- Én is veled megyek.. az egyetemre – közlöm lakótársammal, és mivel továbbra is csak felfelé ívelt szemöldököt kapok válaszul, sóhajtok kicsit meggyötörtebben a kelleténél, és a kezemen lévő kötést kezdem birizgálni. - Nézd, nem is olyan rég, majdhogynem megöltek. Tudom, tudom… tegyem túl magam rajta, ez ellen úgyse tudok mit tenni, meg ősi mizéria, de Vinc…, ha nem jössz időben…. – csuklik el a hangom, és utálom is magam, amiért ennyire gyengének hatok. Nem vagyok az, ezt ő is tudja már, épp csak a trauma dolgozik még mindig bennem. Bevallom, soha egyszer sem fordult elő, hogy bárkinek okot adtam volna arra, hogy az életemet vegye, és még csak gondolni se mertem arra, hogy ehhez voltaképp ok sem kell, elég egy ezer éves legendát feleleveníteni. Elkeserítő, viszont értem már. Sok mindent megértettem, ahogy a fiú is. Most már tudjuk, miért voltam/voltunk elvágva, hogy miért volt a kőszigor, miért kellett többet harcolni, mint mondjuk számolni. Viszont még mindig sokkhatás kerülget, s minél többet tudok meg a viadorokról, annál jobban félek. Nem egyszer aludtam már full világosban, rezzentem össze a saját árnyékomtól is, és hallottam suttogásokat, amiket valójában a saját agyam generált nekem. Ez nem őrület, ez természetes, legalább is nagyon remélem, hogy nem zakkanok bele ebbe a világba, mert azzal, amiért igazából itt vagyok, nem sokra haladtunk még. És itt a másik ok, amiért egy suli padjába száműzöm magam. Jó, maga a gondolat is nyugtat, hogy mégse egyedül leszek, de… Dante. Elég volt hallanom azt a kósza motyogást a pubban, hogy tudjam, igazából rá van szükségem, ő az, aki érdemi előlépést tudna nekem nyújtani, ahogy az is ő, akinek nem elég a két szép szememmel pislantanom párat. Így hát… oké, leszögezem, nem vagyok büszke magamra, ezek a szappanoperába illő ármánykodások, a hazudozások nekem sem tetszenek, viszont… ha egyszerűen nem tudom felkérni, hogy segítsen, el kell érnem, hogy ő akarjon nekem segíteni. Azt hittem, rávenni egy vad idegent, hogy hagy lakjak nála, lesz a legnehezebb feladat, de ebben már előre látom, hogy bele fog törni a bicskám. Mégis, nem lennék Freya, ha nem próbálnám meg.
- Jó napot, Dante Silvermanhoz van szerencsém? Én Freya Brookwel vagyok, Vincent Vergara unokatestvére, a minap vettek át ide – mosolygok rá, ahogy a gondosan betanult szöveg hagyja el ajkaim, majd nyújtom a papírokat. A papírokat, amire majdhogynem ráment Vinc gatyája, vagyis arra, hogy az az alak „elkészítse” nekem őket, de hát… mások is lopnak, csalnak, hazudnak, nem? Én sem vagyok több egy embernél… most nem.
A sötét alak szinte rezzenéstelen arccal ücsörög irodájában, melyet lassan fél éve birtokol. Nem rég jelentkezett a megüresedett állás elfoglalásáért, amit aztán több másik jelentkező közül ő kapott meg. Mindig is imádta a művészettörténetet, nagy rajongója az építészetnek, szobrászatnak és festészetnek is egyaránt. Ő maga is alkotó ember volt egykoron, ám azok az idők elmúltak, s mostanra inkább szóban tiszteleg a nagyok előtt, míg ő maga boszorkányságban tör az egekbe. Ázsiaiakra jellemző vágott szemének lélektükre komoly csillogással figyeli a fehér papír felületére karistolt, világos tollal írott szavakat. Elismerő, mély, dörmögő hümmögése olykor megtöri az iroda tökéletes csendjét. Az igazgató az elmúlt napokban kifejezte őszinte tiszteletét és megdöbbenését Dante előtt, ugyanis mióta ő itt van, a diákok meglepő módon sokkal jobban teljesítenek mint annak előtte. Fogalma sincs, hogy szimplán a tanítási készségeinek tudható ez be, vagy van valami a férfiban ami sokkal jobban ösztönzi a diákokat a tanulásra, de annyi biztos, hogy az elismerő vállveregetés nem maradt el, amit ugyan a mágus nem vett túl jó néven. Mind máig utálja az emberi érintést, legyen férfi vagy nő az illető. Soha nem szerette, ha valaki hozzáér és valószínűleg nem most fog elérkezni az ideje annak, hogy ezzel kibékül. Nem meglepő hát, mikor egy-egy kézrázást követően kelletlen fintorba torzul az arca amit legjobb tudása szerint próbál eltüntetni a másik fél elől, nehogy az zokon vegye. Fel se tűnt neki a kopogás, így leheletnyit összerezzen mikor meghallja az ismeretlen női hangot maga elől. Feketéi kíváncsian lesnek fel a papír mögül, majd ki is húzza magát ezzel jelezve, hogy már nem az imént írottakkal, sokkal inkább a jövevénnyel foglalkozik. A kezében tartott toll halk, csilingelő koppanással kerül az asztal üveg felületére, majd kitolva maga alól a széket, megemelkedik. A maga néhány centi híján két méterével jócskán a fiatal lány fölé tornyosul, ám ez a méretbeli különbség csak akkor rajzolódik ki igazán, mikor mellé lép, hogy elvegye a papírokat tőle. - Igen, én lennék. A gond csak az, hogy nem túl jó a név memóriám, így az úr neve nem sokat mond - hangja mély és őszinte, elvégre név alapján soha nem tudott megjegyezni senkit. Ami az arcokat illeti, az sokkal jobban megy neki, így ha valakit meglát az udvaron, hogy az vidáman üget felé, akkor biztos tudja, hogy kiről van szó. Ám ha nevekkel bombázzák akkor csak felidegeli magát, hogy ezzel mind a mai napig hadilábon áll. Szemei a lányról a papírra csúsznak, majd int az íróasztalával szemközti szék felé, hogy foglaljon helyet. Így tesz ő maga is. - És mi szél hozta felém, Miss. Brookwel? - elvégre gyanítja, hogy nem ilyen módon akart bemutatkozni neki, ugyanis ezt megtehette volna óra elején is.
by Nadiya
A hozzászólást Dante Silverman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 01, 2015 10:32 am-kor.
Az a határozottság, amire azt hittem, sikerült végre szert tennem – már az ominózus támadós incidens után -, és amiről azt hittem, majd lazán lenyűgözi a férfit… várjunk csak? Mikor is akartam én őt lenyűgözni? Meg miért? Nem.. ez így nem lesz jó… olyan téren senkihez nem tudnék közelíteni, még ha akarnék se. És nem is akarok. Attól, hogy kicsit változott az értékrendem, még nem fordítok teljesen hátat annak, ami vagyok, aminek születtem, hisz az Istenért… nem is egyszer bizonyosodott be, hogy amit a vének a férfiakról meséltek, cseppet sem valótlanok. Viszont most, ebben a számomra ijesztő félhomályban, ami az egész irodát körbe lengi, adva neki egy kissé feszélyező élt, ezáltal gondoskodva arról, hogy a tanulók zöme, ne hobbiként járjon be, most én is igyekszem elfeledkezni mindenről, mai én vagyok, hisz jelenleg több sincs bennem, mint bármelyik másik emberben. Elhitetem vele, el kell, hogy higgye. Nehéz úgy rávenni valakit, forgatni a lapokat azért, hogy segítsen, mikor már-már ősi reflexből fakadóan vagy oltári bizalmatlan vele szemben. Hogy is mondják? Még a szeme sem áll jól. És érvényt is nyer az állítás, ahogy a furcsa vágású szemekbe tekintek, amik szinte mellbevágóan azonosak a féltve őrzött képemen lévő férfiével, noha nem teljesen egyformák. Az ajkamba harapok, mielőtt még bárminemű meggondolatlanság elhagyná a szám, hisz elhíresültem már arról, hogy sokszor mondok ki olyat is amit nem kéne. Hátrálok, csak egy aprót, pusztán a védelmező ösztön szülte kényszerből. Egyszerűen nem megy, túl nehéz nekem túljutni a történteken, és újabb veszélybe sodornom magam. Mert elég csak végignéznem a számomra túlontúl magas férfin, hogy tudjam, egyetlen ballépés, botlás is végzetes lehet. - Higgye el, nem veszít semmit, ügyeletes naplopó, nem is gyakran jár be az utóbbi időben – főként miattam, mert nem bírok megnyugodni a seggemen. Tenném még hozzá, és egyből elfog a kénszer, hogy kiszaladjak, és bocsánatkéréssel bombázzam Vinc-t, mert a felbukkanásommal jócskán megnehezítettem az életét. És most még hátba is szúrom, vagyis ha őt nem is, az egóját tuti, szörnyű alak vagyok. - A segítségét szeretném kérni. Az igazgató ajánlotta, hogy egyből keressem fel Önt, mert noha volt iskolámban is művészettörténetet tanultam, tudom, hogy az itteni rendszer, merőben más. Az anyagot se kaptam meg, így az sem világos előttem, hol tartanak, noha a szintfelmérőt kitűnően megírtam – biccentek a halom papír felé, ahogy óvatosan helyet foglalok, majd jobb lábam a másikra teszem, hogy azért a szoknyám nem mutasson meg mindent, ha már így is alig takar valamit.
Szereti az irodáját. Csendes, nyugodt, a maga módján misztikus. Soha nem szerette a tűző napfényt, így a sötétítők félig be vannak húzva. Noha nem sötét anyagból készültek, mégis megfékezi a beáramló fény jelentős részét. Sokan félnek bejönni hozzá, elvégre keringenek itt pletykák mindenkiről, még a tanárokról is. És mi más lenne a pletyka Danate esetében, mint sem az irodájának magánya, ahol még egy kanapé is van a nehezebb napokra. Sötétség, meghittség...a piszkos diák fantázia. Mielőtt ráírná az ítéletét a papír aljára, mint elbírálás, a papírhalom tetejére kerül mihelyst megérkezik az ismeretlen lány és egy újabb halom papír kerül át Dante kezébe. Már így is el van havazva, papírok és füzetek halmai hevernek az asztala közel minden egyes centiméterén, akárcsak a kanapé bőr párnáin. - Nem fogom megenni, nem kell megijednie - néz rá jelentőségteljesen mikor feltűnik neki a szeme sarkából is, hogy tesz egy lépést hátra felé, mintha legalábbis félne tőle. Felesleges tagadni, hisz van miért. Ettől függetlenül nem fog ártani neki és ha így is lenne, nem az iskola területén tenné ezt meg. Nem akarja, hogy az állásába kerüljön egy esetleges "baleset". - Valóban? Én úgy hallottam, és az én tapasztalatom is az, hogy fajtája ellenére kifejezetten normális gyerek. Bár nem árt odafigyelni rá. Ha találkozna vele Miss, akkor átadhatná üdvözletemet és hozzátehetné, hogy várom az órára. Megköszönném - hirtelenjében beugrik neki az arca, ez köszönhető annak, hogy Freya az imént említette, hogy mostanában nem jár be az iskolába. Ő maga is hiányolta egy ideje a fiút, elvégre van esze és a sok tökfej között elég jó érzés számára, ha valaki figyel az óráin. A bőr irodai szék halkan nyöszörög fel ahogy csekély súlya bele nehezedik. Lábával megtámasztja magát az asztal aljánál lévő egyik vízszintesen álló fém rúdon, így kellemesebben hátra tud dőlni anélkül, hogy az öreg szék ki akarná lökni magából. Végighallgatja a betanult szöveget, ám nem tudja túl sokáig elfedni a benne uralkodó bizonytalanságot és az alapvetően egyszerű kérdést ami megfogalmazódik benne: - Miss Brookwel. Maga hülyének néz engem, vagy csak próbál téma terén megkerülni, hogy hátulról kezdje el a sztorit? Mi lenne, ha rögtön a lényegre térne, ne kerülgessük itt a forró kását - egy mágust nagyon nehéz becsapni, főleg egy olyan korút mint amilyen Dante is. Feketéje arany színben ragyog fel, ahogy varázserejével elkezd kutakodni a lány fejében. Nem feledkezik bele túlságosan a fejében látottakba, de arra sikeresen rájön, hogy egy valkűrrel van dolga, aki keres egy bizonyos személyt. - Ki az illető?
by Nadiya
A hozzászólást Dante Silverman összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 01, 2015 10:32 am-kor.
Nem érzem itt jól magam. Mondjuk felesleges is meglepődnöm, alapból taszítanak a zárt helyek, legyen benne bármekkora tér, egy idő után menekülhetnékem támad. Be kell látnom, igaza volt Vincnek, maikor azt ecsetelte, nekem hátrányos a helyzetem, mert a betondzsungel helyett kint éltem, ott ahol aztán nem sok zavaró tényező akadt. Viszont nekem akkor is az az otthonom, arra a házra, amiben most élek, nem tudok úgy gondolni, nem tudom azt mondani, haza megyek, talán már soha nem is fogom tudni. Ez szükséges rossz. Ezzel nyugtatom magam, nem mintha annyira menne, kezdek túlzottan paranoiássá válni, de ezt igazán nem róhatja fel nekem senki. - Bárcsak hihetnék Önnek - nézek a szemekbe, még csak véka alá se rejtem, mennyire valótlannak hatnak rám az üres szavak. Ezt mondja mind, aztán a végén mégis megforgat bennem egy tört, mégha pusztán képletesen is. Nem kell a tapasztalat, egyszerűen hiszek azoknak, akik mindezt már átélték. Épp elég ez ahhoz, hogy tudjam, én egyáltalán nem szeretném. Ennek ellenére mégis leülök, mert az, amiért jöttem sokkal, de fontosabb számomra, mint az önbecsülésem megóvása, vagy nem is tudom. Persze sokkal könnyebb lenne, ha nem mindent egy férfi kezébe kéne dobnom, de hát, nem is értem.. miért nem találkozom csak egyszer egy nővel, aki akár segíteni is tudna? Ez számomra érthetetlen. - Így is van bizonyára - biccentek egy aprót, hogy nehogy azt gondolja, az ő véleményét akarom megvétózni. - Viszont amíg nincs teljesen tisztában önmagával, nem hinném, hogy a kiszámíthatóságáról fog elhíresülni, abban meg nem segíthetek neki, bármennyire is szeretnék - sőt, csak hátráltatom, ami miatt egy újabb gombóc kerekedik a gyomromba, és egyre intezívebben érzem az utálatot saját magam iránt. Furcsa ez, nem is tudom, mikor fordult ekkorát az egész helyzet. - Persze mindenképp - már ha nem felejtem el, mert hát arra hajlamos vagyok, de ki nem. Mindenesetre igyekszem serényen az agyamba vésni, hogy ez azért mégse maradjon ki. Aztán előadom a monológom, pontosan úgy, ahogy mások a tükör előtt szokták azt csinálni. De nem mondhatok egyből igazat, nem lehetek őszinte vele szemben, hiába kell nagyon is a segítsége. Férfi. A tény felett, ha akarnék se tudnék szemet hunyni. - Foggalmam sincs, miről beszél - tagadok egyből, hisz felkészültem rá, még ha reménykedtem is az ellenkezőjében, hogy az én játékom nem tart sokáig. Igazán sajnálom. - Az apám. Megkérhetném, hogy ne turkáljon a fejemben? - meg kell kapaszkodnom kicsit a szék karfájában, mert az az egy lámpa is pislákolni kezd. Ezt nem akartam, esküszöm, hogy azon vagyok, hogy lenyugodjak, de eddig se rajongtam azért, ha valaki a saját képességét használja rajtam, hát még mióta majdhogynem meghaltam. - Szívesen válaszolok a kérdéseire, hisz oka van annak, hogy idejöttem, de kérem, legközelebb tényleg ne folyamodjon ilyen módszerhez, mert a következményekért nem vállalok felelősséget - fogom halkabbra, és csak bízni tudok abban, hogy ezt nem fenyegetésnek veszi, mert korántsem annak szánom, pusztán a tényt közlöm vele.
Látja a másikon, hogy feszélyezve érzi magát a helyiségben, bár nem lepődik meg. Mindenkire más hatással van az iroda tágas, elsötétített tere. Faltól falig lehet benne látni, szóval nincs probléma az alap sötétséggel, nem egy barlangban ücsörög, egyszerűen csökkentette a fény beáramlásának mennyiségét, mivel a jóból is megárt a sok. Tapasztalat alapján két véglet az, amit a diákok vagy épp munkatársai produkálnak mikor bemennek hozzá. Megnyugszanak és koránt se érzik magukat annyira feszélyezve, mint előtte. Van egy kellemes bája, megnyugtató egyvelege a szobának ami jó hatással van az emberekre. Megtudnak nyílni Danténak, és úgy tudnak beszélgetni vele, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha kebelpajtik lennének. Viszont épp úgy, mint ahogy Freya, sokan nem érzik jól magukat. Ijesztőnek tartják a félhomályt, a derengést és a magányt ami ordít nem csak a szobáról, de Dantéről is. Sokan észre vették már, hogy a férfi a kelleténél is magányosabb, fekete szemei teljesen üresek és végtelenek, mintha csak egy, a föld középpontjáig tartó feneketlen mélységű gödörbe néznének bele. Nincs benne semmi... nyoma sincs annak, hogy bárkit megpróbálna közelebb engedni magához, hogy bárkivel barátságot akarna köttetni. Csak van az iskola falai között mint egy fekete lidérc, aki tökéletesen el van egyedül és csak akkor beszél valakivel, ha a másik illető beszélgetést kezdeményez. - Talán megpróbálhatná - mély, érces hangja végtelenségig nyugodt. Nincs benne él, nincs benne erőszak, csak a nyugalom és a biztonság érzet. Nem akarja megijeszteni a lányt, nem érdeme. Ettől függetlenül nem csinál semmi tőle szokatlant, csak ücsörög majd feláll, hogy átvegye tőle a papírokat aztán pedig hellyel kínálja a lányt. - Nem hiszem, hogy szüksége van a segítségre ilyen módon - egy fiatal lány aki még magával sincs tisztában, főleg nem a saját erejével a hétköznapokban, valószínűleg nem fog tudni segíteni a másiknak. Az meg oldja meg egyedül, ha elég nagyfiú már ahhoz, hogy egy valkűrt engedett be a házába. Van, hogy nem bírja megállni a gyors tények és információk megszerzését, de legnagyobb sajnálatára nem szereti, ha kerülgetik a forró kását vagy szimplán hülyének nézik. És az a gond, hogy majd' ötszáz év van a háta mögött amiből tudott tanulni. - Javaslom ne beszéljen következményekről, mert nem tud meghatni egy gyerek valkűr a kirohanásaival - elég idős már ahhoz, hogy a lány "esetleges következményeit" elhárítsa. - Csak megóvtam magunkat a felesleges köröktől, de talán lehet szó arról, hogy visszafogom magam - ezt inkább úgy mondja, mintha egy intéssel "egye fene" módon akarta volna elintézni. - Egyetlen egy kérdésre válaszoljon. Mit akar tőlem? Mit vár? Arany íriszei ismét feketébe fordulnak ezzel megmutatva a lánynak azt a feneketlen mélységet ami benne van. Nem vezet semmi a szívéhez, még egy lány kérő szavai se.
Ezt át kellett volna gondolnom, de persze, erről hajlamos vagyok megfeledkezni, mint annyiszor már, mióta ebben a furcsa világban élek. Nem vagyok hozzászokva, hogy folyton a hátam mögé kell néznem, hogy nem bízhatok meg senkiben, hogy akár ok nélkül is bánthatnak. Ezek mind új dolgok számomra, és egyáltalán nem tetszenek, ahogy az a folytonos sietség sem, és hogy őszinte legyek, megérteni se tudom. Nekem aztán mondhat bárki bármit, az erdő, az otthonom sokkal jobb ennél. - Tedd, vagy ne…. de soha ne csak próbáld – idézek egy régi igazságot, mintsem bevalljam, eszem ágában sincs bármivel is próbálkozni. Addig biztos nem, amíg minden információm a férfiről pusztán annyi, amennyit innen-onnan hallottam, noha ahhoz bőven elég mindez, hogy felkeressem. Hiába az a nyugodtság a hangjában, hiába az az üres tekintet, engem nem ejt át, nem tud, nem hagyom. Azért a tekintetem elkapom, és inkább a falakat vizslatom, majd mikor valami érdekeset látok, felállok és a bekeretezett oklevélhez lépek, majd végigsimítok rajta. - Ezt úgy szerezte, ahogy én a papírokat? – mert gondolom, mostanra rájött, hogy azok sem az eredetiség mintapéldányai. Sebaj, ha mégis rosszul sülne el a dolog, csak nem dob fel, hisz azzal a saját maga helyét is veszélyeztetné. Legalább is ezzel nyugtatom magam, mert a kényszer, hogy felugorjak, és kirohanjak azon az ajtón egyre nagyobb, én viszont marha makacs vagyok, így tűröm a fürkésző tekintetet, még ha nem kicsit zavarba ejtő az számomra. - Ismerem… szüksége van, csak nem én vagyok az, aki segíteni tudna neki, de ahhoz túl makacs, hogy azokhoz forduljon, akikhez kellene – húzom el a szám, mert ez egy közös vonás bennem és lakótársamban. És míg az zavar, hogy ő makacs módon ellenáll minden igyekezetemnek ezt illetően, az, hogy én nem megyek haza, számomra teljesen érthető. Furcsa vagyok én is, muszáj erre rádöbbennem. Az viszont az én nyugodtságomat is elillantja, hogy a férfi nemes egyszerűséggel kihalássza az agyamból az információt. Nem, a puszta tény az, ami frusztrál, hanem az, hogy ilyen könnyedén meg tudja tenni, s ha neki ilyen egyszerű… másnak is. Ezzel még kezdenem kell valamit, sokkal óvatosabbnak kell lennem, mert ki tudja, lehet legközelebb nem lesz akkora szerencsém. Nem, abban még csak nem is reménykedek, hogy nem lesz legközelebb. - Okos férfinek tűnik, gondolom, tudja, hogy egy gyerek valkűr kifagadása, nem hasonlítható egy embergyerekéhez, de legyen… ne mondja, hogy nem szóltam előre – vonok vállat, mert tényleg nem felvágni, vagy riogatni akartam, pusztán óvatosságra inteni, mert sok fajtársammal ellentétben én szeretnék elkerülni egy esetleges természeti katasztrófát, amire egyébként képes vagyok, viszont egyedül kevés vagyok hozzá. Viszont a férfi tényleg elég értelmesnek tűnik ahhoz, hogy mindezt megértse, és ne akarja tovább feszíteni a húrt. - Megköszönném – biccentek, s döntök úgy, annyiban hagyom, hisz nem azért vagyok itt, hogy erkölcsi vitába szálljak, hanem, hogy a segítségét kérjem, nem fakadhatok ki, nem mutathatom ki nem tetszésem, ha azt akarom, hogy megtaláljam apám. - Meg tudja őt találni.. tudom, itt a kérdés az, hogy mennyiért hajlandó? – dőlök hátra a székben, ahogy újfent helyet foglalok, majd némi hezitálás után, a táskámba nyúlok, és egy elég vastag borítékot veszek elő, s teszem az asztalra. - Egyelőre csak ennyit tudok nyújtani, de ha segít megtalálni, szavamat adom, hogy a többit is megkapja – és még csak rosszul se érzem magam amiatt, hogy már most adósságba verem apám. Pár kósza pletyka szerint, ezek az összegek meg se fognak kottyanni neki. .
Kérdő tekintettel figyeli a lányt mikor az egy bölcsességet emleget. Ő maga is hallotta már, méghozzá egy filmtörténetben igazán bölcs alaktól. - Yoda - közli teljesen higgadtan jelezve, hogy tudja kitől idézett imént a kisasszony. Nincs meghatva attól a közönyösségtől amit a másik sugároz. Lehet, hogy mint személyre nem kell felnéznie, de ha már az iskola diákja, akkor tudomásul vehetné, hogy Dante jelen pillanatban a tanára és felette áll. Nem csak korban, tudásban és erőben de itt az iskolai ranglétrán is. Bár ez utóbbi a leglényegtelenebb. - Van amit igen, van amit nem. Hosszú évek ideje alatt többet tudok, mint az iskola legszakképzettebb tanára - vallja be a lánynak, és ezt tényleg nem felvágásként mondja, sokkal inkább jelzi, hogy nem mai darab. Ember mértékben már antiknak számít. Igaz ahhoz mérten piszok jól tartja magát. - Valami azt súgja, hogy tapasztalatból beszél. Akkor viszont javaslom, hogy küldje el valakihez azt a fiút. Nem árt, ha van aki szót tud érteni vele, mielőtt valami hülyeséget csinálna - látott már nem egy olyan hibridet a világon, aki nem, hogy a világgal de még magával se volt kibékülve. Főleg azok akik valamilyen formában de démon vérrel "fertőzöttek". Egyiknek se lett szép a vége, és nem szeretne még egy ilyen esetet hallani noha nem igazán tudják meghatni a halálhírek. Mikor szeme ismét mélységes feketében tündököl ezzel háttérbe szorítva a varázsláskor látható aranyló íriszeket mely közepén macskákat idéző pupilla feketéllik, komoran figyeli a lányt, ki próbálja elhitetni vele, hogy nem igazán kedvezne neki, ha kirohanása mindent elsöpörne. - Akkor javaslom, hogy tisztázzunk valamit - igazgatja meg a nyakkendőjét miközben előre dől a székben hogy az asztalra támaszkodhasson. Mély, átható tekintettel figyeli az előtte üldögélőt. - Légy valkűr, ember vagy vérfarkas, mit bánom én. Amíg kora gyereknek mondható, nem érdekel, hogy miféle kirohanásai vannak. Lassan betöltöm az ötszázat, nem hiszem, hogy pont az ön hisztériájától vagy nemtetszésétől húznám be a farkam. Láttam én már rosszabbat is, higgyen nekem - mély baritonja semmit nem változik miközben beszél. Hangja tökéletesen érzéketlen, nincs benne se harag, se kelletlenség se más. Inkább csak óvó intés, hogy jobb lesz, ha ő figyel oda magára. Nem mai darab a férfi, látott már épp eleget, melyből tudott tanulni. És ha egy túlpörgő valkűrtől kell tartania akkor inkább a markába röhög párszor. - Nem dolgozok olcsón. Főleg nem a magadfajta tiszteletlen gyerekeknek... viszont épp ez a baj, hogy még gyerek vagy és nincs meg az az összeg amit elő tudnál rántani. Vagy tévedek? - szökik szemöldöke a homloka közepére miközben hátradől a forgószékben. A bőr halkan nyekken alatta egyet, de aztán teljesen elhallgat. Vet egy pillantást a borítékra. - Ki ez a férfi? Mit tud róla, mi ő? Lehet nem is kell túl sokáig keresni - elég sok embert ismer a városban, sőt még Amerika területein belül is hisz volt rá bő kétszáz éve, hogy ismerősöket gyűjtsön. Ami pedig Európát vagy Ázsiát illeti, az már kicsit neccesebb lenne. - Miért akarja annyira megtalálni? Én se kergetem az ismeretlen családtagjaimat, nyilván megvolt az oka, hogy nem voltak mellettem és ez tán' az ön esetedben is igaz lehet - a nyakkendő fojtását figyelembe véve gyors mozdulattal lerántja magáról a sötét darabot és könnyed mozdulattal hajítja a kanapéra.
- Ha maga mondja... - vonok vállat, mert fogalmam sincs, kiről, vagy miről beszél, én egyszer csak hallottam ezt, és most eszembe jutott. De ez a Yoda fickó is érdekes lehet, mármint a neve mindenképp az. Már a neve is furcsa, na de mindegy is, most ennél fontosabb dolgom van, és nem szívesen időznék itt a kelleténél többet, még mindig irdatlanul feszélyez a hely. - Befejezné ezt? Értem én, hogy öreg, erős, tapasztalt, meg mi egyéb, de azért ennyire nem kéne felvágni vele - nézek rá felvont szemöldökkel, mert azt hiába is várja tőlem, hogy oltárt emelek neki, és kicsit idegesít már ez. - Nézze, nem avatkozok az életébe, már ígyis sokkal jövök neki, és nagyfiú, el tudja dönteni, hogy mit akar kezdeni az életével. Egyedül a szülei lennének azok, akikre esetleg hallgatna, de velük nem beszél, én egy idegen vagyok, kai hirtelen betoppant, és kifizettette vele a taxija árát, akinek folíyton a seggét kell mentenie, mert nem bír nyugton megülni rajta.... nem kérhetem számon, vagy várhatom el tőlre, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar, és nem is fogom, fontos nekem - harapok az ajkamba, és még meg is lepődök, mennyire könnyen kijöttek a szavak a számon, holott nem is olyan rég még magamnak se mertem ezt bevallani. Na, mindegy, remélhetőleg a férfit nem érdekli ez, vagy ha mégis, hallgat róla, nem akarom, hogy ebből bármilyen félreértés kerekedjen, mert bár tényleg fontos, nem úgy, ahogy azt bárki más gondolná. Én... én azt hiszem, képtelen vagyok úgy tekinteni egy férfire, én valkűr vagyok, az ellentmondana mindennek, nekem is. És megint ott lyukadunk ki. Megint hallgathatom, mennyire tapasztalt is, mit sem ártana neki az, ha én szabadjára engednék valamit, mai bennem csak gyűl. Kár hogy nem tudom elhinni egyetlen szavát se, tudom, mire vagyok képes, tudom, mekkora káoszt tudnék okozni, még ha neki meg se kotyonna, annak, mai körülvesz bizonyára nagyon is. Nem hiába kell jobban odafigyelnünk az emberek között, mégis hogy magyarázhatnék meg, egy hirtelen kerekedett vihart, mikor semmi jele nem volt azelőtt. Sose attól féltem, hogy kárt tudok tenni valakiben, az jobban megfélemlít, ami azután jönne, hogy én elvesztem a fejem, nem... egyszerűen nem tehetem. - Hát legyen - hagyom ennyiben, még legyintek is. Azért kicsit megnyugtat, hogy nem érzi azt, veszélyes vagyok, mégha irritál és dühít is az, ahogy ezt előadja, a lényegre összpontosítok, annyi nekem bőven elég. - Tiszteletlen? Ezt sikerült leszűrnie pár perc után? - vonom fel aszemöldököm. - Már megbocsájtson, de maga sem vitte túlzásba a tiszteletet, pedig egy nővel beszél - teszem azért hozzá, mert ha nem lennék ilyen, párszor már a lelkembe gázolt volna, vagy valami ilyesmi. - Roman Wallenberg, egy vámpír.... és elég gazdag, annyira mindenképp, hogy a fentmaradó összeget a kezébe adja - pillantok rá, hisz sejtem, ez érdekli, de mivel több infóm nincs apámról, be kell érnie ennyivel. - Az legyen az én dolgom... - hajtom le a fejem, és kisimítom a ruhám. Eddig senki nem kérdezett rá az okára, és bevallom, nem is számítottam rá, hogy majd most... így kicsit meglepett a hirtelen kérdés. - Hajlandó segíteni? - tekintek rá újfent, hogy elejét vegyem ennek az egésznek, nem fogom strapálni magam a semmiért.
Kezdőlap
