Ó igen. Elhangoztak a bűvös szavak. Érzem, ahogyan a szívem először kihagy egy ütemet, majd eszeveszett gyorsasággal újraindul, nem pumpálva, hanem elárasztva vérrel testemet. Arcom hajszálerein talán meg is látszik tágulásuk, kevés pírral festve be amúgy is sápadt bőrömet. Mindig is utáltam, ha elpirultam, akármilyen kiváltó oka is legyen, mert ilyenkor rohadt hülyén nézek ki. Nem az az aranyos pirulás ez, hanem az elrejthetetlen vörösen izzó szégyen vagy düh – most inkább utóbbi – mely elterül arcomon.
Az étterem kijárata felé indulva lassú lélegzetvétellel próbálom szabályozni a hírtelen felszabadult adrenalint, mely cselekvésre kényszerítene, de legalább egy jókora pofon lekeverésére. Az egész majdnem elfeledteti velem Genevieve kijelentését, miszerint Pierre életének lőfegyverrel vetnek véget, illetve kilétemre irányuló kérdését is.
Nem veszíthetem el a józan eszem – próbálom kiverni fejemből nyolc éves nővérem megcsonkított testének szörnyű látomását. Nem volt könnyű, mert legszívesebben a képébe köptem volna az egészet: öt éves voltam, amikor mindig vidám nővérem, a Port Angelesben rendezett függetlenség napi ünnepségen nyomtalanul eltűnt. Édesanyám napokig sírt, apám pedig egy szót sem szólt. Arca fehér volt, akár nappalink vakolt fala, a telefonkészülék melletti fotelen ült és tekintetével hipnotizálta, elméjének erejével próbálva elérni, hogy a vonal másik végéről jó hírekkel keressék fel a családfőt. Nem állt fel onnét, alig ette meg, amit anya könnyeivel küszködve elé tolt, és gyanítom, hogy nem is nagyon aludt az alatt a négy nap alatt. Azt hiszem, nem igazán értettem, mi is történik velünk, mégis sírtam, hiába nyugtatott anyám, amikor pár pillanatra sikerült a sós cseppeket visszatartania. Négy nap és négy éjszaka. Aztán hétfőn délelőtt csörgött a telefon, megtalálták Amyt… ha lehet ezt így nevezni. Behívták a szüleimet, hogy azonosítsák a holttestet. Nem vittek magukkal, de olyan gyakran láttam a helyszínen készült képeket, hogy akár ott is lehettem volna. Nővérem teste egy tisztáson hever, melyet vadvirágok borítanak be. Magas fák veszik körül a virágoktól tarka színekben pompázó nyílt területet. Idilli helyszín… csupán a megcsonkított hulla ront az összképen. Húgom minden egyes csepp vérét kiszívták, holtteste így még az ilyen estben megszokottnál is sápadtabb volt, akár valami kísértet. Ujjait letépték, majd művészien szétszórták őket feje körül, mint valami morbid koronát. Sokáig küzdenem kellett a hányingerrel, amikor szüleim először megmutatták nekem. Hét éves voltam.
Már a kijáratnál járok, amikor hírtelen meg kellett állnom. Szorosan hunytam le szememet, orromon át véve a levegőt, hogy akaratom erejével lassítsak szívem és tüdőm őrült tempóján. Még csak az hiányozna, hogy hiperventilláljak. Nem tudom, hogy Genevieve követ-e, nem tudom, hogy mit szól némaságomhoz, de őszintén szólva kurvára nem érdekel. Hogy a vámpírok szegény szerencsétlen félreértett művészlelkek lennének… A faszt! Hogyan gondolhat bárki is ilyen baromságokat? Számomra érthetetlen miért is hiányzik ilyen mértékben egyes személyekből az alapvető túlélési ösztön. A vámpírok ragadozók, melyek csak akkor érzik igazán jól magukat, ha kiszippanthatják egy ember vérét. Lehet, hogy páran valamiért próbálkoznak civilizáltan viselkedni, de vajon mennyi ideig bírják majd? Illetve ott az a rengeteg eset, melyeket nap mint nap jelentenek az Egyesült Államok különböző vadászközpontjaiban, és ezek nem tükrözik, hogy a vámpírok olyan szerethető lények volnának. Persze ez a kislány még soha az életben nem találkozott igazi veszéllyel, volt olyan baszott nagy mázlija, hogy családtagjait nem ölték meg természetfeletti lények és kurvára el is lehet kényeztetve. A világ szép, a világ jó, a vámpírokkal virágocskákat kellene szedni a rétecskén és unikornist simogatni egy teliholdas éjszakán. A vámpírok, démonok, vérfarkasok, alakváltók és kiválasztottak, mind félreértett szerencsétlen lények, akik valójában az emberiség javát szolgálják, csak mi barmok, ezt valamiért nem vesszük észre.
Pár másodperc után kilépek az utcára, megcsap a friss levegő és ezzel egy csöppet kitisztítja agyamat. Hátrafordulok, hogy bevárjam a lányt, aki valószínűleg még kifizeti, amit kell még a saját 10 dollárom mellé.
- Benjamin Stackhouse – morgom, amint megérkezik, egyéb magyarázat nélkül. Ezt a két szót, a saját nevemet is nehezemre esett kiejteni a számon, olyan feszes az állkapcsom. Fogamat összeszorítom, majd próbálok lazítani arcizmaimon.
- Rengeteg kérdést vet fel a tény, hogy tudod, milyen módszerrel akarják megölni fivéredet. Kicsit ijesztő is, bevallom – folytatom, még mindig haragosan, de nem hirtelen és nem is udvariatlan hangnemben. Igazán próbálok uralkodni magamon. – De ami a legaggasztóbb, az a vámpírokkal szembeni hozzáállásod… Nem érdekelne különösebben, hogy saját életedet hogyan cseszed el, de Pierre barátjaként… Ha valami történik veled, vagy veszélyt hozol rá, valami kétes ismeretség miatt… Kérlek, mondd, hogy nem tartasz kapcsolatot vérszívóval – mondom, szinte könyörögve. Egyik részem valóban kívánta, hogy bárcsak lenne esély arra, hogy egy ilyen szép lánynak ne legyen semmi köze a természetfelettihez, vadász oldalam azonban ennek ellentétjében reménykedett, hogy így információkat szerezhessek majd tőle.

Nem is tudtam hogyan reagáljak erre a dühkitörésre. Egyszerre volt aranyos, ahogyan apró termetével, villámokat szóró tekintettel próbált hatni rám, de idegesítő is volt ilyen mértékű naivitással találkozni. Az ilyen embereket a legkönnyebb bepalizni, belőlük válik leghamarabb vámpíreledel. Most azonban mégsem Genevieve vérszívók iránt érzett megmagyarázhatatlan vonzalma ütött szöget a fejemben, hanem a női megérzése. Gyakran előfordul, hogy az egymáshoz különösen közelálló személyek, megérzik, ha egyikük bajban van. Na de hogy biztos legyen valaki, hogy lőfegyverrel vetnek véget az említett személy életének, és hogy az adott gyilkos nem vámpír lesz… hát ez bizony kérdéseket vet fel. Habár eddig még nem nyert bennem bizonyosságra a tény, hogy kiválasztottal lenne dolgom, most mégis úgy érzem, egyre inkább gyűlnek a bizonyítékok. A gondolatolvasást most is kizártnak találom, hiszen ha ilyen képességgel rendelkezne a jelenleg fújtatva, vörös arccal magyarázó lányka, akkor nem lenne szüksége arra, hogy személyesen elkísérjem, hiszen régen birtokában lenne már bátyja új lakcímének. Ha pedig nem a fejemből olvasta ki, hogy mik a terveim, marad… nos, akármilyen hihetetlenül hangzik, talán valami jövőbe látás féleséggel van dolgom. Na ez kurvára megnehezítené tervem sikeres véghezvitelét.
- Nyugodjunk le – emelem fel két kezemet, így próbálva hatni rá. A gond az, hogy én is nehezen türtőztetem magam, mert hiába a felfedezés, a beszélgetés során életre kelt emlékeket még nem sikerült helyükre parancsolnom. Kiválasztott, aki még vámpírokkal is barátkozik? Hát normális ez? Soha senki nem mondta el neki, hogy ezek a kárhozott lények úgy vedelik a kiválasztottak édes vérét, mint más a sört? Na nem mintha bármilyen természetfeletti képességekkel rendelkező szörnyeteg halála sajnálatot ébresztene bennem, csupán azon csodálkozom, hogy valaki lehet ennyire hülye. Nagy az Isten állatkertje…
- Nem értek veled egyet, de ezt nem fogom tovább ecsetelni. Csak arra kérlek, figyelmeztesd majd a bátyádat az… ismeretségeidet illetően.
Igen, figyelmeztesse a vadász bátyját, aki remélem az információkat velem is megosztja majd. Basszus, két kiválasztott és egy vámpírt kiiktatni egy csapásra! Micsoda lehetőség.
Megvártam a választ és miután megbizonyosodhattam, hogy valóban szól majd testvérének, némi megbékélést tettetve, mutatok észak felé.
- Arra hagytam a kocsimat, várj meg itt, elmegyek érte. Rendben? – kérdezem, majd beleegyezése után, kocogva indultam a korábban mutatott irányban. Kocsim türelmesen várakozott ott, ahol korábban hagytam, minden büntetőcédulától mentesen, amitől kicsit vidámabb lettem. Amint a kormány mögé ültem és a kulcsot elfordítva dorombolva működésnek indult a motor, megnyugodtam. Gyorsan körülnéztem, és az itt-ott elszórt szemetet egy nejlon zacskóba dobtam, amit a hátsó ülésre hajítottam. Mág mindig nem tökéletes, de basszus, ha nem felel meg neki, mehet gyalog is.
Immár ajkaimon apró, elégedettségemet tükröző mosollyal irányítottam a járgányt az étterem felé, majd annak bejárata előtt óvatosan lefékeztem. Átnyúltam az anyósülés felett, hogy ajtót nyissak a kint várakozó lánynak, majd intettem neki.
- A kocsi előállt! – kiálltok felé még mindig mosolyogva.

A csajszi végre a kocsiban, tehát ravasz tervem második fázisához értem… Na de komolyan, sose gondoltam volna, hogy egy vámpírimádó ül majd egyszer autóm anyósülésén, ez már majdnem istenkáromlás, szépségem megrontása. Automatikusan simítok egyet a műszerfalon, csendben bocsánatot kérve legjobb barátnőmtől, majd utasomra pillantok.
- Ja, bocs a sok szemétért - vonom meg a vállam, lenéző tekintetére válaszolva. Nem mintha különösebben érdekelne, egy ilyen vöröske véleménye, mégis úgy éreztem, talán ideje a terv „barátkozós” részére térni. Meg próbálom hát magamba fojtani az ajkaim közül kiszökni vágyó hegyi beszédet a vámpírok jelentette veszélyről és valami kellemesebb témára lelni. Nem kell mondanom, hogy hiába… Már megbocsássatok, de szerintetek normális, ha egy ember nem úgy tekint rájuk, mint pokolbéli szörnyetegekre? Basszus, emberi véren élnek, ez a természetes táplálékuk és vannak olyan idióták, akik azt hiszik, puszipajtások lehetnek ilyen lényekkel.
Ha megfelelő szavakat nem is sikerült találnom, arckifejezésemet azért rendeztem annyira, hogy ne higgye azt, mindjárt leharapom a fejét. Kell a segítsége, szükségem van információkra. Rálépek hát a gázpedálra és amint elhagyjuk Port Angeles komor városkáját, rendesen bele is taposok.
- Az utat egy óra alatt is meg lehet tenni, de jobb szeretnék minél hamarabb oda érni, nehogy elkerüljük egymást – magyarázom a kilométeróra mutatójának gyors emelkedését. – Azért szólj, ha rosszul vagy, nehogy kidobd nekem a taccsot a kocsiban – teszem hozzá, amint eszembe jut egy kolléganőmmel tett utazás. A csaj tiszta szarul lett, de basszus, fájt volna neki szólni, hogy lassítsak. Nem, inkább ide rókázott nekem az anyósülésre, aztán napokig takaríthattam, mire megszabadultam a bűztől.
Megvártam hát reakcióját és aszerint cseleszem, lassítok, vagy folytatom ilyen tempóban. A beálló csendben kezem reflexszerűen nyúl a rádió bekapcsolásáért felelő gomb felé, majd észbe kapok és vissza helyezem a kormányra. Nem zenét hallgatni kellene, hanem valahogy szóra bírni.
- Szóval, mi van a bátyóddal, amiért nem álltok szóba egymással? – próbálkoztam kedvesnek mutatkozni. Talán kicsit nyögvenyelősen sikeredett, de hé, pár perce még vámpírokról lelkendezett nekem.
Amúgy komolyan végig gondolva a dolgot, elég fura, hogy két tesó nem beszél egymással. Pierre sosem mesélt nekem a családjáról, húgát sem említette soha. Nem is tudtam, hogy van neki. Oké, én sem vagyok az a regélős típus, de ha van az embernek testvére… Nem is tudom minek kellett történnie, hogy ezek ketten így összevesszenek. Ha a nővérem élne, tuti jóba lennénk… Ha a nővérem élne, én most nem ülnék ebben a kocsiban, egy testvérpár meggyilkolásának tervén agyalva. Hát ja, az élet szívás.
Én mindenesetre bírtam a tesómat… már amennyire emlékszem ezekre az időkre. Olyan régen volt és annyi minden történt azóta, hogy komolyan mondom, mintha egy másik élet lett volna. De azt tudom, hogy szépen énekelt. Ez fontos. Fene tudja miért.

Gondolataim tengerének örvényében evickélve figyelem a kanyargós utat, melyet lassan már kívülről ismerek. Kezem automatikusan nyúl a sebességváltó felé egy nagyobb kanyar előtt, tudatosan nem kell már irányítanom lábamat a gázról a kuplungra. A táj elmosódik, habár ha nem ilyen gyorsan mennénk, gyönyörű, sűrű, a zöld különböző árnyalataiban pompázó erdőben gyönyörködhetnénk. Nem vagyok valami költői, de nincsen szebb az Olympic Nemzeti Parknál. Oké, lehet, hogy elfogult vagyok, mert itt nőttem fel meg minden, de biztos vagyok benne, hogy nem én látom így egyedül.
Szórakozottan hallgatom Geneviève válaszait, melyek meglepő módon nem nyomják fel bennem a pumpát, amint elhagyják ajkait. A vezetés mindig is stresszoldó hatással volt rám, az egyetlen, amit ilyenkor sem tudok elviselni, ha más akarja kezelni a rádiót. Mivel Vöröske bölcsen úgy döntött, nem nyúl a gépezet felé, magam is nyugodtabban álltam hozzá mindenhez.
Tekintetem egy pillanatra sem hagyta el a szélvédő üvegét, hiszen ilyen sebesség mellett egy másodpercnyi figyelmetlenség is kettőnk halálához vezethetne. Na meg igazából kurvára nem voltam a csajra kíváncsi, így hát nem nagyon figyeltem, mit matat az anyósülésen.
A beállt csend nem tartott sokáig, hiszen kérdésemre illik választ adni. Az udvariasság nevében – mert ha nem muszáj, Vöröske biztosan csendben üli végig az utat – megerőltette magát és adott egy teljesen értéktelen választ. Természetesen nem mutattam ki, mennyire tartom a kapott – illetve nem kapott – információkat, csupán apró bólintással jeleztem, hogy hallottam.
Még mindig meglepett, hogy testvérek lehetnek olyan viszonyban, hogy ne is értesítsék egymást, ha valamelyikük a közelben tartózkodik. Bár mondják, hogy soha nem értékeljük helyesen a dolgokat és embereket, amíg el nem veszítjük őket… Talán van ebben igazság. Ja, lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem tudják mekkora mázlisták.
Váratlanul ért Vöröske következő kérdése. Nem igazán terveztem úgy, hogy bármit is kellene magamról mesélnem, habár szerencsére erre az esetre is felkészültem. A vadászok kiléte hét pecsétes titok, a háború előtt azért, mert tevékenységünk többnyire törvénytelen volt, a háború kitörése óta pedig azért, hogy védjenek minket. Olajozottan működő rendszerünknek köszönhetően rendelkeztem a részletekig kidolgozott ál-személyiséggel. Amikor azt mondom, hogy részletekbe menően, azt komolyan gondolom: másik, személyi, TB szám, útlevél, munkaszerződés stb… A papírok szerint tehát:
- Én rendőr vagyok. Tudod, őrzünk és védünk. Valószínűleg jól kijönnék apád régi cimborájával, ha valóban olyan, mint ahogyan leírtad – erőltetek valamiféle mosolyt ajkaimra. Nem véletlenül kaptam ezt a fedő sztorit, a feletteseim is pontosan tudják, hogy nem bírok magammal. Márpedig kell magyarázat arra, miért rángatok fegyvert akár egy civilekkel teli helyiségben, ha úgy érzem, így lehet legkönnyebben megsemmisíteni egy szörnyeteget.
- Ami a bátyádat illeti, egy Port Angeles-i kocsmában ismertem meg, nem sokkal azután, hogy a környékre költözött. Emlékszem, akkoriban eléggé maga alatt volt, mert semmi munkát nem talált. Segítettem neki. – A történet nem állt távol a valóságtól: Pierre vadásznak akart beállni, de fogalma sem volt, kit keressen meg ezzel a kéréssel. Egész napos keresés után, reményét vesztve betért a kocsmába, ahol én a nyolcvanadik megölt szörnyemet ünnepeltem egy csinos hölggyel, akinek társasága elég sokba került nekem. A srác megtalált – amiért nem igazán örültem akkor, hiszen ünnepeltem – elmondta panaszát, én pedig tájékoztattam a procedúráról. Elég béna volt akkoriban.