Nadrágját megigazítva lépett ki a város egyik kuplerájából.
A sors iróniája, hogy ez alkalommal egy szemrevaló boszorkány prostit fogott ki magának – kedve lett volna kuncogni, sőt öblös kacagásban kitörni, amennyiben nem fűzték volna nyugtalanító emlékek egy a nőhöz hasonló némberhez még évekkel ezt megelőzően, amikor finoman fogalmazva is felöntött a garatra és túlontúl begerjedt és mohó volt ahhoz, hogy elméje értelmezni tudja, hogy a hadakozás nem az előjáték része, hanem tényleges menekülési vágy; megkapta osztályrészül a büntetését – rabszolgamunka formájában. Táncoló bábjátéka volt egy átkozott boszorkánynak, kinek minden kívánságát és parancsát kötelessége volt teljesítenie köszönhetően az átoknak, mellyel megajándékozta őt tékozló vétkéért.
A nő egészen az ajtóig követte.
– Ha legközelebb erre jár, ne felejtsen beköszönni.
Lepillantott az apró termetű nőstényre, akit Isten bizony nagy kegyben részesített. Az ember fattya nem igen tudta levenni a pillantását a foszló anyagba bújtatott halomról, s nem kizárólag ez volt az egyetlen figyelemre méltó tulajdonsága.
– Mindenképpen.
Az elkövetkezendő néhány hetet még amúgy is ebben a fülledt városban tölteni, mivel nem egyetlen vérfarkast kellett megtalálnia, hanem két további másik lényt, akikről meglehetősen kevés információ állt rendelkezésére.
Tulajdonképpen a nőhöz is hátszó szándékkal érkezett, merthogy bizakodott abban, hogy amaz némi pénzért cserébe információval tudja ellátni – ahogy a kis erszénye megtelt, úgy egyre inkább megeredt a nyelve és dallamos mély hangján kezdett dalolni – többet tudott meg, mint amennyit elvárt. A férfiról kiderült, hogy egy tehetős család sarja és kereskedőként tevékenykedik, illetve jelen pillanatban nem tartózkodik a városba, mivel útja valamelyik kereskedővárosba vezetett melynél fogva a hölgynek más kuncsaft után kellett néznie erre és az ezt követő szerdára, mert mint kiderült a hét középső napján látogatta a nőt. Addig volt néhány napja, így minden erejével a másik lényre koncentrálhatott, akiről információi még szegényesebbek voltak – mintha szalmaszín tűt keresett volna a szénakazalban.
Nyugodt léptekkel indult a tengerparti rész felé.
Az öreg halászoktól mindig hallani lehetett különös történeteket, s remélte, hogy ez most sem lesz másként. A megbízója pusztán a nő nevét árulta el, illetve annak kinézetét és mivoltát – vámpír. Ahogy a dokkon sétálgatott megütötte a fülét egy történet, hogy a minap az egyik halász látott egy különös nőt egy férfival – aki az egyik hajós segédje volt – társalogni, aki másnapra eltűnt – mindennek már két napja. Sejteni vélte, hogy a fiatal legény elcsábult a nő szépsége láttán – ezért nem is hibáztatta – ám azt is gyanította, hogy annak szemfogai már közel annyira sem voltak vonzóak. Osztotta a halászok véleményét, mely szerint a fiú már halott – rosszabb esetben a vámpírok parazitaként élősködnek rajta éjszakákon át.
Befordult egy nagyobb hajó mögé, ahol a halászok nem láthatták, majd várt egy kicsit.
– Lopakodsz utánam, vámpír?
Farkasa már szinte azóta nyugtalanul morgott mióta eljött a nyilvánosházból. Nyugodt mozdulattal fordult meg. A boszorkány volt az, aki megátkozta.
– Volt valaki, aki megszánta nyomorult életedet és kiszabadított a tűzből?
A káröröm, amit akkor érzett felérzett a diadalom érzésével; olyan volt, mint az első megmérettetése a falkában, melyet győzelem kísért. A nőt égni látni felemelő érzés volt, viszont a halálnál is volt rosszabb, méghozzá a vámpírlét.

Azt lehet mondani, hogy kőbe vésett írás volt a vérszívók és a vérfarkasok közötti ellentét mióta eme két faj létezett és élt – noha MacConnach ma hibridként élte mindennapjait (és felettébb önző módon mind a két oldal részéről egyaránt élvezte azok adottságait) – alapvetően a skóciai farkas falka csapatát erősítette a kietlen földön melyet otthon címszóval bélyegezett meg, illetve inkább csak bélyegezett volna meg, amennyiben a családja nem aggatta volna rá a fekete bárány jelzőt és egy felük nem fordult volna ellene – köszönhetően kétséges alkuinak (no meg, hogy ki és mifélékkel kötötte azokat), illetve hibrid létének, amit népes famíliája ellenzett. Mint általában, úgy döntése meghozásának alkalmakor sem vette figyelembe mások tanácsait, s ahelyett hogy ezt az elhatározását megbánta volna, mint ahogyan azt elvárták tőle, inkább élvezte az érem kétoldalúságát. Hogy is ne tette volna? Élet vagy halál, nem igen létezett az adott pillanatban más opció még kevésbé kiskapu. A határ vékony volt MacConnach pedig veszettül szeretett élni: a gyengébbik nemet minden mértékben csodálta, nem vetette meg a szeszes italokat sem pedig a féktelen dőzsölést, nem utasította el a testi kapcsolatokat – hanem inkább előnyben részesítette azokat – mindennek előtt pedig, mindezek mellett pedig a sárban való testi erő megmérettetése is határozottan kedvére való tevékenység volt – kiváltképpen idősebb testvérével, illetve azokkal, akik esetében látott lehetőséget, hogy az legyőzze. Kevés alkalom volt az ilyen. Nem volt ő veretlen, pusztán harcok során hamar kiismerte az ellenfele gyenge pontjait, s ez volt az ő legnagyobb erőssége – s ha kellett aljas módszerekhez folyamodott. Ezt az életvitelt hátra hagyni? Bolond lett volna. Szerette az életét és nem dobta volna el azt a halálért. A családja gyűlöletével és ellenszenvével pedig együtt tudott élni, elvégre nem vette szívére azok rosszalló, lesajnáló és lekicsinylő tekintetét, kiváltképpen azért mert tisztában volt azzal, hogy egy másik helyzetben ők sem tettek volna semmit sem másképpen. Éppen ugyan ezt tették volna, sőt…! Meghunyászkodtak és könyörögtek volna életükért, mint semmirevaló férgek. Őt tekintették korcsnak pusztán azért, mert az élete fontosabb volt számára, sem mint a halál, illetve hogy a Pokolban raboskodjon élete végéig. A boszorkány rabságában töltött idő felnyitotta a szemét; nem vágyott, olyan életre amely örök rabigával kecsegtetett, inkább választotta a két rossz közül a kevésbé rosszat – s mint ahogyan azt a példa is mutatja, jól választott. Élt és virult, elevenebb volt, mint életében bármikor s bár továbbra is kézen fogva sétált a bajjal a maga módján óvatosabbá és megfontoltabbá vált, hogy elkerülje az igazán kényes helyzeteket.
– Az átkozott vámpír mostanra már tudja, hogy rendkívül rossz üzletet csinált. – Elég volt tekintetét végigfuttatnia a nőstényördögön, ahhoz hogy tisztában legyen azzal, hogy nem csak nem tartotta be a szabályokat, hanem inkább szembe ment velük. – Én ugyan nem féltem a nyomorult életedet, sem a vadászoktól, sem a Mesteredtől, de túlontúl óvatlan vagy, szépségem. Hamarabb találod a fejedet egy vadász kezében, mint szeretnéd. – A vámpírok mindegyike hivalkodó, pusztán az évek elteltével változik meg bennük ez a fajta hozzáállás az élethez. Mindegyik parazita egytől egyig azt gondolja, hogy a világ a kezében van – legalábbis MacConnach mindeddig csak ilyen vérszívókkal találkozott, no persze nem mintha kereste volna velük a kapcsolatot nem kizárólag a két faj közötti ellenségeskedés jóvoltából. A vámpírok irtása szeretett tevékenységei közé tartozott – bár az igazat megvallva, a benne élő démon előszeretettel garázdálkodott más fajúakkal is, s alkalmanként a fenevad is szívesen tépett szét még eleven, lélegző lényeket. Alkalmanként elméjét elborította a fekete köd, s ilyenkor képtelen volt megtartani az irányítást, és ami azt illeti, nem is állt szándékában. Engedett a csábításnak, hogy más se osszon, mint halált. Kétszáz év, melyet már a háta mögött hagyott nyomós érv volt, hogy engedje, hogy a feszültség elszálljon belőle, s máshoz nem igazán értett csak a gyilkoláshoz.
– Mint ahogyan láthatod, te magad is, élek és virulok. – Pofátlan vigyor ült ki az arcára. – Válaszolva a kérdésedre, a vadászok úgy gondolták, hogy én egy szerencsétlen áldozatod vagyok, így szabadon engedtek. Alássan kérem elnézésedet, hogy nem szabadítottam ki a formás tomporodat a bajból, de úgy véltem, hogy mindenképpen a pokol tüzén fogsz égni, így hát a máglya meggyújtása előtt, úgy döntöttem, hogy távozom. Puszta érdektelenség végett. Nem egy nőstény halt már ily' halált, te pedig nem váltál a szívem csücskévé, mi tagadás. – Távozásának okát leginkább a farkas sürgette, illetve az, hogy nem állt szándékában egy kisebb embertömeget meggyilkolni. Nem akart vasvillát, csodálatos bundáját és újonnan visszaszerzett életébe, mint ahogyan arra sem vágyott, hogy a következő máglyarakás az övé legyen. Kellemtelen lett volna halhatatlan életében újra a halál közelébe kerülni, szám szerint második alkalommal. Szerencse, hogy halhatatlan volt. – Remélem nem vetted szívedre ezt a kis apróságot. Elégtételnek kiváló volt.
Szíve leghőbb vágya volt, hogy kitörje a nőstény nyakát, azonban elnyomta ezt az érzést magában, merthogy nem lett volna kedvező számára, hogy ha ennek az átokfajzatnak a teremtője a nyakába szegődik azzal a céllal, hogy megölje őt. Igencsak belezavart volna az üzletébe, s úgy látta ennél bonyolultabbá nem akarta tenni a célját.
– Szinte látom az arcodon a kérdést, hogy mit keresek itt? Egészen pontosan egy vámpírt nőstényre vadászok, két vérfarkas mellett. – Persze, örömét az szolgálta volna leginkább, hogy ha nőt kellett volna levadásznia; feltehetően nem tudta volna megállni, hogy ne ölje meg azelőtt, hogy leszállította volna, mint egy csomag –, ha úgy tetszik egy morcos, kitömött állat.