Bármilyen hihetetlen is, anya vagyok. Soha nem akartam utódokat, mert nem vagyok az a típusú nő, soha nem is voltam. Én büszkeségdémon vagyok, nem helyezhetek másokat magam elé. Egy gyereket sem, a saját vérem hordozóját sem. Természetesen sok démont készítettem, formáltam embereket a saját képemre, hoztam ki belőlük a sötétséget, de egy gyerek?! Nem. Vagyis... de. És mégsem. Bonyolult ez, magam sem tudom hová tenni a dolgot, hogy mit, és miért tettem. De megtörtént. Teherbe estem egy vérfarkastól, és terhes lettem. Számtalan gyereket öltem meg magamban, szakítottam ki magamból, amikor csupán akkora volt az aprócska élet, mint egy borsószem. De, amikor Ashton megfogant, én... nem is tudom, mit képzeltem! Hogy tehettem? Ismerem a világot, régóta élek benne, sok mindent láttam már, és eszembe sem jutna egy ilyen mocskos, undorító, sötét és véres Földre gyermeket szülni. De megtettem. Megtartottam. Megszültem. És soha nem szerettem. Nem foglalkoztam vele, amikor még bennem volt, és rá sem néztem, amikor lemondtam róla. Nem értem hozzá, nem fogtam meg. Egy pillantás nélkül elengedtem őt, eldobtam magamtól. Pedig tudtam, hogy nálam jobb esélye nem lenne, hiszen megvan mindenem: pénz, hatalom, erő. Csak egy valamim nincs, ami egy gyereknek kellene: önfeláldozás. Nem. Az nem én vagyok. Én nem vagyok ilyen nő.
Tehát fiamat egy tökéletes család gondjaira bíztam. Én választottam neki örökbefogadó családot, és én döntöttem el, hogy kikhez, és hova kerüljön. A legjobbat akartam neki, és nem akartam az élete része lenni. Így ez tűnt a legjobb megoldásnak, túladni rajta, megadni neki a legtöbbet, és a legjobbat.
Na, persze... utána, első-, és egyetlen fiam után még lehetett volna gyermekem, de nem engedtem meg magamnak még egyszer. Mert bármennyire is tiltakoztam-, és tiltakozok az érzés ellen a mai napig is, kötődök a fiamhoz. És mindig figyeltem rá, csak éppen ő erről nem tudott, és nem is tud. De most nyakig van a szarban, tehát nem hagyhatom magára, és mindent megteszek érte, hogy távol tartsam a vadászok és a hatóság karmaitól.
Mióta megölte a családját, mióta vad ámokfutásba kezdett, követem, a léptei nyomán járok és eltakarítom a mocskot, amit maga mögött hagyott – már, amennyire ez lehetséges. Megvannak a saját módszereim, és pénzen nem egy, és nem két ember hallgatását, vagy éppen életét lehet megvenni. Nem is beszélve a démoni képességeimről, melyek ebben az esetben elengedhetetlenek. Mert, ha már erre a szar, szemét világra hoztam a fiamat, hát nem, eszemben sincs hagyni, hogy megöljék, vagy évekig, évtizedekig börtönben rohadjon. És nem mellesleg módfelett büszke vagyok rá. Azt hiszem, örökölt tőlem egy, s mást, és le sem tagadhatná, hogy az én drága, egyetlen fiam.
Nem nehéz megtalálni, és követni, hiszen vér követi útját. Így eléggé nehéz megvédeni, és megőrizni a saját kilétemet – lévén álnevet használok most is, így igen csekély azon emberek száma, akik tudják rólam, hogy ki-, és miféle vagyok.
Az utolsó nyom Seattle-be vezetett, így most éppen itt keresem egyetlen fiamat. Azt hiszem, épp ideje felvállalnom őt, lelepleznem előtte saját magamat, és az életben egyszer anyaként viselkednem. És nem mellesleg megtanítani rá, hogy hogyan takarítson el maga után, mert ezt bizony nem folytathatja. Így nem. Amúgy áldásom rá.
Hétköznapi, emberi ruhába bújok még az olcsó kis motelben. A külvárosban van, és nem valami épületes látvány. De ez most lényegtelen. A fiam félig farkas, a közeli erdő tökéletes hely a számára. Oda viheti a hullákat, vagy a még éppen élő áldozatokat, ott vadászhat magának, és egy ideig láthatatlan maradhat a vadászok szeme előtt.
A Nap vörös korongként bukik le a horizontnál. Alkonyat van, az ég alja skarlát színben ég, míg az égbolt már sötétedik, és feltűnnek az első csillagok is. Szürkületre érek a turisták számára kijelölt tűzrakó helyre, s mielőtt bármit csinálnék, körülnézek. Sehol egy lélek, csupán az erdő vadjai neszeznek a bokrok és fák árnyékában. Pillantásom lobbantja lángokra a száraz farönköket, jómagam pedig leülök a narancsosan izzó, játékosan táncoló lángok mellé. Fekete farmer és ugyanilyen színű bakancs van rajtam, bőrdzsekim alatt kötött pulóver és hosszú ujjú felső. Várok. Bízok a fiam tökéletességében, hogy kiszagolja, hogy valaki itt van, hogy egy idegen merészkedett a területre és megkeres. Meg fog találni. Tudom. Hiszen Ő, Ashton az én gyermekem. Így tehát tökéletes gyilkos, predátor. Pontosan tudja, hogy itt vagyok, és ide fog jönni. Mert túl büszke ahhoz, hogy elviselje az idegen lényt a területén.
Én pedig várni fogok rá. Ha már idáig eljutottam, ha már ennyi energiát fordítottam rá, nem tágítok nélküle.
Az persze más kérdés, hogy hogyan fogom neki beadagolni, hogy én vagyok az anyja... mert fogalmam sincs. Egyáltalán elmondjam? Felkészült erre? És én vajon felkészültem rá? Túl sok megválaszolatlan kérdés, ami miatt eddig nem érzett bizonytalanságot érzek most. Furcsa és új érzés ez. Akarom is, közben pedig kurvára félek. Ilyen az anyaság? Mert akkor lehet, nem kérek belőle.

Nincsenek emlékeim a fiamról. Csak érzéseim vannak róla. Fájdalom, leginkább. Mert bizony egy szülés kurva fájdalmas – gondolom, ezzel nem mondok újat. Nekem csak ez maradt belőle. Nem láttam újszülöttként, csak a hangját hallottam, azt, amelyik utánam sírt. Az anyja után. A valódi után, aki soha nem ölelte magához, de még csak rá sem nézett. Visszataszító, nem igaz? Még hozzám mérten is. Pedig eléggé sok mocskos tettet tudok magam mögött. Néhány város miattam került a földdel egyenlővé, pár háborút én robbantottam ki – többek között. De, hogy az ember saját vérét megtagadja? Nem. Egy démon? Nem, még annak sem kellene... de megtettem. És a napok elszálltak felettem. Nem túlzok, ha azt mondom, olyan, mintha tegnap lett volna – nekem igenis olyan. A fiam, Ashton, ellenben felnőtt. Felnőtt, iskolába járt, lemészárolta a saját családját, és most még a kölyke is a nyakába szakadt – az unokám.
A sors fricskája, azt hiszem.
Az imént azt mondtam, hogy nekem nincsenek emlékeim a fiamról. Hazudtam. Vannak. De ezekben az emlékekben nem osztozunk. Én láttam őt, gyakorta figyeltem. Az utcán, az iskolában, napközben, és éjszaka. Láttam felnőni, de soha nem voltam vele; nem úgy, ahogy kellett volna. Egészen mostanáig azt hitte, hogy az a nő, aki esti meséket olvas neki, ő az anyja. Ehhez képest azonban – amit még nem tud momentán – a valódi anyja az a nő, akiről a tündérmesékben hallott, és aki minden mesében a gonosztevő.
És még büszke is magára, a rohadt kurva – ugyebár.
Egy bizonyos szintig büszke vagyok Ashtonra, amiért ilyen mészárlás-sorozatot hajtott végre. Miért is ne lennék büszke rá? Minden idegszálammal az vagyok. Az én vérem, nem is vitás. Azonban van még mit tanulnia – kezdve azzal, hogy az őrjöngő pusztításnak ára van. Méghozzá az, hogy nem szabad megfeledkezni arról, hogy a mocsok egy jelentős részét illik feltakarítani magunk után. Így, vagy úgy. Nem szabad felfedünk önmagunkat – sem a személyünket, sem a mivoltunkat. Bármennyire is dühös, bármennyire is vágyik a vérre, mint egy veszett kutya, akkor sem teheti meg ezt többé. Veszélyes, nem csak rá, de minden természetfelettire nézve egyaránt.
Talán nem is ez az első anyai lépésem, hogy felkerestem őt. Lehet, hogy már az is annak számított, hogy feltakarítottam utána – eltüntettem a nyomait, megmásítottam a bizonyítékokat, másokra tereltem a gyanút, bizonyos esetekben mások már börtönben is rohadnak azóta, egy olyan vád miatt, amit igazából el sem követtek. Mindent a családért, én azt mondom.
És, hogy pontosan mi is ez a hirtelen-, a semmiből feltámadó, anyai ösztön? A fiam veszélyben van – maga sem tudja, mekkorában. Hiszen nem csak a rendőrség, de a vadászok is a nyomában vannak. Sőt, ha más természetfeletti lény területére is betolakodott, és gyilkolt, hát azok sem hiszem, hogy túl boldogok, ami a gyilkosságokat, és a vérfürdőt illeti.
Dárdaként hasított belém a felismerés, hogy eljött az idő. Az én időm, a mi időnk. Fel kell fednem magamat, annak érdekében, hogy engedje, hogy segítsek neki – nem hiszem, hogy egy egyszerű vadidegennek megengedné ezt. Habár az vagyok, annak számítok – idegennek -, az anyja vagyok. Egy a vérünk, és, ha ez nem elég, a legerősebb kötelék tart össze bennünket. Anya, és gyermeke.
Nem hibáztatom, amiért ezt tette, teszi folyamatosan, és amiért olyan, amilyen. Az apja és én, szóval... mi sem vagyunk különbek.
Ahogy Ashton fogantatása sem volt éppenséggel hétköznapi.
A férjem – vagyis abban a pillanatban már az ex-férjem volt – temetésén történt. A gyászoló tömeg elhagyta a ravatalozót, a vérfarkas meg én maradtunk – és a halott férfi hullája mellett dugtunk önfeledten, cseppet sem zavartatva magunkat. Szóval, ugyebár a vérfarkas felcsinált, de mire ez kiderült volna, már külön folytattuk útjainkat. Soha többé nem kerestük egymást, de a sors fintora, hogy mégis találkoztunk, nem sokkal Ash születése után. Mivel érezte rajtam a kölyke szagát, el kellett mondanom, hogy mit tett velem, és azt is, hogy én mit tettem a fiával – megöltem. Ezt mondtam neki, a férfi így tudja. Nem akartam, hogy keresse a gyereket, vagy esetlegesen bántsa, vagy... tudom is én, mit szoktak a félvér bestiák művelni a fattyaikkal. Nem keresett többé, ahogy én sem – azt hiszem, megharagudott rám, a finom kis lelke, amiért kivégeztem a porontyát, amiért nem tehette meg esetlegesen saját kezűleg.
De, sajnálatos módon, minden óvintézkedésem egy csapásra dőlt dugába, mint egy kicseszett kártyavár, abban a pillanatban, amikor Ashton személyes, beépített bombája felrobbant, cafatokra tépve a körülötte élőket, és mindazokat, akik e véres és vérszomjas tornádó útjába kerültek. Mindenkit elsöpört.
Tehát megálljt kell parancsolnom neki – itt és most. Meg kell győznöm róla, hogy ez így nem fog működni, hosszú távon, és meg kell tanítanom a gyilkolás apró trükkjeire – beleértve a precíz takarítást is, a munka elvégzése után.
Elbűvölten figyelem a tüzet, mely arany glóriát von szőke hajamra – mert most éppen ilyen színű -, mikor is meghallom a dús aljnövényzetből jövő neszt. Azonnal odakapom tekintetemet, a jövevény felé fordítom jellegzetes vonású arcomat.
Hát itt van.
Az én gyönyörű fiam.
Nem érint túl jól, hogy rám villantja éles, hegyes fogait. Mégis elmosolyodom.
Az állat bőrébe bújt fiam állát fogom meg, és magamra irányítom a vöröslő íriszeket.
- Már vártam rád, Ashton – hajolok hozzá igazán közel, érezve rajta az erdő jellegzetes aromáját, valamint a hús-, és vér bűzlő elegyét, rezzenéstelenül állva a pillantását, farkasszemet nézve a bestiával, akivé változott. De nem érdekel. Ő az én fiam. Szeretem. Így is, mocskosan, sárosan, farkasként is.