Rejtelmes homályba burkolt, éjfekete márvánnyal borított folyosón haladt végig. Léptei szinte alig vertek visszhangot. Nem látott senkit mégis érezte azt, hogy tudják, hogy itt van. A csukott ajtók alatt átszüremkedő vörös, arany olykor ciánzöld fény mellett a félelem jellegzetesen füstös aromája párolgott ki. Vérszínben ázalgó gyertyalángok egymás után lobbantak fel mindig előtte legalább két méterre, így megvilágítva előtte az utat. Természetesen nem mintha szüksége lett volna efféle díszkivilágításra ahhoz, hogy lásson, hiszen oly sok évezrede élt már itt, hogy vaktában is képes lenne hálóterméhez eljutni.
Az itt eltöltött időt, ő azonban koránt sem büntetésként fogta fel. Sokkal inkább úgy érezte, mintha az Úr megajándékozta volna őt azért, mert kiállt azért, amiben hitt. Míg egykor mellette csupán egy arkangyal volt a sok közül, egy robot, akinek mindent feltétel nélkül teljesítenie kellett, most már ő szabja meg a játékszabályokat. Most már ő az, aki Gyermekeinek parancsol, akinek feltétel nélkül engedelmeskednek. Ő az, aki a világot uralni fogja. Démonai száma napról napra sokszorozódik, miközben Atyja és Michael fivére hamarosan elveszítik a harcot. A halandók mindig is gyarlóak voltak, lelkük bűnre szomjazott és a világ előrehaladtával, csak még inkább kapzsivá, iriggyé, haragosakká, büszkékké és hedonistákká váltak. Bármire képesek voltak azért, hogy a céljaikat elérjék, akár a lelkük árán is. Ostoba primitív lények voltak, akik csakis a mának éltek.
Gondolataiból egy kivágódó ajtó szakította ki és terelte vissza a jelenbe. A kiröppenő apró termetű nő az úgynevezett belső körének egyik tagja volt. Halkan elmormolt orra alatt egy „Uram” üdvözlést, miközben derékból olyan mélyen meghajolt előtte, hogy hosszú éjfekete színű tincsei a márványpadlót súrolták, úgy ahogyan azt el is várta. Semmit sem gyűlölt jobban annál, mint ha valaki nem tisztelte őt, noha szerencsére erre nem sűrűn akadt példa, hiszen azok börtönökben, kínzókamrákban voltak. Rezidenciája környékén pedig csakis a Lordok, leghűségesebb szolgái valamint ágyasai tartózkodhattak. Senki más. Nem kívánt a jelentéktelenekkel foglalkozni, szánalmasabbnál szánalmasabb démonfattyakat kerülgetni.
Meglehetősen örült annak, hogy senki nem állt az útjába és nem fárasztották felesleges dicshumuszokkal, így hálóterméig nyugodtan jutott el, melynek súlyos kétszárnyú ajtaját telekinetikus erejével tárt szélesre maga előtt. Mikor ismét bezárult mögötte az ajtó, feszes léptekkel megindult bárpultja felé. Csúcsminőségű italok, a legnagyobb bárokat megszégyenítő különlegességek sorakoztak katonás sorrendben egymás mellett. Mivel mindegyik a kedvencei közé tartozott nem figyelt különösebben arra, hogy mit vesz le, csupán megragadta a nyakát, szabad karjával egy whiskys poharat melybe töltött magának egy duplát az aranyló italból.
Hangos, sürgető kopogás szakította félbe mozdulatsorát. Vonásain egy sötét árny suhant végig, azonban ezúttal nem tett úgy, mintha meg sem hallotta volna, helyette gondolatának erejével ismét szélesre tárta az ajtót. Jeges íriszei egy ismerős arcon állapodtak meg, aki amint meglátta Lucifert nyomban leszegte a fejét és beljebb lépett.
- Köszönöm, hogy időt szán rám Uram. El sem tudja képzel, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy…
- A lényeget. – vágott közbe mielőtt még túlságosan hosszúra nyúltak volna a nyálas, behízelgő mondatok. Whiskys poharat ajkaihoz emelte, majd kortyolt egyet belőle, miközben tekintetét végig a nőn tartotta. Magas, nádszálvékony alkatával és derekéig érő hosszú vörös hajával, fekete csipkeruhával egy tökéletes démonnő benyomását keltette. Csípője és ingerlően kereklő keblei pedig éppen olyannyira domborodtak, amennyire annak kellett. Tisztában volt azzal, hogy nem ez volt a nő eredeti alakja, hiszen a szépségért adta el a lelkét majd’ hétszáz esztendeje és miután ezt megkapta, töretlenül szolgálta Lucifer bármilyen igényét. Szó szerint.
- Bocsásson meg Uram. A tudomásomra jutott, hogy a felesége… eltűnt. Valaki segített neki megszökni, ő pedig elment. Nemrégiben, de azonnal jöttem, amint megtudtam, hogy hazatért Mester…
Feszült csend telepedett a szobára. A nő mindeddig nem merte felemelni tekintetét, most azonban mivel nem kapott választ, nem tombolt pusztítóan, de még csak ki sem vágta hálóterméből a rossz hír hozóját, megkísérelte zöldellő íriszeit Luciferre emelni, akinek állkapcsa megfeszült, ujjai pedig olyan erővel szorultak rá a pohárra, hogy annak üvege szilánkokra robbant tenyerében. Egy szívdobbanásnyi ideig nem tudta eldönteni, hogy a nő arcát zúzza-e porrá a kőkemény márványfalon, vagy ordítson tomboló dühében. Egyrészt azért, mert Hitvese megszökött előle, pedig ő tudomására hozta, ha megpróbálja annak nagyon csúnya következményei lesznek. Másrészt pedig azért mert elárulták őt. Kegyes volt mindkettőjükhöz, hiszen feleségének nem kellett a Tortúra szenvedéseit kiállnia, mindent megkapott, amit csak kívánt, szolgáját pedig démonná emeltette véget vetve a szenvedéseinek. Ennyire voltak hát hálásak nekik. Jellemző volt azokra, akik egykoron halandók voltak. Éppen ezért gyűlölte őket annyira.
Olyan harag mételyezte belülről, melytől rezidenciájának falai beleremegtek, a tágas helyiségben lévő üvegek szétrobbantak, a falon függő gyertyák pedig olyan hevesen kezdtek táncolni, akár ha jeges szél hajtaná őket. Íriszei vérvörösen izzani kezdtek miközben egy lépést tett Nemesis felé. A démonnő nem hátrált el tőle, tekintetét szilárdan az Urán tartotta, azonban rettegésének oszlásbűze úgy csavarta Lucifer orrát, hogy másnak biztosan felfordult volna a gyomra. Ujjait egy villámgyors mozdulattal a nő vékony hattyúnyaka köré fonta, majd úgy rántotta magához testét, majd felemelte kicsit nyakánál fogva, hogy orrhegyük összeérjen.
- Azonnal derítsd ki nekem, hogy kik segítettek neki. A Lordjával együtt legyenek a Tanács teremben, mire visszaérek. Ha kell, az egész átkozott poklot mozgósítsd az én utasításomra! Megértetted? –szűrte ki fogai között démonivá torzult hangon, miközben ujjain addig szorított, míg a fájdalom és a nyaktörés határmezsgyéjén nem volt a szolgája. Állkapcsa megfeszült, melyen ütemesen rángani kezdett egy ideg, végül pedig hirtelen elengedte karját és bíborvörös füstből font alakot öltve egyenesen a halandók világába teleportálta magát.
Nem volt ostoba, tudta hol kell először Hitvesét keresnie, hiszen a lelkébe látott. Ismerte legmélyebb vágyait és azt, mennyire gyűlöl lent lenni a Pokolban, mikor ő világ életében az Úrhoz kívánt tartozni. Kristálytiszta galamb lelke szabadságra vágyott, nem pedig rabláncra és kínra, melyet a Pokol ura adhatott neki. Az egyetlen probléma mindezzel csak az volt, hogy Lucifert ezt a legkevésbé sem hatotta meg. Mint a legtisztább gyöngyszem, akik a halandók világában létezhet csakis az Ő tulajdona lehetett. Csakis Ő birtokolhatta, nem engedhette azt, hogy Atyja aki letaszította őt, egy ilyen angyal legyen a tulajdonában. Lelkének fényére igényt tartott, hiszen az övé már réges-rég bűntől mocskos volt. Lelke féregrágta és lelkes váladéktól bűzlött, éppen ezért vonzotta a tisztaság, és ekképp a nő is.
Hitvesétől néhány méterre öltött alakot egy fának döntve vállát. Lángoló tekintetén és dühmaszkká torzult vonásain erővel próbált enyhíteni, ami igen csak erőt próbáló feladatnak bizonyult mikor olyan haragos volt, hogy legszívesebben mindenkit meggyilkolt volna száz kilométeres sugárban.
- Nem vagyok boldog. – szólalt meg végül még mindig érdes hangon, végül pedig jobbra - balra döntve fejét kiropogtatta nyakát, hogy csökkentse a feszültséget testében. – Te tényleg azt gondoltad, hogy messzire juthatsz? Hogy nem fogok rád találni? Hogy nem szerzek tudomást arról, hogy elhagytad a helyedet, amint ezt megteszed? – megcsóválta kicsit a fejét, majd állkapcsát megfeszítve vezetette végig rajta tekintetét. Káprázatosan gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú csokoládészínű, göndör fürtjei csaknem hátközépig értek neki, hatalmasra tágult rémületet tükröző őzbarna szemei pedig egy pillanat töredéke alatt képes volt kiverni agyában a biztosítékot. Jobban mondva képes lett volna, ha nem lett volna ennyire dühös. A jeges szél belekapott hosszú barackszínű ruhájába és fürtjeibe melytől úgy nézett ki, akár egy jelenés. Sosem látott nála gyönyörűbb nőt, pedig milliárdnyival volt már dolga. Ágyasai jöttek-mentek, azonban kevesen maradtak állandók közülük. Hitveséül pedig csupán egyetlen nőt emelt. Egyet… azonban ő is elárulta.
Lassan elrugaszkodott a fa vaskos törzsétől, majd feszes léptekkel a nő felé indult. Mielőtt még az bármilyen menekülési kísérletet is tehetett volna, hirtelen elkapta karját és olyan erővel szorította meg, melytől a nő karja három árnyalatnyival vörösebb, Lucifer karján pedig háromszorosra duzzadtak az erek.
- Meg ne próbálj menekülni! – mordult rá a nőre, végül pedig semmi jót nem ígérő, vészjósoló félmosolyra görbült szája széle. – Lásd, mennyire kegyes vagyok hozzád Kedvesem, ezúttal hajlandó leszek eltekinteni ettől a kis… balesettől, ha elárulsz nekem egy nevet. Ki volt az, aki segített neked? - tette fel a kérdést erőltetett nyugalommal. Persze a választ könnyedén kideríthette volna, ha erőcsápjaival behatol a nő agyába és kiolvassa a gondolatait, de annak nem lett volna meg a szépsége. Azt akarta, hogy ő adja fel bűntársát és ezáltal vezekeljen tettéért, ugyanis az biztos, hogy Hitvese páholyból fogja végignézni azt, ahogyan megkínoztatja és kínzókamrákba veti az árulót. Nála nincs második esély, nincs bocsánat. Ha valaki eljátssza egyébként is ingatag bizalmát, az csakis rosszra számíthatott eztán…

Volt olyan botor lélek, ki képes volt elhinni, hogy megszökhet előle? Az Első Bukott elől, aki milliárdnyi démon felett rendelkezett és uralt? Akik minden óhaját epekedve várták, hogy az Uruk kedvében járhassanak? Tévedés. Ő mindenki felett állt. Nem akadt olyan zúg a világon, ahol ne találna rá valakire. Nem volt oly erős mágia, mely távol tarthatná őt attól, akit maga előtt akart tudni. Egy csipetnyi boldogság, ostoba illúzió volt mindez, ám nem a valóság. Az kegyetlenebb és kínzóbb volt ennél, hiszen aki reményt kapott még gyötrőbben égette belülről, mikor rádöbbent reménytelenségére. Hitvese pedig éppen ezek fájdalmakat élte jelenleg át. Vénáiba, csontjaiba, sejtjeibe ivódott fájdalma, mikor meghallotta az Ő hangját. De hisz mire számított? Hogy ötven évnyi raboskodása után, csak úgy kisétálhat a Pokol kapuján? Hogy úgy engedi őt el, mintha sosem lett volna az övé? Mindennél kínzóbban vágyott rá. Tulajdonának fényére pedig betegesen szüksége volt, akit soha nem fog elengedni maga mellől. Ha kell ezernyi láncra veri őt, démonok századit rendeli mellé, hogy figyeljék minden lépését, hogy esélye se legyen többé efféle meggondolatlanságot elkövetni. Elhagyni őt és elmenekülni előle, mikor éppen Ő maga volt az, aki mellett leginkább biztonságban lehetett. Bosszúállók hada találhatott volna rá a nőre, és mivel Lucifer jele kitéphetetlenül bőrébe és lelkébe volt vájva, fáklyaként jelzett, egy tört másodperc alatt a legnagyobb és legdrágább prédául szolgálhatott volna. Nem fogja hagyni, hogy a Tulajdonával zsarolják őt. Hogy orránál fogva vezessék, akárcsak valami szánalmas zöldfülűt. Mégis hogyan képzelhette a nő, hogy hangyányi esélyt is ad arra, hogy ostobát csináljanak belőle?
A düh maró, féktelen lángjai perzselték belülről, azonban vonásain egyelőre nem mutatkozott mindez meg. A megtévesztés mestere volt, noha a helyzet egyértelműen okot szolgáltatott arra, hogy magára erőltetett nyugalmat kétségbe vonják. Íriszei fagyos jégcsapként fúródtak a nő étcsokoládé színű lélektükreibe, melyek rejtekében fájdalomkönnyek reszkettek. Természetesen e kátrányos lelkére mért csapás hatástalan volt. Nem hatották meg efféle női praktikák, még akkor sem, ha mindez nem azért szolgált, hogy Urának lelkére hasson.  Hitvesen nem tartozott azok közé, akiknek szánalomra méltó eszközökhöz folyamodtak, hogy enyhítsék a büntetést. A büntetést, ami semmiképpen nem fog elmaradni. A fokozata azonban egyedül csakis a nőtől függött. Feltett kérdésére egyszerű lett volna a válasz. Egyetlen névvel kimenekíthette volna magát ebből a feszített helyzetből, azonban nagyon is jól ismerte őt, és mielőtt még Ő szóra nyitotta volna buján ívelt, barackszínű ajkait, már tudta, hogy a nem fog magán így segíteni. Nem áldozna fel senkit azért, hogy magát mentse és éppen e tisztaság volt az, ami még inkább Luciferhez kötötte. Az Első Bukott angyali énje sóváran vágyott Hitvesének kristálytiszta lelkére, míg a démoni eszét vesztve erőszakkal birtokolna volna testét. A Pokolban, minden egyes démon tisztában volt a ténnyel, ha bárki a közelébe megy, Luciferrel pusztító haragjával néz szembe. Legtöbben még rá tekinteni sem mertek, nehogy bajba kerüljenek miatta. Csupán néhány szolgáló volt az, aki a közelébe juthatott és talán nem rettegett volna minden pillanatban mellette. Ezek közül pedig csak egyetlen egy akadt, aki talán a bátorságot is vette volna ahhoz, hogy szökési kísérletében segédkezzen.
- Meglepetés erejével hatott volna, ha másként teszel, Kevesem. Ha képes lettél volna bocsánatomért esedezni ilyen lázadás után. – hangja pengeként hasította végig a közöttük feszülő, feszültségtől terhes levegőt. Bátorsága szinte már-már elismerést csiholt ki Luciferből. Nem sokan lettek volna képesek ily bátran a szemeibe nézni és azokat a szavakat elmondani, amik minden bizonnyal még tovább szítják a benne lévő indulatlángokat.
Vasmarokkal tartott felkarjába tovább mélyedtek hosszú ujjai, s ekképpen rántotta őt még közelebb magához, hogy orrhegyük immáron teljesen összeért. Engedett a benne lévő dühnek, hogy most már vonásaira is kiütközzön. Ajkai megmerevedtek, állkapcsát pedig összeszorította haragjában, melytől arcélei még erőteljesebben rajzolódtak ki.
- Tehát képes vagy, hazudni is nekem. Nekem! Felfogod te ezt Kedvesem? Igazán átgondoltad, hogy pont velem kéne-e dacolnod? A hatalmam végtelen és ott csapok le mindig, ahol legjobban fáj. Te talán nem mondasz nekem semmit. Nem árulod el, hogy ki segédkezett neked. De vajon más pokollény is ezt tenné? Nem nyújtanák nekem ezüst tálcán? – megcsóválta fejét, miközben jeges íriszei a nő reszkető alsó ajkára tévedtek, melyet legszívesebben menten véresre harapott volna. Imádta buja kis hússzirmait, főként mikor férfiassága körül csúszkált, hogy Ura igényeit kielégítse. Azonban most fontosabb teendői voltak, mintsem a nőt letámadja.
Mielőtt még Hitvese replikát fogalmazhatott volna iménti szavaira, vérvörös füstté lényegülve elillant a helyszínről vele. Néhány tized másodpercet követően ismét territóriumának folyosóján bukkant fel. Immáron nem találta üresnek az éjszínű, márványból készült hosszú helyiséget. Több démon téblábolt nem messze rezidenciájától, azonban mikor megpillantották Hitvesét hurcoló Lucifert rémülten hajoltak meg derékból előtte.
Egyelőre nem szólt senkihez. Hangtalanul, mardosó dühtől elborultan húzta erősen maga után a szökött kis virágszálat, azonban ahelyett, hogy ismét a szobája felé vette volna az irányt, Trónterme felé indult. Mielőtt az súlyos kétszárnyú ajtóhoz ért volna, telekinetikus képességét bevetve szélesre tárta párosuk előtt azt, hogy szabadon léphessen be csarnokába. A termet rejtelmes homály burkolta mindeddig, ugyanis amint a Pokol Ura belépett vérvörös lángok lobbantak fel végig a fal mentén. E hely sem volt különb rezidenciájának látványától. Fekete és sötétszürke márvánnyal kirakott falak és padló, a rajtuk függő rubin színben lobogó fáklyák és a bejárattal szemben elhelyezett hatalmas trón semmi jó ígérettel nem kecsegtetett. Természetesen pontosan e célból is készült. Itt kérhettek tőle meghallgatást azok a démonok, akiknek információi értékesek voltak. Ha másért került ide valaki, az a legnagyobb szenvedést jósolhatta magának. Lázadók, felgyútók, akik túl messzire mentek, és többre értékelték önön jelentőségüket, mint amik valójában voltak. Kevesen akadtak, akik vették a bátorságot erre a merész lépésre, azonban még így is többen voltak, mint amennyit megengedhetett volna magának egy Uralkodó.
Mögöttük az ajtó hangosan vágódott be, mellyel nem törődött. Elengedte Hitvese véraláfutásossá szorongatott porcelánfehér karjait, hiszen innen már úgysem menekülhet el előle. Végül pedig ismét szólásra nyitotta ajkait.
- Akkor újra felteszem a kérdést Kedvesem. Utolsó esélyt kapsz arra, hogy enyhíts a büntetéseden. Ki volt az, aki segített megszökni innen? – kérdés minden egyes szava ágyúként dörrent az üres teremben. – Figyelmeztetlek. A türelmem nem végtelen és ha ismét olyan választ adsz, ami nem tetszik nekem, még fájdalmasabb lesz a büntetése segítődnek. Ha nem beszélsz azt feltételezem, hogy meg sem próbálod jóvá tenni, amit irányomban elkövettél. A lázadás semmilyen formáját nem tűröm senkitől. Még tőled sem. Tehát egyetlen nevet kérek csupán, aztán elengedlek büntetés nélkül.
Jegyzi meg utoljára, noha tisztában volt vele, hogy ezúttal sem kapja meg kérdésére a választ. Ám ezt nem tartotta súlyos gondnak, hiszen a folyosón megannyi démon, bizonyára azért volt ott, mert már mindenki tudta az illető nevét, és csakis arra vártak, hogy Uruk kedvében járva elárulhassák neki. Hisz tudták: A legkifizetődőbb a Gonosz kedvében járni.

Vár, akárha lenne türelme rá. Vár, mintha a világ összes ideje az övé lenne. Így is van. A türelem azonban nem tartozik erősségei közé, főként abban az esetben, ha vallatásról van szó. Vágyik azért, hogy fájdalmat oszthasson, hogy fagyosan villanó íriszei sóváran tapadjanak elbukott gyermekének gyötrelemtől vonagló testére. Ujjai oly erősen marnak a hatalmas vastrónus kígyófej karfáján, hogy végei egészen kifehérednek belé. Ha nem Hitveséről volna szó, nem várna többet, rögvest utasításba adná Mészárosának, hogy végezze ki a hitvány árulót, ki parancsát semmisnek vette. Az Ő parancsát, kinek létét köszönheti. Ki kiemelte rothadó lelkét a kínzókamrák mélyéről. Ki jólétet biztosított számára a halál után is. Mégis elárulta, melyet kegyetlenül megfog torolni. A lázadás legapróbb csíráját tőből szakítja ki, másként nem volna képes milliónyi démon felett uralkodni. Parancsai sérthetetlenek, megtagadásuk a legkínzóbb vég ígéret hozza magával. A szuka pedig nem csupán megtette ezt, ám képes lett volna legbecsesebb, legértékesebb személyétől megfosztani! Attól a személytől, kit még az átkozott teremtettjeitől is óv. Fényétől a fekélyes sötétségben. Nagyobb árulásnak a nyílt lázadás lenne tulajdonítható. Nem egy nőt lát az előtte térdeplőben, nem egy törékeny teremtményt, kinek újabb esély adható botlásáért, így hát reszkető teste semmiféle irgalmat, szánalmat nem ébreszt Urában, a Pokol leghatalmasabb Szörnyetegében.
Vad, pusztító gyűlölet a harag legfőbb Lordját is messze túlszárnyalja. Íriszei acélszíne immár démonias mivoltjukban perzselnek, belső tombolása eltorzítja vonásait. Nem képes ezúttal az örökké kifejezéstelen, érzelmek teljes hiányát mutató álarcot magára ölteni. Most nem. Túlságosan dühös és sértett egyszersmind ahhoz, hogy effélékkel foglalkozzon.
Lássák mivel jár, ha ellene szegülnek!
Teremben némaság honol, feszültséggel vegyes izgalommal várják a kérdezett válaszát. Ám az nem hangzik el. Újabb ellenállás, mellyel tovább ront eljövendő kínzásán. Hát ennyire ostoba volna a szolga?
Lángoló tekintete Mészárosára villan, aki előlép a teremben összegyűlt kisebb tömegből. Démonjai olyképpen nyílnak szét Gyermeke előtt, akár a Vörös tenger Mózes előtt. Tisztelet parancsoló megjelenése további örömteli feszültséget lobbant az egyébként is vibráló levegőbe. Érzékeit kiterjeszti, hogy láthatatlan erőcsápjaival letapogassa a körülötte állók érzelmeit, gondolatait. Legtöbben kárörvendőek, izgatottak és legalább oly hévvel várják a vallatással vegyes kínzást, akárcsak Uruk. Azonban akadnak olyanok, akik legszívesebben azonnal elhagynák a helyiséget, nem hozzák lázba efféle mindennaposnak tűnő események. Egyetlen érzelem - és gondolatfoszlány kitűnik a tömegből és Lucifer egész figyelmét magára irányítja. Hitvese. Emóciói egészen másfélék. Félti segítője életét és rosszul van a gondolattól, hogy miatta ilyen szörnyű sors vár rá. Érzelmei különös késztetésre sarkallják, mely egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt cselekvéssé lényegül. Lucifer már akkor tud szándékáról, mielőtt teste molekuláira hullana, hogy Mészárosa elé suhanjon. Tudja mi fog következni, hiszen előtte semmi nem maradhat rejtve. Tudja, hogy Ő fogja megtenni azt, melyet Alastornak kéne. Hogy kínzását megelőzi, mielőtt el is kezdhetnék. Nem kívánja megadni az örömet, hogy segítőjének gyötrelmeit páholyból nézze végig egy maroknyi démon, tucatnyi szénfekete és vörös színben izzó szempár. Lucifer megtehetné, hogy megakadályozza Őt tettében, hogy keresztül húzza bárminő nemes próbálkozását. Mégsem teszi, hisz tisztában van a ténnyel, hogy Hitvesének nem lehet nagyobb büntetést kiszabni, minthogy ő maga legyen az, aki kioltja szolgálja életét.
Első gyilkossága, mely az Ő leggyötrelmesebb büntetése.
A nő materializálódott teste villámgyors mozdulatokkal teljesíti az elméjében fogant ötletet. Démonölő megvillan, néhány tized másodpercet követően pedig precíz pontossággal mar az Áruló céda szívének centrumába. Esélye sincs kivédeni a támadást, ám nem is kívánja, hiszen céljuk megegyezik: Minél gyorsabban végezni vele, míg Lucifer kezei közé nem kerül.
Segítő teste hamuvá hullik össze Gyilkosának lábai előtt éppen abban a pillanatban, amikor fülsiketítő, márványfalakat rengető csattanás hasítja végig a levegőt. Lucifer gerince olyképpen feszül meg, akárha őt érte volna a támadás. De nem. Felhasadó bőr és hús hangja, felszakadó sikoly nem az ő torkából tép felszínre, hanem egyenesen a Tulajdonáéból. A démonok egyszerre szisszennek fel a teremben, íriszeiket pedig azonnal Urukra irányítják.
Állkapcsa megfeszül és nem törődik a rá tapadó tucatnyi tekintettel. Feláll trónusáról, vérszínben ázó íriszeit egy tört pillanatig sem vonja el Kedveséről. Ujjai ökölbe szorulnak a robbanni készülő ordítástól, melyet mindenki érzékel a helyiségben, így miként egyre közelebb ér a Gyermekeihez és Hitveséhez, ők úgy távolodnak tőle rémülten. Alastorral, a Mészárossal együtt.
Kedve volna saját lángoló ostorával fojtani meg egészen addig, míg Szolgájának feje le nem hasad nyakáról. Ám tudja, hogy mindez nem a Tulajdonának szólt, nem neki kívánt fájdalmat okozni, hanem a nyomorult árulónak, aki elé Ő vette magát.
- Kotródjatok innen! - morran a hátralépő démonokra. Egyelőre nem kíván Alastor tettéhez semmit fűzni, majd mindezt elintézi vele, ha a kis rabmadarával végzett. Ugyanis az egészen bizonyos, hogy mindez nem marad megtorlatlanul.
Testek hullanak füstből szőtt alakokra, hogy azonnal el is hagyhassák a termet ezzel kettesben hagyva ismét őket. Lucifer állkapcsán megrándul egy ideg, íriszei továbbra is vérvörös árnyalatban lángolnak, akár a folyékony láva, mely sosem kíván kialudni. Egyelőre nem is. Engesztelhetetlen dühe nem csillapodik, sokkal inkább nő minden másodperccel. Árnykarjait kiereszti, hogy megragadja vele Hitvesének finom porcelánbőrbe vont karjait és a szembeni obszcidián márványfal hűvösen nyirkos felületéhez taszítsa. Egy lépést tesz csupán felé, elég ennyi ahhoz, hogy szorosan hozzásimuljon puha testéhez.
- Valóban megérte ez neked, Kedvesem? Meggyilkoltad azt a személyt, aki barátod volt, csupán azért, hogy ne kelljen felelnie a tetteiért. Beszennyezted a lelked az Ő ostobaságáért. - szűri fogai közt a szavakat, miközben lehunyja szemhéjait, míg orrát a lágyan aláomló gesztenyeszín fürtök közé fúrja. Mély lélegzetet vesz, hogy járatait, tüdejét betöltse a szenvedés maróan édes esszenciája. Helyes. Szenvedjen. Érezze át mindazt, melyet Ő érez. Tudja meg miféle fájdalmat okozott azzal, hogy ily könnyedén elhagyta volna Parancsolóját. Lelki kínja gyémánt keménnyé merevíti férfiasságát, mely rögvest lüktető követelőzéssel szorul kerekded fenekéhez.
- Mintha nem tudnád, hogy kihez tartozol... Elhagynál engem, amikor itt mindened megvan, még több is, mit bárki remélhetne ezen a kárhozott helyen. - recsegi vágytól ércessé vált hangon. Erőcsápjait mozgásra bírja, hogy feljebb csúsztassa a törékeny teremtést a fal mentén, míg a lángmarta bőre szemmagasságba nem kerül vele. Szemhéjait felnyitja, hogy íriszei alaposan szemügyre vehessék sérülését. Felszakadt húsból sötét vércseppek folynak alá, melyeknek útját Lucifer maga is követi. Nyál összefut szájában, nyelve saját alsó ajkát szívja be az éteri látványtól, miként a tarajosan szétnyílt bőr makulátlanul sima és tejfehér felhámját szakítja ketté. Nem képes tovább ellenállni a késztetésnek. Közelebb hajol, hogy érdes nyelvét végigszántsa az ostor nyomán. Ízlelőszervére csurranó fájdalomgyöngyök nyugtató és ugyanakkor vágyhevítő elixírül szolgálnak a démonok legfőbb urának, kit minden egyes csepp megillet. Hiszen az Ő tulajdona, az Ő rabszolgája!
- Könyörögj a bocsánatomért.... -hörgi vérpettyezte ajkakkal, szinte már-már artikulálatlanul.

Noha hamar visszahúzódik a gerince mellé tépett, bíborvörös vércsermelyt szivárgó, égett hús szagot füstölgő, parázsló szegélyű hasítékból zubogó, lángforró fájdalom, hányattatásai korántsem érnek itt véget… Épp ellenkezőleg. Igazi kálváriája csak most zendít rá a kezdő akkordokra, hiszen ahogy csillapodnak testi kínjai, olyképpen markánsodnak lelki szenvedései.
Összeomlás szélén imbolygó, gyötrő érzelme sokaságától ostromlott tudatához nem érhet el Ura forrongó dühtől izzó, elbocsátó parancsa, mely úgy metszi ketté a teremre ereszkedett vészjóslón kongó, mázsanehéz csendet, akár az iménti ostorcsapás ikerbátyja. Koponyájában fülsüketítő némaság honol, fátyolfehéren gomolygó, tejfölsűrű ködöt von megbénult gondolatai köré az előbbiekben átélt megrázkódtatás. Akárha tejüveg bura alá szorult volna az agya külső ingereket felfogó központja. A felsebzett hátát perzselő fájdalomból immár nem fog fel semmit, érzéketlenné lett a fizikai ingerekre, közönyössé vált porhüvelyének kínjaira. Vakon, süketen, működésképtelen érzékszervekkel, sóbálvánnyá kövülten térdepel néhai (és egyetlen) barátnője maradványai előtt. Tágra nyílt, vegytiszta iszonyatot tükröző, könnyhomályosította szemekkel mered arra a maroknyi szénfekete, még mindig füstölgő porhalomra, mely egykor Suzette volt. Eközben megbánástól dúlt, bűntudattól sanyargatott, veszteségtől sújtott lelke pokoli tortúra hadszínterévé alakul.
A tudatát blokkoló bura kirekeszti a külvilágot; ahogy Férje mennydörgés-szerű, indulatoktól fűtött, sötét tónusú basszbaritonja, úgy a sietve távozó démonok füstfelleggé lobbanását kísérő, halk, surrogó hang sem képes áttörni a gondolatait megrekesztő tejüveget. Jelen pillanatban semmi mást nem érzékel csak bemocskolódott lelkének szaggató fájdalmát, a mellkasában hízó jégmező fagyosságát, vasmarok szorongatta szívének kínvonaglását. Ereiben nem vér áramlik, hanem folyékony-kocsonyás, kútvízhideg förtelem araszol, melynek neve: bűntudat.
Gyilkos vagy.
Méltó Fogvatartódhoz.
A Menny kapui örökre bezáródtak előtted.
Soha nem térhetsz meg Krisztushoz.
Az elméje köré épült, sokk emelte falat e gyötrő gondolatok törik át, s e gondolatok izzó hegyű tőrökként fúródnak szegycsontjába. Lelki füleivel hallani véli a bordáit egybeforrasztó, szívét óvni hivatott csontlap velőtrázó reccsenéseit. A lávaforróvá hevült késhegyek elérik jéggé dermedt szívét; átszakítják burkát, szétroncsolják izmait, keresztüldöfik kamráit és szétrobbantják a benne futó ereket. Mégis, az általuk okozott lángoló kín sem olvaszthatja fel a halottnak ható életszervben uralkodó sarkvidéki telet, nem bírhatja mozgásra annak letaglózott izmait és inait.
Most haltál meg igazán.
Most, hogy egykor harmatos lelked patyolat vászna besározódott, most, hogy szeplőtlen lényed posványba merült, most, hogy te magad is bűnössé, örök kárhozatot érdemlő vétkessé lettél.
Éppen abban a pillanatban, amikor Belső Hangjának utolsó, savként maró, fájdalmasan igaz szavai elülnek lelkifurdalástól szorongatott, reményvesztettségtől mételyezett tudatában, ismerős energianyaláb tekeredik karjai köré. Azonnal szilánkokra robban az elméjét, testi érzékelését blokkoló üvegbura-szerű, katatón kábulat. Szorosan lezárja szemeit, összefésülődő pillái közül kibuggyannak elkeseredettségének könnycseppekké formált megtestesülései. Ujjai elernyednek Alastor démonölő tőrének kígyófaragványos markolata körül, erőtlenül hagyja, hogy markából kicsússzon a gyilokfegyver, mely nem csupán a halálra ítélt pokoljárók létének befejeztét jelenti, de most már az ő ártatlanságának végét is szimbolizálja. Akár egy toll, mellyel tintafoltot hagytak egy tiszta papírlap érintetlenül fehérlő felületén… Akár a szűz hóra öntött szurok… Akár a kristályos tengervízbe zúdított olaj.
Egyetlen hang sem szakad fel torkából, amikor a karjait satuba vonó erőcsápok feltépik a földről és a terem meglepően hűvös, sima, kemény falához préselik szemből. Érzékszervei újfent működésbe lépnek; érzi arcán és mellkasán a kő hidegét, a hátán bíborló, ostorszabta seb perzselő lüktetését és a hozzá lépő férfi lángforró hőjű, acélos testének szoros, fenyegető közelségét. Lucifer szavai újabb fájdalmas bűntudathullámokat indítanak el tépázott lelkében, melyen - a Fődémon közelében mindig is élénken tapasztalt – vággyal vegyes félelem és dac felkavaró elegye szaggat végig. Szívesen elmenekülne Gyötrője elől, azonban nincs módja elhúzódni, még egy centire sem, így kénytelen elviselni, hogy a hátához nyomódó, sziklakemény, sötét aurájú, perzselő kisugárzású férfitest mélyen behatol intim szférájába. Néma ellenállása jeléül makacs vonallá préseli ajkait, amikor Lucifer beleszagol a hajába. A szokásos érzés ezúttal sem kerüli el, ahogy minden egyes alkalommal, amikor Ura a tincseiből vesz illatmintát, most is az a gondolata támad, mintha éhes ragadozó szimatolná a halált hozó harapást megelőzendő.
Lehelete perzselő, fürtjeit olvadni, bőrét izzani, húsát hamvadni érzi alatta.
Akaratlanul is nagyot nyel, amint felfogja a fenekéhez nyomódó keménység eredetét. Vékony ujjai ökölbe szorulnak, tüdejében bent reked az elhasznált levegő. Nem és nem akar tudomást venni gyomra ideges-izgatott remegéséről, térdei elerőtlenedéséről, vére meghevüléséről. Nyakasan ellenáll a testében éledező bűnös vonzalomnak, annak az átkozott szenvedélynek, mely – Fogvatartójának minden gyarlósága ellenére – minduntalan elárasztja áruló porhüvelyét, amint Férje közelében találja magát.
Ekkor ismét felmorajlik az ismerős, mély tónusú orgánum, mely reszelősnek és a szokásosnál is mennydörgőbbnek hat a benne vibráló, sötét vágytól.
Rochelle gerincén áramütésszerű bizsergés szalad végig, a ráspolyos hang hallatán; az elektromos impulzus végigcikázik idegszálain, lefolyik remegő lábai közé.
Állj ellen neki! Légy erős! Nem táplálhatsz pozitív érzelmeket a Legfőbb Gonosz iránt! Ő csak kínozni, gyötörni, fájdalmat okozni, rontást hozni képes! Öld ki magadból a bűnös vonzalmat, ami felé húz!
Belső Hangjának buzdításába kapaszkodva mozgósítja akaraterejének végső tartalékait is, hogy képes legyen figyelmen kívül hagyni megbolydult testének reakcióit. Míg azon munkálkodik, hogy legyűrje az érzékein zsarnokoskodó, gaz szenvedély kártékony hatásait, talpai elszakadnak a padlótól. Szemei riadtan pattannak fel, könnypárás íriszeiben a lelkét korbácsoló érzelmek kivetülései - jeges rémület, éledező, dac táplálta düh, taglózó elkeseredés, végtelen keserűség, szívfacsaró bánat – hunyorognak. Tehetetlenül, a porhüvelyét fogva tartó erőnek engedelmeskedve csúszik feljebb a fal mentén, Lucifer következő lépése miatt szorongván. Nem tudja, mire számítson, ha akarná, akkor sem tudná kiolvasni Férje elméjéből annak szándékait, hiszen míg a Pokol Ura bárki gondolatai közé belátást nyer, addig az ő agyába senki nem tekinthet.
Úgy dönt, erős lesz, és némán, büszkén fogja viselni a rá mért csapásokat, bármi is várjon rá, hiszen annál rosszabb már nem jöhet, mint amin a közelmúltban át kellett esnie. Elhatározása ellenére mégis döbbent-fájdalmas nyögés hagyja el ajkait, amikor nyíltan tátongó, friss sebén érdes felületű, dörzspapír-szerű valami szánt végig. Nem tekint hátra, nincs szükség rá. Elméje azonnal a segítségére siet, megmutatván neki mi zajlik a háta mögött. A fejébe sugárzott képen Lucifer vezeti végig ráspolyossá tett nyelvét a hátán húzódó, vérző hasítékon. Érzi a puszta idegvégződéseit felhorzsoló ízlelőszerv karcos-szúrós, gyötrelmesen perzselő érintését. Mintha újabb ostorcsapás érte volna; a korbácsnyom újult erővel lángol fel, az idegrendszerét megrengető, izzó fájdalom megfeszíti csigolyasorát, ökölbe szorított ujjaiba görcs merevedik, körmei mélyen tenyerének húsába marnak, bordó vérgyöngyöket fakasztva fel a félhold alakú, parányi sebekből.
Szemeiből kínkönnyek szöknek fel, majd pillái során túlcsordulva legördülnek arcán, hogy aztán halálos zuhanást követően szétcsattanjanak a padló gyilkos kövezetén. Beharapja alsó ajkát, hogy gátjukat szabja a torkát kaparászó újabb kínnyögéseknek, nem akarja még hangeffektekkel is színesíteni látványos szenvedését. Gyötrője már így is el van kényeztetve, akaratlanul is élvezetes műsorral szórakoztatja őt, hiszen szemmel láthatóan rettenetes kínokat él át. Noha fizikai fájdalmai még így is elenyészőek, a lelkiek mellett – annak ellenére, hogy immár nem csupán a hátába hasított-felhorzsolt seb és önkezűleg véresre karmolt tenyere, de saját maga által szétharapott szája is élesen lüktet-, azonban mindkét fronton remekül teljesít. Nincs is kétsége afelől, hogy Ura nagy örömét leli az ő testi-lelki sínylődésében.
Eme keserű, egyszerre elszomorító és dühítő gondolat amolyan doppingszerként hat rá. Felrázza melankóliájából, eltompítja kínjait, erővel tölti fel akaratát. Tudatának égboltjára ólomszürke haragfellegek úsznak, azonban nem engedi szabadjára lelkében duzzadó, kitörni kész indulatvihart. Nem, mert a düh bűn és eleget vétkezett ma már. Mentenie kell a menthetőt. Haragját arra használja, hogy száműzze magából a félelmet, még ha csak rövidke időre is. A dacosság segít úrrá lenni a szívét markoló rémületen és segít elnyomni a Fődémon iránt táplált, átkos vonzalmat.
Mély levegőt vesz, ezalatt minimálisra csökkenti a mellkasát szorító, torkát fojtogató rettegést, majd, bátorságot merítve féken tartott dühéből, szóra nyitja önnön vérétől bíborló ajkait, miközben tekintetét mereven előre, Ura ijesztő küllemű trónszékére, pontosabban az azon tekergőző, döbbenetesen élethű, koromfekete, csontból faragott, rubinszemű kígyóra szegezi.
- Mivel büntethetnél még? Mindent elragadtál tőlem, amim csak volt. Testem ártatlanságát, a céljaimat, a reményeimet, az életemet, a lelki üdvömet, a szabadságomat, az egyetlen lényt, akiben megbízhattam… és most lelkem szeplőtlenségét is eloroztad. Nem csupán raboddá, játékszereddé tettél, de végül elérted, hogy megfertőzzön a bűn. Minden létező módon bemocskoltál, minden értékemtől megfosztottál. Megloptál, sárba, förtelembe, posványba forgattál, örök fogságra, kárhozatra ítéltél. Mondd, mit vársz még tőlem? Tönkretettél. – mondja halkra fogott, de felindultságtól vibráló szopránján, szomorú-eltökélt pillantását az általa figyelt hüllő – az Évát megkísértő Gonosz – vérvörösen izzó ékkőszemein tartva.
Ostobaság nyíltan szembeszállni a Pokol Teljhatalmú, Szívtelen Urával?
Igen, kétségkívül az. De akkor is hű marad magához és az elveihez, akkor is megóvja azt, ami lelkének tisztaságából maradt, ha ezért a Pokol legborzalmasabb gyötrelmei, legiszonyatosabb kínjai várnak rá.
- Tévedsz, ha azt hiszed bocsánatért fogok könyörögni. Megtettem, amikor még volt vesztenivalóm. Megtettem, amikor még volt reményem arra, hogy Suzette megmenekülhet. De már tudom, hogy úgysem irgalmazol, a Pokol Ura nem ismer kegyelmet, könyörületet, nem tudja mi az a megbocsátás. Csak azt akarod, hogy ismét megalázkodjak előtted, hogy behódoljak neked. De megbocsátani úgysem fogsz. Mert képtelen vagy rá. – fejezi be monológját ellentétes érzelme kavalkádjától fátyolozott hangon, immár egész testében remegve, bizton tudván, hogy merészségéért és szókimondásáért minden eddiginél keményebb retorzióra számíthat.