Módfelett röhejes. Mármint az életem. És természetesen nem én. Merthogy én szimplán csak vicces és szórakoztató vagyok. Na meg természetesen szerény… mint mindig. A szerénység a védjegyem, ez lassan már köztudott. Mint ahogyan az is, hogy – kapaszkodjatok – Lilith az anyám. Igen, az a Lilith. A bibliai nagyasszony, akinek a létezését a mai napig próbálják eltitkolni, és egyedül csakis azokban az olcsó hollywood-i filmekben szerepel, amiket senki sem néz végig. Legfeljebb csak a szobakutya. És még az is elalszik rajta…
Jaj, híres muterom van! Ahw. A végén még elhiszem, hogy fontos vagyok… Nem mellesleg, kapásból akkora hátast dobtam, amikor ezt megtudtam. Persze csak képletesen, a képzeletemben történt meg az incidens, mert hát azért az eléggé furcsán festett volna, ha ténylegesen felnyalom a padlót sokkos állapotomban. Ugyanis én csak részegen szoktam felnyalni a padlót – ez a másik, ami köztudott rólam. Tehát megleltem az anyámat, a híres anyámat. Illetve sokkal inkább ő talált rám, de ez már mind mellékes. Egész jól megvagyunk, mondhatni… habár rohadtul szokatlan nekem az a különös anya-fia kapcsolat, vagy mi. Nyilván nem járunk el közösen fagyizni és társai, de azért na… nincsenek is nagyon közös programjaink. Csak úgy vagyunk. És ahhoz képest egész jól elvagyunk… asszem’. Nem mintha én annyira otthon lennék ebben az érzelgős dologban. Főleg, hogy a második hátast akkor akartam dobni, amikor beállított valami szőke bögyös egy gyerekkel a kezében, miszerint az bizony az én gyerekem, aki mától velem fog élni. WTF?
Minden bizonnyal felettébb épületes látvány lehetett az a fej, amit ebben az ominózus pillanatban vágtam. Nagyjából lepergett előttem az életem. Mit nagyjából? Teljesen, totálisan lepergett előttem minden egyes másodperc az életemből. Kivéve azokat a perceket, amiket kiütve töltöttem el, és amikre így ebből adódóan nem is emlékezhetek. Tehát elég sok rész kimaradt, maradjunk ennyiben.
Lényegre térve azonban ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, és legfőképpen magamat, merthogy tényleg az enyém a gyerek. Kész röhej, nem igaz? Apa lettem, miközben megleltem az anyámat. Aki pedig nagymuter lett. Meg kell hagyni, hogy a korához képest egészen jól tartja magát. Olyannyira, hogy ha nem tudnám, kicsoda-micsoda, félő, még én magam is rámozdulnék. Csak ugye ez így eléggé perverzül hangzik, még hozzám mérten is.
Szóval, ja. Van egy lányom. Akinek van egy anyja. Akiről fogalmam sincs, hogy milyen névre hallgat, és úgy igazából, ha egészen őszinte akarok lenni, mert ugyebár miért is ne akarnék őszinte lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, kurvára magasról leszarom. Nagy ívben.
Nos, így éldegélek mostanság. Anyástul. Gyerekestül. Meg egy nyominger hiányával, akit inkább nem is neveznék nevén. Mert minek?
Aztán újfent hátast készülök dobni, amikor ez a bizonyos nyominger nemes egyszerűséggel becsörtet a formás kis kacsójával, és nem mellesleg a vadonatúj bőrrucijában. Emberi bőrruci. Mi a szar?!
Cassie démon lett. Mert látom őt, az igazi arcát, valahol ott mélyen benne… és nem is tudom, hogy ez egyáltalán hogyan lehetséges? Mármint én nem vagyok démon, csak félig. Ezek szerint látom őket, vagy csak ezt az ex-szőke nyomingert vélem felfedezni odabent, legbelül?
Már semmit sem értek. Azonban csak nem tudja elkerülni a figyelmemet az a nagy adag vércafat az arcát, meg úgy nagyjából mindenén. És hirtelenjében leküzdhetetlen kényszert érzek az iránt, hogy belemarkoljak az ébenfekete hajzuhatagba. Mindig is a feketék voltak a gyengéim…
Még szerencse, hogy Cassandra drága gondolatolvasó, és egy rinocéroszt megszégyenítő vehemenciával vetődik a karjaimba. Én pedig vagyok olyan úriember, hogy kihasználva az alkalmat, jó közel préselem a testemet az övéhez. Szorosan, erősen ölelem magamhoz. Első körben rengeteg kérdésem lenne hozzá, ám mielőtt még egyet is feltehetnék… elfelejtem az összeset. Kivéve egyet. A legfontosabbat!
- Mi van veled? Divatbemutatón érzed magad? Vagy mi ez a szerkó? – mormogom a hajába. Remélhetőleg a sziporkázó humorom majd jobb kedvre deríti. Vagy nem.
- Nyugi van… – próbálom nyugtatgatni. Persze az már kérdéses, hogy őt vagy igazából magamat? Esetleg kettő az egyben, dupla élvezet?
Engem ugyan nem zavar, hogy gyilkolt. Mint ahogyan az sem különösebben hat meg, hogy összeken engem is azzal a mérhetetlen mennyiségű vérrel, ami az ő ruháján, kezein és arcán fellelhető. Szeretem a vért. A farkasom akaratlanul is megmozdul bennem, a bennem szunnyadó démonnal karöltve. Jó kis párosítás.
- Ki elől kell elbújnod? – szegezem neki a kérdést, merthogy az magától értetődik, hogy elbújtatom, szóval nem is érdemes rá szavakat fecsérelni. Közben pedig galád módon kiélem a perverziómat, s lágyan beletúrok az ében fürtökbe. Nahát, tényleg nem paróka… ez a saját, új haja.
Még idő kell, míg megszokom. Két perc.

18+

Az kérlek alássan tagadhatatlan, hogy a kis szőkeséggel nem éppen zökkenőmentesen indult a kapcsolatunk. Persze ez már csak azért is nyilvánvaló, mert rólam van szó, akinek lássuk be, aligha vannak normális emberi kapcsolatai. Vagy akármilyen kapcsolatai. Amik normálisak.
Nekem csak ismerőseim vannak, haverjaim – legjobb esetben. És természetesen azok az ismeretlen fehérnépek, akiket meghúztam, mert hát nyilván akadt egy pár ilyen. Jó pár ilyen. Dögivel. Ebből kifolyólag pedig nyilván nem jegyeztem meg az összes nevét. Illetve alig jegyeztem meg neveket, legfeljebb csak azokét, akik valamilyen úton-módon emlékezetesen alkottak. Cassandra ilyen. Nem is feltétlenül azért, mert egyszer jól megdöntöttem egy lerobbant járgány motorháztetőjén egy kiadós veszekedés után, felhevülve, idegbetegen. (Az agresszív szex a legjobb.) Hanem mert ő is olyan, mint én. Hibrid. Démoni ivadék, azaz egy félvér. Habár nem vérfarkasból való, mégis… valamiért már a legelső perctől kezdve vonz. Vonz. Kissé olcsó duma, legfőképpen tőlem – de ez az igazság. Eleinte persze azt hittem, hogy azért van ez, azért érzem ezt a fajta különös és egyben különleges vonzalmat, vonzódást, mert izé. Mert rühell engem. És sajnos, vagy éppen nem sajnos, van egy ilyenfajta perverzióm. Minél jobban kelleti magát a kicsike, annál inkább kell nekem. Ez így egészen logikus, nemde?
Ettől függetlenül viszonylag hamar kiábrándultam a kicsiny álomvilágomból, ugyanis mint kiderült, a vonzalmam egészen más eredetű. A démonja vonzotta az enyémet.
Tehát hibrid. Volt.
Most pedig itt áll előttem egy fekete démon, aki valahol mélyen legbelül az a szőkeség, aki annak idején, méghozzá nem is olyan régen, kibaszottul vonzott, és akivel olyan kibaszottul bonyolult a kapcsolatunk. És most még kibaszottul jobban vonz, mert most már nem csak félig démon. Hanem teljes egészében, és visszafordíthatatlanul az.
Már nem csak a démoni énemnek tetszik, hanem a bennem rejlő fenevadnak is. A bestiám önkéntelenül is mocorogni kezd bennem, ahogy az a rengeteg vér a szemem elé tárul. Ez a bige itt előttem mindenhol véres. Tokától bokáig.
Kibaszottul vonz.
Arról nem is beszélve, hogy mi is volt vele eddig? Legjobb tudomásom szerint elnyelte a föld, beszippantotta az éter, az üresség, a semmi. Nem találtam, pedig kerestem és kerestettem. Aztán anyám benyögte, egy pokolbéli látogatása után, hogy van odalent egy lány. De sem ő, sem pedig én nem lehettünk biztosak benne, hogy Cassandra az. A kis nyominger.
Most már biztos, és mégis… még mindig nem értek semmit.
- Szóval meghaltál – ismétlem el az imént elhangzottakat, és bár a lelkem mélyén kicsit bánt a dolog, na meg fenemód idegesít, elvégre ki volt az a vadbarom, aki végzett vele? Tehát, ja. Nem igazán mutatom jelét mindezen érzéseknek. Mert ugyebár nekem még az is új, hogy egyáltalán vannak érzéseim. Ki tudja, a végén még egészen megszelídülök itt. Ami roppant bosszantó. És végezetül szomorú, nagyon-nagyon-nagyon szomorú. – És ezt így, ilyen lazán… mintha teljesen normális volna? – vonom kérdőre felvont szemöldökkel, komisz mosollyal a szám szegletében. Nem mintha annyira sok mosolyognivaló lenne ebben az egészben, de ugye azt azért lássuk be, hogy a maga módján igencsak mulatságos szituáció kerekedett itt a semmiből. Tegnap még nem volt Cassandra. Most meg már van Cassandra. Cassandra egy fekete hajú démonnő bőrruciban, csurom véresen, magához képest tök lazán. Ja. Ezt még határozottan szoknom kell.
És mit ne mondjak, szinte képtelenség komolyan venni őt úgy, hogy közben a fülemet csiklandozza az ajkával. Ezt most direkt csinálja? Vagy mi van már?
Aztán bevonulunk a legközelebbi szobába, ami nem mellesleg a gyerekszoba, merthogy kettesben akar velem beszélgetni, és persze ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki? Beszéljünk csak kettesben, négyszemközt. Úgy az igazi.
Vagyishogy ő beszél, én meg próbálok figyelni rá, most kivételesen minden erőmmel azon vagyok, hogy megértsem, avagy kiszűrjem belőle a lényeget, de a mondandója nem egyéb, mint egy nagy és összefüggéstelen katyvasz. Csak nagyokat pislogok.
Végül megértem a lényeget. Ölt. Ártatlanokat ölt – amire a véres külseje is egyértelmű utalást tesz.
Közben pedig úgy rángat, mint egy marionettfigurát, ami alapjáraton még talán tetszene is, de a kétségbeesésével nem igazán tudok mit kezdeni. Mit szokás ilyenkor tenni? Fogalmam sincs. Így jobb ötlet híján, amikor a lehelete szinte már perzseli a bőrömet, akkor csapok le rá. Az ajkaira. Zokszó nélkül.
Nem foglalkozok a következményekkel, elvégre már így is eléggé bizarr ez a mai nap, hát akkor meg nincs más hátra, mint előre. Fokozzuk az élvezeteket – én azt mondom.

18+

Na jó, őszinte leszek, már akkor kibaszottul meg akartam döngetni, amikor először találkoztunk. Amikor még más teste volt. Akkor még szőkébb volt. És emlékszem, ahogy nyakon öntött egy adag kólával, aztán elkezdte a véremet szívni, majd berángatott a női mosdóba, és legnagyobb bánatomra kinyögte, hogy márpedig egyedül a munka miatt keresett engem. Illetve egészen pontosan lenne számomra egy munkája, méghozzá felkeresni a démon apját. Pedig legszívesebben a szűk WC-ben, az ajtónak préselve tettem volna a magamévá. Hogy miért? Nos, mert mindenkivel ezt teszem – egyrészt. Másrészt meg ez a némber különösképpen vonzott már akkor is, hála a benne csordogáló démonvérnek, ami önkéntelenül is vonzotta a bennem lakozó bestiát. Furcsamód nem csak a lényem démoni részét lobbantotta lángra, hanem a szunnyadó farkast is felélesztette. Tetszik, vagy sem, de a fenevad ugyanúgy reagált a hívására, akár a démon. De nem tehettem, nem mozdulhattam rá, mert a munkát sosem tanácsos keverni a magánügyekkel. Persze előfordult már azért, hogy csak nem tudtam ellenállni egyes bigék csáberejének, és a munkát szépen összekevertük a szexszel. Kicsit kellemest a hasznossal alapon, ugyebár.
És végezetül ez történt Cassievel is, mert addig csűrte-csavarta a dolgokat, addig ment az agyamra, míg végül kénytelen voltam keményen gerincre vágni őt egy autóroncs tetején. Addig legalább nem sipákolt, ráadásul így egyaránt jóllakott a démon és a farkas is. Ezután értelemszerűen kissé megcsappant az érdeklődése irányomban, merthogy megsértődött. Nem véletlenül neveztem el királylánynak. Úgy viselkedik, mint egy hercegnő, de neki elnézzük, mert… miért is? Fogalmam sincs. Őszintén megmondva erre a kérdésre még nem találtam meg a megfelelő választ.
Aztán még történt ez-az, többek között lett egy lányom, akinek a nevelésében az imént említett hercegnő segédkezett. Nyilvánvalóan lófaszt nem értek a csecsemőkhöz, máshoz pedig nem fordulhattam. Senki máshoz, csakis hozzá. Szóval jövök neki eggyel, na.
Ennek örömére pedig itt van, újult erővel, és még annál is inkább megújult testtel. Eleinte nehéz felfognom a látottakat. Ez az új test… annyira ismerős. Nem a régi önmaga már. Eltűntek a szőke tincsek, helyette meg itt van ez a fekete buja dög, egy démon – odabent a régi lánnyal, akit ismertem. Vagy legalábbis egy töredékével. Akárhogy is, tetszik az új. A bestiának is tetszik, s hogy ezt a tudtomra adja, erőteljesen feszül neki a bordáimnak. Ki akar törni belőlem, hogy a saját szemeivel is megnézhesse magának ezt az újdonságot.
Utána nehéz felfognom a hallottakat is. Meghalt – ez így stimmel. Máshogy aligha bújhatott volna be új testbe, értelemszerűen. De ki ölte meg és miért?
Tehát összességében elég sok kérdésem támad, amikre nyilvánvalóan nem most fogok választ kapni, és hát annyira nem is sietünk. Vagyis remélem, hogy nem fog a másik sietősen távozni, ha már egyszer ilyen nagylelkűen beugrott több hónapnyi eltűnés után. Most már legalább tudom az okát…
Láthatólag ő meg van ijedve magától, amiért ölt, amiért gyilkolt. Engem azonban a legkevésbé sem érdekel, nem számít, hogy mit tett. Sőt! Még bizonyos szinten vonz is, hiszen amilyen beteg elmém van, módfelett kedvelem az ilyesfajta gyalázatos tetteket.
- Oké – vonok vállat hanyagul, laza mosolyt villantva felé. Ha ő nem akar beszélni róla, hát ki vagyok én, hogy erőltessem a dolgot? Annyira zavarodott amúgy is szerencsétlen, hogy aligha tudna összefüggően beszélni, amíg le nem nyugszik.
Mulattat, ahogy a pólómat kezdi rángatni, még szerintem vigyorgok is mellé. Tetszik, hogy ilyen vad, tetszik, hogy ilyen szertelen. Eddig nem volt ilyen.
Ez az új külső, ez az új jellemvonás… Valósággal felcsillannak szemeim, ahogy végigmérem a vértől csatakos arcát. Hát lehetne ennél gyönyörűbb? Erősen kétlem.
Belemarkolok az ébenfekete hajzuhatagba, és erőteljesen vonom magamhoz, miközben a legkevésbé sem finomkodva csapok le az ajkaira, harapva, marva. Követelőzve és birtoklóan élvezem ki minden egyes szegletét a szájának, nyelvemmel felfedezőútra indulok a mézédes ajkak közt. De mintha semmit sem érne az egész, ahogy csókolom, úgy leszek egyre éhesebb. Szomjazom. Rá.
Be akarok mászni a bőre alá, ott akarom érezni magam a pórusaiban, meg akarom jelölni, ki akarom sajátítani, kurvára nem akarom, hogy bárki más hozzá érjen. A farkasom minden bizonnyal ösztönből tépné le a karját az illetőnek.
Elégedetten morranok egyet, amikor a körmeivel végigszánt a hátamon, majd játszi könnyedséggel szabadul meg a pólómtól, mintha ez teljesen természetes volna. Na, nem mintha bánnám… Éppen ellenkezőleg; csak még inkább feltüzel vele.
Szavai azonban, akár egy vödörnyi jeges víz, amit a nyakamba zúdítanak. Egy pillanatra elbizonytalanodok, mert nem hiszek a fülemnek.
Elsötétült tekintettel pillantok magam elé. Ugyanis Cassandra itt és most vált számomra tökéletessé, a tulajdon szemem előtt. Persze nem kell kétszer mondani…
Jobbommal a fenekébe markolok, míg balommal a combjai közé nyúlok. Mindeközben az ágyékom fájdalmasan rándul egyet, ahogy a kisasszony rámarkol.
Elkalandozom a gondolattal, hogy mi lenne, ha most egyből leszakítanám róla a bugyit – hiszen az egyik kezem úgyis ott időzik –, aztán bele a közepébe, de bármilyen csábító is a gondolat, hamar leteszek róla. Elveszem hát a kezemet onnan, de csak azért, hogy azt is a fenekére tudjam csúsztatni, majd így, erőszakosan belemarva pakolom fel a legközelebbi valamire, ami történetesen egy pelenkázó. Ó igen, még mindig a gyerekszobában vagyunk.
Nem foglalkozva a részletekkel, egy másodpercre abbahagyom az eddigi tevékenységemet, és eltávolodok tőle. Íriszeimet mélyen a kékjeibe fúrom, majd megszólalok.
- Ezt a mondatot sosem tudnám megunni – engedek meg magamnak egy önelégült vigyort, miközben ujjaimmal érzékien végigsimítok az alsó ajkán, szinte fájdalmas lassúsággal. Meg akarom őrizni magamnak ezt a pillanatot. Azt akarom, hogy örökre az agyamba égjen ez a kép; a véres arca, ahogy a lányom pelenkázóján ül, kezemmel a combjai között.
Elveszem az ujjaimat az ajkáról, de csak hogy újra a sajátoméval vehessem birtokba. Ám ezúttal csók helyett mélyen a húsába mélyesztem fogaimat, majd lejjebb vándorlok, az állán, a nyakán… mindenütt végigszántok fogaimmal. Megállapodva az ütőerénél, ahol is jó erőteljesen belemarok a puha bőrébe, gondosan ügyelve arra, hogy azért ne sértsem fel a felhámot. A célom az, hogy megjelöljem, és nem az, hogy megöljem. Habár a jelenlegi helyzetet tekintve nem tartom túl valószínűnek ezt a felállást, de lényegtelen. A lényeg itt egyedül már csak az, hogy mi mindent fogok még művelni vele az est folyamán. Elvégre, fiatal még az idő…