A z Újvilág, a Lehetőségek hazája, az Ígéret földje. Amerikát sokféle néven emlegették már. Mi is nagy reményekkel indultunk neki a hosszú hajóútnak és hagytuk magunk mögött Itáliát és a fölötte tornyosuló fellegeket, melyet Mussolini és fasiszta, diktatórikus elvei jelentettek Olaszországra és annak minden lakójára. Abban reménykedtünk, hogy az Egyesült Államok, ez az alig 200 éves fiatal ország megadja az a szabadságot, amire vágyunk és békében élhetünk a halandók mellett. Azonban azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ettől jóval többet kapok majd tőle... életemben először itt találkoztam angyallal. Bár már azelőtt is találkoztam a keresztény hittel, sosem foglalkoztam vele igaz hívőként. Nekem már megvolt a magam vallása és isteneim, egy hit amibe mondhatni beleszülettem. Éppen ezért meg sem fordult a fejemben, hogy át kéne térnem és Jézus kedvéért sutba dobni Odint és a többieket. Arra keressenek más balekot a Jehovások.

Nálunk ugyanis nincsenek angyalok és a démonok sem léteznek, legalábbis abban a formában ahogy a kereszténység ábrázolja őket. Purgatórium vagy Mennyország sem létezik - bár a Valhallát szorosan véve lehet akként értelmezni azonban oda csak a hősi halált halt férfiak léphetnek be melyeket a valkűrök kísérik új otthonukba -, ellenben az alvilág, Helheim igen; itt Loki lánya, Hél uralkodik. Szóval visszatérve az angyalra, még akkori életemben nem találkoztam se velük, se a démonokkal és eltérő vallási nézeteim, hitem okán nem is hittem benne hogy valóban léteznének. Aztán mégis a Sors vagy Odin tudja ki az utamba sodort egyet. Egyszer csak megéreztem az illatát az egyik esti sétám alkalmával. Méz és napfény illata volt, s ha valaminek nem tudok ellenállni, akkor az ha valakiknek napfény illata van. Eddig egyetlen emberrel találkoztam, egy kiválasztottal akinek ilyen volt az illata és oly csábító volt a vére, hogy nem bírtam megállni és szárazra szívtam.


Az ismerős emlékek agyamba tódulnak és a szag forrásának nyomába szegődöm. Hamarosan meg is találom a lányt, aki ennyi erővel táblát is akaszthatna a nyakába, hogy kapják el. Annyira őrjítően vonz az illata, hogy alig bírom türtőztetni magam; bár az is lehet, hogy valójában nem is akarom. Rég volt, hogy utoljára ettem és most úgy érzem a gyomrom korog. Muszáj ennem valakiből és ez a sötétben, egyedül kóborló lány pont megfelelőnek találtatik részemről. Hirtelen termek előtte, szinte a semmiből pedig korábban a háta mögött jöttem és szinte követtem messzebbről. Vámpírként jó ahhoz a látásom, hogy kellő követési távolságot hagyjak neki ezzel is hamis biztonságérzetbe ringatva őt.


- Szép jó estét angyalom! Hová-hová ilyen sietősen? Ugye nem gond, ha elkísérem egy darabon? - Érdeklődöm. Nem tehetek róla, de muszáj megnyalnom a szám szélét, mert a közelsége oly ínycsiklandozóvá teszi, hogy nem bírok ellenállni a bennem rejlő bestia késztetésének. Nem veszem a fáradtságot, hogy köntörfalazzak - csak amennyire feltétlenül muszáj -, kihalt az út és közel s távol egyetlen ember sem látni. Ha most megragadnám és a közeli bokorba hurcolnám senkinek sem tűnne fel. Igazából eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne ha tényleg megtenném amit már elméletben rég levezettem... de aztán jobb ötletem támad, amúgy is szeretném kiélvezni a vacsorámat, mielőtt megszabadítom az emlékeitől az étkezésem végeztével.


Egész közel hajolok a lányhoz, mintha meg akarnám csókolni; ám ehelyett csak bemutatkozom, ezzel is adva alá a lovat.
- Erik vagyok, és te? Tartozik ezekhez a mellbevágóan hosszú combokhoz egy név is, szépségem? - Kérdem, bár amilyen döbbent vagy inkább pofátlanságom miatt elképedt fejet vág jelenleg; sanszos hogy választ ne ma várjak tőle, mert a porból épp az állát próbálja felszedni... már, ha megtalálja. Nem tehetek róla, de szeretem tudni az áldozataim... akarom mondani a vacsora partnereim neveit. Más az áldozatai fehérneműit gyűjti, én meg a neveket. Valamennyit megjegyzem, a hozzájuk tartozó kinézettel és jellemmel egyetemben; ki tudja később mire nem lesz jó.

N em szabad itt lennie, a Földön, kóborolva, még csak tanonc, még csak angyal tanonc, de mégis muszáj, muszáj itt lennie, hiányzik. Hiányzik ahogy mezítláb szeli a pázsitot, ahogy tüdeje megtelik levegővel, ahogy az eső áztatja a bőrét. Nem szabadna itt lennie, a mentora megtiltotta, még túl könnyen csábítható, és ő mégis itt van, mint egy bakfis szökött meg a mennyekből. Nem tudja mégis mi volt az a tett amivel kiérdemelte azt, hogy itt legyen, hogy szárnyakat és glóriát érdemel. Talán Isten látta küzdelmét, ahogy harcol a démonnal, aki áhítozott a lelkére, kárhozatba akarta dönti. Hosszú évek óta kísértette őt, de nem gyorsan csapott le, mint a vipera, óh, nem hova gondolsz, ez a Pokollény ravasz és okos volt. Tudta ki az akire rá kell szállnia, talán viccesnek találta, hogy valaki egy zárdában él, s talán érezte azt hogy nem feltétlenül önmagától hitt a keresztény vallásban, sokkal inkább voltak az érzései kötelességből, muszájból, mert egyszerűen ezt várták el tőle, így ezt is tette. Hosszú történet, sokan tán meg sem értették volna, elkezdték volna gyűlölni a szüleiket, féltékenyen tekintettek volna rájuk, tán még ki is zárták volna az életükből, de Samantha képtelen volt erre... Elgondolkodva ízlelgeti a nevét, a nevét ami már nem az övé, hiszen eltűnt a világban, semmisé vált, akár csak a teste, meghalt, abban a pillanatban amikor elütötte az a lovas kocsi menekülés közben. Hát nem vicces? Az életedért futsz, meg azért, hogy ne kaparintsa meg a lelked a pokol, aztán bumm, hirtelen elüt valami és te meghalsz, de valójában nem is vagy tudatában csak mikor már egy glória ragyog a fejeden és szárnyaid lettek. Sosem tudta miért is gondolta úgy a teremtő, hogy megérdemli, hogy angyal válhasson belőle. Talán a harca a gonosszal, az, hogy bármennyire is kapargatta a tudatát, bármilyen mélyre próbálta ásni bűntől retkes körmeit, bármennyire próbálta elhinteni elméjében a kétség magját, nem járt sikerrel.
Ahogy bandukol a sötét, kihalt parkban, cipője hangját elnyeli a pázsit, majd hirtelen ötlettől vezérelve lekapja lábairól, pántjait ujjai közé veszi, másik kezével bele csippent a ruha vékony anyagába, ősz lévén, ha látná bárki, gyanakodhatna rá, hogy valami nem egészen stimmel, de így, nincs rá esély.

Egészen addig míg meg nem érzi, hogy valaki követi, tisztes távolságból, majd megnyugszik, mert úgy érzi, az illető lelépett, talán megunta és inkább irányt változtatott. Ebbe az ábrándba ringatja magát, míg elé nem kerül a magas, nagyon magas, szőke fickó. Beleszippantva a levegőbe érzi, hogy nem halandó, sokkal inkább vámpír az illető, hát ez fantasztikus. Össze húzott szemekkel méregeti őt, felpillantva rá, hideg futkos a hátán ahogyan megnyalja az ajkát, mintha egyszerűen már érezné a vére ízét a szájában. Kisapám abból aztán nem eszel! Nem tudja, hogy vajon ez most egy becézés a részéről, vagy valóban érzi mi ő, érezheti, jajj el kell menekülnie innen azonnal, így is nagy bajban van, tilosban sétál, a földön, ahol nem szabad lennie, minek jött le?
-Na jó!- fordul meg a tengelye körül mérgesen vele szemben megállva, már épp böködni kezdené mellkasát a mutatóujjával, mikor rádöbben, ez szintén tilos, így gyorsan vissza húzza.

-Szóval először is ne használjon olyan szavakat, amik arra utalnak, az övé vagyok, mert nincs így, másodszor meg semmi köze hozzá, az ég világon semmi, és utoljára pedig, de baj, hagyjon magamra, tudok vigyázni magamra.- böki ki fölöttébb szemtelen, pimasz hangon, ahogy újra elindul, mikor meghallja a vámpír fejében tomboló gondolatokat, elvörösödik, mérgesen fújja ki levegőt a tüdejéből, nem mintha szüksége lenne rá... már halott. Arcpirító gondolatai megállásra késztetik, újfent szembe fordul vele, íriszei tüzesen szikráznak, ahogy a másik jégkék lélektükreibe fúródnak.
-Nem tanította meg senki sem, hogy nem illik így bánni egy hölggyel, és a miheztartás végett, csak hogy tudja, esélye sem lenne rá bármit is tennie mert egy másik galaxisba röpíteném, világos?- teszi csípőre a hatás kedvéért apró tenyereit, de a másik mintha mulatna rajta, majd add ő neki és nem fog úgy vigyorodni, mint a vadalma.
Mikor közel hajol hozzá nyel egy hatalmasat, érzi hideg, ám annál perzselőbb leheletét bársonyos bőrén, megpróbál hátrálni, de egy tölgy vaskos törzse megakadályozza benne.
-Kit érdekel a neve, mert engem aztán nem! És ó... Igen van, még hozzá: Semmiközödhozzá,- majd lehunyja szemeit és gondoskodik róla, hogy a feje felett lévő vaskos ág a fejére essen, nyilván nem lesz nagyon baja vámpír létére, de fogja fel, hogy ő nem bajba jutott hölgy, akit megerőszakolhat. Míg a faággal foglalatoskodik, ő újra elindul, hogy faképnél hagyja.