A kor ízlésének megfelelő gyönyörűen megmunkált sétapálcámon támaszkodtam meg, amelynek ára némelyik környékbeli „lakásét” súrolta. Tekintetemet egyetlen pillanatra sem vettem le az egyre távolodó, az éjszaka homálya által elnyelt sötét árnyalatú konflisról, amelynek mogorva hajtója nem adta be egy könnyedén a derekát, hogy London manapság egyik leginkább kétes hírű negyedébe hozzon – manapság ezt csak Whitechapel-ként emlegetik, amelyet a mostanság híressé vált Hasfelmetsző Jack munkássága tett hírhedté. A matuzsálemi kort megélő vénember felvetése nevetséges volt figyelembe véve azt, hogy a gyilkos jól láthatóan a ledér öltözetben megjelenő hölgyeket részesítette előnyben, sem mint az öregedő, fekete rongyot viselő kocsisokat, akik közül nem egy rázta a fejét még egy jóval magasabb összeg ajánlatára is, mint amennyit ennek a férfinak ajánlottam mondván, hogy ők nem akarnak szemtanúkká válni egy gyilkosságban tartván attól, hogy netalántán ők is áldozatául esnek. Éppen eleget kellett fizetnem ennek a férfinak, azonban jóval kevesebbet, mint amennyit az éjszaka folyamán már nem egyetlen alkalommal felajánlottam. Alighogy megérkeztünk már tovább is hajtott mivel elmondása szerint nem állt szándékában a kétes hírű helyről kéretlen utasokat felvenni – éppen így is egy hajszál választotta el attól, hogy ne jegyezze meg azt, hogy az én fizimiskám is éppen olyan, akár egy gyilkosé.
Sűrű pára szállt fel a levegőbe, ahogy kifújtam a levegőt, aztán unott léptekkel indultam utamra. Én pontosan azért érkeztem a zsúfolt nagyvárosba, hogy megtaláljam a gyilkost, aki után már legalább három napja kutattam éjszakáról éjszakára, azonban mindeddig – sajnálatomra és mélységes csalódásomra nem botlottam bele, habár azt nem mondanám, hogy bosszúsággal töltött el, mivel a ténykedését szórakoztatónak találtam – még inkább azt, hogy az emberek között milyen könnyű pánikot kelteni, akkor is, ha az illető nem prostituált, mivel az illető tettei – mai szóval élve horrorisztikusak voltak, mai szemmel nézve mindenképpen, azonban a magam néhány száz évével valóban inkább mulatságosnak hatott. A sarkon állók azonban erről nem vettek tudomást – legalább is jól titkolták félelmeiket, pénzre mindegyiknek szüksége volt, így hát nem maradt más csak a munka, ha szerencséjük van túlélnek egy éjszakát, majd egy újabbat és azt követően egy újabbat remélvén estéről estére, hogy elkapják a gyilkost ezzel megszüntetve a pánikot és rémületet. Természetesen azért megnéztem őket magamnak, de szóval sem kell említenem, hogy nem éppen minőségi portékának számítottak. A ruhájuk mocskos volt, a mosolyuk foghíjas, a hajuk pedig kócos, illetve rendezetlen – legalább is a többségüknek. A legtöbbjük mellett egyszerűen csak elhaladtam nem reagálva a „kihagyhatatlan” ajánlatukra, pedig a korábban említettek ellenére egyik-másiknak hajlandó lettem volna fizetni, különösen a fiatalabb fruskáknak, akiket még nem használtak el, mint egy félredobott rongyot.
Az este nevetségesen unalmasnak ígérkezett; minden a megszokott monoton módon történt, éppen úgy, mint ahogyan a korábbi három napban. A nők továbbra is pénz és élet reményében kínálgatták magukat és némely sarok közeli sikátorban kéjesnek mondható sikolyokat lehetett hallani, valamint a férfiak elfúló nyögéseiknek a hangjait, amely inkább arra emlékeztetett, mint amikor a disznónak a torkát elvágják. Mint ahogyan eddig is a környék bámulatosan felemelőnek hatott.
Aztán megtorpantam.

Az ember fattya azt gondolhatná, hogy az elmúlt Isten se tudja már, hogy hány száz év elteltével az ég egy adta világon már nincs olyan, amit ne látott vagy élt volna meg, viszont a valóság megközelítőleg sem ezt bizonyította, tekintettel az elém táruló szokatlan látványra, ugyanis a csinos fehércseléd vértől csöpögött – nem mondanám, hogy korábban valaha is örömömet leltem az effajta örömforrásban, viszont jelen pillanatban úgy véltem, hogy egyáltalán nem lett volna ellenemre. A nőt nézve természetesen megfordult a fejemben, hogy valamelyik sárgaházból szökött meg, merthogy nem úgy látszott, hogy a nő kimondottan tisztaelméjű lett volna, inkább úgy hatott, mint akinek elméje már régen megzápult a kis koponyájában, akár a tojás – nem mintha ezek bármelyike érdekelt volna. A homályos lámpa fényében is jól látható volt, hogy egy pillanatra sem vettem le róla a szemeimet, elégedetten legeltettem rajta a szemeimet nem pusztán csak azért, mert azt fürkésztem, hogy mi lesz a következő mozdulata, hanem mert nem tudtam volna megtenni – túlságosan fájdalmas lett volna ettől elszakítani a tekintetemet, ami bosszantó volt, mivelhogy az elmúlt évszázadok alatt már nem egy meztelen nőt láttam, különféle akkor kellemesnek titulált helyzetekben; egy Marie Antoinette-nek öltözött töltött galambot egy franciaországi bordélyban, egy vézna kismellű lányt egy maszkabálon kalóznak öltözve vagy éppen egy apácát aki szinten tálcán kínálta megrontandó lelkét egy zárdában. Ezek mindegyike jelen pillanatban korántsem volt olyan kedvemre való, mint ez a látvány. Ha taknyos suhanc lettem volna, képtelen lettem volna kordában tartani testem legnemesebbik részét – bár, ami azt illeti, hogy ebben a szent és egyben átkozott pillanatban is istentelenül nehezemre esett. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy mi végett akartam én a szentet játszani…
– Ami azt illeti, akár segíthet is – méghozzá könnyíteni sajgó heréimen, tettem hozzá magamban, miközben kényelmesen megtámaszkodtam a sétapálcámon. – Egy férfit keresek, állítólag előszeretettel gyilkol prostituáltakat. – Nem titkoltam szándékomat, kivételesen. – Tud esetleg róla valamit? – Reméltem, hogy annyi ész még van elméjében, hogy megértse nem azt akarom tudni, amit az imént elmondtam, habár igaz, ami igaz, a jelenlévő társasága ebben a pillanatban sokkal érdekesebbnek ígérkezett. Az olyan személy létezése, mint amilyen Jack is volt, most már hidegen hagyott. Ez a nő láthatóan sokkal szórakoztatóbb, véresebb – na, meg az sem elhanyagolható, hogy minden bizonnyal jobban is nézett ki, elvégre azt a férfit nem valószínű, hogy ilyen előszeretettel méregettem volna.
– Ön mi járatban erre? – Érdeklődtem nyugodt hangvétellel. – Nem tart esetleg az éjszaka szörnyűségeitől? – Egy lovagias fiatalember minden bizonnyal felajánlotta volna a szolgálatait, a segítségét, esetleg a kabátját, azonban komoly gondot jelentett az, hogy én nem igazán voltam ebbe a kategóriába sorolható, nem mellesleg nem szívesen adtam volna ruhát a nőre, míg társalogtam vele. Úgy tűnt nem fázott, ebből levonhattam azt a következtetést, hogy nem ember volt – határozottan nem, főként mert noha viszonylag meleg volt, azért annyira közel sem volt jó idő, hogy bárki is mezítelenül szaladgáljon. Feltett szándékomban állt először felmérni a nőt, hogy pontosan mivel álltam szembe, aztán amint bebizonyosodik, hogy nálam jóval gyengébb, onnantól kezdve nem különösebben izgatna semmi, akár itt a mocsokban hanyatt dönteném, akár hagyná, akár nem. Egy kis játék felpezsdíteni az estét.
– Amennyiben a karmocskáit áll szándékában kiereszteni, elárulom, ne tegye! – Gúnyosan elmosolyodtam. Jó okkal feltételeztem azt, hogy a nő nálam fiatalabb volt, tehát gyengébb, mellesleg démonként voltam olyan szerencsés, hogy a szörnyetegek között az egyik legerősebbnek mondhattam magamat – a magam korával meg aztán pláne. – A maga érdekében, hacsak nem szereti az igazán mocskos dolgokat. – Szinte már gúnyos mosoly kúszott az ajkaimra. Furcsamód, akartam, hogy szeresse. Sok mindent el tudtam volna képzelni ezzel a nővel. Tagadhatatlanul tudtam volna vele mihez kezdeni, de lássuk be… Ki nem? Vad teremtés. Vörös haj. Ember lett volna a talpán, aki ezek egyikének is ellent tudott volna mondani. Mi sem csodálatosabb, mint egy ilyen démoni teremtésnél? Kettő, de általában jóból keveset ad Isten, így hát kénytelen voltam ezzel beérni, pedig aztán tényleg nem lett volna több ellenemre.
– Viszont van pénzem, bizonyos szolgáltatásért cserébe hajlandó lennék adni belőle egy keveset. – Szándékom félreérhetetlen volt, habár tőlem szokatlanul meglehetősen kacifántosan megfogalmazott, elvégre általában lényegre térően szoktam megfogalmazni; itt a pénz, mutasd szépen a kis feneked vagy a lelkedet akarom, mit kívánsz cserébe. Alapvetően legalább is így működött, azonban ahogyan mindig is mondták a kivétel erősíti a szabályt, most éltem ezzel a lehetőséggel, egy évszázadban legalább is egyszer mindenképpen. – Feltéve persze, ha szórakoztat, ahogy én szeretném. – Én fizetek, én diktálok. Ennél egyszerűbben semmi sem működhetett volna. Ha esetleg modorosságomat méltatja – vagy éppen annak hiányát – nem különösebben izgatott, mint ahogyan az sem, hogy éppen ténylegesen éjszakai pillangó volt-e avagy sem.

Bocsánat ezért a borzalomért.