- Ne jöjjön közelebb – sziszegem, ahogy egy újabb villám hasítja fel az eget, s csapódik közvetlen a magas, csuklyás alak mellé, miből csak egy röhögés szakad ki. Szemeim már rég ezüstben tündökölnek, testem már-már szikrázik, a mennydörgés meg csak nem hagy alább, még az eső is rázendít. Nem érdekel, hogy fogják ezt megmagyarázni, minek tudják be, hisz egész nap felhőtlen volt az ég. A fa törzsének támaszkodok, de ahogy hozzá érek, az lángra kap, ahogy újabb dörgés töri meg ezt a félelmetes csendet. - Mi…mit akar? – kérdezem, de nem tudom, hogy a félelmétől halkul el a hangom, vagy attól a mérhetetlen dühtől, amit nem is akarok most kontrollálni. Nem, eleget bújtam a sarokba, miután az a viador megtalált, eleget hallgattam, hogy legyen bármilyen az erőm, nem érek vele semmit. Én nem érzem így, a vihar nem hogy csillapodni látszik, felerősödik, a szél már fel is kapja a vékonyabb törzseket, a villámok random helyekre csapódnak, egyik sem szűnik meg az égen, mind földet ér valahol, szemeim egyre ezüstösebb árnyalatban tükröződnek, és mégis… nem ingatja meg a férfit. - Kiegyenlítek egy tartozást – mély baritonja áttör a vihar okozta hangzavaron, olyannyira, hogy a villámok hangja, az esőcseppek táncának zenéje, mind elhalkul számomra. Tartozás? Mégis miféle tartozás? Hiába forognak a kerekek sebesen, hiába elevenítem fel az emlékképeket, nem tudom hová tenni a fickót. Viszont sebesen cikázó gondolataim elvonják a figyelmem a veszélyről. Arról a rémisztő valóságról, aminek én lettem főszereplője akaratomon kívül. Nem értem, miért én, nem értem, hogy bukkant fel, nem értem, hogy sikerült az erdőbe kergetnie, és játszani velem, minden zavaros. Ahogy még egy lépést tesz, egy villám már oly’ közel csapódik a földbe, hogy meghorzsolja a karját, de még ez sem rendíti meg, engem meg elönt a pánik. Meg se kottyan neki, mi ő? Sikítva ugrok arrébb, ahogy az égő fa egyik ága felmondja a szolgálatot, csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem rám esett. Mire észbe kapok, már egy kéz szorítja a torkom, és a lángok táncát is egyre homályosabban látom már, mígnem hallok egy suttogást, de nem tudom kivenni a szavakat, aztán minden elsötétül.
Halvány, alig kivehető, elégedett mosoly kúszik arcára, ahogy a csuklya takarásában figyeli, miként rogy össze egy újabb test általa. Lassan, ráérősen guggol le, miután a vékony lány teste, feladja a harcot és hangos csapódással adja tudtára, megint ő nyert. Ráérős mozdulatokkal halássza elő a köpenyébe rejtett tőrét, amivel aztán szétvágja a testen lévő ruhát, majd már fedetlen mellkasába, gondosan, gyöngybetűkkel vési a szavakat.
„Életért életet…”
Ez a két szó bőven elég ahhoz, hogy az üzenet címzettje egyből rájöjjön, miről van szó, még ha évtizedek is teltek el. De ő nem felejt, ahogy Dante se. Már-már rutinosan vési a köldök köré a jelet, ami miatt sokakban megfagy a vér, kezdenek rettegni, vagy imádkoznak azért, hogy a következő merénylet áldozatai ne ők legyenek, majd dolga végeztével, nyugodtan hagyja el a lángoló erdőt.
Hatalmas vihar dúl nem csak az erdő, de közvetett, Seattle nagyobb részén amibe beletartozik Dante otthona is. A lány nem érkezett meg a beszélt helyszínre, így jogosan kezdett el a férfi aggódni minek hála elindult a felkutatására. Minden lehetséges esetet átgondolt, jobban átrágódott egy-két lehetőségen, hogy merre találja. Az erdő mindenképpen szerepet játszott a tervben, így nem meglepő, hogy a magas, karcsú alakot a szélvihar és zuhogó eső közepette találjuk meg miként próbálja átverekedni magát a letört ágakon, összehordott avaron. Hatalmas szerencséje van, hogy a víz a segítségére van, így nem túlzottan f*ssa össze magát az özönvízként zuhogó esőtől melybe úgy keveredik bele a jég is, mint kisgyerek kezébe a macska sz*r a homokozóba. Tehát gond nélkül. Határozott léptei egyre gyorsabbak, s mihelyst megpillantja a tőle nem messze ballagó sötét alakot, rögtön bekapcsol a fejében a vészvillogó leghangosabb szirénája. Feketéje ragyogó, haragos aranyba vált, s rögtön elkapja a pasit az elméjénél fogva befolyásolva őt, így az kétségbeesetten áll meg gyökereket vetett lábbakkal. Az ég még mindig ontja magából az áldást, így a hömpölygő, fák és kisebb-nagyobb sziklák között vízzuhatagban próbálja Dante legjobb tudása szerint áthámozni magát a tűz mágushoz, kinek nem akar engedelmeskedni tudása. Kétszáz év. Ennyire volt Danténak szüksége ahhoz, hogy tökéletes elemi mágiát fejlesszen ki a másikkal szemben. És ez idő alatt nagyjából tökélyére fejlesztette, hogyan bénítsa le a másik agyát a képességeinél fogva. Így egy kisebb szikra is épp, hogy csak eltudja hagyni a másik mágus testét úgy, hogy az lángra lobbanthasson valamit. A gond csak az, hogy Freya valamelyest most segítségére volt Danténak az esővel, amit most ő segítségként fel tud használni. - Mit tettél? - zengi ahogy odaér a másik sötét alakhoz, s annak nyakára fonja hosszú, vékony ujjait. Körmeit a húsába vájva taszítja a legközelebbi fához miközben hatalmas áramlat hömpölyög feléjük. - Csak játszottam egy kicsit a lánnyal ... - szűri fogai között kis híján arcon köpve Dantét, kinek ujjai lassan elkezdenek teljesen elkékülni. Apró jégkristályok jelennek meg makulátlan bőrén s térnek át a tűz mágus bőrére, ezzel fagyasztva le tagjait. Tudja, hogy ezzel nem fog semmire se menni, hisz a tűz és jég ütik egymást. De tud nyerni maguknak egy kis időt. Lassan egy délceg magas szoborrá alakul a mágus, ő pedig halk, fáradt szuszogással lép el tőle miközben ráengedi az összegyűlt vizet szökőár formájában. Irányított, így őt nem mossa el. Haragja fékezhetetlen, de sajnos most nem p*csölhet sokáig ezzel, hisz valószínűleg Freyának ártott az imént a mágus. Amint sikerül kitisztítani az elméjét, rohanvást indul abba az irányba ahonnan a férfi érkezett, s az ott fekvő lányhoz siet, ki a jól ismert jelet mutatja az égnek. - Hé?! Freya? - simít végig a haján. Jelen pillanatban sikeresen kitörli a tudatából a gondolatot, hogy utálja az emberi érintést. - Gyere - csúsztatja egyik kezét a lány lábának hajlatához, másikat a hátához s így emeli fel a pillekönnyű testet majd indul el vele hazafelé.
Idegesít, hogy semmit nem tudok a férfiről, aki nekem rontott. Az azért cseppet megnyugtat, hogy nem az az alak, aki mindenáron a vesztemet akarja, valami régi, ostoba, elcsépelt jóslat, vagy tudom is én mi, miatt. De a vihar erősödik, én egyre csak gyengülök, és nem kell Geniusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ezt a csatát már akkor elvesztettem, mikor belekezdtem, mégis a büszkeségem nem hagyja, hogy olyan könnyedén megadjam magam, nem az nem rám vall. A kérdésre nem felel, csak nevet és vigyorog, és én félek tőle. Érzem, hogy erős, talán erősebb, mint bárki más, és az a sötét aura, mai körüllengi, nálam több hidegvérrel rendelkezőben is megfagyasztaná az eret, legalább is szerintem.
De aztán minden elsötétül, nem fogok fel semmit, sem azt, hogy valaki a nevemen szólít, sem azt, hogy a testem már nem a vizes talajon van, hanem valaki karjában. Párszor próbálkozok azzal, hogy visszanyerjem a tudatom, de akkor fel is üvöltök, hisz a fájdalom nem szűnik, sőt olyannyira erős, hogy pillanatok se telnek el, s újra eszméletem vesztem. Nem tudom, ki az, aki megment, csak reménykedhetek benne, hogy nem megint valami bajba keveredek. A vérem folyik, Dante karjára, eláztatja a felsőjét, lecseppen a földre, nyomot hagyva magunk után, bennem meg folyamatosan szűnik meg az a cseppnyi erő is, mai még maradt bennem, ami nem hagyja, hogy örökre átadjam magam annak a jótékony sötétségnek, ami csak úgy hívogat magához, de tudom, valahol tudom, hogy onnan már nem lenne visszaút, és küzdök, amíg csak tudok.
Soha nem merte volna gondolni, hogy ilyen messzire képes elmenni a másik varázsló. Azt hitte, hogy fő célja, hogy Dantét eltörölje a föld felszínéről ama "szemet szemért, fogat fogért" célzattal. De ezek szerint merőben mások az elképzelései. Többek között a tanítványait, védenceit veszi először elő. Azokat, akik a legfontosabbak a víz mágus számára, akiken át könnyebben megfogható. Így nem meglepő, hogy a tekintete gyilkossá válik mikor elkapja a másikat és úgy keni fel a fára, mintha pár dekát nyomna csupán. Haragja féktelen, és nem is engedi, hogy csillapodjon egészen addig, míg a másikat el nem mossa a víz. Ezután már sarkon is fordul, hogy a fa tövében fekvő, több sebből vérző lányhoz siessen. Nincs magánál ez nyilvánvaló, Dante macskaszemei pedig nem tűnnek el. Nem változik vissza fekete, mélységes, feneketlen lyukká, nem komorul el ilyen módon. Sokkal inkább aranyló szivárványhártyája közepén egy vékony csíkban virít fekete pupillája ezzel jelezve, hogy még mindig használja varázserejét. Manapság egyre többször kell farkasszemet nézni hatalmával, így egyre csak fárad, de nem érdekli! Megfogja menteni ezt a lányt, és már koránt se az lebeg a szemei előtt, hogy mekkora suskát fog kapni azért, hogy előkerítse az apját. Egyszerűen szíve ügye lett a fiatal valkűr még annak ellenére is, hogy nem szereti a fajtáját. Miután ölbe kapja, próbálja a lehető leggyorsabban kijuttatni az erdőből még a heves esőzés ellenére is, ami úgy néz ki, állandósult. A patak medre gyakorlatilag teljesen kiürült azzal a lendülettel ahogy Dante kiemelte a medréből, s elmosta vele a férfit. Akárhányszor felordít a lány még annak ellenére is, hogy az idő nagy részében nincs magánál, újabb haragfoszlányok költöznek a férfi tudatába és lelkébe.
Nagyjából húsz további percre van szükség ahhoz, hogy kiérjen az erdőből, s a főút mentén haladva még tíz, hogy elérje a házát. A pinceszintet csak arra rendezte be, hogy a mágiát odaköltöztethesse, így mivel a jelen helyzet is megköveteli ezt, Freyát egyenesen oda viszi. Egy hatalmas, félhomályos helyiségről van szó, amiben ezernyi dolog található, többek között egy heverő, amire gyorsan lefekteti a bajbajutott lányt. Csak akkor veszi észre, hogy a saját ruháját is átitatta a vére, mikor végignéz magán. Fekete kabátját a földre hajítja, s leül mellé tenyerét fölé emelve. Arany szemeit lehunyja, s máris fehér, sugárzó fény nyeli el a helyiség azon részét ahol ők tartózkodnak. Koncentrációja egy pillanatra se lankad, próbál arra koncentrálni, hogy mihamarabb meggyógyíthassa a lányt, a gond csak az, hogy sokkal több a mentális és lelki sérülése amit varázslattal okoztak, mint a fizikai. Lehet, hogy a sebeket hamar beforrasztja, és a lehető legerősebb gyógyítási móddal próbálja kiköszörülni a csorbát, hosszabb ideig fog még lábadozni, s minden nap egy kicsit hozzá kell adnia a gyógyuláshoz Danténak is. Pár perc elteltével remegő kezét elemeli a lány felől, s kíváncsian várja a reakcióját. - Freya? - suttogja a nevét.
Küzdök, naná, hogy küzdök, mert nem szeretném így végezni… egy vad idegen szórakozása gyanánt. Mázli, hogy a makacsságom idáig fajult, valahogy sose tudtam teljesen elítélendő dolognak tartani. Ezen kívül is van hibám, rengeteg, tudom nagyon jól, és igen, most már bánok pár dolgot, ahogy beszéltem illetőkkel, ahogy cselekedtem, de azt, hogy magam mögött hagytam az erdőt, még most.. félholtan se tudom bánni. Hisz olyasmiket tapasztaltam, éltem át, amikre otthon tuti nem lett volna lehetőségem, és tudom, ha egyszer újra kinyitom a szemem, ha nem ölel magához ez a jótékony sötétség örökre, csak erősebb leszek, hisz ami nem öl meg, az erősebbé tesz, nem? Ugyanakkor fel nem tudom fogni, mit árthattam én annak a férfinak, vagy miért én lettem az áldozat, mert az nyilvánvaló számomra, hogy nem csupán rosszkor voltam rossz helyen. Fel se fogom, hogy közben valaki karjában vagyok, maikor a tudatom valamelyst visszanyerem, akkor is csupán sikításokra futja, mivel a fájdalom is úgy nyilall belém, hogy újra és újra eszméletem-vesztem. Azt se érzékelem, hogy egy ágyra, vagy valami hasonlóra kerülök, csak azt, hogy a sötétség távolodik, kellemes melegség költözik helyére, olyasmi, mait annyira szeretek érezni, ami megnyugtat, és enyhíti a fájdalmat. Valahonnan távolról hallom meg a nevem, ez késztet arra, hogy erőt vegyek magamon, és lassan nyissam ki a szemem. Megnyugszom, hogy a fák törzse helyett falakat látok, de ez a nyugalom sem tart sokáig, mivel gőzöm sincs, hol lehetek. Hirtelen ülnék fel, de mihelyst megmozdulok, fel is szisszenek, csak aztán találom szembe magam azzal az ismerős tekintettel, ami még nem is olyan rég a vért is megfagyasztotta bennem. - Meghalt? – hangom halk, sőt.. suttogásnak is csak hatalmas jóindulattal lehetne mondani azt, ahogy az az egyetlen szócska elhagyja ajkam. Tudom, hogy tudja, kire gondolok, és jelen pillanatban tényleg csak az foglalkoztat, ne találkozzak vele többször. - Köszönöm – motyogom ugyanakkora hangerővel, és ha tudnék, ha erőm teljében lennék, biztos, hogy el is fintorodnék, mert nem állt szándékomban ilyesmit mondani egyetlen férfinek sem, de Dante megmentette az életem azzal, hogy idehozott, ennyi jár neki, ezt még a büszkeségem ellenére is bátran ki merem jelenteni. Azt meg észre se veszem, hogy a könnyeim folynak, vélhetően a sokktól, amit az idegen férfi váratlan felbukkanása okozott.
Sokszor kellett használnia a gyógyító fényt. Próbált mindent megtenni azért, hogy a bajbajutottak segítségére legyen, és megóvja őket a halál szelétől is. A gond csak az, hogy vannak olyan esetek mikor ez nem elegendő. Mikor több kell a gyógyító erőnél, mikor még csak véletlenül se ez az, ami a másik életét jelenti. Lehet, hogy a sebeket és a halálközeli állapotot eltünteti. De ettől függetlenül mindig kell valami, a gondoskodás, a további segítségek, a megerősítés, ami ténylegesen erőt és élni akarást erőszakol a másik félbe. Ez most sincs másként. Szinte fáj ránéznie a lányra, ahogy az több sebből vérezve fekszik a heverőn, és még nem tudja szegény, hogy ez a legkisebb gondja. Mert a vérzést el lehet állítani, a sebeket be lehet forrasztani a mágiával. Viszont az elmét nem lehet ezzel gyógyítani olyan könnyen, és a későbbiekben a varázslót is megterheli a csorba kiköszörülése. Dante már most érzi, hogy ezek után hosszabb pihenésre lesz szüksége ahhoz, hogy a későbbiekben is remekelni tudjon. Lehet, hogy egy ősöreg mágusról van szó, akit nem olyan könnyű megfingatni és aki a legmagasabb szinteken képes uralni az erejét. A gond csak az, hogy az elmúlt egy hétben annyiszor kellett segítségül hívnia erejének legfelsőbb hatalmát, hogy fizikailag kezd egyre jobban kimerülni. Hosszú ujjai remegnek, mint ahogy térdei is, ettől függetlenül teper és gondolkodás nélkül segíteni akar a másiknak már csak azért is, mert az ő hibája is, hogy a tűz mágus elkapta. Azt persze mondani se kell, hogy Freya volt az, aki gyakorlatilag követelte Dante segítségét. Ezzel farkasszemet kellett néznie a veszélyekkel is, amelyek legmagasabbikát, legveszélyesebbikét most kellett megtapasztalnia. - A varázsló? Nem... - ingatja a fejét, miközben megtámasztja magát az ágyon, egész közel a lány lábához. Nem tudja megölni a varázslót. Ilyen erőcsapolással főleg nem. Tudja jól, hogy hogy kebelezheti be, hogy leginkább az agyát kell elkapnia ahhoz, hogy aztán pöcsön rugdoshassa. - De nem sokáig marad élő, ha rajtam múlik. Ezek után főleg nem - szeme most alakul vissza aranyból feketébe, így végre megmutatkozik, hogy mennyire fáradt. Szemei alatt fekete karikák húzódnak amit a sötét íriszek csak még inkább kiemelnek, akárcsak a fehér arcbőr. - Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy még egyszer bántson. Ettől függetlenül most pihenned kell. Az a baj, hogy olyan jegyeket hagyott az agyadban, amit csak nagyon nehezen fogunk tudni onnan kiirtani. Neked is és nekem is erősnek kell lennünk, hogy visszanyerd önmagad. Hogy...visszanyerd az erődet - utal itt arra, hogy mit is tett vele valójában a varázsló, aki egészen magas szintekre tört. Olyanokra, amit annak előtte még ő nem is mert remélni. - Hé nem lesz semmi baj. Mostantól itt maradsz nálam, így biztos, hogy gyorsabban fogunk haladni, hogy nem lesz semmi bajod. Nem ér hozzá, pedig szeretné megvigasztalni. Ettől függetlenül az érintés ilyen formájában nem igazán akar érkezni. Nem érzi, hogy meg kellene tennie.
Fogalmam sincs, mitől, vagy ki miatt leszek jobban, egyszerűen csak érzem, hogy a fájdalom csökken, majd szép lassan tűnik el. Ennek következtében merem csak kinyitni a szemem, hogy némileg feltérképezzem a számomra idegen helyet, és megbizonyosodjak arról, most nem vagyok veszélyben. Nem mintha bármit is tudnék tenni, erőm annyi sincs, hogy megmozdítsam bármimet is, ha a férfi nem intézett el, akkor biztos, hogy a saját képességem adott volna egy jókora maflást, hisz szabadjára engedtem mindent, ami abban a pillanatban bennem volt, és eszem ágában sem volt megálljt parancsolni neki. Belegondolva ez elég ijesztő, sokszor hallottam, hogy mennyi mindenre lennék képes, sokszor láttam, mit művelnek a vének, mégis… meg se fordult a fejemben, hogy azt az erőt az én törékeny alkatommal is képes lennék megugrani, mindig is csak fellengzésnek tartottam. Most meg már másodszor kell rádöbbennem arra, hogy talán nekem is menne, sőt megy is, de csak, ha az idegállapotom olyan, a többieknek ez full nyugodtan is ment. Dante arcát vizslatom, ahogy az egyetlen kérdésre várom a választ, és arcomra ki is ül a csalódottság, mikor meghallom, még él a férfi. Pedig nem kéne, az ilyen alakoknak nem szabadna élniük. - Segítek megölni – jelentem ki, mert ezt már én sem hagyhatom, már csak azért sem, mert miatta fekszem itt teljesen lestrapáltan. - Pihenned kéne – állapítom meg halkan, mikor látom, a férfin is úrrá van a fáradtság, bele se merek gondolni, neki mekkora erőfeszítésébe került, hogy én most beszélni tudjak, lehet, a végén még meg is fogja bánni, mindenesetre hálás vagyok neki. - Elvette? Az erőmet? De… hogy lehetséges? – hiába csak suttogni tudok, ezernyi kérdés száguld át agyamon egyetlen pillanat alatt. - És mégis milyen jegyek? Hol vannak? – próbálok végigpillantani magamon, bár az nem igazán akar menni, így sóhajtva hagyok is fel vele, teljesen megrökönyödve, mert ennyire gyenge még sose voltam. Még az a másik se tudott ilyen mértékben elgyengíteni, és ez idegesít a legjobban, hogy hiába szeretnék, nem tudok tenni semmit, amivel megkönnyíthetném Dante dolgát. - Erős… nézz már rám.. minden vagyok, csak erős nem – nevetek fel szárazon, megmakacsolva magam, hogy a saját kezemmel töröljem le a könnyeim. - Ha az lennék, most nem feküdnék itt – húzom el a szám, még csak bele se gondolok abba, hogy nálam sokkal erősebbek is erre a sorsra jutottak volna. - Itt… nálad? De hát.. Vinc.. fel kell hívnom, mert aggódni fog – sóhajtok fel, aztán kissé arrébb csúszok, és megfogva Dante kezét, lehúzom magam mellé, majd a mellkasára hajtom a fejem, már ha hagyja. - Ki volt? És milyen törlesztésről beszélt? Ne hagyj egyedül…. – szorítom össze a szemem, nehogy megint meginduljanak a könnyeim.
Nem gondolta, hogy ilyen könnyen fog beszélni a férfiről, aki nem csak a saját, de már azon személyek életére is nagyon lelkesen tör, akik valamilyen kapcsolatban állnak Dantéval. Ennyi erővel az egész egyetemet felrobbanthatná, elvégre hozzájuk is köze van. Hihetetlen, hogy mi mindenre képes a bosszú, ami nem mellesleg megfojt és ketté tör. - Dehogy segítesz! Szerinted mégis, hogy tennéd ezek után? - érdeklődik s eddig teljesen kifejezéstelen, száraz mély hangja most kétségbeesettnek és értetlennek hat. Tényleg nem tudja felfogni, hogy mire gondol az ifjú valkűr. Lehet, hogy nagy ereje van és elég zabolázatlan ahhoz, hogy meglepjen egy idősebbet. Viszont azok a boszorkányok és mágusok akik közelebb vannak az ezerhez, kisebb erőfeszítés nélkül képesek őt megölni. Most is tudja, tisztában vele Dante, hogy Freya csak azért él, hogy felhívja Dante figyelmét arra, hogy bármire képes. És meg is fogja tenni. Csak akkor érzi meg először, hogy milyen végtelenül kimerült ő is, mikor a másik megjegyzi, hogy pihennie kellene. Kétség sem fér hozzá, hogy tisztában van ezzel, de azt nem tudja, hogy képes lesz-e megtenni. A helyzet kezd kiéleződni, és az a baj, hogy nagyon rosszul áll a szénája. - Mert idős. És nagyon erős. Hatalmas erőket mozgat meg. Nem kifejezetten a saját elemével van elfoglalva. Az számára olyan, mint egy mentő öv. Ha beüt a krach akkor kézhez veszi és menekülni tud. Viszont inkább mentálisan, lelkileg töri szét az embereket. Elemi, kézzel foghatatlan ereje van, ami ellen már több mint kétszáz éve keresem a tökéletes "ellenszert". Szerencsére jó úton haladok, de még mindig nem tökéletes - vallja be Freyának az igazat. Felesleges lenne azt bizonygatnia, hogy képes megállítani, mert ezt még ő maga is megkérdőjelezi. Nem biztos semmiben és senkiben csak abban, hogy meg kell tanulnia a lehető leggyorsabban, hogy miként lehet megfékezni. Az amit tenni szokott ellene, hogy blokkolja az agyát és elzár minden létező elmét előle amelyekből amúgy a másik mágus táplálkozik az hatásos. De nem száz százalékban. - Szemmel nem látható, csak érezhető. Az agyadban. És a lelkedben... ezért mondtam, hogy nehezebb lesz helyre állítani azt a fajta rombolást, amit végzett veled, mintha egyszerű sebeket kellene forrasztanom. Ezzel még nem is lenne olyan nagy gond - felesleges lenne azt bizonyítania, hogy meg fogja tudni menteni az erejét. Sajnos most még nem látja ennek a végét. Nem tudja, hogy mennyi tenni akarás és tűrés szorult a lány törékeny testébe. Mert ha ő nem fogja bírni, akkor valószínűleg nem fogja visszakapni azt, amit elvettek tőle. - Épp ezért kell azzá válnod! De ha már most olyan erős lennél, amilyen szeretnél, akkor is itt feküdnél, hidd el. Csak nem lenne ilyen aggasztó a dolog. Nem érdemes ezzel a férfivel packázni. Ha meglátod, menekülnöd kell! Érted? - próbálja elültetni benne azt a fajta aggodalmat, ami tényleg arra fogja ösztökélni ha újra találkoznak, hogy futnia kell. - Majd vele én beszélek. Meg fogja érteni ebben biztos vagyok - hangja halk és óvatos, ám mikor a lány megérinti a kezét, egész testében megdermed. Egyszerűen nem állhatja az érintést. Utálja, ha hozzá érnek. Ő indíthat bárki felé ilyen tetteket, ő megérinthet mást mert az a saját akaratából ered. De mikor őt érintik meg, Isten irgalmazzon az illetőnek. Ezzel szemben most teljesen nyugodt. Lehet, hogy egy pillanatra meglepődött, mégis nem tud parancsolni a térdeinek, hogy maradjon állva. Leül a lány mellé és hagyja, hogy az hozzá bújjon. Érzi a belőle áradó rémületet. - Fiatal korunkban, mikor még annyi idősek lehettünk mint most te, nagyon jóban voltunk. Aztán kiderült, hogy a mestere elkezdte ellenem és a családom, fajtám ellen hangolni. Míg én a vizet, addig ő a tüzet uralja és úgy látták, hogy nem fér meg egymás mellett a kettő. Nem lehettünk barátok míg a felmenőink éltek. Az a baj, hogy benne elültették a kárhozat és az undor magvát, ami teljesen kifejlődött benne. Ez utálatot és ellenszenvet szőtt. Már bőven kétszáz felett voltunk, mikor a tanítványait indította ellenem, én pedig a magam és sajátjaim védelmében megöltem őket. Ez volt az, ami végleges haragot szította ellenünk, mivel hitt abban, hogy megkegyelmezek nekik és inkább halok meg, mint, hogy életeket vegyek. A baj az, hogy tévedett én pedig védelemből elpusztítottam őket. Semmi nem maradt belőlük - hangja keserű, mély és szenvedő, de nem bánta meg a mai napig azt amit csinált. - Azóta is a nyomomban van bárhova is megyek. Elkapja azokat akik kapcsolatba lépnek velem, próbálja elhitetni, hogy bármit megtesz annak érdekében, hogy a túlvilágra küldjön. Több, új mágiát fejlesztett ki, s ezek egyikének te is áldozata lettél. Én pedig egy jó ideje ezek ellenszerét keresem - hosszan beszél. Talán olyan sokat, hogy ő magát is meglepi, elvégre ilyen dolgokat másoknak nem szokott elmondani. De ezek után tényleg érzi, hogy a lánynak joga van tudni, mibe keveredett bele.
- Nem tudom, de egy ilyen alak akkor sem maradhat életben - nyögöm halkan, mert még azért jócskán meggyűlik a bajom a szavakkal, így abban sem vagyok biztos, hogy mindent megért, amit én itt hirtelen összehordok. A kétségbeeséssel viszont nem tudok, mit kezdeni, csupán felvont szemöldökkel pislogok rá. - Te... te most féltesz engem? - a hangomban felcsendül a hitetlenséggel egybekötött zavar, mert még ilyesmiben nem volt részem, nem is tudok vele mit kezdeni, mai azt illeti. Engem sose féltették még, otthon azért nem, mert tudták, mire vagyok képes, jobban, mint én, Vinc meg azért nem, mert nem hagytam neki, de az, hogy egy alapjáraton komoly, rendületlen, olykor merev férfi szájából így elhangzik valami, belőlem is olyasmit csikar ki, amiről még csak hírből se hallottam, nem hogy éreztem volna. És tudom, hogy ez nem jó. Nekem nem szabad éreznem semmit, ami több annál, ami járna neki, ez az egyik alapelvünk. Próbálok is ezen minél gyorsabban túllépni. - Vagyis... korántsem biztos az, hogy visszakapom az erőm... - sóhajtva fordítom le a hallottakat a saját nyelvemre, és még csak véka alá se rejtem, mennyire nem vagyok elragadtatva ettől. Mégse tudok Dantére haragudni, hiába szajkózza egy részem azt, hogy ennek ő az oka, elvégre miatta támadtak meg.. nem megy, hisz itt van.. segít, nem hagy csak úgy vergődni az erdőben, és ki tudja, lehet le se kell mondanom végleg az erőmről, az meg csak jó, ha egy ideig pihentetem a dolgot, nem? - Hmm.. semmi furát nem érzek, csak nagyon fáradt vagyok - vallom be némi töprengés után, bár sejtem, azok a bizonyos izék, nem most rögtön fognak megmutatkozni, és ismét eljön a pillanat, mikor megint félek saját magamtól, csak mert fogalmam isncs róla, mit tettek velem. És ha rajtam múlik, nem is szívesen emlékeznék vissza rá. - Nem szoktam menekülni, Dante... nem vagyok gyáva - rázom meg a fejem, és a hangom most kivételesen határozott. Igen, hiába tudom, én kapom majd a nagyobb pofonokat, inkább beválallom, mint a homokba dugjam a fejem, mert tényleg nem hagyom, hogy bárki azzal vádoljon, megfutamodok valami, vagy épp valaki elől. - Nem hiszem, hogy az segítene... mármint... hogy mindegy - sóhajtok fel, nincs se energiám, se kedvem ellenkezni vele, és nem is illik, hisz most én lógok neki, ha úgy vesszük, így hagyom, tegyen, ahogy jónak látja. - Azért megmondod neki, ha hozzányúl a fagyimhoz, eltöröm a kezét? - motyogom halkan, és fázósan kuporodok össze, mert sejtem, kezd kieveszni belőlem az a kevéske adrenalin is, itt meg nincs azért olyan meleg. Meglepődöm ugyan, hogy nem lök el, de mégis jól esik. Nem tudom, a többiek ebben mit tartanak annyira szörnyűnek... mármint a családom, hogy az ilyen kontaktust is eleve elítéljék, számomra felettébb megnyugtató most a közelsége. - Hé... nem foglak bántani, nem is tudnálak - suttogom, majd végigsimítok az arcán, hátha ezzel megszűnik a feszültség, ami benne kerekedett, és aminek nem vagyok tisztában az okával, de talán majd egyszer... Aztán hallgatom, mait mesél, sokszor vágok grimaszt, és húzom el a szám, jelezve, mennyire nem tetszik ez a "mese". - Furcsa, az ember azt hinné, a bosszúvágy és a gyűlölet ennyi idő alatt azért eloszlik - mélázok el, de újfent kiráz a hideg, ahogy belegondolok, én is csak azért jártam így, mert valamikor látott Dante közelében.
- Hidd el, hogy ez a tervem már több, mint négyszáz éve, de egyszerűen még mindig nem tudtam befogni őt, és most talán még kevésbé fog sikerülni, ha egyre több és több "gyereket" kell dajkálnom - nem rosszallásból mondja vagy azért, mert annyira ellenezné a dolgot. Egyszerűen tényleg úgy látja, hogy a sok fiatal aki most ráakaszkodott csak hátráltatni fogja, elvégre már nem csak magát kell figyelnie, hanem másokat is védelmez teljes erejével. Az a bolond meg tudja jól, hogy mi az ahol Dante a legjobban sebezhető. És ez nem más mint a védelmezettjei, tanítványai. - Igen, mivel tudom, hogy mire képes. És egyben utállak is amiért képes voltál eljönni értem, hogy önös érdekeidet szolgáljam úgy, hogy miattam talán meg is halhatsz. És hülye voltam mert azzal az eshetőséggel nem számoltam, hogy akár miattam fogsz elpatkolni - hangja mélysége egyre különösebb, földöntúlibb érzetet kelt, főleg ahogy az óvás és a harag elkezd belefonódni. Mély basszusa reszelős és ugyan akkor gyilkos is. Nem a lányra mérges, sokkal inkább magára és a kialakult helyzetre aminek vagy ő lesz a megmentője, vagy leshet. - Soha semmi nem lehet elég biztos. Minden kétesélyes, de hidd el, hogy azon leszek, hogy visszakapd... és ha rajtam múlik akkor minél gyorsabban megfog történni - felesleges bizonygatni, hisz tényleg próbálkozni fog, de üres szavak általában süket fülekre lelnek. - A gyávaságot nem lehet kilóra mérni. Ha futsz az elől aki erősebb nem gyávaságnak nevezzük. Ha olyan elől akit kisujjal megölsz, akkor igen... viszont ez a mágus még rajtam is túltesz! Fiatalabb nálam, de sokkal elszántabb, és olyan elemeket használ, amit sokan szerintem nem is ismerünk és valószínűleg nem is fogunk! Bolond vagy, ha kiállsz ellene! Ha megint meglátod, rohanj! És nem érdekel, hogy mi van a gyávaságoddal, büszkeségeddel és önérzeteddel - hangja nem tűr ellenkezést és valószínűleg ezzel kapcsolatban később se fog. - Ezt ne csináld! - kapja el a csuklóját határozottan miközben fekete, nyugalmat idéző tekintete pillanatok alatt arany álruhát ölt ezzel is jelezve zaklatottságát. - Nem félek tőled... nem is értem miért tenném. Egyszerűen nem tudom elviselni ezt - utal itt az érintésre. Jó ideje már, hogy senkivel nem létesített fizikai közelségű kapcsolatot. Átkok ide vagy oda, van amit ő se tud megtörni. - Ez általában mindig éltető és erős érzés. Nem tűnik el csak úgy - húzódik egyre hátrébb, hogy a falnak vetett hátakkal figyelje a lányt. Nem igazán akar az előbbi húzásával foglalkozni, de még mindig érzi az égető érzést érintése nyomán... - Készítek neked egy főzetet, az segíteni fog elaludni - ezzel már el is vonul, hogy gyógynövényekből készült főzetét elkészítse a lánynak.
Kezdőlap
