Őszintén szólva hidegen hagynak egészen addig, amíg nem akarnak velem közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem vagyok előítéletes, mindenkit egyformán utálok. Vagy inkább csak túlságosan is óvatos vagyok?! Azt hiszem mindez csak nézőpont és megítélés kérdése. Legjobban a saját fajtámmal jövök ki, másodsorban az emberekkel... velük jól elszórakozom és mire észbe kapnak, már árkon-bokron túl vagyok a zsákmányommal. Bár közülük se mindegyik a szívem csücske: a vadászokat kifejezetten rühellem... ahogy a vérszívókat se komálom túlzottan, tekintve hogy szárazra szívnának amint lehetőségük van az artériáim közelébe kerülni. A szőrmókokkal eleddig nem volt bajom, bár tény és való igyekszem nem magamra haragítani őket. Nagyon jó nekem úgy, ahogy most vagyok és semmi szükség egy kis extra havi szőrösödés, a nehéz napok épp elegek nekem köszönöm szépen. Az angyalok és démonok ügyeibe nem folyok bele, s bár nem részesültem vallásos nevelésben azért tisztában vagyok a létezésükkel. Ráadásul erős a gyanúm, hogy valamelyik démonivadék a felelős a szeretteim haláláért... azonban több bizonyítékra van szükségem ahhoz, hogy ez bizonyossá váljon és ne csak annyi legyen, hogy a női megérzésem mondassa ezt velem.

Most tőlem is azt várjátok, hogy kezdjek mindent Ádám-Évánál? Rendben, megkapjátok! De ne higgyétek, hogy annyira jól jártatok! Néha van, amiről jobb nem tudni. Én már csak tudom. Nos, gondolom sokakban felmerül a kérdés, hogy miért is nem apám nevét viselem. Ennek igen egyszerű oka van. Anyám sosem ment férjhez. A ködös Albionban, egészen pontosan Dublinban élt anyám, ahol is megismerkedett apámmal. Szerelem első látásra, szerelem gyerek, helye-huja, miegymás. Csakhogy a dolognak volt egy kis szépséghibája. Anyám kiválasztott volt, akinek különleges, természetfeletti képessége volt. Mivel a családban szinte kizárólag nők nyakába szakadt eme "áldás" generációk óta, a Sullivan család tagjai boszorkánynak vallották magukat. Na nem az a seprűn lovagló, rusnya kinézetű vénlány amire gondolni kell, de mégis. Az egyik legősibb ír "varázsfamília" tagja volt. Mivel a boszorkányok születésüktől fogva rendelkeznek egyedi, különleges képességgel anyám tartott attól, hogy ez rajtam is kiütközik majd. Ezért apám elé állt és bevallott neki mindent. Elvégre szerette és azt hitte a másik is kitart majd mellette annak ellenére, hogy képes a mágiára.

Nos, nem így történt. Apám bepánikolt, magára hagyta őt majd 6 hónapos terhesen velem és Amerikába költözött. Életében nem is látott még. A nagyi eleve ellenezte a kapcsolatukat, így sikeresen lebeszélte anyámat, hogy apám után menjen Seattle-be ilyen állapotban. Így végül Írországban születtem meg. A Sullivan család nagyon örült a jövetelemnek, bár apámról azon kívül, hogy elhagyta anyámat nem esett szó. Tabu volt, senki se akart beszélni róla soha. Az anyakönyvi kivonatban ugyan szerepel a férfi, de a nevén kívül nem tudok róla semmit igazából, csak hogy Amerikában él. Mégis, mindezek ellenére anyu a tengerentúlra költözött velem s persze a nagyi is követett minket otthagyva Írországot, a birtokot és mindazt, ami addig a Sullivanak életét jelentette pedig biztos nem volt könnyű döntés ez számára. Így Seattle-be jöttünk lakni, s én már amerikai kultúrában nőttem fel, nem az írek világában.

Az egyedi képességem körülbelül 3 éves koromban jött elő először. Előtte is csináltam már furcsaságokat, de az öntudatlan varázslás ezen formája meglepte a szüleimet is. Anya és a nagyi épp dühösen veszekedtek, amikor elcsitítottam a haragjukat. Nem értettem, hogy mi miatt veszekszenek, de nem akartam, hogy dühösek legyenek egymásra. Nem tudták, hogy egy idegen volt az, pontosabban én, aki megnyugtatta őket. Erre csak később jöttek rá. Amikor óvodába kerültem, persze ott is lépten-nyomon használtam a képességemet másokon. Volt aki torkos lett, mások meg dühösen verekedni kezdtek, mire a vágyott játékot, amin eddig veszekedtek így megszerezhettem magamnak. Élveztem, és tisztában voltam vele, hogy ezt én tudom előidézni. Láttam már, és tudtam, hogy a nagyi és anyu is rendelkezik különleges képességgel. Boszorkányként előttem sose titkolták, hogy micsodák. Sőt, kifejezetten büszkék voltak rá.

Viszont mivel a képességem kész káoszt okozott az óvodában, kivettek. Így egészen általános iskolás koromig otthon voltam. Ha játszani mentem más gyerekekkel az utcában valaki mindig figyelte, hogy mit rosszalkodom. Ugyanis számomra a képességem használata éppen olyan természetes volt mindig is, mint a lélegzetvétel. Persze mivel nem volt látványos a képességem, a szüleimen kívül nem tudta senki, hogy én okozom azt, hogy emberek kerülnek a 7 főbűn uralma alá. Legfeljebb akkor jöhetett volna rá valaki, ha egy hasonszőrű vagy valamilyen, a természetfeletti világhoz tartozó lény és hosszabb ideig megfigyel minket. Jobban mondva csak engem. De tudtommal ilyesmi nem történt, sosem kellett úgy élnem az életemet, hogy valami les vagy vadászik rám. Mindig is boldog, gondtalan gyerekkorom volt. Anyu és a nagyi próbálták apu hiányát pótolni és mindent megadni, amit csak tudnak számomra és az anyagi körülményeink lehetővé teszik.

Ám hiába a gondtalan, boldog gyerekkor... már az iskolában kezdődtek velem a gondok. Ugyanis mindenkinek minden rendezvényen ott voltak a szülei, míg nekem csak anyukám jött mindig vagy a nagyi. Hiába kérdezgettem folyton apuról őket, mereven elzárkóztak mindketten a dologtól. Még azt sem árulták el nekem, hogy ugyanebben a városban lakik. Ezt csak később egy vita lakalmával vágták a fejemhez, ami rosszul esett. Hiszen én nem vagyok olyan, mint ő. A többi gyerek persze piszkált apám hiányával, ami kiakasztott. Meg is büntettem őket a magam sajátos módján. Otthon persze szobafogságot kaptam mindezért utólag, de megérte. Ahogy kamaszodtam és anyu, meg a nagyi tanítani kezdtek a képességhasználat alapjaira egyre világosabbá vált számomra, hogy a generációink közti különbség mennyire szétválaszt minket. Én minden megtapasztalni akartam, gyakorlatban kipróbálni; míg ők az elméletet akarták inkább belém verni és nyugalomra intettek.

Hogy melyik növénynek mi latin vagy épp mire jó. Vagy melyik követ mire lehet használni és az általánosságban gyakrabban előforduló démonokkal és más természetfeletti lényekkel szemben hogyan is védhetem meg magam sikeresen vagy tehetem el láb alól őket. Persze ezek nem kötöttek le, így csak immel-ámmal tanultam meg őket. Leginkább azt, amit hasznosnak gondoltam. A gyakorlati okításaik viszont kedvemre valók voltak. De egyedül nem nagyon hagytak semmit se csinálni, felügyelettel meg unalmas volt. Sokat veszekedtünk, aminek a vége általában az lett, hogy inkább csavarogtam, a városi könyvtárban lógtam többnyire, remélve, hogy az okkultista kötetek közt találok valami használhatót majd. Aznap is így történt. Csúnyán összevesztünk és a könyvtárba mentem gyalog. A nagymamám és anyám együtt indult el értem, hogy hazahozzanak onnan, amikor frontálisan ütközött egy kamionnal a kocsink, amiben ültek.

Azonnal szörnyethaltak mindketten. Mint kiderült utóbb a fék sem működött a kocsinkban és nem is bírtak volna megállni akkor sem, ha akarnak. Ám a kamionsofőr nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért tette, amit tett. Ugyanis egyszerűen eltűnt a helyszínről. Mintha ott se lett volna előtte. A mai napig nem tudni ki tette. Én hazamentem, amikor zárták a könyvtárat és készültem a hosszas újabb szobafogságra, meg a letolásra mindkettejüktől. De a ház előtt a rendőrök fogadtak. Bevittek az őrsre, nem is alhattam otthon. Sokkot kaptam, amikor közölték a hírt és láttam a holtesteket. Nekem kellett azonosítani őket. Mivel Írországban nem volt élő hozzátartozóm már, apámat pedig nem találták meg; így állami gondozásba kerültem 16 évesen. Nem lakhattam a házunkban, viszont azt meg nem hagytam, hogy eladják. Vagy, hogy bárki is betegye oda a lábát és kutakodni kezdjen. Túl sok olyan dolgot rejtett pincénk és a padlásunk, amit mások nem érthetnének meg.

Fel se tudnák fogni ép ésszel, még én se nagyon tudom, pedig ebben nőttem fel. Így nevelő szülőkhöz kerültem, de mivel mindegyiket halálra szekáltam a képességemmel folyton új és új helyre voltam kénytelen költözni. Igazából nem bánom, mert élveztem rettenetesen másokat büntetni. A világon akartam elégtételt venni amiatt, hogy a szeretteimet levették tőlem. Mert bármennyire is veszekedtem velük sokszor, én nagyon nagyon szerettem őket. Úgy gondoltam a képességem tökéletes lesz mindehhez. Akkortájt szoktam rá arra, hogy többek között elcsábítsam a fiúkat Bujaság segítségével. Általában feltüzeltem a vágyukat, a légyottok után meg jó néhány bankótól megszabadítottam őket, miután kiütődve aludtak és leléptem. Sose fogtak gyanút, nekem viszont lett pénzem és amikor az utcán csöveztem nem voltam egy garas nélkül. Az iskolát is csak azért fejeztem be, mert tanköteles voltam 18 éves koromig.

Nagykorúságommal egy időben a házunk tulajdonjoga is rám szállt, mivel végrendelet híján mint egyetlen örökös az enyém lett minden. A család vaskos - a családunk által gondosan feljegyzett, a természetfelettiről lévő tapasztalatokkal teli - könyve is többek között a sok kristály, meg boszorkánykonyha alapanyagai és kellékei; amik igencsak hasznosak ha megtámadja az ember lányát egy vérfarkas vagy vámpír, ne adj Isten egy démon állít be a házhoz hívatlanul. Mindent megtartottam, amikor hazaköltöztem. Ott álltam épp, hogy felnőttként és nem tudtam mit kezdjek magammal. Egyetemre nem volt pénzem, egy érettségi viszont sok mindenre nem volt elég. Választhattam, hogy a Mekiben, a Wall Marktban vagy más helyen akarok a pénztárgép fölött görnyedve eladó kisasszonyt játszani. Ám nekem volt egy sokkal jobb ötletem. Előnyös alkatomat és a képességemet felhasználva a Sakáltanya nevű bárban szereztem pultos állást. Ha rémlik az azonos című film, tutira tudod, hogy mire gondolok. A helyi tulajdonostól megtudtam, hogy egy licencet vett meg és a filmben lévő bár pontos mását készítette el.

Interneten utána néztem a dolognak, tényleg számos városban van hasonló kinézetű hely Las Vegastól egészen Moszkváig. Egyenlőre csak a pultnál dolgozom, az asztalon nem kell táncolnom. Arra vannak nálam szebb lányok. Szóval most éjszakánként 5 napot a hétből a pult mögött töltve dolgozok minden héten. De a maradék 2 napon bizony kirúgok magam is a hámból. Persze nem keresek rosszul a jattok miatt, de a kis játszadozásaimról a férfiakkal és a lopkodásról nem tudtam lemondani. Azt hiszem kleptomániás vagyok, de kizárt dolog hogy dilidokihoz menjek. Jó nekem ez így, ahogy van... megszoktam már, hogy olyan az életem amilyen. Meg amúgy is úgy érzem néha, hogy a képességem is igényli, hogy használjam. Kicsit olybá tűnik nekem, mintha élne is önálló gondolatai volnának meg minden. Ugyanis, ha nem "elégítem ki" őket, a bűnök ellenem fordulnak. Olyankor én leszek falánk vagy irigy másokra, esetleg rémesen könnyedén gerjedek rá az ellenkező nemre. És az sosem szerencsés dolog, ha az embert uralja a képessége. Ezt már nem egyszer megtapasztaltam a saját bőrömön.

Meg amúgy is, én tényleg élvezem használni mindazt az erőt, ami megadatott nekem. Azt ugyan sajnálom, hogy épp csak elkezdtek anyuék tanítani a "bosziságra" mielőtt vége szakadt volna a dolognak. De remélem találok még olyanokat a városban, mint mi és elleshetek tőlük ezt-azt. Mert szeretném megtanulni a dolgot, hogy aztán azt is a magam hasznára fordíthassam. Újabban sok időmet töltöm azzal, hogy anyámék gyilkosa után nyomozok saját szakállra. Mivel a féket elvágták, egyértelműen azt akarták, hogy meghalljanak. Az, hogy nem démoni erő végzett velük, még nem jelenti azt, hogy nem egy démon vezette a kamiont, ami beléjük rohant. Nem tudok túl sokat róluk, de azt igen, hogy képesek eltűnni. És a mai napig nincs meg a tettes, az ujjlenyomatokkal sem tudtak mit kezdeni a zsaruk. Az aktát kikértem, mondván magánnyomozóval akarom az ügyet továbbvinni, mivel elévült már az ügy, a tettest pedig nem találták meg vagy fogták el a mai napig.

Azonban nem ez az egyetlen dolog, ami után kutatok. Szeretném megtalálni és megismerni az apámat, tudni hogy él-e egyáltalán. Biztos vagyok benne, hogy időközben megkomolyodott és új családja lett. De ő az egyetlen élő hozzátartozóm. Ha vannak esetleg féltestvéreim, akkor nem, de előbb meg kellene találnom őt. Senki másom sincsen rajta kívül - leszámítva a macskánkat, de az meg ősöreg úgyhogy nem számít. És úgy érzem szükségem van rá, még akkor is, ha semmit se tud a varázsvilágról vagy a boszorkákról. Egyenlőre az anyu szobájában talált ősöreg fényképen szereplő név alapján, a telefonkönyvben lévő hasonló neveket kutattam fel, de felhívni egyiket se volt még merszem. Persze gondolatban sokkal könnyebb eltervezi mindazt, amit szeretnénk; de valahogy félek megtenni az első lépést. Mert mi van, ha elutasít engem is; ahogy anyut? Vagy nem fog szeretni, mert olyan nagyon hasonlítok rá és ezzel arra emlékeztetem, hogy egyszer régen hibázott. Vajon mit fog gondolni? Hogy fog fogadni? Félek ezektől a válaszoktól. (1761 szó)