Alig jártam errefelé talán háromszor életem során, holott már évek óta itt lakom. De tudom, hogy itt is veszélyes, akárcsak az erdőben vagy bármelyik olyan helyen, amelyik kicsit is távolabb van a belvárostól... főleg egyedül. Szóval amikor idejöttem a testvérem autójával, azért bennem volt egy kis para, mert hát nem egyszer kergettek már meg a vadászok például. De nem élhetem le úgy az egész életemet, hogy bezárom magam négy fal közé csak azért mert féltem az irhámat. Ebben a mai világban mindenki fél, még az is akire egyébként nem vadásznak. Az a megoldás, hogy meg kell tanulni harcolni, kiállni a saját jogaimért, csak így lehet életben maradni. Abban egyébként szerintem abszolút nincs semmi ellenséges, hogy kijöttem fotózni. Az egyik haveromnak kellenek a képek és én meg vagyok olyan rendes, hogy segítek neki, mert tudok.
Szóval kiszálltam az autóból, a tükrös canont kivettem a hátsó ülésről az objektívekkel együtt, majd megindultam a ház felé. Mielőtt beléptem volna szokás szerint szagoltam, hátha van valamilyen ellenséges lény a környéken, de mivel nem éreztem semmi veszélyeset, ezért beléptem a félig kinyitott ajtón. Körülnéztem, még mindig ugyanaz a látvány fogadott, mint amikor először jöttem ide társasággal. Egy porfészek az egész, megrongált szobára hasonlító helyiségekkel. Tökéletes fotózási helyszín, így össze is raktam a gépet és lőttem pár fotót. Nem mondom, hogy olyanok lettek, mint egy profi fotós képei, de a célnak megfelelnek. Ahogy jártam be a házat útközben azt csinálva, amiért jöttem, végig a szagokra koncentráltam. Olyan érzésem volt, mintha nem lennék egyedül, holott egyértelműen nem volt rajtam kívül senki az épületben, sőt a közelében sem... még. Miután felmásztam a még romosabb padlástérbe, ugyanazt az ismerős és erős szagot éreztem, mint néhány hete az egyik kávézó közelében. Az csak nyugtatott, hogy egy vérfarkas az és nem vámpír, de nem adott okot arra, hogy teljesen ellazuljak. Pár kép után lemásztam a földszintre és még az ajtó előtt letettem a fotós táskát, hogy át tudjak változni. Kíváncsi voltam ki az, aki a közelemben van és esetleg követ. Reméltem, hogy nem egy alfa, akit zavar a jelenlétem, mert engem eddig sosem azért zaklattak, hogy csatlakozzak a falkájukba.
Amint a jóval biztonságosabb farkas alakomat felöltöttem, kiléptem a házból és megindultam a szag felé, de csak úgy óvatosan. A bokrok mögött már láttam a fekete bundát, amire megálltam és oldalra fordítottam a fejem. Nem sűrűn találkoztam eddig olyanokkal, mint amilyen én vagyok. Inkább átlagos szürke színűekkel szoktam összefutni, úgyhogy ez már így eleve meglepett. Az meg még inkább, hogy nem ugrott elő a farkas. Talán azt hitte, hogy bántom?
Hívogató hangot adtam ki, mert most már nagyon kíváncsi voltam rá ki az.

by Δ

Egyszerű késő délutáni fotózásnak indult ez az egész, nem számítottam társaságra. Az meg még inkább meglepetésként ért, hogy látszólag nem azért jött ez a vérfarkas, hogy bármilyen formában ártson nekem, mert akármilyen furcsa sajnos a saját fajtársaimmal is volt már egy-két konfliktusom. Persze nem utálom őket, elviselem még azt is aki idióta, mert elég furcsa lenne ha ellenük harcolnék. Előbb próbálnék megölni egy vámpírt, mint bármelyik hozzám hasonló farkast. De egyébként a vérszopókkal is megbékéltem részben az idők során. Nem mindegyik olyan köcsög, mint aki megölte a barátomat, szerintem felesleges lenne ezért utálnom az egész fajt, inkább csak azt az egyet... de azt nagyon. Ha még egyszer találkoznék vele, akkor az holtbiztos, hogy nem hagynám elmenekülni néhány harapással, szívesen leszúrnám. Azonban most nem vele volt dolgom szerencsére (vagy nem szerencsére), hanem egy farkassal, akin már a bokorban is láttam, hogy kifejezetten tart tőlem. Ennek egyrészt örültem, mert többségben velem játszatták el eddig a behódoló fél szerepét, másrészt... talán bántotta valaki, hogy ilyen lett?
Amint előjött a bokorból, a testtartását figyeltem. Úgy közeledett, mint aki legalább kivégzésre jönne, holott szerintem nem vettem fel valami nagyon fenyegető testtartást. Sőt, oldalra döntögetett fejjel, érdeklődve néztem mi lesz a következő húzása. Jól gondoltam, hogy teljesen be fog hódolni. Erre közelebb léptem lassan és megszagoltam. Azt már körülbelül akkor is tudtam, hogy nőstény, mikor a bokorban lapult, úgyhogy nem kifejezetten lepett meg a "hiányzó" testrésze. Amint sikerült még mélyebben elraktároznom magamba a szagát, üdvözlésképpen pofán nyaltam, mielőtt még alkalma lett volna elskerázni. Aztán rápakoltam a jobb mancsomat a hasára és próbáltam magam felé akartam dönteni, jelezve, hogy abbahagyhatja ezt a behódolást. Mondjuk ez a viselkedés egyáltalán nem hasonlított az eredeti farkasokéhoz, de ki mondta, hogy az vagyok? És neki is van emberi alakja, a szeméből látszik. Úgyhogy ha kicsit is használta az eszét, rájöhetett arra, hogy nem vagyok valami ellenséges típus.
A mellső lábaimra ereszkedtem, kinyomva a hátsó felemet. Ez amolyan játékra hívó magatartás, ami jelenesetben arra szolgált, hogy ugyan mutasson már valami komolyabb érdeklődést felém. Például egy átváltozást. Igen, határozottan szerettem volna látni az emberi alakját, hogy tudjak vele beszélni. Meg amúgy is kíváncsi voltam rá milyen a külseje. Annyit már magamtól is kitaláltam, hogy barna vagy fekete hajú, mert általában azoknak sötét a bundájuk állati alakban.

by Δ

Teljesen érthető lenne, ha a reakcióm után inkább furcsának nevezne, de hát mégis mit csinálhattam volna, amitől nem tűnök rögtön vadállatnak? Eszem ágában sem volt belecsípni vagy bármi, akkor ott rontom el az egészet. Mégis hogyan beszélne velem nyugodtan emberként, ha egyértelműen jelzem felé, hogy én vagyok a főnök. Ez nem az én módszerem, ha az idegen ennyire fél akkor főleg nem. Így nem lehet közeledni a másik felé, maximum ellenségesen. Pont ezért nem szoktam annyira foggal-körömmel ragaszkodni az igazi farkasok szokásaihoz. Nem vagyok vadállat, maximum vérfarkas. Még nem is öltem embert, csak megsebesítettem egyet és passzolnám mi lett vele. De sosem szoktam másokat terrorizálni, ahogy a fajtársaimat sem azzal, hogy egyértelmű jeleket adok arra, hogy tartson tőlem. Egyrészt mert ezt inkább velem szokták csinálni, nem pedig fordítva. Nem találkozok túl sűrűn farkasokkal állati alakban, de ha mégis, akkor legtöbbször egy nálam jóval idősebb, felsőbb rangúval, akivel ha nem szeretnék konfliktust, be kell hódolnom.
Amint a másik fekete morgáshoz hasonló hangot adott ki, a hátsó felemet is letettem a földre. Onnan figyeltem, ahogy elhúzza a csíkot, egyenesen be a házba. Úgy látszik vette az adást, mert átváltozni ment. Én is megtehettem volna ugyanezt, a cuccaim ott hevertek, ahol a fotós táskám, azaz az ajtónál. De azt akarta az idegen, hogy maradjak, én meg a szó legszorosabb értelmében vettem. A fejemet is leejtettem a földre, azonban hamarosan elkezdtem tüsszögni a sok portól, úgyhogy inkább az oldalamra dőltem és feljebb emeltem a fejemet, ameddig várnom kellett. Közben végig a hangokra koncentráltam, a halk zacskó recsegésre és a későbbi léptekre. Ezek szerint már járt itt a farkas, volt váltó ruhája. Anélkül is át tud változni mondjuk, csak... meztelen. Ezt igaziból nem is bántam volna, találkoztam olyannal, aki lazán felvette az emberi alakját így ruha nélkül. De természetesen nem a forgalmas utcán, ahol amúgy sem kifizetődő farkas alakban portyázni. Az erdőben, ahol rajtam kívül senki sem látta.
Amint meghallottam a közeledő csizmák hangját, odakaptam a fejemet. Röviden végigmértem az előbb farkasként bevonuló lányt. Ahogy a legtöbb fajtársam, ő is elég fiatalnak tűnt, mert talán az is. Az arcát így messziről még nem láttam túl jól, de maga az összkép határozottan tetszett. Rögtön elkönyveltem magamnak, hogy ő a szebb típushoz tartozik.
Lassan négy lábra álltam és ugyanilyen idegölő sebességgel haladtam felé, miközben jobban felmértem. A lába mellett elhaladva mentem a ruháimhoz -farmer, sötét póló, plusz a fekete csuka-, amiket szépen bevonszoltam a legközelebbi fal mögé. Viszonylag gyorsan végeztem az egész átváltozással, emberként léptem ki az idegen elé. Hát ha valami spanyol macsót várt, akkor elkeserítve ezzel őt...
-Hé, szia! -álltam meg néhány másodperc erejéig a fal mellett. Aztán tovább folytattam az utamat felé. -A nevem Rhys -mutatkoztam be, abban reménykedve, hogy ő is megteszi és nem csak "egy csaj" lesz a szememben.

by Δ

Megmondom őszintén, nem igazán szeretek átváltozni farkas alakban, maximum ha úgy érzem veszélyben vagyok akkor megteszem. Macerás, mert a ruhám is leesik rólam olyankor... akkor visszaöltözni, mert állatként még mimikám sem nagyon van, beszélni meg egyáltalán nem tudok, max. vonyítani. Pont ezért jobban szeretek emberi alakban mászkálni, mint farkasként. Így is érzik rajtam, hogy mi vagyok, ha meg még meg is mutatom akkor szinte biztos, hogy belém eresztenek pár nyilat az egyik sikátorba... vagy megtámad valamelyik vérfarkas gyűlölő. Biztonságosabbnak érzem, ha csak szükséges esetekben változok át, mert például emberként meg védekezni nem igazán tudnék. Passzolom részlegesen át tudnék-e alakulni, például úgy, hogy csak a karmaimat húzom ki... még nem próbáltam, így nature meg elég fegyvertelen vagyok. A gyorsaságom mondjuk megmarad, meg az erőm, a gyors gyógyulás, de az összes többi előny eltűnik. A vámpír meg például kétszer kiszívja a véremet, mire tudok vele valamit kezdeni. Megszokásból fajtársaknál is inkább a szőrös változatomat mutatom, így legalább bele tudok harapni a másikba, ha kell. Jelenesetben erre nem volt szükség, mert már a bokornál is látszott, hogy fél tőlem az idegen. Mintha ezelőtt néhány nappal már legalább egyszer nekivágtam volna a sikátor falának. Pedig erről szó sincs, csak a szaga volt ismerős, úgyhogy nem tudtam hova tenni ezt a fajta távolságtartást.
Miután kimondta a nevét, nem közeledtem tovább, mert még így is félt tőlem, holott egyébként ő sem mondható gyengének. Szerintem pár jó mozdulattal könnyen leterítene, ha egy minimális szinten tanulta már a közelharcot. Nekem nem megy valami jól, mert ahhoz nem csak erő kell, hanem jó technika, ami nálam ugye hiányzik. Úgyhogy nem szívesen kezdenék ki még vele sem, mert ha valami karatés csaj, akkor nagyon csúnya vereséget szenvednék. Nincs falkám, ahol felszedhetnék magamra bármiféle legalább védekezésre használható harctudást. A tesómmal ugyan szoktam gyakorolni, de ő sem ér mindig rá, ahogy én sem. Ha estére mindketten hazaesünk a munkából, akkor nem azt helyezzük előtérbe, hogy tanítson. Egyrészt. Másrészt ő sem egy Jackie Chan. Az alfájával néha szokott edzeni, de azt azért nem mondanám, hogy profi.
-Oké -bólintottam. Aztán a tekintetem a lábaira siklott. Figyeltem, hogy tesz-e még egy lépést vagy sem. -Miért félsz tőlem? -muszáj volt ezt már megkérdeznem, mert tényleg nagyon igyekeztem, hogy ne tűnjek ellenségesnek. Akkor mégis mi oka van rá,hogy ennyire távolságtartó? Még csak nem is sejtettem miért ilyen...
-Nem akarlak bántani -emeltem felé a tenyereimet, majd leengedtem a kezemet úgy, hogy a combomnak csattant. -Csak már másodszorra éreztem a szagodat a közelemben és kíváncsi voltam ki vagy és mit akarsz tőlem. Ha egyáltalán akarsz valamit -magyaráztam, miközben továbbra is egy helyben maradtam. Legalábbis addig mindenképpen, ameddig elmondtam, amit szerettem volna. Utána tettem két lépést felé, remélve, hogy nem fog kihátrálni a házból. Elhiszem, hogy biztos volt már konfliktusa a fajtársaival, ahogy nekem is, de azért ennyire ne féljen, mert szerintem rohadtul nem úgy nézek ki mint aki halottan szeretné őt látni.

by Δ

Azért ritkán találkozok ilyen hideg természetfelettiekkel vagy sima emberekkel. Valamilyen szinten persze én is távolságtartó vagyok először, mert ebben a mai világban már nem lehet senkiben sem megbízni. De ennyire sosem szoktam túlzásba esni, mint Olga. Sőt, senki sem viselkedett velem még így puszta félelemből. Mert hogy utálat ez mögött nem állhatott, még egyszer sem láttam őt, csak a szagát éreztem. Akkor mégis mi baja lenne velem? Azt még megértem, ha egy alfa nem szívesen haverkodik velem, mert én már csak ilyen kitaszított vagyok. De hát nehogy ez legyen a problémája ennek a vérfarkasnak. Amúgy sincs a homlokomra írva nagy betűkkel, hogy nincs falkám. Az alfák is csak onnan tudják, hogy nem egészen vagyok tisztavérű, mikor utánanéznek az adataimnak. Ez alapesetben egyébként nem jelentene egyet azzal, hogy korcsként kell kezeljenek, de valaki mégis megteszi. Hülyeségnek tartom, de nem tudok ellene mit tenni. Nekem még azokkal sincs különösebb problémám, akik tényleg hibridek, már ha rendesek velem. Egyénfüggő a dolog, még a vámpíroknál is, holott őket jogosan utálhatnám. A démonokat viszont válogatás nélkül gyűlölöm, irtózok tőlük.
-Aha, értem. Végül is szép hely csak egy kicsit... lepukkant -néztem körbe a házon belül, a padlón a gerendákat pedig megnyomkodtam a jobb lábammal, mire az egyik megadta magát és beszakadt. -Hú! Meg veszélyes -néztem le az újonnan keletkezett lyukba. Igaziból a jó nagy semmit láttam, feketeséget. Viszont erős késztetést éreztem rá, hogy feltépjek még minimum három részt és lemenjek megnézni mi van ott. Az ilyen helyeken lehet találni pár érdekességet.
-Nem, csak hobbiból szoktam fotózni. Most a barátomnak kell egy munkához. De már lőttem pár képet -vontam vállat, eközben vetettem rá pár pillantást, ahogy kell. Egyáltalán nem zavart meg a munkában a farkas, úgy is kezdtem magam nagyon együl érezni. Most viszont az újonnan keletkezett lyuk egyre jobban megmozgatta a fantáziámat. És ha valami eldugott labor van odalent? -Megnézed? -intettem a lánynak, hogy jöjjön közelebb. -Le kéne mászni -még ki sem kértem a véleményét úgy igazán, már hajoltam is le aztán meglepően nagy könnyedséggel feltéptem a következő gerendát. Nem sokat kellett feszegetni, mert hamar megadta magát.

by Δ

-Igen, ez erős túlzás volt -mosolyogtam, ha már ő is. Alapjában véve kihívásnak tekintettem azt, hogy legalább minimálisan „megszelídítsem”. Mondjuk ehhez azért tudnom kéne miért viselkedik távolságtartóan, de mivel nem akartam letámadni a múltjával kapcsolódó kérdésekkel, ezért inkább hagytam. Amint megint csak érdekesnek találtam vele kapcsolatban, hogy akcentussal beszélt, ezek szerint nem anyanyelve az angol, hanem talán... valami európai. Nem vagyok profi abból, hogy bárkinek is a beszédéből leszűrjem milyen származású, melyik területen születhetett. Hallottam már ugyan sokféle akcentust de a mai napig nehezemre esik különbséget tenni köztük. A lényeg az, hogy megértsük egymást a beszédpartneremmel, engem nem zavar, ha töri az angolt. Ha meg esetleg ő nem értene meg, mert hadarok akkor akár el is ismétlem, nem a nyelvtudásuk miatt ítélem el az embereket.
-Már le kéne dózerólni, nem tudom miért nem csinálták ezt még meg -hát az előbbi történések után egyáltalán nem éreztem magam biztonságban még így a padlón állva sem. Csak egy kicsit kellett rálépnem arra a deszkára és már szakadt is be. Akkor lett volna ez élvezetes, mikor ezelőtt öltözni siettem a fal mögé... ami egyébként még állt, de nem voltam benne biztos, hogyha például erősebben nekidőlnék akkor megtartana-e. Ez az egész kóceráj egy nagy porfészek, ami alól néhol kilátszik még az eredeti színe a falaknak, néhol meg égett. Fogalmam sincs kik laktak itt, egyáltalán miért mentek el innen, mert azért egy tűzvész még nem a világ vége. Csak fel kellett volna pofozni a házat... bár ez nem az én dolgom. Fotózási helyszínnek mindenesetre tökéletes, feltéve ha valaki gyorsan gyógyul mint én. Merthogy a biztonságostól nagyon távol áll ez a lakás.
-Azért nem egészen -mosolyogtam újra, miután kicsit jobban boncolgatta Olga az előző mondatomat. -Fogalmazzunk úgy, hogy segítek neki -tényleg az igazat mondtam, teljesen sosem csinálnám meg senkinek sem a munkáját. Ezek a képek például egy egyetemi projekthez kellenek, amit a haverom fog megvalósít, én csupán egy részét vállaltam be. Nekem sincs túl sok időm ilyesmire, csak hát ilyenkor péntek este azért jobban ráérek. Amúgy sem akartam most bulizni menni, a kedvenc szórakozóhelyem előző héten bezárt. Plusz azért minden héten bulizni menni nagy luxus, főleg a mai világban, ahol teljesen mindennaposak például a sikátorokban a gyilkosságok. Sőt, este még az eldugottabb utcákban is. A vadászközpont közelében pedig úgy érzem van elég okom arra, hogy féljek. De igaziból már mindenki terrorban tart mindenkit úgyhogy...
-Hm. Nem vagyok benne biztos -grimaszoltam, amint megcsapták az orromat a lentről felszivárgó szagok. Még az életben nem éreztem ilyen fajta bűzt, úgyhogy részben feltüzelte a kíváncsiságomat, részben pedig megállásra késztetett. Szerintem mondanom sem kell, hogy az első nyert. Feltéptem még egy deszkát, hogy kényelmesen le tudjak ugrani, majd felegyenesedtem és a belógó ág egyik részét letörtem. Azt szépen belehajítottam a lyukba és a hangra koncentráltam, hogy mikor ér földet. Nem kellett sok idő neki, úgyhogy eldöntöttem, hogy megyek utána. -Olga, én leugrok -néztem rá határozottságot sugalló arckifejezéssel. -Ha biztonságos, akkor jöhetsz utánam. Addig maradj -mutattam a kezemmel, aztán egy pillanat alatt levetettem magam. A vártnál nagyobbat zuhantam, körülbelül két métert, ráadásul valami sárba. Odalent még büdösebb volt, úgyhogy előkaptam a telefonomat, hogy lássak is valamit a sötétben. Abban a pillanatban undor ült ki az arcomra...
-Ez valami labor lehetett. De van pár döglött patkány itt és kiborult lombikok -jellemeztem röviden a lenti helyzetet, miközben szétnéztem. -És egy emberi hulla. Le akarsz jönni? -szinte biztos voltam benne, hogy nem. Már én is inkább visszamásztam volna.

by Δ

-Igen. Most már mindegy neki. Felújítani is életveszélyes lenne -húztam oldalra a számat, miközben a keletkezett lyukat fixíroztam. Szerintem ha ezt a házat valaki elkezdené helyrepofozni, akkor itt halna meg. Hát ha már attól megadta magát a deszka, hogy a lábammal rugóztattam, akkor csoda, hogy még nem szakadt be az egész... vagy nem dőlt ránk az épület. Jártam már itt párszor, de még nem történt velem semmi ilyesmi. Mindig biztonságosan odaértem A pontból B-be. Ezek után viszont nem szívesen mennék vissza például a padlástérbe fotózni. -Kétlem, ennyire nem lehetnek beszarva. Főleg azért, mert manapság már a munkások között is van legalább egy erős természetfeletti -oké, egy kicsit én is parázok a szellemektől, de annyira nem, hogy ne mernék lerombolni egy házat. Kivéve ha egy démon lakott itt. Mert azoknak még a gondolatuktól is a hideg futkos a hátamon fel-alá. Már próbált egy becserkészni magának, nem tartozott az az időszak a legjobbak közé. Eleve az erejük elrettentően hat rám... ha lehet kerülöm a társaságukat. Inkább egy vámpírt választanék ellenfélnek, mint egy démont, aki gondolattal roppantja szét a csontjaim és minden ilyen „finomságra” képes.
-Miért ne? Kell egy kis izgalom -rántottam meg a vállaimat. Nyilván egy bizonyos szinten bennem volt a para, hogy valami olyannal találkozok odalent, amivel alapesetben is meggyűlne a bajom, nemhogy a padló alatt. De nem kell mindig a legrosszabbra gondolni, lehet, hogy csak valami állat teteme rohad odalent, attól meg nem fogok beszarni. Ha valami veszélyes lény lenne ott, akkor szerintem már régen megmutatta volna magát. Főleg egy elfajzott. Mellesleg hogyan mászott volna az le?
Szóval összeszedtem magam és leugrottam, ahogy az egy vérfarkastól elvárható. Itt aztán tényleg azt hittem kiokádom még a gyomromat is, mert olyan orrfacsaró hullaszag volt, hogy azt leírni nem lehet. Ráadásul amikor megláttam miért van ilyen büdös...
Undorító rohadt emberhús, olyan, amit akkor sem ennék meg szívesen, ha teliholdkor nagyon felhúzna valaki. Már majdnem teljesen befejeztem a mondandómat, amikor egy puffanást hallottam a hátam mögül. Persze, hogy leugrott Olga, miért is ne... még fel sem mértem igazán a terepet, de ő már nem bírta ki. Jó, hát végül is a saját felelősségéből tette ezt meg.
-Te most mit...? -kezdtem bele a kérdésbe, azonban mielőtt feltehettem volna, már magamtól is rájöttem mire készül. Gondolom kíváncsi volt rá ki lehet az az ember. Nekem egy kicsit ismerős volt az arca. Vagyis annak a maradványa. Mintha valahol láttam volna már.
-Hát, akkor a hulla és még valami más -vettem kicsit poénosabbra a figurát, ahogy ő. Legalább ezzel is oldottuk a feszültséget, amit személy szerint végig éreztem az egész testemben.
Kicsit komolyabbra véve a figurát Olga mellé léptem. -Ez a pasas nem valami építész volt? -kérdeztem a lányra nézve, hátha neki már eszébe jutott valami mellékesnek tűnő de fontos információ. Azonban mielőtt válaszolhatott volna, a deszkák csúszó hangjára lettem figyelmes. Azonnal a lyukhoz siettem, ami lassanként megszűnt létezni. -Ez mégis mi volt?! -tettem fel a költői kérdést felcsattanva és próbáltam feldolgozni, hogy valami vagy valaki épp most zárt be minket a kibaszott alagsorba. Azonban nem sokáig tétlenkedtem, egy ugrással belebokszoltam a deszkába, ami ugyan azonnal kettétört, de valami erő visszatartotta attól, hogy elmozduljon. -Kezdem érteni, hogyan halt meg ez az ember és miért hagyták így ezt a házat -állapítottam meg a mondat végén egy kisebb, mélyről előtörő morgással. Amikor megláttam a hullát, már akkor kezdett összeállni a kép, de igazán csak most esett le, hogy tulajdonképpen mi szórakozik velünk. -Biztos valami démon a rohadék -tettem idegességemben egy kört a megrepedt deszka körül, miközben a telefonommal továbbra is világítottam. Bár szívem szerint nekicsaptam volna a falnak... de hát ez volt az utolsó mentsvárunk. -Na, gyere le te seggfej! Csak ennyire vagy képes?! -kiabáltam felfelé, kicsit sem visszafogva magam. Pont azt akartam, hogy minél dühösebb legyek és talán valahogy ki tudnánk jutni. Elvileg nagy erő van bennem, csak használnom kéne.

by Δ

-Nem kell ahhoz vámpírnak lenni... ha ezüst van rajtuk, végem van -még az sem kizárt, hogy a sima karók is megölnének. Legalábbis úgy mindenképp, ha nem tudnék szabadulni és jönne egy vámpír például, vagy egy vadász. Sok ellensége lehet egy vérfarkasnak, még úgy is, hogy nem áll mögötte személyeskedés.
A kérdésre nem válaszoltam, mert ebben a helyzetben egyáltalán nem akartam vele vitatkozni. Igen, jobb lett volna ha fennmarad, mert egyrészt még nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e ide lejönni. Az emberek csak úgy maguktól elvégre nem halnak meg egy ház alatt... kell, hogy legyen itt valami, ami megölte. Legalább a szaga ha más nem. Bár ebben a bűzben a halálon kívül mást nem éreztem a levegőben.
-Minek? Ki volt az a barom, aki összezárt vele? -ráncoltam a homlokom, miközben figyeltem mit fog csinálni Olga. Hát azért rendesen meglepett, amit mondott. Nem mindennap találkozok olyanokkal, akik egy hullával voltak összezárva három hétig. Ezek szerint sötét múltja lehet, vagyis egy része biztos az. Talán indokolja miért viselkedett úgy, ahogy. Bántották? Az megmagyarázna mindent.
Miközben a hullát néztem, egy pillanatra kibillentett a nekem tolatás. Megfogtam Olga két vállát és mögüle kerestem a tekintetemmel, hogy mi ijesztette így meg. Amint észrevettem a rágcsálót, mosolyognom kellett. -Ugyan... nézz már rá. Ez egy kis seggdugasz. Egy roppantás lenne mindkettőnknek -mondjuk elég sok betegséget terjesztenek, de kézzel simán ki lehetne nyírni. Vagy lábbal. Rálépünk és megdöglik, nem kell attól félni. Engem jobban zavart a hulla, ugyanis még az életben nem láttam ilyent. Sőt, igaziból semmilyen emberit. Maximum állati tetemet, de az ennél sokkal... kibírhatóbb. Mert ez ocsmány, rohadt büdös és... hát sokkal ocsmányabb azoknál, mint amiket eddig láttam. Gyomorforgató, ha megrögzött gyilkos lennék sem dekorálnám ki ezzel a szobámat. Biztos van már hónapos. A csontok látszanak a rohadt, bogaras hús alatt. Nagyra értékeltem volna, ha csapot is adott volna valaki ehhez a látványhoz, mert nem sokon múlt, hogy kidobjam azt a pizzát, amit délután ettem. Vízzel talán kibírhatóbb.
De sajnos mielőtt rájöttünk volna, hogy mi ez az egész, addigra már ránk záródtak a deszkák. Ennyi, mindig akkor kerülök bajba, ha nagyon elbízom magam, kíváncsi vagyok. De bezárni még nem zártak sehova, ez az első és fingom sincs mit kéne csinálni akkor, ha például nincs térerő vagy ha tényleg valami démon volt, akkor blokkolja a telefonom. Bár, talán annyira ezek sem okosak.
Ezek után szerintem abszolút érthető, hogy kezdett eldurranni az agyam. A félelem is jelentősen segített abban, hogy durva szavaim legyenek ahhoz, ami bezárt minket. Ha ennyire közel vagyok ahhoz, hogy csontvázként éljek itt legalább egy ideig, akkor már olyan szinten nem érdekel mennyire démoni az ellenfél... legalább most hadd fejezzem ki a velük kapcsolatos érzéseimet.
A telefont egy időre a zsebembe csúsztattam, majd még egyszer belehúztam egyet a deszkába és ott tartottam a kezem. Valami hihetetlen erővel nyomott lefelé, de egy rövid időre sikerült elérnem, hogy kiérjen a kezem. Aztán megint vissza a sötétbe...
Egyedül ezzel nem mennék semmire, úgyhogy egy erős káromkodás után a telefonnal világítva kerestem magamnak egy raklapot, amire leülhettem. De még nem mentem oda. -Bírja az aksi. Ma töltöttem fel -a nap folyamán az egyetlen, amit jól csináltam.
Odasétáltam Olga elé, majd a kezemet nyújtottam. -Itt biztos nincs ajtó, maximum deszkák. De ha szeretnéd akkor körülnézhetünk ketten. Csak gyere -bár ezek után nagyobb kedvem lett volna azon a raklapon üldögélni és felülbírálni mit csináltam rosszul az életemben, hogy ezt érdemlem. Persze annak örültem, hogy találkoztam a farkas lánnyal, de a bezártság nincs ínyemre.

by Δ

Közbeszólás nélkül és láthatóan hitetlenkedve hallgattam Olga sztoriját. Hát úgy igaziból köpni-nyelni nem tudtam... az már nem játék, ha tényleg ennyire kegyetlenül bántak vele. Még felnőttként is elég lenne ezt végigszenvedni, nemhogy fiatalon mondjuk tiniként. Ezek után azon sem csodálkoznék, ha úgy általánosságban mindenkitől félne és ki sem mozdulna a házából. Mert gondolom ez rendesen rányomta a pecsétet az életére. Így tehát magyarázatot kaptam végre a furcsa viselkedésére, az már csak mellékes, hogy hányás nélkül vizsgálta meg azt a hullát. Merthogy odamenni talán én is odamentem volna, de így is eléggé kavargott a gyomrom, nemhogy még közel hajoljak ahhoz a tetemhez. Mert a látvány az önmagában egy dolog, de olyan rohadt büdös volt, hogy azt emberként is elég lenne kibírni, vérfarkasként meg egy halál...
-Sajnálom, nem akartam ebbe belemenni -együttérzés meg szemlesütés természetesen volt, mert még én éreztem magam kellemetlenül, hogy egyáltalán rá mertem erre kérdezni. De hát álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sötét múltja van. Ha ezt előre tudom, inkább meg sem szólalok, legalábbis ezzel a témával kapcsolatban nem, mert elhiszem, hogy rossz lehet újra visszaemlékezni ilyesmire. Körülbelül olyan, mintha eladták volna Dubaiba prostinak, csak talán még egy fokkal rosszabb, ha tényleg benne volt az apja a dologban...
Mondjuk ez még nem változtatott a kiakadási fokomon, amikor bezárt minket valami. Viszont legalább nem ráncigáltam el a kezemet, mikor megfogta Olga és nem is lökdösődtem. Bár szívesen belecsaptam volna még egyet abba a deszkába, legalább düh levezetésként, ha már mást nem tudtam vele elérni.
-De akkor kijuthatott volna ez az ember, vagy akármi is volt -böktem a fejemmel a hulla felé, akiről a bűze miatt képtelen voltam megállapítani, hogy rendelkezett-e valami különleges képességgel. Egyébként valószínűleg nem, bár ki tudja. Vérfarkas és vámpír nem lehetett, mert akkor előbb-utóbb kiszabadult volna legalább akkor, mikor eltűnik innen a... démon?
-Itt van -adtam át a telefont, mert gondolom nem tönkretenni akarta Olga, hanem a fény miatt kellett. Amikor viszont pár pillanatig teljesen lefagyott, először nem értettem mit csinál. Végül magamtól is meghallottam, amit ő keresett... a szél hangját. Igaz nem volt valami hangos, de biztos voltam benne, hogy az.
-Ugyan, az nekünk semmi -vontam vállat, majd miután a lány hajlandó volt követni a telefonnal együtt, odamentem ahhoz a szekrényhez és rátámaszkodtam. -Biztos, hogy el tudjuk innen húzni, csak erősen kell. Másnem oldalról nekidőlünk és előbb-utóbb megadja magát -mivel ezen kívül más nem volt, ahonnan jöhetett a hang, ezért elég valószínűnek tartottam, hogy emögött van valami kijárat. Az lenne szívás, ha csak egérlyuk méretű, de azért reménykedtem benne, hogy ez nem így lesz. -Háromra húzzuk -fogtam meg a szélein lévő vasak egyikét. -És ha kijutunk innen, esküszöm elhívlak randizni -hát, nem tudom ez neki mennyire motiváció, lehet, hogy semennyire. De azért ha másnem egy sima pizzával minimum tartoznék neki azért, hogy egyrészt nem tépett szét, amiért belerángattam a bajba, másrészt amiért segített. Szóval ha már ő is biztos helyen fogta a közepes méretű szekrényt, akkor háromra elkezdtem magunk felé húzni.

by Δ

Bár a lány azt mondta nem bánja, hogy előjött ez a téma, azért legbelül tudtam, legalábbis sejtettem, hogy ez azért nem egészen így van. Kétlem, hogy szívesen beszélgetne bárkivel is arról, hogy mit csinált vele az apja annak idején. A helyében valószínűleg én sem szólnék róla egy árva szót sem, inkább megpróbálnám egyedül feldolgozni vagy maximum egy pszichológussal. De azért ez tényleg nem olyan téma, amit az ember szívesen kiteregetne. Már csak azért sem, mert elég megalázó az áldozatnak a tény, hogy minek használták. Még annak is előbb-utóbb kifacsarodik a jelleme, aki önként megy bele abba, hogy a testét használják és valószínűleg akinek sikerül is abbahagynia a munkáját, az sem köti mindenkinek az orrára. Főleg akkor nem, ha komoly anyagi gondok miatt kellett csinálnia és nem jókedvéből.
Szóval úgy döntöttem hagyom a témát, nem akartam félig begyógyult sebeket még inkább felszakítani.
-Talán. Én most nem fogom megnézni volt-e nála valami. Reménykedjünk benne, hogy vele ellentétben mi ki fogunk jutni -zártam le a témát, mert ebből most nem akartam vitaműsort rendezni. A lényeg, hogy ez a hulla -vagyis akkor még élő ember- is úgy járt mint mi. Bezárták ide és valamiért nem tudott kijutni. Vagy azért mert egyáltalán nem talált kijáratot, plusz neki sem nyíltak a deszkák. Vagy pedig nem is volt hozzá eszköze, hogy keresgéljen eldugott ajtók után, csak vakon tapogatózott napokon keresztül míg végül éhen halt. Ez körülbelül ilyen egyszerű. Reméltem, hogy Olgának lesz igaza és tényleg van valahol valami átjáró, ahol ki lehet jutni ebből az alagsorból. Mert a szél hangját én is tisztán hallottam egy idő után, csak mivel viszonylag halk volt, ezért gőzöm sem volt hol keressem. Szokás szerint Olga adta az ötletet.
-Ne, inkább ne is gondolj rá -az igazán nagy balszerencse lenne, ha meg sem tudnánk mozdítani a szekrényt és mögötte lenne a külvilágba vezető lyuk. De másodszorra már nem akartam eltemetni a jövőmet, ha már sikerült kiásnom... bíztam benne, hogy ez csak egy sima szekrény, amit könnyűszerrel el tudunk majd húzni.
-Labor. Máskülönben nem lenne ennyi lombik -néztem körbe a helyiségben. Bár az egészet nem láttam, mert a telefon fénye csak egy sávot világított meg, de már így is a legelején volt alkalmam megvizsgálni mi ez az egész. -Szerintem van köze a bezárásunkhoz a kísérleteknek -állapítottam meg, bár jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi folyhatott itt annak idején, amiről nem szabadna tudnunk. Az foglalkoztatott, hogy megpróbáljam elmozdítania szekrényt a lány segítségével.
-Elhiheted, hogy mindent bele fogok adni -bólogattam elégedetten mosolyogva. Hittem benne, hogy most talán kijuthatunk végre... igaz csak 80%-ban, de az is valami. Úgyhogy a számolás után teljes erőből elkezdtem húzni a vasat, bár jelentősen megnehezítette a dolgomat a csúszkáló lábam. Volt egy kis sár idelent, úgyhogy szerintem még a stoplis cipő sem sokat segített volna rajtam, de legalább el tudtuk mozdítani a szekrényt. A „pofára esés” ott következett be, amikor egy kisebb durranást hallottam és füst jött ki az amúgy sem túl nagy lyukból. Összeszűkült szemekkel néztem magam elé néhány másodpercig, majd Olgára és megint a előre. Szívesen káromkodtam volna egy szaftosat, de ezek után nem akartam megint a farkasra vetíteni az idegességemet. -Ezt már nem hiszem el -tudtam le ennyivel, kissé érces hangon. Nagyon úgy festett, hogy beomlott az egész, szóval utolsó lehetőségként megmaradt, hogy megpróbáljak valamit ügyködni a telefonnal... vagy pedig megpróbálhatjuk kiásni állatként a törmeléket. -Visszaadnád a telót? -nyújtottam a kezemet, majd ha odaadta, akkor a Nokiát a kelleténél feljebb emelve feloldottam és legalább négy haveromnak írtam üzenetet, hogy elég nagy gebasz van és kéne a segítségük. Azt jelezte a készülék, hogy küldi... bár elég lassan.
-Oké, talán megkapták -jelentettem ki egy sóhajtás kíséretében. -És most? Várjunk vagy megpróbáljunk ásni? -szívesen leültem volna már arra a kinézett raklapra, legalább öt perc erejéig. Az egyetlen, ami miatt szívesen meggyorsítottam volna a kijutást, az a bűz volt, ami továbbra is marta az orromat. Meg hát azok után, hogy közöltem a tervemet Olgával, nem szívesen akartam itt éjszakázni. Egy alagsor, rohadó hullával nem a legalkalmasabb ismerkedési helynek. -Hülyeség volt téged is belekevernem ebbe.

by Δ

-Valaki, aki ennyire sem emberi mint mi -gondolok itt démonra és minden hasonló teremtményre. Szellemekben annyira nem hittem eddig, de még azt is el tudnám képzelni. -Vagy pedig olyan, akinek nem kell közel jönnie ahhoz, hogy ezt meg tudja csinálni. Talán egy elmebeteg boszorkány. Passz – pont ezért, a kérdésre amit, feltett valószínűleg nem kapunk egyhamar választ. A lényeg, hogy nem éreztük a szagát annak, aki ezt csinálta velünk, ami azért aggodalomra ad okot. Mondjuk ezen nem is kéne meglepődnöm ebben a világban. A vadászok is hányszor akartak már levadászni? Még akkor is vannak ellenségeim, ha egyébként csak egy „jelentéktelen” vérfarkas vagyok és senkit sem szoktam magamra haragítani... általában.
-Hát erre szerintem maximum csak akkor kapnánk választ, ha jobban körülnéznénk. De nem hiszem, hogy jelenesetben ezzel kéne foglalkozni. Gondolom van itt lent valami, amit nem szerettek volna, ha mások is látnak. Mi lejöttünk ide és azért vagyunk szarban -vázoltam fel röviden a helyzetet. Persze érdekelt, hogy mi az, ami miatt szenvednünk kell, de valahogy jobban megmozgatta a fantáziámat a lehetőség, hogy kijuthatunk. Csak sajnos az ilyen helyzetekben sosem ilyen egyszerű a megoldás. Szerintem ez ilyen Murphy törvény, hogyha bajban vagy akkor mindig csak egyre nagyobb lesz a problémád. Legalábbis nekem ez jött le abból, amikor sikerült elmozdítanunk a vasat, de beomlott a lyuk, az utolsó mentsvárunk.
A telefonról azért még küldtem gyorsan üzeneteket, hogy legalább a hullánkat találják meg, ha mást nem.
Olga mondatára a plafon fele néztem és láthatóan ledöbbentem. Na, erre nem számítottam. Nem elég, hogy az a lyuk is tele volt még porral, rohadt büdös volt a hulla miatt, még füst is szállt be, ami nagy valószínűséggel mérgező. Hát... azt mondják halhatatlanok vagyunk és csak ezüsttel, vagy széttépéssel lehet minket megölni. Ezek alapján szerintem van több módja is.
-Nem, azt nem hagyom. Még ha én idebent halok is meg, téged kijuttatlak – vagy legalábbis megpróbálom. Ránéztem elszántságot sugallva, bár nem biztos, hogy ezt látta.
Muszáj valamit végre felmutatnom abból, hogy mire vagyok képes. Még egyedül, segítség nélkül sem kéne egyikünknek sem itt rohadnia, ketten meg főleg nem. Ahhoz túl nagy erő van bennünk, hogy ez megtörténhessen. Már csak használni kéne.
Szóval mielőtt még megfoghatta volna a kezem Olga, már leraktam mellé a telefont, ebből már rájöhetett, hogy készülök valamire. A mondatai viszont határozottan jólestek, sőt igaziból az érintése is. Mind azt sugározta, hogy tényleg nem hibáztat ezért az egészért. Pedig megtehette volna. Azonban nem válaszoltam, fölöslegesnek tartottam ezt tovább feszegetni. Csak mosolyogtam a halványan látszódó arcára. Az újabb mondatára viszont lassan elhátráltam. -Én megpróbálok ásni, te addig nézz körül van-e itt valami, amit használni lehetne. Egy oxigénpalack is jól jönne. Ha bármi baj van sikíts -fordultam el tőle, majd a lyuk felé ugrottam és közben átvedlettem állattá. Onnan még visszanéztem rá, aztán nekiestem a beomlott résznek. Ha valamire mehetünk valamivel, akkor az ez. A munkamegosztás és az ásás. Ketten úgy sem tudnánk idejönni, ha meg mindketten keresünk, akkor lehet, hogy nem találunk semmit sem és tényleg megfulladunk. Szóval a lehető leggyorsabb tempóban, néha köhögve, tüsszögve ástam az egyébként elég puha földet. Nem kellett hozzá sok idő, hogy lássam; itt lépcsők vannak.

by Δ

-Igen -mosolyogtam a hirtelen jött nagy kíváncsiságára. -Ha nem lennénk ide bezárva, akkor lehet még el is indulnék kideríteni -de ebben helyzetben nyilván esélytelen volt, hogy ilyenekkel foglalkozzak, hogy mi volt idelent. -De ha kijutunk, akkor úgysem fogom annyiban hagyni -oké, lehet, hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondani. Talán ez a mondat is közrejátszott abban, hogy füstöt eresszen ránk az, aki bezárt minket. Jellemző, hogy amikor próbálnék valamivel segíteni, inkább elrontok mindent. Valahogy ezt még nem tudtam elhagyni kamasz korom óta. Plusz ugye egyáltalán nem is öregszem, ami részben rossz, mert lehet, hogy egy 30 éves testben sokkal jobban érezném magam és sármosabb lennék. Azért elég cink, hogy esetleg 500 év múlva is úgy fogok kinézni mint egy kamasz. Már ha egyáltalán kijutok innen...
Mert persze most még csak 4 év van a körülbelüli testi korom és a valós között,de aztán egyre több lesz. Vannak olyan fajok, akiknél sokkal előnyösebben oldotta ezt meg a természet, öregszenek, de lassan.
-Megpróbálok kijutni veled együtt -dobtam felé egy halvány mosolyt, ha már így rám dörrent. Ezek szerint bír engem, legalább részben, ami azért a sötét múltjához képet haladás. Bár lehet, hogy pont az a szerencsém, hogy nem vagyok „kétajtós szekrény”, sem dagadt. Mert gondolom nem olyanok használták, mint amilyen én vagyok. De tökmindegy, nem ítélem el ezért, mert egyrészt nem tehet róla, másrészt teljesen normálisan viselkedik velem és őszintén szólva túlságosan megkedveltem még ebben az előnytelen helyzetben is. Egy ilyen nővel nem feltétlen egy pincében szeretnék ismerkedni. Egy park mondjuk ezerszer jobb lenne ennél... mást meg még nem kéne emlegetnem.
Miközben farkasként elkezdtem őrült sebességgel ásni, hogy végre kijuthassunk, füleltem, hogy meghallhassam az esetleges segítség kiáltást. Így az is időben eljutott hozzám, amit mondott. Hátrafordultam és mivel beszélni nem igazán tudtam, ezért vonyítottam neki, kérdő hangszínben. Minden izmom feszült, ha esetleg valami komolyabb probléma lenne, akkor oda tudjak futni. Azonban mivel nem hagyta el magát, ezért folytattam az ásást, hogy még mielőtt bármelyikünk megfulladna, ki tudjunk jutni. Izomból pusztítottam magam elől a földet, legalább olyan sebességgel mint egy gép, úgyhogy nemsokára megláttam a beszűrődő fénysugarakat. Ettől még jobban felpörögtem és addig ástam, amíg legalább a fejem nem fért ki a lyukon. Utána visszaszaladtam Olgához, abban reménykedve, hogy ájulás nélkül kiszedte azt, amit talált. Útközben persze én is küszködtem a lélegzéssel, mert a büdös füst eléggé fojtogatott.

by Δ