Éjt nappallá téve, fáradtságot nem kímélve kutatott. Soha nem érzett kimerültséget, amikor úgy érezte: nyomon van. Bryluen az egyetlen lény, akiért a világot is kiforgatná sarkaiból, és rettenetesen elkeserítette a tény, hogy minden próbálkozása hiábavaló. Döbbenetes, hogy egy ostoba halandó képes így eltűnni a szemei elől, de valamely felsőbb hatalom, egy ellenség kezét feltételezte a dolgok hátterében a szálakat mozgatni. Nem volt könnyű dolga, de minderre fittyet hányva kutatott.
Szemei előtt Bryluen arcocskája lebegett, valahányszor behunyta őket. Álmaiban a lány kacagását messzire vitte a szél, s az ő sötét lelkében halvány fénysugár gyúlt. Megnyugodhatott, hiszen biztonságban tudta a kislányt. Mindez persze csak álom, törékeny világ, melybe menekül magányok éjjeleken. A gyermek arca, mosolya, lágy és csengő babahangja beleégett az elméjébe, hiánya pedig gúzsba köti. A pokol fenekén sem lehet rosszabb, mint az az élet melyet Damerei élni kénytelen.
Cigarettára gyújt, mert bár kezdetektől elítélte a szokást, most mégis a rabja. Kell valami, bármi, akármi ami leköti, ami segít abban, hogy ne őrüljön bele ebbe az egészbe.
Bryluen.
Egy éve nem látta, az emlékei mégis oly fájón tiszták vele kapcsolatban. Egy játszótér felé tart, ahová egy barátja tanácsára látogat el. Mindig is gyűlölte Seattle-t, de ezzel most nem foglalkozik, csak sebes léptekkel közelít célja felé. Egy csapatnyi suhanc állja útját, nem is törődne velük, ha nem éppen egy fiatal lányt állnának körbe, értékeit követelve. Bosszankodva fordítja el a fejét.
„Nem ezért jöttem ide!”
De a keserves jajveszékelés megindítja, és szokásával ellentétben úgy határoz, hogy ez egyszer helyesen cselekszik. Hatalmában áll elkergetni a keselyűket, hát megteszi. Az egyik férfi elé lépve, eltereli a figyelmét a lányról, majd egyetlen szó vagy bármely figyelmeztetés nélkül csattan az ökle a suhanc gyomorszájának magasságában. Görnyedezik, két társa pedig máris sietne a segítségére, de semmi esélyük a tigris reflexeivel szemben.
- Menj! – förmed a riadt lányra, aki még mindig nem moccan. Baljával megragadja a karját, és erősen megszorítja, mielőtt még taszítana rajta egyet. Ha ilyen szerencsétlen nem csoda, hogy minden bajkeverő megtalálja magának. Kitér egy érkező ütés elől, nem is gondolta volna, hogy a balján álló férfi egyáltalán kezet mer rá emelni. – Menj már, te ostoba! – kiáltja el magát dühösen, mielőtt még rávetné magát a hozzá legközelebb álló fiúra. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne váltson alakot, s ne hagyja a benne lakozó tigrist tombolni. Darabokra szaggathatná őket, itt és most, de annak mi haszna lenne? Takarítani a hullákat nem valami kellemes esti program, és ma különben sem ezt tervezte. Ökle kíméletlenül vágódik a földön fekvő arcába, az állkapocscsont fájdalmasan reccsen miközben áldozata eszméletét veszti. Az első fickó még mindig gyomrára szorítja mindkét tenyerét, szemmel láthatóan eszében sincs támadni.
Nem úgy a társa. Damerei indulatai, ezek a fékezhetetlennek tűnő erők akkor csillapodnak csupán, amikor hallja a lány sebesen kopogó lépteit távolodni. Legalább nem hiába szakadt el az inge, az olyasmi mindig is dühítette. Az értelmetlen veszteségek kihozták a sodrából, ennek hátterében valószínűleg hányattatott gyermekkora és az időről időre előforduló nélkülözés állhat. Az egyetlen sértetlen férfira emelte tekintetét, várta, hogy eldöntse: támad vagy elfut. A gyáva pondró ez utóbbit választotta, gondosan ügyelve rá, hogy ellentétes irányba mozogjon, mint előzőleg a bajba jutott nő.
- Máskor a saját kategóriáddal szórakozz, te pöcs. – vetette oda a görnyedt férfinak félvállról, miközben lassú léptekkel elhagyta a sikátort. A legkevésbé sem szokott káromkodni, azonban megfigyelései szerint a megfelelő időben elhelyezett obszcén becézés páratlan hatást kelt. Legnagyobb meglepetésére egyenesen egy nőbe botlott a sarkon, a lánynak pedig szemlátomást fogalma sem volt róla, hogy mi történhetett ott előzőleg. Szerencséje, hogy nem őt találták meg maguknak ezek hárman, és kimaradt a jelenet javából. Csinos, vonzó nő, egyáltalán nem értette, hogy mit keres egy ilyen környéken. De nem ítélkezett, inkább csak tenyerét a lány felkarjára simítva húzta félre, hogy az ájult férfit, kinek szája sarkából szivárgott a vére ne láthassa. Ki tudja mennyire érzékeny a lelke?

Alighanem nincs is jobb dolog, mint amikor az ember néhány napos kimenőt kap a folyamatos edzésekkel töltött hónapok után. Szinte majd kiugrott a bőréből örömében, amikor belegondolt abba, hogy most egy darabig nem kell az idegesítő egyenruhában parádéznia, hanem azt viselhet, amit csak akar. Lehet, hogy ez egy nagyon is nőies hozzáállás volt a részéről, ám úgy érezte, olykor-olykor még ő is megengedheti magának, hogy nőnek érezze magát, ha már egyszer annak született.
Kimondhatatlan izgalommal csomagolt össze magának néhány ruhadarabot, melyeket az első napon egy sporttáskában a vállán vitt haza, Seattle egyik nem túl elegáns negyedébe. Tisztában volt vele, hogy nem éppen a legjobb környéken él, ám úgy gondolta, mivel a szó szoros értelmében alig van otthon, ezt számít a legkevésbé, úgyis meg tudja magát védeni.
Miután kicsomagolt, az egész napot lustálkodással töltötte, mígnem az este folyamán, mikor a sötétség már átvette az uralmat a város felett, a gyomra egy hangos kordulással nem jelezte számára, hogy a kantinban kapott reggelin kívül még nem evett semmit. Így aztán magára kanyarította a kabátját, és a pénztárcájával a belső zsebében nekivágott az utcák sorának, hogy a pár saroknyira lévő éjjalnappali kisboltból hozzon fel magának valamit.
Arra azonban a legkeésbé sem számított, hogy még el sem jut odáig, hogy egyáltalán megpillantsa a bolt bejáratát. Ugyanis, amikor épp a háta mögött akarta hagyni az egyik sarkot, négy, nagyjából ele egyidős - már ami a teste korát illeti - suhancnak tetsző alak állta útját.
- Add ide a pénzedet, kislány! - követelte az egyikük, miközben egy másik egy pillangókés pengéjét pattintotta ki az orra előtt, mintegy jelezve, hogy bármire képesek a céljuk elérése érdekében, ha úgy tartja kedvük, akár még meg is ölik.
- Nincs pénzem - hazudta a tőle telhető legnagyobb nyugalommal, s tetetett őszinteséggel, miközben az agya már arra törekedett, hogy felmérje a helyzetét, és terveket készítsen a menekülésre, vagy éppen az esetleges védekezésre. A folyamat végén, amely alig néhány másodpercig tarthatott, némi csalódással vette tudomásul, hogy a jelenlegi képzettségi szintjéhez képest túlságosan is sokan vannak. Két emberrel szemben könnyűszerrel megvédte volna magát... Na, de néggyel? Ez még az ő számára is komoly falatnak tűnt. Mintha az egyikük észrevette volna a rajta halványan eluralkodó bizonytalanságot, megragadta a csuklóját, és annál fogva rántotta oda magához:
- Majd mi azt eldöntjük, picinyem - jelentette ki egy önelégült vigyor kíséretében, majd éppen, amikor az egyikük megpróbálta belemártani a kését, egy alak tűnt fel a sikátor bejáratánál, ahová a támadói voltak olyan "kedvesek", hogy időközben beterelték. Az ezt követő eseményekből vajmi keveset fogott fel az elméje, egyedül azt tudta, hogy a férfi szorítása eltűnt a csuklójáról, és egy számára ismeretlen hang arra utasította, hogy meneküljön... Ő azonban annyira le volt döbbenve, hogy egy lépést sem volt képes megtenni mindaddig, mígnem az ragadja meg a karját és taszítja el jó messzire. Csak a jó egyensúlyérzékének, és a sok gyakorlásnak köszönhette, hogy nem vágódott el a mocskos betonon. Amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett kereket oldani, s csak akkor nyugodott meg, amikor az ismeretlenekből származó hangok eltűntek a távolban... ami valójában nem is volt annyira távoli, pusztán a sikátor túlsó vége. Akkor és ott valahogy képtelen volt továbbmenni. Mintha csak gyökeret vert volna a lába.
Így azonban szinte semmi meglepő nem volt abban, hogy pár perccel később, az, aki a segítségére sietett, ismételten felbukkant a közelében. Eleinte nem volt egyedül, révén az egyik támadóval dulakodott, aki, mit ad isten, tőle nem messze esett össze.
A rajta segítő férfi érintése, meglepő módon, ezúttal egyáltalán nem volt tolakodó, vagy erőszakos, sokkal inkább egyfajta óvást lehetett érezni benne, mintha csak meg akarná óvni a szeme elé táruló látványtól, s ezért húzná félre. Ez a reakció pedig bizonyos értelemben teljesen váratlanul érte. Nem hitte volna, hogy a megmentője ilyenekre is gondol majd, ahelyett, hogy csak úgy, se szó, se beszéd magára hagyta volna. Hiszen ezt is megtehette volna, nem igaz? Korántsem lett volna benne semmi újszerű a számára. Így azonban egészen más volt a helyzet. Míg figyelte, ahogyan a megtámadott, most már eszméletlen férfi szájából némi vér kezdett szivárogni, akaratlanul is arra gondolt, vajon él-e még, majd rögtön elterelte a gondolatait erről a kérdésről. Számít ez valamit? Az a fontos, hogy életben van, jelen pillanatban csak ez számít. Kissé rossz fényt vetett volna rá, ha a felettesei már csak a halálhíréről értesültek volna, amelyet néhány elborult elméjű csavargó okozott. Ennél nagyobb szégyent el sem tudott volna képzelni magának, pedig a kiképzése során rengeteg megaláztatás érte már a vadászok között, ennek ellenére, kétségkívül ez vitte volna a prímet. Hálát adhat az égnek, hogy nem így történt.
Így hát hagyta, hogy a férfi kivezesse a sikátorból, s amint egy utcai lámpa fénykörébe értek, végre lehetősége nyílt szemrevételezni a rajta segítő ismeretlen arcát... S szinte abban a pillanatban el is akadt a lélegzete. Az szinte azonnal feltűnt neki, hogy egy kimondottan jóképű férfiról van szó - akiért alighanem bomlanak a nők -, ám nem ez volt, az, ami igazán felkeltette a figyelmét. Volt a kisugárzásában valami megfoghatatlan, ami rögtön arra sarkallta, hogy valamilyen úton-módon, de megpróbálja megismerni, már, amennyiben ez lehetséges. A pillantása akaratlanul is továbbsuhant a férfi alakján, és azonnal észrevette az ingen végigfutó szakadást.
- Sajnálom - szólalt meg halkan, igaz, nem kimondottan az inget sajnálta - ami ránézésre egyébként sem lehetett egy nagyon drága darab, szerencsére -, hanem sokkal inkább azt, hogy egy ismeretlennek rá kellett vesztegetnie a minden bizonnyal értékes idejét, mert a képzése során még nem jutott el odáig, hogy ekkora emberszámmal szemben képes legyen magát megvédeni. Ilyenkor nehezen tudta elhinni, hogy már közel tizenöt éve szolgál - avagy jobban mondva, még csak tanul - a vadászok Szervezeténél.
- Köszönöm - tette hozzá néhány másodperccel később, és némileg zavartan fordította el a pillantását a másikról, hiszen olyan sokáig szemlélte, hogy azt már talán zaklatásnak is lehetne nevezni. Ugyanakkor, még a férfi sem engedte el az ő karját, na, nem mintha ez zavarta volna, hiszen a korábbi tapasztalatokból ítélve azt feltételezte, hogy a megmentője nem akart neki ártani. Bízott benne, hogy ez így is marad.