Most, hogy besötétedett, eljött az ébredésem ideje s én nem is teketóriáztam, amint elhaltak az utolsó napsugarak, már talpon is voltam, hogy rendbe szedjem magam, fehér inget, bordó nyakkendőt és szürke öltönynadrágot és zakót öltsek s hamarosan 1963-as fekete Chrysler 300-as autóm volánja mögött a bőr ülésbe süppedjek s miután indítottam, elinduljak üzletembe. Tony kérte, hogy sötétedéstől ugorjak be kivételesen, ő szeretné a nyitva tartásból hátra maradó pár órát kivenni én pedig nem elleneztem a dolgot, hiszen Tony régi és megbízható munkatársam, évtizedes a kettőnk között kialakult kapcsolat. Meg aztán nem árt, ha a saját üzletemben olykor én is megfordulok a pult mögött s nem csak a működést illető jelentéseket nézem át és nem csak a legfőbb irányításról gondoskodom, na meg a háttérben zajló nagyobb volumenű üzletekről, mert lássuk be, a puszta bevétel koránt sem lenne olyan borsos haszonnal, mint amit most tudok előteremteni a fekete piacnak hála. Csak a jó embereket kell ismerni s azokkal jóban lenni... Ennek a szálait gondolom végig, míg megérkezek az üzletemhez s leparkolok előtte, leállítom a motort, a kulcsot pedig finom kattanás kíséretében veszem ki s miután bezártam az autót (hisz ilyen idősen központi zárra gondolni se lehet) besétálok az üzletbe.
- Oké Tony, innen átveszem! - küldök egy halvány mosolyt idősödő alkalmazottam felé, akivel helyet is cserélünk a pultban, miután magára öltötte kabátját. - Minden jót, remélem jól sikerül majd a vacsora! - búcsúzok el tőle, hiszen a feleségével lesz évfordulós vacsorája, azért is engedtem el. - Meglesz főnök, jó éjt! - szól vissza kedélyesen, majd kilép s én egyedül maradok a pult mögött, ahol a hátsó asztalon álló lemezjátszóra felteszek egy ZZ Top albumot, leülök egy székre hallgatni a zenét s várni, hogy jöjjön egy vevő. Alig telik el pár számnyi idő s az ajtó feletti csengő csilingelése vegyül a halk rock 'n' roll zenébe, így felállok a székről és elfoglalom helyem a pultnál, míg a nő odaér. - Szép estét! Miben segíthetek, miss? - finom mosollyal üdvözölöm és teszem fel a kérdést, belül pedig valami különös érzés kezd gondolataim közt kibontakozni, ahogy kék szempárját figyelem. Mintha már láttam volna valahol s az egész lénye ismerős lenne...

//Megjelenésre valami ilyesmi //

Te jó ég Hannah, mit is keresel itt? – kérdezem magamtól, ahogy bizonytalanul belépek az üzletbe. Kissé összerezzenek, ahogy megszólal az ajtó feletti kicsiny csengő. Soha nem jártam még efféle helyen, és egy perc erejéig úgy érzem magam, mintha Al Capone bűnbarlangjában járnék. A kis fegyvereket, és egyéb vadászati kellékeket kínáló boltot az egyik kolléganőm Mary ajánlotta, akinek a bátyja elvileg szinte törzsvendég itt.
Minden azzal kezdődött, hogy reggel megvettem Cosmpolitan-t, és mikor az ebédidőmben átlapoztam egy tonhalas szendvics kíséretében rábukkantam egy cikkre, ahol hosszasan taglalják a nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekményeket, és a lehetséges védekezési módokat. Ekkor odaült mellém Mary és, mivel „véletlenül meglátta” mit olvasok elmesélte, hogy nemrég őt is megtámadták az utcán, de szerencsére nála volt a bátyjától kapott kis 22 kaliberes pisztolya és elijesztette vele „azt a suhancot”. Ezután megadta az üzlet címét, majd mintha a világ legnagyobb titkát fedte volna fel előttem, odasúgta „Ez azért maradjon köztünk”.
Ahogy délután az irodában ültem akaratlanul is eszembe jutott az a 3 évvel ezelőtti éjszaka, ami azóta is kísért rémálmaiban. Egy főiskolai partiról tartottam hazafele, amikor megtámadott egy férfi, és kis híján megerőszakolt. Szerencsére épp időben érkezett egy titokzatos hős, aki megmentett, és megölte a támadómat. Az emlék hatására elkezdett remegni a kezem, és kilöttyintettem a kávét az előttem heverő papírkupacra. Mai napig nem tudom ki volt az illető. Lehet, hogy nem is létezett, csak álmodtam. De akkor mi magyarázza meg azt, hogy a srácot kitört nyakkal találták meg száz méterre onnan, ahol engem letepert.Természetesen besötétedett mire végeztem, hála egy délután összehívott értekezletnek, ami majdnem két órán át tartott. Egy hatalmas papírkupaccal a kezemben indultam le a mélygarázshoz, ahol már csak pár autó várta, hogy tulajdonosa előbukkanjon az aktakupac mögül. Mivel a kezem tele volt, nagyokat káromkodva igyekeztem kihalászni a táskám aljából a kocsi kulcsom. Már épp megérintettem az ujjaimmal a fém, párizsi Eiffel tornyot formázó kulcstartót, mikor a parkoló egyik sarkában elhelyezett kuka felől mocorgásra lettem figyelmes. Biztosan csak az egyik banki alkalmazott,- gondoltam magamban, majd egy határozott mozdulattal kivettem a kulcscsomómat a táskámból, és felgyorsítottam a lépteimet. A parkolóban uralkodó csendet a szemetes felőli jövő zaj törte meg, és a magas sarkú cipőm vészjósló kopogása. Tipikus horrorfilmbe illő jelenet. Ilyenkor szokott előugrani egy maszkos férfi, hogy egy baltával lemészárolja a szőke áldozatát. Ismét eszembe jutott az a sötét sikátor ahová az a férfi 3 éve bevonszolt, a mocskos kezei a vállamon, a mellemen. Kezdtem pánikba esni. Szinte futva odarohantam a kocsimhoz, és mikor kinyitottam az ajtót, a kuka felborult, és egy girhes fekete macska mászott ki belőle egy darab pizzával a szájában. Abban a percben döntöttem el, hogy felkeresem ezt az üzletet.

Fogalmam sincs, hogy mit is akarok venni. Talán egy harci gólyát, mint ami a kirakatban csalogatja a vásárlókat. Vagy egy kis kézifegyvert, ami elfér a táskámban. Bár ahhoz engedély kell, ami nekem persze nincs. Még életemben nem volt kezemben fegyver.
Az üzletben egy számomra ismeretlen együttes lemeze szól, és a pult mögött egy jóvágású fickó tűnik fel, aki szelíd mosollyal megkérdezi, hogy miben segíthet.
- Jó estét! – víszonzom mosolyát, ám igazából fogalmam sincs, hogy mit is felelhetnék. - Tudja, én… egy kolléganőm Mary Andrews adta meg az címét, akinek a bátyja itt szokott vásárolni. Sajnos az ő nevét nem tudom. De talán nem is annyira érdekes. – remek megint hadarok. A vállamra teszem a táskámat, és az egyik kezemmel elkezdem bőszen szorítani a pántját. – A lényeg, hogy szeretnék valami… valamit, amivel megvédhetném magam. Tudja az utcán. Ha esetleg valaki… valaki megtámad.
Biztos vagyok benne, hogy a férfi komplett idiótának néz. Ide valószínű, hogy csupa izomagy szokott jönni, akik tudják, mit akarnak, mivel kezükben gépfegyverrel jönnek a világra. Lesütöm a szemem, és a pulton lévő nyitvatartási időt kezdem szuggerálni remélve, hogy valahogy elnyel a föld.

ÍGY NÉZEK KI

Szinte megbabonázva nézem a pultra kirakott arzenált, miközben az férfi elmagyarázza a funkciójukat. A spray és a kés természetesen ismerős eszközök, tekintve, hogy az előbbi mindig ott lapul a táskámban, az utóbbinak pedig eddig csupán a konyhában vettem hasznát, de soha nem késő új felhasználási módot találni neki. A többi eszközzel viszont nem találkoztam még, legalábbis személyesen nem.
Rápillantok a pult mögött álló férfira. Mióta beléptem a helységbe most először tudtam igazán megfigyelni: sármos, úgy a harmincas évei közepén, vagy végén járhat. Látszik rajta, hogy érti a dolgát a fegyverek terén, és abban is nagy tapasztalata van, hogy felmérje az üzletbe betérő vevőjelölteket.
- Tudja, igaza van. - elmosolyodom a nyulas megjegyzése hallatán. - Valóban nem olyan ember vagyok, akinek szokása kis állatokra lövöldözni, tekintve, hogy kislánykoromban nekem is volt egy …- elhallgatok ráeszmélve, hogy megint elkezdek össze-vissza zagyválni, mint mindig, amikor zavarba jövök. - De az igazat megvallva nem is a nyulak miatt van szükségem efféle eszközökre. – Nem részletezem, hiszen feltételezem, hogy tudja, miféle lények mászkálnak odakint. Egy efféle üzletben sok mindenki megfordul, és kétlem, hogy mindenki hobbiból, vagy önvédelemből vásárol fegyvert.
Jég kék szemeivel engem néz, és miközben én beszélek, ő hallgat és figyel. Egy pillanatra az az érzésem támad, hogy tényleg érdekli az, amit mondok. Talán csak elemez, hogy aztán majd rám tukmáljon valami méregdrága dolgot, amiének birtoklásáért később lecsukhatnak. Ugyanakkor a kevésbé racionális énemnek jólesik, hogy egy férfit érdekel a mondanivalóm akármilyen értelmetlen is néha. Gondolatban leszidom magam a szánalmasságomért, és megjegyzem, hogy lassan ideje lesz regisztrálnom arra a társkereső oldalra, amit egyszer anyám ajánlott.
Hogy másfelé tereljem a figyelmem, rápillantok az asztalon heverő pisztolyra. Eléggé meglep, hogy nem kell hozzá semmiféle engedély. Sokkal magabiztosabban közlekednék az utcán sötétedés után, ha egy ilyen kis szépség lapulna a táskámban. Soha nem gondoltam úgy magamra, mint egy erőszakos nőszemélyre, de manapság veszedelmes idők járnak, és egy magamfajta átlagos lánynak, akinek az egyetlen fegyvere egy paprikasray és a táskájában lapuló táblagép, muszáj valami hatásosabb eszközt keresnie, hogy megvédhesse magát. Éppen meg akarom tudakolni a pisztoly árát, és csak úgy viccből azt, hogy van e esetleg rózsaszínben, mikor felteszi a kérdést.
Le is tagadhatnám, hiszen nem is ismerem a fickót, de valahogy még sem teszem, és mielőtt észbe kapnék, megszólalok:
- Igen, három éve. Épp egy főiskolai buliból tartottam haza, mikor … - elcsuklik a hangom, de folytatom. – valaki megtámadott. Szerencsére megúsztam egy kisebb sérüléssel, - gondolok a combomon éktelenkedő hegre, ami örökre arra a rémes éjszakára fog emlékeztetni. – Valaki vagy valami épp időben érkezett, és megmentett. Még a mai napig nem tudom, hogy mi történt pontosan. A fickó az egyik percben még ott volt, aztán mire feleszméltem egy kuka tetején hevert kitörött nyakkal. – egy percnyi szünetet tartok.
Mint mindannyiszor az elmúlt három évben, most is próbálok magyarázatot találni a történtekre, de mint mindig, most sem járok sikerrel.
Felnézek, és észreveszem, hogy a férfi figyel. Zavarba jövök pillantásától, és eltűrök egy a copfomból elszabadult tincset a fülem mögé.
- Soha többé nem akarom olyan tehetetlennek érezni magam, mint akkor. És ezért is vagyok itt.
Ránézek az asztalon heverő pisztolyra, és óvatosan felemelem, hogy szemügyre vegyem. Nagyon apró, szinte játékszerű. Nehéz elhinni, hogy ez a kis eszközzel ölni is lehet.
- Azt mondja, ehhez nem kell engedély!? – kérdezem a férfitől. – És mégis mennyibe kerül?
Na és vajon használati utasítást mellékelnek hozzá?

Ahhoz képest, hog nem számítottam vevőre, meglehetősen kellemes társaságom akad a lila kabátos szőke hölgyemény képében s épp ezért nem is vagyok rest apró csevegést is kezdeményezni,ha már olyan köntörfalazva kezdett neki kérése előadásának. Partner vagyok benne, mert nem sok társaságom van mostanában, elég visszahúzódó életet élek egy rövid ideje, kalandozó és köntörfalazó hangjának csicsergő fuvolázása kifejezetten tetszik, be kell látnom.
- Igen? Fehér nyúl volt? Mert az nagyon szépen passzol a szőke fürtjeihez és a szép kék szemekhez... - teszem még hozzá egy szélesebb mosoly keretében, miközben tovább fixírozom a kékségeket. Nem félrebeszélek, nincs a hangomban és gesztusaimban a teleshoposok kisstílűsége, csupán az őszinte egyszerűség, kimondom, amit gondolok. Kijelentésére bólintok, evidens, hogy nem nyulak miatt jött, épp ezért kerül elő az a választék, amit első körben én el tudok képzelni az általa felvetett opcióra, aztán majd a hölgy eldönti, hogy ezek közül megfelel e valamelyik, vagy mást szeretne, mert akkor új dolgokat kell kínálnom. Lehetőség éppen lenne, de ahogy észreveszem a pisztoly igen csak megragadja a figyelmét, amiből már ki tudom olvasni, hogy tulajdonképpen döntött. Ez tiszta sor, az viszont érdekelne, hogy paranoia, vagy konkrét negatív élmény és stressz hatására választotta a fegyvervásárlás útját. Aki átélt már traumát, az nagyobb eséllyel fogja rendesen használni is a fegyvert, ha olyan helyzetbe kerül, hiszen nem lesz új a veszély és tudata bármit meg akar tenni azért, hogy ezt még egyszer ne élje át, elkerülhesse... éppenséggel ezért nem mindegy. Ugyanakkor ez csak az indoklás egyik része, mert a tudatalattimban motoszkáló hangocska megnyugtatását is szolgálja a kérdés, hiszen ismerős valahonnan a szőkeség s valami felködlik, de nem tudom összerakni a képet, ezért kérem a segítségét kérdéssel, tehát felteszem s választ is kapok, kis meglepetésemre, hiszen kissé indiszkrét volt ez részemről. Mikor elcsuklik kicsit a hangja, bátorító mosolyt küldök neki, de látszik szerintem vonásaimon, hogy őszinte érdeklődéssel figyelem minden szavát, melyet szép vonalú ajkain kiejt. Beszámolója megmozgatja a fogaskerekeket s az emlékezetem tárából lassan előúsznak a képek, a sötét utca, az éjszaka, a női hangok, lövés, a vér illata... reccsenés. Igen, összeállt a kép. - Mondja, kíváncsi lenne arra, hogy ki mentette meg? - továbbra is szemeit figyelem, kissé előrébb hajolok, szavaimban most nincs annyi könnyedség, mint eddig. - És akkor is, ha esetleg,- magácskával ellentétben-, nem ember, hanem mondjuk... vámpír az illető? - komoly kérdés és már félig le is buktatom magam, de ha olyan választ kapnék, ami bajt okozna, nos... megvannak a képességeim, hogy megoldjam a helyzetet bármilyen sérelem nélkül.
A lány zavart hajigazítását félmosollyal fogadom, aranyos kis gesztus, illik egész lényéhez. - Meg tudom érteni és én pedig azért vagyok itt, hogy segítsek. - figyelem, ahogy a fegyvert nézegeti a lány, kissé félszeg, érdeklődő mozdulatai,- mintha valami idegen civilizáció régészeti leletét nézegetné-, megmosolyogtatnak. Kérdésére bólintok. - Ehhez nem. - teszem még hozzá, majd a következő kérdésre is válaszolok. - Ötszáz dollár mindenestül, lőszerrel. - vetek egy pillantást a pulton fekvő árjegyzékemre. - Gondolom nem volt még alkalma ilyet használni, ha gondolja hölgyem, szívesen megtanítom.

pisztoly

Ez az este csupa meglepetésekkel van tele. Ha reggel valaki azt mondja nekem, hogy egy vadászboltban kötök ki egy pisztollyal a kezemben, miközben Tapsiról, a hatodik születésnapomra kapott, rövid életet élt nyuszimról mesélek egy vadidegennek, biztos képen röhögöm. De mit ad Isten még is itt állok, és egy fegyverüzlet eladójának vallom be mosolyogva, hogy szegény pára valóban fehér volt, mint a hó.
- Szőke haj, fehér nyúl…. Tudja, mint a mesében. Bár szegény állat számára nem végződött Happy End-del a sztori. Elragadta a hátsó kertből valami ragadozó. - Napokig depressziós voltam, miután anyám elmondta a hírt, de aztán kaptam egy tamagotchi-t és újra felragyogott a nap. Azt hiszem attól kezdve kezdett érdekelni igazán a technika.

Ahogy a férfi jég kék szemeit fürkészem, rájövök, hogy kicsit úgy érzem magam, mint Alice Csoda országban: Egy szőke lány belepottyan a nyúl üregébe, és egy eddig ismeretlen, új világba találja magát. Lehet, hogy félnem kellene, de valahogy még sem teszem. A pult mögött álló eladó kedves mosolya, és őszintének tűnő érdeklődése kisstílű életem iránt, egészen más fajta érzéseket kelt bennem, és mire észbe kapok, elmesélem neki azt a bizonyos éjszakát. Nem sok ember tud arról, hogy mi is történt velem. Valahogy mindig szégyelltem, és egy ideig úgy gondoltam, hogy az én hibám: ha nem mentem volna el a buliba abban a szűk ruhában, ha viseltem volna annyi sminket… Megannyi „ha”, melyekre soha nem fogom megtudni a választ. Tisztán emlékszem a rendőrök arcára kiülő szánakozó arckifejezésre, miközben kikérdeztek, és még mindig hallom a barátnőm vigasztaló szavait , amikor megtudta, hogy mi történt. Akárkinek elmondtam eddig, mindig ugyanaz volt a reakció: sajnálkozás.
De ez férfi meglep, és azt a kérdést teszi fel, amire a legkevésbé sem számítok. Kissé előredől, és a pult feletti lámpa sejtelmes árnyékot ver arcára.
- Egy vámpír?! - kérdezem bizonytalanul, és olyan érzésem támad, hogy utalni akar valamire.
Bevallom, nem sok mindent tudok a vérszívókról, hiszen sok emberrel ellentétben én igyekeztem mindig is távol maradni tőlük. Világ életemben ilyen voltam: óvatos, megfontolt… és gyáva. Énem egy része retteg tőlük, hiszen mégis csak egy ragadozó fajról van szó, akinek a fő táplálékforrása maga az ember. Viszont volt egy kis rész, mélyen elrejtve, ami csodálta őket erejükért, titokzatosságukért és vadságukért. Azt képviselték, ami én soha nem voltam.
Az évek során sokféle variáció merült fel bennem, a megmentőm személyazonosságával kapcsolatban, így természetesen felvetődött annak a lehetősége is, hogy esetleg egy nem- emberi lény volt a titokzatos hősöm.
- Őszintén szólva erősen kétlem, hogy egy vámpír lett volna,- felelem határozottan. – Habár tudásom ezekről a lényekről meglehetősen felszínes, és szerintem akkor sem ismernék fel egy vámpírt, ha itt állna egy előttem, de nem hiszem, hogy egy vérszívó kihagyta volna a lehetőséget, hogy … érti falatozzon belőlem. Megsebesültem, és erősen véreztem is. Szerintem ez egy vámpír számára olyan lett volna, mint egy csábító „all you can eat” ajánlat. – Mosolygok a férfira, majd újra a kezemben lévő pisztolyt kezdem el fürkészni.
Különös módon magabiztosnak és legyőzhetetlennek érzem magam tőle.
- Szóval ötszáz dollár… – teszem vissza a fegyvert óvatosan az asztalra. Feltételezem, hogy nincs megtöltve, de csak nem dobál az ember egy stukkert, ha van benne lőszer, ha nincs. – Nem jár kedvezmény az első vásárláskor? –kacsintok a férfira. Bankban dolgozom, és jól keresek, így simán ki tudom fizetni, de mégis jó érzés egy kicsit incselkedni az eladóval. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen magabiztosság, de felettébb élvezem. Gyakrabban kellene vadászboltba járnom.
Természetesen észreveszi rajtam, hogy nem vagyok jártas a fegyverek használatában és felajánlja, hogy megtanítja, hogy kell. Hát egy ilyen ajánlatot nem utasíthatok vissza mind a magam, mind mások testi épsége érdekében.
- Ez remekül hangzik. Mikor kezdünk? –kérdeztem, legkevésbé sem leplezve izgatottságomat. Még soha nem volt a kezemben töltött fegyver, de épp itt az ideje új dolgokat is kipróbálni.