A vérszomj első halovány fuvallata tegnap éjjel érte el. Mélyen, legbelül, a szöveteinek legmélyén már érezte, hogy hamarosan újra innia kell, de lássuk be, elég váratlanul érte a dolog. Szerette volna, ha még legalább pár napot ad neki felkészülésre az anyatermészet -igen, mert neki még mindig szüksége van felkészülésre ahhoz, hogy magához vegyen pár kortyot az éltető nedűből-, de a Mindenható ezennel nem volt olyan kegyes hozzá, mint a legutóbbi alkalomkor is. Akkor viszonylag könnyű dolga volt. Önmagához képest legalábbis biztos... Hegymászó baleset. Senki sem élte túl, a felmentő sereg messze járt, a holttestek pedig elég frissek voltak még ahhoz, hogy meleg vérüket elraktározhassa magában, ezzel újult erőre kapva. Így legalább ölnie sem kellett, habár tény és való, hogy táplál annyi elrejtett gyűlöletet a halandó fajzatok iránt, hogy képes legyen belőlük elvenni, vagy akár az életüket is kioltani, ha a téboly már teljesen eluralkodna elméjén a vér hiánya miatt.
Kész tervek nélkül indult útnak miután leszállt az est. Még csak pár napja tartózkodik Washingtonban. A múltkori eset után úgy érezte, hogy menekülnie kell és valóban így is tett.
Ha mást nem, azt már legalább önállóan sikerült az évek alatt megtanulnia, hogy hogy legyen láthatatlan és alapos vadász. Tudja, hogy az állatvértől aligha fog feltöltődni, de nem botolhat bele minden egyes alkalommal valami tömeges balesetbe, nemde? Annyira pedig még nem elszánt, és magabiztos, hogy éjnek évadján betörjön egy gyanútlan halandóhoz, mint Drakula és kiszipojozza. Nem, az egyértelműen nem rá vallana. Így hát, továbbra is a kiszemelt őzsuta marad terítéken, és amikor elérkezettnek látja az időt, kivetődik rejtekhelyéről, és kecsesen leteperi a patás állatot, akárcsak egy macska. Szemei feketén izzanak fel, körmei mélyen az állat nyakába vájnak, ahogy mohón kortyolni kezd.

- Menj a picsába! – ordítottam torkom szakadtából a csapattársamnak és teljes erőmből neki löktem az öltözőszekrényének. A srác jajgatott én meg szó nélkül elhúztam a csíkot. Mindenki engem bámult, de most valahogy nem érdekelt. Csak el akartam tűnni, jó messzire, hogy senki ne találjon meg. Manapság sokat tűrtem és úgy látszik ez az idegeimre ment. Először jött Cassie és a sok titkolózás, ami körül vette, aztán a szüleim nagy bejelentése a válásról. Oké ez nem zaklatna fel annyira, hiszen apám egy igazi segg fej, de most ez is egy közre játszó ok. Most pedig itt van a pletyka, amitől mindenki kinevet. Nem érdekelt sose, hogy rajtam nevetnek, de egy ilyen dolog miatt? Amit mást terjeszt el? Naneeee!
Kirobogtam a suliból, feltéptem a kocsim ajtaját és bevágtam a táskámat a hátsó ülésre, majd én is csatlakoztam hozzá csak éppen előre. Beindítottam a motort és sietve kiálltam a parkolóból majd tövig nyomva a gázt elindultam. Az első benzinkútig meg sem álltam. Tele tankoltam az autót majd bent a boltban vettem egy üveg piát, hogy az majd megnyugtat engem.
Újra a kocsiban ülve hangosan hallgatva a zenét bontogattam az üveget. Nem szokásom vezetés közben inni, de most… most szükségem volt rá. Hamar a szája után kaptam és nagy kortyokban nyeltem az erősen olcsó alkoholt. Undorról árulkodó fintor jelent meg az arcomon és újra meghúztam az üveget. Már javából a városon kívül jártam, nem okozhattam kárt semmiben és senkiben sem. Vadul kacskaringóztam a kihalt autópályán, amikor egyszer csak egy kamion felbukkant a semmiből és én épp, hogy észrevettem. A vodkát kiejtettem a kezemből, a kormányt félrerántottam és szempillantás alatt az árokban találtam magam. Semmi bajom nem lett, nem kell megijedni csak az átkozott kocsi, ami tropára ment. Persze a másik az meg sem állt, hangos dudaszóval tovább ment és ott hagyott a francba is. Morogva keresem az elejtett piás üveget, de pár perc kutakodás után meg is unom. Kit érdekel az átkozott ital? Kótyagos fejjel kierőszakolom magam az autóból és az erdő felé veszem az irányt. Ne is kérdezzétek, hogy miért. Éppen úgy tartotta kedvem.
Nem tudom meddig mehettem, sőt azt se tudom honnan. Csak mentem egyenesen előre, vagy még se? Meg kellett, hogy álljak, kezdett besötétedni és a fejem még mindig nem volt a helyén. Kapkodva minden zsebemet átnéztem, hogy a mobilom megtaláljam, de semmi. Bent hagytam az autóba. Szitkozódva dőltem neki az egyik mellettem ácsorgó fának. Fejemet hátradöntöttem, ami következtében éles fájdalom hasított rajta végig. Oda kaptam tenyeremet és nagy meglepetésemre valami nyálkásba tenyereltem. Nem tartottam ott sokáig. Hamar elkaptam kezem és megnéztem mi az a folyadék. Vér.
- Remek… - sóhajtottam egy kedvűen majd a fának támaszkodva feltápászkodtam és tovább indultam. Addig mentem, amíg egy hangosabb zajra figyelmes lettem. Nyeltem egy nagyot majd egy fa mögül figyeltem az eseményeket. Nem azért mert megijedtem csak inkognitóban akartam maradni. Meg akartam figyelni, hogy még is mit csinál a nő azzal a szerencsétlen állattal. Épp, hogy elkezdte az evést/ivást én kiléptem a fa árnyékából.
Hülye vagyok én? Futni kéne nem odamenni.
Ordított belső énem, de én nem hallgattam rá. Egyszerűen tettem még egy lépést előre. Az lett volna a természetes, hogy közelebb érve félelmet érzek, de bennem egy csepp sem született meg. Kíváncsi voltam, hogy valóban létezik e és nem csak a képzeletem játszik velem. Meg akartam érinteni, vagy ha nem én, akkor ő.

Tény, hogy nem ember, és nem is kiválasztott vér az, amit jelenleg is ízlelget, de ahhoz elég erős, hogy kiszáradt torkát felhevítse, és bekapcsolja azokat a bizonyos vámpírösztönöket, amik minden éjlényben ott lakoznak. Teljesen magáévá teszi a vérszomj, és az érzés, amit az első vöröslő cseppek tesznek vele.
Egy röpke pillanat alatt átalakulnak a gondolatai, hangosan nyeldekel, a fejében pedig percről percre, egyre hangosabban ugyanaz az egy szó visszhangzik: ölni, ölni ÖLNI!
Ahogy újult erőre kap, és az ösztönök teljesen elködösítik az egyébként tiszta, erkölcsös és józan gondolkodású elméjét, a körmei is egyre mélyebbre vájnak a szegény halott patás húsába, és csak nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy mohósága végett ne szakítson ki egy darabot fogával az állatból.
Egész testével birtoklóan a hideg avarba döngöli áldozatát, és addig táplálkozik, ameddig valamiféle ismeretlen hang be nem szövi elködösült elméjét. Sötét énjének eddigi szüntelen kántálása hamarosan már csak múló emlékfoszlány marad, helyette teljes egészében rákapcsolódik Alec elméjére.
A váratlan látogató megjelenésére felkapja a fejét, és a legrosszabb, amit most tehetett -és meg is tette-, hogy a srác fejé fordította a fejét, aki nyilván eddig sem volt túl nyugodt -inkább némi feldúltság sugárzik felőle-, hát még azután milyen lesz, ha meglátja Opheliát véres, csatakos arccal, feketén izzó szemekkel, megnyúlt, lüktető szemfogakkal. Nem egy mindennapi látvány, főleg akkor, ha az ember fia nem is tudott a vámpírok létezéséről. Egészen idáig...
-FUSS! Menekülj te bolond, átkozott halandó! - Süvíti hörögve a másiknak, miközben már mozdul is. Kettős érzések kavarognak benne, mind a két énje -az éhes, vérszomjas, tébolyult vadállat, és a józan nebánts virág-, egymással hadakozik. Legszívesebben rávetné magát Alecra, hogy végre újra éltető emberi vérhez jusson, ugyanakkor szeretné megkímélni a srác életét, és futni hagyni.
-Mondtam, hogy FUUUSSS! - Sikítja elgyötörve, és hogy megfékezze magát, görnyedten belemar mindkét kezével egy korhadt fa törzsébe.
-Ostoba halandó! - Nyöszörgi, és abban a pillanatban, hogy újra felnéz, a vérszomj felülkerekedik, és támad...

//Nem írtam tovább.. megadtam a lehetőséget, hogy Alec kiüsse valami faággal, vagy valami.. hagylak kicsit érvényesülni, hogy fair-fair küzdelem legyen. Ha pedig nincs ötleted, akkor majd kicsit megcsócsállak :roll: //