... napsütés, meleg, élénk színek mindenütt. Az egyik pillanatban még a betondzsungelt járom, faltól falig tántorogva. Kicsit erősebb volt a szer talán? Aztán ott voltam nagyapáméknál. A házban, ami ismerős. Távoli, de ismerős. Az öreg még az 1800-as években tette rá a mancsát.
Hogy unatkoznék? Azt nem mondhatnám. Körbepillantok. Igen, ez a házunk. Ez a vidék gyönyörű, ami körbeöleli az otthonunkat, ezt a kis völgyet. Már az önmagában különleges, hogy mit tesz a szintkülönbség. Lent a völgyben még burjánzik a friss zöld növényzet, odafent a fennsíkon már a szavanna az úr. Az egész környék tele van látni valókkal, gyönyörű tájakkal, az állatokról már nem is beszélve. Csoda hát, ha az ember gyerekének felfedezni támad kedve?
Mert bizony így történik a következő pillanatokban. Elindulok... Majd hirtelen megtorpanok. Várjunk csak, az a kölyök ott rohanva nem én vagyok?
Előző nap nagyapó úgy gondolta, a Kilimandzsáró megmászása után elég fáradt leszek, hogy másnap csak az udvaron játsszak. Most már egyre nehezebben bírja a magaslati túrákat, de engem meg az érdekelt. Mikor felértünk egy hegycsúcsra, és az a hihetetlen szabadságérzet... szavakkal nem lehet leírni milyen.
Mivel sem a szomszéd gyerek, aki igen csak jó barátom lett az évek során, sem a pörgettyű nem kötött le, úgy döntöttem nyakamba veszem a környéket. Egy üveg kulaccsal indultam pusztán, na meg a teknő formájú felfedezőkalapommal. A gyermeki fantázia kellőképp színes, hát még az enyém mennyire. Elképzeltem, hogy egy nagy felfedező vagyok. Hallottam meséket még azokból az időkből, amikor az idegen felfedezők a vidéket járták. A helyiek valóságos isteneknek tartották őket akkoriban, hisz még életükben nem láttak fehér embert. Rengeteg monda őrizte meg az útjaikat, hogy mennyire kitartóan térképezték fel ezt a sok mindent,pont amilyen gyengének bizonyultak a maláriával szemben. A sok emlék hirtelen betódul a fejembe, ellenkezést nem tűrve.
Én is ilyen felfedező akartam lenni. Kis falunk nem esett messze a dzsungeltől, nem kellett sokat gyalogolnom. Indulás előtt egy térképen néztem meg, merre is van az a vízesés, amihez egyszer már elsétáltunk nagyapóval. Most egyedül akartam megtenni ugyanezt az utat A kölyök nyomába eredek, ahogy elindul. Én is látni akarom őket ismét. . A meleg, a hatalmas páratartalom, a kilométerek és a végeláthatatlan indahálózatok sem szegték kedvemet. Minden rémlett, ugyanúgy mentünk végig ezen az úton. Hol lankásabban, hol csúszós talajon kapaszkodva fel egy dombra épp.
Aztán elérek vele együtt ahhoz a ponthoz, ahol már hallani lehetett a Kagera mélybe zúduló csobogó hangját. Nem kell innét már sokat menni, egy magaslatról meglátom a tőlem még igen csak távolra lévő Rusumo-vízesést. Már önmagában ez a látvány is lélegzetelállító. Megállok egy percre és csak csodálom. Leülök egy percre, hisz tudom, hogy a gyerek inni fog. Fárad és melege van. Kortyol is a kulacsomból egy nagyot. Még az út folyamán nem is ivott. De ez erőt adott, hogy azonnal folytassa. Én is egy kissé bágyadtan nézek a vízre, bitang szomjas vagyok, érzem, csak úgy porzik a torkom.
Kis idő múlva ismét sárosabb terep következik. A kölyök nem kezdett el gondolkozni kitérőn, egész egyszerűen csak nekilendül. És abban a minutumban, amint a lába alatt cuppant a sár, megdobódott, mint ha csak egy banánhéjat dobtak volna elé .Nevethetnékem támad, de csak szánakozva nézem. Mindjárt meglátja azt, amiért megy.
Nagyapó mindig mondta, ha egy ilyen helyen elesnék, inkább essek hátra, mert akkor egy helyben maradok. Ez most nem sikerült, a kölyök egyensúlyát vesztve előre landolt egy bokorba. Nagyot nem esett, hisz a növény puha talajt biztosította. Pár apró karcolás észrevétele után kénytelen volt szembesülni, hogy egy meredek szikláról pottyantam vagy másfél métert. Vissza már aligha tudna kapaszkodni, maradt a kitérő: a sűrű beláthatatlan zöld dzsungel. Hát jó, akkor menjünk. Sóhajtva egyet utána indulok. De mint ha olyan könnyed lenne az egész
Csak arra kel l figyelnie, tartsam az irányt. Tudtam akkor nagyon jól, ha eltévedek más felé, soha nem fogok visszatalálni. Hacsak nem... nem, itt más ragadozók is vannak, én pedig akkor kicsi kölyök voltam még.. Egymás után húzza el maga elől az útba eső liánokat, menetel a magas fűben. Amikor megpillantja őt. Az én lélegzetem is eláll egy pillanatra.
Csupán alig egy méter választott el minket. Nagyjából akkora volt, mint én. Fekete szőre volt és hatalmas robosztus teste. Örültem, hogy a növények némiképp fednek, hisz akár ha megvadul, egy pillanat alatt az életemre törhet. De mégsem tudtam sarkon fordulni, csak figyeltem. Olyan gyönyörű volt.
Aztán a levegőbe szimatolt, lassan megfordult. Minden egyes mozdulatában valami felsőbbrendűség uralkodott, óvatosan körbepillantott, aztán kiszúrt engem. Hosszú percekig csak szemeztünk. Ő is megszeppent és én is. Nem tudtuk eldönteni, hogy mitévők legyünk. Mint két tanácstalan kisgyerek. Majd bizonytalanul tett felém egy lépést, aztán még egyet. Én lélegzet elállítva figyeltem minden egyes mozzanatát. Nem tudtam arra gondolni, hogy veszélyes. Csak arra, hogy ő is olyan lény, mint mi. Társas lények, egy nagy családot alkotnak, még a mozdulataik is hasonlóak. Nem tudtam ellenállni neki, felé nyújtottam a karom. Erre ő megtorpant. Mint ha vacillált volna, hogy mi tévő legyen. De ő is ugyanazt tette, mutatóujját a tenyeremhez érintette, miközben a szemét sem vette volna le rólam.
Aztán zajt hallottam. Éktelen morgást, mint ha csak a föld mordult volna meg. Tudtam mi az, az ezüsthátú a közelben van és érzi a szagom. Elkaptam a kezem, mint ha csak tűzbe nyúltam volna. Egy pillanatra mélyen a szemeibe néztem. Majd hátrálni kezdtem. A kölyökre vetettem egy rémült pillantást. Az ő tekintete is az volt. De miért nem néz rám? Miért csak hátrál? Nyúlok felé, hogy megragadjam a karját. De ehelyett átnyúlok rajta. Hé, mi történt? A gyerek hirtelen rám tekint. Én pedig elveszek egy színkavalkádot rejtő örvényben.
A fejem hasogat. Lassan kinyitom a szemem. Fogalmam sincs mióta fekszek, vagy ülök itt ennek a falnak a tövében. De iszonyatosan vacakul vagyok. A kép már a múlté. Ahogy az emlék és az érzések is.