“If your life is so important, what would you sacrifice for it?”
Narkotikumban szegény, sivár napok tengtek és lengtek az alvilágban. Örömömben tapsoltam volna, ha végre kezemre akadhatott volna egy bőkezű munka. Amiért kétszer annyit kell gürizni, mindemellett a dupla elismerést bezsebelve. A közhiedelemnek most kivételesen igazat kell adni. A pokol a fenti világgal egyazon unalmi síkban osztozik. Néha történek történelmet író esetek, legtöbbjük azonban ugyanolyan jelentéktelen mint a földi életet gyarapító dolgozók jelentése. Megjegyzem, ez Barbelo kezei alatt lassan, de elviselhetővé vált. Malekith azonban, példaértékűli szorgalommal adományozza a legalja munkákat szolgálóinak, csakhogy neki ne kelljen bemocskolnia fekete, bőr kesztyűjét. A munkamorálomat méginkább lenyomja. A mai feladatosztás, habár illegálisan, de most igazán jót tett a közérzetemnek. Noha a pokolban megszabott követelmény, hogy a démon társainkkal való bánásmód mindig tiszta és egyenes legyen. Én azonban ezt felrúgtam, uram előtt vallva, csak kedvet adó ürügyként. Egy magasabb posztban álló tiszt feladatát ellopni, a mivoltunkra nézve, nem olyan nagy főbenjáró bűn. Egy kis szerencsét remélve a lebukás esélyét is leplezett árnyékban vetem. Méghozzá úgy, hogy minden eljárást titokban teszek. Körözött koloncként tűnök fel, jellegzetesen fekete füstöm kíséretében. A megnevezett helyszín Seattle, pontosabban annak egyik turista toborzó hotelje. Nem rendezek külön jelenetet azzal, ahogy igényességet ordító bejáratán betérek. Egyenest a szobákat összekötő, bíbor vörös kárpittal beborított folyosóra lépek. Halk, életszerű léptekkel lépdelek, a megadott szoba számot kutatva szememmel az ajtó rengetegben. A növekvő sorrend, a folyosó végére vezet. A megfelelő ajtónál torpanok meg, a remek álca kigondolásának közepette. Az álcám úgy tökéletes, hogy nincs felöltve. Teljes egészemben magam vagyok, a sajátos démoni megjelenésemmel. Emberien követem az illemet, egy ütemes kopogást leütve a kiváló minőségű nyírfa ajtón. Alig várom, hogy a bejárat megnyíljon előttem, s áldozatom képe szögegyenest az enyémmel találkozzon. Felváltva vendégváró mosolyát, a kétségbeesett kikerekedett szemekre. Elsőre talán egy emberi lénynek, nem tűnik fel, hogy egy valódi démon jelenléte ront rá gondtalan életére. Ő azonban, messze áll attól elnevezéstől, hogy ember. S múltbéli előzményei által alaposan megismerte a démon fogalmát. Ezért is érzem olyan nagy dózisban, hogy érkezésem nem örömteli fogadtatását fogja kiváltani. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ő már rég tudja ki van az ajtó mögött. Hiszen egy démon fattyúja, tudja mi fán terem a gyümölcs.
Nem nyílik az ajtó, ahogy az sejtető volt. Hiszen ki lenne olyan ostoba, hogy ajtót nyit a felajzott, éhes farkasnak? A jelenlétemet kellően nyilvánosságra hoztam előtte. Hát ne rajta múljon a történet. Ajtó nyitás hiányában füstölgök be a komótos helységbe. - A szobapincért is ilyen bájosan fogadod? - mosolyom árulkodóan leplezi gyilkos mivoltomat, mikor megpillantom. Démoni kacajomat viszont most diszkrétebb formába öltöztetem. Csak egy hiúságban boldog mosolyban öltöm ki a nyelvem, szemeimet résre szűkítve.
† Music: Here † Note: † Words: lehetett volna több is
It's been a hard life Can be hard on myself Just need a good night
Elvagyok a lakosztályon belül, pakolászom a holmijaimat válogatom össze, mi az ami még rám jön és mi az ami már nem, amit félre kell tennem, hogy később vehetem csak fel. A mini lycan rohamosan növekszik, jó is lesz, ha már kint lesz, mert egyre inkább úgy érzem magamat, mint egy léggömb. De már a felén túl vagyok, viszont az tuti, hogy egyhamar nem akarom ezt megismételni, ráérünk még a csapatnyi lycan ivadék előállításával, kvázi halhatatlanok vagyunk mind a ketten, akkor hova is sietnénk? Nekem pár évre elég volt ez a lufi életérzés. Érzem, hogy mozgolódik odabent, megállok egy kicsit és a kezeim a hasamra simítom, befelé figyelek, hallom a szívdobogását, ennyire jó az én hallásom is, kifinomult, bár az apja bőven leköröz ebben, viszont én olyan dolgokat is megérzek, amit ő nem. A saját fajtámat, a teljes értékű démonokat és az angyalokat is a bukottakkal együtt. Belém hasít az érzés, és szinte halálra váltan pillantok az ajtóra, ismerem ezt az erőt, aurát, de még milyen jól ismerem, ösztönösen hátrálok, menekülési útvonalat keresve, csak hát ez így eléggé nehéz, a hotel legfelső szintjén vagyunk. Nincs hova menekülnöm innen, illanni, teleportálni nem tudok, pedig igazán jól jönne ez a képesség, a testőrnek sok esélye nincs egy démonnal szemben. De valószínűleg ő nem is tudja mi öltött testet idebent. A lakosztályon kívül van. Hátrálok Raiden alakjától, megismerem őt ezer közül is fel fogom ismerni, és a rákolásban egy fotel állít, meg amibe bele huppanok. - Nem mondhatnám, neki tartogatok egy kedves mosolyt is… meg némi borravalót, ha már idáig felhozta a fagyimat…. Nézzenek oda, hát nem untál még rám? – Váltok témát és egy mosollyal vegyes grimasz az arcomon. A hasutas ficánkolása erősödik, majd szépen abbamarad, megérezhette, hogy gáz van. Én próbálom a félelmem visszanyerni, de Raiden már levette, hogy halálra rémültem tőle. A francba, ez így nem lesz jó, ha megint azért van itt, hogy kinyírjon, azokért régi dolgokért, akkor komoly bajban vagyok, innen nincs hova futnom, és még annyira sem tudnék tenni ellene valamit mint pár száz éve… Komolyan mondom, lassan le fog peregni előttem életem filmje, mert Raidennel újat húzni nem éppen életbiztosítás, én pedig megtettem és hát, volt pár alkalom, mikor majdnem eltett láb alól, most pedig sok év után rám akadt, szinte el is felejtettem, hogy elszámolni valója van velem. Teljesen belefeledkeztem a mostani életembe, a biztonságba, amit a farkasom adott nekem… Legszívesebben apám után nyüszítenék, Harun nem kis pályás démon, az egyik legerősebb Asmodeus rendjében és már tudom, hogy Harun az apám, nem akar részt venni az életemben, de tudom, hogy érdekes vagyok a számára. Talán… segít…. Ivan, pedig, nos, bárhol is van nem érne ide időben, hogy ha engem élve fel akarnak koncolni, és bármilyen veszélyes is, egy elfajzott és egy démon nem lehet egy ringbe engedni, a démonoknál csak a bosszúállók veszélyesebbek…. - Mi szél hozott, régen nem láttalak, új a séród? Menő! – Mellékelek egy mosolyt is, és közben azon agyalok, hogy tudnék előle meglépni, mielőtt valóban felkoncolna, vagy a csontjaimból építene magának gyertyatartót.
Kezdőlap
