A pokolban nem könnyű boldogulni, azt még nekem is el kell ismernem. Természetesen ebben semmi csodálni való nincs, soha nem is bántam meg, hogy eladtam a lelkemet Lucifernek, de attól még kissé kellemetlen helyzetbe keveredtem és még nem fedeztem fel a kiutat belőle. Abban nincs semmi új, hogy egy halandó a lelkét ajánlja fel valamiért és mikor meghal, akkor a pokolba kerül. Ez teljesen természetes, és valójában mindegy, hogy az említett halandó ki és mi volt életében, de úgy tűnik, pont velem valakinek sikerült kivételt tennie. Soha nem volt titok, hogy kifejezetten megbotránkoztató a származásom még ezekben a körökben is, de ráadásul én a pokol urát idéztem meg és vele kötöttem üzletet, amely jó idővel azelőtt, hogy meghaltam volna, már sikeresen adott nekem egy fajta hírnevet. A halálom után pedig olyan szintű közutálatban részesített, amire nem számítottam. Azt hittem, meghalok, szenvedek és démonná válhatok, ahogy az a minimum tőlem, de azzal nem tudok mit kezdeni, hogy mentesítettek és Lucifer mellé rendeltek. Ha korábban egy törtető nőszemély voltam a pokol lakóinak életében, akkor ezzel a húzással sikeresen leértem, hogy még az se kedveljen, akinek egyébként oka nincs utálni engem. Nem mintha zavarna, hogy maradhattam a hatalom közelében, ezt a világom elég régen ismerem ahhoz, hogy eligazodjam benne, de valljuk be, magányos és hálátlan szerepre kényszerültem. Támogatók és segítők, szövetségesek és bizalmasok nélkül pedig teljes egészében Lucifer kegyétől függ, hogy meddig élvezhetem a szerepemet. Ezt pedig nem tudom elviselni. A pokol ide vagy oda, hercegnő voltam, uralkodó és bálvány életemben, halálomban sem tudnak rákényszeríteni, hogy egyetlen lénytől függjek. Hogy ezen változtatni tudjak, ahhoz pedig szövetségesekre van szükségem és információra azoktól akik hajlamosak ezt megadni.
Bele telt egy kis időbe, mire megtanultam, hogyan ismerjem fel a számomra hasznos elemeket, de sikerült és már egy ideje gyűjtöm is őket. De a mai este vár remélhetőleg a legnagyobb fogás, amelyet vakon próbálok megtenni. Hadraniel Belzeebub leghűségesebb követője, az egyik bukott és ha jól tudom, mára már elvileg visszavonult pihenni. Hacsak nem sikerül egy csintalan démon lánynak visszacsalnia egy kis szórakozásra.
A hatalmas fürdő, amit választottam helyszínnek, egészen magányos ilyenkor, mikor senki nem rendez vagy vesz részt orgiában, a terem közepén lévő medencében már a víz gőzölög, mikor beérek. Csak egy arany színű köpeny van rajtam, amely eltakar nyaktól bokáig, mint minden más ruha, amelyet magamnak választok. A levegő párás, nehéz és halványan rózsa illatú, hála a nem kis adag sziromnak, amely már a vízben van. A gyertyák fényében minden narancsos árnyalatban pompázik, sejtelmes lesz. Egy hatalmas tükör előtt állok meg és nyúlok oda a csatokhoz, amelyek a hajamat fogják szorosan össze. Lucifer közelében az a minimum, hogy ápolt legyen a kinézetem, és tökéletes, amelynek része az is, hogy a hajam nem száll ezer felé és nem takarja el a nyakamat. Egyfajta bizonyítéka a bizalomnak, hogy fel van fogva, mert mindenki tudja, hogy a nyak remek gyenge pont és olyankor könnyű támadni meg, ha szabad. Ja, és egyébként ha jól emlékszem, még mindig szokás, hogy leengedve csak a szeretőjének mutatja meg egy erényesebb nő. Nálam a hajam a csábítás része, a szőke nem olyan szokatlan, de ez a halvány, ezüstös arany árnyalat, amivel rendelkezem, kifejezetten egyedi, a gyertyák fényében pedig igazán csillogóvá válik. Mire az utolsó csatot és eltávolítom és egy kis asztalkára helyezem a fésű mellé, már derékig omlik le és takarja be a hátamat. A hajkefe egyedül igencsak hosszú idő alatt bánik el vele, erre mindig is fel voltam készülve, így ráérősen kezdem el bontogatni a tincseket. Nem zavar, ha fel van fogva, de néha kellemes, hogy nem egyetlen ponton érzem a súlyát. És amíg látszólag ezzel foglalkozom, talán senki nem fog csodálkozni rajta, ha "véletlenül" nem veszek észre egy kardot a tükör mellett a falnak támasztva. Gyönyörűen kidolgozott ázsiai típusú darab, nem nehéz kitalálni kinek a tulajdona. Kicsit elvonták a figyelmét, így Hadraniel itt felejtette, és egyszer vissza kell jönnie érte. Ha minden jól megy, akkor pár percen belül méghozzá.
A tükör előtt a hajam bársonyosan ragyog, nagyon lassan és alaposan dolgozom vele, egy felől ráérek, másfelől pedig azt akarom, hogy azt lássa a bukott, ami számomra a legelőnyösebb. A ruhák és a színek a gyertya fényhez illenek, de nem tűnik beállítottnak, a köpeny pedig ugyan vastag szövésű, de nem több rétegű anyag, így a testem is kirajzolódik alatta sokkal jobban, mint általában a ruháim látatni engedik. Szóval a díszlet kész, most már beérhet bármikor a főszereplő is.
Az ajtó nyitódása elég csendes, hogy beszélgetés közben senkinek ne tűnjön fel, de mivel egyedül vagyok az egész teremben, még visszhangzik is. Ijedten fordulok oda, hogy lássam a belépő bukottat. Egy pillanatra megmerevedek, majd a meglepetés elterül az arcomon. Aki nem ismer teljesen, mint például ő, hiheti, hogy a megjelenése miatt történt, de igazából inkább a kinézete fogott meg. Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki a haját rejtegeti erre, mert még soha nem láttam őt így, leengedett, szénfekete és szabadon szálló tincsekkel. Egyszerűen gyönyörű, a nők fele féltékeny lenne ezekért, az már biztos.
- Azt hittem, ilyenkor már senki nem jár erre - suttogtam csendesen, miközben egy apró, félénk mosollyá alakítottam minden kifejezést az arcomról, mielőtt bármi más árulkodna a terveimről. Ide éppen a félénk lány képe illik, szóval azt fogja kapni. Minden más ráér még egy ideig...

Azt hiszem, a tervem első kicsike pontjáig sikeresen elértem már. Ez volt az egyszerűbb és a kétségesebb darabkája, az egész, kidolgozott és alaposan megszőtt mintának, amelyen végig kellene vezetnem a bukottat. A megjelenése a kedvétől és persze a képességeitől függött, valójában még a véletlenek játéka is alaposan közre játszott benne, hiszen ha nem felejti itt a akrdját, nem olyan biztos, hogy vissza tért volna még a mai este folyamán a fürdőbe. De az alapján, amit eddig hallottam róla ő nem az a fajta, akit az angyali múltja teljesen hidegen hagy, sokkal megértőbb a legtöbb bukottnál, és ez lehetővé teszi számomra, hogy megpróbálhassam felhasználni azt, amit hajlandó nekem adni ezüst tálcán. Még én sem tudom biztosan, mi lesz és mivel kell érte fizetnem, de az alapján, amit eddig hallottam róla, láttam vele kapcsolatban és érzékeltem, biztosan nem megfizethetetlen dolgot fog kérni, és még inkább tudom, hogy nem olyasmit, amit nehezemre esik megtenni. Ennél azért többet feltételez róla bárki más is. Szóval röviden, ha meg akarom magamnak szerezni a biztonságot, akkor ő a tökéletes kezdés.
Minden érzelmet elnyomok magamban, amely kicsit is diadalmasnak tűnhet, miközben nézem, ahogy belép a terembe és becsukja maga után az ajtót. Bár ázsiai, elég magas és izmos, így nem tudom nem figyelni a mozgását. Megbűvöl, akár egy kígyó, és alig várom, hogy többet megtudjak róla. Kezdem érteni, miért rajonganak érte annyira a nők, és biztos vagyok benne, ha vele találkozom emberként, akkor könnyedén rá tudott volna venni, hogy teljesítsem néhány kérését. Démonként eltöltött nem túl hosszú, ám annál eseménydúsabb időm ellenben megtanított rá, hogy nem minden a külső, és túl sok gyönyör van ahhoz a pokolban, hogy egynek áldozd magad. Furcsa, nem? A legtöbbeknek a kín az első dolog, ami eszükbe jut erről a helyről, nekem azonban csak az élvezetek és a romlottság, amelyet meg lehet találni máshol is kis mértékben, de az igazi szabadságát csak itt tudjuk élvezni, ahol már senki és semmi nem tud elítélni miatta. Be kell vallanom, emellett megértem azokat, akik nem szeretnek, hiszen az ő szempontjukból és minden kín és szenvedés nélkül kerültem olyan helyre, amelyről csak álmodozhatnak. Kellemetlen lehet, de mivel nem kértem, okom nincs rá, hogy ezért hosszú távon is tudjak velük szimpatizálni, azt valaki más megteszi majd úgyi helyettem. Második tanulság: itt nincs olyan feladat, amire valaki ne akarna önként jelentkezni. akkor is, ha őrültségnek tűnik.
A gondolataim kissé túl sokat ckáznak, így fókuszálatlanul pislogok és jó néhány méternyi kimarad abból, ahogy Hadraniel felém közeledik, igazából csak akkor veszem újra észre a jelnlétét a teremben, mikor már alig pár méterre van tőlem. De ezzel be is tölti annyira a teret, hogy ne tudjam figyelmen kívül hagyni, melynek eredményeképpen kissé meg is rettenek. Nem szeretem a váratlan dolgokat, és nem tesz jót a tervemnek az álmodozás sem, így megijeszt a helyzet, és kivételesen nem is próbálom palástolni. Hagyom, hadd higgye azt, hogy miatta van, mert felismertem. Egy kis félénkség nem fog megértani, itt még úgy sem tud róla senki, hogy képes vagyok kimutatni a fogam fehérjét, így pedig nyilván elvárható, hogy szolid, engedelmes, halk, és visszahúzódó legyek, akit csak akkor venni észre igazából, ha valaki tudja, hol és mit keressen. Szobadísz, ha úgy tetszik, porcelán baba, kis játékszer, amit egyelőre mutogatnak és nagy kár lenne, ha eltörne.
- Ha szeretnéd... Hadraniel, igaz? - emelem meg a kezemet, hogy átnyújtam neki a fésűt egy bizonytalan mosoly kíséretében, amely elárulja neki, hogy mennyire nem vagyok biztos a dolgomban. Nem akarom semmire kényszeríteni, ha úgy kívánja, természetesen megpróbálkozhat a hajammal is, igazából ez még előnyömre is válik, de én ilyesmire nem kérem. Ahhoz túl félénk vagyok, vagy éppen törékeny, rajta múlik, melyiket hiszi el. Emberként magamat nem éreztem ilyen kicsinek, hiszen senki nem volt túl magas, de a pokol lakói kifejezetten nyúlánk és izmos férfiak, így még inkább ráerősítenek, az amúgy sem gyenge, törékeny kinézetemre. Nem mintha bánnám, a magas férfiak jellege nem könnyen ijeszt meg, inkább az alacsony és alamuszi az, akitől tartanom kell. És olyan éppen nincs a közelemben.
- Idelenn egyszerűen Lucretia vagyok - válaszolok halkan, miközben vissza fordulok a tükör felé, hogy befejezhetővé válhasson a fésülködés. Ez remek helyzet, mert a tükörnek hála látom őt és a tekintetét is, de közben magamat és azt is, hogyan reagálok arra, hogy mellettem van. Nem, nem törpülök el, jelentéktelenné sem válok, csak látszik, hogy a bizalom még nincs meg. Mozdulatlanul tűröm, ha hozzám ér, el nem húzódom, de nem tudom, mire számíthatok tőle, így óvakodva követem szemmel a tetteit. És persze az arcát meg a haját is, amelyek remek keretet adnak az én vonásaim mellé. Tipikus európai nő, szőke, világos bőrű és alacsony, mellé a kelet ázsiai férfiak iskolai példája, fekete haj, kissé napbarnított bőr, szikár testalkat. Ellentétek, de a maguk formájában mindkettő tökéletessen jellemzi a fajtáját, hogy úgy mondjam. - De könnyen előfordulhat, hogy törtető kurva és hasonló kellemes becenevek alapján hallottál rólam - mert senki nem olyan hülye, hogy veszélyesen nyílt terepen ócsároljon név szerint, sokkal jobb, ha egyszerűen a számukra ideális jelzőket adják nekem. Ugyanolyan kellemetlen, mindenki tudja miről van szó, de letagadható is. Hiába, azért a pokolban való túléléshez kell egy jó adag ész is, még ma.

Érdekes, hogy mennyire ellentétes érzelmeket tud valakiből kiváltani egy másik lény felbukkanása.Hadraniel az alapján, amit eddig hallottam és tudok róla, kifejezetten békés és bőkezű bukott a maga módján, de soha nem volt titok, hogy ő sem szent. A jelenléte viszont számomra sokkal megnyugtatóbb, mind sok más démoné, akik megfordultam már a közelemben. Általában bízom a női megérzéseimben, sokszor mentettek már ki egy-egy kellemetlen helyzetből, most pedig azt súgják nekem, hogy nem kell tőle tartanom, mert nem az időhúzós fajta. Ha zavarná, hogy itt vagyok, akkor már régen elküldött volna és nem azzal töltené az idejét, hogy megpróbáljon valamit tenni a félénkségem ellen. Mert bizony nem hülyeség tartani a tisztes távolságot egy olyan valakivel szemben, aki kifejezetten erős és képes rá, hogy egyetlen mozdulattal eltörje a nyakát a másiknak. Márpedig szerintem egy ilyen mutatványba én is gond nélkül halnék bele, mint nagyjából mindenki más erre. Az egyetlen, amit el lehet mondani előnyeként, hogy törött nyakkal még holtamban is jobban nézek ki, mint az a szerencsétlen, akinek a szívét tépték ki a mellkasából. De most egyik miatt sem aggódom, mert van valami a tudatom mélyén, ami azt súgja nekem, hogy ő nem olyan, ő nem fog megölni, és ehhez hozzáadódik minden, amit megfigyelhetek róla, miközben a hajammal foglalkozik. Nyugodtnak tűnik, de ugyanakkor nyúzottnak is, mint akinek túl sok feladata lett egyszerre és most sem tudja még, hogy végre véget ért a napja, vagy még nem. Ismerem ezt a tekintetet, meg annyiszor láttam már az apámon és a bátyámon is, tudom, mennyire képtelenség hosszú időre a tulajdonosát lefoglalni. Egy-két óra még belefér, de egy egész éjszakához már az kell, hogy teljesen ki tudja kapcsolni az aggodalmát, amely embereknél eléggé valószerűtlen ötlet tud lenni. De egy bukottnál, akinek stabil és állandó helye van a pokolban, hiszem, hogy ilyesmire még lehet is esély. Nekem nem ártana meg legalábbis az ilyen, hiszen amit elterveztem, az kissé időigényesebb foglalatosság. Ha csak megismerni akartam volna, simán bemutatkozom vagy csatlakozom valamelyik orgiához, amit a hozzá hasonló falánkság démonok tartanak, nem azzal töltöm az időmet, hogy létre hozzam a számomra legjobb helyzetet...
A fésű a hajamban teljesen lefoglalni nem tudja, ezt látom rajta, miközben a tükröt tanulmányozom. Alacsony vagyok, emberként még teljesen elfogadható magassággal, de idelenn nagyon is szembeötlő, mennyire nem nőttem magasra és lehetőséget ad több dologra is. Például nem tud elrejtőzni mögöttem, a tükörben végig nézhetem minden mozdulatát és tettét. A fésűt fogó kezén látszik, hogy a saját haját is hasonlóan szokta ápolni, ezért nem okoz neki problémát elbánni az én tincseimmel sem, hiába göndörek. Reggel alaposan megfésülök minden tincset, mielőtt megcsinálnám a hajamat és csak ilyenkor szedem szét, így nincs esélye úgy összekuszálódni, hogy komolyabb munka legyen helyrehozni. Ez csak egyfajta idegnyugtató, szinte gondolkodást nem igénylő tevékenység, de visszahozza számunkra a rutinosság nyugalmát. És a kószáló ujjai sem tudnak megijeszteni közben, hiába ér a nyakamhoz, nem hiszem, hogy rá akarna szorítani, így nem is reagálok rá. A tükör segítségével persze figyelem, merre jár a keze, de nem teszek semmilyen mozdulatot, ami felhívná arra a figyelmet, hogy érzékeltem is az érintéseit. Mondjuk úgy, tetszik ez a játék, és nem akarom még abbahagyni.
- Olyasmi miatt irigyelnek, amit nem én kértem,és közben nem veszik észre, hogy az életem Lucifer egyetlen kézmozdulatától függ - foglaltam össze röviden, hogy mégis mit gondolok én arról, ahova kerültem. Igen, egykor talán azért mentett meg Lucifer, mert imponált neki a merészségem és a romlottság, ami bennem volt, de hogy még mindig jelen vagyok ugyanott, az egyedül az ő döntése miatt van, amibe sem bele látásom, sem beleszólásom nincs, teljes egészében a kedvétől függ csak. És a kedve bármikor megváltozhat, ami egyben azt is fogja jelenteni, hogy kegyvesztetté válok és bárki büntetlenül szállhat velem szembe. És még le is tudna győzni, hiszen hozzájuk képest nem vagyok elég erős. Egy bárd függ felettem, és még nem tudom, hogy kikötik vagy el fogja-e engedni a hóhér. Mert ez a pokol, itt ilyen az élet még a "kiváltságosaknak" is.
- Most már ki nem hagynám - mosolyodom el sejtelmesen, a szemébe nézve, majd egyszerűen ellépek mellette és a medence széléhez megyek. A lábam éppen csak beleér a vízbe, ellenőrizve, mennyire meleg, majd hagyom, hogy a köpeny lecsússzon rólam. Háttal állok Hadranielnek, mert bármennyire is szeretném végig nézni a vetkőzését, ez az én tervem jelenleg, én akarom őt elcsábítani, és ahhoz nem szabadna elcsábulnom. A ruha egyetlen, halk suhogással gyűlik kupacba a lábam előtt és érzem, amit a hajam végig beteríti a hátamat és a derekamat. Magabiztosan, lassan indulok el a vízbe és ereszkedem bele egészen addig, hogy immáron csak a kulcs csontom legyen látható a felszín felett. Alatta pedig nem túl sok, hiszen a víz torzít, a felszínen pedig már ott úszik az a több tucatnyi rózsa szirma, amelyeket korábban beleszórtam az illat miatt. Egykor régen rászoktam, hogy parfüm helyett a fürdővízbe rakott friss virágok adjanak nekem illatot, egy igencsak jó orrú vámpír pedig megállapította, hogy természetileg leginkább a rózsa illik hozzám. Így kizárólag ezt használom. A szirmok egy része pedig azonnal a kezemre tapad, ahogy végig simítok a víz felszínén, érzem a belőlük kioldódott olaj szerű anyagot is. Nem zavaró a jelenléte, de ott van és rá tapad a bőrömre is. Egyszerűen imádom.
Lassan, kíváncsian fordulok vissza a bukott felé miután pár pillanatig kiélvezem a víz simogatását, így láthatom őt a medence szélén, ruha nélkül is, mielőtt a víz elveszi a kilátást. Kis kíváncsisággal, pimasz mosollyal az arcomon nézek végig rajta, mielőtt elfordulnék, hogy pár pillanatra a víz alá bukva eláztassam a hajamat is. Milyen szerencse, hogy nekem nincs szükségem vastag réteg festékre a fehér bőrért, mert az most egészen biztosan leázna.
- Ahonnan én jöttem, az úszást a boszorkányság egyik jelének tartják még ma is, jobb volt, ha csak titokban tanulta meg valaki. Keleten is hasonló nézeteket vallanak? - tettem fel a kérdést kíváncsian, miközben vissza fordultam felé, immár nyakig a vízbe merülve. Csak szépen, lassan haladjunk, kérdésekkel, kíváncsisággal, a csábításra még oly sok idő marad így is...