Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre

:: Vancouver városa :: Bárok & Klubok :: Désir Et De Sang

Tárgy: Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre Szer. Aug. 06, 2014 12:18 am

- Kérlek… még! – rekedt hang szökött ki vértelen ajkak közül, opálos tekintete pedig egyenesen Lucius jeges íriszeibe fúródott. Világ összes fájdalmát ki lehetett olvasni belőle. Gyötrelem és sóvárgás torzította el bájos vonások közé zárt arcát. Szánalmat ébresztett volna bárkiben, aki eme törékeny nőre tekintene, ő azonban mégsem érzett semmit. Lelke üresen kongott, sajnálatot pedig már csak hírből ismerte. Egykor talán még képes volt rá, azonban az oly régen volt, hogy már képtelen visszaidézni az érzést. Csont és hús és izmok halmaza volt csupán, aki halandók vérén élve hosszabbítja meg rendellenesen hosszú életét. Ezt persze már egy pillanatig sem bánta. Élvezte a mindennapokat, mindazok ellenére, hogy mára már semmi újdonság nem szolgálhatott neki. Ismerte a világ minden négyzetcentiméterét, az embereket és más lényeket, akik körülveszik. Egyetlen apró arcrándulásból megítélte, hogy a vele szemben álló mire gondolt. Vér ízét azonban képtelen volt megunni, egyéb nőktől származó testnedvekkel együtt. Legjobb esetben vegyítette az élvezeteket, miként nemrég is tette az előtte térdepelő ghoullal, akinek járomcsontjára feszülő bőr az élőkhöz hasonlatos napbarnított szín helyett, már-már krétafehéren villant a rájuk telepedő rejtelmes homályban. Karjai reszkettek, miként ujjai szorításán erősített, bíbor színűre festett körmeit pedig mélyebben vájta bele Lucius térdébe. Hazugság volna állítani, hogy nem élvezte módfelett a helyzetet. Kéjes öröm ömlött végig gerince mentén, miként tekintetét egyenesen a nőébe fúrta, miközben alsó ajkáról lenyalta az iménti táplálkozása nyomait. A nő tekintetével követte apró mozdulatát, mire Lucius hallójárataiba erőteljesebb szívdobbanás, tüdejébe pedig kellemesen fűszeres, vágyat idéző aroma áramlott, főként a lábaközéből felkúszva.
Jobbját kinyújtva mutató és hüvelykujja közé csípte apró állát és közelebb vonta magához a nőt. Hosszú, rubinvörös hajzuhataga bársonyos fátyolként omlott előre, miként sóváran csúszott be az ölébe szemből.
-Hát nem volt elég? Alig állsz a lábadon Kedvesem… neked is szükséged van regenerációra. Tudod, hogy nem bírom, ha táplálkozás közben meg kell állnom, mert a partnerem vénáit szinte sivatagossá szívtam. – morogta rekedt hangon a nő alabástrom bőrébe, miközben megnyújt agyaraival végigkarcolta karcsú nyakát borító felhámot.
- Kérlek, Lucius… még bírom. Elég erős vagyok… Szükségem van rád! – hangja elcsukott, smaragdszínű íriszek alatt pedig kövér könnycseppek híztak. Csak ezt ne. A legkevésbé ezt bírta alattvalóiban, akiket kénye kedve szerint használt, ameddig éppen úgy kívánta. Vérüket vette, testüket használta egészen addig, míg önmagának kielégülést nem okozott, nem ritka esetben kegyes hangulatban volt és engedte odafigyelt azokra is, akik alatta vannak. Könnyeket, azonban nem tűrte, sem tőlük, sem pedig Húgától, aki szintén meglehetősen sokszor kísérelt meg ekképpen hatni véráztatta lelkére. Mégis mit gondoltak? Hogy engedni fog? Ennyire nem ismerték őt? Tudott volt, hogy ezzel csak még inkább kivívták haragját, nem csak most, hanem egykor emberként is. Számára a gyengeség ékes példája volt, nem egy olyan személy reakciója, akit sokra tartana. Nehéz volt neki megfelelni, ezt tudta jól, hiszen ha ellene feszültek, haragra gerjedt, ami az ő esetében a leginkább nem volt tanácsos, ha pedig túlságosan odaadónak bizonyultak és könyörögtek neki, szintén az ellenkező hatást váltották ki, mint remélték. Könnyen megszerezhető, olcsó használati cikkel aligha vonzották, ez persze nem azt jelentette, hogy nem élvezte azt, ahogyan karcsú combok és találkozásánál rejtett nedvességben ázalgó hasítékot. Küzdés és az ágyhoz vezető játék, azonban számára a legfontosabb volt, hiszen több ezer nő adta oda neki magát, egyetlen pillantás után. Unta…
- Amit mondtam megmondtam. Fürödj meg, mert tiszta vér vagy, ha valaki meg lát így, azt gondolja, hogy leugrottál egy toronyház tetejéről. Evés és alvás sem ártana neked. Kimerültnek látszol. – jegyezte meg, miközben egy könnyed mozdulattal odébb tolta a nőt és felállt a súlyos bőrfotelből, hogy helyrehozza külsejét, hogy ismét a halandók közé mehessen. Felöltötte magára szénfekete Armani ingjét, melyet nem kívánt összemocskolni táplálkozás és persze egyéb tevékenységek közben.
- Hozzá akarsz menni, igaz? Ahhoz a kis kurvához… őt jobban kívánod? – vádló hang hallatán, Lucius felvonta egyik szemöldökét, majd lassan, szinte már fenyegetően fordult a fotelben kuporgó meztelen nő felé, akinek légzése szaporább tempóra váltott az indulatosságtól, szemeiből pedig újabb királyos könnyek buggyantak felszínre.
-Azt teszem, amihez kedvem van. Te nem parancsolsz nekem. Te vagy az én tulajdonom nem pedig fordítva. Ne bőszíts fel! – jeges íriszein sötét árny suhant végig, izmai pedig megmerevedtek inge alatt. Sosem tűrte senkitől ezt a hangnemet, egy nőtől pedig még annyira nem. Ő volt az egyedüli, aki parancsolhatott, őt szolgálták ki és ő volt az, akinek a tulajdonában állt a nő.
- Tudom, hogy az alagsorodban rejtegeted azt a lányt! Hogy többször is magadévá tetted, talán már át is változtattad. Azért nem fordulsz olyan sűrűn hozzám, igaz? Ő kell neked… az a szakadt… - egy pillanatra elhallgatott, majd ajkaira széles, vértelen mosoly terült. – Szerinted mit fog szólni a rendőrség, ha kapnak egy névtelen bejelentést egy eltűnt személyről, akit már régen halottnak hisznek?
Egy pillanat töredéke alatt ismét a nő előtt termett, ujjait pedig a nő karcsú nyaka köré fonva addig erősített szorításán, míg még éppen hogy nem roppantak össze ujjbegyei alatt a csigolyák. Felrántotta őt a fotelből, így jóval fölé magasodva tekintett le a nála másfél fejjel alacsonyabb ágyszolgára.
- Ugye rosszul hallom azt, hogy fenyegetni próbálsz? Tisztában vagy azzal, hogy kivel beszélsz, te átkozott szuka? Úgy morzsolhatnám össze a csontjaidat, hogy néhány porszem marad csak belőled! Velem ne szórakozz, ugyanis még egy ilyen hangnem és nem leszek ennyire kegyes hozzád. –orrhegyük csaknem összeért, miközben torkából mélyről feltörő morgás szakad felszínre. Harag savként marta ereit, tekintete pedig szinte már démonivá torzult. Néhány pillanatig még rezzenéstelen képpel nézett a nő rémültnek tűnő tekintetébe, majd egy könnyed mozdulattal eltaszította magától, hogy visszazuhanjon a kanapéra. Jobbját felemelve mutatóujjával fenyegetően a nő felé bökött és hozzátette:
- Most pedig tedd, amit mondtam és hord el magad. Mire visszajövök nem akarlak itt meglátni. – ezzel megfordult és feszes léptekkel megindult irodájának ajtaja felé. Amint kilépett a folyosóra, dobhártyaszaggató vad ritmus töltötte be minden érzékét. Mielőtt még a vendégtér felé vette volna az irányt, hogy ellenőrizze, minden rendben megy-e, még az ajtajánál álló barna bőrű biztonsági őr felé fordult.
-Töröld ki az emlékeit a szenátor lányáról! – utasította komoran, melyet egy bólintás követett. Jobbnak látta, ha a legfőbb bizalmasa intézi el a dolgot, ugyanis azt biztosra vette, ha egy perccel is tovább marad a nő mellett, apró véres lebenyekre szaggatja testét dühében.
Ingerülten kiropogtatta nyakát, baljával előröl hátra simította haját, hogy összeszedje magát, végül pedig érzelemmentes arccal indult meg a bárpult felé, hogy valami erőssel hűtse le forrongó elméjét…

Vendég

Vendég

animae scrinium est servitus

Tárgy: Re: Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre Szer. Aug. 06, 2014 1:05 am

Gondterheltté gyűrt homlokkal hallgatja a füléhez szorított telefonban rimánkodó pasas kérlelő szavait, miközben festetlen, rövidre nyesett körmeivel ütemesen dobol íróasztalának kopottas lapján.
- Bill. Tisztában vagyok vele, hogy mennyit segítesz nekünk… nekem. Veszélyes az informátorok élete, ezt aláírom. Sokat kockáztatsz azzal, hogy támogatod a rendőrség munkáját. Azonban nem szeghetek törvényt, bármennyire is hajlok rá, hogy eljárjak az ügyedben. Egyszerűen nem toppanhatok be oda csak úgy, hivatalos engedély hiányában. Erre nem terjed ki a hatásköröm. Házkutatási parancs nélkül meg van kötve a kezem. – mondja szabadkozó, mégis határozott hangon. Való igaz, mélyen együtt érez a vonal túlvégén szuszogó, elkeseredett férfival, aki iránt nem csupán felebaráti empátiát, de nagy adagnyi hálát is táplál, elvégre a Bill által szolgáltatott adatok számos alkalommal lendítettek már előre felderítetlennek látszó, megtorpant ügyeket. Informátorának hála nem egy gyilkos került horogra az utolsó pillanatban, mielőtt a nyomozást döglöttnek nyilvánították volna. Azonban mindezek ellenére, egyszerűen nem mehet szembe a rendszerrel. Egész eddigi életében a törvények és a szabályok szigorú betartását oltották belé, minek hatására kőbe vésett elvrendszer alakult ki benne. A saját maga alkotta szabályok, melyek cselekedeteit irányítják, egyeznek az igazságszolgáltatás reguláival, ezért is választhatta életpályájául a nyomozói szakmát. Természetesen tudja jól, hogy a kopók java korrupt és pénzéhes. A megvesztegethető zsaruk gátlástalanul kihasználják a pozíciójuk nyújtotta lehetőségeket és nem restek visszaélni azokkal. Elítéli az efféle, hivatásukat megcsúfoló, gerinctelen férgeket és inkább rágatja csontig a karját borotvafogú piranhák egész rajával, mint hogy hasonlóvá váljék hozzájuk.
- De ő a húgom… Még csak tizenhét éves és sosem marad ki éjszakára. Tudom, hogy nem járt le a negyvennyolc óra, de érzem a zsigereimben, hogy baja esett. Kérlek, Dana. Csak kérdezősködj kicsit. Elég, ha felvillantod az igazolványodat. – hangzik fel ismét a harmincas évei közepén járó férfi aggodalomtól tompa, enyhén remegő, győzködő baritonja, mire akaratlanul is megremeg ujjai között a hipervékony mobil. Van valami szívfacsargató abban, ha egy ereje teljében lévő pasas végső kétségbeesésében segítségért esedezik. Ráadásul Bill hangjából csak úgy süt a szerettéért való rettegés. E mélyen gyökerező, testvéri szeretetből sarjadó szorongás kendőzetlen, őszinte megnyilvánulása még Dana kérges lelkét is képes megérinteni. Azon kapja magát, hogy mellkasa úgy szúr, akárha félrehörpölt légkorty feszítené belülről sajgó bordáit. Beletelik néhány másodpercbe, mire végre képes legyűri a torkában hízásnak indult gombócot és újfent módjában áll szóra nyitni kiszáradtnak érzett ajkait.
- Nézd, nekem is vannak testvéreim. A húgom, akárcsak a tiéd, néhány hónapja töltötte be a tizenhetedik életévét. És tény, hogy éppúgy, mint te, minden követ megmozgatnék, ha - ne adj Isten - eltűnne. Ne hidd, hogy hidegen hagy a dolog, de… - folytatná szabadkozását megrendültségtől rekedt, régen használtnak rémlő mezzoszopránján, de Bill ingerülten félbeszakítja mondandóját.
- Bosszúéhes, lelkiismeretlen bűnözők között tengetem a napjaimat, csak hogy információkat gyűjthessek róluk, amiket aztán átadok neked. Már régen kiszálltam volna, ha nem akarnám valahogy jóvátenni a múltban elkövetett vétkeimet. Lehet, hogy az Úr a bűneim miatt sújt azzal, hogy elveszi tőlem a húgomat, az egyetlen embert, aki minden jellemgyengeségem ellenére úgy szeret, ahogy vagyok. Nem akartam kényszerítőzni, Dana, de ha most nem segítesz, többé nem hallasz felőlem. A rendőrség boldoguljon egyedül innentől fogva. – dörren a férfi feszültségtől vibráló, visszafojtott haragtól ráspolyos hangon, kijátszva egyetlen ütőkártyáját, nélkülözhetetlenségébe vetett rendületlen hitét.
- Zsarolás, Bill? Tényleg? – vág vissza Dana, egyelőre higgadtan, mégis rosszalló tónussal hangjában, miközben asztallapon időző ujjai lassan ökölbe záródnak. A húgáért aggódó férfi nyilván kihallja a szavai mögött bujkáló helytelenítést, mivel azonnal visszavesz magából, majd egy megadó sóhajt követően immár enyhültebben szólal meg.
- Ne haragudj. Kétségbe vagyok esve. – mentegetőzik orra alatt dörmögve és Dana szinte látja maga előtt a pasas forróbarna íriszeibe kiülő reményvesztettséget. Az elméje előterébe tolakodott kép olyannyira élethű és tiszta, hogy rögvest szíven üti a férfi vonásait uraló csüggedtség.
- Francba. – nyögi elkínzottan, tudva, hogy csatát vesztett, miközben hátradől székében és fejét fáradtan a támlára ejtve, csokoládészínű lélektükreit a plafonon hunyorgó neonlámpa téglatest alakú búrájára szegezi. – Küldj a telefonomra egy képet a húgodról. Lorena-nak hívják, ugye? – kérdezi tompán, bűntudattól szűkölő gyomorral, a szemét szúró, jégfehér fénytől hunyorogva.
- Igen. Lorena. Nagyon köszönöm! Meghálálom, ígérem. – lelkesedik a pasas a vonal végén, majd hozzáteszi:
- Sajnálom azt a zsarolás dolgot… Nem gondolt…
- Megértem. – szakítja félbe Dana, miközben eltépi pillantását a vakító fénnyel izzó lámpától és lassan felegyenesedik műbőrrel kárpitozott székéből. – Nem kell bocsánatot kérned. – teszi hozzá, majd fejben kiegészíti gondolatmenetét: Lázadozó lelkiismeretemmel pedig elszámolok magam.
- Jelentkezem. – leheli a készülékbe, aztán, meg sem várva a másik válaszát, bontja a vonalat. Merev vonásokkal, eltökélten megragadja, majd a hónalja alá erősített tokba csúsztatja szolgálati fegyverét. A mozdulatot folytatva koromfekete, élre vasalt szövetnadrágjának zsebébe süllyeszti FBI ügynöki rangját igazoló okmányait. Balját megemelve röpke pillantást vet a csuklójára szíjazott óra számlapjára. Nem hogy házkutatási parancsa nincs, de már a szolgálati ideje is bőven lejárt. Remek. Egyszerre két szabályt is áthág. Helytelenítően megingatja fejét, aztán felölti hattyúfehér blúza fölé nadrágjához illő blézerét. Mindeközben növekvő bűntudata egy közhellyé koptatott, ámde nagyon is igaz aforizmát sugároz elméjébe: a Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

¤ ¤ ¤

Bekormányozza szolgálati autóját, az éjkék Mercedes-t a klub vendégei számára fenntartott, őrzött parkolóba. Haladtában tekintete fürkészőn siklik végig a főként luxuskategóriájú csodajárgányok szikrázó karosszériáin. Végre megpillant egy ideálisnak tetsző, üres helyet egy aranymetál Pontiac és egy hófehér Audi által közrezárva. Miközben gyakorlott mozdulattal beilleszti az alatta morgó, tintakék sedan-t a két hightech-es hiperkocsi közé újabb fekete pontot vés fel magának az ellenőrzőjébe. Nem elég, hogy egy totálisan illegális magánakció keretében szándékozik eljárni, ráadásul munkaidőn kívül, de mindezt szolgálati fegyvere, ügynöki okmányai kíséretében, valamint az FBI tulajdonát képező autón érkezve készül megtenni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy az állásával játszik, azonban a húgáért szorongó informátorral való együttérzése és a fickó iránt táplált hála erősebbnek bizonyul bűntudatánál. Azonban lelkiismerete nem adja fel könnyen a harcot, örököst fúrdalja-kaparja, akárha hegyes, tőrszerű agyarak és hajlított karmok szaggatnák belülről. Csatatérré lett lélekkel, magában tépelődve némítja el a több száz lovas, dübörgő motort, hogy aztán kilépve a kocsiból az elitnek kikiáltott, mégis rosszhírű klub bejárata felé vegye az irányt. Blézerének zsebébe ejti a slusszkulcsot, miután beélesítette a Mercedes riasztóját, majd hátközépig gyűrűző, gesztenyebarna tincsei alá nyúl, lefejti a csuklójára feszített hajgumit és lófarokba béklyózza rakoncátlanul göndörödő fürtjeit. Ritkán hagyja a szabad levegőn megszáradni haját, annak természetes bongyorságából és kezelhetetlenségéből fakadóan, azonban ma reggel elcsúszott munka előtti teendőivel, így már nem maradt ideje hajszárítóval, vasalóval megregulázni rebellis loknijait. Nedves hajjal, aligsminkkel – csupáncsak fekete szempillaspirállal és lehetnyi, barackos árnyalatú arcpírral tunningolva - ugrott fejest az autóba, hogy a megengedett sebességhatár felső limitjét karcolgatva száguldjon be az irodába. Egy kósza gondolat erejéig eszébe villan, hogy leellenőrizhette volna a visszapillantó tükörben az arcát, de aztán elhessegeti magától a kérészéletű ötletet. Elvégre nem mulatozni vágyó vendégként, hanem „hivatalos minőségben” tér be a szórakozóhelyre.
Gondolatfonalát ama a tény vágja ketté, hogy megérkezett úti céljához, a Désire et de Sang kívülről is impozáns épületéhez. Tekintete végigcikázik a modern építészeti stílus ihlette toronyházon, amelynek alsó szintjét foglalja el a szóban forgó vendéglátó-ipari egység. A pletykák szerint az ég felé törő, fényszűrő bevonattal ellátott ablakokkal felszerelt objektum többi részét is a klub - krőzusi vagyonnal rendelkező - tulajdonosa birtokolja. Elhúzza száját a gondolatra, hogy éppen akkor kell egy kőgazdag, befolyásos főmuftival tengelyt akasztania, amikor parancs nélkül, saját szakállára, mi több, pozíciójával visszaélve kezd nyomozásba.
- Francba. – motyogja orra alatt, miközben, - köszönésképpen- kurtán biccentve a forgóajtó két oldalán posztoló, drága öltönyben feszítő izomhegyeknek, behatol az ellenséges vonalak mögé.
Csupán egyetlen szemvillanásra méltatja a ruhatárban ácsorgó, feltűnő szépségű, mély dekoltázsú szőkeségeket, mielőtt belép a klub tágas, zsúfolásig telt, buja lüktetésű zenétől hangos fogadó-termébe. Aprólékos alapossággal méri fel a sötét enteriőrű, vérvörös, szénfekete és óarany színek uralta, pazar berendezésű helyiséget, amelynek minden egyes négyzetcentimétere egy kiváló ízlésvilággal bíró dizájner keze munkáját, pontosabban fantáziájának zsenialitását dicséri. Elméjébe vés minden parányi részletet; a súlyos, aranyló brokátfüggönyöket, a nyomott-mintás, tetováltnak tetsző, skarlátszín falakat, az azokra erősített, vörös fényt szitáló, ópiumbarlangos hangulatot kölcsönző, kehely formájú lámpaburákat, a mattfekete bőrrel húzott, letisztult vonalvezetésű foteleket, szófákat és kanapékat, az oroszlánlábakon álló, kör alakú mahagóni asztalokra helyezett vörös üveggömbökben hunyorgó mécslángokat és a barokkosan túldíszített aranykeretbe foglalt, éjszakai fényviszonyok uralta, vadregényes tájakat ábrázoló festményeket.
Miután kellőképpen eltelt a látnivalókkal, kutató pillantása elakad a terem túlvégében helyet kapó bárpultban. Magabiztos léptekkel indul meg a vörös fénnyel kivilágított italmérő stand felé. Az előtte álló feladatra koncentrálva megkísérli kizárni a körülötte vonagló, alkohol-, drog-, és vágy-gőztől ködös tekintetű, egymásba gabalyodott embereket. Elszántan vág keresztül a parkettre tolult, élveteg vigyorú, izzó szemű férfiak és a hozzájuk dörgölőző, alulöltözött, kapatos nők alkotta, ritmusra hullámzó csődületen. Különös érzés uralkodik el rajta, ahogy áthalad köztük; mintha kívülállóként figyelne egy vad, féktelen orgiát, mintha láthatatlan, anyagtalan szellemként suhanna keresztül egy összeolvadó testekből álló, tömör, forró húsmasszán.
Megkönnyebbült sóhajt hallat, mikor végre, végtelenhosszúvá nyúlt percek múltán, elér a pulthoz. Nem siklik fel egyik üresen álló, fekete bőrpárnával komfortosított, aranylábas, magas bárszékre sem, ehelyett felveszi a szemkontaktust a falra erősített, drága italoktól roskadozó üvegpolcok előtt ügyködő mixerek egyikével, majd egy kézmozdulattal magához inti kiszemeltjét. A húszas évei elejét taposó fickó homokszőke haján rézszikrákat villogtat az üvegpolcok alól előlopakodó, vörös fény, kökénykék íriszei visszatükrözik a márványpultra helyezett mécsesek vérnarancsszín lángjait.
- Jó estét… Carl. – köszön a napszaknak megfelelően, leolvasva a hozzá lépő, feltűnően sápadt, karikás szemű pasas egyenruhájára tűzött táblácskára vésett nevet.
- Sokat éjszakázik, Carl? Hallotta már azt a nevet, hogy Lorena Fletcher? – kérdezi, miközben előkotorja zsebéből az igazolványát és diszkréten felvillantja azt. A Carl névre hallgató pultos szem elkerekedik felfogva az FBI ügynök státuszt igazoló okmány, valamint a blézer alól kiköszönő fegyveragy ottlétét.
- I… igen. Nappal egyetemre járok, éjjel dolgozom. – feleli a megszeppentnek látszó mixer, majd tagadólag megrázza a fejét.
- És nem ismerem Lorena Thatcher-t. – teszi hozzá zavartan, miközben a jobbjában szorongatott ronggyal törölgetni kezdi a makulátlan tisztaságú márványlapot. Dana szemei résnyire szűkülnek, vizsgálódó tekintete a gyanúsan viselkedő fickó gyűrött vonásait fürkészi.
- Fletcher. – javítja ki a mixert, miközben egyetlen pillanatra sem vonja el vesébe látó pillantását a pultot suvickoló italmérő arcáról.
- Beszélnem kell a tulajdonossal. Itt van? – kérdezi, majd mivel módfelett idegesítőnek véli a túlbuzgó fickó hiperaktivitását, szabad kezével váratlanul lecsap a márványlapon oda-vissza sikló törlőruhára és kiragadja azt a görcsösen köré fonódó ujjak közül. A rongytalanított pasas nyugtalansága tovább fokozódik felfogva munkaeszközének villámcsapásszerű elkobzását. Elhűlten mered üres markára, majd zaklatottan visszavezeti rebbenő pillantását Dana komollyá rendezett arcára.
- Itt… van. – bólint bizonytalanul, a következő pillanatban pedig tétován a táncoló tömeg felé vezeti különös fénnyel izzó tekintetét és mintha még pupillái is sokszorosukra tágulnának, ahogy a parketten hömpölygő, villódzó, bíbor fénnyel ostromlott embermasszába mereszti szemeit. Dana követi a mixer pillantásának útját, majd egy szívdobbanásnyi időre a tüdejében reked a levegő, ahogy meglátja a pult felé közelítő férfi sudár sziluettjét. A klub tulajdonosa céltudatos ragadozóléptekkel vág keresztül a parketten tolongó sokaságon és még az erősen illuminált alakok is kitérnek az útjából. Meg kell hagyni, van a pasasnak egyfajta, tiszteletet parancsoló karizmája. A férfiak behódoló magatartást mutatnak felé, míg a nők látványosan elalélnak tőle. Nem csupán magas, délceg termete, széles vállai, keskeny csípője, hosszú lábai, valamint az izmaira feszülő, csillagászati árfekvésűnek tetsző, koromfekete Armani ing és nadrág az, ami tekintélyes megjelenést kölcsönöz neki. A határozott, mégis kecses mozdulataiból áradó magabiztosságon túl a lényéből sütő, fenyegető, sötét erő az, ami meghunyászkodásra készteti a nála sokkalta robosztusabb felépítésű hímpéldányokat is. Azon kapja magát, hogy a férfi borzongató aurája még a köztük feszülő, megközelítőleg tíz méternyi távolságból is képes hatni rá. Mintha hangyák százai menetelnének végig lúdbőrző felhámján és mintha apró, csiklandós-csípős elektromos kisülések futkároznának bőre alatt.
- Ő az… Mr. Navarre. – motyogja a márványlap mögött szobrozó fickó megrendültnek ható hanghordozással. Szavai felrezzentik Dana-t a különös révületből, amit a Tulajdonos látványa bocsátott rá. Kiereszti tüdejéből a belé szorult, elhasználódott levegőt, majd friss, oxigéndús légkortyot hörpöl a helyére. Lerázza magáról az eleddig soha nem tapasztalt, furcsa bűvöletet, oda sem pillantva a pultra ejti a mixer kezéből kitépett rongyot, aztán egy tömör „köszönöm”-öt lehelve eltökélten megindul a ragadozószerű férfi felé. Eközben tekintete Mr. Karizma szabályos vonásait méregetve csapong végig a górcső alá vett pasas döbbenetesen jóképű, elefántcsont bőrbe vont arcán. Részletek megfigyelésére és feljegyzésére programozott agya minden jelentéktelennek tűnő apróságot elraktároz. Sorra veszi a látottakat: az izmos nyakra omló, félhosszú, dióbarna, hátrasimított hajfürtöket, a magas, ránctalan homlokot, a haragoskék, sötét parázzsal izzó íriszeket, az egyenes vonalú, szép formájú porccimpákban végződő orrot, a tökéletes, se nem túlzóan telt, se nem vékony, sima ajkakat, a halvány borostával árnyékolt, erélyes jellemről árulkodó, markáns állat. Figyelmét a férfi arcának bal oldalán elhelyezkedő hegek sem kerülhetik el. Megszemléli mind a homloktáji, kerekded formájú, mind a szájmagasságban lévő, hosszanti sebhelyet, amelyek csak még vonzóbbá babonázzák a Klubtulaj egyébként is delejező küllemét. És mikor már csupán néhány lépés választja el az ütős aurájú daliától, tudata mélyén megszólal egy belső hang, mely óvatosságra inti. Talán női intuíciója az, amely elővigyázatosságra sarkallja, de az sem kizárt, hogy jól fejlett kopó-ösztöne kondítja meg benne a vészharangot. Bárhogy is, azonnal elhatározza: nem fogja hagyni, hogy a férfi sötéten varázsos kisugárzása elhomályosítja józan ítélőképességét és elködösítse agyát.
- Mr. Navarre? McCoy ügynök. – mutatkozik be megkísérelve túlkiabálni a hangszórókból előhömpölygő zene dübörgését, miközben magabiztosságot tükröző pillantását a pasas átható, jeges és mégis perzselőnek ható tekintetébe vájja.
- Beszélhetnék Önnel egy csendesebb helyen? – kérdezi komoly arccal, mosolytalanul és természetesen esze ágában sincs kezet fogni az észveszejtő sármmal felruházott, ördögien vonzó, borzongató kisugárzású férfival. Ehelyett felmutatja igazolványát abban bízva, hogy ezzel megalapozhatja Mr. Veszélyes és Szívdöglesztő Klubtulajdonos együttműködő hozzáállását.

Vendég

Vendég

animae scrinium est servitus

Tárgy: Re: Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre Kedd Aug. 19, 2014 10:48 pm

Különös eleddig ismeretlen aroma kúszott orrjárataiba és karcolta fel szaglóhámját, melynek hatására orrnyílásai kitágultak. Gránátalma összetéveszthetetlen gyümölcsös aromája simított végig tüdején. Ujjai megfeszültek, végül ökölbe zárultak, pupillája kitágult. Zavarta őt, hogy megannyi illateleggyel keveredett eme édes buké, tenni azonban egyelőre nem tudott ellene. Dohányfüst mérgezte, alkohol és szex bűnös elegye ölelte körül ezt az érzékbódító illatot. Gyémántszínű íriszei mohón kutatták tulajdonosát. Halandók és más lények jöttek és mentek el mellette, bűzlöttek hozzá képest, azonban ahogyan egyre közelebb ért a pulthoz, az aroma erősödni kezdett, míg végül meg nem találta forrását éppen abban a pillanatban, amikor bársonyos, ugyanakkor határozott mezoszoprán rebben fent a levegőbe, ezzel szólítva meg őt. Szemei elé káprázatosan szép vonások tárultak, Lucius pedig képtelen lévén megállni, őrjítő lassússággal szántott végig a tetőtől talpig a jövevényen. Mohó íriszei karcsú és formás lábakon, ingerlően kerek csípőn, vékony darázsderékon, lapos hason, egyszerű szabású blúzon simított végig, ahol nem tudta nem észrevenni a bársonyos szövet finom feszülését kebeltájékon. Végül folytatta felfedező útját, porcelánbőrbe vont nyakán, mely ezúttal oly élesen és tisztán kivehető volt összefogott kávészínű fürtjeitől, akárha arra teremtették volna, hogy Lucius örömét lelje látványában. Meg is tette. Ínye megsajdult, miként agyarai megkíséreltek utat törni, akárha ők is a szemet gyönyörködtető testrészbe kívánnának mélyedni. Ezúttal, még ha nehezére is esett, vissza kellett fognia magát, hiszen vendégek előtt sosem mutatkozhatott ösztönlénynek, mindazok ellenére, hogy valójában az volt. Egy prédára leső vadállat, aki elől senki nem menekülhetett. Beleértve az előtte álló szépséget is, akinek immár bájos vonások közé zárt arcán simított végig tekintete. Buján cakkos ajkai és étcsokoládé színű íriszei elnyerték tetszését, mely az egyik legnagyobb dicséretnek számított a nők körében. Noha egyesek szerint megszállottja volt a fehérnépek bársonyos combjai közt megbúvó illatozó hasítéknak, kevesen akadtak, akik igazán felkeltették érdeklődését. Meglehetősen hosszúra nyúlt élete során, megannyi gyönyörű nővel volt alkalma találkozni, kiélvezni testük nyújtotta gyönyöröket, így hát mára már nem volt neki elég egy csinos pofi. Többet akart, valami pluszt, izgalmat és sóvárgást. Igaz, kielégülést a tucatnők is megadták neki, azonban hamar utcára került az, akinek nem sikerült maradandó benyomást keltenie benne. Az ügynöknővel ellentétben, akinek kisugárzása máris Lucius állatias ösztönét kezdte életre kelteni.
Ajkain félmosoly jelent meg a csendesebb helyet hallva, ugyanis kéjsóvár fantáziája máris beindult. Egyelőre azonban visszafogta őket, még csírájában fojtotta el gondolatmenetét, emlékeztetve magát arra, hogy meglehetősen sokan vannak a teremben. Balját kinyújtva hanyag mozdulattal a vérvörös bársonnyal borított folyosó felé mutatott, jelezve, merre találja a kívánt helyiséget. Csak remélhette, hogy ghoulja összeszedte magát és távozott, miként arra utasította őt. Semmi kedve nem volt újabb hiszti rohamhoz tőle, ugyanis ez az egy, melyet az imént lerendezett, már több volt, mint amit megengedett másoknak általában.
- Folyosó végén jobbra. Csak Ön után, Miss McCoy. – szólalt meg öblös hangján, enyhe francia akcentussal megfűszerezve. Ragadozó tekintete követte, miként a nő lassan megindult a mutatott irány felé, végül nyomában Lucius-szal. Ezúttal hátulról nyílt alkalma végigpillantani rajta. A látvány ezúttal sem okozott csalódást számára, sőt mi több, kifejezetten ingerelte az akaratlanul, enyhén ringó csípő és nadrág alól is tisztán kivehető kerekded, nőiesen izmos félgömbök. Állkapcsa megfeszült a benne lévő démon, pedig mindenáron felszínre kívánta tépni magát, hogy ő is gyönyörködhessen a kilátásban, mely végül túl gyorsan ért véget. Amikor elértek az irodáig, kénytelen volt elszakítani tekintetét a nő idomairól, hogy az ajtónál álló biztonsági őrére vezesse íriszeit, aki egyben Tanítványa is volt. Rezzenéstelen arccal bólintott egyet jelezve, hogy beengedheti a halandót, mire az oldalra nyúlva szélesre tárta előtte az ajtót. Mielőtt azonban Lucius követte volna őt és bezárta volna az ajtót, Tanítványa felé fordult.
- Senki ne zavarjon minket. Ha mindenképpen beszélni kívánnak velem, a másik irodámba hívd és rád bízom az ügyet. Engem fogsz képviselni. – jegyezte meg komoly hangon, utasítása befejeztével végül magukra zárta az ajtót. Kevés személy akadt, akiben teljes mértékben megbízott, a férfi azonban részét képezte eme halmaznak. Csaknem egy évezrede állt már a szolgálatában és eleddig egyetlen alkalommal sem kellett csalódnia sem benne, sem pedig ikertestvérében, aki ugyancsak a klubban dolgozott. Ketten tökéletesen kiegészítették egymást, ugyanis míg egyikük a végletekig megfontolt és higgadt, addig a másik örökké megfeszített íjként ugrott minden veszélyforrásra. Nyugtalan és mogorva természet volt, így az ő figyelmét semmi nem kerülhette el. Nyugodtabb testéve pedig igen csak hasznos tárgyalópartnernek bizonyult akkor, ha Lucius nem ért rá bármilyen okból kifolyólag. A két viking volt legfőbb bizalmasa és végrehajtója.
Elméjét visszaterelte a jelenbe, s miután ráfordította a kulcsot már amolyan megszokásból, íriszei a nőre tapadtak. Ezúttal immáron leplezetlenül nézett végig rajta, még ha egyelőre a távolból is. Ezen azonban változtatni kívánt, ezt abban a pillanatban eldöntetett, mikor illatának nemes aromáját először nyílt alkalma megérezni.
A ghoul már nem volt a helyiségben, mely jócskán megkönnyítette a dolgot kettőjük között, noha tisztában volt azzal, hogy az ügynöknő nem felesleges bájcsevegésre jött. Vélhetően az FBI eltűnt személy után nyomoz, melynek nyomait követve Lucius klubjáig jutott el. Egy másodpercig sem lepődött volna meg, ha mindez bebizonyosodik. Emberek százai jönnek a klubjába a szórakozás reményében, melyet legtöbbször meg is kapnak. A legnagyobb vámpírklubok egyike volt az övé, melyet rendkívül sok Luciushoz hasonló látogatott, akik prédára vadásztak, és noha szórakozóhelyén tilos volt a gyilkolás nem ritka esetben tűntek el halandók azok után, hogy ide ellátogattak. Ez azonban már nem az ő problémája volt.
- Kérem foglaljon helyet. – szólalt meg mély baritonján, miközben a kintihez hasonló mozdulattal a súlyos bőrfotel felé mutatott, mely kézzel faragott, antik asztalával szemben volt elhelyezve. Ő azonban egyelőre nem foglalt helyet, sokkal inkább torkában ébredt szomjúságot kívánta csillapítani, így hát a bárpultja felé indult, hogy töltsön magának egy pohárral a kivételes minőségű folyékony aranyból, más néven whiskyből.
- Feltételezem munkaidőben van itt, mindenesetre illetlenség volna nem megkínálnom egy pohárral. Megkínálhatom? – tette fel a kérdést, miközben magának kitöltött egy adaggal, végül pedig gyémántszínű íriszeit egyenesen a nő elszánt szakértelmet sugárzó vonásaira vezette.

Vendég

Vendég

animae scrinium est servitus

Tárgy: Re: Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre Kedd Szept. 02, 2014 3:29 pm

Kezében megremeg az igazolvány, amikor a férfi befagyott tótükrökhöz hasonlatos íriszei végigsiklanak rajta. Egyetlen porcikája sem marad ki a mustrából, mire felbizsergő arcába forró vér szökik. Konkrétan úgy érzi magát, mint eladásra szánt húsdarab a hentes pultban. Sosem volt az a könnyen zavarba eső típus, de a klubtulajdonos röntgenpillantása parazsat gyújt a bőre alá.
Hogy elterelje figyelmét a gyomrát csavargató, kellemetlen és valahogy mégis izgalmasnak ható érzületről, amit a deres lélektükrök hívnak életre benne, ő is viszonozza a nyílt fixírozást. Noha egyszer már végigmérte a férfi térdremegtetően jóképű vonásait, most ismét sort kerít rá, majd ezzel végeztén szemügyre veszi a nála másfél fejjel magasabb, daliás termetű pasas áll alatti régióit is. Nem kell különleges képesség ahhoz, hogy már a mustra elején rájöjjön miféle lénnyel áll szemben. A valószerűtlenül világoskék, vízszínű, vesébe látó íriszek, a hófehér, makulátlan márványbőr, a szabályossá rajzolt vonások, valamint a férfit körüllengő, sötéten borzongató aura egyértelműen vámpírra utalnak. Nem beszélve a nyakát méregető, sóvár tekintetről, mely alatt egyszerre érzi lángolni és dideregni bőrét. Mintha azok a zárványtalan holdköveknek beillő lélektükrök és a bennük izzó, deres éhség-szikrák belülről perzselnék fel a húsát. Szíve hevesebb tempóba ugrik, mire erei fájdalmasan intenzív lüktetésbe kezdenek. Már bánja, hogy copfba kötötte haját, s ezzel mintegy kendőzetlenül felkínálta nyakát egy éhes ragadozónak. És bár erős késztetést érez arra, hogy torkához kapva szabad kezét, eltakarja lázasan pulzáló nyaki artériáját, mégsem cselekszik így. Határozott kiállású, józan gondolkodású, összeszedett, magabiztos nyomozó látszatát kívánja kelteni, olyan céltudatos nőét, aki nem riad meg a saját árnyékától. Tehát pontosan olyannak akar tűnni, amilyen valójában is. Szó sincs színjátékról, elvégre sosem volt tipikus „szépségszalontöltelék” nő, akit az aktuális frizura-, és körömtrenden kívül nem izgat más. Tény, hogy azon ritka esetek alkalmával, amikor szabadnapjai egyikén végre kimozdul otthonról, szívesebben húz tűsarkút, mint tornacipőt, azonban sosem fektet túl nagy hangsúlyt a megjelenésére. Sminket, smukkot csak módjával visel, körmeit festetlenül hagyja, hajával sem babrál órákat, ahogyan a szekrény előtt sem rohangál hisztériás rohamtól sújtottan a nők szokásos „nincs egy rongyom sem!” panaszát sikongatva.
Felrezzen belső eszmefuttatásából, amikor Mr. Női Szíveket Halomra Tördelő Klubtulajdonos fellendíti karját, hogy a szórakozóhely hátsó traktusa felé mutasson. Dana izmai reflexből feszülnek meg a férfi hirtelen mozdulatát érzékelve. Miután megbizonyosodott arról, hogy a férfi nem jelent rá veszélyt – legalábbis egyelőre – tudatosan ellazítja tettre kész testét, majd, tekintetét a vámpír feszes ajkain játszó, számító félmosolyon felejtve, visszacsúsztatja igazolványát blézerének zsebébe.
A következő pillanatban a Kristályszemű megszólal, mire gerincén – minden igyekezete ellenére – kellemes borzongás fut végig. A férfi óceánmély baritonja olyan, akár a felhevített méz; forró, bársonyos, édesen bűnös élvezeteket ígérő. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy nők tucatjait változassa doromboló macskává, azonban ehhez még hozzáadódik az enyhén kiérezhető, de nagyon is jelen lévő francia akcentus is.
Hab a tortán. – kotyog közbe egy hang, amely elméjének egyik leghátsó, legárnyasabb szegletéből szól ki, hogy cinikus megjegyzésével hajszálvékony repedést üssön Dana acélkeménnyé edzett önuralmán.
Azonban ahelyett, hogy velős replikát fogalmazna Belső Hangjának provokatív szavaira, szorosra zárja ajkait, majd hivatalához illő komolysággal bólint és a férfi által mutatott irányba indul. Ezúttal sem kell vérverítékes munkával átverekednie magát a klubban örvénylő tömegen; az magától nyílik ketté határozott léptei - na és persze a fölé magasodó, karizmatikus kisugárzású, hipnotikus tekintetű férfi - előtt. Végig érzi magán a háta mögött haladó vámpír fagykék, sötéten igéző pillantását, mely izzó lyukakat éget bőrébe még ruhán keresztül is. Meg sem lepődne, ha öltözéke – képtelen lévén tovább ellenállni a jeges lángokban forgó íriszek vad tüzeinek - nemes egyszerűséggel leparázslana róla. Jártában elkacérkodik az ötlettel: hivatalánál fogva kérvényezni fogja Mr. Lucius Fabien Navarre szemeinek fegyverviselési engedélyhez kötött használatát. Ugyanis minimum tömegpusztító fegyvernek minősülnek azok a bőr alá látó, antarktiszi lélektükrök.
Az egymáshoz dörgölőző, felhevült testek alkotta sokaságból kiérve sejtelmes megvilágítású, sötétbordó falak által közrezárt folyosóra ér. A klub fülledt levegőjű vendégteréből kiérve mély levegőt vesz; oxigéndús, zavaró szaganyagoktól mentes, friss légkortyot hörpint fellélegző tüdejébe. Szinte érzi, ahogy a balzsamosan hűs, légkondicionált levegő végigárad megfáradt hörgőin, új erővel tölti fel fulladozó sejtjeit, felhígítja besűrűsödöttnek rémlő vérét. Dana analizáló, éles tekintete akkurátusan méri fel a hátsó helyiségekhez vezető átjáró minden egyes négyzetcentiméterét, miközben rendületlenül, magabiztosan halad előre, mintha csak tudná hova is igyekeznek pontosan. A folyosóról több ajtó is nyílik, a vendégteremhez közelebb esők privát szobák, míg a távolabbiak személyzeti helyiségek lehetnek. A következő pillanatban íriszei megállapodnak a legutolsó ajtó előtt posztoló krétafehér arcú, délceg tartású őrön. A sudár, sápatag fickó jelenléte egyértelműen arra utal, hogy az általa vigyázott helyiség különlegesen fontos. Tehát ha csak nem Pandora sok zűrt okozó szelencéjét őrzik ott, akkor minden bizonnyal Mr. Navarre titkokat dédelgető irodája rejtezik a hangszigetelt, bőrborítású ajtó mögött.
Megtorpan a daliás pasas előtt, végigfürkészi annak élessé szabott, márványbőrbe csomagolt vonásait. A férfi vámpír, akárcsak a munkáltatója, aki talán egyúttal az áthozója is. Dana pókerarccal mustrálgatja a szoborszerű arcot, egyetlen parányi részlet sem kerüli el a figyelmét. Emlékezetébe zárja a pasas képét, elméjébe vési a félhosszú, karamellbarna fürtöket, a magas, barázdátlan homlokot, az egyenes szemöldökök árnyékéban megbújó, természetellenes árnyalatban zöldellő, nyírfaligeteket idéző íriszeket, a magasan ülő, kiugró arccsontokat, az egyenes vonalú, se nem túlzóan nagy, se nem parányi, formás cimpákban végződő orrot, a színtelen, cakkos felső-, és a dúsabb alsó ajkat, a szögletes, világosbarna borostával benőtt állat és a közepébe vésett, kicsiny mélyedést. A pasas szívdöglesztően fest, nem kérdés. Ezen nincs is csodálkoznivaló, elvégre vámpír és így rendelkezik azzal a fajtájára jellemző ellenállhatatlan, túlvilági vonzerővel, amely éppolyan mágnesezően hat a csábulékony nőkre, akár gyilkosan gyönyörű mécsláng a megbűvölt éji rovarokra. Azonban őt más fából faragták, mint könnyen lenyűgözhető társnőit. Csupán egyszer érzett szerelemhez hasonlatos kötődést, azonban az sem végződött jól. Kriminalisztika professzora, a harmincnyolc éves, ébenhajú, égkék szemű, ütősen karizmatikus és túlságosan nős férfi volt eddig az egyetlen, aki olyan lehengerlő sármmal bírt, ami képes volt – ha csak rövid időre is – megdelejezni őt. Egy csinos pofi tehát kevés ahhoz, hogy megrepessze a szíve köré épített jégpáncélt.
Hajszálrepedés viszont már keletkezett rajta… – jegyzi meg Belső Hangja, a metszően gúnyos, a fájóan őszinte, a bosszantóan kotnyeles.
Tagadhatatlan. A Jégszemű Klubtulajdonos selymesen hajlékony, nőbűvölő, sötét fűszerezésű, francia akcentussal bolondított orgánuma – minden igyekezete ellenére – hatott rá.
De csak épphogy. Módjával. Alig érezhetően.
Tépelődéséből az ajtónálló vámpír oldalra lépő-ajtótáró, tánclépésnek is beillő, légiesen kecses mozdulatsora téríti magához.
- Köszönöm. – bólint elvonva tekintetét a smaragdszemű fickóról, majd bevonul Mr. Navarre fényűző berendezésű, sötét színek és nehéz drapériák uralta szentélyébe.
Újfent megborzong – sajnos kellemesen -, amikor felhangzik az a mélyen morajló, érzékcirógató bariton. Miközben agyába skicceli a sötéten barokkos enteriőrű iroda minden egyes zegét és zugát, „árgus” fülekkel hallgatja a karamellhajú vámpírhoz intézett utasításokat. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem találja imponálónak a Kristályszemű nyilvánvaló erélyességét, tekintélytparancsoló fellépését és a szavaiból áradó vasszigort.
Amint elhalnak Mr. Navarre utolsó parancsszavai is, halkan becsukódik az ajtó, majd dobhártyáját a nyílásba csusszanó zárnyelv jellegzetes kattanása üti meg. Felvont szemöldökei csodálkozó ráncokba gyűrik homlokát, ahogy lassan szembe fordul a Klubtulajdonossal, hogy annak férfiasan széppé formált arcára vezesse kérdő tekintetét. Azonban nem nyílik módja érdeklődni a bezárkózást indokló miértek felől, mivel ismét szembesülni kénytelen a Jégszemű nyíltan fixírozó ragadozópillantásával. Egy szívdobbanásnyi időre kiesik a kimért, karakán zsarunő szerepéből, arcáról leolvad a közönyösség álarca. Érzi, ahogy gyomra bukfencet vet a hasüregében, miközben járomcsontjai felbizseregnek a beléjük szökő vér ostroma alatt. Izmai kővé dermednek borsódzó bőre alatt, tagjait mintha bűvige fagyasztaná mozdulatlanná. Az érzékdúló, néma varázs csupán egyetlen másodpercig tart, ugyanis parányi, csillámló szilánkok százaivá törik azt a férfi felhangzó szavai. Dana most először örül őszintén a vámpír bársonyos hangjának felmorajlásának, mely bár újfent végigsimogatja gerincét, de legalább segít lerázni magáról a mágikus delej béklyóit.
Bólint, majd a férfi által mutatott masszív, kényelmesnek tetsző, szénfekete bőrrel húzott fotelhez lép és lassan leereszkedik rá. Egyelőre szorosra zárt ajkakkal, szótlanul figyeli, ahogy a Jégszemű az igényes fafaragásokkal ékített, márkás italkülönlegességeket kínáló italszekrényhez járul.
- Köszönöm, nem. – válaszolja tömören, hivatalossá ridegtett hangon, szándékosan kerülve a munkaidejére tett megjegyzést. Nem akar hazudni, de nem is kívánja bevallani az igazat, miszerint saját szakállára csapott fel nyomozónak Lorena Fletcher eltűnésének ügyében. Tekintetével követi a Veszélyesen Vonzó Klubtulajdonos minden arisztokratikusan légies, féken tartott erőt sugárzó mozdulatát, mellyel italt szervíroz magának. Íriszeit végig a metszett kristálypohárban aranyló folyadékon tartja, miközben szóra nyitja ajkait.
- Nem szeretném sokáig rabolni a drága idejét, Mr. Navarre. – kezd bele mondandójába egyelőre szándékosan nem tekintve fel az arcát figyelő férfira. Eközben természetesen parázslani érzi bőrét a fagyszikrás íriszek hatósugarában. Akár hitegethetné is magát azzal, hogy kezd hozzászokni a csipkedő-bizsergető, teljességgel idegen, furamódon izgalmas, de főként rémisztő érzülethez, mely végigcikázva erein megpezsdíti vérét és parányi elektromos kisüléseket ébreszt felhámján, de szó sincs ilyesmiről. Sőt. Kétli, hogy ehhez az érzéshez valaha is hozzá lehetne edződni. Hiszen az ember hosszú évszázadokig élt abban a hitben, hogy ő a tápláléklánc csúcsa, így nincs belé kódolva a nálánál erősebb ragadozók iránt táplált, ösztönös félelem. És bár a munkája egészségre erősen ártalmasnak számít, hiszen nap, mint nap élete kockáztatásával jár a legelvetemültebb, legveszélyesebb gyilkosok nyomában, de még soha nem érezte magát prédának. Jóllehet egy félresikerült rajtaütés során könnyedén célponttá válhat, azonban a lőlappá-, és a táplálékká avanzsálás között szakadéknyi különbség húzódik. Eleddig csupán halandó rosszfiúkkal volt alkalma szembenézni, vámpírokkal soha. Noha Apját egy vérszívó gyilkolta meg és bár - nem hivatalos minőségben - folyamatosan nyomoz a tettes után, mindez idáig nem sikerült komolyabb eredményt elérnie az ügyben. Mindezek fényében tehát nem rendelkezik kellő gyakorlattal ahhoz, hogy megfelelően kezelje, ha potenciális zsákmánynak nézik. Az emberférfiak provokatív, vetkőztető pillantásai ellen már fel van vértezve. De Mr. Nőfaló Navarre éhségtől izzó tekintete egészen más lapra tartozik…
- Mond Önnek az a név valamit, hogy Lorena Fletcher? – kérdezi lassan felvezetve rideggé hűvösített pillantását a vámpírra, miközben nadrágjának zsebébe süllyeszti ujjait, hogy kihalászva onnan mobilját megmutathassa a Bill által átküldött képet a férfinak.
- Tizenhét éves, feltűnően csinos és a forrásaim szerint különösen kedveli a vámpírok társaságát. Az Ön klubjában látták utoljára. Kérem, vessen egy pillantást a képére, hátha ismerősnek találja. – azzal előhúzza lapvékony telefonját és gyakorlott ujjmozdulatokkal pötyögni kezd a jókora kijelzőn. Megnyitja Bill mms-ét, majd a Jégszemű elé csúsztatja a mobilt a terebélyes, antik faasztal simára polírozott, fényes lapján.

Vendég

Vendég

animae scrinium est servitus

Tárgy: Re: Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre Csüt. Nov. 06, 2014 6:04 pm

+18

Arany és narancsszínben csillámló cseppek jellegzetes hangja, kúszik hallójárataiba. Hosszú ujjai között határozottan tartja a kristálypoharat, míg a benne lévő jégkockákat elfedi az illatozó, mások számára méregerősnek vélt alkohollal. Ajkaira csaknem féloldalas mosoly feszül, ám végül uralkodik magán, így hát csupán megrezdülnek ajkainak szélei. Örömködés tárgya nem más, mint az, hogy tisztán érzi, miféle hatással van látogatójára.
Szaporábbá váló szívverés, lélegzetvételei mikéntjének változása, a napcsókolta bársonyos felhám alól felszabaduló intenzívebb aroma, mi vágyának legékesebb bizonyítékául szolgál. Eleddig is tisztában volt testi adottságaival, hiszen ha valakit megkívánt szerezni, minden esetben meg is kapta, ám különös módon sokkal nagyobb érdeklődéssel fogja a halandó nő felől áradó vágyjeleket. Állkapcsa megfeszül, ínyében agyarrá nyúlnak szemfogai érzékelvén a karcsú lábai közt felszabaduló afrodiziákumhoz hasonlatos aromákat. Méregdrága anyagból, kézzel varrt öltönyének nadrágja egy szívdobbanásnyi idő alatt acélossá merevedik, ujjai pedig erősebben szorulnak a súlyos, már-már antiknak számító kristálypohár köré. Tudja, hogy uralkodnia kell magán, ám belső kéj -és vérsóvár démonának, azonban egészen más elképzelései vannak. Nincs hozzászokva a "Nem" szóhoz, így hát, akárha akarattal súlyosbítana azzal, hogy vörös ködfátyolt borít a még józan elméjére.
Jégfehér íriszei sötétülnek néhány árnyalatot, széles vastag izomkötegekből álló mellkasát pedig vad, szinte már állatias morgás rezegteti meg. Próbál, minden erejével küzd a késztetés ellen, hogy elszabaduljon, ám képtelen átlátni a Vörös Ködön...
Lassan megfordul, így ismét szembekerül a halandó nővel. Sóvár tekintete csaknem teljesen elváltozik, eltűnik belőle bárminő emberiesség, morális gát, józan tudat legapróbb szikrája. Az imént kitöltött whiskyjét visszahelyezi a többi pohár mellé, majd feszes ragadozóléptekkel megindul a halandó nő felé. Izmai és más nem kevésbé tekintélyes testrésze, egyre merevebbé, acélosabbá válnak, minél közelebb ér Prédájához. Orrában intenzívebben érzi különleges aromáját, mi a mandulás tejhez hasonlatos. Kobragyors mozdulattal nyúl a vékony karja után, hogy ellentmondást nem tűrő határozottsággal húzza őt fel, a bőrfotelből. Ujjai béklyóként feszülnek a karcsú, nőiesen izmos végtag köré, miképpen megakadályozza azt, hogy elszökjön előle a Zsákmánya. Bíborszínűvé lényegült szivárványhártyája lángolón falja a káprázatosan gyönyörű vonások uralta arcot. Tekintete hosszan időz a csokoládé színű íriszeiben, míg végül lejjebb siklik a felettébb puhának és ízletesnek tűnő hússzirmokon, melyek e pillanatban hívogatóan nyílnak el egymástól. Balját felemelve mutató és középső ujja közé csíp kávészín fürtöt, hogy elhúzza azt az útból. A feltáruló nyak látványa, s immár intenzíven érezhető illatelegyek, kivágják agyában a biztosítékot. Engedve a késztetésnek közelebb hajol hozzá, míg végül orrhegyével végigsimít hattyúnyakának vonalán, deres csókot hintve az erősen pulzáló artériára.
- Nyugodjon meg Miss McCoy... Ha nem csillapít szívének dobogásán, képtelen leszek visszafogni magam... már így is alig állom meg. - hörgi a torkában lobbanó szomjúságtól alig érthetően, mialatt akaratlan még jobban erősít ujjai szorításán. Belsőjében egyre hangosabban üvöltő démon, túlharsong már minden egyéb gondolatot egészen addig míg végül Lucius is képtelen visszafogni magát. Tenyereit egy pillanat tört része alatt a feszes hátsóra simítja, melybe belemarkol, hogy annál fogva ültesse őt durván a masszív íróasztalra. Elveszi tenyereit, ám csak annyira, míg azokat a vékony szövet köré zárja, hogy aztán egy hangos reccsenés kíséretében vadul szakítsa, tépje azokat.
Akarom! Többet! Többet!! Tépd tovább! - ordít vágytól tombolón elméjének legsötétebb, legkevésbé emberibb oldala.
Megadja neki amiért sóvárog, ugyanis nem áll meg felsőjénél, farmerjánál, amibe karcsú lábait bújtatta. Nőiesen izmos, formás combokat szétfeszítve szakítja a legintimebb, legillatosabb területet fedő csaknem átlátszó csipkeneműt. Feltáruló nedvességben ázalgó rózsaszín hústól immáron teljesen elborul elméje, ám mielőtt dorongját is belé vágja legalább olyan hévvel, miként vetkőztette, meg kell kóstolnia őt. Érezni, ízlelni, falni, szívni kívánja a lüktető, vérrel teli csiklóját és párnáit egyszersmind.
Tenyereit kebleihez csúsztatja, hogy erőszakosan döntse hátra őt az asztalon, míg szabad karjával még szélesebbre tárja maga előtt a csillogó kelyhet takaró harapnivaló combokat. Nem habozik végül tovább. Közelebb lép egyet, hogy egészen közel álljon meg előtte, ezt követően pedig saját ajkaihoz vezeti középső ujját, melyet benyálaz, majd minden további felvezetés nélkül, rózsaszín szeméremajkak közé csúsztatja benedvesített középsőjét...
"Mond Önnek az a név valamit, hogy Lorena Fletcher?"- e mondat szakítja ki víziójából, s tereli vissza elméjét a jelenbe. Megköszörüli torkát, majd a kitöltött whiskyjét, mit valójában nem is tett vissza a helyére, egyszerre dönti le. Kevésnek bizonyul, így hát megismétli a jégkockadobás-töltés-korty nyugtató mechanizmusát, mi ezúttal már segít neki némileg higgadtabban gondolkodni.
Kedve volna igazítania kegyetlenül feszítő nadrágján, ám uralkodik a késztetésen. Helyette ő is az íróasztalhoz lép, viszont annak túloldalán, a már jól megszokott foteljében helyezkedik el. Iménti túlfűtött gondolatoktól lángolóbbá vált íriszeit az asztalra csúsztatott kijelző felé fordítja. Szabad karját kinyújtja, végül ujjai közé veszi a lapos készüléket, melynek kijelzőjén egy különösen szép, és annál fiatalabb nő jelenik meg. Felvonja szemöldökét a látottakra, majd visszaemeli tekintetét az asztal túloldalán helyet foglaló nőre.
- Nem ismerős. - jegyzi meg játszi könnyedséggel, ám szokásával ellentétben ezúttal nem állít valótlanságot. - Naponta több százan fordulnak meg a klubban, én pedig ritka esetben vagyok a vendégtérben. Állandó vendégkörrel rendelkezem és szinte minden faj képviselteti magát. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincsenek gyilkos hajlamú vámpírok a klubban, akik ínyencek, ám efelől biztosíthatom, hogy itt nem történt gyilkosság, de még csak erőszak sem. Erről minden esetben személyesen kezeskedem. - egy pillanatra elhallgat, de csak míg ismét kortyol a kesernyés, tüzes vízből. - Ami pedig máshol történik, nem rám tartozik. - fejezi be végül mondandóját.
Íriszeit egy másodpercre sem veszi le a nőről, mialatt akaratlan újrajátssza az elméjében megjelenő képeket. Gyűlöli a tudatot, hogy éppen a legjobb pillanatban szakította félbe a nő, ám mindazzal nyugtatja magát, hogy víziót később beváltja. Megteheti, és ha túlságosan ellene feszülne, a vámpírképességeit hívja elő. Ezért is rajong oly nagyon a halandókért. Játszhat velük, bárminő következmény nélkül, hiszen ha mégsem úgy alakulnak a történések, mint azt ő elképzeli - amire vajmi kevés az esély -, egy túlvonással áthúzza az egészet, akárha meg sem történt volna. Azonban a megérzései meglehetőst ritka esetben hagyják cserben, s tudja, hogy a Nyomozónőben sokkal több érzelem és bujaság lakozik, mint az első pillantásra mutatja. A Jégpáncél alá szorult cemendék, pedig egyenesen a specialitásai közé tartoztak.
- Hogy lássa, nem szándékozom a munkájában akadályozni, a rendelkezésére bocsátom biztonsági felvételeket, amennyiben kívánja. Ám a VIP részről sajnos nem szolgálhatok effélével. A vendégköröm diszkrétséget kíván, amit kötelességem biztosítani. Remélem megérti. - szólal meg egy kis idő után, hamis félmosolyra húzva ajkait.

Vendég

Vendég

animae scrinium est servitus

Tárgy: Re: Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre Vas. Jan. 25, 2015 12:22 am

Figyelmét nem kerülik el a Jégzöldszemű Vámpír alig észlelhető – pillanatnyi zaklatottságról árulkodó - testi rezdülései. Folyton analizáló, fürkész tekintete előtt nem maradhatnak rejtve a férfiasan széppé formált vonásokon keresztülsuhanó érzelemárnyak. Először mintha kéjsóvár parázs izzana fel a befagyott tótükrökhöz hajazó íriszekben, aztán mintha a smaragdosan pislákoló vágyszikrákból méregzölddé sötétedett dühlángok sarjadnának. Azonban nem csupán a Szoborarcú egzotikusan ferdévé metszett, mandulavágású szemeiben tükröződő indulatokat fedezi fel, de látja az intelligenciáról árulkodó, magas, márványos homlokon átvonuló borúfelhőt, a női testek feltérképezésére hivatott, tökéletes formájú, sápadt ajkak szegleteibe vésődött bosszúráncokat, a megfeszülő állkapcsot, az egyenes vonalú szemöldökök rándulását is. És bár a halvérű férfi hangulatváltozása kérészéletűnek bizonyul, hiszen egyetlen szívdobbanásnyi időre látszik csak megborulni „vendéglátójának” deres nyugalma, ő mégis megjegyzi és mélyen elraktározza elméjében az imént tapasztaltakat.
Mi kavarhatta fel a Jadeíriszű Ragadozót, még ha csupán egy szemvillanásnyi időre is?
Miféle kavics roppanthatja be a mozdulatlanná dermedt tófelszínt bebörtönző kristálypáncélt, hogy aztán körkörös hullámverést gerjesszen az alant fagyoskodó, jégkásává sűrűsödött vízre?
Szótlanul vizslatja a fojtott agressziót és kéjéhséget sugalló, immár kifejezéstelenné keményedett ragadozóarcot. Az elméjében megfogalmazódó kérdés különös, jóleső, de mégis frusztráló bizsergéssel csipkedi végig hátbőrét.
Ez a parancsoláshoz szokott, domináns kisugárzású férfi vajon az ágyban is olyannyira keménykezű, mint amilyennek látszik?
Az arcába szökő, forró vér pírrózsákat pingál járomcsontjaira, miközben zavartan kisöpri fejéből az oda nem illő, nyugtalanító gondolatot.
Aztán figyelmét a hosszú, esztétikusan csontos férfiujjak között tartott ólomkristálypohárban megcsörrenő jégkockák vonják magukra. Élessé fent tekintete az üveghengerben aranyló folyadékra és az abban olvadozó, szilárddá dermedt vízdarabkákra szegeződik. Némán, kifejezéstelenné rendezett vonásokkal kíséri figyelemmel, ahogy Mr. Sötét Aurájú, Veszélyesen Vonzó Navarre ismét nyakon ragadja a márkás gabonapárlatot tartalmazó, szögletes üveget, hogy újabb adag whiskeyvel öntse nyakon az egyre kisebbé cseppfolyósodó jégkockákat. Pillantása elsiklik a pohárról és abban meg-megcsillanó, borostyánszín folyadékról, hogy aztán a pohár szájára tapadó, feszes, halálos agyarakat bujtató ajkakra, a határozott jellemet feltételező, markáns állra, végül pedig a bronzos árnyalatú bőrrel fedett, izmos nyakon liftező, gusztusosan előrajzolódó ádámcsutkára araszolhasson.
Rajtakapottan, bizsergő arccal fordítja el íriszeit a Vámpírról, amikor az megfordul, hogy a terebélyes mahagóni-asztal másik oldalán posztoló, kényelmesnek tetsző, modern uralkodói trónusnak is beillő, csokoládébarna bőrfotelhez lépve helyet foglaljon. Szemeit a fényes falapra helyezett telefonra, pontosabban a kijelzőn látható képre irányítja. Aztán látóterében újfent megjelennek a Klubtulajdonos arisztokratikus ujjai, hogy - szerencsésnek mondható (???) - mobilja köré záródjanak.
Ekkor tudatának hátsó, árnylugasos zugából – minden kétségbeesett küzdelme ellenére – zavaró képek sorjáznak elő. Hiába igyekszik elsorvasztani az elméjét kitöltő, képzelete szülte filmmozaikokat, azok makacsul törtetnek előre; agytekervényei, gondolatai közé ékelődnek, lelkének talajába gyökereznek. Látni véli azokat az erősnek tetsző, gondosan manikűrözött körmökben végződő, elegáns férfiujjakat vékony női csuklók, majd karcsú nyakak köré záródni, látni véli, ahogy azok a szemérmetlenül hosszú férfiujjak dús keblek sötétrózsaszín bimbóira csípnek rá, formás farpofák feszes húsába markolnak bele.
Na, nem!
Nem fog tipikus nőként viselkedni, nem hagyja, hogy a vérszívók legendás, sötéten borzongató kisugárzása megrészegítse, elbódítsa, delej alá vonja. Nem, hiszen kollégái „Borglady” gúnynéven emlegetik a háta mögött, s nem alaptalanul.
Erősebb, hidegebb annál, mint hogy megzúgassa vérét egy jégzölden villanó, fájó kéjt ígérő szempár, vagy néhány valószerűtlenül nyúlánk ujj.
Egy ragadozóval van dolga. Egy kiszámíthatatlan, örökké éhes, gátlástalan ragadozóval, akinek nem csupán sima ajkai mögött rejtező, tőrhegyes agyaraitól, de prédákat megadóvá igéző vonzerejétől is éppúgy ajánlatos tartani.
Ezen - magának fogalmazott - intelmeket megszívlelve, céltudatossá trenírozódva legyezi el magától a fejében terpeszkedő, nyugtalanító képeket, hogy végre teljes figyelmével a feladatára koncentrálhasson. Visszahelyezkedik a megingathatatlan, fegyelmezett zsarunő szerepébe, felölti vonásaira az érzéketlenség maszkját, majd a Vámpír márványarcára emeli kifejezéstelenné hűvösített pillantását, amikor az szóra nyitja ajkait. Hazugság árulkodó jeleit, az ösztönös testbeszéd sunyiságra utaló gesztusait kutatja a férfin.
Hiába. Hallgat a lelkébe szerelt vészcsengő.
Mind vadászkopó ösztöne, mind női intuíciója, mind pedig a háta mögött álló, szolgálatban töltött évek alatt szerzett rutin azt súgja, hogy Mr. Ragadozószemű Klubtulajdonos igazad beszél. Valóban nem látta még soha ezelőtt a kékesen derengő fényt szóró kijelzőn mosolygó lányt.
Szótlanul bólint, jelezve, hogy megértette és elfogadta a férfi válaszát, majd telefonjáért nyúl, markába zárja a vékony készüléket, a megfelelő gomb megnyomásával elsötétíti a méretes kijelzőt, végül blézerének zsebébe süllyeszti a ketyerét. Eközben - még ha olykor nehezére esik is – tartja a szemkontaktust a Ragadozóval. Igyekszik nem tudomást venni a retináit égető, szuggesztív, vesébe látó tekintetből sütő éhségről, mely - minden erőfeszítése ellenére - azért csak végigborzongatja csigolyáinak sorát. Kár volna tagadnia, hogy határozottan felkavarónak (horribile dictu! veszélyesen izgatónak) találja a Vámpír átható, fagyosan perzselő pillantását, mely mintha egyenesen homloka mögé látna, pucér gondolatait, lelki rezdüléseit fürkészné, uralhatatlan testi folyamatait kutatná. Mintha boncasztalon feküdne, feltárt mellkassal, húsig lenyúzott bőrrel, felkoncolt lélekkel. Aztán újabb szavak gördülnek le a formatervezett, lüktető ütőereken való grasszálásra teremtett ajkakról. A nem enyhén vonzó, de erőteljesen veszedelmes pasas bársonyosan mély, játékosan hajlékony, térdciteráztató baritonja meleg, olvadt, sűrű csokoládéként folyja körbe, simogatja végig testét.
Ennyire gyenge volna?!
A tudatába férkőző, dühítő kérdés úgy hat jól fejlett büszkeségére, akár egy állcsúcsra helyezett, gondosan kivitelezett jobb-horog. Frissen szerzett felháborodásába kapaszkodva öntudatosan kihúzza magát, kissé felszegi állát, majd megkeményedett tekintetét a hipnotikus pillantású, jadezöld íriszekben tartva lassan felemelkedik ültéből.
- Köszönöm az együttműködését, Mr. Navarre. Megnézném azokat a felvételeket. – mondja kimérten, észrevételezve, de nem reagálva le a férfi szájzugában ülő, gazfickós, számító félmosolyt.
- Tudom, hogy működnek ezek a dolgok. A VIP-vendégek mindig védettséget élveznek. A társadalom felsőbb rétegeiben élők, legyenek azok akár halandók, akár halhatatlanok, vannak olyan vagyonosak és befolyásosak, hogy fedezve legyen a krőzusi, fényesre puncsolt hátsójuk. Még egy emberrablást is kényelmesen megúszhatnak. – jegyzi meg fagyosan villanó íriszekkel, gúnyos éllel a hangjában, képtelen lévén magában tartani véleményét.
- Nem vagyok seriff, így nem kérhetem, hogy szolgáltassa ki vendégkörének legtöbb hasznot hajtó, feltételezhetően vámpír fajú tagjait. De ha akadályoz a feladatom ellátásban, akkor kénytelen leszek felvenni a kapcsolatot az illetékes hatóságokkal. – blöfföli rezzenéstelen arccal, mély alapossággal hallgatva arról az apró-cseprő, mégis igen sarkalatos részletről, hogy nem csak hogy nincs házkutatási parancsa, de konkrétan teljes illegalitásban jár el az eltűnt lány ügyében.
- A VIP-részlegben dolgozó alkalmazottakat majd akkor kérdezem ki, ha nem találok semmi használhatót a biztonsági kamerák által rögzített felvételeken. – teszi még hozzá hitelesen hozva a magabiztos, hivatalos minőségben működő FBI ügynök figuráját, majd eltépi komoly pillantását a mandulavágású szemrésekben zöldellő íriszekről és az iroda hangszigetelt, bordó bőrrel kárpitozott, szegecselt ajtajához lép, hogy kinyújtva jobbját, szikár ujjait a rézkilincs sima, hűvös fémteste köré fonhassa. Eközben megkísérli lepisszegni tudata mélyéről sugdosó, belső hangját, mely mielőbbi távozásra, már-már menekülésre buzdítja.
Muszáj kikerülnie a négy fal közül… Muszáj kikerülnie az éhesen parázsló íriszek hatósugarából…
Már így is túl sokáig volt kettesben a Ragadozószemű Vámpírral.
Lenyomja a kilincset.

Vendég

Vendég

animae scrinium est servitus

Tárgy: Re: Dark Paradise\|Miss McCoy & Mr. Navarre

Ajánlott tartalom

animae scrinium est servitus

Dark Paradise|Miss McCoy & Mr. Navarre

1 / 1 oldal