Az Őrnaggyal való találkozás után másnap este megjelentem az étteremnél. A hölgy mindenfélét felajánlott, hogy mivel szolgálhat, de a bent lévők szúrós tekintete miatt csak forró teát kértem és már mentem is. De nem haza, hanem inkább kerülő úton meneteltem haza felé, de "véletlen" nekimentem egy öreg néninek és kicsórtam a táskájából a tárcáját. Nem sok minden volt nála, de 2 db zsemlére majd elég lesz.
A következő este nem mertem bemenni az étterembe, sőt...a környékérre se mentem, igazából anyám ordítását hallgattam végig, amit lerendezett...újdonsült barátjának regélte el milyen szörnyű lakótárs vagyok. Milyen kedves...pukkadj meg!
De mikor megkérdezte, hogy hoztam e neki valamit a távollétemben (tegnap este), mikor nemet válaszoltam csak felképelt. - Trehány vakarcs vagy! Nem bízhatok rád semmit se!? Na majd adok én neked! - ezzel el is döntötte a nyugodt éjszakám sorsát. Reggel zöld, lila és kék foltok ékítették a testem különböző pontjait. Anya élvezte a szétverésemet, közben megitta a jó kis pia adagját, utána meg bealudt...még mindig alszik. Délutánig meg se moccantam, csak néztem ki a fejemből. Végül ő felébredt, de alkoholt vett magához újra. Mókuskerék. Este 20:35.
Anya megint bealudt 2 hányás között...
Nem akarom őt látni többé...egy éles, szúró, ketté törött, keskeny deszka darabot ragadtam apró kis kezeim közé és alvó testéhez óvatoskodtam. Itt és most meg kellene ölnöm őt.
De azzal nekem jobb lesz?
Attól, hogy megölöm, nem lesz jobb...se neki, se nekem...elhátráltam, eleresztettem a fegyverem és a fejembe húztam a sapkámat, a kabátomat felhúztam, bár fel is szisszentem. Az ütésnyomok fájnak...vártam még pár pillanatot. Aztán távoztam az ablakon. Most nem siettem sehová sem. A gyomrom korgott, de nem foglalkoztam vele. Mit tehetnék? A meneküléssel nem oldok meg semmit....de ez csak rosszabb lesz.
Átsiettem a zebrán, nem is figyeltem, hogy piros vagy zöld e a lámpa, a sok duda szó miatt az előbbi lehetett. Az embereket kerülgetem, olykor rájuk vetek egy egy mosolyt, de ők csak rám sem hederítenek....
egy buszmegálló mellett sétálok el, mely üres, a másik oldalon pedig az étterem.
Megálltam Egy pillanatra gondolkodásba estem, de a megállóba egy fekete furgon fékezett le, melyen meglepődtem.
A tolóajtó elhúzódott, a vezető ülésről pedig kiszólt egy férfi hang. Érdeklődött valami szállodáról, de nem értettem, nem figyeltem. A furgonból hirtelen egy vaskos kéz húzott magához és a sötétségbe kerültem....egy zsák került a fejemre. Lefogtak. Sikoltottam....nem tudtam szabadulni.
Nem tudom mennyi idő után fékezett le az autó, de valaki leszedte a fejemről azt a büdös zsákot és kilökött a kocsiból. Hasra estem. Por szállt fel, melyre felköhögtem és felpillantottam. Kettő szájkosaras eb nézett velem farkasszemet. Körülöttünk jó néhány éljenző férfi, s nő.
- Miért? - kérdeztem megszeppenve egy ismerős alaktól, kit már láttam valamerre.... - Mert senkinek sem hiányoznál! - ennyi volt a válasza. Könny szökött a szemembe, de nem engedtem őket útjukra. Próbáltam erős maradni. A pénz kötegek ide oda keringtek a tömeg kezeik közül. Vissza pillantottam a két fenevadra, a szájkosarak lekerültek róluk, a "gazdáik" lassan a "falak" mögé kerültek és elengedték őket. Megindultak. Lefagytam.
Nem mozdultam.

Néhány nap telt el, és Marko, a menedzserem nem említette, hogy szerelmeslevelet kapott volna egy „Vendéglő az aranyhalhoz” nevű étteremtől. Ha így lenne, már rég tüntetőleg hőzöngött volna, hogy ez nem szeretetszolgálat, hanem hangstúdió. Biztosra vettem, hogy Rosie nem mutatkozott többet a vendéglőben. A miérteken nem meditáltam. Inkább elvitettem magam Edwardd-al, a komornyikommal a környékre. Éjszakai unaloműzésből, merő passióból. Vagy mert csak érdekelt mi van azzal a mindenlébenkanál törpével.
Bementem az étterembe, de ott csak előző este látták a gyereket. Az is kiderült, hogy a találkozásunk óta csak egy csésze teát ivott, aztán gyorsan távozott. Valahogy sejtettem, hogy nem ő fog kienni a vagyonomból.
Visszaszálltam a fekete Audiba, mire Edward lassan továbbhajtott. Megkértem rá; ne menjen gyorsan. Nem is tudom miért teszem, miért foglalkozom egy utcakölyökkel, akihez semmi közöm. Lennének jobb és fontosabb teendőim is.
Edward behajtott egy utcába, és szemtanúi lehettünk a távolban álló buszmegállóban zajló történésnek. Csak egyetlen pillanatig láttam Rosie alakját, míg bekapták a furgonba, majd zúgva eltűnni készültek.
Csíkká szűkült a szemem, mégis hűvös nyugalommal, mozdulatlanul ülve a helyemen szóltam hátulról előre Edward-nak.
- Kövesd azt a kocsit…
- Igen, uram. - Edward bólintott. Láttam a gesztust a feje fölötti visszapillantóban.
Nem tettem szóvá, de meglepett a manővereiben rejlő profizmus. Csupán egy árnyas, elismerő mosoly trónolt az arcomon, miközben diszkréten az emberrablók nyomában maradt, és észrevétlenül követte őket a külváros elhagyatott gyártelepei és raktárépületei közé.
Tisztes távolságban állította le a kocsit, mire kiszálltam, és a fekete kapucnimat mélyen a fejembe húztam. Edward-nak nem volt más dolga, mint várni.
Látom, amint Rosie-t egy zsákkal a fején két fickó becibálja egy szürke, rideg épületbe. Egykoron raktár lehetett ez is. Ahogy eltűntek, utánuk sétálok. Kikezdhetetlen hidegvérrel. Be a kapun, aztán be az épületbe a nyikorgó fémajtón át.
A falak közt már zajongás, emberi beszéd, röhögés, kiabálás, és kutyaugatás zeng. Vezetnek a hangok és Rosie összetéveszthetetlen gyerekillata.
Homályba vesző lépcsősor visz lefelé a pinceszintre. A szagok és az üvöltözés egyre erősebb. Az újabb ajtót belökve egy hatalmas, portól és állatszagtól nehéz levegőjű terembe érek. Több tucat ember őrjöng, a magasban lobogtatva a papírpénzeket a rácsozott aréna körül. Könnyedén elvegyülök, úgy nézek ki, mint bárki. Fekete farmernadrág van rajtam, lánc lóg az oldalamon, a fekete bőrdzseki alatti pulóver kapucnijának mély barlangja pedig tökéletesen elrejti az arcomat.
Meglátom Rosie-t, akit összezártak két habzószájú, harcra képzett kutyával. Helyesebben odavetették a gyereket nekik. Játékszernek. A gazdáik meg torokhangon túlharsogva a tömeget bíztatják az acsarkodó dögöket a támadásra.
Az állatok elméje természetüknél fogva egyszerű. És tiszta. Egészen addig, amíg az ember fel nem bukkan és be nem avatkozik. Ilyenkor az állat, a kutya tudattalanul is hasonlítani kezd a gazdájára. Nem az állatot kell megbüntetni…
Úgy állok a nyüzsgés kellős közepén, mint egy árnyék fekete szobra. A szemeim éles fénnyel villannak. Érzem a gyerekből áradó tömény félelmet, miközben a kutyák egymásba marnak, és csak aztán indulnak el felé. Az egyik megint beleharap a másik torkába, mintha csak figyelmeztetné, hogy kizárólag övé a gyerek húsa.
Tovább szuggerálom a kutyákat, mire azok nyomban megtorpannak alig egy méterre a kölyöktől. Magas hangú vinnyogással kezdenek szűkölni, mialatt a gazdáik egyre dühödtebben bömbölnek és buzdítják őket a gyilkolásra. A két kutya mintha meg sem hallaná a parancsokat, egyszeriben vinnyogva iszkolnak a lehető legtávolabbra Rosie-tól. Szinte egymásba bújva reszketnek a sarokban. Maguk alá vizelnek, és a dicsőséges barna hadműveletet is megtörténik a fogadók orra előtt. A tömeg értetlenül hőzöng, valaki röhög, a gazdák dühöngenek, és a kutyáikat szidják. Mindegy mit tesznek, vagy mire utasítják őket, a kiképzett négylábúak félelme sokkal nagyobb annál, mintsem rárontsanak a gyerekre. Az ő illúzióval megzavart elméjükben Rosie a legvadabb rémálmuk megtestesítője; ők egy 2 méter magas, végzetesen dühödt vérfarkast látnak benne.
- MI VAN MÁÁÁR!!! TÁMADJATOK! SZEDJÉTEK SZÉT! – üvölt az egyik kutya gazdája be az arénába, a szájából fröcsög a nyál, miközben az ujjai görcsösen kapaszkodnak a rácsba. Idegesen rázza meg a fémet, de a kutyák hajthatatlanok; fülüket, farkukat behúzzák, legszívesebben elbújnának egy egérlyukba.

A félelem megálljt parancsolt a végtagjaimnak. Nem merek mozdulni. Egyszerűen rettegek. Rémület köszöntött tekintetembe ahogy a vicsorgó állatokat figyeltem. Halottam az embertömegek zsivaját és a szitokszavakat, melyeket nekem szántak. Koszos kis patkány. Lábtörlő és ehhez hasonló kis szösszenetek, egyik sem finomkodott. Ahogy a kutyák megindultak felém, már tényleg nem mozdultam. Pislogni is elfelejtettem. Már nem találkozhatok az Őrnaggyal? Nem láthatom Őt még utoljára?
Aztán mintha villám csapott volna a két kutya közé, úgy váltak ijedt kis nyulakká. Hátráltak tőlem, félelem költözött tekintetükbe és a morgásuk is átváltozott valami egészen mássá. Még mindig ijedten álltam ott, lassan magam mögé pillantottam, hogy mi miatt válhattak ilyenné. De semmi sem volt mellettem, sem mögöttem, mely kiváltotta belőlük ezt a fajta reakciót. De a tömeg ugyanúgy tombolt, egyre jobban őrjöngött.
Talán...talán mennem kellene.
De még mindig csak mozdulatlanul ácsorgok.
Hahó...MOZDULJ MÁR!
MENNY!
IGYEKEZZ!
HÉÉÉ!!!!
Nógatom magam, de semmi....
De hol tudnék eltűnni? Pillanatnyilag a félelem megmaradt bennem, de nem a történtek miatt, hanem a nagy zsivaj... lassan körülnéztem a bácsikon, az ideges szemeik, az arcuk és a hangjuk... elhátráltam végre a ketrecig, kerestem valami kapaszkodót, ahol fel tudok mászni és eltűnni innen. De az előbb láttam pár pénz köteget, meg kellene szerezni őket és csak úgy eltűnni. Azt hiszem az fontosabb....lassan felkapaszkodtam, figyeltem a bácsikat és merre figyelnek, de a reszkető állatokkal voltak elfoglalva, szegények. Mekkorát fognak kapni a gazdájuktól. A lábam átvetettem a korlát másik oldalára, de a fájdalom mely az ütések miatt kerültek rám kibilentett az egyensúlyból, eleresztettem a kapaszkodót és leestem a többiek közé.
Némán kusshadtam a földön, senki sem vette észre a "távozásomat", pedig milyen menő mission is possible ügynök lennék már.
Figyelemre méltó...
Négykézláb haladtam át a toporzékoló lábak között, az egyik rá is taposott kicsi kezemre, de csak bent tartottam a levegőt és miután ismét szabad lettem hát osontam is tovább. Aztán két férfi között felegyenesedtem és hamar kicsentem az egyikük vaskos pénztárcáját és zsebre tettem, ráhúztam a cipzárt is, nehogy eltűnjön.
Újra négy kézláb haladtam tovább, de aztán valaki a grabancomnál fogva rántott fel a földről és egy sikolyt is kaphatott ezért.
Meglepett. - Eressz el!
A kabátomnál fogva kapott el és maga elé emelt, illetve a hátamat láthatta, hiszen úgy lógtam ott, pimaszul mosolyogva pillantottam hátra, de csak egy ütésre emelt kezet láttam mozdulni. Ez még remélem kibírom...ha "anya" csapásait túléltem...ez is menni fog.