Péntek este, régi cimborám! Egy kellemes éjszaka, a kedvenc báromban, a kedvenc kognac-ommal és a kedvenc szivarommal a békés kis boxban, ami kellőképpen eldugott, de mégis frekventált. Nem is kell ennél több a kikapcsolódáshoz egy hosszú hét után, ami tele volt munkával és problémákkal.
A menedzsereim a marketing osztályon aggódnak, a verses kötet egyáltalán nem illik a kiadó profiljába, a reklám költségek pedig az eget verik. Azt mondják, ha így erőltetem a dolgot, csődbe viszem ezzel az egyetlen kötettel a kiadót, de ívesen lesz*rom. Azt akarom, hogy vegyék mint a cukrot, fivérem verseit olvassa el az egész világ. Értékes gondolatai jelentsenek valós szellemi táplálékot bármely embernek, gyarapítsa az ő életüket is úgy, miként az enyémet. Adjanak szavai vigaszt, táplálékot, boldogságot, és bölcsességet. Nem érdekel, hogy mekkora bukás lesz, azt akarom, hogy a siker ne rajtunk múljon.
Lényeg, hogy az egész heti hajtás után rám fér a szórakozás, dorbézolás. Két jóbarátot hoztam magammal, s az est folyamán sokat beszélgettünk, szivaroztunk és persze ittunk is. Nem nézik ki belőlem, hogy vannak barátaim, pedig ez nem meglepő. A két legjobb szerkesztőm és tanácsadóm, a kiadó tán legértékesebb munkatársai azok. Ők választják ki, hogy mit adunk ki és mit nem, ők azok, akik az ígéretes regényeket gatyába rázzák. Éjfél felé jár az idő, amikor egyikük hazamegy, azt hiszem tán a felesége hívta. Szerencsétlen pára, rövid pórázon tartják. Utána John és én, már sokkal önfeledtebben mulathatunk.
Oda hívom a lányokat, akik a szomszéd asztalnál ültek, és egyfolytában minket néztek. Kis csitrik, de kaphatók bármire. Azt hiszem, egyikük felismert engem. Tovább iszogatunk, miközben a disco zene hangereje egyre inkább emelkedik. Valami más kellene, valami olyan, amit ezek a libák szeretnek, s ami előre vetítené, hogy mire készülök. Beyoncé Haunted című száma az, mely felcsendül egy intésemre, szerencsére a pultos már jól ismer, tudja, hogy mikor mit óhajtok.
A mézszőke lány ártatlan Bambi szemeket mereszt rám. Zabálni való! Éppen a nyakára hajolnék rá, miközben ő ölemben ficánkol ingerlőn, miközben lágyan, csábító szándékkal kuncog. De megdermedek. Mintha nem is léteznék, mintha egy szobor lennék.
Camea.
Hogy a fenébe kerül ide?! Egyedül áll a pultnál, nem értem mit keres itt, nem hittem volna, hogy ilyen helyekre járkál. Ez a nő elhagyott, eldobott mint egy használt zsebkendőt, épp mikor az öcsémet gyászoltam. Sosem tudom ezt megbocsájtani neki. Igen, megcsaltam őt, de ki kellett volna tartania mellettem, ha valaha is érzett volna valamit irántam. Legalább addig, míg a gyilkosokat meg nem találom. Dühtől fűtötten markolok a lány fenekébe, és magammal szemközt igazítom, majd vörösre rúzsozott ajkaira hajolok rá, és keményen megcsókolom. Hajába markolok, majd fejét hátra húzom, hogy nyakán nyalhassak végig, torkán helyezek el apró csókokat. Provokálom a boszorkányt, mostanra biztosan észrevett már. Adok neki pár percet, hogy idejöjjön, ahogy ismerem meg fogja tenni. Addig pedig elszórakozom ezzel a lánykával.
- Gyönyörű nyakacskád van, Sheila! – dörmögöm bársonyos bőrébe, miközben ő fojtottan felnyög. Szeretem az ilyen kis bábokat, mint ez a lány. Nem kell velük küzdeni, harcolni, és tudják jól, hogy többet nem kaphatnak, csak egyetlen éjszakát. Üdítő, hogy vannak még ilyen buta libák a világon.

Semmit, de semmit nem változott ez a boszorkány. Mit sem számít az az ötven év, olyan, mintha tegnap láttam volna legutóbb. Ha ember lennék, a szívem már rég vadul kalapálna a torkomban, és alig látnék az adrenalintól meg a saját kangörcsömtől. Ilyenkor hálás vagyok, hogy nincs keringésem, és ha nem akarom, semmi fizikális tünetet nem produkálok.
Sheila, a lány az ölemben csinos lány, és tudom, hogy bármit megtehetnék vele, amit csak akarok. Túl azon, hogy már én is ittam nem is keveset, az éhségem is kezd egyre magasabbra csapni bennem. Camea felé pillantok, és éppen poharát emeli rám. Hát, így akar játszani. Ravasz nő, de éppen ezért kedvelem, ezért kötődtem hozzá annak idején. Nem omlik a karjaimba mint bárki más, és ez egyszerre bosszant valamint szórakoztat. Kedvelem, egykor még szerettem is. Mára már újra megtanultam, hogy a szerelem mint olyan, hiú ábránd. Talán soha nem is létezett.
Szemem sarkából követem mozdulatait, ahogy a tánctérre sétál, és kikezd egy nulla kis senkivel, egy alamuszi seggfejjel, aki arra sem lenne érdemes, hogy az irodaházam elől összetakarítsa a kutyák ürülékét. Na nem, ez már tényleg túlmegy minden határon! De előbb éhségem kell csillapítanom, így a lány nyakára hajolok rá észrevétlenül, hogy vérét vehessem. Fojtottan nyög fel, és hallom, amint a kollégám halkan felnevet, persze éppen csak a diszkrét hangerő szintjéig. Ő is vámpír, tudja mit teszek. Amint elengedem a lányt, aki kissé kótyagosan mered rám, John már nyúl is érte. Az ő képességétől majd erőre kap, és semmire nem fog emlékezni. Elvégre, mire valók a jóbarátok és az alkalmazottak?!
Lassan indulok el a tánctér felé, a füstgépekből érkező ködnél sűrűbb, nehezebb füst illúzióját keltem úgy, mintha az a fent említett gépből érkezett volna. Senki nem lát tovább az orra hegyénél, csak tejfehér köd, és a zölden-rózsaszínen villódzó lézerfények töltik ki a látóteret. Camea mögé sétálok, és egy rövid ideig csak csodás fenekére gondolok. Igen, lehet, hogy számára nem múlt el nyomtalanul ez az ötven év, és változott egy kicsit, de engem még mindig megvadít. Gyönyörű! Finoman közelítek hozzá, majd megpróbálom tenyerem a csípőjére helyezni. Ha hagyja, akkor közelebb araszolok hozzá, hogy a zene ritmusát követve simulhassak hozzá. Füléhez hajolok, hogy hallhassa is szavaimat.
- Nem hittem, hogy újra látlak. – igyekszem még közelebb hajolni hozzá, ami talán már jócskán átlépi a tűréshatárt, majd a másik fülébe mormolok. – Ahogy azt sem, hogy mennyire hiányoztál, a feszes fenekeddel együtt.

Nem érdekel, a legkevésbé sem érdekel engem ez a nő itt az ölemben. Mászkáló vértasak, ha kinyitja a száját más nem jön ki rajta csak butaság. De enni kell, és azt meg kell hagyni, hogy a vére kifejezetten finom, emberhez mérten valódi csemege. Egészséges étrend, sok mozgás, fiatalság… az ilyesmitől a vérüknek is jobb az íze.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy Camea megpróbál féltékennyé tenni, de kit ámít? Engem vagy magát? Nem kell neki az az izomagyú ficsúr, soha nem is kellett. Butaság, hogy így akar ingerelni, tudhatná, hogy ezzel nálam nem ér célt. Vagy mégis? Mintha mozgolódna bennem valami, mely a féltékenység lángjába csap át. Hogy meri az a takonygombóc megérinteni?! Hogy meri csontos ujjait az én nőm dereka köré fonni?! Sürgősen intézkednem kell, és meg is teszem. Majd adok én ennek a takonynak, csak kerüljön a kezeim közé! Kezdetben füst árasztja el a parkettet, majd egyesek (naná, hogy a fickó is belekerült az „egyesek” fogalomba) émelyítő illatot éreztek, így azonnal menekülőre is fogták.
Még mindig tetszik nekem ez a boszorkány, még mindig képes arra, hogy ingereljen. Nem kímélték az évek, nem mondom, hogy nyomtalanul szállt el öt évtized. Az arcán halovány ráncok vannak, bőre talán már nem annyira feszes, mint hajdanán, de még mindig fejedelmi teremtés. Olthatatlan vágyat érzek, hogy az enyém legyen. Szavaiból kicseng, hogy csakugyan nem felejtett el, és talán féltékeny is.
-Oh, gyönyörűm! – ujjaim ingerlőn simítanak végig az oldalán, egész a melle vonaláig, majd vissza. – Én sem féltékenykedem a vacsoraként elfogyasztott salátádra, te se tegyél ilyen butaságot. – ismer jól, tudja, hogy a tánc az egyik, ha nem az egyetlen gyenge pontom. Sosem voltam benne valami jó, de a kedvéért teszek egy sokadik próbálkozást. Hátához igyekszem simulni, amennyire csak hagyja, hogy felvegyem a ritmusát, és kerekded feneke hozzám dörzsölődjön minden mozdulatára. Hiányzott ez nekem, a közelsége, az érintése.
- Gyere, és törd össze a szívem újra, ahogy csak te vagy rá képes. – nyaka mellett mormolom a szavakat. Nem azért, mert el akarom csábítani, hanem mert igyekszem hiteles lenni. Valóban összetört, úgy és annyi módon ahogy még senki más se előtte se utána. Mit nekem a kis MacKayla, mit nekem az a kis csitri, akiért úgy odavoltam (csak mert elutasított, természetesen)?! Nekem egy nő kell, igazi, olyan, mint Camea. Csak mellette ízleltem meg, hogy mi az a fájdalom, és ő az egyetlen, aki valóban ismer is engem. Ötven év nagy idő, mégis úgy érzem percekre lépett csak ki az életemből. Hiányzott, persze, hogy hiányzott nekem, de még nem nőtt be a fejem lágya akkortájt. Most azonban, már mögöttem van megannyi tapasztalással eltöltött év, és nem áll szándékomban elszalasztani őt. Az már más kérdés, hogy miként reagálna a sötét titkaimra. A kevésbé sötétekre meg aztán tényleg nem tudom mit mondana.

Mély, szívből jövő nevetés tör fel torkomból, ahogy hallom a féltékenységet kicsengeni szavaiból. Átkozott kis boszorkány ez a nő, pontosan tudja mivel keltheti fel a figyelmem, mivel érje el, hogy tényleg érdekeljen. Mert a szokványos nők unalmas hisztériái és féltékenységi rohamai egyáltalán nem izgatnak, ha nem tudják elviselni, hogy nincsenek egyedül az ágyamban és a szívemben hát magukra vessenek. De Camea más, ő nem tombol, csak éles nyelvével jelzi, ha valami nem tetszik neki. Kedvem volna egy csókkal elhallgattatni, mégis inkább a hátához simulva táncolok (már amennyire tudok).
- Biztosíthatlak arról, hogy a lányban egy szikrányi szilikon sem volt, annak ugyanis nincs jó íze. Neki viszont az volt. A vére édes, tápláló, különleges… - hergelem, nehogy már azt gondolja, hogy az ő vére számomra valami méregdrága kaviár. Van más is bőven, aki meglehetősen ízletes, és ezzel jobb, ha tisztában van, hiszen nem fogok koplalni még az ő kedvéért sem. Annyira azért nem jó nő, hogy éheztessem magam, egy asszony sem ér ennyit. Ráadásként nem fogok valami undorító, hideg tasakos vért magamhoz venni, csak hogy ne legyen féltékeny, azt már nem. Én ínyenc vagyok, a szó minden értelmében. Ja, és sznob is.
Mindazonáltal kimondom amit gondolok, törje csak össze a szívem újra meg újra, hiszen ennek az a feltétele, hogy előtte az enyém legyen. Birtokolni akarom, a szerelmét akarom magamnak, nem csak a testét. Különleges számomra a boszorkány, mindig is az volt. Ráadásul az öcsém egyik utolsó kívánsága volt, hogy vegyem feleségül, és nem azt mondom, hogy minden áron teljesítem, de ha valaha is igába hajtanám a fejem, hát senki mással.
- Téged kívánlak, Camea. – mormolom formás fülébe, majd pillekönnyű csókot nyomok a nyakára, a füle alatti kis gödör mellé. Ezt nincs aki ne szeretné, de azért azt sejtem, hogy nem fog a lába rogyadozni tőle, mint más kis libáknak. Tánc közben perdítem magammal szemközt, és mielőtt még elszökhetne, vámpír képességeim használva ragadom meg gyorsan derekát balommal, míg jobbom a lapockáján kalandozik. Két lába közé lépek, és úgy táncolok tovább, csípőm az övéhez szorítva, hogy érezhesse mennyire örülök a viszontlátásnak. Kívánom, itt és most, és képes lennék akkora füstöt kreálni, hogy a parketten tegyem magamévá anélkül, hogy bárkinek is feltűnne. De nem teszem, inkább csókját választom. Ha nem hajol el előlem, akkor éhesen csapok le ajkaira, hogy hosszan és szenvedélyesen csókolhassam egykori szeretőmet. Hiányzik, és feltett szándékom, hogy a házamba csábítsam őt ma, de telefonom rezgése megzavar. Ha hagyta, hogy megcsókoljam, akkor sietve húzódok el tőle, hogy zsebembe nyúlva a kijelzőre pillanthassak.
A francba!
Beatrice nem szokott felhívni az éjszaka közepén, sőt soha nem volt még erre precedens. Camea láthatja arcomon, hogy valami nincs rendben, hogy ez most fontos hívás lenne, és fel kellene vennem, fel is akarom, de valami visszatart. Nem akarom, hogy tudjon Madisonról, nem akarom, hogy bárki is tudjon róla. Csak gyengének tűnnék, ha kiderülne, hogy van egy olyan ártatlan lény ezen a világon, akiért képes lennék bármit megtenni, akiért gondolkodás nélkül meghalnék, hogy megóvjam a veszélytől. Fájdalmas grimasszal csúsztatom a telefont vissza a zsebembe. Pedig tudom, hogy fel kellett volna vennem, a francba is! De Cameanak nem tudok ellenállni, nem akarom idejekorán elveszíteni.
- Hol is tartottunk? – mosolyodom el halványan, miközben igyekszem közel hajolni hozzá, hogy homlokom az övének támaszthassam. Nem akarok most vele harcolni, egyszerűen csak a közelségét akarom érezni újra.

- Csak nem arra kérsz, hogy kóstoljalak meg, hátha megérezném azt a mérget, amit a ráncaid eltűntetéséért fecskendeztettél be a bőröd alá? – ha ő incselkedik, akkor én is. Nekem nem változik a testem, nincs gondom ilyesmire. Ma is ugyanaz a jóképű, huszonhét éves arc néz rám a tükörbe pillantva, mint aznap mikor vámpírrá tettek. Camea azonban előbb vagy utóbb, de ahogy elnézem inkább előbb öregedni fog. Ami nem baj, hiszen én láttam fénykorában, az én szememben mindig sugárzó, bájos arca lesz. Ujjaim alatt a bőre bársonyos és rugalmas, feszes és sima lesz mindig is. Számomra nem változik, mert nem akarom, hogy változzon.
- Tény, hogy ízletes a véred, drága Camea. Talán az egyik legjobb, amit valaha kóstoltam. Nem számítva persze a kiválasztottakat, azért az ő vérük finomabb. – tánc közben húzom közelebb magamhoz, igyekszem puha ajkait kóstolni, de elhúzódik előlem. Hát még mindig neheztel azért a régi kis botlásért? Azt hittem ennél felnőttebb és nagystílűbb, mintsem évtizedes hibák miatt szívózzon velem. De hát én is tévedhetek, és olykor ő is lehet kicsinyes.
A telefon rezgése megzavar, Beatrice az, a Kiválasztott kit már egy évtizede ismerek és támogatok. Véréért cserébe vérem adom, így ő egészséges és nem öregszik. Nem mondom, néha összeszűrjük a levet, ennek következménye is lett egyszer. Beatrice számomra mint nő nem jelentene semmit, de ő Madison anyja, így tisztelem őt és támogatom, testőröket fogadtam fel mellé, hogy biztonságban tudhassam. Mindezt a legnagyobb titokban, éppen ezért nem igazán értem, hogy most miért hívott fel telefonon? Valami komoly dolog lehet, csak nem belázasodott megint a kislány?
Mégis inkább a zsebembe csúsztatom vissza a készüléket, ráér, majd visszahívom valamikor. Homlokom a boszorkány homlokának támasztva hunyom be szemeim, és másodperceken át csak élvezem, hogy velem van és nem akar valamit a fejemhez vágni.
- Pókerarc… minek az nekem? Előtted alig van néhány titkom. – kezéért nyúlok, ebből a tömegből és mesterséges füstből úgy jutunk ki leggyorsabban, ha fogom a kezét és kivezetem innen. Aztán eszembe jut valami, amit bár eddig még csak egyszer próbáltam, azért még működhet. Illúziót fonok Camea köré, lassan, észrevétlenül. Előbb halványan, alig észrevehetően érzékeit tompítom. Aztán fokozatosan formálom a teret körülötte, mintha mozogna, forogna a világa, a részegség tüneteit produkálom rajta. Ha nem tűnik fel neki, akkor mélyítem az illúziót, egész addig míg ki nem tudom csalni a kocsiig. Remélem, hogy nem bukok bele a mesterkedésbe, különben valószínűleg örökre elveszítem ezt a nőt.

Engem tényleg szemernyit sem érdekel, hogy mennyit változott a teste, a bőre fiatalsága. Soha nem hinné el nekem, ha azt mondanám, hogy őrjítően izgató, hogy mennyivel érettebb lett, hogy élvezem, a bőre már nem oly ruganyos, hanem puhább, lágyabb tapintású. Hogy szeretem a frissen megjelent szarkalábakat a szeme sarkában, és egyenesen elveszi az eszem az, ahogyan kezein is ott hagyta nyomát az idő. Egykor szerelmes voltam belé, de már akkor sem az érdekelt, hogy mi van kívül, hanem ő maga, a csodálatos személyisége, meleg szíve, gyors észjárása és kivételesen éles nyelve.
Nem azt mondom, hogy lenne nálam esélye, ha ronda lenne, mint Quasimodo kishúga, de… kezdjük az elején. Én ugyebár nem szoktam komolyan venni se magamat se a táplálékaimat. Van egy olyan kényszerképzetem, hogy a szép nők vére ízletesebb, így köszönöm szépen, nem fogok valami trampliból inni. Ugyanakkor Camea nem csak szép, de okos is. Képes olyan elmeéllel válaszolni nekem bárhol és bármikor, hogy gyakran inkább csendben maradok, mert tudom, hogy alul maradnék. Soha nem fogom elmondani neki, de okosabbnak tartom magamnál. Mármint, az egyértelmű, hogy jóval érettebb nálam, elvégre helyettem ötven évvel ezelőttig az öcsém intézte a dolgaimat. Nem tartom magam ostobának, de ez a nő… felettébb intelligens. Amit legjobban imádok benne az az, hogy nem az enyém. Kezdetektől fogva dacolt velem, ahogy most is teszi, és ez tetszik, kihívást jelent, olyan kihívást aminek nem tudok ellenállni.
- Te nem vagy jó bor, Camea, a hasonlatod sántít, de sajnos nem tudok jobbat én sem. Nem nemesedsz az idő múlásával, minden egyes perc nyomot hagy rajtad, kedvesem. Egykor azt akartam, hogy ezek itt – óvatosan húzom el arcának bársonyos bőre fölött a kezem, ügyelek rá, hogy ne érintsem. Szemeinél állnak meg ujjaim – ezek a gyönyörű barázdák azt jelentsék, mennyit nevettünk együtt. Vagy a szád sarkában, az a kérlelhetetlen kis vonal, amit már nem csak a kíváncsi szem láthat… jobb lett volna, ha együtt öregszünk meg. – megcsóválom a fejem, ez a kis boszorkány még mindig nem tudja, hogy mennyire sokat jelent nekem. Valószínűleg ha elmondanám neki, akkor sem hinné el. Inkább megpróbálom rávenni, hogy jöjjön el hozzám. A telefon ráér később is, most van jobb dolgom annál, mint nyomozásba kezdeni.
Az illúzióm tökéletes, és magam is meglepődök, hogy a boszorkányt ennyire könnyedén csőbe tudom húzni. Érzem, hogy erősebben kapaszkodik a karomba, kifelé vezetem, miközben aljasul mélyítem az illúziót. A padló mozog, a fények tompák, a füst áthatolhatatlan, és minden olyan homályos. Nem is nehéz részegségi tüneteket fonni valaki köré, ahogy elnézem a nőt, tudom, hogy már a gyomra is forog. Helyes, helyes! Csak nézem őt, ahogy a kocsinak dől. Elé lépek, megdörzsölöm a karjait, hűvös ez az este.
- Minden másképp lesz, és nem lesznek titkok. Csak most az egyszer bízz bennem! – igyekszem őszintének tűnni, miközben a hazugság legrosszabb formáját alkalmazom rajta, saját érzékeit fordítom ellene. Hirtelen fonom szorosabbra az illúziót, el akarom érni, hogy tényleg rosszul legyen, és hazavihessem. Nem, egyáltalán nem azért, hogy míg eszméletlen azt csináljak vele amit csak akarok, hanem mert ismerem annyira, hogy ébredés után képes hideg fejjel gondolkodni, mégis az érzéseire is hallgat. Amolyan reggeli-emocionális nő, így jobban járok, ha elviszem magamhoz, hogy nálam heverje ki állítólagos részegségét. Várok, csendesen tartom derekánál fogva míg meg nem érzem, hogy valamely irányba dől. Mert dőlni fog, ebben immár biztos vagyok. És amint bekövetkezik majd, ismerem annyira, hogy nem fog tiltakozni, ha haza akarom vinni a házamba, hogy végre nyugodtan, kettesben beszélgessünk.