Mercedes & Andrew
A börtön szörnyen unalmas. Mondjuk nem tudom mit vártam a helytől, első naptól fogva ilyen. A plexi falak ellenállnak minden erőmnek, finoman tompítják az érintést is. Legalább a cella belülről jól be van rendezve, egészen kényelmes. Néha fel le járok meg ilyesmik. Számolom az éjszakákat. Volt időm gondolkodni. Nem sima börtönben vagyok, az őrök vámpírok, a cella túl jól felszerelt és jól védett. A tanácsnál lehetek ha tippelnem kell. Az zavar csak hogy senki nem jött velem beszélni, de még csak egy szót sem szóltak miért vagyok itt. Hehe. Persze tudom, de legalább megemlíthették volna hogy mit tettem, hogy védekezhessek. Túl sokat gondolkodok mostanában. Arra is rájöttem, hogy két lehetőség van miért tettek csak ide. Kivárják a megfelelő időt, hogy kezdjenek valamit az esetemmel, vagy csak egyszerűen hagyják hogy lenyugodjak. Van rá esély, hogy elengednek, ami megnyugtató. Ennyi még azért nem elég nekem, szeretek biztosra menni.
Sokat gondolok Nanciere, nem tudom mi lehet vele, szegény hozzám láncolódott az idők során. Nélkülem még csak el van, de halálra aggódhatja magát. Ízléstelenül vicces belegondolni is ahogy a szíve kiugrok a helyéről. Megint beteg gondolatom van és még tetszik is. De hiába, Nancie egy egyszerű halandó, remélem nincs baja, de nem fog rajtam segíteni. A cicus jutott eszembe. Még alig ismerjük egymást... néhányszor beszéltünk, de, nem is tudom. Talán a legjobb az ha nem tudom. Alig ismerem és minden, mégis megbízok benne. Valószínűleg mert olyan a jelleme amilyennel eddig még nem találkoztam. A legrosszabb ami történhet, hogy mégse váltja be a hozzá fűzött reményeket. Megint túl sokat gondolkodom, ajh. Kész rémálom volt meghozni a döntést, hogy titokban üzenjek neki. Az már sokkal könnyebb volt, hogy elintézzem titokban. Remélem egyszer csak betoppan ide. Kellemetlen lenne ha már az ajtóban megállítanák. Lehet hogy csak álmodozok most is, hogy sikerülni fog, közben meg csak itt ülök és járkálok. Lassan beleharapok az ajkaimban, kellemes ha okozok magamnak egy kis fájdalmat és még a feszültségem is oldja. Unalmas itt bent. Odasétálok nagyon lassú léptekkel az oldalsó üveghez és szemből nekidőlök. A fenébe...

Engem kilencven százalékban, sajnos már a vér mozgat. És nem a jó értelemben. Szóval amikor megkaptam ezt az üzenetet nem sokat haboztam, hogy segítsek-e vagy sem. Főként mert Andrew, annyira nem ijesztő, mint a legtöbb vámpír, szóval nem tűnik annyira rossz fiúnak. Másrészről viszont, sosem baj ha az ember lekötelezettje egy vámpír. Harmadrészről, már nincsen pénzem V-re szóval meg is van, hogy mivel fog fizetni a fáradozásaimért. Mert hát ez az, lássuk be, hiszen a tanácsba készülök, potenciális táplálékként belépni. És ki tudja, hogy ki szagol ki út közben. Mert, hogy nem meglepő módon még soha a büdös életben nem jártam itt. És nem, soha nem ios terveztem, hogy egyszer beteszem ide a lábam. De úgy tűnik, hogy kénytelen lettem. A pénz hiány más fajta megoldásokat követel. Pontosan ezért is csaptam be a díleremet, ami lássuk be, hogy nem volt a legokosabb ötlet. De majd fogok neki fizetni, komolyan szándékomban áll, csak előtte munkát kell keresnem. Anélkül nehéz lesz, vagy az ösztöndíjamat kell valahogy úgy félre pakolni, hogy a tartozásomat kifizessem, ja és még valahogy V-hez is kéne jutni. Andrew egyszer már adott a véréből, számomra kifürkészhetetlen okokból, talán nem érdekelte, talán megszánt. A fene se tudja, de nyilván megint fog, hogyha még ráadásul tartozik is nekem... ugye bár.
Felszerelkezem, nyugtatóval, meg egy kis ezüsttel és imádkozom, hogy egyiket se kelljen használnom. Azonban, ahogyan belépek azon a fene nagy kapun, s megteszek két folyosónyi utat két ghoul állja az utam. És ezzel kész is a baj, vámpírszolgák... persze jobb, mintha vámpírokkal akadnék össze.
Hagyom magam, de csak mert közlik, hogy úgy is vacsoráért indultak a fogolynak, én meg tökéletesen meg fogok felelni. S mivel a fogház felé visznek, én meg oda tartok jobbnak ítélem velük menni. Majd ott hepciáskodok. S úgy is lesz. Amint megpillantom Andrewt előkapom az eddig a zsebemben tartogatott fecskendőket, s először az egyik majd a másik ghoulba nyomom bele a lórúgásnyi adagot. Hogy aztán gyorsan elhátráljak, még mielőtt lecsapnának, elvégre kell pár pillanat, hogy hasson a szer.
Szóval mielőtt megindulhatnának felém, elterülnek a földön, megkönnyebbülve fordulok el és mosolyogva intek Andrewnak.
Majd szépen elveszem az egyik őrtől a kulcsot és kiengedem a vámpírt, első fázik pipa már csak ki kell jutni anélkül, hogy elkapnának minket.
- Még is miért zártak téged börtönbe?- Vonom fel hanyagul a szemöldökömet, mielőtt kitárnám a ketrece ajtaját. Vagyis börtöne ajtaját na. De végül is mindegy, hogyan nevezzük eléggé szörnyű és magányos lehet odabent. Körülnézek a helyiségbe, és ahogyan a plafon kerül sorra, megpillantom a kamerát ami ügyesen belátja az egész helyiséget.
- nos reménykedjünk, hogy nem nézi senki szorgosan a kamera képét.- sóhajtom, s eldobom a kulcsot rá az ájult őrökre.
- Azt hiszem jobb lesz sietni. Nem tudom, hogy melyikünknek lenne rosszabb ha elkapnának minket...- Nos őt lehet, hogy megkínoznák, sőt lehet engem is. De a véremet biztos, hogy vennék amiért én, hogy őszinte legyen nem örömködök. Szóval mind a kettőnknek az a legjobb, ha elhúzunk innen minél hamarabb.
- Mellékesen az egy dolog, hogy kikerülünk innen épségben. De valahogy kint is kell maradnod. Ugye tudod, hogy a tanács nem fog örülni, hogy elszöktél? Senki sem örül ha valaki engedély nélkül távozik a börtönéből.- Jegyzem meg miközben elindulok a folyosó felé. Körülbelül megjegyeztem az utat, már csak el kéne kerülnünk, hogy összefussunk valami illetékessel.

A plexinek támaszkodva egész jó kilátás nyílik a folyosóra. Valami mozgás történik, persze reménykedve odakapom a fejem és meglepődve látom, hogy két szolga jön Mercedessel. A szemem szinte megcsillan, de elrejtem az érzéseimet, nem akarom lebuktatni. Na most mit csinálsz kislány? Mire kettőt pislogok egy egyszerű csellel mindkettőt leszereli. Pislogok még néhányat elismerően, ez gyors és bátor volt.
- Tudtam, hogy eljössz.
Mosolyogva mondom, direkt rájátszva a filmes hatásra, de komolyan gondolom. Más nem jött volna el értem. Hátrébb lépek az ajtótól, had nyissa ki a kulccsal. Megropogtatom a nyakam és most is rámosolygok.
- Néhány halandóval gondom akadt. Hidegvérű voltam. Szerintem ezért hoztak be, de nem mondták.
A lelkesedése és alapossága lenyűgöz. Annyira... tetszik, hogy így kezeli a helyzetet. Mintha mindig is ezt csinálta volna, vámpírokat szabadított volna ki egy börtönből. Lehet, hogy egy kicsit izgul, sőt, de akkor is nyugodt valahol. Túl sokat gondolkodom ilyesmiken. Kedvesen bólintok neki, mintha nem is zavarna, hogy éppen a cellámból sétálok ki.
- Remek ötlet, siessünk.
Kilépve a cellámból igazítok kicsit a kinézetemen. A képességem ilyenkor nagyon jól tud jönni. A szemem borostyánról feketére váltom, a hajam is melle világos szőkéről feketére, a magasságom kicsit növelem és az arcomon is minimálisan változtatok. Természetesen egy pillanatra megállok és erősen koncentrálok, nem mozdulok, hogy ezt mind meg tudjam tenni.
- Tudom, hogy nem fognak örülni. Őszintén... szerintem azért hoztak be, hogy elkülönítsenek egy időre és lássák nincs-e velem komolyabb baj. Talán nem lesz olyan nagy pecsét ha elszökök. Ha nem pattogok nem lesz gond, szeretném ezt hinni.
Ha már így előre siet a cicus, a nyomában vagyok azonnal, sietős léptekkel, de nem túl feltűnően menekülve.
- Szóval ha kijutunk innen fogalmam sincs hogyan köszönhetném meg. Életemben nem mentettek még ki börtönből. Bár szerintem neked is új a szerep.
Gondolkozok hangosan a folyosók tárgyait kerülgetve. A legkellemetlenebb az egészben az, hogy nem tudom hogyan kellene viselkednem, mit kellene mondanom. Amit én mondanék, az érzelmileg nulla, hasonló helyzetben viselkedésformát pedig nem láttam amit lemásolhatnék. Na nem baj, csak kreatívan.

Örülök, hogy ilyen magabiztos. Szemtelenül jóképű arcán, magabiztos mosoly húzódik. Én közel sem voltam magamban ilyen biztos. Ő tudta, hogy eljövök én bizony nagyon sokat agonizáltam rajta. Ugyanis nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy egy kis V-ért érdemes ennyit kockáztatni. De úgy tűnik, hogy sikerült megfejtenie, hogy a függőségem mozgat, így hát jó embert értesített.
- Hidegvérű?-Kérdezek vissza értetlenül. Néha nem tudom felfogni a vámpírok humorát. Ami érthető hiszen halandóként, nincs mögöttem több száz év az akasztófahumor elsajátítására. Nem vagyok nyugodt, egy kicsit sem, csak megvannak a magam céljai. A tudat hajt, hogy hamarosan több adag vámpírvérrel leszek gazdagabb, és néhány napig nem kell majd azzal foglalkoznom, hogyan is fizessek a díleremnek.
Figyelem, ahogyan elkezd változni a teste, s egy kicsit hátrébb hőkölök. A vámpírok mindig tartogatnak az embernek meglepetéseket.
- Jézusom...- Szuszogom amikor már egy szinte teljesen másik férfi áll velem szemben.- Ezt velem is megcsinálhatnád és akkor tényleg csak kisétálnánk innen és ennyi.- Szuszogom kissé lesokkolva. Majd ugye elindulunk a folyosón kifelé, hogy minél hamarabb megszabaduljunk az itteni hely varázsától. Kicsit sem kellemes szerintem a vámpírok fészkében fogolyt szöktetni. Ha elkapnak, akkor valószínűsíthetően szárazra szívnak, vagy úgy elbűvölnek, hogy egy nyáladzó zombi lesz belőlem.
- Ahogy érzed, de azt hiszem valóban nem utolsó ötlet, meghúzni magadat.- Bólintok menet közben. Én viszont eléggé sietek, őszintén legszívesebben rohannék, hogy minél hamarabb kint legyek, de azt ugye nem lehet.
A következő kérdését hallva, egy pillanatra megtorpanok és meglepetten nézek rá. Ezek szerint, még sem esett le neki, hogy V függő vagyok? De hiszen már adott a véréből...
Úgy hiszem, hogy itt az ideje nagyon őszintének lenne, az sokszor segít abban, hogy elérjük amit akarunk.
- Azt hittem már lesett, hogy...khm... V függő vagyok.- Mormogom és minden felé nézek csak éppen rá nem. Kissé kínos számomra a téma, de ez ne lepjen meg senkit. Egy drogfüggő vagy egy alkoholista sem kürtöli szét mindenkinek, hogy milyen betegégben szenved, hiszen a társadalmi normák szerint ezt szégyellni kell.
Léptek zaja ment meg, vagyis hát... nem feltétlenül jó szó az jelen helyzetünkben, hogy megment. Riadtan emelem a vámpírra a pillantásomat.
-Jön valaki...- Mormogom, felé fordulva a pupilláim teljesen összeszűkülnek majd kitágulnak a rémülettől. Hirtelen tanácstalan vagyok, hogy mit lehetne csinálni. Ajkaim közül alig szakadnak fel a hangok, sokkal inkább artikulálatlan nyögésnek hangzik, sem mint értelmes beszédnek.
Rettegtem néhány vámpírtól, hiszen voltak sokkal, de sokkal ijesztőbbek, mint Andrew. Mert, hogy ő egészen barátságosan festett, és a legtöbbször... jó még csak néhányszor találkoztunk, és akkor is véletlenül. De nem próbált meg minden hülyeséggel megfenyegetni, nem akarta kitekerni a nyakam satöbbi-satöbbi. Tehát egészen normálisan viselkedik... ellentétben sok más fajtájabelivel.

Kíváncsian figyelem Mercedest hogyan reagál arra amit mondok. Amilyen határozott volt az előbb, most annyira keresi a szavakat, pedig csak beszélgetünk. Ez tetszik. A visszakérdezésre mosolyogva oldalra biccentem a fejem.
- Ahha. Hidegvérű. Úgy is mondhatom, hogy kettőnk közül nem én maradtam ott egyszer sem. De tényleg nem akarlak megzavarni vagy hasonló.
És ami érdekes, hogy tényleg nem akarom. Nem csak azért mert kiszabadított de egyébként sincs túl nagy kedvem hozzá, hogy a gyilkosságokról beszéljek. Megtörtént, élveztem, kész. Ha már a cella ajtaja nyitva kisétálok és talán közben túl gyorsan alakulok át. Ahha, túl gyors volt előtte szólnom kellett volna. Legalább megpróbálok nyugodt maradni.
- Legközelebb szólni fogok, mielőtt alakítok a külsőmön. Sajnos csak egy jegyem van erre a trükkre.
A végén rákacsintok, hátha ettől is elillan egy másodpercre a feszültség. Mire észbe kapok már "rohanunk" is végig a folyosókon ki innen. Próbálom nem túl sietősre venni a tempóm, de a cicus minél előbb ki akar innen jutni, nagyon nem maradhatok le. Sietek gyorsan Mercy sarkában és próbálok beszélni vele.
Sejtettem, hogy ez van a háttérben, nem mondom hogy ezért kérdeztem rá, mert tudtam, mert nem ezért, egyszerűen kíváncsi voltam, hogy mit gondoljak. De már eleget tudok, úgyis a véremmel fogok fizetni. Hehe, de vicces fordulat.
- Értem.
Mondom röviden. És beüt a a káosz, éppen csak néhány lépést kell megtenni. Mercedes amennyire látom teljesen megriadt és nem tudja mit csináljon. Húha, ez érdekesnek tűnik. Gyorsan gondolkodni kezdek mit tehetnék, közben megroppantom a nyakam. Azt hiszem megvan. Legalábbis nem olyan rossz ötlet mint a futás. A bőröm és a hajam színét még sötétebbé teszem, karon ragadom a lányt és kicsit meg is szorítom a felkarját. Magam mellett vezetve, határozottan indulok meg előre. Eljátszom, hogy viszem valahova.
- HÁNYSZOR ELMONDTAM? PONTOSAN TEDD AZT AMIT MONDOK ÉS MAGADTÓL NE JÁRJ-KELJ FEL-ALÁ EZEN A HELYEN. NEM AKAROM ELHINNI.
A hitelesség kedvéért még kiabálok is, szokatlan tőlem, próbálok nagyon idegesnek is látszani. Remélem a cicus lehajtja a fejét a szerep kedvéért és gyorsan átjutunk a veszélyen a kis színjátékkal. Vagy nem, de arra most nem is gondolok.

*Megrándul az ajkam. Az a furcsa ebben a vámpírban, hogy rövid ismeretségünk alatt igazából egyszer sem volt túl ijesztő, vagy fenyegető. Nem kezdett fennkölt monológokba, és egy-egy elszólásomra nem kapta el azonnal a dühroham. Már volt mint általában a legtöbb vámpír. és őszintén üdítő volt ez a kivétel. Most a szavaira még is megrándulok kissé, hiszen ok nélkül azt hiszem senkit sem tartóztatnak le még a vámpírok sem. Szóval biztosan valami komoly és főbenjáró bűnt követett el. Habár nem tudom, hogy a vámpíroknál mi számít annak, tekintve, hogy ezek állandó jelleggel gyilkolásznak.
Gyorsan kinyitom neki a zárat, azon gondolkozva, hogy mennyire teszek ezzel jót. Persze már késő a bánat, hamarabb kellett volna elgondolkozni ezen. Most lehet, hogy egy sorozatgyilkost engedtem a világra, csak azért, hogy egy kis V-hez jussak. Nevetséges.
Hátra hőkölök, ahogyan az arca elkezd egészen más formát ölteni. Persze így annyira nem is lehet nehéz elrejtőzni mások elől...
Sietek, mert képtelen vagyok hevesen dobogó szívemet lassabb tempóra fogni és mert minél messzebb akarom magamat tudni ettől a helytől. És pont ezért talán mert ugye ha az ember gondol valamire akkor az bekövetkezik, de léptek zaja üti meg a fülünket. Megtorpanok, és nem jut eszembe semmi használható erre az esetre. Persze gondoltam rá még mielőtt bejöttem, hogy lehet nehezebb lesz kijutni, mint bejönni... De elhessegettem a gondolatot mondván, hogy egyszerre csak egy probléma, lehet, hogy nem kellett volna...
Hitelesen ijedek meg igazság szerint, mivel komolyan megrándulok amikor megragadja a karomat és elkezd maga után vonszolni. Kissé ijedten pillantok fel rá, a számomra teljesen ismeretlen arcba, s az a valaki aki jön pont ezt a pillanatot választja arra, hogy beforduljon a sarkon.
Lehajtom a fejemet és az ajkamba harapok.
- Sajnálom...-Mormogom és a hangomban vegyülő rekedtséget nem is kell megjátszanom, sem a reszketést. Ugyan is én szinte bármitől képes vagyok egy pillanat alatt teljesen bepánikolni, főleg egy "darázsfészekben". A másik vámpír olyan lazán halad el mellettünk, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen csak mormog valami köszönés félét és sétál tovább. Ahogyan mi is. Szedem a lábamat Andrew után, s mikor már nem hallom a lépteket csak akkor emelem fel óvatosan a fejemet reménykedve benne, hogy senki sem fog csak úgy a folyosón ácsorogni.
- Szerinted mennyi időbe telik, mire észreveszi a kameraszobában ülő őr, hogy mi történt és visszanézi a felvételeket?- Kérdem aggodalmasan a homlokomat ráncolva. Mert lehet, hogy neki más a formája már, és őt nem kapják el, de engem nagyon könnyen kiszúrnának. Mondjuk az is igaz, hogy a kamera előtt változtatta meg az arcát. Vagy nem? Ennyi eszünk lenne? Azt hiszem, hogy egyikünk sem rutinos szökésben, én meg aztán végképp. Nem szokásom sehonnan szökni. habár ha így folytatom a pályafutásomat amit életnek hívok akkor nagyon könnyen lehet, hogy hamarosan én is egy ilyen kis zárkában fogom végezni. Vagy ami még jobb, egy vámpír csattogó fogai között hullaként. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra. Francba, jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet mielőtt idejövök...

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy mit érezhet pontosan Mercedes. Talán pontosan annyira bizonytalan a saját érzéseivel kapcsolatban mint én az övéivel. Mintha egyik pillanatban megbízna bennem, másikban azon gondolkodna miért is tesz rosszat. Nem értem az érzéseket. Eddig kedves voltam hozzá és azt hiszem nem bántanám, nem esne jól és ez mindkettőnknek jó. Legalábbis azt hiszem. Ah, túl komplikálom. Egyszerűen nem olyan biztos és kételkedik magában de azért nagyon talpraesett lány.
Ahogy megragadom a karját érzem amint összerezzen, mint egy falevél. Ezt nem csak megjátssza, tényleg megijedt, ami most pont jól is jön. Én csak próbálok minél idegesebbnek és frusztráltabbnak látszani, az könnyen színészkedhető.
~ Huh. Azért nem kellene a szívrohamot ráhoznom.
Megteszünk még néhány folyosót és sarkot, de már nem jön senki. Közben az arcát fürkészem és engedek a szorításon, már csak úgy tartom a karom a látszat kedvéért. A kérdésére megállok.
- Jó kérdés. Nem tudom, hogy egyáltalán figyelik-e a kamerák képét vagy hogy mennyire gyakran és komolyan. De ha igazad van... már rég tudják hogy mi a helyzet.
Nyugodt vagyok, veszek egy nagy levegőt. Nem szabad bepánikolni, meg tudom oldani a problémát. Azt hiszem meg is van.
- Van egy ötletem. Kapaszkodj belém.
Nem várok sokat, felkapom a vállamra vagy a karjaimba a cicust és suhanni kezdek vele. Van a vámpír létnek egy-két előnye mint a gyorsaság, főleg ha figyelek is rá. Megpróbálok gyorsan de észrevétlenül futni a folyosókon, reménykedve hogy elég szerencsés vagyok és nem futok bele valakibe véletlenül.
- Mond merre kell menni.
Mert hogy nekem fogalmam sincs. Azért nem erőszakoskodom, ha Mercedes le akar szállni, finoman leteszem és megyünk máshogy tovább, de ez egészen hatékonynak és szórakoztatónak tűnt elsőre.

Ijedős kis lény vagyok én anélkül is, hogy ordibálnak velem. Hátha még a kezemet szorongatva ezt teszik. Egyetlen egy dolog ad nekem elég önbizalmat ahhoz, hogy esetleg visszakiabáljak, az pedig Andrew testében zubogó nedű. Ezért is lettem a függője, azt hiszem, hogy itt nem csak arról van szó, hogy maga a szer is függőséget okoz. Hanem arról is amivé leszek általa. Vagány és magabiztos és dögös, ami egyébként véletlenül sem vagyok...Ha szörnyű, ha nem... sajnos ez az igazság.
Éppen ezért nem kell a rémületet színlelnem, amikor a karomba markol, és felemelt hanggal elkezd hozzám beszélve. Szinte automatikusan húzom beljebb a nyakamat, meg sem gondolva, hogy ez az egész csak egy játék. Amúgy is hevesen doboló szívem a mellkasomba, még jobban felgyorsul, a vér csak úgy száguldozik az ereimbe a rémülettől. Hogy aztán a megjelenő vámpír, talán ennek a kis színjátéknak köszönhetően, de könnyedén elhaladjon mellettünk.
- Ha tudják akkor nem kéne valami harmadik arcot felöltened?- Kérdem naivan, hiszen fogalmam sincsen, hogy nála ez a képesség még is hogyan működik. Nem tudom, hogy hányszor tudja használni, ahogyan azt sem, hogy a folyosón vannak-e kamerák, hogy ennek az egésznek van-e értelme.
Úgy teszek, ahogyan mondja amikor a karjaiba kap, s mivel sejtem, hogy mire készül, behunyom szorosan a szemeimet, a vállához hajtva a fejemet. Itt az ideje a szabadulásnak, és ez az emberfeletti sebesség fogalmam sincsen, hogy mennyire fog betenni a szervezetemnek. Elvégre annyira gyorsan a vámpírok, hogy egyszer csak itt vannak aztán meg ott. Ki tudja, hogy ehhez milyen sebesség kell, és, hogy a sebességgel mekkora nyomás járhat... Szóval kissé aggódom, és jól megkapaszkodok.
Amikor megállunk és felteszi a nagy kérdést óvatosan kinyitom a szemeimet és körülnézek. Nos, bevallom, hogy elsőre kicsit sem tűnik ismerősnek a folyosó, erősen izgultam, amikor errefelé tartottunk.
-Öhmm- Veszek egy mély levegőt és jobb oldali folyosóra mutatok reménykedve abban, hogy jól emlékszem és nem viszem bele magunkat a dzsumbujba, mert akkor tuti biztos, hogy nem fogunk innen élve kikerülni. És meg akárhogyan is, szeretek élni, és szeretem hinni, hogy még nagy dolgok várnak rám az életben. Ha más nem is, de legalább az álmaim egy részét jó lenne megvalósítani.
- Komolyan csak egy ilyen szerencsétlen, mint én segít neked? Nem vár odakint senki nálam erősebb és összeszedettebb ember, hogy kihúzza a segged a bajból?- Jó persze én sem vagyok olyan rossz választás, már ha függőségemet vesszük. Mert ugye egy függő szinte bármire képes, hogy megkaparintsa a következő adagot. De hát akkor is, badarság egy függőben bízni. Egyenesen marhaság, hiszen pont amennyire biztos lehet a másik abban, hogy a drogért bármit megteszünk, pont annyira biztos lehet abban is, hogy az első olyan pillanatban eláruljuk amikor már nem fűződik érdekünk hozzá. Persze ismerem én is a lelkiismeret és a hűség fogalmát, de egyébként csapodár kismadár vagyok. szeretem azt hinni, hogy jó ember, hogy senkit sem hagynék bajban aki egy kicsit fontos is nekem. Csak egy probléma van... hogy jelenleg nem igen van olyan ember aki fontos lenne nekem...

Azt hiszem sokkal jobban élvezem a szökjünk meg a börtönből az életemmel játszva nevű történetet mint kellene. Főleg, hogy mást is veszélybe sodorhatok a magatartásommal. Na de én szeretek kockáztatni.
A színészkedés egész jól megy, csak el kell játszanom az erőszakos, könnyen feldühödő szemétláda szerepét, aminek általában az ellentéte vagyok de ez nem zavar. Talán pont emiatt megy jól a játék. Abban nem vagyok biztos hogy szegény Mercedes mennyire játszik, tényleg olyan mintha megijedne, ami még jól is jön. Áh tényleg. Az arcom. A javaslatra megvonom a vállam.
- Nem tudom mennyire haszna van, de ha te mondod.
Gyorsan megpróbálok egy másik arcot felölteni, ami megy a mostani sötétebb bőrszínű, fekete hajú latin férfi alakomhoz. Kis koncentráció, erős képzelőerő és meg is van. Szóval a mai nap harmadik arcommal nézek szembe Mercivel.
Szerencsére nem kell vele alkudoznom meg rábeszélnem hogy kapaszkodjon belém. Sőt egészen szorosan kapaszkodik ahhoz képest, hogy csak egy gyors futást terveztem, hogy minél előbb kijussunk innen végre. Az elágazásnál megállok és felteszem a legfontosabb választ.
~ Hát nem erre számítottam. - nyílnak szélesebbre a szemeim és a pupilláim a hümmögést hallván.
- Hmmm...?
Egész jó ez a közös nyelv, de tényleg szeretnék kijutni és nem megint elkapatni magam, főleg Mercedessel együtt. Rosszul jönne ki ha miattam csapolnák szárazra. Márpedig ezt tennék. És még én vagyok a gyilkos vámpír! Na a jobboldali irány jónak tűnik. Megint stabilan megtartom a kis cicust és már futok is végig azon a folyosón. Meglátjuk hol lyukadunk ki ha a végére érünk.
- Hívhattam volna mást is, de te is tökéletesen megoldod a helyzetet. Nézd csak milyen jól megy. És ilyen zűrös időkben nem érdemes nagyon felzavarni a vámpírokat azzal hogy egy nagy erős alak áll a kapujuk előtt azzal hogy jött rabot menteni...
Az ő kissé pánikolós hangjával szemben az enyém hideg és nyugodt. Nem lesz semmi gond csak sietnünk kell. Annak meg tényleg nincs értelme, hogy egy nagyon erős vámpírt hívok segíteni, már rég lebukott volna. Vagy csak én gondolom így? Mindig sikeresen összezavarom magam. Ha végig érünk a folyosón megint Mercire pillantok.
- Na ez a jó irány?
Remélem igen.

Nem tudom megszokni. Már másodszor csinálja, de most is hátrahőkölök. Pedig lélekben most igazán fel lehetnék készülve arra, hogy meg fog történni, hiszen én javasoltam. S még is megugrik a szívverésem a látványra, a levegő bennem reked, hogy aztán kapkodva próbáljam pótolni az elvesztegetett másodperceket. Hiába, a bátorság élő szobrát nagyon nem rólam mintázták sajnos. Éppen ezért színlelnem sem kellett imént a félelmet, amikor nem túl kedvesen ragadta meg a vámpír a karomat. Nem úgy ismertem meg mint egy idegbeteg vérszívót, tehát igazán meglep a dolog. Persze felfogom és megértem, hogy az egész csak egy színjáték, de a testem attól még elhiszi, hogy bajban van. Tulajdonképpen bajban is lesz ha nem jutunk ki innét minél előbb.
Kérdésemre egészen ésszerű a magyarázata. Ha ide állít egy vámpír könnyen lehet, hogy be sem engedik, de biztosan megkérdezik tőle, hogy még is mit keres itt... Igen van ebben az egészben valami. És jól esik, simogatja a kis sérült lelkemet az, hogy szerinte eddig tökéletesen oldom meg a helyzetet. Nekem ez újdonság hiszen én magam nagyon nem érzem ezt. Sokkal inkább gondoltam magamra úgy, mint egy nagy rakás szerencsétlenségre, de hát legalább úton voltunk kifelé és ez is valami.
- Talán igazad lehet.- Mondom mikor megállunk végre. És hát nem ismerős... nem ismerős a hely. Vagyis de... csak itt minden rohadt folyosó ugyan olyan. Még is, hogyan tudnám megjegyezni, hogy honnan jöttem, miközben akkor is rángattak és éppen azon járt az eszem, hogy miként fogok az engem rángató őröktől megszabadulni.
Nem...- Nyögöm kétségbeesetten, és amennyire tudok a vámpír karjaiban, igyekszem szétnézni. Hátha találok valamit... bármit amire legalább egy kicsit is emlékezhetek. Mert mindentől függetlenül azért igyekeztem megjegyezni a lámpákat meg ilyesmit, de hát lássuk be olyan egyforma mind.
És akkor meglátom a jobbra kanyarodó folyosó végén azt a papírgalacsint amit már idefelé is kiszúrtam. Morbid kíváncsiságomban fel akartam venni, de az engem ráncigáló őrök nem hagyták, viszont nem is foglalkoztak vele.
- Jaj még is jó az irány!- lelkendezek egy kicsit hangosabban a kelleténél. Ujjammal a galacsin felé mutatok.
- Arra kell menni, és utána a folyosó végén megint nyomni egy balost, és akkor jön felfelé egy lépcső sor és akkor már majdnem kint vagyunk.- Még nem értünk ki, de én már most érzem magamban a megkönnyebbülést. Lehet, hogy korai, de lássuk be legalább az irány meg van. Ez nagy haladás ahhoz képest, hogy még az imént abban sem voltam biztos, hogy jó felé megyünk. Még csak az kellett volna, hogy itt bolyongjunk egészen addig míg valaki rá nem jön, hogy a fogoly megszökött. Azoknak akik itt minden nap járnak-kelnek nyilván nem lenne nehéz dolguk abban, hogy megtaláljanak.