for the punishment

Lucifer - Adramelech

Kezem nesztelenül siklott a vaskos könyvek borításain, míg tekintetem a címeket vizsgálgatta. Lucifer könyvtárában rengeteg könyv volt, ám ezeket senki nem vette szemügyre, senki nem olvasott bele titkaikba, hiszen Urunk tulajdona volt, s senki nem kísértette sorsát azzal, hogy kivívja mérhetetlen haragját csupán pár ócska könyvért. Persze én kivétel voltam, gyakran jártam ide tudva, hogy senki nem zavar meg, ha magányra és nyugalomra vágyom. Attól sem tartottam, hogy esetleg maga Lucifer kap rajta engedetlenségemen, hiszen Ő hatalmassága el van foglalva a pokol mindennapos gondjaival, bajaival. A pokol igazgatása rengeteg időt igényel, nem is beszélve arról, hogy a démonokat fél szemmel mindig figyelni kell, hiszen gyakorta kísérelnek ostobaságot elkövetni. Ajkam kárörvendő mosolyra húzódott, mikor azokra gondoltam, akik arra fecsérelték idejüket, hogy fellázadjanak ellene. Ellene, aki maga a Teremtő ellen lázadt fel, saját Atyjával szembe ment, hogy ráébressze műve, s teremtésének koronái méltatlanok figyelmére, szeretetére. Kezem megállt, s kihúzta a kopottas, megviselt könyvet, melynek borításába ütött aranyló betűk hirdették hivalkodóan a címét. Biblia. A mosolyom elhalt, pillantásom könyörtelenül szegeződött a tárgyra. Hogy mit keresett a pokolban a Szentírás? Nos, még én magam hoztam ide, ha egy könyvre akadtam a földi világban, mely felébresztette kapzsiságomat lehoztam, s ezzel gyarapítottam a könyvtár, amúgy is hatalmas gyűjteményét. Ám ez a könyv véletlen került tulajdonomba, s bár érdekeltek a benne írtak, sosem vettem a fáradtságot, hogy valóban olvassak belőle egyetlen sort is. Valójában azon csodálkoztam a leginkább, hogy nem porladt, nem hamvadt semmivé, amikor a pokolba került. Soha nem űzött a kapzsiság eme tudás iránt, mert tudtam, hogy a legtöbb leírt szó kicsavart mása csupán az igazságnak. Ma azonban talán a sors keze, hogy kezembe kívánkozott. Hiszen ma van a napja, pontosan ma évezredekkel ezelőtt kerített hatalmába a bűn. Mennyi éve is? Lényegtelen semmiség, hiszen eme évfordulót, csupán én tartom számon, s ünneplem, mint egy különös napot. Bár megfordult a fejemben, hogy Atyánk vajon tudja, hogy egy angyala ezen a napon bukott el? Mily ostoba, botor gondolat ez? Hogyan emlékezhetne ilyen csekélységre? Hiszen rengeteg angyalt veszített, s minden bukás megkérdőjelezte tökéletességét, s véleményem szerint még Ő sem szeret ilyesmire emlékezni. S Lucifer? Vajon ő emlékszik? Teljeséggel elképzelhetetlen, még akkor, is, ha utánuk rögtön, mint első angyal buktam el, még úgyis, hogy ő maga vezetett a bűnre, hiszen annyi lelket vitt már kísértésbe, mit számít egy, vagy ezer? Neki csak a győzelem a fontos, melyet minden lélek megszerzése után érez, s a Teremtő orra alá dörgölhet, hogy bizonyítsa elméletét, mit már a Tagadás Angyalaként is hirdetett. Felsóhajtottam. S én miért emlékezem, mintha csak tegnap lett volna? Az én döntésem volt, az én kételyeim vezettek a pokolba, hát nem teljeséggel lényegtelen, mikor történt? S íme, lényegtelen hol vagyok, a kételyek mindig felütik fejüket lelkemben, hiszen ez adja annak esszenciáját. Nem szűntem meg szeretni az Urat, hiszen teremtőm Ő, csupán nem voltunk egy véleményen, ahogy Lucifer érveit sem értette, úgy az én kételyeimet sem volt képes megérteni, mely szüntelen mérgezték elmémet, s szívemet. Tehetetlenül nézhette csupán, hogy arra az oldalra állok, mely nem osztja már nézeteit az emberekbe vetett hitéről. Belelapoztam az írásba, önkéntelenül is a tékozló fiú történeténél nyitottam ki, s olvasni kezdtem a tanmesét, hiszen nem volt több annál. A példabeszéd mosolyt csalt ajkaimra, a valóság azonban nem ilyen, hiszen ez megint csak az emberekre vonatkozik, hiszen ha én kérném a bűnbocsánatot, akkor sem kapnám meg, hát akkor mi ez, ha nem képmutatás? Hazugság minden egyes szó, hiszen ez az apa feltétel nélkül szerette gyermekét, még úgyis, hogy elhagyta őt, s visszavárta, de nem volt benne bizonyos, hogy visszatér. S, ha nem tér vissza? Megszűnik tán szeretni? S a másik gyermek, ki példás, bűntelen életet él? Az Úr tán megbocsátott Lucifernek, talán gyakorolt irányában könyörületet? Megannyi kérdés, mely válaszolatlanul marad már az idők végezetéig, hiszen az Úr és a pokol Ura is túlságosan makacs. Apja fia, s az Apa teremtette őt olyannak, amilyen. Visszahelyeztem a könyvet, nem volt már kedvem saját tulajdon lelkemet marcangolni fölösleges filozofikus gondolatokkal, melyek szép szavakba burkolt hazugságokból szőtt hálók, mibe könnyedén bele lehet gabalyodni. Elfordultam a könyvektől, s jövetelem valódi okára pillantottam. Ma nem volt feladatom, így gondoltam megünneplem az évfordulót valami olyasmivel, amit szeretek. A fekete és fehér tökéletessé munkált, fából faragott bábukra pillantottam, melyek régen nem rendezett sorokban álltak. Régen kezdtem eme játékot, s mégis minduntalan ugyan úgy álltak a sakkfigurák, ahogy előzőleg hagytam őket. Ez is mutatja, hogy Démonurunknak nem sok ideje van saját könyvtárát látogatni, s itt valóban magamban lehetek, nem zavarja meg senki játékomat. A bekészített üveg méregdrága scotch még bontatlanul várt rám, s arra, hogy végre elkezdjem, pontosabban folytassam a játékot. Az üvegért nyúltam, míg tekintetem a táblán ácsorgó figurák helyzetét vizslatta, hamar felmértem az állást. A sötét következik. Valahol mélyen elrejtett szimbolikát véltem felfedezni a bábukban. Egy fehér és egy sötét uralkodó, hét szorosabb alárendelttel, pontosan ahány Lord és Arkangyal van. Nem különös véletlen? Kár, hogy sosem hittem igazán a véletlenekben. A sötét oldal rengeteg gyalogot áldozott már fel, míg a világosak inkább a védekezésre koncentráltak, mint a támadásra. Csupán egy általam játszott meccs, hiszen a valóságban a pokol és menny háborúja, inkább állóháború, hiszen lelkekért folyik, nem pediglen a másik fél kiiktatása a cél. Meghúztam az üveget, egy ideig ott álltam a sötét bábuk felett, végül elmosolyodtam, majd felemeltem a sötétoldal egyik bástyáját, s leütöttem vele a fehéret, mely az útban állt.
- Sakk…- hirdettem ki, s bár magam ellen játszottam mégis ajkaimra született egy diadalmas mosoly. Újból meghúztam az üveget, s kicsit járkáltam, míg a világosok lépésén gondolkodtam. Kiálljak a sakkból, vagy üssem le azt a bástyát a futóval, megszabadulva a feketék nyomásától, kiiktatva egy igen fontos elemet. Vajon ki a bástya? Lényegtelen, csak számomra szimbolikus eme játék. Végül a futót ragadtam meg, húztam végig átlósan a táblán, míg kezem le nem döntötte a fekete bástyát, megszüntetve a sakkot. Elengedtem a fehér futót, hogy a bástyát vehessem a kezembe, s pillanatokig csak figyeltem.
- Nem voltál szerencsés barátom…- állapítottam meg. Zajt hallottam, apró neszt. Nem fordultam irányába, annyira lefoglalt a fekete bástya szorongatása a kezemben. Biztosan Leraie az, látta, hogy ma magam alatt vagyok, s biztos keresésemre indult. Nagyot sóhajtottam.
- Leraie, mondtam, hogy magányra vágyom, távozz hát, amúgy sem kellene itt lenned…- közöltem fel sem pillantva, majd letettem a bástyát, hogy újra az ajkaimhoz emelhessem az üveget és elmélkedhessek a válaszlépésen. Nem zavart a tény, hogy nekem sem kellene itt lennem.

for the punishment

Lucifer - Adramelech

Fekete árnyak nyúltak lustán, sötétségükkel falva a termet, de csak addig merészkedve, míg a fény engedi, s ott ahol pislákolva, sercegve kialudt a gyertya lángja a fény helyébe sötétség lépett. Bár a Pokol szívesen fejlődött a Földdel együtt, én szerettem, ha csupán csak gyertyák égnek lassan csonkig, fényük nem volt vakító, s a félhomályban érdekes, szüntelen harcot vívnak. S pontosan ezt tettem én is, a fekete bástyát tartottam ujjaim között, mik lassan fehéredtek el, ahogy egyre erősebben szorítom a gyenge elemet, mely már elvesztette értelmét, s célját. Pontosan így megy ez itt is, aki túl gyenge hamar feláldozódik, hogy csak a legerősebb, a leggonoszabb lények szolgálhassák Démonurunkat. Egy gyenge láncszem tönkre teszi az egész láncolatot, s az ideje korán elszakad, bár az én véleményem szerint még így is volt bőven a Pokolban, akinek hasznossága merőben vitatható, de persze az én véleményem senkit nem érdekel, így megtartottam magamnak azokat. Ahogyan gondolataimat is, melyek szüntelen kételyekként fonták körbe elmémet, s lelkemet. Talán én is gyenge volnék? Elgyengültem az évezredek súlya alatt? Egy apró mosoly született ajkaimra, nos, ha ez így lenne, bizonyára nem élvezném annyira gonosz tetteimet, melyeknek súlya egy halandó elméjét már rég eltorzították volna, bár be kell látnom, hogy én magam sem vagyok teljesen józan olykor. A fából faragott bábú panaszosan recsegett ujjaim között, így sikoltva könyörületért, de ez nem nyújtott élvezetet, elpusztításában, szilánkokra robbantásában nem lelném kedvemet, nem úgy mintha egy elő lény lenne. Nem beszélve arról, hogy teljességgel haszontalan cselekedet volna, hiszen akkor pótolnom kellene egy másikkal. A szimbolizmus miatt még sem kívántam oly könnyedén kiengedni ujjaim közül, elmélkedve szemléltem hosszú percekig, mintha várnék tőle az előbbi kijelentésre bármiféle választ is. A legnagyobb nyugalommal merültem el újra gondolataimban, hiszen, mint mondtam senki nem merészel rajtam kívül ide betérni, s attól még kevésbé tartottam, hogy maga Lucifer jelenik meg itt, bár nem voltam abban biztos, hogy valóban nem tud kihágásomról. Valahol újabb gyertyaláng lobbant el, füsttel töltve meg a levegőt, mi szürke kígyóként tekergőzött, s a homály egyre nagyobb lett. Elbizakodott voltam, vak, s ehhez mérten ostoba is, figyelmetlenségemnek hála nem vettem észre a jeleket. A jeleket, melyeket fontos lett volna éreznem, melyeket nem kellett volna semmisnek tekintenem. Csupán a zajra lettem figyelmes, apró nesz, s dölyfösségem rabságában nem számítottam a legkedvezőtlenebb eshetőségekre. Letettem a fekete bástyát leírva őt egy aprócska veszteségnek, mely nem volt ugyan kívánatos, de szükségszerű volt az egyik fél győzelmének érdekében. Teljes nyugalommal válaszoltam, abba a hittbe ringatva magamat, hogy bizonyosan tanoncom érkezett értem. Nyilván így lehetett, hiszen más nem lépne be ide, nem szegné meg senki Urunk parancsát, hiszen én sem a lázadozás kedvéért tettem, hanem a magány kecsegtető nyugalmáért. A következő lépésen járt elmém szüntelenül kattogva, pedig már pontosan tudtam mit fogok lépni, már akkor tudtam, amikor a bástya lekerült a tábláról. Túl elővigyázatlan voltam, s mikor nem tanoncom hangja szólított, hanem az annál is jobban ismert hang dörrent rám, csupán csak akkor nyílt fel a szemem. Túl későn. Mintha álomból ébrednél fel, s belecsöppennél egy rémálomba. Ahogy hirtelen érzékeim újra élesen működtek, úgy csapott le rám az elemi, elsöprő hatalom, mely elviselhetetlenül fojtogató volt. Mozdulatlanná dermedtem, ahogy megéreztem az első szívdobbanást, mely megfeszítette mellkasomat. Nem a félelem született meg bennem, nem azért, mert úgy éreztem magam, mint egy gyermek, kit engedetlenségén érik tetten. Csupán pillanatokig haboztam, hogy felé forduljak, s méltóan üdvözöljem, már ha kis meghajlásom tekinthető az ő szemében méltó üdvözlésnek. Tekintetem azonban nem tudtam róla levenni, pedig nincs senki, aki ne ismerné a pokolban ezeket a vonásokat. Valóban nem számítottam rá, s pontosan tudtam fölösleges titkolni a tényt, hiszen olyan átlátszó vagyok számára, mint egy kristálypohár, s pontosan olyan törékeny is. Fölösleges lett volna most félni, azt előbb kellett volna, mikor bemerészkedtem birodalmába, s bocsánatáért sem érdemes esedezni, mert már amikor megpillantott eldöntötte mi is lesz a sorsom, a könyörgéssel senki nem másíthatja meg az Ő elhatározásait. Bár az én véleményem szerintem nem vétettem akkora kihágást, hogy életemmel fizessek érte, hiszen itt minden és mindenki az Övé, így teljességgel mindegy, hogy a számomra szánt szobában vagyok, vagy a legsötétebb kínzó kamrában, ez a tény megmásíthatatlan. A fojtogató, gonosz aura ellenére jól esett őt látni.
– Túlságosan elmélyültem gondolataimban, hogy észrevegyem Uram közeledtét, elnézést kérnék, de pontosan tudom, hogy ez a hiba immáron nem jóvátehető, sem tettekkel, sem pediglen szavakkal. – figyelem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, s bár nem érzek félelmet, mégis végigfut valami gerincem mentén ösztönösen. Igen ez ösztönös, hiszen most vették el a menekülés lehetőségét, s bár elmém pontosan tudja, úgy sem lenne hová menekülni, akkor is bizsergeti az idegszálaimat. Az ész felfogja, de ez a formált test képtelen máshogy cselekedni. Mily gyarló, mily undorítóan emberi. Legszívesebben elfintorodtam volna magamon, de nem tettem inkább kifejezéstelenül figyeltem a közeledő Nagyurat. A nyugodt hangban bujkáló fenyegetés, nem annyira finoman burkolt, hogy ne érzem. Valószínűleg pontosan azt akarja, hogy érezzem, bár ez számomra nem sokat jelent, Urunk minden alattvalójával így beszél, mert Ő teljhatalmú, a Pokol Ura, az Első Bukott.
– Semmi olyat, mit ne tudnék felfüggeszteni Uram parancsára…- azért nem tudtam nem vetni egy sóvárgó csalódott pillantást a rám várakozó sakktáblán elhelyezkedő bábukra, aztán újra érdeklődve függesztettem vissza tekintetemet a Démon Nagyúrra. Nem bombáztam fölösleges kérdésekkel, nem vagyok annyira értetlen, s pontosan bíztam benne annyira, mint Uramban, ezért tisztában voltam vele, hogy mindent világosan feltár előttem a beszélgetésben, mit meg kíván osztani személyemmel. Se nem többet, se nem kevesebbet. Azonban a kíváncsiság kapzsin villant a tudás iránt, hiszen, ha nem kihágásomról akar társalogni, akkor nem volt ötletem miről szeretne velem beszélni négyszemközt, de úgyis mindjárt kiderül, fölösleges lenne elméleteket gyártani.