volna! Sok idegeskedést és rettegést megspóroltam volna saját magamnak.
- Meg - értek egyet.
Valóban nem lehet kiszámítani, hogy mi vár ránk, bár úgy tűnik, jelen pillanatban nincsen akadálya annak, hogy együtt legyünk… Én személy szerint nem is kerestem mást azóta, ami Új-Zélandon történt, mert úgy éreztem, ennyi együtt töltött idő után aligha felelne meg más… Vagy, még, ha talán meg is felelne, akkor sem tudnám megszokni a jelenlétét, mert nem az a férfi lenne, akinek már minden aprócska rezdülését ismerem… S ötszáz évesen már nem igazán érdekel az ismerkedés nyújtotta izgalom, ellenben a stabilitás annál inkább, s számomra kétségtelenül a velem szemben álló férfi jelenti ezt.
Szinte el sem tudok képzelni jobbat, mint, hogy Carlt csókoljam, hacsak nem azt, amikor az ajkai már a nyakamon, a kezei pedig szinte az egész testemen járnak fel s alá. Az érintései ismerőssége szinte már a ruháimon keresztül is égetik a bőrömet, természetesen csak a jó értelemben, hiszen készakarva soha sem ártana nekem… Leszámítva azt az estét, amikor megismertem, de az már olyan régen volt, hogy néha azon gondolkozom, talán igaz sem volt.
- De magabiztos valaki - sóhajtok, ahogy a fogai közé veszi a nyakam bőrét, s kissé belé is harap, ami persze egy fojtott nyögést is előcsikar belőlem.
Remélem, igaza van, s még véletlenül sem jár majd senki erre, mert nem kellene miattam ilyen súlyos kockázatot vállalnia a mágusnak… Ezt még véletlenül sem várom el tőle.
Ilyen környezetben a legkevésbé sem merek hangoskodni, nehogy valaki meghalljon minket. Nem akarom Carlt veszélybe sodorni, mert manipulációs képesség ide-vagy oda, nehéz elfeledtetni valakivel, amit látott… S így az ellenkezőjéről sem olyan egyszerű meggyőzni, mint amilyennek elsőre hangzik. Ettől függetlenül, meglepően hamar sikerül elengednem magam, olyannyira, hogy az ajkaim már a nyakán kalandoznak, héba-hóba bele is harapva egy kicsit, de ügyelek arra, hogy még véletlenül se fakasszak vért.
- Vigyél haza - felelem a valójában minden bizonnyal költőinek szánt kérdésre, s alighanem pontosan tudja már, hogy mikor és mit akar tenni velem, mégis, a válaszom zsigerből érkezik, miközben az ujjaim sebesen kioldják Carl nyakkendőjét, majd magam mellé teszem az asztalra.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a két szó furcsa lenne, ha olyanok is hallották volna, akik nem ismernek minket, ám számomra valahogy természetes, hogy Carl otthonára, bárhol legyen is az, voltaképpen a sajátomként gondolok, függetlenül attól, hogy nem jártam ott. Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy mivel életünk igen jelentős részét együtt töltöttük, valahogy egyértelmű volt, hogy ott éreztem magam igazán boldognak, s igazán otthonosan, ahol ő is ott volt. Lehetett egy a Pearl Street-i ház, vagy épp az új-zélandi kvartély, nem számított, csak az, hogy Carl is ott volt velem. A többi körülmény csak amolyan mellékes információnak tetszett a szememben.
A józan ész valóban ezt diktálja, hogy a lehető leggyorsabban tűnjünk el innen, mielőtt még valami egyáltalán nem ideillő dolgot teszünk, csakhogy ebből nekem már egyre kevesebb marad, így rövidesen elengedem a kezemben tartott ruhadarabot, melynek szorongatásával próbáltam némi önuralmat gyakorolni. Megcsókolom Carlt, miközben az ujjaim már az övcsattján kalandoznak.
- Vagy előtte még... szórakozhatnánk egy kicsit, ha tényleg nem jár erre senki - suttogom.

- Ezt kétlem - motyogom. Néha úgy érzem, bármilyen is lenne a velem szemben álló mágus, akkor is érdekelne, már a normalitás keretei között, természetesen.
Kérdését hallva zavartan lesütöm a szemem. Lehet, hogy nem kellett volna így fogalmaznom.
- Akarom mondani, hozzád - javítom ki magam, de most már nincs mit tennem, amit mondtam, azt nem tudom visszaszívni, pedig szívesen megtenném, azt hiszem.
Kissé megborzongok, ahogy Carl forró tenyere a hideg bőrőmön kalandozik, s ettől némileg akadozva veszem a levegőt. Ha így folytatja, kizárt, hogy kibírom, amíg eltűnünk innen… Pedig a józan ész azt diktálja, hogy ki kellene.
- Mert máshol nem mutatnék ennyire vadítóan? - nevetem el magam, majd amikor látom, hogy felhagyott az inge gombolgatásával, befejezem helyette, s lehúzom róla, majd ezt is magam mellé dobom az asztalra.
Ennyit arról az elhatározásomról, hogy jól fogok viselkedni, ha már egy iskolában vagyok… Sajnos Carl jelenléte hamar megváltoztatja a véleményemet bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
A fekete felsőt rövidesen követi az öve is, amelynek csattja egy viszonylag hangos csattanással éri el a fa lapot, aminek hatására kissé összerezzenek. Remélem, ezt tényleg nem lehetett hallani odakint...
Mielőtt akár csak egy szóval is ellenkezhetnék, a jól ismert forróság végigsüvít a bőrömön… S ennek következtében már a halványkék melltartóban és a vele egyező színű bugyiban ülök előtte, az elmaradhatatlan magassarkúmmal kiegészítve. Bár nem vagyok egy lábbeli-fanatikus, annak azért örülök, hogy megúszta a rohamot. Arcomra a helyzetnek megfelelően kiül a teljes meglepettség, s valósággal leesik az állam, ahogy végignézek magamon.
- Elárulnád nekem, hogy fogok így kijutni innen? - nézek rá kérdőn, miközben némileg zavartan teszem karba a kezem egy pillanat erejéig.
Ha már nála lennénk, csak sokkal később kezdenék el ezen problémázni, ám most valódi gondnak tűnik az, hogy elővette ezt a régi módszert, amit nem meglepő módon, rajtam próbált ki első ízben annak idején.
A csókja olyan hirtelen és vadul kap el, hogy kénytelen vagyok a karjaimat a nyaka köré fonni annak érdekében, hogy ne vágódjak végig a fa asztallapon, amelyen üldögélek. Harapásaira hasonlóképpen reagálok, s a kiserkenő vércseppeket készséggel lenyalogatom az ajkairól. Hogy mennyire hiányzott ez nekem! Kérdése egy pillanatra teljesen kizökkent, s némiképp zavart tekintettel nézek rá. Most valóban azt kérdezte, amire gondolok? Bár, ostoba kérdés… Ha nem így lenne, nem egy szál melltartóban és bugyiban lennék már most, s a keze nem az ölemnél kalandozna, amitől lassan, de biztosan kezdem eszemet veszteni.
- Nem tudom - pihegek - Nem gondolkoztam ezen, szerintem nekem bárhogy megfelel - felelem egyszerűen.
Nincs kimondott vágyam azzal kapcsolatban, hogy hogyan is tegyen magáévá ebben a pillanatban, nekem az is elég, ha a saját belátása szerint cselekszik.
Számomra egy kicsit sem meglepő, hogy nem méláztam efféle dolgokon, hiszen nem igazán számítottam rá, hogy ilyen irányba megy majd el ez a találkozás, legalábbis ilyen rövid idő alatt biztosan nem. Ami, abból kiindulva, hogy hányszor estünk már egymásnak, már-már ész nélkül, kissé furcsának tűnhet, de hát ezt teszi hetvennégy külön töltött év. De majd idővel az ebből adódó megilletődöttségem is elmúlik majd, ebben biztos vagyok. A kis hang a fejemben, ami még próbál arra emlékeztetni, hogy a tanári asztalon készülünk egymásnak esni, egyre csak halkul a fejemben, mígnem végül, vereségét belátva, teljesen elhallgat.
- Te hogy szeretnéd? - kérdezek vissza inkább hasonló stílusban, miközben a nyelvem hegye végigszalad a nyak ütőerén.
Erős a kísértés, azt kell, hogy mondjam… Lehet, hogy a levegőben terjengő enyhe vér illat tehet róla, de azért még igyekszem ellenállni neki.

- Valahogy nem is feltételeztem… De azt sem, hogy a tanári asztalodon akarod csinálni - súgom a fülébe. Nem kell géniusznak lennem, hogy kitaláljam, mire készül, ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor forgat pajzán dolgokat a fejében, s minő meglepő, most éppen ez történik.
Bár én szívem szerint csak félrehajítom az inget, ő végül gondosan a szék háttámlájára teríti a ruháit, amin akaratlanul is nevetnem kell.
- Pedáns, mint mindig, Mr. Brändström - jegyzem meg, majd magamhoz húzom, hogy a sajátomon érezhessem az ő bőrének forróságát.
- Azért nem mindent… - morgom az orrom alatt, s kissé indulatosabban fújom ki a levegőt.
Azt ugyanis kétlem, hogy a mágia új ruhadarabokat fog rámvarázsolni, mielőtt kitenném innen a lábamat… És ha már itt tartunk… Hogy megyek én el így BÁRHOVA? Ezért még kapni fogsz, fogadom meg magamban.
- Miért nekem? Miért nem neked? - súgok vissza, majd gyorsan lopok tőle egy nem is annyira rövid csókot. Egyre kevésbé bírok magammal, azt hiszem.
- Megőrülök tőled, ugye tudod? - teszem fel a költői kérdést, majd zavartan az ajkamba harapok, amikor a melleimet kezdi csókolgatni.
Értem én, hogy vastagok a falak, meg ehhez hasonlók, ám én mégsem bízom magamban atéren, hogy képes lennék a hangomat a minimumon tartani egy ilyen helyzetben, így marad ez a módszer a saját elhallgattatásomra.
Ha már ilyen szépen mondta, nem kell kétszer megismételnie az iménti engedélyt, egy boldog mosollyal köszönöm meg neki, majd a nyakához hajolok, s rövidesen nem csak az ajkaim érintik a vékony bőrt, hanem hosszabbra nyúlt szemfogaim is egyenesen beleméllyednek a puhaságba. Vérének íze azonnal elönti a számat, olyan élvezetet okozva, hogy ettől önkéntelenül is felnyögök, de természetesen arra azért ügyelek, hogy ne essek túlzásokba, így nagyjából két perccel később elhúzódom tőle… Igaz, ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy igen csak nehezemre esett az ivásra koncentrálni, amikor a fogai épp a melleimet vették kezelésbe, a keze pedig már igen szorgalmasan kényeztetett odalent… A fenébe is, tudja, hogy vonja el a figyelmemet a lényeges dolgokról.
Rövidesen megszabadít a melltartómtól, amely úgy tűnt, néhány perccel korábban még egy kicsit sem zavarta, ám nem áll meg itt. Enyhe, de határozott nyomást gyakorol a vállamra, így véve rá, hogy ne csak vele szemben álljak a továbbiakban, hanem egyenesen előtte térdeljek, már-már olyanformán, mint egy szolga térdelne az ura előtt, jóllehet, az már nagyon régen volt, s az emléke is kissé megfakult az évszázadok folyamán. Most már sokkal inkább a mostanihoz hasonló jelenetek kapcsolódnak ehhez a helyzethez az emlékeimben, s ez persze elsősorban Carlnak köszönhető.
- Máris térdeltetsz? Szereted rám bízni a piszkos munkát - nézek fel rá, s nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjak, miközben gyors mozdulattal gombolom ki a nadrágját, majd egy határozott rántással lehúzom az alsónadrágjával egyetemben.
Olyan apróságokkal nem törődöm, mint, hogy elegendő időt hagyjak a számára arra, hogy kilépjen a két ruhaneműből, az egyik kezem máris birtokba veszi létezésének lényegét. .
Végül is, egy kicsit sem bánom, hogy így alakult a helyzet, igaz, elég régen volt már, hogy utoljára a kezembe fogtam volna, így beletelik pár másodpercbe, mire az ujjaim ismét hozzászoknak az ismerős mérethez, amivel emlékeim szerint nem egyszer meggyűlt a bajom, amikor ilyenformán igyekeztem őt kielégíteni, több-kevesebb sikerrel. Eleinte csak a kezem lassú mozgásával ingerlem Carlt, majd egy idő után végül a számba veszem, ha már ilyen készségesen megmutatta, mit is vár tőlem, s mindaddig kényeztetem ilyenformán, amíg ő nem jelzi felém valahogyan, hogy hagyjam abba. Azt hiszem, jól szórakozom, még akkor is, ha ez éppen nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, de ha a mágusomról van szó, nem sűrűn tudok neki nemet mondani, lényegében egyszer sem.

- Szerintem nem akarja, hogy erre válaszoljak, uram - pillantok fel rá, s nem bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak. - Azt hiszem, rá fogok szokni ezekre a tízcentis sarkakra… Tetszik, hogy kevésbé tűnök aprónak melletted.
Valóban új élménynek tetszik, hogy sokkal könnyebben a szemébe tudok nézni, mint amikor még nem léteztek efféle lábbelik, amik megkönnyítették volna a dolgomat.
Furcsa érzés megint hallani a cukkolását, de igazából olyan, mint a zene füleimnek. Annyira jó, mintha csak visszamentem volna az időben. Ebben a pillanatban kezdek el reménykedni benne első ízben, hogy talán minden olyan lehet, mint régen. Bár így lenne!
- Hogyne, drágám - motyogom. Még jó, hogy megtehetné.
Az ivás minden pillanatát kiélvezem, hiszen jól esik ilyen hosszú idő múltán újra az ismerős ízt érezni a számban, amit a mágus vére jelent a számomra. Hiába, ha hozzám hasonlóan száz évig élsz ugyanabból a személyből, olyannyira megszokod az ízét, hogy más már nem is fog annyira érdekelni, hogy valóságos élményként fogd fel az ivást… Inkább csak amolyan rutinná válik.
Carlnak aztán nem kerül sok erőfeszítésébe, hogy elérje, amit akar, elég egy aprócska nyomásgyakorlás, s már ott is térdelek előtte, annak ellenére, hogy erre a legkevésbé sem voltam felkészülve. Ha ezt tudom, többet ittam volna… Na jó, nem. Valójában a kettőnek semmi köze egymáshoz, sőt, éppen ellenkezőleg.
- Azt - nevetem el magam felvont szemöldökét látva, majd már azzal vagyok elfoglalva, hogy örömet szerezzek neki, ami úgy tűnik, sikerül, mivel rövidesen már a hajamban érzem a kezét, sőt, még fel is nyög, amit egy kissé önelégült mosollyal nyugtázok. Úgy tűnik mégsem jöttem ki annyira a gyakorlatból.
Talán két-három perc telhetett el csak azóta, hogy első ízben a számba vettem Carl dorongját, amikor egyszer csak felállít, ám nem is elégszik meg ennyivel. Ezen kissé meg is lepődöm, mivel máskor sokkal tovább szokta bírni az ilyesmit, igaz, azt nekem is be kell látnom, hogy korábban két együttlét között sohasem telt el ilyen hosszúságú szünet. Az eddigi rekord, az az ötvenöt év szinte semminek tűnik a mostanihoz képest, így talán nem kellene csodálkoznom Carl hevességén… Elvégre én is alig bírok magammal. Annyira akarom, hogy most már gondolkodni se nagyon tudok, kezdenek ledőlni a korlátok, amelyeket a jelenlegi körülmények emeltek bennem már abban a pillanatban, hogy betettem ebbe az intézménybe a lábamat. Aztán jött a férfi, és minden addigi elhatározásom és gátlásom ment a levesbe.
Rövidesen az asztallal szemben találom magam, majd szabályosan végigdönt rajta, én pedig önkéntelenül is megkapaszkodom annak túlsó végében, biztos, ami biztos alapon, bár még nem tudom, mit is tervez pontosan. Amikor az ütés csattan a fenekemen, felszisszenek:
- Erről már sohasem fogsz leszokni, igaz? - pillantok hátra a vállam felett, igaz, nem is nagyon várok választ erre a kérdésemre, hiszen tudom, hogy nem fog.
Ismerem már ennyire, és eddig sem csináltam ügyet belőle, sőt, általában - na jó, kivétel nélkül - élvezem ezeket a pillanatokat, de néha akkor is jól esik játszani a nemtetszést.
Egyszer csak lehúzza az alsóneműmet, én pedig ösztönösen emelem magassarkúba bújtatott lábamat, hogy kiléphessek belőle. Amikor azonban az ajka az ölemet kezdi kényeztetni, még ez a gondolat is igen messzire szalad. Ezúttal minden eddiginél hangosabban kiáltok fel, miközben ujjaim olyan görcsösen kapaszkodnak az asztal lapjába, hogy a bütykeim már szinte teljesen elfehéredtek az erőlködéstől. Azon, hogy a nyelve idővel a fenekemet is kezelésbe veszi, már meg sem lepődöm, s egy halk sóhajjal hozom tudtára, hogy kedvemre való a dolog, annak ellenére, hogy ettől aztán végképp elszoktam az elmúlt évtizedekben. Kissé olyan, mintha egy másik életben történt volna.
Ennyit rólam, és az önuralmamról, amit végképp kihajítok az ablakon, amikor a férfiassága végül elmerül bennem, s ezt még megtetézi azzal, hogy a hajamnál fogva húz fel magához, mígnem a hátam szinte hozzásimul a mellkasához. A helyzetet kihasználva magamhoz húzom a fejét, hogy megcsókolhassam, így tompítva az esetlegesen feltörni készülő nyögések zömét, miközben végre valahára megtalálom a saját ritmusomat, amellyel Carllal ellentétesen tudok mozogni.

- Akkor igyekszem majd minél többször ilyenben járni - teszek neki ígéretet, amit nem is lesz olyan nehéz betartanom, mert elég sok tűsarkú cipellőm figyel otthon a szekrényemben…
Otthon, Seattle-ben… Na ebbe most aztán pláne nem akarok belegondolni, amikor épp azzal vagyok elfoglalva, hogy Carlt öleljem és csókoljam. A zavaró körülményekkel később is ráérek foglalkozni.
Nem bánkódom amiatt, hogy most épp ő irányít, tudom, hogy lesz ez még így sem… De most hagyom, hadd élje ki magát, ezért is megyek bele abba, hogy maga elé térdeltessen.
- Attól, hogy nem vagyok odáig ezért a dologért - felelem egy vállrándítás kíséretében, hiszen valójában nincs jelentősége.
Függetlenül attól, hogy nem feltétlen szeretem, ha ilyen helyzetben kell neki örömet szereznem, az nem jelenti azt, hogy ne tenném meg, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Biztosan ezt teszi a tény, hogy odáig vagyok érte, hogy még az efféle korlátaimon is hajlandó vagyok átlépni, ha róla van szó, míg mást alighanem rövid úton elküldenék az anyja irányába, ha ilyesmire próbálna rávenni. Ráadásul nem is végezhetem olyan rosszul a dolgomat, ha rövidesen már inkább felállít, mintsem, hogy máris kielégüljön, s én ennek csak örülni tudok, hisz így nekem is kijut a jóból… Annál is inkább, mert őrjítő, amit a szájával művelni képes.
Egyre jobban és jobban élvezem amit a nyelve az ölemmel művel, már-már el is érném a csúcsot, a kezeim is szinte megremegnek, amikor azonban Carl mintegy megtagadja tőlem ezt a luxust, s ahelyett, hogy elrepítene oda, ahova vágyom, ismét változtat az együttlétünkön, olyanformán, hogy innentől kezdve bennem lehessen.
Szinte nem is lehet szavakba önteni, hogy mennyire élvezem, ami most történik velem. Évtizedek rohantak el felettem anélkül, hogy Carllal lehettem volna, így most az érzés ismerőssége, ahogy újra és újra birtokba vesz, szinte könnyeket csal a szemembe, ám ezek persze köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a viszontlátás felett érzett örömöm csalt elő korábban, éppen ezért rövidesen fel is száradnak, mintha soha nem is léteztek volna, én pedig a továbbiakban arra koncentrálok, hogy készségesen viszonozzam a lökéseit. Nem érdekel, hogy most hiányzik belőle az a gyengédség, amit megszoktam tőle, hiszen bőven ráérünk még, hogy finomabban vegyük kezelésbe egymást, most az őrjítő tempó inkább arra szolgál, mintha pótolhatná a különtöltött éveket, ami persze lehetetlen… De legalább az illúziója megvan.
Meglepetten nyögök fel, amikor az ujja elmerül a fenekemben. Ami neki a vérivás, az nekem a hátsómmal való játszadozása. Hiszen ezt soha, senki másnak nem engedtem meg, s nem is áll szándékomban ezen változtatni. Van, ami jó, ha csak egy személyre korlátozódik… S ezt csak vele érzem helyesnek. Ha más bánna így velem, azt talán mocskosnak és illetlennek fognám fel, de így csak az élvezet egy igen különös forrását látom benne.
Igazság szerint még most sem igazán értem, hogy tudom éppen ezt élvezni, amikor valójában igen komoly fájdalmat tud okozni, főleg, amikor nem pont az ujja jár ki-be, mintha kötelező volna… De nincs mit tenni, van egy olyan érzésem, hogy ez már így marad amíg csak élek.
Az a hármas hatás, amely a bennem dolgozó férfiassága, a fenekemben mozgó ujja, valamint a nyakamat harapdáló ajkai váltanak ki belőlem, végül elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy a testemet végül elöntse az orgazmus, amit egy egészen hangos kiáltással, s a testem megremegésével hozok Carl tudomására. Amikor a rajtam végigvonuló hullámok zaja elül, olyannyira gyöngének érzem magam, hogy meg kell kapaszkodnom az engem ölelő karjában, különben félő, hogy arccal előre nemes egyszerűséggel az asztalra bukom, amit nagyon nem szeretnék, mert mégis, hogy nézne már az ki, hogy én itt kiterülök, mint a gyalogbéka?

18+

- Tehát ne nagyon látogassalak meg a munkahelyeden magassarkúban… értettem - mosolygok fel rá, majd megcsókolom.
Ha tudná… Azt hiszem, sok meglepetést fogok még neki okozni a visszatérésemen túl is.
Nincs miért bocsánatot kérned - rázom meg a fejem. Elvégre róla van szó, így képes vagyok megemberelni magam, és bármit megtenni, amit csak kér tőlem, így ez sem okoz különösebb nehézséget. Nem is arról van szó, hogy ne élvezném, miután belejövök, de valahogy mindig nehezemre esik elkezdeni.
Igazság szerint nem bántam volna, ha pusztán a szájával juttatott volna el a csúcsra, de ha már változtatni akart, hát, legyen. Nekem mindkét módszer megfelel. Amilyen erőteljesen mozog bennem, megfordul a fejemben, hogy ha nem vámpírként élném az életemet néhány száz éve, talán össze is roppannék a roham hatására, mint holmi törékeny porcelánbaba. Így viszont partnere tudok lenni benne, s egy idő után már én magam is képes vagyok mozogni.
Ahogy végigsöpör rajtam az orgazmus, Carl a szám elé teszi a kezét, amin, ha épp nem azzal lennék elfoglalva, hogy összekaparjam magam az élmény után, alighanem elnevetném magam, így azonban csak annyira telik tőlem, hogy amikor már biztosra veszem, hogy nem fogok többet kiabálni, belecsókolok a tenyerébe, annak jeleként, hogy most már nyugodtan elveheti.
Elégedettséggel tölt el, amikor hallom, s egyúttal érzem is, hogy Carl nem sokkal utánam elérte a csúcsot, majd ahogy szembefordít magával, azonnal viszonzom a csókját, hiszen nem is akarok másként tenni. Rövidesen távozni készülünk - aminek a mikéntjét ebben a helyzetben még elképzelni se tudom -, ám előtte még egy intéssel jelzem neki, hogy várjon egy kicsit, s gyorsan összeszedem a fehérneműimet, amiket végül a táskám egyik zsebébe dugdosok, s már azzal a kezemben csatlakozom hozzá. Valójában, a fehérneműimet nem bánnám, ha elhagynám - nem tartom őket pótolhatatlan daraboknak -, de a táskámért nagy kár lenne… S nem is épp a modell miatt.
A teleportálás pillanatát szinte fel sem fogom. Az érzés hasonló ahhoz, mint amit akkor szoktam érezni, ha leperzseli rólam a ruháimat, ám a végeredmény valami egészen más… Hiszen, mire észbe kapok, már egy számomra teljesen idegen ház hálószobájában találom magam. Éppen ezért, nem tudom megállni, hogy kissé körülnézzek először.
- Nem keveset fejlődhettél - motyogom az orrom alatt, miközben a tekintetem körbejár a szobában,
A kandalló láttán már meg sem lepődöm, ahogyan azon sem, hogy szemmel láthatóan ezt, valamint az ablakokat leszámítva, alig akad más fényforrás a háznak ezen helyiségében, jóllehet, az előbbi még egyelőre tűz nélkül árválkodik, de ha jól sejtem, ez rövidesen meg fog változni. Igaz, ha rajtam múlna, nekem aztán édesmindegy volna, tökéletesen látok így is. Ahhoz épp elég, hogy a táskámat ledobva - melynek igencsak hangos puffanása önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra - ismét magamhoz húzhassam a mágust, és megcsókolhassam.
- Tetszik ez a hely… Feltalálnám magam - suttogom ajkai közé, s most egy pillanatig sem rettenek meg annak gondolatától, hogy ezzel voltaképpen elismerem, el tudnám képzelni, hogy itt maradjak vele.
Számomra ez tűnik természetesnek, főleg azok után, ami azóta történt kettőnk között, hogy beléptem abba a tanterembe. Itt most nem a szexre gondolok elsősorban - bár az sem volt utolsó -, hanem sokkal inkább a tényre, hogy pillanatok alatt mindkettőnk számára egyértelművé vált, milyen nehezen bírjuk ki a másik nélkül, ami később okozhat majd némi fejfájást… De nem most. Most minden a legnagyobb rendben van.
- Azt hiszem, kissé megizzasztottál az iskolában, fel kéne frissítenem magam. Az ott a fürdőszoba? - mutatok az egyik ajtó felé, ami valamiért felkelti bennem a gyanút, hogy esetleg oda vezethet. Persze, ezt sem úgy képzelem el, hogy egymagamban fogok elszórakozni abban a helyiségben, hanem úgy tervezem, hogy Carlt is viszem magammal… A megismerkedésünkből ítélve, jó móka lesz.

- Ez igaz - értek vele egyet. - Pedig feldobnám a dolgozatjavítással töltött óráidat - nevetek.
Valóban nem lenne kellemes, ha az egyik növendékének néznének, és elkönyvelnék, hogy a tanár úr bizony illegális viszonyt folytat… Nagyon komoly jogi következményei lennének ránézve, hiszen nehéz lenne kimagyarázni az egyértelműt… Mármint az emberi szem számára egyértelműt, ami, mint tudjuk, csak a felszín… A mélyben rejlő dolgokat azonban nem biztos, hogy megértenék. Éppen ezért nem érdemes kockáztatni.
Ahogy magához ölel, ösztönösen hozzábújok, s némileg csalódottan sóhajtok fel, amikor végül elenged, igaz, azon mosolyognom kell, hogy még erre a rövid útra is egyfajta búcsúcsókkal enged el, ami valójában csak arra szolgál, hogy összeszedjem a dolgaimat, amiket jobb lenne, ha nem a takarítók, vagy a portás találna meg a hétvégén. Abból elég komoly baja származna Carlnak, ezt pedig értelemszerűen nem akarom.
Amikor megérkezünk hozzá, ismételten felmerül az a bizonyos téma, amitől mindig kissé kellemetlenül érzem magam, ám ezúttal nem hagyom, hogy a tény, miszerint öregszik, a kedvemet szegje. Nem azért kerestem meg, hogy emiatt keseregjünk, sőt. éppen ellenkezőleg. Vele akarok lenni, a többi teljesen mellékesnek tűnik, főleg ebben a helyzetben.
- Most hogy mondod, mintha egy-két évvel idősebbnek tűnnél - cukkolom. - De így csak még jobban tetszel.
Igaz, már amikor megismertem, akkor sem volt kölyökgólya ábrázata, de most mintha küllemre átlépte volna a harmincat, vagy legalábbis jóval közelebb került volna hozzá, mint amilyenként az elmlékeimben élt még… De az is lehet, hogy csak a képzeletem játszadozik velem.
- Meglesz - biccentek, s valahogy nem kételkedem benne egy pillanatig sem, hogy valóban így lesz. Mintha itt lenne a helyem.
Ez a hely sok szempontból emlékeztet arra, amit oly’ sokáig megosztottunk egymással, s ahogy alaposabban szemügyre veszem a bent sorakozó tárgyakat, be kell látnom, hogy ez nem véletlen, hiszen egyiket-másikat még együtt vásároltuk annak idején. A gondolatra, hogy megőrzött ilyesmiket, önkéntelenül is elmosolyodom. Nekem csak a követőmedál és a Biblia maradt, na, meg pár ruhája és könyve, amit magammal vittem a kvartélyból annak idején, bár ezek egy részét, például a ruhaneműket rövidesen elajándékoztam olyanoknak, akiknek szükségük volt rá. Nem egy leszert katona az ő holmijaiban hagyta el a katonai kórházat, ahol dolgoztam.
Kérdésére megvonom a vállam:
- Hetvennégy éve nem voltam férfival, szerinted mennyire szoktam el tőle? - kérdezem minden rosszallás nélkül, hiszen ez még nem került szóba köztünk.
Én egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, nem arról van szó, hogy apácaéletet akartam volna élni, csak épp senki sem felelt meg nekem igazán azok közül, akiket az utamba sodort az élet… Azt hiszem Carl túlságosan is magasra tette a lécet, nem feltétlen külső, inkább belső elvárások tekintetében. Látom, hogy épp meginni készül az üvegcse tartalmát, ám mielőtt még lehajtaná, mondanom kell neki valamit.
- Ha azzal végeztél, te is jössz, ugye? - pillantok rá a vállam fölött, majd ahogy mondta, benyitok a jobboldali ajtón, egy egyszerű fürdőszobába jutva, benne egy átlagos, ám még így is kényelmesnek tetsző káddal… Bár, rólam beszélünk, nekem minden ilyesmi hatalmasnak tetszik, éppen ezért tartom őket a komfortomnak megfelelőnek.
Megnyitom a forró és a hideg csapot, és egy igen meleg, de azért nem tűzforró elegyet készítek magamnak, s közben körülnézek. Egy szekrényben megtalálom a tiszta törülközőket, amikről beszélt, ki is emelek magamnak egyet, s a szekrény fülére akasztom, hogy ne feledkezzem el róla. Egy idő után elzárom a csapot s bemászok a vízbe, melynek hőfokától kissé meg is borzongok. Kiveszem a hajamból a gumit, félreteszem, s elmerülök, majd a felszínre bukva kezembe veszem a szappant, hogy ténylegesen megfürödjek, ha már elvileg félig-meddig tényleg ezzel az indokkal jöttem ide ahelyett, hogy azonnal rávetettem volna magam Carlra. Azt talán itt is megtehetném… Ez a kád összességében lényegesen nagyobb, mint a dézsa, amin legelőször osztozkodtunk.