Leszegett fejjel halad a tömegben.
Hosszú, sötétbarna, már-már koromszín tincsei a homlokába peregnek; napszemüveg mögé rejti kéklő pillantását, míg vésett rúnáit kockás, ránctalan, frissen mosott ing ujjai fedik.
Küldetésen van.
Szárnyait és glóriáját elrejtette az emberi szemek elől, ekképpen beleolvadva a tömegbe; célja a teljes feltűnésmentesség, a maradéktalan inkognitó. Igyekszik elrejteni angyali valójának minden rezdülését; akit követ, igencsak fogékony rá, ha nem fogékonyabb, mint ahogy ő, Azazel gondolja.
Nem fél tőle; sokkal inkább tekint rá potenciális, örök nemezisként, akit a végtelen időkig kergethet, amíg csak bele nem un.
De nem fog beleunni.
Soha.
Ahhoz túlságosan is ragaszkodik angyali létéhez. Az erőhöz, a kiváltságokhoz, a testvéreihez.
Így eleget tesz hát újabb parancsának.
Hónapokkal ezelőtt – az angyalok számára ez nem több mint néhány perc – szegődött a nyomába, hangtalanul lépkedve mögötte, akár egy macska, az erejét a porhüvelyében lefojtva, szárnyait elrejtve. Nem érezte a közelségét, sokkal inkább látta maga előtt, akár mérföldnyi messzeségből; látta a belőle áradó, gyilkos-fekete aurát, a kifinomult mozgást, a vállak ívét, és el akarta érni – de még nem tehette. Nem cselekedhetett meggondolatlanul, hiszen tudta: a küldetésének sikeressége múlhatott egyetlen elvétett rebbenésen. Ha idő előtt nyúl érte, bukott fivére kiszökken az ujjai közül – és őt, Azazelt megbüntetik.
Eddig még nem vétett, ezután sem szándékozik, mégis ott a félsz a gyomrában, a szívében, az elméjében, hogy ha elveszti ezt az esélyt, talán örökre megfosztják a rangjától. Annyi éven át, évszázadokon át ívelő sikerlistáját tenné most tönkre azzal, hogy rosszul cselekszik; vagy akár megfutamodik.
Nem teheti.
Ismét a bukott angyal mögött lépdel, szapora, mégis halk macskaléptekkel, szárnyait elrejtve simítja tulajdon lapockáihoz, a glória már nem ragyog. Emberi álcájához híven harapja ajkai közé a cigarettát, a megnyugtató, kékesszürke füstkígyó beburkolja az arcát, és a szél finom ujjaival a hajába borzol, ahogy ő hátraveti a fejét. Lustán fújja ki a füstgombát, ahogy megszaporázza amúgy sem lassú lépteit, és az embereket a könyökével félretolva halad előre. Látja az alakot, látja minden egyes szegmensét – noha a lelke mintha nem mutatná meg magát; az a szurokfekete felhő –, és el akarja őt érni, mielőtt még a bukott angyal eltűnhetne, és a fogaival rászorít a cigaretta szűrőjére. A napszemüveget feljebb tolja az orrnyergén, és érzi, ahogy az ing megfeszül a hátán. Kissé előregörnyedve siet utána, mígnem végre elérkezettnek látja az időt: határozottan ragadja meg a férfi felsőjének ujját, és egy rántással behúzza őt az egyik kávézó melletti sötét, keskeny utcába.
A fegyvere máris elővillan ingének mandzsettája alól – a pengén végigcsordogál a szűrt lámpafény, és tóként gyűlik fel a markolatgomb mélyedésében –, és a torkának szorítja azt, a férfi arcába hajolva.
Érzi, miképpen keríti őt a hatalmába a már régen tapasztalt izgalom; forró tűzként vágtázik végig emberi ereiben az a furcsa érzés, amit a halandók adrenalinnak hívnak, és amitől mintha megszédülne. A fegyvert erősebben szorítja hát a bukott angyal torkához, hogy a kétélű penge mentén felhasadjon a bőr, vér sercenjen, és Azazel arca kérges maszkból reped fel izgatott mosollyá, ahogy sakkban tartja őt, a testével, az izmokkal, az eddig elfedett erejével.
– Adramelech a neved – mondja, a hangja karcos-rekedt, mint a láncdohányosoké, noha a nikotin az ő szervezetét nem kezdheti ki; ahogy kiejti a szavakat, még közelebb simul hozzá, aztán a fegyvert leeresztve megragadja a vállát, és egy nagy lendülettel ellöki magától, hogy a férfi a földre zuhanjon, aztán pár pillanaton belül máris ráhajol, két combja közé szorítva a csípőjét, és a fegyvert ismét a torkához szorítja.
– Így sokkal jobb – szólal meg ismét, és aztán felrántja a fegyvert szorító kezét – de az nem mozdul.
Nem tudja megmozdítani. Látja az elfehéredő ujjakat a markolaton, a kéz remegését, ahogy kifejti az erőt, és hallja saját, döbbent zihálását.
Nem képes elvágni a torkát.
Képtelen rá.

A parancs ott lüktet az ereiben, a szívében, a vér, az élet helyett; érzi az erőt a bőre alatt feszülni, a jóság ragyogó fénye bevonja a tudatát, a tettvágy, a tettre kész állapot mégis hiányzik.
Nem tudja megtenni.
Valami furcsa szikra lobban a halántéka mögött, mint egy makacs fejfájás, az izmok egy pillanat erejéig elernyednek, hogy aztán ismét megfeszüljenek – immár teljesen más érzéssel töltve el a koponyáját, az elméjét, a lelkét.
Valami furcsa szalad végig az erei mentén, valami egészen új, ismeretlen; eddig az érzések fogalmával csak definiálva volt tisztában – az emberek, a halandók fellobbanásai, kirohanásai mind régi ismerősként villannak fel az emlékei közt –, most pedig bombaként rohanják meg az ingerek, a tapasztalatok.
Összerezzen, mintha fájdalom szaladt volna fel a gerince mentén, és a szárnyak, a tollak megremegnek. Halk zizegést hall, ahogy azok a tollak újra és újra összesúrlódnak, és az ajkait pengevékonyságúra préseli össze, ahogy a férfi, bukott fivére elismétli a szavait, és érzi, hogy valami új, valami csípős érzés – a türelmetlenség – a nyelvére telepszik.
A napszemüvegre rebben a pillantása – futó cikkanás csupán –, ahogy a férfi – Adramelech – leemeli az orrnyergéről, és utána akar kapni, kitépni az ujjai közül, a kapzsi ujjak közül – igen, tudja, tudja –, de nem kockáztat.
Az erő, még ha tompítva is, de lüktető hőfelhőként árad a férfi testéből, körülfonva az ő erejét, és mintha a mágnes két pozitív oldala egymás ellen feszülne, el akarná taszítani a másikat.
Igen, érzi a belőle sugárzó fenyegetést – de nem tesz ellene semmit.
A parancs tiszta, és legfőképpen: megkérdőjelezhetetlen. Képtelen mégis megtenni, amit tennie kell; pillanatokon át habozik, és talán ez az, ami a vesztét okozza.
Ez az, aminek köszönheti a koncentrációja megtörését.
Elnyílnak az ajkai annak láttán, hogy a bukott angyal arca meglágyul, eltűnik róla minden gonosz vonás; és a férfi lehunyja a szemét, és ő, az angyal megtörik.
Jól hallhatóan tartja vissza a lélegzetét – bár hiába is nyelné az oxigént –, zafír kékségű tekintete úgy ugrál a férfi orra és homloka közt, mintha képtelen lenne magába inni a látványát, mintha nem tudná, mit tegyen.
Mert tényleg nem tudja, mit tegyen.
Érzi a megadást, a megnyugvást, a furcsa beletörődést.
A fegyvert tartó keze megremeg – látja a penge nyomán kisercenő rubint piros cseppeket –, és a hattyúszín tollak ismét felzizzennek, ahogy ő mozdul, hátrébb csusszan, az izmok játéka fájdalmasan végigbizsereg a bőre mentén. Igen, érzi a bukott angyal minden porcikáját az ő minden porcikájának nekiszorulni, a kettejük mínusz távolságát, és felszisszen a tehetetlenségtől.
– Ne, ne, ne csukd be a szemed – hallja a tulajdon, összefüggéstelen szavakba ömlő hangját. – Kérlek, szeretném, ha látnád. – Ha mit látna?
Hogy megölöm.
Nem! – zendül egy hang a tudatában. Nem akarod megölni!
Igen: képtelen megölni őt.
Nem engedelmeskednek az izmok az akaratának: fájdalmasan csikorogva tiltakoznak, ahogy ő ismét meg akarja mozdítani a karját, hogy végre lesújthasson, végre megtegye, amiért itt van, de – de nem tudja megtenni.
Hát ismét mozdul, kiegyenesedik fölötte térdelvén. Égőkék tekintete végigsimít a bukott angyal testének minden egyes részletén, és valami a gyomrában összeszorul.
Talán ez készteti arra, amit tesz.
Végre fellendíti a fegyvert, és az izmok és inak és porcok és csontok gépezete beindul. A pengén megcsillan az utca fénye, ahogy ő, Azazel végre lecsap.
A húsba vág vele, a szív mellé – noha a torkába akart harapni vele –, a vér felfreccsen az alkarjára, a mellkasára, makulátlan ingének anyagára, ahogy ő felrántja a kést, a vállig, hogy átmetssze vele az inak és csontok hálóját, és valami végigcikázik a tudatán.
Feldúlva áll talpra, hátratántorodik, és a mellkasa – túl emberien – zihál, hullámzik. Léptei koppannak, amint hátat fordít neki, és néhány újabb kopp-kipp-kopp után szárnyat bontva elrugaszkodik a földi síktól.

Aztán: egy betonfal tetején ül, ugyanabban a vérmocskos ingben, koptatott farmernadrág, bakancs, a jobbjában a vértől feketéllő penge, baljában egy füstölgő szálnyi, emberi álca.
Napok teltek el.
Napok, visszhangzó órák és percek, a kínok a koponyájában tülköltek.
Mi történt vele? – kérdezi önmagát; mi történt énvelem?
Mi lesz ezek után? – érkezik az újabb kérdés, immár nem az ő hangján.
Ez mélyebb, érdesebb.