Csiripeltek neki a madarak.
Csiripeltek neki a kurva madarak, és ez az, ami a leginkább felkorbácsolja a dühét. A haragját. Mindenét.
Nem elég, hogy az a rohadék megkörnyékezte a lányát; nem, még rá is akarta venni, hogy eladja a lelkét.
El akarta tőle venni a kibaszott mindenét, csak azért, mert egy sóvár, egy utolsó rohadék, aki lentről szabadult fel, csak mert már nincs elég hely a pincében, és selejtezik a szemetet.
Ökölbe szorítja a kezét, az ujjai megroppannak, a tenyerén rejtélyes, negatív félholdak, az árkokból vér sercen fel, és kibuggyan.
Reszket, minden ízében reszket, noha nem érez hideget; sokkal inkább érez kínzó forróságot az arcában, a homloka mögött, ahol a szörnyeteg fészkel, borostyán pillantású, hófehér bundájú szörnyeteg, és mintha a tűz végigperzselné az ereit.
Az inak kötélként feszülnek a nyakában, amint erővel próbálja legyűrni a bestiáját – a vadállat kitörni készül, noha nem ezt akarja a gazdatest –, és a torka morgástól dübörög, eleven, motormély morgástól. A zakója viseltes, itt-ott már felfeslett a varrás, az anyag, fehér, eddig patyolat inge vérmocskos – talán a saját vére, talán nem –, vasalt bakancsának orra megkopott a túlzott használattól.
Megeshet, hogy kínzott az információ megszerzésének érdekében.
Megeshet, hogy nem éppen szolgált és védett, amikor ezeket a tetteket véghezvitte; megeshet, hogy nem éppen a tulajdon állásának megtartása lebegett lelki szeme előtt, amikor a szentelt vizet rálöttyintette a démonpalántára.
Nem sikerült a rohadékot kinyírnia – talán nem is akarta –, viszont meglepő ideig képes volt fogságban tartani, pont annyi ideig, amíg végre kizongorázta belőle annak a kreténnek a nevét, aki valószínűleg becserkészte a lányát.
Adramelech.
Faji hovatartozását nem ismeri – azon kívül, hogy pokoljáró –, annyi viszont bőven elég a számára, hogy a gennyláda erősen allergiás a szentelt vízre.
Ennyi pontosan elég a számára.
Hosszú ideje nem alkalmazta vadász múltjának eszközeit – megvan az már vagy hatvannégy éve is –, most mégis úgy lendült a keze, vele együtt a szentelt vízbe mártott kés, mintha legalábbis tegnap tette volna le a lantot – Fenrirnek hála –, és habozás nélkül vágta bele a pengét a démontanonc húsába, mélyen, a porcokig, a csontokig, hogy a fekete szemű rohadék üvöltött, mint a vetési malac; a sikolya zene volt a fülének, és mintha vigyorba torzult volna a szája.
Egészen addig nem ijesztette meg ez a képtöredék, amíg a tükörbe nem nézett, vérmocskos ábrázatával és kétnapos borostájával, szeme körül sötét karikák, a kialvatlanság csalhatatlan jelei, és a rengeteg stresszes év a vonásaiban, melyeket maga mögött hagyott nem is olyan régen – és az a kurva vigyor, mely még mindig kitartott.

A mellkasa zihál, a keze remeg, az agya mégis olyan tiszta, mint az őszi tó tükre; minden latin szóra emlékszik, amiket vadászként betanult – természetesen feketén, hát hogy máshogy? –, és a lehető legnagyobb természetességgel ejti ki a betűket a száján, monoton narrálva, színtelen hangon.
A jobbjában gyufát tart, az előtte helyezkedő asztalon a démonidézéshez szükséges kellékek, a nadrágkorcába tűzve éles kés, a padlóba karcolva démoncsapda.
Hosszú ideig bajlódott az előkészületekkel; nem bánja, hiszen a lányért rohadtul megéri.
– Gyere elő, sutyerák – mondja, immár egy fokkal színesebb hangon, a düh halvány vörösével a szavaiban, és lángot sercint a gyufára, majd leejti azt a tálba. Jobb lábára helyezi a súlyát – csípője fájdalmasan billen, minden tagja sajog, ó, egek, a kurva életbe –, baljával az asztal peremére támaszkodik, és leszegi a fejét, mélyeket lélegezve próbál úrrá lenni felcsapó idegességén.
Nagyon is jól tudja, hogy veszélyes feladatra vállalkozott – de ki a faszt érdekel? Őt aztán nem.
Klaviert sem, a jelek szerint; ígérete ellenére most sincs sehol, ahogy az a kibaszott angyal sem, és ez az, ez az a kibaszott pillanat, amikor mélyen lefojtja magában az egyre csak elősettenkedő kételyeket.
Mi van, ha nem tudod megverni?
Mi van, ha ő előbb páhol el?
Mi van, ha megöl?
Mi van, ha még csak megsebezni sem tudod, és úgy pusztulsz el, hogy előtte az életedért rimánkodsz?
Megrázza a fejét, lassan és remegve, mintha idegrángása lenne, és a fa reccsen az ujjai alatt, ahogy a tenyere rászorul az asztal peremére.

Pillantása a démoncsapdára esik – késsel a fapadlóba karcolt kör, kriksz-krakszok halmaza –, a torka elszorul, ádámcsutkája nehezen mozdul, ahogy megpróbál nyelni; a meglazított, megtépázott nyakkendő élettelen kígyóként lóg a nyakában, vérfoltok sejlenek fehér ingén, elhasznált zakója mocskos, mintha a földre hajítva megtaposta volna azt.
A keze ökölben, ujjai közül vékony vércsermely szivárog, a tenyerében mély, vájt sebek, a körme émelyítően vág a húsába. Nem érez fájdalmat; a felszökő adrenalin elnémítja fájdalomközpontját, ám hallása és látása kiélesedett, mint a vadászó állaté – és az is.
Egy vadászó állat.
Mielőtt beharapták volna – kösz, Fenrir –, likvidáló volt; a legerősebbek és leghatékonyabbak közt volt nyilvántartva, és olyan érzése van, mintha csak tegnap hagyott volna fel a hivatásával.
Fanyar mosolyba fut fel a szájszéle – arcizmai mintha sikoltva tiltakoznának a művelet ellen –, aztán a súlyát a jobb lábára helyezve könnyít testtartásának feszességén. Pillantása fixen rögzül a démoncsapda vonalaira, és egy pillanatig elhiteti magával, hogy túléli ezt a találkozást.
Egy pillanatig tart csupán, de elhiteti magával; aztán az érzés – az elégedettség édeskés, csalóka érzése – úgy illan tovább, mint a szerető rebbenő ujjai.
Tisztában van vele, hogy talán ma este vesz levegőt utoljára, ahogy azzal is, hogy nem lesz könnyű vége. A kétely az elméjébe furakszik ködös, nyúlós csápjaival, behálózza az agyát, minden zugot megtalál, ahol a remény tanyát vert; eddigi elszántsága meginog, ám hamar feléled a haragja a rohadék iránt, aki kipécézte a lányát.
Aki megpróbálta elvenni a lelkét.
Ez, a harag, segít. Segít, hogy a feje kitisztuljon, hogy ne veszítse el korábbi önszántságát – máskülönben már rákjárásban farolna ki a jelenetből, hogy aztán Talahassee-ig meg se álljon.
Talán ott nem éri utol ez a pokolribi.
De ha Little Rockba megy, talán lesz egy kis esélye, hogy két évig még vegetáljon.
Utána már nem édes mindegy?
Aztán a füst – rémálom-fekete, illanó, kénszagú – betör a szobába – és a démoncsapdában reked.
Mintha láthatatlan falak vennék körül, úgy kavarog egy pillanat erejéig – mintha kavarogna, igen –, aztán a felhő alakot ölt, és magas, vékony testalkatú férfi materializálódik.
Jól láthatóan nem viseli jól a démoncsapda határait.
A fanyar mosoly ismét felsejlik Swanson ajkain – a jól végzett munka mosolya ez –, ami aztán vigyorba feslik, felvillantva fehér fogait. Az arca sápadt, a szeplők zavaróan jól látszanak – mintha világítanának –, a szeme alatt karikák, negatív félholdak.
– Nem érdekel, mi tetszik és mi nem – mondja, miközben megvonja a vállát. A félig kibomlott nyakkendő ingaként ring a mellkasán a mozdulattól. – Nem kívánságműsor. – Az adrenalin zubog az ereiben, a gyomra olyan szűk, mint egy gyűszű, és érzi, a bokájába szállt minden vér. Elviselhetetlen, zsongó érzés.
Az asztal szélén laposüveg – eredetileg whiskyt tárolt benne a kilencvenes évek elején –, orvosi acél, nyomokban sem tartalmaz ezüstöt; most oda sem pillantva nyúl érte, hogy aztán megragadja, és felvegye. A kupakot letekerve beleszimatol a benne lévő folyadékba, és meg kell állapítania, hogy most sincs szaga.
Ez nem is lényeg; sokkal inkább az a fontos, hogy a vele szemben lévő dögre úgy hasson, mint a sósav, hogy csontig marja a húsát, hogy a torkából szánalmas vinnyogás szakadjon fel.
A levegő érezhetően hűvösebb, szinte látszik a lehelete; mindezzel nem törődik, és balga módon közelebb lép a férfihoz, hogy csupán egy karnyi távolság legyen köztük.
– Az én érdekemben? – kérdez vissza, egy cseppnyi iróniával a hangjában. – Ez még viccnek is rossz. Mindjárt összeszarom magam. – Fogd vissza magad, villan át az agyán, és mint ahogy az megszokás, a fejében lakó kis törpe figyelmeztetéseit úgy hagyja figyelmen kívül, mintha csak erre született volna. – A lányomnak is ezt mondtad? Az „ő érdekében?” – Meglögyböli a laposüveg tartalmát, és a halk loccsanásra elmosolyodik. – Allergiás vagy a szenteltvízre? Remélem, igen. – A fáradság még egyelőre nem érzékelteti magát – noha három napja egy hunyásnyit sem aludt, az evést mellőzte a napirendjéből, és igencsak hülye gondolatai vannak –, aminek nagyon is örül. Ha itt és most letaglózná az álom, valószínűleg hamar pályafutásának végére érne.
Nem mintha amúgy nem ez lenne az eredeti végkimenetel.
Összevonja a szemöldökét.
Ismét a démoncsapdára pillant, mely még sértetlen, és reményei szerint az is marad, aztán a férfi arcára néz, regisztrálva minden vonását, mentve magában, és – és nagyon nehezen állja meg, hogy lelocsolja a pokolfajzatot a szenteltvízzel, amiért az lépett egyet előre.
A távolság lecsökken kettejük közt, Swanson mégsem hátrál meg; kihívó pillantással illeti a férfit, hogy az talán majd felbosszantja magát rajta, aztán úgy fonja össze karjait a mellkasán, hogy az üveget a könyökhajlatába szoríthassa.
– Ó, csak nem sietsz haza az asszonykádhoz? – kérdezi gúnyosan, félrebillentve a fejét. – Vagy az urad vár? Szar ügy. Mert nem érdekel. – Kiszabadítja mindkét karját, és jobbját – melyben a laposüveget tartja – fellendíti.
A szenteltvíz a pokolfajzat arcát, haját és torkát éri, hogy a bőr felsercenjen, és a fájdalom jól érezhető legyen.
– Tessék, itt az igyekezetem – mondja megvetően. A hangja gyűlölettől és haragtól rezonál, mint magasfeszültség alatt álló vezeték. Gyűlöli őt.
Megveti.

Dühe egy pillanat alatt hág a tetőfokára, az arrogancia, a tömör fenyegetés hatására.
Swanson nem az a személy, aki a fenyegetésre félelemmel reagál; az évek folyamán felhúzott egy olyan falat az elméjében, mely a félelem, rémület, pánik gombjaival van beépítve, és most sorra nyomja le őket, hogy csak a haragja maradjon, hogy ne hátráljon meg az önnön kiszabott feladat elől, és örül, amiért az arca nem tükröz mást, csupán dühöt.
Tudja, hogy ebben a harcban nem nyerhet, ahogy azzal is tisztában van, hogy ha nem elég gyors – és erős –, el fog pusztulni; és tudja azt is, hogy elég egy rossz mozdulat, és halálának pillanata olyan gyorsan jön el, hogy még csak pislantani sem lesz ideje.
Ujjai rászorulnak a laposüvegre – jót tenne most egy whisky –, ajkait vértelen, vékony vonallá préseli össze, és érzi a torkában azt a fémes ízt, amit a feltörni vágyó félelem ont magából. Pórusaiból a fékezhetetlen gyűlölet és harag árad nyúlós, ébenfekete füstként, a gyomra összezsugorodva remeg, a szíve kettőzött sebességgel pumpálja az adrenalint és vért az ereiben. Az agya zsong, mint egy kiadós, átalkoholizált éjszaka után, érzékei élesebbek, mint valaha – hallja a kilométerekkel odébb hömpölygő autó- és embermasszák zsibongását –, és soha nem volt még ilyen éber, mint ezen az éjjelen.
A telefont otthon hagyta, bár nem is bánja; a jól ismert pézsmaillat auraként veszi körül, és belé vegyül saját, különleges illata, mely minden embernél – és nem embernél – észlelhető.
Tudja, hogy az a pokoldög is érzi.
Reménykedik, hogy ezzel megzavarhatja.
A fapadlóba karcolt démoncsapda úgy hat a tudatára, mint erős stimuláns – hamis biztonságérzetet kölcsönöz, mint az otthonfeledett Glockja –, ahogy a jobbjában szorított szenteltvizes üveg is.
– Azt várod tőlem, hogy térdeljek le előtted? – kérdez vissza pofátlanul, és engedélyez magának egy rövid, vakkantás szerű nevetés. Háh! – Azt várhatod, de szólj, ha meguntad a várakozást. – Tudja, hogy ezzel a messzebbnél is messzebbre megy, túllépve minden határt – vagy azok talán maguktól mosódnak el? –, gyakorlatilag páros lábbal átugorva azokat, de mégsem finomít szavainak élén. Nem tompít a gunyorosságán, nem csökkenti a megvetést a hangjában, és nem változtat szóhasználatán.
Ki ő, az Atyaúristen?
Ez vicc.
Sőt még annál is rosszabb.
Egy kibaszott vígjáték, ha szabad így fogalmazni.
Látja, hogy a mozdulat – kinyúlni a laposüvegért, megfogni, elvenni – nem tölti el a rohadékot jó érzésekkel; pont ezért nyújtja el a pillanatot, hagyja, hogy az realizálja, mi következik ezek után.
Aztán a pokolfajzat felkuncog.
A hangja hűvös ujjakként cirógat végig a gerince mentén, a csigolyák vonalán, és a karján libabőr fut fel. A félelmet gátló kapcsolók sorra pattannak vissza alapállapotukba, és a haja égnek áll a tarkóján, a gyomra pedig mintha a bokájára süllyedne le.
A szavai egyaránt korbácsolják fel a félelmét és a haragját, és meggondolatlanul szólal meg:
– Te rohadék. – Szinte köpi a szavakat. – Megetetem a májadat veled, aztán a beleidet a nyakad köré tekerem. – A keserű epe úgy tolul fel a torkán, mint a láva, és köpni akar, egyenesen a pokoljáró makulátlan cipőjére – vagy egyenesen az arcába, a két szeme közé.
A keze reszket, és érzi, ahogy a farkasa, a szörnyetege a belsejét kaparássza két mellső lábával, és a fejében mély, dübörgésszerű morgás zeng.
Kis híján ő is felmordul; mielőtt még megtehetné, torkot köszörül, és a hang elhal az agyában.
Meglöttyinti a laposüveg tartalmát, aztán beleszimatol, bár nem érez különösebb illatot. A szenteltvíz semleges a számára; olyan, mintha egyszerű csapvizet szagolgatna, vagy mintha csak a tó tükre fölé hajolna. Ellenben a vele szemben álló dög igenis érzékeny rá, és ó, már alig várja, hogy a pofájába loccsantsa.
Semmit sem várt még ennyire.
A lányának érkezése felett érzett türelmetlenség versenyezhet csupán ezzel, ha nem rögtön fej-fej mellett haladnak, és erre a gondolatra vigyorognia kell.
A rohadék az órájára pillant, és Swanson rá akar ordítani.
Rám figyelj!
Rám figyelj, és ne a kurva órádra!
De nem teszi. Az alapállásba ugrott kapcsológombok az elméjében úgy hatnak rá, mint az idegbénulás. A félelem fekete csápokként indázza körbe a tudatát, és tudja, hogy elveszett.
Ebből már nem fog kikeveredni ép ésszel.
Vagy ép testtel.
Kihívó pillantása mégis önkéntelen, ahogy ő közelebb lép az alakhoz; ahogy amaz végigméri, Swanson úgy érzi, a pillantása végigmarja a testét, minden porcikáját és izomkötegét, és a libabőr ismét kiütközik a karján – most azonban az undortól.
A fékezhetetlen gyűlölettől.
El akar futni, hogy Talahassee-ig meg se álljon, vagy esetleg még tovább; de tudja, hogy ez a rohadék utolérné, és megölné.
Talán elnyújtaná a pillanatot, de minden bizonnyal megölné.
A feltett kérdésre a pokolfajzat csak megvonja a vállát.
Swanson agyát úgy futja el a vörös, átláthatatlan köd egy pillanatra, mintha palástként ráterítették volna, de ugyanezzel a sebességgel el is tűnik, amint mély lélegzetet vesz, és benntartja, ameddig csak lehetséges.
Aztán lassan kifújja, remegőn és sípolva – a fogai közt szűrve –, és felszegi az állát.
– Tehát téged sem érdekel – mondja rekedten. – Legalább ebben egyetértünk. – Seggarc, teszi hozzá gondolatban, de hangosan már nem mondja ki. Tudja, hogy a démoncsapda visszatartja, de inkább nem kockáztat.
Ahogy lendül a karja, a pokoldög félrefordítja a fejét; a szenteltvíz az orcáját éri, és égett bőr- és hús szaga vegyül a levegő dohos párájába. Swanson elfintorodik, az orrát ráncolja – igen, képes rá –, és visszatartja a lélegzetét, amíg a tüdeje égni nem kezd.
Miután ismét kortyol a szennyezett oxigénből, igyekszik kis mértékben tenni azt, hogy ne forduljon fel a gyomra.
Nem érti a mozdulatot – ujj a szájba, fogak marása a húsban, vér bíbor csermelye a bőrön –, és összevonja a szemöldökét, értetlenül állván a helyzet előtt.
A vészjelzők fejvesztve visítanak a tudatában. Tudja, hogy gáz van.
Tudja, hogy kibaszottul gáz van.
Az éles reccsenés hallatán ösztönből pillant le a padlóra – és eláll a lélegzete.
A démoncsapda felhasadt; megtört a kör, és a Swanson erejét igénybevett mágia munkája elillanóban.
– A picsába – nyögi, és az arca még jobban elsápad. Tenne hátra egy lépést, ám – ám képtelen rá. A hátában nyomást érez, tagjai mintha megbénulnának, és a pokoljáró akaratából áradó fekete, hihetetlenül gonosz aura indákként fonja körbe a testét, behálózza minden porcikáját.
– Engedj el – mondja, a hangja morgásba fordul, a szavai elfúlnak. Látja az irritáló, pőre elégedettséget, és érzi az ő testének szoruló testet.
– Meg se érdemled, hogy kimondjam a nevedet – morogja megvetőn, de tudja, hogy az ügye már elveszett.
A tudatában felhorgadó dac mit sem ér; csak megnehezíti hátralévő óráit – vagy perceit? –, és fölösleges kínokkal ajándékozza meg. – Téged sem érdekel az enyém, tehát… – Fojtott, undorodó nyögés. – Nem. Baszódj meg, ennyi. – A pillantása borostyán színben izzik fel, ahogy a farkasa megpróbálja szétfeszíteni a pokoldög akaratának indáit.

Gyűlöli.
Minden egyes porcikája üvölt a bosszúért, a megfizetésért, a farkasa pedig fejvesztve tombol a tudatában. Tudja, hogy már akkor elveszett, amikor a terv, miszerint megidézi őt, megfogant abban a kurva pincében, ahol azt a szerencsétlen démonpalántát kínozta, vért és sikolyt ontva, ahogy a szenteltvízbe mártott kést belevágta a pokolribi mellkasába, és tudja, kibaszottul tudja, hogy ma éjjel már nem kerül haza.
Se holnap, se az azt követő napon.
Csak azért imádkozik, hogy ha már kinyírják, akkor ne a pokolba kerüljön.
Vagy automatikusan odakerül, ha már egy onnan valósi rohadék oltja ki az életét?
Soha sem értette ezt; és nem is fogja; és nem is tervezi megérteni. Csupán azt akarja megérteni, hogy mégis, miért nem képes leállni? Miért nem képes befogni a pofáját, és addig menekülni, amíg teheti?
Mert tudja, hogy most pecsételi meg a saját sorsát, ha már lehet ilyen költőien fogalmazni.
Tudja, hogy most öli meg magát, voltaképpen. Csak másvalaki tartja a fegyvert, nem ő; lényegében ugyanaz, nem?
A torka összeszorul, a szíve dühödten püföli a bordáit, és ennek ritmusára vágtat a sámándob a fülében, mintha ez hirdetné a kivégzését, és megbolondul ettől a hangtól. Olyan érzés, mintha éppen most hasadba kétfelé a tudata, mintha éppen ebben a kibaszott pillanatban születne meg a fejbéli testvére. Mintha saját magával nézne szembe.
Szedd össze magad, morran rá a lelkiismerete… vagy legalábbis egy hang, ami semmiféleképpen nem az övé, sem az anyjáé, sem az alfájáé. Talán… ki lehet? Fogalma sincs. Szedd össze magad, és próbálj meg felülkerekedni ezen.
Könnyű azt mondani, acsarog Swanson. Kurva könnyű azt mondani! Kezdi kapiskálni, hogy ma valamit nagyon elbaszott. Bele sem kellett volna kezdenie, ha már itt tartunk. Hogy miért? Mert eleve meddő volt az egész, azért. Túlságosan is meddő, mert az istenit, tudhatta volna, hogy egy pokollény ellen nem lesz semmi esélye.
Az a démonpalánta egy fing volt, mégse tudta kinyírni. Csak kínozta őt, addig terrorizálta, amíg az a szerencsétlen rohadék visítani nem kezdett, mint a választási malac; amíg a tekintete feketébe nem fordult, és amíg a sikolya át nem lépett egy olyan tartományba, ahol már kárt tehetett a berendezési tárgyakban, és szétrobbanthatta a Swanson feje fölött hintázó, zsinórról alálógó villanykörtét. Amíg az egyik szekrény felborult, és amíg a tartalma gyakorlatilag apró darabokra zúzódott a pince döngölt padlóján. Egészen addig kínozhatta.
Tovább már nem.
– Tudod, kit nevezz a drága barátodnak – acsarog, immár fennhangon, a pokoldögre; innentől már nem számít, mit mond neki, hogyan mondja neki, hiszen már túllépte azt a határt, mely még megvédelmezheti azt a nyomorult kis életét. Ha épségben már nem, legalább életben elhagyhatta volna a helyszínt, de már erre sem igazán lát esélyeket.
Mondhatni, rohadt szarok a kilátások, már ha egyáltalán van olyan, hogy kilátás.
Amikor a szenteltvízért nyúl, a pokoldög pillantása leírhatatlan.
Túl is lép rajta, és úgy kapaszkodik a laposüvegbe, mintha az lenne az utolsó mentsvára, a fuldoklónak szánt mentőöv a háborgó óceánon az elsüllyedőfélben leledző Titanic romjai mellett lebegve. Mintha ez megmenthetné a nyomorult kis életét.
Talán a démoncsapdában még bízhat. Talán az kitart.
Ki kell tartania.
Akitől megtanulta, az azt állította, a csapda kitart.
A kurva egek, pap volt, akitől ezt tanulta. Egy kurva pap, aki nem gerjedt rá a kisfiúkra, és nem nyakalta fék nélkül a misebort.
Az a pap a nagybátyja volt.
A nagybátyja most véresre marná az arcát, miközben kegyelemért zokogna. Azon felül, hogy hibátlan kiejtéssel szavalta a démonűző latin szöveget és tökéletes démoncsapdákat pingált vagy faragott a padlóba, nem igazán szorult belé bátorság.
Alighanem most tényleg a padlót püfölné az öklével, miközben irgalomért bömbölne.
A Swanson-dinasztia szégyene.
A következő, hosszú monológra képtelen bármit is mondani. Dühös hallgatása mégis többet árul el minden üres szónál: gyávaságot, szerencsétlenséget.
Eszében sincs belépni a körbe; noha a kör lefogja a pokolfajzat erejét, mégsem akar belépni mellé, mert a tudatoperálása mellett nyilván ott van a fizikum.
Talán egy mozdulat, és eltöri a nyakát, és elszakítja a gerincvelőjét.
Vagy kiszaggatja a szívét és tüdejét a helyéről.
A gondolatra kirázza a hideg, a gerincén jeges ujjakkal zongoráz végig a félelem.
Jól hallhatóan nyel egyet, még talán a pokoldög is felfigyel rá.
A torkát gombóc fojtogatja, a gyomra egy gyűszűnél is szűkebb, kisebb. Ha most szánná el magát, hogy egyen pár falatot, még le sem küldené az ételt, már szolgáltatná is vissza, azzal a lendülettel, ahogy lenyelte.
Az elégedett tekintettől felkorbácsolódik benne az eddig sem csekély méretű harag. Öntudatlanul lép felé egyet, s mire már észbe kapna, máris ott áll előtte, alig néhány centiméterre, bakancsának orra a démoncsapda szegélyét súrolja. A kihívó pillantása azonban annál tudatosabb, zsigerből jövő, mintha időzítve lenne minden egyes arcizma, mimikája, hogy az ilyen pillanatokban öltsön kihívó kifejezést magára.
Rohadtul gyűlöli.
A rohadtnál is jobban, igazából. Ha tehetné, megfojtaná egy kanál vízben – ja, nem. Egy kanállal képes lenne megfojtani. Letömné a torkán, és a saját hányásába fullasztaná bele.
A mustráló pillantás túlságosan is ismerős neki.
Az a rohadt bukott angyal néz így végig rajta; ilyen élvezettel, gusztustalan vággyal. De mire vágyik vajon? Az ő ordításaira?
Arra vágyhat.
Nem fogja megkapni. Soha.
Előbb harapja el a saját nyelvét, mintsem hogy segítségért sikoltozzon.
A büszkesége annál nagyobb.
– Ne bámulj így – morran rá, mielőtt még gondolkodhatna, és a keze ökölbe szorul, hogy behúzhasson egyet neki, ha eljön az ideje. Tudja, hogy a csuklója ripityára törik, amint az ökle találkozik a rohadék arcával, de mégis meg akar kockáztatni egy istenes balost.
És igen, a keze már lendül is: emberes adagnyi szenteltvíz fröccsen a pokolfajzat arcára, és felmarja a húsát. A bűz elviselhetetlen, így Swanson visszatartja a lélegzetét, amíg lehetséges; mikor aztán már nem bírja tovább, apró kortyokban kezdi ismét nyelni az oxigént, és az orrát megtölti a gusztustalan szag.
A gyomra vet egy egészségtelen bukfencet.
A hús méregvöröséből kiviláglik a csont fehér izzása, az arccsont íve, és Swanson szét akarja roncsolni ezt a csontot. Porrá akarja zúzni a tulajdon bakancsával, bár tudja: hiába vágyódik erre.
Maximum az enyém lesz ilyen faszán porítva, gondolja, és kis híján hisztérikusan felnevet. Mintha máris megbolondult volna.
Az erő indái úgy fonják körül a testét, mint a rohadt csápok, és üvölteni akar.
Máris üvölteni akar, segítségért bömbölni, amíg még képes artikulálni, amíg még egyáltalán képes üvölteni. Hovatovább lehet, hogy ki fogják tépni a hangszálait, a nyelvével egyetemben.
Rángatni kezdi mindkét karját, de mintha satuba szorult volna. Hideg verejték lepi el a homlokát, kövér izzadságcsepp gördül végig a halántékától kiindulva a jobb orcáján, és csípi a szemét.
Kivicsorítja a fogait, úgy morog a pokolfajzatra.
– Te rohadt szemétláda – acsarog, mintha veszett kutya kaffogna, és összeszorított fogain át szűri a szavakat. – Te mocskos köcsög! – A torkát feszítő morgás egyre hangosabb, egyre valódibb; eddig mintha félreállított rádióból sercegett volna, szemcsés adásból, most viszont egyre tisztább. Mintha a hangja kilépett volna a rádióadásból, és most élesben szól.
Az undor szinte tépi éles fogaival a gyomrát, ahogy a rohadék meghajol előtte. Pillantása fixen függeszkedik az ő, Swanson íriszpárjára, mintha képtelen lenne elengedni a tekintetét.
– Fogd be a rohadt pofád! – üvölti, és a hangjába a farkas dühödt morgása vegyül, idegen egyveleget adva ezzel. Rá akarja vetni magát, a csípőjére ülve akarja felismerhetetlenné öklözni az arcát, az arcát-
A kurva arca meggyógyult. Felszívódott a minimum harmadfokú égési sérülés róla, amit a szenteltvíz cseppjei martak a húsába, hogy a csont szellemfehérje kiviláglott a hús égő vöröséből.
Az iszonyat úgy lepi el a lelkét, mint dagály hullámai a tenger szikláit.
A nyakkendőjére fonódó ujjak szelíd erőszakjának engedve bukdácsol közelebb hozzá, ám az utolsó lépést már úgy teszi meg, hogy szinte ugrik. Félelmében és iszonyában vicsorítja a fogait, az íriszei immár konstans ragyognak a borostyán árnyalatában.
Az arcát simító ujjbegyek hatására megborzong, és megpróbál elhajolni, hogy kikerülhesse a kezet. Ám a körmök mégis a bőrébe mélyednek, és érzi, ahogy ég az érintése nyomán az arcának felszíne. Tükörképet sem kell maga elé állítania, hogy tudja, vörös sávok maradtak a szeplői közt.
Ismét megrángatja a karjait, egész testében vonaglik meg, hogy feltépje a béklyóit, és ráugorhasson Adramelechre.

A haragjába már jól érezhető félelem vegyül sötét csápokként ragadva magához az elméjét. A francba is, retteg, ha már itt tartunk; minden ízében reszket, mintha elektromosság rázná minden egyes porcikáját, apránként átszövi őt az egészségtelen, mélyre ható félelem. A gyomra görcsben, a tudata egyre dekoncentráltabb, és a szíve vadul kalapál a mellkasában. Ha nem tudná az ellenkezőjét, azt hinné, nemsokára szívrohamot kap; az izzadság vékony filmréteget képez a homlokára, és egy verejtékcsepp végiggördül a halántékától kiindulva az arcán. Bele sem mer gondolni abba, hogy ezek után mi fog következni. De a farkasa nem hidegvérű; ostoba, dühtől parfümözött ösztönlény, amit csak a vérpára éltet, a bíbor folyamok, a hús émelyítő rózsaszínje, amikor feltépi zsákmányának bőrét, és a kurva életbe, meg fog dögleni.
Nem tud már tisztán gondolkodni; olyan, mintha üvegburát borítottak volna a tudatára. A hallása, látása, szaglása éles – de képtelen fókuszálni. Az iszonyat megbénítja az elméjét, bilincset kattint minden fogaskerekére, és csak a tömény, pőre harag és félelem marad, minden mást kiszorítva az agyából. Még az ép gondolatoknak is gátat szab.
Fogcsikorgató gyűlölet és félelem vív élet-halál harcot a fejében, és a kurva, kibaszott, cifra életbe, képtelen szabadulni a béklyókból! Hiába rángatja a végtagjait, hiába kínlódik és vergődik, a sötét, mélyfekete erőcsápok úgy indázzák körbe a testét, mint a borostyán szárai. Apró, elesett nyögés buggyan fel a torkából, szánalmas kis hang, bizonyítva, mennyire szenved; fájdalmat nem érez, kétségbeesést viszont annál inkább – akárha a saját fejébe zárták volna be, akárha külső szemlélőként láthatná az eseményeket, mozdulatlanul, bénán.
Az egész hasonlít a kómára. Csak éppen ő az, aki kómában fekszik, és ezzel egy időben saját magát nézi – a vele szemben álló férfi – Adramelech – az, aki őt ebbe a kómába taszította, és egyelőre nem is akarja őt kimenteni onnan.
Sőt ez annál több. Ez nem kóma.
Ez bénultság.
Mintha részlegesen hibernálták volna. Bénán, tehetetlenül nézi őt, a pokolrohadékot, és semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy fuss, fuss, fuss! De képtelen futni. Nem tud futni, hiszen a lábát több rétegben is körülölelte ez a fekete tudatinda. Szoros bilincsben az egész teste, gusztustalan fogságban egy olyan helyen, ahol úgy ordíthatna, hogy mások nem hallják – és csupán egy fal választja el őt a külvilágtól.
Tudja, hogy hiába ordítana. Hogy hiába tenne bármit, egyszerűen senkit nem érdekelne. Nem hallanák, mert a falak vastagak. Egy jobb panellakás raktárhelyiségében vannak, és egy lépcsőfordulónyira egy család alszik békésen, és még csak össze se rezzennének, ha ő, Swanson torka szakadtából üvölteni kezdene, mint a fába szorult féreg. Rekedtre sikoltozhatná magát – senki nem hallaná.
És ez a rohadt köcsög élvezné is.
Mindkét karján libabőr fut fel – a feltűrt ingujj ezt kiválóan láttatja, és a nyaka, a kulcscsontja is szintén libabőrös. Pontosabban a kulcscsontot bevonó bőr. Gyűlöli magát; tehetetlenül vergődik egy pokoldög karmai közt, mint macska szorításában az egér, és tudja, amit.
Tudja, hogy az adrenalin csak édesen megszínezi majd a sikolyait – de elhatározta, hogy egészen addig nem sikolt, amíg még képes visszafogni magát.
Tudja, hogy a fájdalomküszöbe igen magas, az viszont még kétséges, hogy a pokoldög vajon kezdetnek mekkora erőt fejt majd ki.
Szeretlek, élet, fut át az agyán fanyar iróniával átitatva.
Ledöbben saját magán; még ebben a szar helyzetben is képes ironizálni?
Te meg vagy buggyanva, morog a tudatában az a bizonyos hang, akit Swanson képtelen besorolni bárhová is. Te teljesen meg vagy buggyanva.
Mondj újat.
Aztán a rohadt dögje felnevet; a hangja lexilofonoz egy ritmust a gerince mentén, a csigolyákon, és Swanson megcsikordítja a fogait.
– A gyűlölőd vagyok, seggfej! – kiabál, kikelve magából, és ahogy becsukja a száját, kivillantja összeszorított, fehér fogsorát. Az évek során elfogyasztott cigarettamennyiség sem volt képes rontani a fehérségen; és erre kurvára büszke. Bár hogy ez miképp jutott most az eszébe, örök időkig rejtély marad ezek után.
Aztán hosszas hallgatás következik. Swanson képtelen találni a szavakat, amikkel visszavághatna, és most hálát ad saját magának. Ha olyasmit mondana jelen pillanatban, lehetségesen hamar kinyiffanna – de ez a gyors halál talán még annál is jobb, ami ezek szerint az eljövendő órákban vár rá. Nem számít már gyors, fájdalommentes halálra; ahhoz túlságosan is sokat sértegette a vele szemben állót, aki jelenleg is sakkban, csapdában tartja – mekkorát fordultak a dolgok! –, és túlságosan is merész volt. Lehet, hogy nem is áldja magát, hanem átkozza tulajdon fejét?
A rohadt, kurva számat miért nem tudom befogni? – kérdezi gondolatban, de ahogy az lenni szokott, most sem kap választ. Mégis kitől kaphatna? A bölcs belső hangja ilyen helyzetekben konokul hallgat; mintha soha nem szólt volna eddig egy szót sem, és úgy tűnik, lehet, hogy most szólalt meg utoljára.
Kirázza őt a hideg, és nagyot nyel az érzéstől. A gyomra mintha lesüllyedt volna, egészen a bokájáig, onnan pedig a földre; undorítóan ragacsos félelem veszi körbe őt, magába nyelve minden egyes ép gondolatát, és a harag mindinkább visszahúzódik a tudatáról. Egyre inkább az előtérbe helyezkedik a pőre iszonyat; a farkasa a fogát vicsorgatva próbálja még életben tartani a gyűlölet lángját, de mintha az ő ereje is fogyatkozna.
– Gusztustalan vagy, ugye tudod? – kérdezi acsarogva, a fogait villogtatva rá – melyek már egyre hegyesebbek, ahogy a farkas megpróbál kitörni belőle, hasztalan –, aztán így folytatja: – De egy mocskos homártól ne is várjak mást, mi? – Aztán, mintegy a saját merészségén megdöbbenve, összepréseli az ajkait, a pengénél is vékonyabb vonallá, és csak a saját pulzusa dobol a fülében, mint a ritmusdobok a hajók fedélzetén.
Ezzel talán a legnagyobb hibáját követte el. Gyűlöli, meztelennek érzi magát a rohadt dög pillantása alatt; mintha kötelekkel lenne kifeszítve, és az égető tekintet őt pásztázza, mintha röntgennel vizsgálná őt, és a bőrére ég minden egyes pillanatban a lézertekintete. El akar menekülni, egészen addig futni, amíg tüdővel bírja.
Tudja, hogy későn reagált minden egyes szóval; tudja, hogy akkor kellett volna beszélnie, amikor az a rohadt dög megszólalt, de minden olyan gyorsan történt – az erőinda bilincse hirtelen kapta el –, és képtelen volt figyelni. Most viszont, hogy már a férfi csapdájában van, nem tehet mást, csupán beszélhet és beszélhet – vagy üvölthet és üvölthet, tetszése szerint.
Tetszése szerint most szabadulni vágyik, aztán pedig kereket oldani, de az, a jelen állások szerint, egyelőre a lehetetlen kategóriába tartozik. Mégis próbálkozik tovább, hogy szabaduljon, és mind eközben le sem szakítja pillantását a pokoldög arcáról.
Akit még a nevén sem akar szólítani, csupán „pokoldögként” becézni mindaddig, amíg a rohadék ki nem kényszerít belőle egy teljesen más megnevezést. Egészen a végsőkig így akarja hívni; egyszerűen képtelen a nevére gondolni, hiszen tudja, hogy ezzel is csak az egóját növelné.
Amit speciel, kurvára nem akar.
Soha.
És nem is fog.
Ahogy belekezd jól ismert gyűlölethangján a fenyegetőzésbe, úgy emeli meg egyre inkább a tónusát a pokoldög; túlharsogja őt, noha nem is igazán kiabál, és Swanson elhallgat, gyűlölettel telt tekintetét a férfi arcára fixálva. A saját ajkába harap, lenyelve minden további szót, bár kétségkívül anyázni akar neki.
– Hagyd békén a lányomat, te köcsög! – ordítja, és érzi, hogy a halántékában ott lüktet egy ér, a pulzusa ütemére. – Hagyd őt békén, semmi közöd hozzá! – Retteg a gondolattól, hogy a lányát ez a rohadék bántsa; a lánya az ő élete, sőt még annál is több. A kibaszott mindene.
Ne imádkozz.
Nem szabad imádkoznia. Nem akar már ebbe senkit belekeverni.
Bár, ha imádkozna, sem jönne érte az angyal. Az angyalnak van jobb dolga is. Az angyal nyilván már egy pokolkurvával fetreng valahol önfeledten.
Aztán az iszonyat ismét hatalmas lángon ég, ahogy a férfi ismét nekidől, és Swanson közelről láthatja, hogyan gyógyul be a szenteltvíz marta sérülés; a hús, bőr összehúzódik, összesimulnak a sebszélek, és már nyoma sincs. Még csak heg sem maradt utána.
Swanson a döbbenettől és félelemtől némán bámul rá, a pupillája egészen összeszűkül, a borostyán szín kihuny a tekintetében.
Reflexből akarja elrántani a fejét – de rá kell jönnie, hogy szinte egész testében megbénult. Eddig engedelmeskedő nyakát mintha most satuba szorították volna, nem mozdul, így Swanson kénytelen hagyni, hogy a bukott angyal megragadja az arcát, és az ujját az ő bőrébe mélyessze.
Újabb és újabb sávot karmol rá, mígnem jól hallhatóan pattanva enged a bőr – és alig érezhető fájdalom cikázik végig Swanson orcájából kiindulva, az orrnyergéig.
Még csak fel sem szisszen.
Érzi, ahogy kibuggyan a vér, majd egy csepp elindul, végigszántva az arcát, le, egészen a nyakáig, az inak mentén – és a rohadék félrefordítja az ő fejét, és Swanson kénytelen a plafont bámulni, résnyire nyílt ajkakkal, elakadó lélegzettel, és a fejében dühösen vonít a farkasa.
Perifériás látásával észleli, ahogy a férfi vállat von, aztán közelebb hajol hozzá – és végignyal az arcán.
Swanson torkából egy hangosabb nyögés buggyan fel, az izmok megrándulnak az egész testében, és ismét, kétségbeesetten vergődik, hogy szabadulhasson a béklyóktól.
És a béklyók egyszeriben lehullnak a testéről; a bukott angyal meglepett arcából ítélve Swanson egymaga gyűrte le a bilincseket, de Swanson ebben nem hisz.
Bár, hülye lenne, ha visszautasítaná az egyszeri ajánlatot, így – így megpördül, és kissé macskás végtagokkal ugyan, de futásnak ered, és két hosszú lépéssel máris az ajtónál terem, felrántva azt, és rövid pillanatokon belül már a lépcsőn robog.
Gondolkodási idő nincs.

Basszus, basszus, basszus.
Rohadtul nem számított erre.
Mármint de, épp hogy kurvára számított erre. Az, hogy megidézett egy pokolfajzatot, máris egyenes, vissza nem váltható jegy a pokoli vidámparkba – ahol minden csupa móka és kacagás, persze, ha-ha –, és basszus, tényleg nagyon számítania kellett erre. És mindennek ellenére is megidézte.
Mert ő ilyen kibaszottul okos és eszes, meg a többi jelző.
Egy nagy rakás szerencsétlenség.
Ostoba.
Szerencsétlen.
Hülye, kretén, és ezek.
Minden jel szerint a mai éjszaka az ő utolsó, felbecsülhetetlen éjszakája, ahol nem egy nőt fog döngetni, ahogy anno elképzelte, mint halála előtti utolsó feladat a bakancslistáján – nem, valószínűleg a szart is kigyepálják belőle.
Minden jel szerint rimánkodni fog azért, hogy meghalhasson.
Minden ígérete ellenére, sírni, zokogni, üvölteni fog a megváltó halálért, mert képtelen lesz elviselni azt a fájdalmat, amit a bukott angyal tekintete ígér.
Mert ígéri azt a fájdalmat, szavak, jelek nélkül; elég csupán a feneketlen íriszekbe bámulnia, hogy tudja: nem fogja megúszni szenvedés nélkül.
A jellegzetes, simulékony modor is erre enged következtetni: a néma ígéretekre, a fájdalomra, a kínszenvedésre.
Ez mind benne van a tekintetében, és a francba is, maga a tettvágy is ott van.
Ahogy telnek a pillanatok, úgy gyűlik, fortyog őbenne a félelem, elnyomva, leszorítva a haragot, a meggondolatlanságot. Sokkal inkább tekinti már átoknak a forrófejűségét, mint áldásnak; amikor a munkáját végzi, örül a vérmérsékletnek, ami annyira jellemzi a fajtáját, aminek köszönhetően hatékonyan dolgozik – többek ellenkező véleményének dacára –, most viszont… most viszont a francba is, rohadtul nem áldás a forró feje.
Most gyűlöli azt, hogy farkas.
Voltaképpen mindent gyűlöl, ami a farkasléttel áll kapcsolatban; gyűlöli a beharapóját, a volt falkát, a mostani falkát, gyűlöl mindent, ami ehhez köthető.
Saját magát is gyűlöli.
– Még te segítesz nekem azért, hogy a gyűlölőd lehessek? – morran fel, aztán rekedten, karcos hangon felnevet. A rohadékja hülyének nézi, a hangjából maró savként csepeg a gúny, nyilvánvaló; a tudat, az, hogy mindezzel tisztában van, ismét felkorbácsolja a haragját, noha a teste most tehetetlen. Érzi a tudatára, a végtagjaira fonódó, fekete, gyilkos erőt, ami másodpercek alatt összeroppanthatná minden csontját, és – és érzi, hogy az iszonyat egyre magasabbra csap a hullámaival. Nem akar sikoltozni, fájdalmasan nyögni, mégis érzi, hogy egy szánalmas, gusztustalan kis nyüsszenés készül feltolulni a torkán, amit hiába próbál meg lenyelni, képtelen rá.
Akarata ellenére nyüsszen fel, mint az oldalba rúgott kutya, és ha tehetné, a szája elé kapná a kezét, és a tenyerébe köhögne, hogy megpróbálja álcázni a hangját.
De csak tehetetlenül áll, az alsó ajkába vájja a fogait, hogy gátat szabjon a tehetetlen káromkodásáradatnak, ami már érik a mellkasában, a hangszálaiban egy ideje.
Tudja, hogy minden egyes szavával a maga sírját ássa, még ha nem is akar voltaképpen meghalni.
Teljes mértékben ellentmondasz magadnak, Swanson, morogja egy hang a tudatában, valószínűleg a volt alfáé.
Vagy a mostanié?
Már nem tudja.
A saját hangját is alig tudja felismerni, azt az elesett, szánalmas kis morranást, ahogyan megszólal.
– A pillantásod helyett inkább a késedet használnád? – bukik ki belőle a meggondolatlan kérdés, aztán: – Dugd fel magadnak azt a kést, ha van olyanod egyáltalán. – És az ajkába mar ismét, saját magán elhűlve, megdöbbenve. Hogy lehet ekkora balfasz?
Ó, drága jó ég, hogy lehet?
Az érintések – noha a kéz láthatatlan – a bőrére égnek, bekúsznak az inge alá, és érzi a derekán, a térdén, a combján – érzi mindenhol. Borzongás fut fel a gerince mentén, a tarkóján felmerednek a hajszálak, és libabőr kúszik végig a karján, fel a vállakig.
A farkasa morog a fejében, visszhangzó motordübörgés, és a tekintete az akarata ellenére izzik fel borostyánszínben, ahogy a bukott angyal szavai végigcirógatnak minden porcikáján.
Undorodó hang formálódik a torkában, de képtelen kiadni magából.
Egyszerűen benn reked, a lélegzetével együtt.
Ahogy a férfi nekidől, szinte odafészkeli magát, teljesen elnémítja.
Az ő testének szoruló test hidege, kegyetlensége egyszerűen elrabolja minden szavát, az undor, a hitetlenség üvölt a koponyájában, üvölt, üvölt, üvölt, és még arra is képtelen válaszolni, amit az a rohadék a lányáról mondott.
Nem fog könyörögni.
Most már nem.
Nem adja meg azt az örömet, hogy könyörögni hallja őt.
Nem, nem, nem!
Aztán a férfi már az arcát sanyargatja; a körmével szántja fel a bőrét, és a felszakított seb megtelik vérrel, és a vér végigszántja a felső hámrétegét, le a nyakáig – mindvégig érzi a hőjét, érzi, ahogy a vércsepp lefut.
És aztán érzi a bukott angyal nyelvét is, és akaratlanul, ismét felnyög, most már hangosabban, a szája tátva marad, a szeme kikerekedik, és ő a plafonra bámul, reménykedve, hogy valaki meghallja, de nem, nem, a ház néma marad.
A picsába.
És aztán: szabad.
Gondolkodás nélkül perdül meg, hogy mentse az irháját, hogy megkereshesse azt a köcsög Klaviert, aki ugyanolyan, mint ez, és mégis más, és az angyalt akarja, védj meg, védj meg mindkettőnket, lüktet a tudatában, ám – ám megtorpan, amikor már a lépcsőn van, mert a lépcső tetején már ott van.
– Jól elvagy te magadban is! – vágja rá, és már nyúlna a fickó zakójáért, hogy belekapaszkodhasson, aztán nemes egyszerűséggel lerántsa, majd lelökje a lépcsőről, de – de a fickó erősebb nála.
Mire észbe kaphatna, már lefelé repül, a menetszél a hajába kap és a fülébe fütyül, és minden lélegzet kiszorul a tüdejéből, ahogy landol.
A tekintete a bukott angyal arcán függeszkedik, és pillanatokig – de ezek a pillanatok óráknak tűnnek – képtelen levegőt venni.
Aztán – mintha a cigaretta nyitná meg a levegő útját – nagyokat kortyol az oxigénből, akár a fuldoklók, és kiköpi a szálat.
– Takarodj innen! – bömböli olyan hangerővel, amennyire csak képes felemelni a hangját. Mocorogni kezd alatta, de az, hogy a férfi nekilátott kigombolni az ingét, lebénítja őt, és iszonyodva bámul rá. A farkasa most csendben kuporog a tudata leghátsó szegletében, és reszketve bámul maga elé.