Tizennyolc éve fogantál meg úgy, hogy én elvileg már rég nem éltem együtt anyáddal. Aztán voltak azok a pillanatok, mikor hozzá jártam inni, kisírni magam a vállán, és megvoltak az eszközei, hogy lenyugtasson.
És az egyik ilyen alkalommal nem úgy sültek el a dolgok - szar szóvicc, bocs, Swanson-szokás -, ahogy az illenék, és az első két évben meg sem merte mondani, hogy középsúlyú apa lettem. És végre, amikor kibökte, nekem eszembe jutott tartásdíjat fizetni, és azzal a lendülettel érdeklődni kezdtem irántad, mert mégiscsak vér a véremből, hús a húsomból, etc., és egészen rágerjedtem a dologra, úgyhogy a tizenötödik éved felé már kezdtél átjárkálni hozzám hétvégente, kaptad a jó cuccokat, és elláttalak minden földi jóval.
És anyádnak volt az a jó szokása, hogy mindenből a lehető legkülönlegesebbet, szóval a nevedtől ne ijedj meg; tőle származik. És a vezetéknevedet is önkényesen megválasztotta, fingom sincs, miért.
Aztán egy végzetes szombati napon rajtakaptalak sms-ezgetés közben. Rákérdeztem, hogy fiú van-e a dologban, mire úgy elvörösödtél, mint a jól megfőtt rák, és itt volt egy rövid képszakadás.
Az egyik könyvem bánta a meglepetést, no meg a tekintélyem a lányom előtt, de ez meghozta a várt hatást: realizáltam, hogy bepasiztál.
Már csak arra kell rávennem magam, hogy ne tépjem ki lendületből a srác gigáját.